Iráni sajtókörkép

A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS LEHETŐSÉGEI: A NYOMTATOTT SAJTÓ

A teheráni utcákat járva feltűnik, hogy szinte minden sarkon van egy újságárus. A bőséges kínálaton végigtekintve pedig az emberben felvetődik a kérdés, hogy akkor most vajon van-e egyáltalán állami cenzúra Iránban? A „vörös vonalak” kétségkívül továbbra is léteznek, azt azonban senki sem tudja megmondani, hogy hol húzódnak ezek a határok valójában.

Bizonyos nézetek és gondolatok kifejezése még mindig tilosnak számít az Iszlám Köztársaságban. A szigorú sajtótörvény tételesen fel is sorolja a tabu témákat. Így például tilos az iszlámmal ellentétes, illetve annak értékeit sértő cikkek és képek publikálása, továbbá a forradalom ideológiájának és legfőbb vezetőjének bírálata, valamint a társadalmi és etnikai feszültség gerjesztése. Napjainkban pedig különösen két területen jelentkezik az állami tiltás. Egyfelől a nukleáris ügyről, másfelől pedig az ország gazdasági helyzetéről nem ajánlatos ma cikket írni az iráni sajtóban.

Az említett sajtótörvény 1995-ös hatályba lépése óta közel 100 kiadványra (ebből 41 napilapra) sújtott le az illetékes ellenőrző bizottság, s miután minden egyes sajtókiadványt még mindig az Iszlám Kultúra és Irányelvek Minisztériumánál kell bejegyeztetni, a radikális hangok kiiktatása továbbra is biztosítva látszik. A síita iszlám azonban, ha máshol nem is, de a vallási hierarchián belül elfogadja, sőt bátorítja is az eltérő vélemények és érvelések megvitatását. Így a gondolat és vélemény szabadsága lényegében alapeleme a rendszernek. Ha azonban a molláknak lehetőségük van az önkifejezésre, akkor miért éppen a modern iráni társadalomtól vonják meg a világ „felfedezésének” lehetőségét?

Iránban, sok közel-keleti országgal ellentétben nincsen előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg a fennálló rendszerrel szemben, azt később előveszik, s a fejére koppintanak. A módszerek mindazonáltal sokat változtak. Amíg a reformista sajtót az ellenség „ötödik hadoszlopának” tekintő konzervatív vezetés korábban a politikai gyilkosságoktól sem riadt vissza (pl. a Szajed Hádzsarian elleni merényletkísérlet), addig napjainkban sokkalta finomabb eszközöket alkalmaz. Így például a kritikus hangokat nem a kiadói engedélyek megvonásával, vagy a liberális újságírók börtönbe zárásával próbálják meg felszámolni, hanem a választásokat megelőzően egyszerűen elfelejtik névjegyzékbe venni a rendszert bíráló személyeket.

A korlátozások ellenére az iráni nyomtatott sajtó mégis viszonylag szabadnak tekinthető, s számos politikai nézőpontot képvisel. A közel húsz országos szintű napilap között minden politikai erőnek megvan a saját sajtóorgánuma, amelyeknek már az elnevezése is igencsak beszédes. A legfőbb vezető irodája által működtetett lap, a Kayhan (Univerzum) a mindenkori hivatalos álláspontot képviseli a hazai és nemzetközi politikában. Ali Khamenei személyéhez külön kiadvány kötődik, a Jomhuri-ye Eslami (Iszlám Köztársaság), amely a hagyományos, Khomeini ajatollah által lefektetett ideológiát követi. A hivatalos iráni műsorszolgáltató (IRIB) által kiadott Jaam-e Jam (Jam Kupája) a konzervatív megközelítés ellenére a legnagyobb példányszámban (közel 450 ezer darabban) fogyó napilapnak számít. A pragmatista erők Shargh (Kelet) című lapja, amely a politikai centrumot igyekszik képviselni, félév elteltével ismételten kapható az újságárusoknál. A reformista kiadványok pedig szintén jelen vannak a standokon, amelyek közül a Mardom Salari (Demokrácia), az Etemaad (Remény) és az Aftab-e Yazd (Jázdi Napsütés) nevét érdemes megemlíteni. Fontos azonban szólni az angol nyelvű napilapokról is, amelyekből szám szerint három van: Tehran Times, Tehran Daily és Tehran News. Emellett az Iránban megjelenő magazinok és hetilapok szinte az élet minden területét lefedik, legyen szó hobbifotózásról, autóversenyzésről, vagy női praktikákról.

A reformista Khatemi megválasztását követően majd megduplázódott a sajtókiadványok száma, megközelítőleg 1200 újság és magazin került kiadásra a „teheráni tavasz” nyomán. Mindennek eredményeként pedig maga a lakosság is átpolitizálódott, méghozzá olyannyira, hogy reggelente kisebb tömegek gyűltek össze az újságárusok bodegái előtt a friss hírekre várakozva. Ahmadinedzsád hatalomra kerülése után azonban állandósult a politikai apátia, amely a nyomtatott sajtó olvasottságát is befolyásolta. S bár az irániak közül sokan még manapság sem restek napi két órát újságolvasással tölteni, az érdeklődés kétségkívül csökkent. (Nem véletlen, hogy napjainkban a sportlapok számítanak a legnépszerűbbnek, olyannyira hogy a nemzeti tizenegy fellépését követően másnap reggel közel kétmillió példány fogy el belőlük.) A sajtókiadványok lényegében kettős szorításba kerültek, miután egyfelől a vallási vezetés igyekszik gátat szabni a tájékoztatás szabadságának, másfelől pedig az olvasók gyakorolnak nyomást a nyitottabb információközlés érdekében. A nyomtatott sajtó gondjait emellett számos gazdasági természetű nehézség is fokozza, így például az, hogy kevés a hirdető, valamint a nyomtatáshoz szükséges papíranyag.

Az iráni sajtó már közel sem élvez akkora szabadságot, mint néhány esztendővel ezelőtt, a műholdas tévécsatornáknak és az internetes naplóknak (blogoknak) köszönhetően azonban mégis megvannak azok a kiskapuk, amelyeken keresztül kijátszhatóak a szigorú állami korlátozások, és amelyeken át lényegében megvalósulhat a véleménynyilvánítás szabadsága is.

Az iráni fegyveres erők

MEKKORA ÉS MIKÉNT MŰKÖDIK AZ IRÁNI HADIGÉPEZET?

Irán napról-napra egyre komolyabb katonai fejlesztéseket folytat, olykor pedig erőfitogtató tengeri hadgyakorlatokat tart a Perzsa-öbölben, vagy éppen a Kaszpi-tengeren. Ezeknek a hátterében az ország köré vont amerikai katonai gyűrűvel szembeni válaszlépés, a perzsa nacionalizmus és az iszlám univerzalizmus összefonódása és konkurálása, valamint a regionális hatalmiság elismertetésének igénye áll. De vajon hogyan is néz ki a helyzet valójában? Milyen erőt képvisel, és hogyan működik az iráni hadigépezet, illetve mekkora szerepet játszik a hadsereg a politikai folyamatok alakításában?

