2011. április 4.

Közel-keleti helyzetjelentés

KÉRDÉSEK & VÁLASZOK

1.) A nacionalizmus és az iszlamizmus kiüresedik. Milyen hitbéli-szokásbeli dolgok látszanak most megdőlni?

A XX. században a közel-keleti politikai fejlődést két értékorientáció határozta meg: a nacionalizmus és a politikai iszlám. Mindkettő arra a történelmi kérdésre kereste a választ, hogy hol tévesztettek utat, miben rejlik a lemaradás oka, s miként lehetséges a felzárkózás, a múltbéli virágkor és befolyás visszaállítása? Előbbi az egyiptomi Szabad Tisztek forradalmában (1952), utóbbi a Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalomban (1979) öltött testet. Mindkettő egy diktatórikus és kleptokrata (nem mellesleg Nyugat-barát) monarchiát döntött meg. A nacionalizmus (némi szocializmussal vegyítve) a modern nemzetállami keretek megteremtésében, az állam által erősen dominált gazdaság kiépítésében, illetve az arab identitás hangsúlyozásában, a pánarab összefogásban látta a kivezető utat. Az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, amely totalitása révén politikai válaszokkal is szolgálhatott, s amely a sajátot képviselte a nyugati ideológiákkal szemben. (Az iszlamisták elutasítják a nacionalista elméleteket, az államhatárokat mivel azok megosztják az iszlám közösséget. Éppen ezért ők a vallási alapú, pániszlamista összefogásban gondolkodtak.) Csakhogy ezek a klasszikus értékorientációk nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Vagyis: nem eredményeztek egyenlőbb és igazságosabb társadalmat (a közel-keleti országokban hatalmasak a társadalmi különbségek, adott esetben, mint például Egyiptomban, ahol a népesség 20 százaléka rendelkezik a vagyon 80 százalékával.); nem hozták el a szabadságot, az alapvető polgári és politikai jogok következetes érvényesülését (az arab és iszlám világ országai szinte mind az ún. „nem szabad” kategóriába sorolódnak az emberi jogi felmérésekben); nem valósult meg a néprészvétel, a politika továbbra is döntően egy zárt és korrupt elit kiváltsága (a közel-keleti rendszerekben a döntéshozatal zárt ajtók mögött zajlik, a néprészvétel nem valósul meg, a parlamentek gyengék és megosztottak). Arról nem is beszélve, hogy az áhított felzárkózás nem valósult meg. Különösen így van ez, ha a nemzetközi adatsorokat és felméréseket nézzük, s az arab világot összevetjük más régiókkal (a Távol-Kelettel ellentétben nem sokat fejlődött…). [Még mindig érvényes a régi jellemzés: „a Közel-Kelet egy olyan régió, amelyben egyszerre van jelen a mesés gazdagság és a mérhetetlen nyomor, s amelyet a folyamatos versengés és rivalizálás (dinasztiák és nagyhatalmak között) jellemez.] Röviden: a remények beteljesítetlensége miatt a klasszikus értékorientációk kiüresedtek. [Megjegyzendő, hogy a nacionalizmus sikereként a „nemzetállami” keretek és határvonalak stabilizálódtak.]

2.) Mennyire alkalmasak az arab országok a demokratikus berendezkedésre? Egyáltalán az iszlám és a demokrácia hogyan viszonyul egymáshoz? 

