2006: Iráni élménybeszámoló

HOGYAN ÉLTÉK MEG IRÁNBAN A LIBANONI-IZRAELI KONFLIKTUST?

Irán? Miért? Nem veszélyes most odamenni? Kérdezgették tőlem sokan, amikor ez év júliusában az Iráni Iszlám Köztársaságba készültem. Hát igen! Iránnak rendkívül rossz a nemzetközi híre. Teherán határozott nukleáris törekvéseinek, valamint hangos Amerika- és Izrael-ellenes kirohanásainak eredményeként negatív sztereotípiák alakultak ki az országról. Irán, ahol szakállas férfiak és fekete csadorba öltözött nők skandálják öklüket rázva, halál Amerikára, halál Izraelre! Hangzik az általános véleménynyilvánítás. Na persze ez valóban megvan, de Irán ettől a képtől mégis sokban különbözik. Legalábbis az alapján, amit én láttam, s tapasztaltam azon öt hét folyamán, amelyet az országban töltöttem. Íme egy szubjektív élménybeszámoló Iránból, a libanoni konfliktus idejéből.

Teheránba érkezésemkor a legújabb libanoni-izraeli válság már egy hete tartott, s zajlottak már a katonai hadműveletek is a résztvevő felek között. A fegyveres konfliktus kirobbanásának oka egy határ menti Hezbollah akció volt, amelynek során a síita szervezet aktivistái nyolc izraeli katonát megöltek és kettőt elraboltak. Céljuk fogolycsere kikényszerítése volt. A tárgyalások helyett azonban az izraeli vezetés „komoly és fájdalmas” válasz mellett döntött. Libanont teljes blokád alá vették, a folyamatos légi csapásokat követően pedig megindultak a szárazföldi hadműveletek is. Mindeközben a Hezbollah „kétes eredetű” (döntően Iránból és Szíriából beszerzett) rakétáival lőtte napi rendszerességgel Izrael északi részét, többek között Haifa városát. A számtalan civil áldozattal és jókora anyagi kárral járó libanoni-izraeli konfliktusnak végül egy fegyverszüneti megállapodás vetett véget augusztus közepén. A csatározások azonban ezt követően is folytatódtak. Az izraeli erők végül október elején hagyták el végleg az arab országot.

Az Izraellel kapcsolatos hivatalos iráni álláspont kétségkívül az egyik legkeményebb a nemzetközi színtéren. Az iráni köztársasági elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád több alkalommal kétségbe vonta a Holokauszt megtörténtét, de több ízben beszélt Izrael megsemmisítéséről is. Mindez kétséget kizáróan megerősíti azt, hogy Iránban továbbra is létezik a Khomeini ajatollah által megfogalmazott Izrael-ellenes dogma. A libanoni konfliktus kapcsán pedig különösen látható volt ez. A város utcáit ellepték a propagandaplakátok és a Hezbollah „ellenállási pontok”. A televízió hírműsoraiban pedig minden a „cionista agresszióról és támadásról” szólt. Ha az ötperces híradóban százszor nem hallatszott el a cionista kifejezés, akkor egyetlen egyszer sem. De működött az állami propagandagépezet más színtereken is. Utcai demonstrációkra került sor országszerte, ahol nem volt ritka a nemzeti lobogók – legyen az amerikai vagy izraeli – meggyalázása sem. Mindehhez párosult az éles állami retorika, mely teljes mellszélességgel állt ki a Hezbollah és Libanon mellett. Maga a legfelsőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah a következőképpen nyilatkozott: „Irán mellé áll minden elnyomott népnek, de különösen a számára oly kedves libanoninak és a harcoló palesztinnak.”

A teheráni utcák gyorsan megteltek Izrael-ellenes propagandaplakátokkal, amelyek a Dávid-csillagos zászlót taposó bakancsokkal és a zsidó államot megtestesítő tankokat célkeresztbe állító képekkel Izrael állam megsemmisítésére hívtak föl. A Hezbollah vezetőjének, Hasszan Naszrallah-nak a képe pedig majdnem mindenhonnan visszaköszönt. A mecsetek és az iskolák bejáratáról, az autóbuszok ablakairól, az üzletek falairól és az utca más pontjairól. A libanoni vezér beszédeit folyamatosan ismételte az iráni hírtelevízió is. Volt hogy naponta többször is. Az utcasarkokon és fontosabb csomópontokon pedig megjelentek a Hezbollah sárga színű sátrai is, amelyek rögtönzött fotókiállításokkal, színes brosúrákkal, háborús videó felvételekkel és hangzatos szólamokkal igyekeztek megnyerni az utca emberét. Hogy milyen sikerrel? Hát, nem sokkal. Érdekes volt látni, hogy míg a szállásomtól nem messze, a Diákok parkjánál felállított szabadtéri színház esti előadása csordultig megtelik emberekkel, addig az „ellenállási pontnál” csak alig néhányan lézengenek. Hiába a kultúra iránti igény jóval nagyobb az emberekben, mint a forradalmi ideológia által generált lelkesültség.