Az iráni biztonsági intézményrendszer rendkívül összetett és bonyolult, mint ahogyan maga az Iszlám Köztársaság is az. A politikai és gazdasági berendezkedéshez hasonlóan itt is megfigyelhető egyfajta kettősség. Nevezetesen, hogy a fegyveres erőknek két szárnya van: egyfelől a reguláris hadsereg, másfelől az Iszlám Forradalmi Gárda. A vallási vezetés ez utóbbit azért hozta létre a forradalom győzelmét követően, hogy a hadsereg korlátok közé szorítása mellett a belső stabilitás és hatalmának megőrzése érdekében saját fegyveres erővel is rendelkezzen. Irak 1980-as inváziója után a Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és tengeri erejét önálló hadsereggé vált. Ezáltal lényegében Iránban egy kettős felépítésű haderő jött létre, amelynek koordinálása rettentő nehéz feladatnak tűnik. Már csak azért is, mert a különböző haderőnemek mellett az eltérő katonai eszközök (pl. a légierő kötelékében F14 Tomcat-ek és MIG 29-esek egyaránt hadrendben állnak) összehangolása is lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

A hatásköröket ugyan az alkotmány szabályozza, amely szerint a reguláris hadsereg felelős Irán határainak a megvédéséért, a Forradalmi Gárda pedig a rendszer fenntartásáért, a gyakorlatban azonban a feladatok szétválasztása nem ilyen világos. S míg a hagyományos hadsereg nagyobb létszámmal és fejlettebb fegyverzettel rendelkezik, valójában a Forradalmi Gárda sokkalta kiterjedtebb kapcsolatrendszerrel bír, s jelen van olyan intézményekben is, mint például a hírszerzési minisztérium, a rendőrség, valamint ellenőrzése alá tartoznak a tömegpusztító fegyverprogramok (pl. nukleáris kísérletek és ballisztikus rakétafejlesztések), illetve az olyan paramilitáris egységek is, mint a Bászídzs Milícia, vagy a Törvényt Végrehajtó Erők. A forradalmi elittel ápolt különleges kapcsolatnak köszönhetően pedig befolyást gyakorolhatnak a reguláris hadsereg magasabb rangú tisztjeinek szakmai fejlődésére és előmenetelére is. Nem is beszélve az átlagpolgárokról, akiknek a szabadságát éppen ezen intézmények korlátozzák.

Irán az iszlám világban azon kevés országok egyike, amelyben a biztonsági szektor a „polgári vezetés” (jelen esetben a vallási elit) ellenőrzése alatt áll. Ennek eredményeként a politikához hasonlóan itt is konzervatív túlsúly érvényesül, s lényegében a szálak a legfőbb vallási vezető, Ali Khamenei ajatollah kezében összpontosulnak. A vezető a fegyveres erők főparancsnoka, dönt háború és béke kérdésében, valamint rendelkezik a hadsereg mozgósításáról. Az összes katonai vezetőt ő nevezi ki, akik ezért feltétlen lojalitással tartoznak neki. A reformok lassúsága, valamint a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt azonban megfigyelhetővé vált, hogy a fegyveres erők bizonyos elemei átpolitizálódtak. Tanúsítja ezt a Forradalmi Gárda huszonnégy parancsnokának Khatemi elnökhöz írt nyílt levele az 1999-es diákzavargások kapcsán, amelyben puccsot helyeztek kilátásba, ha a reformista elnök nem fogadja el követelésüket a tiltakozások erőszakos elfojtására. De bizonyítja ezt az is, hogy a 2004 februárjában tartott parlamenti választásokon – az Iszlám Köztársaság történetében először – több korábbi Gárda parancsnok is jelöltként indult, s került be a törvényhozásba (közel 90 fő). Az Iszlám Köztársaság természetéből adódóan azonban nem áll fenn annak a valószínűsége, hogy a biztonságpolitika kikerüljön a civil ellenőrzés alól, és teljesen függetlenné váljon a fő politikai szereplőktől, mint ahogyan például Törökországban vagy Pakisztánban történik. A fegyveres erők átpolitizálódása mindazonáltal komoly kérdéseket vet fel. Többek között azt, hogy egy esetleges társadalmi elégedetlenségi mozgalom esetén a hadsereg milyen magatartást tanúsítana a fennálló rendszert megdönteni igyekvő lakossággal szemben. Semleges maradna vagy beavatkozna?

A biztonsági intézményrendszer összetettsége és a döntéshozatal bonyolultsága mellett mindenképpen érdemes szót ejteni az iráni fegyveres erők tényleges állapotáról. A háborús tapasztalatoknak és a geopolitikai változásoknak a hatására Irán folyamatosan arra törekszik, hogy olyan erős és korszerű hadsereget hozzon létre, amely egyszerre biztosíthatja az ország védelmét és igazolhatja az Iszlám Köztársaság regionális hatalmi státuszát. S bár Irán kétségkívül modern fejlesztéseket hajt végre a hadiiparban (pl. éjjel-látó rendszereket, lézer detektorokat, és radarberendezéseket állítanak elő), s emellett komoly fegyvervásárlási üzleteket kötnek Oroszországgal (pl. föld-levegő rakéták és védelmi rendszerek megvételéről), a sorozatos modernizálási kísérletek ellenére azonban az iráni hadsereg az ország méretét és biztonsági problémáinak nagyságát szem előtt tartva még mindig gyengének tekinthető. Támadó és védelmi képességeiben nem következett be lényeges változás. A katonai képességek korlátozottsága pedig kérdésessé teszi azt, hogy vajon mennyiben érvényesülhet az elrettentés a gyakorlatban és vajon képes lenne-e Irán megvédeni magát egy esetleges amerikai katonai akcióval szemben?

Ahmadinezsád "Achilles sarka"

A GYENGE GAZDASÁG ÉS A REFORMOK HIÁNYA

2005 májusában Mahmúd Ahmadinedzsád elsöprő győzelmet (62%) aratott az iráni elnökválasztáson, de a felmerülő gazdasági nehézségek miatt most erősen meginogni látszik a támogatottsága. Populista kampányában még a kőolajból származó bevételek igazságosabb elosztását ígérte az ország szegényebb rétegeinek, napjainkban azonban a benzin-fogyasztást korlátozó intézkedésekkel éppen ezeket a társadalmi csoportokat sújtja a leginkább. Mindezek fényében nem csupán az újraválasztása válhat kérdésessé, hanem a legitimitása is megkérdőjeleződhet az iráni elnöknek.

A benzin-fejadag rendszer bevezetése kétségkívül érzékeny kérdésnek számít egy olyan kőolajban gazdag országban, mint Irán, ahol az emberek az olcsó üzemanyagot magától értetődő alanyi jogként fogják fel, és ahol a tömegközlekedés nem áll feltétlenül a helyzet magaslatán, s ezért mindenki saját autóval közlekedik. Az áremelkedések pedig közvetlenül kihatnak a mindennapokra is, s görgetik tovább az amúgy sem alacsony inflációs spirált, amely jelenleg 13 százalék körül van. A kvóta-rendszer bevezetése mindazonáltal olyan nélkülözhetetlen gazdasági lépésnek számít, amelyet már egy évtizede tervezgetnek az iráni döntéshozók. Ez idáig azonban egyik kormányzat sem merte meglépni.

Talán gazdasági szükségszerűségek (a teheráni vezetés tavaly közel ötmilliárd dollárt költött a benzin állami támogatására), talán stratégiai-biztonsági megfontolások (a benzin-ellátás akadályoztatása esetén 48 órán belül összeomolhat az iráni gazdaság), vagy egyszerűen csak a környezettudatos közlekedés megteremtésének igénye (közel 77 millió liter üzemanyagot fogyasztanak, illetve folyatnak el a közutakon naponta) áll a háttérben. A „benzin-mizéria” mindazonáltal hűen tükrözi azokat a problémákat, amelyek az iráni gazdaságra oly jellemzőek: a világ kőolajtartalékainak közel tíz százalékát birtokló Irán az olajszektor silány állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt benzin-behozatalra (40%) szorul.

A benzin körül kialakult helyzet azonban csak a jéghegy csúcsa, az iráni gazdaságnak emellett számos egyéb nehézséggel is szembe kell néznie. A hatalmas nyersanyag kincs és a képzett fiatalság minden kétséget kizáróan komoly lehetőségeket rejt magában, amelyeket azonban – az olajügyeket látva –ironikus módon mégsem tudnak meglovagolni. Az ifjúság nagy száma – az ország lakosságának 67 százaléka 25 év alatti – pedig nem hogy gazdasági potenciált nem jelent, hanem éppen ellenkezőleg komoly megterhelést ró az államra. A munkanélküliség hivatalosan 12 százalék, a valóságban azonban bőven 20 felett van, miután a kormányzat képtelen a munkaerőpiacra évente belépő egymillió pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Ennek káros hozadékaként közel 150 ezer fiatal iráni hagyja el az országot évente, s próbál szerencsét valahol külföldön.

