A Hamasz nélkül nem megy...

AZ ISZLAMISTÁK SZEREPE A BÉKEFOLYAMATBAN?

Az elmúlt hónapok gázai eseményei, Izrael állam sikertelen megtorló hadjárata, illetve a palesztinok egyiptomi határáttörése mind-mind alátámasztják, hogy az iszlamisták meghatározó csoportjának, a Hamasznak a kirekesztése az izraeli-palesztin békefolyamat bármilyen formájából csak korlátozott megoldást eredményezhet, és hosszútávon akár alááshatja Izrael állam biztonságát is. Ha tetszik, ha nem, az iszlám ellenállási mozgalom jelen van, és még mindig vonzó alternatívát jelent a menekülttáborokban élő nincstelen palesztinok százezreinek. Nem véletlen, hogy az izraeli társadalom nagy része (64 százalék) is a párbeszéd mellett teszi le a voksát. De vajon lesz-e majd aki tárgyalásba bocsátkozik a „terroristákkal”?

A gázai övezet kivéreztetésére irányuló izraeli stratégia jó ötletnek tűnt, a gyakorlatban azonban a visszájára fordult. A Hamasz elszigetelésére, illetve népszerűségének csökkentésére tett kísérletek mind csődöt mondtak. Amíg a gázai-övezettel szemben alkalmazott blokád a fegyveresek egyiptomi határáttöréséhez vezetett, addig az izraeli katonai beavatkozásra valódi rakétaesővel válaszolt az iszlamista szervezet. Mindeközben az izraeli vezetés nem tudott életképes alternatívát felmutatni a nyugati parton, ahol az ellenőrző pontok továbbra is komoly akadályt képeznek a mindennapi életben. Amíg Mahmúd Abbasz megítélése tovább romlott a palesztinok körében, addig a Hamasz az emberek megmentőjeként tetszeleghetett, s megőrizhette befolyását a gázai területeken.

Az izraeli-palesztin megállapodás jelenleg kivitelezhetetlennek tűnik. Egyrészt, mert palesztin részről nincsen olyan politikai erő, amellyel érdemlegesen tárgyalni lehetne, valamint mert a Mahmúd Abbasz vezette palesztin hatóság nem tudja sikeresen felszámolni a radikális csoportokat, ami izraeli részről előfeltételét képezné mindenféle jövendőbeli megállapodásnak. Másrészt, mert az izraeli politikai vezetés is megosztott a békefolyamat mikéntjét illetően, és nem tudja elejét venni a zsidó települések palesztin területekre történő kiterjesztésének, valamint megvalósítani az ellenőrző pontok számának a csökkentését, amelyek palesztin részről jelentenek tárgyalási kiindulópontot. Úgy tűnik, hogy a felek közötti bizalmatlanság és erőtlenség együttesen lehetetleníti el az érdemleges lépések megszületését.

A szaúdi béketervezet ugyan továbbra is napirenden van, de realizálódása a fentebb említett okok miatt nem lehetséges. Mint ahogyan az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy nemzetközi békefenntartó erők települjenek a palesztin területekre, mivel a kéksisakosok jelenlétét a Hamasz teljes egészében ellenzi, de a kérdést illetően az arab világ és maga az izraeli politika sem egységes. A kettős állam koncepció veszélybe kerülése, nevezetesen hogy a palesztin területek esetlegesen a szomszédos államok fennhatósága alá tartozzanak, pedig mind Egyiptomban, mind Jordániában megkongatták a vészharangot. A gazdasági megterhelés mellett Kairóban a radikális iszlamisták térnyerésétől tartanak, míg Ammanban a társadalmi arányok és a nemzeti identitás megváltozásától rettegnek.

Mi légyen akkor a megszállt területekkel, pontosabban Gázával? Lényegében két opció lehetséges, amelyek közül azonban egyik sem tökéletes. Lehet egyfelől totális háborút vívni az iszlamistákkal szemben, vagy pediglen másfelől közvetve vagy közvetlenül leülni tárgyalni a Hamasszal. Mind a kettő megakadályozhatja, vagy éppenséggel elősegítheti a békét. A házról-házra vívandó háború ugyan előbb-utóbb izraeli győzelemmel végződne, de túlságosan magas lenne a polgári áldozatok száma, a konfliktus adott esetben pedig akár eszkalálódhat is. S vajon mit nyerne Izrael állam az által, ha majd másfélmillió palesztin kerülne ismételten a közvetlen irányítása alá, akik közül ráadásul sokan ellenségesek a zsidó állammal szemben. A Hamasz népszerűsége minden bizonnyal növekedne.