Örökzöld téma. Először is ne gondoljuk azt, hogy a Közel-Kelet immunis lenne a demokrácia eszménye iránt, másodszor meg ne várjuk azt, hogy nyugati mintájú rendszerek születnek meg. Mint tudjuk a demokrácia intézménye nem egyetemes, vagyis nem demokrácia, hanem demokráciák vannak, ilyenek is, olyanok is. (Lásd a távol-keleti demokráciák, Dél-Korea és Japán mennyiben térnek el a Nyugat-Európaiaktól, vagy mennyiben különbözik az angolszász és a kontinentális demokrácia!?) Az alapvető értékekre, mint pl. a néprészvétel és az egyetemes jogok érvényesülése abszolút nyitottak az arab társadalmak (Jelen események leginkább ezt mondatják velem, elképesztő társadalmi mozgolódás van, aminek központi követelése pont az említett értékek érvényesülése: az átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése!). A demokrácia felépítése azonban korántsem biztos, hogy olyan lesz, mint itt nálunk, az öreg kontinensen. Az út pedig igencsak nehéznek látszik: a gazdasági helyzet, a társadalmi tradíciók, a törzsi berendezkedés, a demokratikus múlt és a közép-osztály hiánya mind-mind komoly akadályként tornyosulnak. (Mivel sokaknak a megélhetéssel függ össze a demokrácia; nincsenek nagy és erős pártok, demokratikus tradíciók; gyengék és megosztottak a parlamentek; az oktatás színvonala nem megfelelő stb.) Az iszlám és a demokrácia kapcsolatáról. Bár nem vagyok teológus, s iszlám jogász sem, de azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy bár az iszlám sok tekintetben anti-demokratikusnak tűnik, lásd a nők és más felekezetek diszkriminatív megkülönböztetése, de ugyanakkor demokratikus elemeket is tartalmaz, így például a társadalmi egyenlőség deklarálását, vagy a konzultáció intézményének fontosságát, netán a szunnita iszlám tradíciót, amely szerint a közösség maga választja a vezetőjét (legbölcsebbet), illetve az egyéni értelmezés lehetőségét, a párhuzamosságok keresését (idzstihád). A politikaképet illetően pedig igencsak sokszínű a skála. [A kalifátus (vallás átpolitizálódik) illetve az immamátus (politika vallási eleme domborodik ki) rendszere?] Az alapvető probléma, hogy az isteni szuverenitást miként lehet összehangolni a népszuverenitással? Erre több modell / elmélet is született: imamátus-model: Allah autoritása kizárólagos, a főhatalom a próféta családjához tartozó, s kiemelkedő képességű vezető kezében van letéve; kalifátus-model: Az autoritás Allahé, viszont a főhatalom a közösség egészéé, a közösség kalifasága valósul meg, egyfajta teodemokrácia; umma-model: Az autoritás Allahé, viszont Allah azonosul a néppel, a közösséggel, Allah és a nép együttesen tekinthető a hatalom legitim forrásának. Úgy gondolom, hogy az eseményeket figyelve, nem a vallás jelenti az akadályt az arab világ demokratizálódásában. Ha úgy tetszik, felnőttek ezek az arab társadalmak, s demokráciát követelnek, még ha igencsak képlékeny a fejekben ez a fogalom. A kérdés az inkább, hogy mennyire lehet stabil demokratikus rendszer ott, ahol komoly mélyszegénység van. Vajon Egyiptom rendelkezik azzal a különlegességgel, kivételességgel, amivel India – amely szintén egy túlnyomórészt szegény ország? 

3.) A demokrácia-vágy mennyire jelenik meg generációs törésvonalként? Vagyis: mennyire inkább a fiatalok vágya ez? 

A tiltakozások vezető ereje mindenhol az ifjúság (Ne feledjük a közel-keleti társadalmak nagyon fiatalok, a népességek fele / kétharmada 25 / 30 év alatti, az átlagéletkorok 20-25 év közöttiek!), de legalább ennyire szembeötlő a gyengébbik nem képviselete (Nagyon sok a nő a tüntetők között! Kérdés, hogy vajon jogaik miként változhatnak az átmenetek után, és reformokat követően?). A tüntetéseket látva pedig azt mondhatjuk, hogy azokon minden társadalmi osztály képviselteti magát. Vagyis kétségkívül a fiatalok vezetik, dominálják a tiltakozásokat, de azokban a társadalom valamennyi szegmense részt vesz: széles elégedetlenség, általános népharag van. Ne feledjük a közel-keleti rezsimek többsége elnyomó diktatúra! A gazdasági nehézségek pedig az idősebb korosztályt is érintik. A megélhetés korra, nemre tekintet nélkül igencsak nehéz mindegyik államban (A társadalmak igen egyenlőtlenek, nagy az „olló”). A fiatalok frusztrációját látva, s tapasztalva (Nem tudnak pl. házasodni stb.) az idősebb korosztályok is csalódottak (Ne feledjük itt nem ritka, hogy a családok együtt laknak, ismert az építkezési forma, hogy minden generáció felhúz egy szintet, de sok helyütt megrekedt az építkezés, vagyis általános dolog a pénzszűke!). Ráadásul az idősebb generáció legalább annyira kiábrándult, mint a fiatalság, hiszen életük nagy részében nem láthattak igazán komoly változásokat, nem teljesedtek be a történelmi ígéretek. A szabadságjogok hiánya számukra legalább annyira fontos, mint az ifjúságnak. (Gondoljunk csak bele, Líbiában Kadhafi ezredes 42 éve kormányoz már, mennyire lehet tele az idősebb generációnak a hócipője a generális uralmával? Vagy Iránban az idősebbek közül sokan vannak, akik vissza-visszasírják a sah uralmát. Az öregek közül sokan megkérdőjelezik a legfőbb vezető abszolút uralmát, s a választás lehetőségét követelik.) Röviden: a polgári és politikai szabadságjogok általános érvényesülése minden társadalmi csoportnak célkitűzése, vagy ha úgy tetszik vágyálma. (Az arabok vágynak a demokráciára!) 