Ahmadinedzsád éles kirohanásai a Nyugat ellen és kemény álláspontja a nukleáris ügyben kétségkívül kedvezőtlenül hat az iráni gazdaságra. A hibákért azonban korántsem csak őt terheli a felelősség. A frakcióharcok, az informális kapcsolatrendszerek, a mindent átjáró korrupció, a határokon átívelő csempész-kereskedelem, az állami félretervezés és a rossz ártámogatás, illetve a veszteséges vállalatok működtetése, valamint a hatékony adórendszer és az átgondolt szociális politika hiánya, csak néhány példa azok közül, amelyek már a jelenlegi elnökség előtt is léteztek. Nem is beszélve az országot sújtó amerikai gazdasági szankciók kellemetlen hatásairól.

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. Amennyiben ténylegesen sor kerül a gazdaság szerkezeti átalakítására és átfogó reformjára, netán a kínai modellhez hasonló gazdasági nyitásra, akkor a jóléten keresztül legitimitást szerezve, fennmaradhat a jelenlegi rendszer. A kérdés ezt követően már csak az lesz, hogy vajon a megerősödő középosztály mire használja majd a hatalmát…

Múltbéli gyökerek: Perzsia

AZ IRÁNI IDENTITÁS ŐSI TERMÉSZETÉRŐL

Iránnak számtalan arculata van, amelyeket az országban járva úton-útfélen tapasztalhatunk is. Így elsődlegesen a vendégszeretet, amellyel fogadnak minket, bármerre is járunk az országban. A segítség automatikusan érkezik, ha elakadunk a teheráni forgatagban, vagy ha éppen hűsítőre szomjazunk az iszfaháni bazárban. A türkiz és barackvirág színű kupolák, illetve a díszes minaretek országszerte igazolják, hogy egy muszlim államban járunk. A falakról visszaköszönő propagandaképek pedig még mindig a forradalmi ideológiát sulykolják – hozzáteszem, kevés sikerrel.

Az iráni identitás természete mindazonáltal mélyebben gyökeredzik, nevezetesen az ősi perzsa múltban, amely paradox módon a mai napig erősen jelen van a mindennapokban. Az iszlám világgal ellentétben, Iránban például nem a Rámádán utolsó napja számít a legnagyobb ünnepnek, hanem a tradicionális perzsa újév tavasszal, amikor közel két hétre megáll az élet az Iszlám Köztársaságban. A kulturális paradoxonok sorába illik az is, hogy a nemzeti légitársaság emblémáján Homa, a perzsa mitológiában az utazók védőszentjének számító madár alakja díszeleg.

Amennyiben az iráni identitást meghatározó történelmi gyökereket kívánjuk szemügyre venni, úgy három momentumra kell koncentrálnunk. Először is a perzsa birodalom megszületésére Nagy Kürosz uralkodása alatt (i.e. 550), majd a síita államszervezet megalapítására Abbász sah idejében (XVI. század), s végül a „perzsa reneszánszra”, amikor is Háfiz, az iráni költészet atyja, versein keresztül megteremtette a perzsa nyelv birodalmát (XIV. század). Ezen eseményeknek a nyomon követéséhez érdemes felkeresni az ókori Perzsia központjának számító Perszepoliszt, valamint Abbász sah regnálásának iszfaháni színhelyét, illetve Háfiz sírját Sírázban.

Az első perzsa birodalom központja Pasargadae volt, ahol a birodalomalapító Nagy Kürosz sírhelye is található. Az ókori Perzsia ékszerdoboza azonban minden kétséget kizáróan maga Perszepolisz, amely a későbbiekben, I. Dareiosz uralkodása alatt vált a perzsa birodalom székhelyévé. Az ókori világ csodájaként számon tartott épületegyüttest a római kolosszeummal, a gízai piramisokkal, illetve az angkori palotákkal szokták együttesen emlegetni. A perzsák rendkívülisége, egyedisége a kívülről érkező szellemi értékek iránti nyitottságukban rejlett, és Perszepolisz e tulajdonság tökéletes megtestesítője volt. A nagyváros felépítésében számtalan mester és művész segédkezett a birodalom minden tájáról, amelynek eredménye egyedülálló stíluskeveredés lett, amely megfigyelhető az épületekben és a díszítésekben egyaránt. A monumentális lépcsősorok, a tökéletes domborművek, a mérhetetlenül hosszan sorakozó oszlopok, valamint az impozáns kapubejáratok mind-mind ámulatba ejtik a látogatókat, s büszkeséggel töltik el magukat az irániakat is.

Abbász sah az iszlám térhódítása utáni Perzsia legkarizmatikusabb és legsikeresebb uralkodójának bizonyult. Megerősítette az ország síita identitását, és azt szorosan összekapcsolta az ősi perzsa királyságfogalommal. A kétféle gondolat összeházasítása hatásosnak bizonyult, mivel tökéletesen illett az irániak gondolkozásmódjához, és csaknem ezer év után először nemzeti identitástudatot adott nekik. Irán lényegében a maga képére formálta az iszlámot, úgy hogy közben megőrizte egyedi perzsa örökségét is. Abbász uralkodása alatt az ország igazi nemzetté vált. Virágzásnak indult a művészet és a tudomány, ekkoriban épültek Irán talán legnagyszerűbb építményei, köztük számtalan ékes mecsettel és a világ második legnagyobb terének számító Imám térrel. Iszfahán mind a mai napig magán őrzi a perzsa kultúra fenséges kéznyomait. A főtéren elidőzve pedig még mindig szemmel látható a sah azon törekvése, amely a spirituális és evilági hatalom harmóniájának megteremtésére és az emberek közösségi tudatának erősítésére irányult a síitizmus által.

Háfiz az irániak számára ugyanolyan fontos, mint az angolok számára Shakespeare, vagy mint számunkra Petőfi. Költészete mélyen megérinti az olvasói lelkeket. Az irániak szemében rendkívüli humanizmusa teszi különlegessé, és az a képessége, hogy éleslátóan, őszintén tudott egyetemes igazságokra bukkanni egy-egy jelentéktelennek tűnő, hétköznapi mozzanatban. Szinte az élet minden területére tudnak mondani egy Háfiz idézetet, sőt sokan az ő írásaiból merítenek útmutatást („jövendölés Háfizből”). Sírázban található nyughelyét pedig ezrek keresik fel lelki vigasztalásért, vagy egyszerűen csak az emléke előtti tisztelgés végett. Mindenesetre a sírt körülölelő kert, és épületek, valamint a belső udvarban berendezett teázó, ahol rózsasziromból készített fagylaltot ehetünk, és vízipipából pöfékelhetünk, sok mindent elárul az irániak életfilozófiájáról. Ha a klasszikus perzsa nyelv már a múlt homályába veszett is, Háfiz tizennegyedik századi munkássága még mindig jelen van, mint ahogyan az általa képviselt pozitív életszemlélet is. Bár bort manapság már nemigen lehet inni, szerelmes versei azonban örökérvényűnek tűnnek.

Az országot járva nincs kételyem afelől, hogy Háfiz, Kürosz és Abbász továbbra is meghatározzák az irániak gondolkodását mind önmagukról, mind pedig a világról. Az viszont szinte megválaszolhatatlan kérdés számomra, hogy napjainkban az Iszlám Köztársaság miért nem alkalmazza külső és belső viszonylatban a küroszi és abbászi toleranciát?

A zsidóság helyzete a holokausztagadó elnök országában

AZ „ELVESZETT ZSIDÓ TÖRZS” HELYZETE AZ IRÁNI ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök holokausztot tagadó kijelentéseit és az Iszlám Köztársaság Izraellel szemben megfogalmazott éles retorikáját, illetve az Iránt nukleáris engedetlensége miatt katonai csapással fenyegető és az iráni elnököt Hitlerhez hasonlító tel-avivi nyilatkozatokat szemlélve sokaknak úgy tűnhet, hogy kevés olyan ország van ma a világon, amely oly mértékben tekint gyűlölettel és megvetéssel a másikra, mint ahogyan azt Irán és Izrael teszi egymással.

A valóság azonban jóval bonyolultabb és árnyaltabb annál, mint amilyennek elsőre látszik. Kevesen tudják például, hogy Izraelen kívül a síita dominanciájú Iránban él a legnagyobb zsidó közösség (számát tekintve kb. 25-40 ezer fő) a Közel-Keleten, amely adott esetben még különleges előjogokkal is rendelkezik a szigorú vallási rendszerben. Bármily meglepő, legtöbbjük az ellenséges retorika, illetve az érvényben lévő diszkrimináció ellenére is határozottan maradni akar. Az iráni kultúrát pedig legalább annyira magukénak vallják, mint amennyire büszkék a zsidó gyökereikre is.

