Civil társadalom az iszlám világban: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

A civil társadalom iszlám világon belüli megvalósulását vizsgálva könnyen megválaszolhatók a bevezetőben felvázolt kérdések: Vajon az iszlám világ immunis-e a demokrácia eszméjével szemben? Vajon a muzulmánok megelégszenek-e az autoritárius rendszerekkel, attól függetlenül, hogy azok szekulárisak vagy vallásosak? Vajon az iszlám kultúra akadályozza-e a demokrácia kialakulását a Közel-Kelet országaiban? A három kérdésre egyaránt egyértelmű nem a válasz.

A muzulmán világ nem immunis a demokrácia globális trendjével szemben. A közel-keleti államokban számtalan példát lehet találni arra, hogy az egyes egyének – nem csak a civil társadalmon keresztül, hanem a közvetlen és legitim választások révén is – képesek befolyásolni a politikai folyamatokat és előmozdítani a politikai reformok ügyét. Emellett számos jele van annak is, hogy az egyes kormányzati szereplők maguk hajtanak végre politikai liberalizációt az iszlám világban.

A muszlimok ugyanúgy nem fogadják el az autoritárius rendszereket, mint ahogyan a világ más népei sem hódolnak be azoknak. A civil társadalom különféle szerveződéseinek széles tárháza és a hivatalos állami szereplők mellett szerveződő alternatív politikai pártok egyre növekvő száma egyértelműen bizonyítja azt, hogy a Közel-Kelet polgárai nem csak politikailag öntudatosak, hanem kellőképpen motiváltak is ahhoz, hogy közvetlen szerepet játsszanak országuk és saját életük irányításában.

Az iszlám kultúra nem tekinthető a demokratizálódás akadályának. Még akkor sem, ha léteznek olyan iszlámista csoportosulások, amelyek élesen elutasítják a politikai reform liberális gondolatát. Ezek a szerveződések mind egyéni mozgalmak, amelyeket hiba lenne magával az iszlám szellemiséggel azonosítani. A közel-keleti térség iszlámista mozgalmainak döntő többsége valójában elfogadja a demokratikus folyamatokat, mint a politikai reform legitim formáit.

Habár a szakértők továbbra is vitatkoznak arról, hogy a civil társadalom valóban képes-e hatékonyan befolyásolni a politikai reformokat, abban azonban az optimisták és a szkeptikusok is egyetértenek, hogy a civil társadalom kialakulása előmozdítja az egyes egyének és társadalmi csoportok politikai kívánalmainak és panaszainak az erőszakmentes kifejeződését, miközben lehetőséget nyújt a gyengülő államnak is, hogy lélegzetvételhez jusson és újraszervezze önmagát. Az idő múlása fogja eldönteni azt, hogy a civil társadalom erősödése egy fokozottabb részvételen alapuló reprezentatív politikai rendszert fog-e létrehozni a Közel-Kelet államaiban, vagy pedig további biztosítékként fog-e szolgálni az iszlám világ politikai és gazdasági elitjeinek hatalmuk megőrzéséhez.

Civil társadalom az iszlám világban: Demokratizálódás

CIVIL TÁRSADALOM ÉS DEMOKRATIZÁLÓDÁS

A demokrácia és a civil társadalom közötti kapcsolat első pillantásra egyértelműnek látszik. A civil társadalom kiépülését és a demokratizálás folyamatát párhuzamos jelenségeknek lehet tekinteni. A demokrácia olyan szabályok és intézmények rendszere, amelyen keresztül a különböző csoportoknak a versengése és a különféle érdekeknek az ütközése békés megoldást nyerhet. A civil társadalom normatív összetevője alapjában véve ugyanaz, mint a demokráciáé. A civil társadalom szervezetei megfelelő csatornákat képeznek az egyéni részvételen alapuló kormányzás megteremtéséhez. Amíg sokan a szabad választásokat tekintik a demokrácia elsődleges szimbólumának, addig a demokrácia valódi területét a civil társadalom jelenti, mivel az abban részt vevő szövetségek, klubok, egyesületek, testületek, uniók, pártok és csoportok közvetítőkként játszanak szerepet az egyének és az államok közötti kapcsolatokban. A működőképes civil társadalom alkotja a részvételen alapuló politikai rendszerek meghatározó elemét, ezáltal létezése központi jelentőségű a demokrácia megvalósulásában. A civil társadalom természetes ellensége a diktatórikus rendszereknek és az elnyomó hatalom egyéb formáinak. Érthető tehát, hogy a demokratizálás globális irányzatában a civil társadalom szolgál jelképül.

A civil társadalom intézményének megjelenése a közel-keleti országokban mindenképpen jelentős szerepet játszhat a demokratikus intézmények megteremtődésében a régióban. A különböző társadalmi-gazdasági csoportosulások létrejötte és számuk fokozatos növekedése egyértelműen a demokratizálódás irányába mutat. Az olyan emberi jogi szerveződések, mint például az Emberi Jogok Arab Szervezete, sikerrel hívják fel a figyelmet az iszlám világon belüli jogsértésekre, ezáltal pedig nyíltan kritizálják a fennálló rendszereket. A civil szféra kialakulásának eredményeként az iszlám világ polgárai csoportokat alkothatnak, amely közösségek megteremtik annak a lehetőségét, hogy az összeszerveződött egyének megvitassák problémáikat és megfogalmazzák követeléseiket. Az ilyen jellegű csoportosulások tevékenységének eredményeként pedig még fokozottabban jelentkezik a demokrácia iránti igény a muzulmán társadalmakban. A növekvő társadalmi kritika pedig olyan modernizációs lépések megtételére kényszerítette a közel-keleti kormányzatokat, mint például a többpártrendszer bevezetése, a parlamenti választások szabályos megtartása, illetve a konzultatív tanácsok felállítása, amelyek minden kétséget kizárólag a nagyobb részvételen alapuló politikai rendszerek megszületéséhez vezethetnek.

A civil társadalom és a demokratizálódás közötti kapcsolat azonban mégsem ilyen egyszerű. A Közel-Kelet demokratizálódását lényegében négy tényező együttes megléte mozdíthatja elő: a társadalmi-gazdasági szerveződések egyre növekvő száma, a civil társadalom egyértelmű megjelenése, az állami beavatkozás és aktivizmus csökkenése, valamint a különböző külső tényezők befolyásoló hatása. Ezeknek a tényezőknek a különféle kombinációi teremtik meg azokat az utakat, amelyeken keresztül az iszlám világ országai valóban keresztül mennek a demokratizálódás folyamatán. A fejlődési utak azonban egymástól eltérőek és különböző eredményeket hoznak. Ráadásul a demokratizáló lépések nem minden esetben hoznak pozitív eredményeket. Elég csupán Algériára gondolni, ahol az Iszlám Üdvfront 1991-es parlamenti választásokon aratott győzelmét követően véres polgárháború robbant ki a voksoláson győztes iszlámista csoport és az azzal szembenálló politikai erők között.   

A civil társadalom kialakulásának és megerősödésének irányába számtalan tényező hat. A civil társadalom a különböző társadalmi-gazdasági csoportok növekvő számának köszönhetően mindenképpen erősödik, mivel az autokratikus rendszerek nem képesek versenyre kelni a gombamód szaporodó csoportokkal. Az olyan regionális tényezők, mint például a különböző fegyveres konfliktusok (pl. az Öböl-háború) szintén az állam gyengüléséhez és a civil társadalom izmosodásához vezetnek. De a nemzetközi porondon bekövetkező változások is ebbe az irányba hatnak. A bipoláris rendszer megszűnésével a közel-keleti politikai rendszerek jelentős része elvesztette korábbi támogatóját. A közel-keleti diktátorok mögött már nem állnak vastag pénztárcájú patrónusok, aminek eredményeként elengedhetetlenné válik a politikai liberalizáció. A demokratizálódás globális hullámának eredményeként pedig a muzulmán lakosság is egyre öntudatosabbá válik. A polgárok célja már nem csupán saját jólétük biztosítása, hanem a politikai folyamatokban való egyenlő részvétel is. A civil társadalom szerveződései tehát a hazai, a regionális, valamint a nemzetközi tényezőknek köszönhetően komoly fejlődésen mentek keresztül.