4.) Mélyszegénység jellemzi a térséget. A demokrácia vajon kilábalást jelentene a helyzetből? Milyen más lehetséges forgatókönyvek vannak? 

A tiltakozások hátterében komplex okok állnak. Így többek között a szegénység és a munkanélküliség. Valamint a politikai és polgári jogok követelése. Az igazságosabb jövedelem-eloszlás. Stb. A közel-keleti régióban valóban komoly a mélyszegénység. Így például Egyiptomban, ahol a lakosság majdnem fele (44%), közel 40 millió ember napi két dollárból él. Így valójában nem is az a kérdés, hogy lesz-e demokrácia (persze ez fontos, a tiltakozásokat látva kétségünk sem lehet afelől, hogy nem csupán megélhetési lázongásokról van szó, hanem egyfajta politikai ébredésről, az alapvető jogok és az emberi méltóság követeléséről), hanem hogy mennyiben tudják az újonnan felálló kormányzatok, rendszerek orvosolni az égető szociális és gazdasági problémákat. A munkaerőpiacra évente belépő milliónyi fiatalnak aligha lesz könnyű munkahelyeket teremteni, mint ahogyan a strukturális reformok meghozatala sem történhet, működhet egyik napról a másikra. (S persze kérdéses, hogy a hadseregek, amelyeknek vezetői, akárcsak a diktátorok, millió dolláros számlákkal rendelkeznek, hajlanak-e majd a monopóliumuk feladására, a strukturális reformok meghozatalára!?) A „forradalmakat” követően minden bizonnyal napirendre kerülnek majd a szociális kérdések, sorra láthatjuk majd a sztrájkokat, a szakszervezeti tiltakozásokat, mivel valamennyi társadalmi osztály és foglalkozási csoport elégedetlen a helyzetével. Kérdéses, hogy vajon mennyiben lesznek menedzselhetők vagy kivitelezhetők a most megnyilvánuló, felszínre kerülő érdekek? A demokrácia önmagában nem lesz gyógyír a társadalmi problémákra. Mint ahogyan azt Irakban is látni lehet (az észak-afrikai forrongások szele ugyanis Bagdadot is elérte, ahol szintén tiltakozásokra került sor), a szabad választásokkal nem oldódtak meg az alapvető gondok, így például a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság, vagy a mindennapos hivatali korrupció. Nem is beszélve arról, hogy az iraki átlagpolgároknak még mindig csak fillérek jutnak az olajbevételekből. Röviden: a demokratikus jogok megszerzése mindenképpen előrelépés lehet, de a lakhatási és elhelyezkedési problémákat önmagában nem oldhatja meg. Nem az a fontos, ki lesz az új vezér, vagy milyen pártok kormányoznak majd, hanem hogy sikerül-e ezen kérdéseket rendezni? Más forgatókönyvek? Széles a skála, s aligha lehet megmondani varázsgömb nélkül, hogy mi lesz. Hová futnak ki az események, mert ez egy sokszereplős „játék” az utcára vonuló tiltakozók, az ellenzéki pártok / mozgalmak, a régi rend emberei és elemei, valamint a fegyveres erők aktív részvételével. (Utóbbiak különösen fontos szereplők, pártválasztásuk alapvetően befolyásolja a rendszerek jövőjét.) S persze ne feledkezzünk meg a külső szereplőkről sem, így a nyugati világról sem. Jelen esetben a nyugati külpolitikák pálfordulására lenne szükség (nevezetesen, hogy felhagyunk a „stabilitás érdekében diktátorokat pénzelünk” politikával), valamint egyfajta Marshall segélyre, vagy integrációra, mint a második világháború után, avagy a dél-európai diktatúrák bukását követően.