A vallási vezetés a rendszer híveit utcai demonstrációkon keresztül igyekezett csatasorba állítani. Bár jómagam a Teheránban töltött négy hét alatt egyetlen egy megmozdulást sem láttam, a televízió képernyőjén azonban több alkalommal is megjelentek olyan képsorok, ahol tömegek tüntettek a zsidó állam ellen. Az országszerte jelentkező felvonulások azonban inkább jól szervezett állami „gathering-ek” voltak, mintsem az egész társadalom véleményének visszatükröződései. A demonstrációkon résztvevők a tipikus sztereotípiákat erősítették ugyan, szakállas férfiak és csadoros nők rázták öklüket, de az átlagos iránit vajmi keveset érdekli az izraeli konfliktus. A szegényebbeket a mindennapi megélhetés problémája köti le, a gazdagabbakat pedig a divatozás és a fogyasztás nyugati mintájának átvétele. A férfiak körében egyáltalán nem divat a szakáll, inkább a méretre vágott borosta. A hölgyek esetében pedig elképesztő divatozás folyik a viselt kendőket illetően, amelyeket ráadásul már csak egy hajszál tartja vissza, hogy leessenek. A nagyobb szabadság iránti vágy már valóban általánossá vált az irániak körében.

Mindazonáltal az utcaképek mégis azt a benyomást keltették, hogy Iránban ténylegesen létezik az Izrael-ellenesség. Legalábbis napközben. Íme egy példa. Teherán belvárosában, a Palesztin-téren volt az egyik központi helyszín, ahol napközben egymást követték a különböző programok, este viszont a futball labdát kergették eszeveszettül a fiatalok. Lehetséges, hogy csak fix időpontra korlátozódik az Izrael-ellenesség? Amint leszáll az éjszaka sötétje, akkor tovaszáll a zsidó állammal szembeni harcosság? Meglehet. Habár az utcán folyamatosan jelen voltak az Izrael-ellenes propagandaplakátok, a Hezbollah sátrai azonban nem mindig sárgállottak ott az utcasarkokon. Hol lehetett látni őket, hol nem. Hasonlóképpen a televíziós híradásokat is. A hivatalos állami ellenőrzést és megfigyelést követően eltűntek a tévékészülékek az éttermekből, helyüket pedig rádióból szóló hangos pop-zene váltotta fel. Érdekes volt számomra az is, hogy csak kevesek figyelmét kötötte le az állami hírcsatorna. Nem sokan kapták föl a fejüket a libanoni-izraeli csatározásokra, csak az én tekintetem szegeződött a képernyőre. A televízió inkább egyfajta háttérzajként funkcionált, már ameddig jelen volt az üzlethelyiségekben.

A háttérben persze a vallási vezetés „húzd meg - ereszd meg” taktikája rejlik. Az országot irányító ajatollahoknak rendkívül jó érzékük van ahhoz, hogy hogyan s miként keményítsenek be, majd miként enyhítsenek a szigorú szabályozásokon – legyen szó akár az izraeli kérdésről vagy a tányérantennák leszereléséről. A rendszer többek között ennek a taktikának az eredményeként működik még mindig, s ennek köszönhetően őrzi hatalmát továbbra is a vezetés, amely mára már felismerte, hogy bizonyos liberalizációra mindenképpen szükség van, ha hatalmát szeretné a továbbiakban is megtartani. A külső tényezők azonban – mint mindig – most is jelentős szerepet játszottak az iráni politika alakulásában. Ahmadinedzsád a sokasodó gazdasági problémák és anyagi nehézségek miatt kerülhetett hatalomra, az elnökválasztási kampányban beígért jóléti reformok azonban nem valósultak meg. Ilyen körülmények között valóban jól jött a vallási vezetésnek a libanoni-izraeli konfliktus, hiszen lehetett másról beszélni, elterelni az emberek figyelmet az országot sújtó gazdasági problémákról, és helyette a cionista fenyegetésről prédikálni.