Naiv feltételezés azonban azt gondolni, hogy a megerősödő civil társadalom alkalmas az elnyomó politikai rendszerek megdöntésére. A civil társadalom célja ugyanis nem a forradalmi változtatás, hanem a politikai reform. A politikai liberalizáció elősegítésében pedig a civil szerveződések mellett komoly feladat hárul a kormányzatokra is, mivel azok hivatottak biztosítani a stabilitást szolgáló játékszabályokat. A társadalmi szerveződések sikeres működéséhez, a politikai reformok megvalósulásához szintén nélkülözhetetlennek tűnik az állami beavatkozásnak a csökkenése, de minimum a kormányzat jóváhagyó és támogató magatartása. A Közel-Kelet kormányzatainak többsége azonban nem sok hajlandóságot mutat a civil szervezetek támogatására, illetve tolerálására. A hatalmukat őrző politikai elitek az iszlám világban mindenütt igyekeznek megakadályozni az egyeduralmukat veszélyeztető társadalmi szerveződések megerősödését. Bár hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek a demokratizálódás irányába hatnak, azokat alapvetően mégis olyan lépéseknek kell tekinteni, mint amelyek a valódi demokratikus rendszerekkel szemben egy látszat-demokrácia kialakulásának irányába hatnak.

Alapvetően továbbra is érvényesül az a tétel, hogy amíg a közel-keleti államok erősek, addig a társadalmak továbbra is gyengék. Ennek a gyengeségnek számtalan oka van. Egyrészről az állami aktivizmusnak a továbbélése és a hivatalos politikával szemben álló nézetek el nem ismerése játszik szerepet. Annak betudhatóan pedig, hogy a közel-keleti kormányzatok egyedüliként rendelkeznek az erőszak monopóliumával, továbbra is biztosítható az antidemokratikus rendszerek fennmaradása és az ellenzéki csoportok elnyomása. Másrészről a civil társadalom szereplői ugyan megfogalmazhatnak kritikákat a vezetéssel és a fennálló rendszerrel szemben, valódi befolyást azonban nem gyakorolhatnak a politikai folyamatokra, mivel azokat az iszlám világban továbbra is a nagyhatalmú családok, politikai elitek, illetve a katonaság magas rangú tisztjei irányítják. Végül a civil szervezetek állammal szembeni gyengesége is szerepet játszik abban, hogy a társadalom nem képes átvenni az irányítást az állam felett. Habár a civil társadalom és annak különféle szerveződései egyértelműen megjelentek a Közel-Kelet számos országában – sőt az utóbbi években egyre nagyobb szerepre tesznek szert a politikai folyamatokban is – mégsem képesek arra, hogy biztosítsák az egyének közösségének politikai és gazdasági hatalmát és befolyását. A civil szerveződések valójában erősen függnek az államtól, aminek eredményeként gyengék maradnak a mindenkori politikai vezetéssel szemben. A társadalmi és politikai kifejeződések független területének megjelenése egy autoritárius közegben nem egyezik meg a civil társadalom klasszikus – liberális értelemben vett – formájával. Így az állam által irányított kvázi-pluralizmus kialakulását nem lehet útnak tekinteni az egypártrendszerekből a politikai pártokon és szövetségeken alapuló pluralista rendszerekbe.

A civil társadalom kialakulása tehát nem jár automatikusan együtt a demokratikus rendszer megszületésével, a civil szféra szerveződései közvetetten azonban mégis hatással lehetnek a Közel-Kelet demokratizálódására. A lakosság körében egyre növekvő elégedetlenségre válaszul a közel-keleti politikai rendszerek három lehetőség – a bekapcsolás, a kizárás, illetve az elnyomás stratégiái – közül választhatnak. A bekapcsolás stratégiája értelmében a fennálló vezetés elfogadja, hogy a rendszer ellenfelei is részesei a politikai játszmának. Ennek megfelelően megosztják a hatalmat, és kénytelen-kelletlen elfogadják, hogy adott esetben politikai ellenfeleik is hatalomra kerülhetnek. Ezzel együtt lemondanak arról is, hogy erőszakkal biztosítsák politikai egyeduralmukat. Ez a stratégia lényegében a demokratikus politikai rendszer megvalósulását eredményezi. A második lehetőség a kizárás stratégiája, amely elutasítja azt, hogy a fennálló rendszer ellenfelei is részesei legyenek a politikai döntéshozatalnak. A politikai vetélytársak tevékenységét és szerepét a rendszer és az állam túlélése szempontjából komoly fenyegetésnek tekintik, és ezért csak akkor engedélyezik számukra a részvételt a politikai döntéshozatalban, ha elfogadják a fennálló játékszabályokat, illetve ha nem kérdőjelezik meg a vezető elit hatalmát. Ez az opció valójában a létező politikai keretek továbbélését szolgálja. A harmadik lehetőség az elnyomás stratégiája, amely a kizárás politikájának erőszakos formája, mivel kiszámított, céltudatos és szervezett erőszakkal igyekszik távol tartani a politikai ellenfeleket a hatalom megosztásától és gyakorlásától. Ebben a helyzetben a fennálló rendszer a fizikai erőszak monopóliumát felhasználva igyekszik megakadályozni minden olyan szerveződés megszületését, illetve megerősödését, amely fenyegetheti a saját hatalmát. Az iszlám világ gazdasági, társadalmi és politikai problémáit tekintve azonban hosszú távon sem a kizárás, sem az elnyomás stratégiája nem lehet sikeres. A közel-keleti politikai rendszerek a politikai legitimáció hiányával és a széles körű társadalmi elégedetlenség problémájával kénytelenek szembesülni, ami mindenképpen elkerülhetetlenné teszi számukra az alapvető reformokat. Előbb vagy utóbb valamennyi muzulmán államnak szembe kell néznie a politikai reformok szükségességével, ha vezetőik a jövőben is hatalmon kívánnak maradni.

A Közel-Kelet demokratizálódását illetően fontos tehát, hogy az egyes kormányzatok milyen válaszokat fogalmaznak meg a civil társadalom oldaláról érkező kihívásokra. Amennyiben a politikai vezetés tovább folytatja a civil szerveződések elnyomását az állam eszközeivel, akkor állandósulhatnak a konfliktusok az állam és a társadalom között. Ha azonban úgy döntenek, hogy támogatják a civil szerveződéseket és maguk is részt vesznek a politikai szférán kívüli életben, akkor a civil társadalom valóban a demokratizálódás eszközeként szolgálhat. A civil szféra által megfogalmazott követelések, ha a politikai rendszert nem is változtatják meg forradalmian, az állami politikát mégis a nagyobb liberalizáció irányába terelik.

Civil társadalom az iszlám világban: Közel-Kelet

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalom a széles értelemben vett társadalomnak egy olyan részét jelenti, amely az államtól elkülönült szféra, és olyan politikai, gazdasági, szociális, nevelési, hivatási és vallási intézményekből áll, amelyek a kormányzatokat inkább a saját, mint az állam érdekei irányában igyekeznek befolyásolni. A civil társadalom jellemzője a privát társulások és intézmények autonómiája. Pluralizmusa magában foglalja a gazdaság, a vallás, a kultúra, valamint a szellemi tevékenységek autonóm szféráit. A civil társadalom előfeltétele az állam létezése. Bár arra törekszik, hogy az állam tevékenysége korlátozott legyen, ugyanakkor azt is megköveteli a kormányzatoktól, hogy azok olyan törvényeket alkalmazzanak, amelyek védik a civil társadalom pluralizmusát. Augustus Richard Norton definícióját felhasználva a civil társadalom olyan szféra, ahol társulások, klubok, egyesületek, szindikátusok, szövetségek, uniók, pártok és egyéb csoportok sorakoznak fel, hogy „lökhárítót” képezzenek az állam és a polgár között. 