A tárgyalás ugyan nehezen kivitelezhető, mert mind Izrael, mind a nyugati világ egésze elutasítja a terroristákkal való egyezkedést, de a nyílt vagy titkos megállapodás eredményekkel kecsegtethet. A Hamasz ugyanis nem egységes, és a mérsékeltebb szárny a társadalmi nyomást szem előtt tartva akár hajlandó elfogadni a két-állam koncepciót, még inkább, ha azt egy palesztin népszavazás mondja ki. Amennyiben a Hamasz vezetése úgy érzi, hogy elfogadják valós politikai szereplőként, akkor minden bizonnyal nagyobb hangsúly helyeződik majd az ellenállással szemben a kormányzási feladatokra. A megbeszéléseknek azonban számos hátulütője is van, így például az tovább gyengítheti az amúgy sem erős Mahmúd Abbasz pozícióját, a Hamasz politikai és biztonsági hatalma pedig erősödhet Gázában.

A palesztin területeken tavaly nyár óta kettős kormányzás folyik, ennek megfelelően ésszerűtlen, ha az izraeli vezetés és a nyugati világ kizárólag csak a Palesztin Hatósággal hajlandó tárgyalni. Gázában a Hamasz az úr, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A gázai övezet biztonsági helyzetének alakulása pedig mindenképpen hatással van a békefolyamatra. Izrael ugyan nem nyerheti meg a gázai háborút, de ugyanakkor nem is veszítheti el a gázai béke lehetőségét sem. A Hamasz pedig nem engedheti meg, hogy politikailag elszakadjon Ciszjordániától, vagy hogy elveszítse gazdasági kapcsolatait Izraellel. A megállapodásnak tehát mindkét oldalon megvan a racionalitása. Kérdéses azonban, hogy lesz-e sikeres tárgyalás a felek között?

Melakka: Malajziai történelmi fővárosa

TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉG, KULTURÁLIS VARÁZS ÉS MULTIKULTI TÁRSADALOM

Melakka a maláj szultánság egykori fővárosa mára már elvesztette ugyan befolyását a hipermodern Kuala Lumpurral szemben, de történelmi jelentőségének, kulturális varázsának, valamint etnikai-felekezeti mozaikjának köszönhetően mégis olyan hely, amelyet malajziai utazásaink alkalmával semmi esetre sem hagyhatunk ki.

A Melakka-szorosban fekvő városka, amely a világ talán egyik legrégebbi nemzetközi kikötője, a távol-keleti fűszerkereskedelem központjaként hamar áldozatul esett az európai hódításoknak. Előbb a portugálok érkeztek meg, majd a hollandok vették át az irányítást, végül hosszútávon a britek rendezkedtek be. Az eltérő gyarmati uralmak mind-mind rajtahagyták a kézjegyüket a városképeken. Így például a „Porta de Santiago” nevű erőd, valamint a Tengerészeti Múzeumban kiállított karavel a portugál időket idézi, mint ahogyan az a negyed is, ahol a monda szerint azok a portugálok élnek, akik 400 évvel ezelőtt lekésték a hazafelé tartó hajót. A belváros vöröses színű épületei, többek között a „Studthuys”, ami a mindenkori kormányzó lakhelye volt, a holland uralmat szimbolizálják. De akad itt szélmalom is a közelben. A brit befolyást pediglen egy újabb erőd és számtalan koloniális épület jelzi.

Melakka azonban már a gyarmati időket megelőzően is fontos kereskedelmi csomópont volt, erről tanúskodik a Szultáni Palotában kiállított korhű tárlat, amely az egykori főváros történelmébe nyújt betekintést. Ekkoriban kínai, indiai és arab kereskedők tették folyamatosan tiszteletüket a Melakkában, ahol a kereskedelem felvirágoztatása mellett igyekeztek kultúrájukat és vallásukat is elterjeszteni. Mindennek eredményeként az iszlám, a hinduizmus, és a keleti filozófiák (buddhizmus, taoizmus és konfucianizmus) különleges egyvelege jött létre. A gyarmatosítás következtében pedig a katolicizmus és a protestantizmus is számos relikviával rendelkezik a városban. A felekezeti sokszínűséggel így úton-útfélen találkozhatunk, miként az utcasarkokon mecsetek, imahelyek és templomok váltogatják egymást. Az együttélés kulcsa pediglen még mindig a toleranciában és a harmóniában keresendő.