Az iráni paradoxonok hosszú sorába illeszkedik a zsidókérdés is, nevezetesen hogy a kormányzat éles Izrael-ellenes retorikája ellenére támogatja és elfogadja a zsidó kisebbséget, amely közösség – bibliai terminológiával élve a „tíz elveszett zsidó törzs” egyikének számít – még az asszírokkal folytatott háborúk eredményeként kényszerült távozásra az „ígéret földjéről”, és telepedett le az ókori Perzsia területén, majd élte életét többé-kevésbé zavartalanul közel 3000 évig. A békés együttélés mellett azonban az évszázadok során visszatérően pogromokra és erőszakos áttérítésekre is sor került. Ennek egy szomorú korszaka volt az 1979 utáni időszak, amikor talán a legnagyobb kivándorlásra került sor Dareiosz ókori uralkodása óta. A zsidók útnak indulása azonban ezúttal nem volt olyan örömteljes, mint a „babiloni fogságot” követően.

Az újonnan kiépülő rendszerben kétségkívül számos visszaélésre került sor a vallási és etnikai kisebbségekkel, így a zsidó közösséggel szemben is. A zsidóság az 1979-es forradalmat követően jelentősen megfogyatkozott, ugyanakkor több tekintetben meg is erősödött. Khomeini ajatollah a zsidó közösséget, mint az ország vallási kisebbségét ismerte el, amelyet oltalmazni kell, és amely az új politikai rendszerben parlamenti képviseletet is nyert – s saját képviselővel rendelkezik mind a mai napig a 290 fős törvényhozásban. De ami ennél is fontosabb, hogy az iszlám forradalom az iráni zsidókat is vallásosabbá tette, akik eztán egyre inkább követni kezdték a hagyományos szokásokat, biztosítva ezáltal a zsidó vallás és kultúra továbbélését a szigorú teokratikus rendszerben.

Iránban minden kétséget kizáróan továbbra is fennáll bizonyos területeken a zsidókkal szembeni hátrányos megkülönböztetés, bizonyos kormányzati és államigazgatási pozíciókat például továbbra sem tölthetnek be. A reformerek és konzervatívok közötti hatalmi harc eredményeként pedig nem maradnak el a koncepciós perek sem, amelyek szintén az iráni zsidóság sebezhetőségét jelzik. Helyzetük azonban sokat javult az Iszlám Köztársaság korai éveihez képest. Vallásukat szabadon és nyíltan gyakorolhatják, ehhez csak Teheránban közel húsz zsinagóga áll a rendelkezésükre. S amíg Iránban tilos az alkohol fogyasztása, addig ők otthonukban tarthatnak bort és egyéb szeszes italt – igaz szigorúan csak vallási célzattal. Az étkezési hagyományok megőrzéséhez hat kóserbolt és számos étterem is van az iráni fővárosban. A teheráni zsidó kórháznak pedig az állam ad pénzt, s hagyja azt is, hogy a diaszpóra és az anyaország támogassa őket anyagilag. A családlátogatás is könnyebbé vált, amellyel napjainkban külön hivatal foglalkozik. Emellett héber iskolák vannak országszerte, ahol a képzés a zsidók anyanyelvén folyik, s nem egyszer koedukáltan. Sok tekintetben tehát valóban előnyt élveznek.

Kétségtelen tény, hogy az iráni-izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, az iráni zsidó közösség még sincsen elnyomva, legalábbis nem jobban, mint a többi vallási és etnikai kisebbség. Ahogyan a zsidó kórház igazgatója fogalmazott, az antiszemitizmus nem dívik a Közel-Keleten, Iránban meg aztán végképp nem, ahol – állítása szerint – a zsidók közel sem szenvedtek annyit, mint európai sorstársaik…

Konfliktusos világban élünk

KONFLIKTUSOK A VILÁGBAN

A 20. század az emberiség történetének legvéresebb korszaka volt. A világ kétszer feszült egymásnak globálisan, s számtalanszor regionálisan. A hidegháborút követően és a gazdasági prosperitást szem előtt tartva sokan úgy gondolták, hogy a 21. század sokkalta békésebb lesz. Napjainkban azonban a világban körültekintve, az izraeli-palesztin konfliktustól kezdve az észak-koreai nukleáris fegyverkezésen keresztül a szudáni népirtásig, még mindig számos konfliktussal szembesülünk. Jelenleg a világ lakosságának több mint egyharmada áll harcban a világ eltérő tájain. Ezek a harcok különbözőek, de sok hasonlóságot is mutatnak.

KONFLIKTUSGÓCOK NAPJAINKBAN: KÖZPONTOK ÉS PEREMVIDÉKEK

A konfliktusok jelentős része még mindig bizonyos földrajzi régiókhoz kötődik. Így elsődlegesen a Közel-Kelethez, amely három kontinens találkozásánál fekszik. A térség stratégiai fontosságú fekvését éppen ezért már korán felismerték az európai gyarmatosítók, s nem véletlen hogy a régió napjaink nemzetközi politikájában is elsődleges szereppel bír. Már csak azért is, mert a terület nélkülözhetetlen nyersanyagforrásokat rejt magában, nem is beszélve arról, hogy a világ kőolaj-kereskedelmének negyven százaléka a Perzsa-öblön fut keresztül. A három monoteista vallás szülőhelyeként pedig a felekezeti konfliktusok is állandó kísérőjelenséggé váltak a közel-keleti régióban. Gondoljunk csak az izraeli-palesztin szembenállásra, amelyet számos más tényező mellett éppen a vallási radikalizmus miatt lehetetlen felszámolni.

A Közel-Kelet kétségkívül puskaporos hordónak számít már régóta, a világban azonban más válsággócokkal is találkozhatunk. A Kaukázus, Közép-Ázsia és Fekete-Afrika egyes területei szintén konfliktusos övezetnek számítanak. Elsősorban annak köszönhetően, hogy számos törzs és etnikum él egymás mellett az adott területeken, akik többségükben a gyarmatosítás eredményeként kényszerültek azonos határok közé. Nagy részüket erőszakkal próbálják meg integrálni, míg másokat igyekszenek kirekeszteni a hatalomból. Mindezek kétségkívül szerepet játszanak a konfliktusok kirobbanásában és eszkalálódásában. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban sokan az egymillió áldozatot követelő ruandai polgárháború szörnyűségeinek megismétlődésétől tartanak, amikor a darfúri népirtásról beszélnek. A helyzetet pedig sok esetben tovább bonyolítja az adott területek természeti kincseinek gazdagsága is.

A világnak vannak olyan régiói is, amelyek kevésbé konfliktusosak, legalábbis első pillantásra. Így például napjainkban Latin-Amerikát szokás úgy emlegetni, mint az összeütközésektől mentes kontinens. S bár a válságok korántsem olyan erőszakosak, mint másutt a világban, valójában azonban a nyugati félteke is számos problémát rejt magában. A kolumbiai polgárháborúban már csaknem fél évszázada küzdenek egymással a kormányerők és a különböző gerillacsapatok. A kokain-termesztés pedig szinte valamennyi szomszédos országban nehézséget okoz. A szegénység és a jogfosztottság mind konstans elemei Latin-Amerikának, amely a brazíliai „favella” lázadásokban és az ecuadori indián mozgalmakban még napjainkban is megnyilvánul. Az ideológiai konfliktusok pedig még mindig nem tűntek el, holott a radikális baloldali terrorszervezeteket mindenhol háttérbe szorították a térségben. Csak példaként említhetjük a Perui Fényes Ösvény utóvédharcait az Andok-régióban.

A VÁLSÁGOK FORMÁI: RÉGI ÉS ÚJ KONFLIKTUSOK

A világ különböző régióiban megfigyelhető konfliktusok szerteágazó gyökerekkel rendelkeznek. Vannak régóta fennálló, történelmi válsággócok, mint például a közel-keleti konfliktus vagy az indiai-pakisztáni szembenállás, s vannak újonnan keletkező problémák, mint a „pária” államok (Irán és Észak-Korea) nukleáris fegyverkezése vagy a nemzetközi terrorizmus (al-Kaida) megjelenése.