Az iszlám világot tekintve a civil társadalom feladata ugyanaz, mint a nyugati civilizációkban, vagyis az egyének és a kormányzatok közötti közvetítő szerepet hivatott betölteni. A civil szféra kialakulása és fejlődése a Közel-Keleten azonban eltérő utakon zajlott, illetve zajlik napjainkban is. Elfogadható megállapítás az, hogy a civil szerveződések komoly történelmi gyökerekkel bírnak a muzulmán világban, amelyek minden bizonnyal szerepet játszanak a modern folyamatokban is. A történelem menete során azonban a kezdeti pluralizmust viszonylag hamar – az iszlám ötödik századában – felváltotta a kulturális abszolutizmus és az állam dominanciája a társadalom felett. Ennek a változásnak az okai egyfelől az iszlámon belüli konzervatív fordulatban keresendőek, másfelől azonban számos egyéb tényező is közrejátszott abban. Így például az európai hatalmak gyarmatosító politikája, amely a részvételen alapuló hagyományos társadalmi szerveződések helyébe új intézményeket állított. A civil társadalom kiépülése ellen hatott az is, hogy a 20. század során függetlenné váló közel-keleti országokban a politikai vezetés nem igyekezett újraéleszteni a pre-modern civil formációkat, illetve hatalmának biztosítása érdekében minden erejével igyekezett megakadályozni a közszféra megteremtődését, illetve bővülését – amely lépéseket politikai megfontolásokból és hatalmi ambíciókból kifolyólag a fejlett világ országai is támogattak. Az európai fejlődéstől eltérően a Közel-Keleten hiányozott a civil társadalom kiépüléséhez nélkülözhetetlen tőkésedés és iparosodás folyamata. Ebből kifolyólag a modern állam és a civil társadalom központi elemét jelentő társadalmi-gazdasági szerveződések nem jelentkeztek megfelelő mértékben az iszlám világban. A civil társadalom kialakulásának akadályaként hatottak továbbá azok a konfliktusok is, amelyek folyamatosan jelen voltak a térségben (pl. izraeli-palesztin konfliktus), és amelyek miatt a közel-keleti kormányzatok szűkös költségvetésük jelentős részét fegyverkezésre költötték ahelyett, hogy a gazdaság fejlesztésére, illetve a civil szerveződések ösztönzésére fordították volna.

A közel-keleti kormányzatok autokratikus természete ellenére azonban a civil társadalom intézménye nem maradt idegen az iszlám világ számára. Az állam diktatórikus jellege automatikusan járult hozzá azoknak a társadalmi szerveződéseknek a megszületéséhez, amelyek éles kritikával illették a fennálló rendszert. A széles körben jelentkező bírálat pedig az állami vezetés részéről vagy a liberalizáció folyamatát vagy éppen a fizikai elnyomás fokozását váltotta ki. A civil társadalom kialakulása a nyugati világtól eltérően elsősorban politikai folyamat eredményeként valósulhatott meg – már ahol a politikai vezetés engedte azt. A klasszikus fejlődés elsősorban a kapitalizmus terjedésével függött össze, ezzel szemben a közel-keleti folyamatok a fennálló politikai rendszerek kritikájából nyertek ösztönzést. Az iszlám civil társadalom vizsgálata során a figyelmet a politikai pártokra kell irányítani, mivel sok állam és ideológia megengedi ugyan az önkéntes társulások alakítását, de a politikai pártok szerveződéséhez már nem járul hozzá. Ha engedélyezik a szabad politika pártok működését, akkor a másfajta társulások tevékenykedésének is megengedettnek kell lennie – legalábbis elvben. A muzulmán világban az alapprobléma ebből eredendően alapvetően politikai. A modern társadalmi-politikai fejlődéshez azonban nem csak a muszlim társadalom liberalizáció igénye járul hozzá, hanem szerepet játszanak abban a társadalmi rend iszlám hagyományai is. Az iszlám szociális struktúráinak a fejlődése mindig is előtérbe helyezte az olyan közösség eszméjét, amely személyes társulások összességéből tevődik össze.

Az eltérő fejlődés eredményeként az iszlám világban jelentkező civil társadalom jellemzői másfajták, mint a nyugati képződményeké. Így például a Közel-Keleten a civil szféra alkotóelemeit nem csak a különböző kereskedelmi egyesültek, szakmai szövetségek és egyéb érdekcsoportok alkotják, hanem annak a politikai pártok is részesei. Mindez annak az eredménye, hogy a közel-keleti politikai rendszerek alapvetően mind egypártrendszerek és a politikai pluralizmust kevésbé tolerálják. Ilyen körülmények között pedig a nagyobb részvétel és szabadság érdekében hangjukat hallató politikai pártok is a civil szféra alkotóelemeivé válnak. A legtöbb civil szerveződéshez hasonlóan azonban a politikai pártok is gyengék. Ezt remekül példázza, hogy az 1993-as marokkói választásokon induló 19 politikai párt közül csak 9 szerzett szavazatokat és ezek közül 4 párt osztozott a parlamenti helyek 75 százalékán. Az arab világ civil szerveződései közül a szakmai szövetségek tekinthetők a legaktívabbaknak. Egyrészről azért, mert jelentős kedvezményeket biztosítanak a tagok számára. Másrészről, mert sokkal képzettebb és politikailag tudatosabb egyénekből állnak. Végül, mert az államtól viszonylag független pénzügyi forrásokkal rendelkeznek. Erejüket jól példázza, hogy egy olyan országban mint Szudán, két alkalommal (1964-ben és 1985-ben) is képesek voltak a katonai rendszer megdöntésére. Az iszlám civil társadalom jellegzetessége az is, hogy miután a politikai pártok alakítása tilos vagy éppen jelentős korlátok közé van szorítva a működésük, funkcióikat a különböző civil szerveződések látják el. Így például a lakosság igényeinek megvitatását és artikulálását, a politikai alternatívák kidolgozását, illetve a döntéshozókra való nyomásgyakorlást. Mindennek eredményeként a civil szerveződések az intenzív politikai tevékenységek területeivé váltak – akár jobban is, mint amennyire maguk a politikai pártok képesek lettek volna. A fokozottabb politikai szerepvállalás mellett azonban a közel-keleti civil szervezeteket a tradicionalizmus továbbra is jellemzi. Egy csoportosulás ugyan kialakulhat modern városi keretek között, de tagságát még mindig az egyazon törzshöz vagy vallási irányzathoz való tartozás jellemzi és fogja össze. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az iszlám civil szervezetek olyan tradicionális formációk, amelyek új köntösben jelentkeznek. Mindezek fényében látható, hogy az eltérő fejlődés és környezet a nyugati mintától számos ponton eltérő civil társadalmat eredményezett az iszlám világban.