5.) A nyersanyagárak, olajárak emelkednek. Ezeknek milyen következményei lehetnek? Mennyire várható, hogy a nyugati hatalmak közbelépnek? 

A stratégiai fontosságú Egyiptom (Szuezi-csatorna) és az olaj-exportáló Líbia nyomán most az olajkérdés került a középpontba (a véres líbiai hétvégét követően két dollárral emelkedett a kőolaj hordónkénti ára). De a Közel-Keleten mindig is így volt, mármint hogy az érzékeny és instabil környezet miatt az olajárak könnyedén mozog (lásd elég hozzá egy izraeli vagy iráni hadgyakorlat). Az olaj-termelő országokban kibontakozó zavargások mindazonáltal komoly következményekkel járhatnak, amit Líbia példája szemléltet. A líbiai olaj a világnak talán nem (mert csak 2 százalék a részesedése a világkereskedelemből, persze ha Szaúd-Arábia a maga 30 százalékával kiesik a sorból, akkor aztán komoly baj lesz, lévén a kínálat jelentősen csökkeni fog) életbevágóan fontos, de Európának mindenképpen az, Líbia olajának tetemes részét (közel 80 százalékát) Európába exportálja, különösen Olaszország van bajban, mivel importjának harmada Líbiából származik. Az olajárak folyamatos emelkedése várható. Egyrészt a forrongások okozta termeléskiesés, netán kaotikus (lásd líbiai) helyzet miatt, másrészt mert bár a kieső kínálatot rövidtávon ugyan pótolhatják más kőolaj-kitermelő országok (Oroszország, mint a legnagyobb kitermelő, biztosan jól fog járni!), de mivel a tárolókapacitás véges, így egyelőre úgy tűnik, hogy a jelenlegi keretek között hosszabb távon nem fokozható a kitermelés. A legrosszabbul pedig a fejlődő világ országai járnak majd, akik eddig is nehezen fizettek a drága olajért, ez után még nehezebb dolguk lesz. A világban csak „észak-dél” szembenállásként emlegetett centrum-periféria probléma még jobban elmélyülhet a jövőben. A nyugati hatalmak nem igen tudnak közbelépni, hacsak nem azt értjük alatta, hogy környezettudatos és megújuló energiára váltanak a mindennapokban, s megvalósítják az olaj utáni „korszakot”. Bahrein más szempontból lehet izgalmas: egyfelől itt állomásozik az ötödik amerikai flotta, másfelől (s talán ez az izgalmasabb) az iráni-szaúdi rivalizálás homlokterében, középpontjában fekszik. A térség országai több szempontból is biztonsági kockázatot rejtenek, éppen ezért kell az óvatos megközelítés. 

6.) Zavargások vannak a gazdag olajmonarchiákban os. Itt miért tüntetnek? Azt mondják a vallás játszik szerepet. Mi állhat még a háttérben?