A konfliktusok döntő többsége komoly múlttal rendelkezik. Sok helyütt egészen a gyarmatosításig mehetünk vissza az okokat keresve. Így például a mai iraki konfliktus esetében is, ahol a harcokban az egykori mandátumrendszer hibái köszönnek vissza. Nevezetesen, hogy a síita és szunnita arabokat, valamint a szintén szunnita, de etnikailag elkülönülő kurdokat egy mesterséges államba szervezték. A határok megvonása, illetve a dekolonizáció folyamata szinte valamennyi földrészen máig tartó konfliktusokat eredményezett. Az indiai-pakisztáni szembenállás lényegében a függetlenedés óta tart Kasmír ügye kapcsán, de hasonló cipőben jár az egykori Palesztina területe is, ahol ez idáig csak Izrael állam nyerte el a függetlenségét. Fekete-Afrikában az egymástól eltérő etnikumú és vallású törzsek mesterséges határok közé terelése mindmáig kísért. Elefántcsontpart, Nigéria és Szudán példája mindenképpen ezt bizonyítja. S persze nem feledkezhetünk meg a hidegháborús szembenállásról sem, amely országokat szakított ketté, s kényszerített elhibázott fejlődési pályára. Az észak-koreai atomfegyverkezés így akár a nagyhatalmi versengés egyfajta következményeként is felfogható, mindazonáltal újfajta fenyegetést jelent.

Napjaink konfliktusai sok tekintetben eltérnek a régiektől. Nem csupán azért, mert egyre újabb fegyvereket és technikákat használva, egyre nagyobb pusztítást végezhetnek a szembenálló felek (pl. nukleáris szembenállás Dél-Ázsiában), hanem mert a nemzetközi környezet is jelentősen átalakult. Az Egyesült Államok hegemón szerepbe kerülve sok helyütt a „legfőbb gonosz” lett, amelynek katonai dominanciájával szemben kialakult a hadviselés új formája, az aszimmetrikus háború, amely alig körülhatárolható konfliktus, és amelyben kevés a nyilvánvalóan látható csatatér. A nemzetközi porondra számos nemkívánatos szereplő lépett be, így ma már a konfliktusok szereplői nem feltétlenül az államok, hanem az olyan nem kormányzati szereplők, mint a különböző terrorista szervezetek és gerillacsoportosulások. A nemzetközi terrorizmus megjelenése kétségkívül nehéz feladat elé állította a nemzetközi közösséget. A terrorizmus ellen hirdetett háború azonban nem sok jóval kecsegtet, ha még az alapokban sincs megegyezés, és továbbra is érvényben van a szállóige, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”.

A KONFLIKTUSOSSÁG OKAI NAPJAINKBAN

A jelenleg tapasztalható válságok hátterében álló okok sokfélék, mint ahogyan maguk a konfliktusok is különbözőek. Egyes konfliktusok vallásilag motiváltak (pl. iraki polgárháború), míg másokat az autonómia törekvés, vagy etnikai szembenállás élez ki (pl. csecsen kérdés). Megint másokban a gazdasági tényező játszik domináns szerepet (pl. kongói konfliktus). Van, ahol pedig a fennálló rendszer biztosítékaként szolgáló nukleáris fegyverkezés (pl. iráni atomválság) okoz problémát. S természetesen bőven találunk olyat is, ahol az említett tényezők együttesen vannak jelen.

A fennálló konfliktusokban kétségkívül a vallás játssza még mindig a legfőbb szerepet, amely a nacionalizmushoz hasonlóan új életre kelt a poszt-bipoláris rendszerben. Különböző vallási irányzatok esnek egymásnak a világ számos pontján, s vívják erőszakos harcukat a szent céljaik elérése érdekében. A vallási indíttatású konfliktusok a teológiai megalapozottság miatt sok esetben rendkívül véres és hosszantartó szembenállásnak minősülnek. A vallások közül az iszlámnak van a leginkább rossz megítélése. Nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy húsz fegyveres konfliktus közül tizenhatban (80%) az iszlám valamilyen úton-módon érintett. Gondoljunk csak az iszlám és zsidó vallás (Izrael), vagy az iszlám és kereszténység (Indonézia), netán az iszlám és a buddhizmus (Malajzia) szembenállására. Az erőszakos cselekmények ellenére mégsem beszélhetünk azonban a civilizációk harcáról, hiszen az iszlám világ valójában maga is rendkívül differenciált. Mindezt bizonyítja a síita-szunnita szembenállás, amely közel 1400 éve okoz újra meg újra konfliktusokat a Közel-Keleten. Csak, hogy a legújabb frontokat említsük: Irak a vallási polgárháború küszöbén, a felekezeti megoszlásra épülő rendszer válsága Libanonban, vagy a Pakisztánban jelentkező sorozatos összecsapások.

A vallási indíttatás mellett az etnikai-szeparatista törekvések jelentik a másik fontos konfliktusossági tényezőt. A történelem során számtalan népcsoport került mesterséges határok közé Afrikától kezdve a Közel-Keleten át egészen Délkelet-Ázsiáig. A dekolonizáció hatásaként az etnikai konfliktusok világszerte állandósultak, és történelmi válsággócokká alakultak. A politikai ideológia kiüresedését és a hidegháború befejeződését követően, több évtizedes elnyomást követően a nemzetiségi ellentétek újult erőre kaptak. A nacionalista „reneszánsz” különösen az egykori Szovjetunió területén, az etnikailag igencsak tagolt Kaukázusban jelentkezik erőszakosan, ahol csecsenek, ingusföldiek, oszétiaiak és abházok küzdenek hol fegyverrel, hol békésen az orosz és a grúz vezetéssel a függetlenségük, autonómiájuk kivívásáért. A kurdok is ezt teszik, igaz lassan már egy évszázada. Körükben az iraki rendszerváltást követően csillant fel némi remény, a független Kurdisztán megteremtése azonban továbbra is távoli álomnak tűnik. A nacionalista reneszánsz nem hagyja érintetlenül a világ más tájait sem, elég csak Kelet-Timor esetére, vagy más szakadár törekvésekre gondolni Indonéziában

A konfliktusok nagy részében szerepet játszanak gazdasági megfontolások, vagy éppen szükségletek is. Az utóbbi évek mintegy ötven háborújának és fegyveres összecsapásának körülbelül egynegyedében a természeti erőforrások is hozzájárultak az erőszakos fellépés előidézéséhez vagy súlyosbításához, illetve a folytatásuk finanszírozásához. Az 1990-es években több mint ötmillió ember vesztette életét a gazdasági megalapozottságú konfliktusoknak a következményeként. A legismertebb esetnek a Kongói Demokratikus Köztársaságban dúló harcok számítanak, amelyeket az ország bőséges nyersanyagkincsének (arany, gyémánt stb.) ellenőrzése és kiaknázása céljából vívnak, s amelyet a résztvevő felek nagy száma miatt (többek között a ruandai, a zimbabwei és az ugandai hadsereg is beavatkozott) Afrika első világháborújaként is szoktak emlegetni. A természeti erőforrások azonban nem csupán nemzetközi vetélkedést eredményeznek, hanem az egyes országokon belül is komoly problémákat generálhatnak. Mint például Nigériában, ahol a különböző fegyveres milíciák a minél nagyobb olajbevétel megszerzéséért küzdenek egymással. A Niger-deltából még ötvenévnyi kőolaj-kitermelés után sem tűnt el a szegénység és az erőszak. A fekete arany a világ számos szegletében inkább átoknak számít, mint áldásnak.