A Közel-Keleten kialakuló civil társadalmak azonban nem csak a nyugati formáktól különböznek, hanem az egyes megjelenési formák jelentős eltéréseket mutatnak magán az iszlám világon belül is. Ennek oka az eltérő fejlődési utak és történelmi keretek mellett elsősorban a civil társadalomról alkotott különböző nézetekben keresendő. Egyrészről létezik olyan koncepció, amely a civil társadalmat idegen képződménynek tekinti, s ezáltal nem csak alkalmazhatatlannak az iszlám világon belül, hanem élesen elutasítandó nyugati ideának is. Ezt a nézetet elsősorban a radikális fundamentalisták képviselik. Az afganisztáni tálibok uralma alatt az iszlám egyértelmű elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Hasonló a helyzet Szaúd-Arábiában és Szudánban is, ahol a vallást a patriarkális társadalom és a katonai diktatúra megőrzése érdekében használták fel. A pluralizmust egyik ország esetben sem tolerálják, a vallásra hivatkozva pedig minden ellentétes nézetet igyekeznek elhallgattatni. Másrészről létezik egy olyan nézet is, amely a civil társadalomra úgy tekint, mint univerzális koncepcióra, s azt mint követendő modellt fogadja el. Ezt az érvelést a radikálisok másik csoportja, a nyugatosítást és szekulárizációt célul kitűző csoportok támogatják. Libanon esetében egyértelműen megfigyelhető ennek a koncepciónak az érvényesülése. Libanonban a hatalom a társadalom és az állam között történő egyenlő megosztásának eredményeként a civil társadalom jelentős fejlődésen ment keresztül a polgárháború lezárultát követően. Habár a felekezeti megoszláson alapuló politikai rendszer még mindig tartalmaz igazságtalan megoldásokat, a társadalmi csoportok pluralizmusa mégis jelentős toleranciával párosul. Végül van egy harmadik álláspont is, amely elfogadja a civil társadalom megteremtésének lehetőségét, mint az iszlám alkotóelemeinek a modern társadalmi igényekhez való hozzáigazítását. Úgy érvelnek, hogy a hasonlóságok továbbra is fenntarthatók, a különbségek pedig az iszlám alapvető erkölcsi forrásainak újrafogalmazásával sikeresen áthidalhatók. A reformerek és mérsékeltek tekinthetők e harmadik elképzelés támogatóinak. Az iszlám világot tekintve ez a harmadik út legtámogatottabb. Az olyan országokban mint Egyiptom, Jordánia, Kuvait, Líbia, Marokkó, Omán, Szíria, Tunézia és az Egyesült Arab Emírségek egyértelműen megfigyelhető a civil társadalom és az iszlám jog közötti egyensúly. A közszférában a civil társadalom szabályai érvényesülnek, míg a magánszféra tekintetében továbbra is az iszlám jogé a főszerep. 

A civil társadalom egyes megvalósulási formái tehát jelentősen különböznek az iszlám világon belül. A Közel-Keleten egyaránt találhatunk példákat a tökéletesen működő és az erőszakkal elnyomott civil társadalomra. Mindazonáltal látnunk kell azt, hogy a civil szféra kialakulása, illetve megerősödése, bár eltérő karakterjegyekkel, de ugyanúgy jellemzője az iszlám világnak, mint a nyugati civilizációnak.

Civil társadalom az iszlám világban: Iszlám értelmezés

NÉZETEK A CIVIL TÁRSADALOMRÓL AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalomról való gondolkozás jelen van a muzulmán világban is, bár koránt sincsenek olyan történelmi gyökerei, mint a nyugati kultúrában. Az államtól független társadalmi szféra kapcsán itt három kulcsfontosságú kérdés fogalmazódik meg. Először is, hogy létezik-e valójában civil társadalom a közel-keleti régióban? Másodszor, ha létezik, vajon képes-e fellépni a kormányzati autoritással szemben? Végül, hogy milyen csoportok tekinthetők a civil társadalom részének a muzulmán világban? Ezek a kérdések mélyen megosztják a témával foglalkozó kutatókat és szakértőket. A megosztottság alapvetően abból adódik, hogy míg egyesek szerint a civil társadalom létezik és rendelkezik azzal a képességgel, amellyel befolyást gyakorolhat a békés politikai reformra, addig mások úgy vélekednek, hogy a civil társadalom valójában hiányzik az iszlám világból, ha pedig mégis jelen van egyes országokban, akkor viszont legtöbbször túlságosan gyenge ahhoz, hogy hatékonyan befolyásolja az egyes állami politikákat.

CIVIL TÁRSADALOM MINT HIÁNYZÓ ÉS GYENGE INTÉZMÉNY

Sokak szerint az állami hatalmat korlátozó és befolyásoló társadalmi csoportok vagy hiányoznak a muzulmán világban, vagy tevékenységüket tekintve teljes mértékben eredménytelenek. A közel-keleti civil társadalmakat alapvetően fogyatékosnak, jelentéktelennek, korruptnak, agresszívnak, ellenségesnek vagy éppen hiányzónak tekintik. Érvelésükben olyan civilizációs és kulturális tényezőkre hivatkoznak, mint az ősiség, a tradicionalizmus és az iszlám maga, amely tényezők akadályozzák a modern, részvételen alapuló, pluralista kormányzatok kialakulását.

Elie Kedourie szerint az állammal szembeni ellensúly hiánya és az ellenőrzés korlátozottsága a közel-keleti régió iszlám gondolkodásából és hagyományából ered. Amíg nyugaton a polgárok különféle csoportosulások útján saját magukat szervezik meg különböző társadalmi, gazdasági és politikai érdekek alapján, addig ez az önszerveződés teljesen hiányzik a muzulmán világban. Az iszlám politikai tradícióiban nincsen semmi ehhez hasonló. Az állam, a népszuverenitás, a képviselet, a választás, a népszavazás, a törvények által szabályozott politikai intézmények, valamint az öntudatos és autonóm csoportokból és szövetségekből szerveződő társadalom fogalma mélységesen idegen a muzulmán politikai hagyományoktól. Hasonlóan vélekedik Bernard Lewis is, aki szerint az iszlám történelemben a közösségi döntéshozatal iránti igény egyetlen egyszer sem jelentkezett. Az olyan intézmények, mint a tanácsok, a kommunák, a parlamentek és a képviselő testületek, mind-mind idegenek az iszlám politikai tradícióitól. A közösségi cselekvéssel szemben az autokratikus uralkodás és irányítás a meghatározó. Kedourie és Lewis ugyan nem állítja azt, hogy az iszlám világban ne léteznének korlátozott számú független társadalmi és politikai szerveződések, amelyek igyekeznének korlátozni az állam hatalmát, de úgy gondolják, hogy ezek a csoportok nem alkotnak olyan, a tolerancia és a pluralizmus elméletén alapuló hálózatot, amelyet civil társadalomnak lehetne tekinteni.

Ernest Gellner a kulturális és a materialista szemléletet ötvözve fogalmazza meg aggályait a civil társadalom iszlám világon belüli megjelenését illetően. Véleménye szerint a muzulmán világon belül még nem alakultak ki azok a feltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a civil társadalom létrejöttéhez. Így a szekularizáció hiányában látja a legfőbb akadályt. A vallás és politika összekapcsolódása lehetetlenné teszi, hogy az iszlám közösségen – az ummán – kívül más szerveződések is megjelenjenek a társadalomban. Az iszlám olyan társadalmi rendet alakított ki, amelyben hiányzik az a képesség, hogy az egyes egyének politikai ellensúlyozó intézményeket vagy szövetségeket hozzanak létre. Az individuum háttérbe szorul a közösséggel szemben, ezáltal nem érvényesülhet az intellektuális pluralizmus, ami a civil társadalom alapvető karakterjegye lenne. Gellner szerint az iszlám társadalmakat túlságosan is átitatja a vallásos hit, aminek eredményeként az önálló gondolkodásnak és cselekvésnek rendkívül kis terület marad szabadon az egyes társadalmakban. Ezért csak igen nehezen tartja elképzelhetőnek a civil társadalom kialakulását az iszlám világban.

Az iszlám civil társadalom létezését megkérdőjelező tudósok közül azonban nem mindenki vallja a Gellner-féle eléképzeléseket, vagyis a civil társadalom hiányának, illetve gyengeségének gyökereit nem az iszlám és arab kultúrában látják. Elia Zureik kategorikusan elutasítja azt az orientalista nézetet, amely szerint a kultúra és a vallás jelenti a legfőbb akadályt a civil társadalom megszületésében. Mindazonáltal ő is úgy gondolja, hogy az arab országok még mindig nem hozták létre a civil társadalom intézményeit, így a hatékonyan és önállóan működő polgári szövetségeket és csoportosulásokat. Zureik úgy véli, hogy a civil társadalom hiányát az iszlám világon belül az államok azon gyengesége okozza, hogy képtelenek csoportokat szervezni, valamint biztosítani az összhangot a civil és a politikai társadalom kapcsolatában. Az állami dominancia továbbra is központi jellemzője az iszlám világnak, aminek eredményeként valóban nem születhettek meg azok az autonóm közösségi szerveződések, amelyek az állam minimális kontrollja mellett hivatottak tevékenykedni. Ezáltal pedig a civil szerveződések valóban hiányoznak az iszlám társadalmakból, érthető tehát, hogy sokan a civil társadalom hiányáról beszélnek az iszlám világban.