A multikulturalizmus igazi példaképe ez a városka, ahol a különböző nációk békességben megférnek egymás mellett, és ahol az eltérő népek és kultúrák mind-mind megőrizték tradícióikat és szokásaikat, fesztiváljaikat és táncaikat, valamint épületeiket és életmódjukat. Így például az iszlám dominanciája mellett a keresztény és kínai újévet is komoly ünneplés és felhajtás övezi. A melakkai multikultihoz ráadásul páratlan gasztronómiai élvezetek is párosulnak. A maláj, a kínai, az indiai és az arab konyha egyaránt megtalálható a városban, és mindegyiknek sajátos íz világa van, mint ahogyan a különböző negyedeknek is megvannak a sajátosságaik. A régiségeiről elhíresült „Jonker Street”-en pedig a szerencsehozó talizmánoktól kezdve, a Thaiföldről átcsempészett jáde kőből készült Buddha fejeken át, a Mao elvtárs képével díszített ébresztőóráig szinte minden megkapható, csak bírjuk pénztárcával.

Melakka történelmi városrészének megismerésére két kényelmes lehetőség is kínálkozik. Egyfelől hajóba szállhatunk, és a várost átszelő kanálison tehetünk körutazást, másfelől pedig választhatjuk a virágokkal és jelvényekkel felcicomázott, zenei aláfestést is kínáló biciklis taxikat, amelyekkel Malajzián belül csak itt találkozhatunk. A kulturális és történelmi kalandozás mellett a város remek szórakozási lehetőségekkel is szolgál. Így ha netán énekelni támad kedvünk, csak nyugodtan kapjuk el a mikrofont az egyik karaoke bárban, ahol az élet általában hajnalig meg sem áll. Vagy ha pediglen táncolni szeretnénk, akkor beugorhatunk a nyílt táncórák egyikére, s ezután a kínai lampionos kisszínpadon, az utca közepén tvisztelhetünk a helyi nénikkel, meg bácsikkal. Egyszóval Malajzia történelmi fővárosa annyi látványosságot és élményt nyújt, hogy mindenképpen érdemes felkeresni.

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Budapestről egyszeri átszállással az Egypt Air menetrendszerinti járatával lehet eljutni Kuala Lumpurba (165 ezer forintért). Melakkába legegyszerűbb busszal utazni, amelyek naponta többször is indulnak a kuala lumpuri buszterminálról (500-600 forintért). A város központjában több kényelmes és jól felszerelt szálloda, illetve hostel közül választhatunk, pénztárcánk vastagságának megfelelően. A kanálison történő városnéző hajókázásért 500 forintot kell fizetnünk, míg a biciklis taxis városnézés ára leginkább alkudozási képességeinktől függ, emellett párszáz forintért kerékpárt is bérelhetünk, amellyel a belváros könnyedén bebarangolható.

Válságban az izraeli politikai rendszer?

„POLITIKAI REFORMOK A BÉKE ÉRDEKÉBEN”

Izrael az államalapítás hatvanéves évfordulójára készülődik, a jeles esemény árnyékában azonban a zsidó államnak számos külső és belső problémával kell szembenéznie. A megoldatlan izraeli-palesztin konfliktus, a folyamatos biztonsági fenyegetettség, a társadalmon belül kiéleződő törésvonalak, a cionizmus gondolatának megváltozása, az Izraelben élő arab lakosság integrációjának sikertelensége, illetve a politikai rendszer szisztematikus hibája mind-mind szerepet játszik abban, hogy Izrael állam igencsak bizonytalan jövő elé néz.

Az államalapítók hatvan évvel ezelőtt a nemzetközi trendet követve egy tisztán arányos politikai rendszert építettek ki, amelynek következtében egyfelől az izraeli társadalom valamennyi csoportja saját politikai képviseletet épített ki magának, másfelől azonban mindez ingatag többpárti koalíciós kormányzásokhoz is vezetett. Amíg más demokráciákban a kormányzaton belüli „lázadás” igencsak ritka eseménynek számít, addig Izraelben ez szinte hétköznapinak tekinthető. A miniszterek erős pozícióban vannak, a politikusok pedig kevésbé a választóknak, mint inkább saját pártjuknak felelősek. Mindennek következtében igencsak nehéz a hosszú távú és a mindenki számára kedvező döntések meghozatala.