Paradox módon, amíg a Nyugat a hidegháború utáni korszakban leértékelte az atomfegyverekre történő támaszkodást a bonyolult hagyományos technológiák alkalmazásával szemben, addig az olyan országok, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és az Iráni Iszlám Köztársaság csupán a nukleáris fegyverarzenált látták – és látják továbbra is – alkalmasnak a Nyugat elrettentésére. Az atomfegyver megszerzése mindkettőjük számára mind stratégiai, mind politikai értékű, mivel elrettentést jelent a más országok részéről jelentkező fenyegetésekkel és megfélemlítésekkel szemben, valamint biztosítja a rendszer túléléséhez nélkülözhetetlen mozgásteret. Ezen országok fegyverkezése azonban elsősorban nem is azért veszélyes, mert azokkal atomháborút kezdeményeznének, hanem mert mind a Távol-, mind pedig a Közel-Keleten útjára indíthatnak egy új, nukleáris fegyverkezési versenyt, amelynek beláthatatlan következményei lennének.

A KONFLIKTUSOK JÖVŐJE: EGYELŐRE SEMMI BÍZTATÓ

Jelenleg tehát számtalan konfliktussal szembesülhetünk, amelyek közül több válsággóc még sokáig meghatározó lesz. Amíg a világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él, addig a radikális ideológiáknak, legyen az vallási, vagy politikai, mindig lesz támogatói bázisa. Az etnikai, törzsi kötelékek pedig még számos helyen, a globalizálódó világban is jelentős szereppel bírnak, s táplálják az önrendelkezési jogért folytatott harcokat. Az elkövetkezendő időkben pedig egyre több olyan konfliktust láthatunk majd, amelyek az erőforrások szűkössége miatt törnek ki. Kőolajért már eddig is háborúztak, gondoljunk csak a kuvaiti válságra. A jövőben azonban még több és komolyabb összetűzés várható a víz-kérdés kapcsán, amely a Közel-Keleten már most is stratégiai fontossággal bír. Az izraeli-palesztin relációban háborút is vívtak már a víz-ellátás biztosításának érdekében. S hogy a víz mennyire kényes témának számít, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy arról a közel-keleti béketárgyalásokon még mindig nem sikerült megállapodni.

Az emberiség lényegében egy ördögi körbe zárta magát. Természetének köszönhetően nem tud túllépni a konfliktusokon. Ahogyan Thomas Hobbes fogalmazott, „ember embernek farkasa”. A szomorú, hogy ezzel elúszni látszik az „örök béke” megvalósíthatósága…

30 éves háború az iszlám világban

SÍITA-SZUNNITA SZEMBENÁLLÁS? SZAÚDI-IRÁNI RIVALIZÁLÁSSAL A HÁTTÉRBEN?

Az iszlám világban körültekintve azt láthatjuk napjainkban, hogy a két fő felekezeti irányzat számtalan helyszínen konfrontálódik egymással. Pakisztántól kezdve Irakon át egészen Libanonig hallani síita-szunnita összecsapásokról. Vajon a közel 1400 éves vallási szembenállás újul ki ismételten a Közel-Keleten? Vagy inkább politikai okokat kell keresnünk az események magyarázatára?

Az iszlám vallás két irányzata már Mohamed próféta halála után elkülönült, miután alapvető ellentmondás támadt közöttük az utódlás kérdésében. Amíg a síiták (Shiat Ali = Ali Pártja) csakis Mohamed vejének, Alinak a vér szerinti leszármazottait fogadták el vezetőként (imamátus rendszere), addig a szunniták (Szunna = hagyomány) a hagyományokra alapozva a közösség legidősebb, illetve legbölcsebb tagját választották meg erre a pozícióra (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. A teológiai ellentét pedig továbbra is feloldhatatlannak látszik. Többek között azért, mert mindkettő magát tekinti az iszlám egyedüli törvényes követőjének.

Az Irakban napi rendszerességgel zajló erőszak azt a képzetet kelti, hogy az iszlám világ – keresztény analógiával élve – „harmincéves háborúját” vívja. Ahogyan egykoron Európában a katolikusok és protestánsok feszültek egymásnak, úgy a Közel-Keleten ezt teszik most a síiták és a szunniták is. Az iraki polgárháború kétségkívül vallási törésvonalak mentén kezd formálódni, a vérengzésekben azonban a vallási megosztottság mellett szerepet játszanak a történelmi sérelmek is. A Szaddám rendszer bukását követően öntudatra ébredő síita közösség igyekszik számon kérni az előző rendszer hibáit és visszaéléseit, valamint biztosítani a súlyának megfelelő politikai szerepet az újonnan formálódó iraki köztársaságban. Mindez kétségkívül vonzó lehet ott, ahol Irakhoz hasonlóan, döntően síiták laknak, de a hatalmat egy szunnita (pl. Bahreinben), netán keresztény (pl. Libanon) kisebbség gyakorolja. A síiták térnyeréséről azonban a tágabb iszlám világban továbbra sem beszélhetünk, már csak azért sem, mert a majd 1,3 milliárd muszlimnak csupán 10 százaléka síita, a többi szunnita.

Az iraki rendszer megdöntésével azonban nem csupán az iraki síiták erősödtek meg, s indult útjára valamifajta síita „ébredés” a Közel-Keleten, hanem szomszédos Irán befolyási övezete is jelentősen megnőtt. Mindez nem csupán az Egyesült Államoknak szúr szemet, hanem Szaúd-Arábiának is, amely a térségben lévő pozícióit érzi fenyegetve. Teherán és Rijád kapcsolatát a rivalizálás és az aktív együttműködés jellemzi 1979 óta folyamatosan, vagy ahogyan fogalmaznak: a felek közötti ellenségeskedés nem állandó, az érdekellentét viszont igen. Mindez egyrészről abból adódik, hogy az iszlám két egymástól lényegesen eltérő irányzatát képviselik, másrészt pedig abból, hogy mindketten a vezető szerepre törekszenek a közel-keleti régióban. Így a libanoni kormányzati válság kiéleződését, a palesztin területek frakcióharcát, valamint az iraki polgárháborút akár úgy is felfoghatjuk, mint Irán és Szaúd-Arábia „titkos háborúját” a térség feletti hatalom megszerzéséért, vagy éppen a status quo fenntartásáért.

A síita-szunnita szembenállás egyszerre két dolgot jelent tehát. Egyfelől valóban az egymással versengő teológiák háborúját, amely ha úgy tetszik magáért, az iszlám szelleméért, vagy annak tisztaságáért küzd. Másfelől azonban a törzsek, az etnikumok és az identitások jelenkori harca is. Napjaink politikai és társadalmi problémái, legalább annyira szerepet játszanak benne, mint a vallási és történelmi ellentmondások. Nem is beszélve a regionális konfliktusokról és a külföldi intrikákról. Paradox módon, ez egy rendkívül régi, de ugyanakkor modern konfliktus. S feltehetőleg még egy jó darabig kísérteni is fog.

Nukleáris energia, mint kényszerű választás?

AZ IRÁNI NUKLEÁRIS PROGRAM MÖGÖTT HÚZÓDÓ GAZDASÁGI OKOKRÓL

Irán bizonyítottan a világ második legnagyobb földgáz- és negyedik legnagyobb kőolaj-tartalékával rendelkezik. „Miért hát neki atomenergia?” – teszi fel a kérdést mindenki, amikor gyanújának ad hangot, hogy miért is akar nukleáris energiát szerezni egy olyan ország, amely dúskál a hagyományos energiahordozókban.

Hogy választ kapjunk erre a kérdésre, s többek között, hogy megértsük az iráni határozottságot, a regionális hatalmiság deklarálásának igénye, az amerikai katonai gyűrűvel szembeni védekezés szükségessége, a perzsa nacionalizmus és „fejlődés-mentalizmus” befolyása mellett a háttérben húzódó gazdasági okokat is figyelembe kell venni. Nevezetesen, hogy milyen megfontolások és számítások játszanak szerepet Teherán álláspontjában, hogy a teljes nukleáris fűtőanyag-kört kiépítse.