A valódi civil társadalom kialakulásában problémát jelent az is, hogy a muzulmán társadalmak nem képesek az önszerveződésre, ezáltal pedig képtelenek fellépni az állammal szemben. Az elemzők nagy része a politikai öntudatosság hiányával vádolja a muzulmán lakosságot. Ahogyan Peter Mansfield fogalmaz, az iszlám világban hiányzik az életképes civil társadalom, mert a létező szerveződéseket az állam olyan mértékben olvasztotta magába, hogy azok valójában értelmüket vesztették. Az arab világ országaiban valóban megfigyelhető, hogy az állami vezetés igyekszik minden civil szerveződést az ellenőrzése alá vonni, vagy a felügyelet különböző eszközei révén, vagy az inkorporálás útján. Amennyiben ez nem sikerül, akkor a legegyszerűbb utat választják, vagyis felszámolják, illetve betiltják az adott csoportosulást. A nem állami szereplőket a politikai vezetés mindenkoron gyanakvással figyeli, hatalmának védelme érdekében pedig akár az erőszak alkalmazására is hajlandó. Az iszlám világban megfordul az állam és a civil társadalom közötti viszony. Amíg a hagyományos civil társadalmaknak a káosz elkerülése érdekében szükségük van az állami szabályozásra, addig az iszlám világban kvázi az államoknak van szükségük a bizonyos fajta civil szerveződésekre, hogy biztosíthassák ellenőrzésüket a társadalom felett, ezáltal őrizve meg hatalmukat. A civil és politikai társadalom közötti határvonal tehát még a hagyományos modellhez képest is sokkal inkább elmosódik.

A civil társadalom hiányáról értekező szerzők bár eltérően vélekednek az okokról, abban azonban egyetértenek, hogy az autokratikus rendszerekkel szembeni fellépések nélkül aligha lehet majd a későbbiekben civil társadalomról beszélni az iszlám világban. Másfelől az állami szigor enyhülésével párhuzamosan mindenképpen nőhet az esélye annak, hogy valódi civil szerveződések jelenjenek meg a muzulmán országokban. Az állam jellegének megváltozása azonban csak az érem egyik oldalát jelenti. Egy demokratikus berendezkedés még nem oldja meg automatikusan az arab társadalom önszerveződési problémáit. A szabadabb légkör mindenképpen hozzájárulhat a különféle társadalmi szerveződések megsokszorozódásához és eredményességük fokozódásához, de a valódi siker eléréséhez szükség van az állampolgári aktivitás erősítésére is. A témával foglalkozók szerint a civil társadalom hiánya és gyengesége tehát alapvetően két okból adódik: egyrészről az állam túlságosan erős ragaszkodásából korlátlan és kritizálhatatlan hatalmához, másrészről pedig az állampolgárok túlzott passzivitásából.

CIVIL TÁRSADALOM MINT LÉTEZŐ ÉS BEFOLYÁSOS INTÉZMÉNY

A civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatóságának, illetve megvalósulásának legalább annyi támogatója van, mint ahányan úgy gondolják, hogy a civil társadalom létrejötte elképzelhetetlen a muzulmán országok körében. A szakértőknek és kutatóknak ez a csoportja megkérdőjelezi azt az elméletet, amely szerint az iszlám világ hiányában van a társadalmi és politikai öntudatosságnak. Véleményük szerint a nagyobb politikai részvétel és az állam fokozottabb átláthatóságának követelménye ugyanúgy sajátja a muzulmán társadalmaknak, mint a nyugati civilizációknak. Ebből kifolyólag a civil társadalom ugyanúgy létrejöhet a közel-keleti országokban, mint az európai államokban. Ezt látszik igazolni a különböző társadalmi csoportosulások folyamatosan növekvő száma is – a közel-keleti civil szerveződések száma az 1960-as és az 1980-as évek között 20 ezerről 70 ezerre nőtt.

Augustus Richard Norton szerint a civil társadalom alkotóelemeit képező társadalmi csoportosulások – emberi jogi és kisebbségi szerveződések, vallásos tiltakozó mozgalmak, nőegyesületek, kereskedelmi szövetségek és szakmai csoportok – kialakultak az iszlám világon belül is. Ráadásul ezeket a közösségi szerveződéseket közel ugyanazok a célok és érdekek motiválják, mint nyugati társaikat, vagyis a nagyobb politikai részvétel biztosítása, a kormányzat jobb átláthatóságának elérése, valamint az egyéni érdekek és szabadságjogok fokozottabb érvényesítése. Ezáltal érthető, hogy sokan úgy vélik, a civil társadalom a muzulmán országokban is létező, illetve megvalósítható intézmény. Ugyanakkor látják azokat az akadályozó tényezőket is, amelyek bonyolulttá és nehézkessé teszik az iszlám civil társadalom kialakulását és eredményes működését. Így például az államok túlzott aktivitását és elnyomó jellegét, amely jellemzők a közel-keleti társadalmakat túlságosan gyengévé teszik ahhoz, hogy hatékony szerveződéseket hozzanak létre. 

A civil társadalom létezését sokan – így például Ahmad Moussalli – az iszlám világ történelmi hagyományaival indokolják. S valóban a társadalmi mozgalmak megszületése, illetve aktivizálódása nem új jelenség az iszlám világban. Az egyének csoportos szerveződésére már a korai muzulmán világban is számtalan példát lehetett találni. A muzulmán társadalmak a kezdetekben mind pluralista társadalmak voltak. Mohamed, miután nem jelölt ki törvényes utódot, az egyének jogaként határozta meg, hogy a közösség milyen társadalmi és politikai rendszert válasszon magának az ő halála után. Az első iszlám közösség minden kétséget kizárólag pluralista szerveződés volt, mivel abban valamennyi társadalmi csoportosulás részt vett. A civil kifejezés a város intézményét jelölte, amely a törzsi és földrajzi vonalak mentén kialakult muzulmán, illetve a hasonló fejlődés útján létrejött zsidó és egyéb szegmensekből állt. A társadalmi szerkezet ereje visszatükröződött az első iszlám alkotmányban is, amelyben elfogadták a vallási és életstílusbeli pluralizmust. Így mindegyik törzsi vagy vallási szegmensnek lehetősége volt a saját ügyeinek az irányítására. Minden csoport a vezetőjén keresztül nyert képviseletet, akik mint közvetítők tevékenykedtek az autoritás és az individuum között. A civil társadalom történelmi legitimációjának következő példáját az iszlám tudósok, az ulémák által játszott szerep adja. A civil társadalom megkülönböztetett csoportjaként az ulémák voltak hivatottak az állam irányítására. A törvényhozás nem kormányzati feladat volt, hanem az iszlám tudósok jogkörébe tartozott. Az ulémák gondoskodtak azokról a törvényekről, amelyek lehetővé tették a nép számára, hogy jogait és kötelességeit úgy gyakorolja, amint azt az iszlám jog, a sária előírja. A civil társadalomnak az iszlám történelmébe való mély beágyazottságát mutatja az előkelőségeknek a csoportja által játszott szerep is. A muzulmán társadalomnak ez a nem hivatalos civil szerveződése volt hivatott ugyanis arra, hogy összehangolja az egyének és az állam közötti kapcsolatokat. Hasonló szereppel bírtak a különböző szakmai szervezetek is. A vérségi kapcsolatok és a törzsi szerveződések mellett ezek a struktúrák és szabályok játszottak központi szerepet az egyének és a társadalmi rétegek védelmében az állam önkényes hatalomgyakorlásával szemben. Mindez pedig azt látszik igazolni, hogy a civil társadalom intézménye nem idegen az iszlám közösség számára. Kétségtelen tény azonban, hogy a történelmi folyamatok eredményeként a nyugatira emlékeztető civil szféra megszűnt létezni a muzulmán világban, ez azonban nem jelenti azt, hogy az iszlám vallás és a civil társadalom ne lenne összeegyeztethető egymással.