A knesszetben, az izraeli törvényhozásban jelenleg is 12 párt foglal helyet, amelyek közül kettő is a koalíció felrúgásával fenyegetődzik, amennyiben tovább folytatódik az „érdekeikkel ellentétes” békepolitika. Egyfelől az ortodox Shasz párt, amely ellenzi a ciszjordániai telepek felszámolását, másfelől pedig a védelmi miniszterként tevékenykedő munkapárti Ehud Barak, aki miniszterelnöki ambíciói miatt utasítja el a béketárgyalások folytatását. A kicsiny társadalmi csoport ellenállása és a személyes politikai becsvágy miatt ezért aligha képzelhető el, hogy komolyabb előrelépésre kerül sor a békefolyamat tekintetében. Mindehhez persze hozzájárul a diszfunkcionális palesztin rendszer is, ahol nincsen olyan autoritás, amellyel sikeres tárgyalásokat lehetne folytatni.

A szisztematikus válságból való kilábalás érdekében többen a politikai rendszer gyökeres reformjáról, egy olyan berendezkedésről beszélnek, amely csökkenti a különleges társadalmi érdekcsoportok politikai hatalmát, miközben megőrzi a kisebbségek képviseletét, és egyben lehetővé teszi a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszabb távú politikai döntések megszületését is. A politikai viták az elnöki és a félelnöki rendszer lehetséges előnyei mellett többek között a törvényhozás kibővítéséről, az egyéni választókerületek felállításáról, a többségi választási rendszer bevezetéséről, a kis pártok parlamentbe való jutásának korlátozásáról, valamint a választáson győztes legnagyobb párt kormányalakítási megbízatásáról folynak.

A politikai reformokra azonban mindenképpen szükség van. Egyrészt a sorozatos belpolitikai válságok elkerülése érdekében, másrészt pedig, hogy a békefolyamatot ne akadályozzák meg olyan társadalmi csoportok, amelyek az arányos rendszernek köszönhetően kisajátíthatják a politikai döntéshozatalt. Mindez a jelen helyzetben, amikor úgy tűnik, hogy a közel-keleti békefolyamat kátyúba ragadt, nem sok sikerrel kecsegtet, ha azonban az izraeli vezetésnek mégis sikerül a telepes kérdést koalíciós válság nélkül megoldani, úgy az, kedvező kiindulópont lehet a közel-keleti konfliktus rendezésében.

A bászrai "forduló" győztese: az Iráni Iszlám Köztársaság

MERRE TOVÁBB AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

A dél-iraki síita összecsapásokat követően minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, hogy a szomszédos Iránnak mekkora befolyása van az iraki fejleményekre. Az arab ország képviselői a „terroristaként” számon tartott Iszlám Köztársaság felé fordultak, hogy a teheráni vezetés húzza ki a Nuri al-Maliki vezette kormányzatot és a megszálló amerikai csapatokat a „bászrai slamasztikából”. Mindez pedig talán a jövőre esedékes washingtoni őrségváltást megelőzően már szükségessé teheti az amerikai Irán-politika felülvizsgálatát.

Irán mindenkinél jobban tudja, hogy a síita táboron belüli rivalizálás túlontúl mélyen gyökeredzik ahhoz, hogy csak úgy, egy egyszerű megállapodással rendezni lehessen. A közvetítés felvállalása ezért kevésbé a síita egység megteremtésére irányul, mint inkább Teherán imázsának az építését szolgálja. A bászrai harcok békés lezárásában való részvétellel ugyanis megfordulni látszanak az eddigi szerepek. Az Egyesült Államok felvállalta és részt is vett a konfliktusban, míg Irán a megegyezés révén igyekezett megakadályozni a fegyveres erőszak eszkalálódását. (A teheráni nyilatkozatok pedig különösen érdekesek, mivelhogy általuk első ízben került sor a bagdadi „zöld zóna” elleni rakétatámadások nyilvános elítélésére, ezzel együtt pedig a síita radikálisokkal szembeni hadjárat támogatását is kifejezésre juttatták.)

A dél-iraki fejlemények ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy Irán számára egyértelműen a biztonsági megfontolások élveznek elsőbbséget a politikai és vallási eszmékkel és kötődésekkel szemben. A harcok kiéleződése ugyanis éppen a megszálló erők további jelenlétét indokolná, mindemellett a csapatkivonás napirendről való lekerülését is eredményezné. Teherán pedig éppen ezt kívánja minden igyekezetével megakadályozni, hiszen az amerikai katonai gyűrű ölelésében még mindig úgy gondolja, hogy a fegyverek az Iszlám Köztársaság ellen irányulnak.