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán történelmében, de egyvalamihez nem nyúlt, az iráni gazdaság szerkezetéhez, amelyben az olajipar – az iráni exportbevételek közel nyolcvan százalékát adva – továbbra is meghatározó szektor maradt. A strukturális reformok elmaradása mellett azonban az ágazat rekonstrukciójára sem került sor, amelyet még az iraki-iráni háború döntött romokba. Az olajár-bevételeket nem forgatták vissza a fejlesztésekbe, s az újrainvesztálás mind a mai napig hiányzik. A helyzet kezd kísértetiesen hasonlítani az 1970-es évekre, amikor az olajválság hatására felgyülemlő olaj-dollárokat a Pahlavi-rendszer korrupciója vitte el, egy fillért sem juttatva az egyszerű polgároknak. Az intézményes korrupció ma is jellemzője az iráni rendszernek, ahol a vallási alapítványok („bonyádok”) közel negyven százalékát adják az ország GDP-jének, de valójában, mint állam az államban működnek.

Irán a világ negyedik legnagyobb kőolaj-exportőre, de ironikus módon benzinbehozatalra (kb.40%) szorul. Mindez elsősorban a rossz tervezésnek és a tőkehiánynak köszönhető. Az olajszektor állapota éppen hogy csak meghaladja a forradalom előtti szintet, amelyben erősen szerepet játszanak a nyugati – döntően amerikai – szankciók is. Másodsorban az állami szerepvállalás és a növekvő fogyasztás okoz gondot. Miután az állam erősen dotálja az üzemanyag árát, az elmúlt években közel tíz százalékon állandósult a benzin-fogyasztás éves növekedése. Az állami támogatás pedig majd ötmilliárd dollárjába kerül a kormányzatnak évente.

Mindezekre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, és fogalmazta meg maga a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék. S valóban a Pahlavi-korszakhoz hasonlóan most is energia-politikai megfontolások állnak a háttérben. Azonban míg annak idején az iráni gazdaság fejlődési üteme indokolta a nukleáris kutatásokat, manapság az energiaellátás biztonsága játszik inkább szerepet. A nukleáris program lényegében egy kényszer szülte választás eredményének tekinthető, mivel a kőolaj- és földgáz-ipar teljes felújításánál lényegesen olcsóbb alternatívának tűnik a teljes nukleáris fűtőanyag-kör kiépítése, amelyhez ráadásul az országnak minden adottsága is megvan. Elég csak a Jázd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni. S persze ne felejtsük el azt sem, hogy Moszkva igen kedvező áron kínálja Iránnak a nukleáris együttműködést.

Teherán más, könnyebb, jobb alternatíva híján választotta tehát a nukleáris opciót. Az iráni atomprogramnak azonban további gazdasági vonatkozásai is vannak, amelyek mind ebbe az irányba terelik az iráni vezetést. Az atomprogram ugyanis megrendeléseivel felfuttatja a hazai iparágakat, legyen szó akár polgári vagy katonai irányultságú fejlesztésekről. Ennél is fontosabb azonban, hogy munkahelyeket teremt egy olyan országban, ahol az emberek közel húsz százaléka a létminimum alatt él, és ahol a munkanélküliség rátája hivatalosan eléri a 15 százalékot, a gyakorlatban azonban bőven e felett van. A megújuló energiák korában, illetve a teheráni levegőszennyezettséget (A széndioxid-kibocsátás az elmúlt negyed évszázadban majd 240 százalékkal nőtt: 33-ról 85 millió tonnára!) tekintve nincs is mit csodálkozni azon, hogy Irán atomenergiát szeretne. A kérdés csak az, hogy milyen áron, s hogy vajon megéri-e?

Az egymással szemben álló iráni frakciók komoly vitát folytatnak arról, hogy miként lehetne a legjobban érvényesíteni az ország nemzeti érdekeit. De vajon meddig lehet feszíteni a húrt, ahonnan már túlzottan drága lenne a nemzetközi közösséggel való szembeszegülés? A forradalmi vezetést lehet félelmetesnek tekinteni, de a döntés megszületésében kétségkívül szerepet játszanak majd a józan gazdasági megfontolások is. Irán üzlet-orientált elitje, vagy ha úgy tetszik a „bazár modern változata” továbbra is tudja és teszi a dolgát.

Nagy Sátán vs. Törvényen Kívüli

AZ AMERIKAI-IRÁNI KAPCSOLATOK: A BIZALMATLANSÁG CSAPDÁJÁBAN

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, lassan már 28 éve nem beszélnek hivatalosan egymással. Ez év májusában ugyan sort kerítettek egy nagyköveti szintű tárgyalásra, amelyen az iraki rendezés kérdéseiről egyeztettek. Az amerikai-iráni kapcsolatrendszerre jellemző bizalmatlanságon azonban ismételten nem sikerült túllépni. Sőt a vitatott iráni nukleáris program miatt a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a közeljövőben. A felek közötti viszony most legalább olyan fagyosnak tűnik, mint annak idején 1979 novemberében, a teheráni túszdrámakor volt.

Mi lehet vajon az oka ennek, a szűnni nem akaró szembenállásnak? Nos leginkább az, hogy az elmúlt ötven év során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a politikát is. Így iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében, majd csak, hogy Irán a hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen, támogatta a sah önkényuralmi rendszerét. Amerikai oldalról elsősorban a teheráni követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott maradandó emlékeket, olyannyira, hogy a katonai vezérkarban még manapság is sokszor elhangzik: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

A sérelmek ellenére, a pragmatizmus, vagy még inkább a szükség hatására, a felek között mégis sor került korlátozott együttműködésre. Így például titkos fegyvereladásokra az iraki-iráni háború alatt, amely „Irán-Kontra” ügy néven ívódott be a köztudatba. A törvénytelen ügylet napvilágra kerülése mind az Iszlám Köztársaságban, mind az Egyesült Államokban lejáratta a viszony normalizálására törekvő kísérleteket, s a kapcsolatok további elhidegüléséhez vezetett. Enyhülést csak a reformista Mohamed Khátami megválasztása hozott, aki az addigi legnagyobb kihívást intézve a keményvonalas papsággal szemben, párbeszédet kezdeményezett az Egyesült Államokkal. A kiegyezés lehetősége azonban a Bush adminisztráció harcosságán, nevezetesen Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásán, elúszni látszik.

Az Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolatrendszerét találóan, olyan hajókhoz lehetne hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, s minden érintkezés nélkül haladnak el egymás mellett. S valóban, amikor a teheráni vezetés keresi a kapcsolatok normalizálásának lehetőségét, akkor az USA csöndben marad, netán rossz válaszreakciót fogalmaz meg, amikor pedig az amerikai adminisztráció igyekszik párbeszédet kezdeményezni, akkor azt Teherán utasítja el élből. Nincs ez most sem másként. Az Egyesült Államok katonai gyűrűt vonva Irán köré diktálni szeretne, hogy megvalósíthassa az új Közel-Keletről szőtt álmát. Ezzel szemben az iráni vezetés, amely attól fél, hogy az amerikai fegyverek megdöntik a hatalmát, igyekszik erősnek és elszántnak mutatkozni. Hiszen tudják, az idő nekik dolgozik.

A labda így ismételten az Egyesült Államok térfelén van. De vajon lesz-e olyan amerikai „kormányos”, aki megfogadja az árbockosárban ülő tanácsát, s még időben vissza tudja fordítani az amerikai vitorlást. Vagy az örökös bizalmatlanság csapdájába esve tovább folytatódik a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása?

Tehran Travel Guide

HÁROM NAP TEHERÁNBAN

Teherán viszonylag „rövid” történelemmel bír, s csöppet sem mondható szépnek, az utakon közlekedő benzinszörnyetegek miatt pedig levegőt is alig kapni. Ezért sok utazó, s nem kevés teheráni állítja, hogy nincs is miért sokat időzni az iráni fővárosban. Vétek lenne azonban, ha megfogadnánk a tanácsukat, s csak Iszfahánt és Perszepoliszt keresnénk fel, amely helyszínek kétségkívül az iráni látványosságok elsődleges forrásainak tekinthetők, de az ország szívét mégis a zsúfolt, zajos, kaotikus és sok szempontból „csúf” Teherán jelenti.