A szakértők és kutatók közül sokan – például Ali Abootalebi és Dale Eickelman – a történelmi gyökerek mellett a jelenlegi nemzetközi és belpolitikai folyamatokra is hivatkoznak, amikor a civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatósága mellett érvelnek. A világot napjainkban jellemző demokratizálódási hullám valóban nem hagyja érintetlenül a Közel-Kelet térségét. Ez egyfelől a muzulmán társadalmakban fokozottan jelentkező szabadságigényekben és reformtörekvésekben jelentkezik (pl. az iráni diákok tiltakozó mozgalmaiban), másfelől pedig a liberalizálni igyekvő kormányzati lépésekben (pl. a többpártrendszer egyiptomi bevezetésében). Ezen fejleményeknek a kiváltó oka természetesen nem csak a nemzetközi eseményekben keresendő, hanem a muzulmán társadalmak öntudatra ébredésében is. A társadalmi szerveződések elsősorban az egyéni felismeréseknek köszönhetően születnek meg, s nem az állami irányítás és befolyásolás eredményeként. Természetesen az egyes kormányzatok mérsékeltebb politikája kedvezően befolyásolja ezeknek a csoportosulásoknak a létrejöttét, mint ahogyan kedvezően hat az a tény is, hogy jelentősen megnőtt az iskolázott lakosság aránya. Az iszlám közösségek ma már sokkal tájékozottabbak a világ dolgairól, mint korábban, amiben a technikai fejlődés és az egyéni aktivizmus mellett kétségkívül szerepet játszik az állam mérséklődő magatartása is. A kormányzatok ugyanis egyre kevésbé monopolizálják az információáramlást. S miután az állam egyre inkább belefárad a társadalom sikertelen ellenőrzésébe, így szinte valamennyi muzulmán társadalomban megfigyelhetővé vált a szabadság határainak a kiszélesedése. Ezt az enyhülést azonban nem lehet eltúlozni, mivel az iszlám világban a politikai még mindig elsőbbséget élvez a civil társadalommal szemben.

Alan Richards érvelése szerint a politikai liberalizmus mellett a gazdasági reformok is a civil társadalom megszületésének irányába hatnak. Az információs technológiák korában és az egyre intenzívebb gazdasági versenyben csak egy kevésbé centralizált gazdaság képes a túlélést biztosítani a muzulmán országoknak. A közel-keleti kormányzatok körében általánossá vált az a felismerés, amely szerint nélkülözhetetlen a strukturális változtatás és a gazdasági liberalizáció. A gazdaság sikeres átalakítása érdekében szükséges a privát szektornak a kibővítése, a törvények uralmának és tényleges érvényesülésének a kiterjesztése, valamint az állam és a polgárok közötti kapcsolatoknak az újrarendezése. Mindez röviden azt jelenti, hogy a sikeres gazdasági liberalizációhoz nélkülözhetetlen az állampolgárok fokozottabb politikai részvétele. A kibővített részvétel különösen három okból rendkívül fontos. Először is a gazdasági szerkezetátalakítás a korábbi támogatások megvonásával és az adók emelésével jár együtt, ami szükségessé teszi, hogy a költségeket széles körben osszák meg. Másodszor, a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlenül fontos a stabil törvényi szabályozás, vagyis nélkülözhetetlen a törvény tényleges uralmának a kiterjesztése. Végül, az információs technológiák korszakában szükséges, hogy a polgárok széles körben jussanak hozzá az információkhoz, mint ahogyan az is, hogy a polgárok tulajdonjogai biztosítva legyenek. A gazdasági fejlődés mellett azonban a folyamatosan növekvő egyéni bevételi források is hozzájárulnak a civil társadalom kialakulásához, mivel az értelmiségi réteg számára így már rendelkezésre állnak azok a pénzügyi eszközök is, amelyek nélkülözhetetlenek a különféle csoportosulások sikeres működéséhez. A polgárok lényegében a saját vagyonuknak köszönhetően kezdhetnek az államtól független szervezkedésbe. 

A civil társadalom létezése mellett érvelők az ellenzők táborához hasonlóan számtalan úton és módon igyekeznek igazolni állításaikat. Érvelésük szerint a történelmi hagyományok, a jelenkori politikai és gazdasági trendek mind a civil társadalom kialakulásának, illetve megerősödésének irányába hatnak. A civil társadalom létezését elutasító csoporttal ellentétben úgy gondolják, hogy a civil társadalom nemcsak, hogy megteremthető az iszlám világban, hanem egyes országokban már létező intézmény is.

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLAMISTA SZERVEZETEK GONDOLKODÁSÁBAN

Az utóbbi években a különböző iszlámista szervezetek bizonyultak a leghatékonyabb szereplőknek az állami autoritás megkérdőjelezésében, leginkább annak köszönhetően, hogy ellátták az alapvető szociális szolgáltatásokat. Elég csak az Iszlám Ellenállási Mozgalomra – a Hamaszra – gondolni, amely költségvetésének 95 százalékát szociális tevékenységek teszik ki, s csak a maradék 5 százalék fordítódik az Izraellel szembeni fegyveres küzdelem támogatására. Bár igaz, hogy ezek a szerveződések számtalan esetben alkalmaztak fegyveres erőszakot az állammal szemben azzal a céllal, hogy megdöntsék azt és egy az iszlám jogon alapuló politikai rendszert hozzanak létre, mégsem lehet általánosságban azt állítani, hogy ezek az iszlámista csoportok szemben állnának a demokratikus eszmékkel, s így a civil társadalom intézményével. Az iszlámista mozgalmak nem alkotnak monolitikus egységet, hanem cselekvésüket és taktikájukat tekintve igen változatos képet mutatnak.  Különbséget kell tenni a mérsékelt és a radikális csoportosulások között. Amíg a mérsékelt iszlámisták elutasítják az erőszakot és a forradalmi taktikákat, s helyette a létező politikai csatornákon keresztül (pl. a parlamenti választás vagy a bírói jogorvoslat) igyekszenek megreformálni a rendszert, addig a radikális iszlámisták az állam irányítását erővel kívánják átvenni. Ennek megfelelően a különböző iszlámista csoportok eltérően vélekednek a civil társadalomról is.

Az iszlámista szervezeteken belül a civil társadalmat illetően két főbb irányzat látszik elkülönülni. Az első irányzat, amelyet csak korlátozott számú radikális fundamentalista képvisel, negatívan szemléli a megerősödő civil társadalmat, míg a másik, a mérsékelt irányzat, amelynek sokkalta szélesebb támogatói bázisa van, a civil társadalmat az új iszlám állam sarokkövének tekinti.

A radikális iszlámisták a civil társadalmat nyugati képződménynek tekintik, amely nem egyeztethető össze az iszlám hagyományos elveivel, ahol az egyéni jólét csak másodlagos lehet a közösség érdekei mellett, és ahol politikai szerződés hozza létre a társadalom egészének közös céljait. A hagyományos intézményi struktúra szerint az állam jogosítványa, hogy megfogalmazza azokat az általános célokat, amelyeket az egyéneknek követniük kell. A közcélok érvényesítése érdekében az állam akár erőszakot is alkalmazhat. A radikális irányzat elutasítja a politikai intézmények ellenőrzésének lehetőségét, mivel úgy gondolja, hogy az embereknek csupán az a feladata, hogy kövessék azokat a megállapított erkölcsi szabályokat, amelyeket maga az iszlám fogalmaz meg. Az ellenőrzés nem a társadalom, hanem a kormányzat feladata. Ezáltal az állam kezében van a döntés, hogy elfogadja-e a nézetek és cselekvések sokféleségét, vagy sem. A radikális iszlámisták nézetrendszerében tehát nincsen hely egy olyan intézmény számára, amely az állammal – az iszlám állammal – szemben fogalmaz meg követeléseket és kételyeket.