Washington jelenleg már nem az al-Kaidát, hanem az Iránt tekinti a legnagyobb fenyegetésnek Irak stabilitására nézve. A háború Iránnal azonban rossz ötlet, és hogy ezt magán Irakon keresztül vívják meg, talán még rosszabb elképzelés. Az arab országban Szaddám Huszein hatalmának megdöntését követően Irán minden szinten befolyásos kapcsolatrendszert épített ki, amelyet sem megkerülni, sem pedig felszámolni nem lehet, a rendteremtést viszont megkönnyítheti. Amennyiben az Egyesült Államok el kívánja kerülni a totális káoszt Irakban, úgy előbb-utóbb le kell ülnie tárgyalni Iránnal.

Síita testvérháború!?

MUKTADA ASZ-SZADR VS. NURI AL-MALIKI

Öt esztendővel az iraki intervenciót követően Washington igyekszik az elért sikerekről beszélni. Sok tekintetben valóban van előrelépés, a bagdadi csapaterősítés, az egyes szunnita vezetők megnyerése, valamint a tavaly augusztusban a síita erők között megköttetett tűzszünet mind-mind a győzelem irányába mutatott. Az elmúlt héten a síiták körében kibontakozó konfliktus azonban mégiscsak a helyzet bizonytalanságát látszik alátámasztani. Az Egyesült Államoknak pedig a stabilitás helyett egy véres konfliktussal kellett szembesülnie.

A síita táboron belüli megosztottság már az elmúlt években is többször felszínre került, de a jelenlegi konfliktus sok tekintetben új jellemzőkkel bír. Ezúttal a síita milíciák nem az amerikai csapatokkal, hanem az iraki fegyveres erőkkel csaptak össze, Nuri al-Maliki miniszterelnök pedig első ízben lépett fel keményen a síita lázadókkal szemben. A kormányzat által kezdeményezett akció sikeres próbája volt az iraki rendfenntartó erők megbízhatóságának, de a katonai alakulatok komoly ellenállásba ütköztek, amelyet az országszerte jelentkező összecsapások is jeleztek.

Muktada asz-Szadr felhívására ugyan befejeződtek az utcai harcok, a síita táboron belüli versengés azonban továbbra sem szűnt meg. A felek közötti csatározás valójában nem másról szól, minthogy ki irányítsa a dél-iraki régiót, amely nemcsak hogy olajban gazdag és kijárást biztosít a Perzsa-öbölhöz, de egyben a legfőbb vallási kegyhelyeket is magában foglalja. Az októberben esedékes tartományi választásokat megelőzően nem mindegy, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok, és hogy melyik politikai erő kerül majd túlsúlyba a hatalmi felépítményben, ezáltal rendelkezve számos forrás felett. (Al-Maliki és asz-Szadr rivalizálásából akár nevető harmadikként az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa kerülhet ki győztesen.)

A síita hitszónok többek között ezért is hívta vissza fegyvereseit az utcákról, mivel a harcoló alakulatokkal azonosulva őt tekinthetik a legfőbb bajkeverőnek, ezáltal pedig könnyen kiszorulhat a politikából. A megállapodás értelmében pedig nemcsak az imázsa javulhat, hanem enyhülhet a Mahdi Hadserege ellen irányuló központi fellépés, sőt mi több, a szervezet tagjainak szabadon engedésével bővülhet asz-Szadr támogatóinak a köre is. Emellett időt nyerve újjászervezheti az utóbbi időszakban szétforgácsolódott mozgalmát, és alternatívát kínálhat az elszegényedett síita lakosság számára.

Az elmúlt napok erőszakhullámát a Nuri al-Maliki vezette kormányzat ugyan egyrészt sikeresen megállította, de másrészt meg is gyengült annak köszönhetően. Hasonlóképpen asz-Szadr helyzete sem sokkal könnyebb, aki kettős szorításba került, hiszen a nyílt lázadás a nemzeti vezetés iránti vágyakat olthatja ki, míg a politikai mérséklődés a radikálisabb támogatókat távolíthatja el. Bármelyik irányba is mozdul a síita hitszónok, annak mindenképpen komoly következményei lesznek Irak számára.