Száz esztendővel ezelőtt Teherán még csak 250 ezer fős kisváros volt, ahogyan a neve is jelentette, az „út vége”. Mára azonban hatalmas metropolisszá nőtte ki magát. Agglomerációstul megvannak vagy 18-20 millióan, s a repülőnek is majd negyed óra kell ahhoz, hogy átrepüljön a város felett. Teherán az Elburz-hegység déli lábánál terül el, és szó szerint felkúszik a lankás hegyoldalra, mint ahogyan azt a Váli Ászr, a világ leghosszabb utcája is teszi, közel 20 kilométeren keresztül, összekötve a város patinás, északi villanegyedeit és a déli, szegényebb területeit. Mindez remekül tükrözi a társadalmi különbségeket is, amelyek a világ más országaihoz hasonlóan itt is nyomukat hagyták a városképen. Észak-Teherán egyfajta „rózsadombnak” számít.

Az első és legkomolyabb benyomást kétségkívül a teheráni forgalom gyakorolja, amely még ázsiai mértékben is igencsak kaotikusnak tűnik. A budapesti körúti dugó „kismiska” ahhoz képest, amit az iráni fővárosban tapasztalhatunk. Átkelni az úton pedig majdnem olyan, mintha orosz rulettet játszana az ember. A fényszóró villantása itt nem az előzékenység jelének számít, hanem éppen ellenkezőleg! Az utakon ezerszámra közlekedő, különböző fajtájú járművek, emellett a nap folyamán olyannyira füstbe borítják a várost, hogy a környező hegyek, köztük az ország legmagasabb pontjának számító Dámavánd csúccsal (5671 m), mind homályba vésznek. Csak érdekességként, Teheránban közel ötezren halnak meg évente a légszennyezéstől, és majd 13 ezren közúti balesetben országosan.

A közlekedés mindezek ellenére jónak mondható, s a benzin állami dotálása miatt, még a mostani emelések ellenére is, rendkívül olcsó. Ráadásul színes csuklós-Ikarus buszokon nosztalgiázhatunk, igaz nemek szerint szigorúan elválasztva. Egy dollárnak megfelelő összegből közel negyvenöt buszjegyre futja. A metró tisztább és gyorsabb, de kétségtelenül drágább is. Ugyanekkora összegből ott már csak hat darab vonaljegyet tudunk venni. A közlekedés legolcsóbb formájaként ezért célszerű az iránytaxikat választani, amelyek a főbb útvonalakat bejárva fizetség fejében bárkit elvisznek. Nem kell mást tenni, csak kiállni a kereszteződés szélére és bekiáltani a sofőrnek az úti célt, s ha szerencsénk van, már utazhatunk is. A viteldíjban azonban igyekezzünk egyből az elején megállapodni!

A városkép a forgalomhoz hasonlóan igencsak „kaotikus”. Hagyományos stílusú házak és modern irodaépületek váltogatják egymást. Rengeteg a félkész toronyház. Mohamed Reza Pahlavi sah ominózus építkezési-fejlesztési programjának maradványai ezek, amelyeket már nem fejeztek be az 1979-es forradalmat követően. Az elmúlt évszázadban Teherán két forradalmat és puccsot is átélt. Az iráni fővárosban barangolva pedig kétségkívül szemmel láthatóvá, az utcaneveket figyelve pedig olvashatóvá is, válik a modern iráni történelem. Így érdemes felkeresni a sah Fehér Palotáját, ahol annak idején az olajipart államosító, Moszadek miniszterelnök elleni puccsot szervezték meg, a monumentális Azadi („Szabadság”) emlékművet, ahol az ország apraja-nagyja ünnepelt 1979-ben, a sah rendszerének bukásakor, valamint a mártírok kertjét, a teheráni temetőben, ahol az iraki-iráni háborúban elesett katonák sírhelyei sorakoznak. A sah vendégváró Zöld Palotája pedig magyar relevanciával is bír, itt találkoztak ugyanis a szövetséges hatalmak a világháború alatt, s döntöttek a háború utáni rendezésről és befolyási övezetekről.

Az iráni főváros a történelmi emlékek mellett bővelkedik a látványosságokban, ráadásul a teherániak, más fővárosiakkal ellentétben rendkívül vendégszeretők is. Így aztán, aki ide vetődik, mindenképpen kedves emlékekkel fog távozni. S élményekkel is, mivel valóban rengeteg itt a látnivaló. A nyüzsgő bazártól a gazdag múzeumokon és díszes mecseteken át a hatalmas parkokig sok mindent érdemes látni és kipróbálni. De nézzünk akkor röviden egy háromnapos városnéző programot!

Első nap. Kora reggel már érdemes ellátogatni a nyüzsgő és színes teheráni bazárba, amely az ország legnagyobb piacának számít. Majd imaidőben ajánlatos benézni az Imám Khomeini mecsetbe, ahol nemcsak a csodálatos díszítések fognak lenyűgözni minket, hanem az érzelem teli muszlim szertartás is. Ebédünket – egy csirke vagy birka kebabot – ezt követően elkölthetjük a közelben lévő éttermek egyikében, majd sziesztázhatunk egyet a Park-e Sháhrban. A délutánt megéri rászánni a Nemzeti Múzeumra, amennyiben kíváncsiak vagyunk az ősi perzsa emlékekre. A Nemzeti Bank (Bank-e Melli) épületében működő Ékszer Múzeumot azonban nem szabad kihagyni, már csak azért sem, mert a híres „pávatrónt”, valamint egy, drágakövekkel díszített, hatalmas földgömböt, látni kell. S persze sok egyéb mást is, amelyek mind azt bizonyítják, hogy mennyire gazdag ez az ország. A napot végül egy tradicionális kávézóban, vízipipa és tea mellett fejezhetjük be.

Második nap. Délelőtt keressük fel a Golesztán palotát, a Kadzsár uralkodók egykori székhelyét. Bár az épületegyüttes jelentős részét a Pahlavi korban lerombolták, a megmaradottak megtekintéséhez pedig külön jegyet kell váltani, a látvány miatt mégis mindenképp megéri. Érdemes szétnézni Teherán történelmi városrészében is, ahol közel ezer éves utcákkal is találkozhatunk. Egy hagyományos étterembe betérve pedig bőségesen ebédelhetünk meg, amelyet követően ismét múzeumi sétát tehetünk. Az iráni életmódhoz oly szorosan kötődő szőnyegek széles tárházát felvonultató Szőnyeg Múzeum, a kortárs alkotók festményeit kiállító Modern Képzőművészeti Múzeum, valamint a világhírű Üveg és Kerámia Múzeum közül választhatunk. Este pedig, ha bírjuk szusszal, beülhetünk egy iráni moziba, netán színházba, vagy csak egyszerűen sétálhatunk a bevásárló utcákon, s költhetjük zöld és piros „khomeininket”. Így hívják ugyanis a 10 és 5 ezer riálos bankót. De akár teázhatunk is egyet valamelyik közparkban. Társaságunk biztosan lesz.

Harmadik nap. Az utolsó napot érdemes az úgynevezett „nagyobb Teherán” bejárására szánni. A főváros déli részén felkereshetjük Khomeini sírhelyét és a mártírok temetőjét is. Amennyiben így teszünk, mindenképpen vigyünk friss virágot a forradalom vezetőjének. Izgalmasabbnak tűnik azonban, ha a főváros északi peremén fekvő Szádabad múzeumkomplexumot látogatjuk meg. Az egykoron Mohamed Reza Pahlavi nyári rezidenciájaként funkcionáló épületegyüttesben lelhető fel a már említett Fehér és Zöld Palota, de további múzeumok és kiállítások közül is választhatunk. „Csupán” hat kilométerre található innen a sah második lakhelye, a Nijávaran palota, amely szintén több múzeumot foglal magába, s ahol még inkább megcsodálhatjuk az uralkodó különleges – de inkább „bizarr” – ízlését. Végül az utolsó esténken feltétlen látogassunk el Teherán Dárbánd nevű részére, ahol a megannyi kávézó és étterem egyikében kapcsolódhatunk ki és nyerhetünk bepillantást abba, hogy hogyan is „szórakoznak” az irániak. Ha pedig még nem ettünk dizit, akkor gyorsan pótoljuk be elmaradásunkat. Az iráni konyha ezen hagyományos fogása ugyanis egyszerűen zseniális.

A programok bőségében végül majd csak azt vesszük észre, hogy hipp-hopp elrepült a városnézésre szánt három nap, és bánkódunk, hogy mi mindent nem láthattunk még a csodálatos iráni fővárosból.