A mérsékelt iszlámisták érvelésében ezzel ellentétben a civil társadalom központi szerepet kap. A radikálisokhoz hasonlóan ők is az iszlám korai időszakára hivatkoznak, amikor a civil társadalom képződményét elfogadhatónak tekintik. A törvényhozás folyamata kapcsán szükségesnek tartják ugyanis a társadalom részéről megfogalmazódó kívánalmak és érdekek figyelembe vételét. Nem találnak semmi kivetnivalót a cselekvések és nézetek sokféleségében, a pluralista társadalmat teljes mértékben elfogadhatónak tartják. Az iszlám jog alkalmazását csak bizonyos feltételek teljesülése mellett fogadják el, így például az egyéni szabadság biztosításával, a népszuverenitás elvének tiszteletben tartásával, illetve a hatalmi ágak szétválasztásával. Magukat az alkotmányos kormányzati formákat pedig az iszlám jog és az objektivitás alapján tartják elfogadhatónak. A mérsékelt iszlámisták nem utasítják el alapvetően az idegen elméleteket és gondolatrendszereket, hanem igyekeznek azokat beolvasztani az iszlám civilizációba. A civil társadalmat is egy ilyen koncepciónak tekintik, amely ráadásul saját gyökerekkel is rendelkezik az iszlám politikai történetében.

Az iszlámisták civil társadalomról alkotott nézetei azért is különösen érdekesek, mert – bizonyos nézőpontból – maguk az iszlámista szervezetek is a civil társadalom alkotóelemeinek tekinthetők. Augustus Richard Norton és Farhad Kazemi szerint a különböző társadalmi csoportok a demokratikus politikai folyamatokban való részvétel és az eltérő nézeteket valló csoportosulásokkal való békés egymás mellett élés alapján tekinthetők a civil társadalom részeinek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a csoportosulások vallásos vagy szekuláris szerveződések. Ezen érvelés szerint a mérsékelt iszlámista csoportok mindenképpen a civil társadalom értékes alkotóelemeinek tekinthetők. Mások, mint például Carrie Rosefsky-Wickham, nem osztják ezt az álláspontot. Nézetük szerint, függetlenül attól, hogy a demokratikus játékszabályokat betartják-e vagy sem, valamennyi iszlámista szerveződés arra törekszik, hogy a fennálló politikai berendezkedést az iszlám dominanciájával váltsa fel. Az iszlámisták célja nem a civil szféra elkülönítése és nem is a szekuláris állammal való együttműködés, hanem az iszlám hatalmának kiterjesztése a társadalom minden szegmensére és az egyének mindennapi életére. Annyi biztos azonban, hogy az iszlámista csoportok körében egyaránt találhatunk olyanokat, amelyek toleránsak a más nézetekkel szemben, és olyanokat is, amelyek elutasítják a vélemények különbözőségét – akár még a saját tagságukon belül is. Annak megválaszolása tehát, hogy az iszlámista szervezetek tekinthetők-e civil szerveződéseknek vagy sem, legalább olyan nehéz, mint annak az eldöntése, hogy vajon létezik-e civil társadalom az iszlám világban, vagy sem. 

Civil társadalom az iszlám világban: Elméletek

KONCEPCIÓK A CIVIL TÁRSADALOMRÓL ÁLTALÁNOSSÁGBAN

A civil társadalom legalább olyan régóta foglalkoztatja a politikai gondolkodókat, mint amilyen régóta az állam maga. Már az ókori görög filozófus, Platón érdeklődését is felkeltette a civil társadalom. Munkáiban több alkalommal is vizsgálta a görög poliszok lakóinak szerveződéseit és csoportosulásait. A civil társadalom kifejezést azóta számtalan formában használták, amelyeknek áttekintésére jelen tanulmány keretei között nincs lehetőség. A civil társadalom és az iszlám világ kapcsolatának vizsgálata előtt azonban mindenképpen érdemes kitérni a fogalom klasszikus értelmezéseire és jelenkori elméleteire.

A CIVIL TÁRSADALOM KLASSZIKUS ELMÉLETEI

A civil társadalom fogalma a felvilágosodás korában vált általánossá a politikai gondolkodásban. A 17. századi angol filozófus, John Locke munkáiban például a civil társadalom fontos szerepet játszott mint a társadalmi aktivitás szférája, ahová az emberek azért léptek be, hogy védelmezzék egyéni jogaikat –elsősorban tulajdonjogaikat. A civil társadalomnak a koncepcióját német filozófusok alkották meg, akik a fogalmat általánosságban használták a megszületőben lévő kapitalista államokról folytatott értekezéseikben. A civil társadalom első alkotóelemeinek tekintett szerveződések (pl. kereskedelmi uniók és munkavállalói szövetségek) az iparosodás és a piaci kapitalizmus terjedésének hatására jelentkező problémák miatt születtek meg a 18. és 19. században. A 19. századi német filozófus, Georg Wilhelm Friedrich Hegel szerint a civil társadalom az egyéni jogosítványok, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális szférák szabadságát garantáló szükségletek kielégítésére született meg. A különböző csoportok szerveződése és együttműködése a civil társadalmon belül lehetővé tette, hogy azok az állam elnyomó apparátusán kívül tevékenykedjenek. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a civil társadalom mentes lett volna az erőszaktól és az intoleranciától. A civil társadalom alapjában véve azonban mint a kölcsönös elismerés és viszonosság szférája jelentkezett, amelynek célja az állam távoltartása volt a tagoktól – vagyis a privilegizált burzsoáziától. Az életnek ez a területe azonban mégsem kapcsolódott szükségszerűen egybe a gazdasági érdekekkel. Emellett elkülönült a politikai társadalomtól is, amely a politikai tevékenységeknek és szerveződéseknek (pl. politikai pártoknak és kormányzati intézményeknek) adott helyet. A porosz származású filozófus, Karl Marx a hegeli elméletét továbbgondolva a civil társadalmat a társadalmon belüli termelés különböző formáival hozta összefüggésbe. Értelmezése szerint a civil társadalom a burzsoáziával együttesen született meg, vagyis a társadalmi szerveződés közvetlenül a termelésből és a kereskedelemből fejlődött ki. Így a civil társadalom nem csak hozzájárult, hanem együtt is fejlődött a kapitalista terjeszkedéssel.

A civil társadalomról alkotott korai elméletet fejlesztette tovább Antonio Gramsci, a 20. század egyik jeles politikai gondolkodója. A civil társadalomra úgy tekintett, mint az ellenőrzés és a kizárás rendszerére. Amíg az állam – vagyis a politikai társadalom – közvetlenül felelős az ellenőrzés erőszakos és elnyomó módszereiért, addig a civil társadalom a társadalmi és gazdasági tevékenységek erőszakmentes ellenőrzését teszi lehetővé. Értelmezése szerint így az állam és a civil társadalom egyaránt hatalmat gyakorol a társadalom egésze felett, azonban amíg ezt az előbbi fizikai erővel (vagy a fizikai erővel való fenyegetéssel) teszi, addig az utóbbi a különféle társadalmi szerveződések ellenőrző tevékenysége révén. A politikai társadalom – az adózás rendszerén, a törvényi kereteken, az állami rendőrségen és a hadseregen keresztül – az állam elnyomó természetét testesíti meg, a civil társadalom pedig ezzel szemben a különböző érdekű és különféle utakon szerveződő csoportok demokratikus küzdelmének biztosít teret. A 20. század másik neves képviselője, Jürgen Habermas értelmezésében a civil társadalom szintén a kapitalizmus fejlődésével együtt jelentkezik, azonban hamar túllép azon és a gazdasági kérdésektől mentes formákat is ölt. Egy olyan szféra születik meg, amely mellőzi a gazdasági törvényszerűségeket és önálló szabályok szerint működik. Valójában a civil társadalom szerveződései az államot egyre kevésbé a gazdasági kérdések miatt támadják, hanem inkább az újonnan jelentkező problémák folytán. A civil társadalom fokozatosan a közéleti viták helyszínévé válik, ahol a különböző érdekcsoportok kifejezésre juttathatják elképzeléseiket, megfogalmazhatják céljaikat és adott esetben pedig meg is valósíthatják azokat.