A teheráni vezetés az újabb libanoni-izraeli válságból megpróbált az emberek érzelmeire alapozva előnyt kovácsolni. Az irániak többsége ugyanis éppen azért nem szereti Izrael államot, mert az törvénytelen és erőszakos eszközöket alkalmaz a palesztin lakossággal szemben. Az izraeli hadsereg libanoni katonai akciói azáltal, hogy civileket is érintettek, remek lehetőséget nyújtottak a vallási vezetésnek ahhoz, hogy fokozza az Izrael-ellenes retorikáját, illetve hogy megerősítő támogatást nyerjen a társadalom bizonyos rétegeiből. A célkeresztes propagandaplakátokat gyorsan felváltották a qana-i bombázást követően életben maradt túlélők utáni keresést ábrázoló képek. A szerencsétlen eset, amelyben ártatlan gyermekek estek áldozatul egy izraeli légitámadásnak Qana városában, irániak millióinak szívébe markolt. Az állami propaganda azonban mindezek ellenére sem aratott komolyabb sikereket, az emberek figyelmének elterelése a mindennapos problémákról kudarcot vallott. Az izraeli fegyveres fellépést ugyan sokan elítélték, a kormányzat Izrael-politikája azonban nem nyert nagyobb támogatást.

Taxiban utazva az izraeli kérdés fel sem merült. Pedig a legégetőbb, a társadalmat leginkább foglalkoztató dolgok ott mind előkerülnek. No nem csak azért mert a világon mindenhol a taxisofőrök a „legbeszédesebbek”, hanem mert Iránban megeshet, hogy az ember négy vagy öt vadidegennel utazik együtt az iránytaxiban. Amikor viszont rákérdeztem bárkinél, akivel találkoztam, mindenki készségesen választolt, s elmondta a véleményét, hogy Izrael rettenetesen csúnya dolgokat művel, amelyeket a nemzetközi közösségnek komolyabban kellene szankcionálnia, hogy jogos a Hezbollah Izrael elleni honvédő háborúja, ugyanakkor azt is, hogy a vezetés túlságosan sokat költ a palesztin ügyre, miközben az ország közvetlenül nem érintett a konfliktusban. Az emberek nagy részét valóban nem mozgósítja az Izrael-ellenes állami propaganda, helyette a gazdasági gondok foglalkoztatják őket. De mi lesz később, ha már lesz gazdagság és jólét? Többen amellett érvelnek, hogy majd akkor ismét visszatér a forradalmi radikalizmus. Véleményem szerint azonban erre csekély az esély, a reformfolyamat folytatódni fog. Irán lakosságának közel kétharmada 25 év alatti, akiket a nagyobb szabadság utáni vágy mozgósít, s nem a forradalmi radikalizmus. Az életszínvonal javulását követően a tét már a politikai szabadságjogok érvényesülése lesz.

Előfordult azonban az is, hogy engem kérdezgettek arról, hogy mi a véleményem az izraeli politikáról, illetve a jelenlegi libanoni helyzetről. Elsősorban olyan hivatalos helyeken történt meg ez, mint a volt amerikai nagykövetség. Az egykoron hivatali épületként funkcionáló vöröstéglás építményt és a kerítés falára festett propagandaképeket fotózgatva egy katonába botlottam. Pontosabban ő szólított meg engem és kísért be a kialakított őrhelyre, ahol több katona és civil ücsörgött békésen. Valamiért rettentően érdekelte őket, hogy mit fotóztam oly lelkesen. A fényképezőgép szemrevételezése után pedig sor került a nemzetközi politikát érintő „kérdezz-felelekre”. Izraelről faggattak, majd miután minden kérdésükre a kívánt választ adtam („Hát igen. Csúnya dolog az, ami a palesztinokkal történik.” vagy „Fájdalmas volt látni Libanon bombázását.” stb.), szóba kerültek olyan teljesen hétköznapi dolgok is, mint például a futball. Nagy meglepetésemre tudták, hogy nem is olyan régen Lothar Mattheus edzette a magyar nemzeti tizenegyet. Hát igen, már nem a játékunkról, hanem az edzőnkről beszélnek világszerte. Málta után meg is értem.