Igen. Az események Észak-Afrikáról átterjedtek a Perzsa-öböl térségére is. Tiltakozások voltak már szinte mindegyik öbölmenti olajmonarchiában, valamint Irakban és Iránban is (Amúgy mellesleg érdemes megjegyezni, hogy az arab forrongások kirobbanása óta tiltakozások, tüntetések voltak a Dél-Afrikai Köztársaságban (megélhetési lázongások), a Vietnámi Szocialista Köztársaságban (politikai reformok), de még Pekingben is volt „jázminos” megmozdulás.) Hogy miért tüntetnek? Nagyjából ugyanazért. Mert bár az olajmonarchiák meggyőző képet sugallnak, árasztanak, de azért itt is akad szociális probléma bőven. Itt is sok a fiatal, s ők még talán jobban képzettek is, mint az észak-afrikai társaik, de sokan itt sem találnak a végzettségüknek megfelelő munkát (értsd műszaki diplomával nem tudnak elhelyezkedni, mert telített a piac, kevés a munkahely). A szabadságjogok pedig a modern külcsíny ellenére itt sem érvényesülnek. A politikai reformok követelése itt is szerepet játszik. A parlamentek pl. vagy nem léteznek, vagy kellőképpen megosztottak és gyengék ahhoz, hogy az uralkodói hatalmat ellensúlyozzák. A tüntetések célja e tekintetben az, hogy valamiféle alkotmányos monarchia szülessen meg, ahol a király hatalma valóban korlátozva van. S igen szerepet játszik a vallás is, mert Bahreinben a lakosság 70 százaléka síita, míg az uralkodó bin al-Khalifa család a kisebbségben lévő szunnita ághoz tartozik. A síiták több tekintetben el vannak nyomva, így például nem juthatnak vezető tisztségekhez, a jobban fizető állások előlük el vannak zárva, miként a lakhatási és szociális helyzetük is rosszabb. De nem gondolnám, hogy vallási, felekezeti kérdések, feszültségek állnának a tiltakozások hátterében, hanem inkább a megélhetési problémák, és az egyenlő képviselet vágya. (Irán befolyását sem szabad eltúlozni, amit bizonyít az is, hogy a teheráni vezetés nagyon óvatosan és körmönfontan fogalmaz az ügyet illetően. Ami nem is csoda, mert az adott esetben a visszájára is elsülhet.) Az észak-afrikai és perzsa-öbölmenti események összefüggnek, vagy ha úgy tetszik mind résztvevői a „dominónak”. Röviden: A problémák ugyanazok, az eseménysorok hasonlóak, a kimenetel kérdéses. (Hasonló jellegű eseménysorra volt már példa az 50-es években, amikor egyfajta nacionalista forradalmi hullám söpört végig a térségen: kezdődött Iránban, ahol Mohamed Moszadek miniszterelnök államosította az olajipart (1951), majd folytatódott az egyiptomi forradalommal (1952), az iraki monarchia bukásával (1958), s végül megkésve a líbiai forradalommal (1969). A mostani eseménysor a modern kommunikációs eszközök, s a globalizálódott világ eredményeként sokkalta gyorsabb.)

7.) Menekült-kérdés. Ennek milyen kimenetele lehet? Európában már most is rendkívüli gondokat okoz a bevándorlás-kérdés. 

Az afrikai migráció köztudottan már eddig is nagyon leterhelte a mediterrán országokat, Portugáliától Görögországig mindegyik állam küzd az illegális bevándorlással, akárcsak maga az egész Európai Unió. A líbiai eset még inkább középpontba állította ezt a társadalom- és biztonságpolitikai kihívást. Az erőszakos cselekmények miatt már most százezrek mozdultak meg, s vették az irányt a határ felé, hogy elhagyják az országot. A migráció így elsősorban a szomszédos Tunéziát és Egyiptomot terheli. A népmozgást látva szükséges lesz a humanitárius akció megszervezése a határállomásokon, valamint Líbia keleti felében. Minden bizonnyal a dél-európai államok igyekeznek majd megkettőzni a szigort és erőfeszítést, hogy megakadályozzák az illegális bevándorlást (Olaszország bejelentette többet szán költeni a védekezésre). A megélhetési migráció elleni harcot azonban nem a tengeren, vagy a kikötőkben kell megvívni, hanem a szárazföldön, az afrikai kontinensen. Komoly (emberi és anyagi) befektetésekre van szükség, hogy lehetséges legyen a megélhetés a fekete kontinensen is (lásd fair trade)! Érdemes továbbá megemlíteni, hogy feltehetőleg, ha rendeződik a helyzet Líbiában, úgy a menekültek nagy része vissza fog majd térni hazájába, ne feledjük hogy a demokratikus rendszerváltás milyen társadalmi visszaáramlást tud okozni. (S bár nem kellően illik ide a példa, de talán beszédes és meggyőző: a dél-szudáni függetlenségi referendumot követően a külföldre szakadt szudániak körében megkezdődött a hazautazások megszervezése, miként sokan szeretnék kivenni a részüket az ország újjáépítéséből, s hazatérni a szülőföldjükre.)

8.) Mi várható Líbiában? Kadhafi elűzhető? Lehetnek még véres események? Vagy lezárulni látszik a konfliktus?
 