A klasszikus elméletekben a civil társadalmat alapjában véve a kapitalista társadalom termékének tekintik, amely egyszerre különül el a gazdasági szférától és a politikai társadalomtól, és amelynek célja ezeknek a területeknek az ellenőrzése és saját érdekeiknek (szabadságainak) a védelmezése. A civil társadalom lényegében a cselekvés olyan új szférája, amely a magánélet és az állam között foglal helyet.

A CIVIL TÁRSADALOM MODERN ELMÉLETEI

A civil társadalomról újabban értekező írások szakítanak a klasszikus elméletekkel, amelyek a civil társadalmat a kapitalista fejlődés eredményének tekintették, és helyette a civil társadalmat a demokratikus társadalmi kölcsönhatások színtereként szemlélik. A civil társadalom már nem a burzsoázia érdekvédő területének számít, hanem olyan terepnek, amely valamennyi polgár számára biztosítja a kormányzat tevékenységének átláthatóságát. 

Guillermo O’Donnell és Philippe Schmitter szerint a civil társadalom megjelenése a közszféra megerősödésével függ össze. A civil társadalom akkor ölt formát, ha az egyének és a csoportok megkérdőjelezik az állam cselekvésének határait. Ezen felfogás szerint a civil társadalom karakterjegyeit az egyenlőség, a részvétel és a tolerancia alkotják. Ahogyan pedig már korábban Habermas is megfogalmazta, a civil társadalom határai kiszélesedtek, így az magába foglalja a polgárok és az állam közötti erőszakmentes társulási tevékenység valamennyi formáját. Edward Shils értelmezésében a civil társadalom a társadalom egészének egy olyan részét képezi, amely önálló életet él, és amely élesen elkülönül az államtól – vagyis autonóm attól. Ebben az elkülönülő szférában pedig lehetőség nyílik a pluralista cselekvésre, amely közvetlenül intéz kihívást a hatalom állami alkalmazásával szemben. A cselekvés ezen formája egyfelől védelmet nyújt az egyéneknek az igazságtalan kormányzati cselekvésekkel és politikákkal szemben, másfelől biztosítja a védelmet a civil társadalmon belüli túlkapásokkal szemben is. A civil társadalom tehát nem pusztán az államon kívüli cselekvés kaotikus területe, hanem szabályok hosszú sora által szabályozott szféra. Ahogyan Sami Zubaida fogalmaz, a civil társadalom a társadalmi cselekvések azon terepe, ahol az intézményi és törvényhozói mechanizmusok biztosítják a jogosítványok és kötelességek szigorú rendszerét. Ezáltal a civil társadalom mégsem teljesen független az államtól, vagyis az állam megőrzi alapvető szabályozó szerepét. Erre szükség is van, mivel bizonyos játékszabályok és megkötések nélkül a társadalom ezen formája valóban a kaotikus zűrzavar területévé válna.

A civil társadalom modern elméleteiben különösen nagy fontosságot tulajdonítanak az egyének és csoportok egymással és az állammal szembeni magatartásának. Ahogyan Jean Cohen és Andrew Arato fogalmaz, a civil társadalom nem egyszerűen az állami autoritás és hatalom figyelemmel követését, illetve ellenőrzését jelenti, hanem annál sokkal többet. A civil társadalom tagjainak egymással szembeni viselkedése az a központi elem, ami a civil társadalmat megkülönbözteti az általánosságban vett társadalomtól. A civil társadalom a gazdaság és állam közötti társadalmi kölcsönhatásoknak olyan területe, amely az intim szférából (különösképpen a család), a társulási szférából (mindenek előtt az érdekérvényesítő szövetségek), a társadalmi mozgalmakból és a kommunikáció közösségi formáiból áll. A civil társadalom összetételét tekintve pluralisztikus, magatartását szemlélve pedig demokratikus. Pluralisztikus mivel számos résztvevője, illetve alkotó eleme van, demokratikus pedig, mert biztosítva van benne az egyenlő részvétel.

A civil társadalom modern koncepciója alapvetően különbözik tehát a klasszikus elmélettől. A tulajdont biztosító egyéni jogosítványok és egyéb egyéni érdekek helyett a civil társadalom egyfelől biztosítja a közösség vagy a nemzet valamennyi tagjának azokat a jogokat, amelyeken keresztül azok hatást gyakorolhatnak a reprezentatív kormányzatra, másfelől tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek biztosítják a civil és a politikai társadalom közötti, valamint a civil társadalmon belüli toleráns magatartást. A tolerancia pedig megteremti annak lehetőségét, hogy az egyes egyéni és közösségi érdekek a gyakorlatban is megvalósulhassanak.

Civil társadalom az iszlám világban: Bevezető

A CIVIL TÁRSADALOM HATÁSA A KÖZEL-KELET DEMOKRATIZÁLÓDÁSÁRA

A világot napjainkban jellemző demokratizálódási hullámot tekintve sokan teszik fel a kérdést, hogy vajon az iszlám világ valóban immunis-e a demokrácia eszméjével szemben, vajon a muzulmánok valóban megelégszenek-e az autoritárius rendszerekkel, attól függetlenül hogy azok szekulárisak vagy vallásosak, illetve azt, hogy az iszlám kultúra ténylegesen akadályozza-e a demokrácia kialakulását a Közel-Kelet országaiban. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához a politikai reform ügyét egy új szempontból kell vizsgálni. Nevezetesen a civil társadalomnak a demokratizálódásra való hatását kell szemügyre venni a világnak ebben a részében. A szakértők és kutatók általánosságban úgy vélekednek, hogy a civil társadalom és az erőszakmentes politikai reform között létezik olyan valódi kapcsolat, amely mindenképpen hozzájárul a demokratikus kormányzatok megszületéséhez. Habár a civil társadalom önmagában nem egyenlő a demokráciával, mégis jelentős hatást gyakorol a demokratizálódás folyamatára és a demokratikus politikai rendszer egyik alapvető feltételének tekinthető. A civil társadalomban ugyanis a polgárok nem csak akarják, hanem képesek is befolyásolni az életüket kormányzó állami politikákat. 

A nem állami szereplők olyan formái, mint a független hálózatok és érdekszövetségek a világ más területeihez hasonlóan az iszlám világban is megjelentek. Ezekben a polgárok Irántól Marokkóig és Jementől Törökországig számtalan kérdésről vitatkoznak, illetve cserélnek nézeteket. E csoportoknak az élet- és befolyásoló képessége azonban közel sem olyan erős, mint a világ más részeiben. Mindazonáltal a civil társadalom legalább annyira részét képezi az iszlám világnak, mint a nyugati civilizációnak. A civil társadalom megjelenése az iszlám világban a demokratizálási folyamatok elősegítése mellett ráadásul megcáfolja azokat a sztereotípiákat is, amelyek szerint a közel-keleti térség társadalmi szinten is tradicionális és visszamaradott a nyugati világhoz képest. Másfelől azonban a civil társadalom vizsgálata azt is lehetővé teszi, hogy lássuk az iszlám világ polgárai, bár nem rendelkeznek olyan magas fokú politikai tudatossággal, mint a fejlett világ állampolgárai, mégis törekszenek arra, hogy közvetlenül befolyásolják kormányzataik tevékenységét, illetve, hogy előmozdítsák a politikai reformok ügyét.