Izraellel kapcsolatos álláspontom utáni hivatalos érdeklődés mögött sokszor azt éreztem, hogy nem másról van itt szó, csak arról, hogy megerősítést szeretnének kapni. Nevezetesen abban, hogy a zsidó állam magatartását mások is hozzájuk hasonlóan – negatívan – ítélik meg. Megerősítést abban, hogy az Izraelt elítélő gondolkodásmódjukkal nincsenek egyedül a világon. Persze nem tudom mi lett volna, ha azt mondtam volna, hogy nincsen semmi kivetnivaló az izraeli politikában. Ez esetben kérdezőim biztosan összeráncolták volna a szemöldöküket. Akkor meg aztán tényleg nagyot néznek, ha az ember megkérdezi: „Ha ennyire nem szeretitek a zsidókat, akkor miért engedtétek haza őket a babiloni fogságból?” Majd felmerül az emberben, hogy vajon az ország „műveletlen” része az, amely a mai napig hordozza magában a forradalmi Izrael-ellenességet? Mindenesetre a tanult iráni azt biztosan tudja, hogy Magyarország Európában van, s hogy több mint ezer éves államisággal rendelkezik.

A Perzsa Kultúra Terjesztéséért illetékes hivatal vendégeként (ösztöndíjasként) alkalmam nyílt különféle rendezvényeken is részt venni. Így például egy konferencián, amely a politika költészetben játszott szerepét boncolgatta. Hát igen. Ma már nem szerelmes versek íródnak Iránban, hanem a rendszerrel szemben kritikus alkotások. A kortárs irodalmat tanító tanárok pedig nem félnek attól, hogy a versek politikai töltetét hangsúlyozzák. Politizálni a versek kedvelői is szeretnek. Egy felolvasó esten pedig azt hallgathattam meg, hogy milyen válaszok születtek a legújabb libanoni-izraeli konfliktusra az iráni költők tollából. A versek többsége keményen fogalmazott, s a zsidó államot támadta embertelen eszközei miatt. A klasszikus irodalom nagyjainak, Szádi-nak és Hafez-nek a versei azonban kétségkívül mélyebb érzelmeket ébresztenek az irániak millióiban. Tanáraim kerülték is az izraeli kérdés boncolgatását, annál többre tartották a perzsa költészet és irodalom remekműveinek bemutatását.

A teheráni utcaképek kétségkívül erős Izrael-ellenes hangulatot sugároztak, a televízió pedig erőteljes háborús propagandát, az élet azonban nem állt meg a városban. Hacsak nem azért, mert éppen a legmelegebb iráni hónapban jártunk. A libanoni-izraeli konfliktus ugyan nyomott hagyott a mindennapokban, mégis minden ment a megszokott kerékvágásban. Napközben hömpölygött az áradat az utcákon, esténként pedig sétáló párocskákkal és piknikező családokkal teltek meg a városi parkok. A nyugati mozik hollywoodi filmeket vetítettek, a televízió csatornák pedig a megszokott műsoraikat sugározták. A több hétig tartó fegyveres konfliktusra az állami propagandagépezet mellett olyan események hívták fel az emberek figyelmét, mint a diákok által szervezett virrasztás a Teheráni Egyetem előtt, vagy a tűzszüneti megállapodás elfogadását követő tűzijáték. Igen. Teheránban a háború végét tűzijátékkal ünnepelték meg. S még azt mondják, hogy Irán a forradalmi fanatikusok és radikális ajatollahok országa? Ez az ország a megtévesztő külső ellenére elképesztően békepárti és igazán emberi. Ha őket nem támadják meg, akkor aligha fognak fegyverhez nyúlni. Túlságosan is él a majd nyolcéves iraki-iráni háború emléke az emberek fejében. Ők eztán biztosan nem akarnak majd háborút.

Iránban járva azt láttam és tapasztaltam, hogy valóban létezik az Izrael-ellenesség. Ez az ellenségesség azonban inkább csak egy kötelező dogma, mint valós gyűlölködés, amelyet még Ruhollah Khomeini ajatollah fektetett le, s amelyhez a vallási vezetés még napjainkban is ragaszkodik. Az Iráni Iszlám Köztársaság túlélte karizmatikus vezetőjének, Ruhollah Khomeini-nek a halálát, de a rendszer fokozatosan legitimációs válságba került. Mára már megkérdőjeleződtek a szentnek és sérthetetlennek hitt forradalmi elvek is. A hatalmat azonban még mindig a vallási vezetés birtokolja, amely igyekszik minden eszközt felhasználni, hogy kifelé erősnek és határozottnak tűnjön. Ebbe a politikába remekül illeszkedett a libanoni háború kapcsán tanúsított magatartás is.