A hetek óta tartó líbiai forrongások kimenetele nehezen jósolható meg, de Líbia 42 éve hivatalban lévő vezetője, Moamer el-Kadhafi egyre szorultabb helyzetben van: elvesztette az ország majdnem felét, ha nem egészét, a meghatározó törzsek támogatását, a hadsereg tábornokainak lojalitását, valamint diplomatáinak, minisztereinek hűségét, az olajmezők feletti kontrollt, s mint látjuk a hidegvérét is (lemészárolja a saját népét!). Egyedül a fizetett zsoldosaira hagyatkozhat, akik zömmel Fekete-Afrikából jönnek, Guineából például. Ők kérdezés nélkül ölnek, s mint látjuk teszik a dolgukat, hajtják végre a parancsokat. (Ne feledjük rettentő szegény és sanyarú sorsú zsoldosokról van szó!) Így alighanem elkerülhetetlen a további vérengzés, már csak azért sem mert Kadhafinak esze ágában sincs lemondani, vagy emigrálni. Nem is igen tehetné, mivel egyrészt nem tölt be semmilyen hivatalos tisztséget, így nemigen mondhat le semmiről sem (ő a forradalom vezére, az ezredes, az őrült kutya – hogy a reagani terminust használjuk), másrészt nincs olyan ország, amely befogadná (a vérengzést követően aligha nézné jó szemmel a nemzetközi közösség, ha valamely állam menedéket adna az ezredesnek). A hatalomhoz ragaszkodva, s kilépési, menekülési útvonalak nélkül úgy vélem, hogy Líbiában még folytatódni fog a vérontás. Már ez eddig több mint ezer halálos áldozatról van szó, a valóságos adatokat azonban nem lehet megbecsülni, igazi népirtás folyik a „tömegdemokráciában”. S noha a nemzetközi közösség lépett, szankciókat fogadott el Kadhafi családjával szemben, csatahajókat vezényelt a térségbe, s folyamatosan az erőszaktól való tartózkodásra és távozásra szólítja fel. De vajon lehet-e döntő hatása annak a döntésnek, amelyet az ezredes bő egy órán keresztül szapult az éves közgyűlésen két évvel ezelőtt? Kadhafit aligha fogják a dorgáló szavak és szankciók jobb belátásra téríteni. De vajon az erőpolitika, vagy az intervenció mennyire lehet sikeres. Az ún. „no-fly zone” (repüléstilalmi övezet) jó ötlet, amennyiben a civil célpontok katonai bombázását akarjuk megelőzni, de rossz annyiban, hogy Kadhafi kezére játszik, amennyiben hivatkozási pontot ad a vezérnek, hogy még meglévő táborát csatasorba szólítsa, s netán növelje még támogatói bázisát. A szárazföldi hadműveletek meg különösen kontra-produktívak lehetnek, főként, ha azt nézzük, hogy a líbiaiak többsége külföldi segítség nélkül, önállóan kívánja rendezni a dolgot (Bár vannak hangok, amelyek a beavatkozást sürgetik). Az ENSZ-hez hasonlóan kérdéses, hogy a másik két szervezet, az Arab Liga és az Afrikai Unió mit tud elérni, egyelőre úgy fest, hogy nem sokat. Előbbi ugyan kizárta az üléseiről Líbiát, de mivel Kadhafi ez eddig is fekete bárány volt nem igen várható komolyabb ráhatás (értsd eddig sem tudtak mit kezdeni vele a kiátkozásokon túl). Az Afrikai Unió esetében már nehezebb a helyzet, lévén, hogy az ezredes segédkezett a szervezet létrehozásában, s kőolajvagyona révén több afrikai államnak is fontos kereskedelmi partnere. Végezetül, vajon kettéválik-e Líbia? Nem gondolnám, ez a mozgolódás ugyanis nem arról szól, hogy a törzsek és az országrészek egymás ellen küzdenek (ez Kadhafi megosztó taktikájának volt a része, de úgy fest nem működik), a régi líbiai zászló lobogtatása egyértelműen mutatja, hogy a nacionalizmus sikeres volt, amennyiben egyben tartotta az országokat, s kiépítette a nemzeti identitásokat, ennek megfelelően, és a tiltakozások okát ismerve-látva nem valószínű az ország felbomlása.