Az iraki háború tíz év távlatából

Meggondolatlan háború – Megoldhatatlan következmények

Tíz éve történt, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei megtámadták Irakot és megdöntötték Szaddám Huszein diktatúráját. A háborút az iraki nukleáris fegyverek létezésével indokolták, valójában azonban maga az intervenció bizonyult igazi tömegpusztításnak. A konfliktus borzalmas következményekkel járt, mind az emberéleteket, mind pedig az anyagi károkat illetően. S bár a fejlődés jelei itt-ott megmutatkoznak már, de még sokat kell dolgozni azon, hogy Irak tényleg működőképes és békés állam legyen a jövőben.   

Az iraki háború megindításakor Washington és szövetségesei három fő indokra hivatkoztak: 1.) az iraki tömegpusztító fegyverek veszélyt jelentenek a szűkebb régióra és a tágabb világra; 2.) Bagdad kapcsolatot tart fenn terrorista csoportokkal (például az al-Kaidával), vagyis támogatja a terrorizmust; 3.) Szaddám rezsimje elnyomó diktatúra, amely semmibe veszi a nemzetközi alapelveket és szerződéseket. A katonai beavatkozás hátterében azonban számos egyéb megfontolás is állt, s az általános közvélekedéssel szemben a háború sokkalta többről szólt, mint csupán az iraki kőolajkészletek kínálta mesés profit megszerzéséről. A realizmus felől közelítve Washington célja az volt, hogy példát statuálva és erőt fitogtatva megőrizze a hidegháború után kialakult unipoláris rendet, vagyis hogy fenntartsa saját világuralmi pozícióját. Az iraki háború révén bővíteni kívánta a támaszpontrendszerét, illetve biztosítani az energiaszállítás biztonságát, valamint egyértelmű jelzést küldeni a „pária államoknak”, hogy Washington számára elfogadhatatlan a tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló törekvés. Az idealista érvelés szerint a beavatkozás legfőbb feladata az volt, hogy Szaddám diktatúráját megdöntve demokratikus rendszert hozzanak létre Irakban, amely egyfajta kísérleti laboratóriumként funkcionálva előmozdítja majd a régió és a tágabb közel-keleti térség demokratizálódását, mindez pedig hozzájárulhat a regionális konfliktusok békés rendezéséhez is. A két klasszikus nemzetközi iskola érvrendszerén túl azonban más faktorok is szerepet játszottak a háborús döntés megszületésében. Így például az elit érdekek, lásd a hadiipari és olajipari lobbik nyomásgyakorló tevékenységét, a hírszerzési ügynökségek szerepét, vagy az elnökválasztásra készülve a politikai elterelés szükségességét. Hovatovább, a háború megindításához nélkülözhetetlen volt az ideológiai befolyás is, amit az orientalista hiedelmek, a keresztény vallási tanítások, illetve a 2001. szeptember 11. után felerősödött amerikai nacionalizmus, és az amerikai politikát irányítása alá vonó neokonzervatív irányzat alapozott meg. Végezetül szerepet játszott az apakomplexus is, amennyiben az ifjabb Bush egyfelől be kívánta fejezni azt, amit az édesapja elmulasztott megtenni 1991-ben, másfelől pedig „törleszteni” kívánt az idősebb Bush ellen elkövetett merényletkísérletekért is.

A washingtoni döntéshozók villámháborúval számoltak, no meg azzal, hogy a gyors katonai győzelmet követően a Szaddám-ellenes erőkre támaszkodva könnyen stabilizálják majd az új demokratikus rendszert. George W. Bush már május 1-én bejelentette, hogy a harcok véget értek, de az igazán komoly küzdelem valójában csak ezután kezdődött. Az amerikai megszállásra válaszul lázadó csoportok szerveződtek, amelyek fegyveres harcot indítottak az USA és szövetségesei ellen. Az aszimmetrikus háborúval és az amerikai ballépésekkel párhuzamosan pedig egyre jobban kiéleződtek a felekezeti ellentétek, mígnem 2006 folyamán az ország vallási polgárháborúba süllyedt. A washingtoni stratégiaváltást és csapaterősítést („Surge”) követően némiképp rendeződött a kaotikus helyzet, 2008-ban pedig döntés született a katonák kivonásáról. Végül 2011-ben az Egyesült Államok kivonult Irakból, de egy megtört és sérült országot hagyott hátra maga után („egy területet, ahol ugyan már nincs háború, de a béke még mindig távoli ábránd”). Az iraki háború összesített mérlege katasztrofális mind az emberáldozatokat, mind pedig az anyagi veszteségeket tekintve. Iraki oldalon a legszerényebb becslések szerint is közel 120 ezren haltak meg, de egyes források ennek a duplájáról beszélnek. Az Egyesült Államok közel 4400 katonát veszített, míg a többi szövetséges összesen majd 500-at. A háborúra elköltött pénzösszeg pedig bőven meghaladja az egy trillió dollárt (amibe az újjáépítésre és a sebesültek gyógykezelésére fordított dollár-milliárdok nincsenek is beleszámolva). Mindezeken felül az iraki intervenciónak számtalan káros következménye volt-van, de nézzük csak szépen sorjában, hogy pontosan milyen eredményeket ért el, illetve milyen problémákat generált Bush elnök háborúja?

Egy évtizeddel Szaddám Huszein bukását követően Irak még mindig igencsak instabil, az állam törékeny, felekezeti és politikai konfliktusokkal terhelt. Mindezt egyértelműen bizonyították azok a pokolgépes merényletek is, amelyeket a háborús évforduló napján hajtottak végre Bagdad síiták lakta részében. A szunnita radikálisok több mint egy tucat robbantással „ünnepelték” a tízéves jubileumot, amely akciókban 56-an veszítették életüket, és majd 200-an sebesültek meg. Irak ma a világ legveszélyesebb országa, egy évben átlagosan közel 4000 civil és 1000 rendőr esik áldozatul az erőszaknak. A háború következtében a felekezeti ellentétek kiéleződtek, az országot alkotó közösségek (a kurdok, szunniták és síiták) egyelőre képtelenek a békés együttműködésre. A helyzet pedig csak egyre rosszabb, mivel a mérsékelt erők mindkét oldalon kezdenek teret veszíteni a radikális csoportokkal szemben. A joguralom és rend hiánya pedig oda vezetett, hogy Irak a terroristák gyűjtőhelyévé vált, például megszerveződött az al-Kaida iraki szárnya, „mudzsahedek” ezrei szivárogtak be az országba, s követtek el véres terrorcselekményeket. Jelen pillanatban ráadásul a szíriai polgárháború eszkalálódása sem kecsegtet semmi jóval a szunnita-síita vitát illetően. A biztonság hiányát továbbá jól mutatja az is, hogy Bagdadban és az ország számos pontján még mindig rengeteg a védőkordon és az ellenőrzőpont, valamint nagy a katonai jelenlét (nem is beszélve az éjszakai kijárási tilalomról). A Bagdadból Nedzsefbe való utazás elvileg két órát venne igénybe, de a folyamatos és szigorú ellenőrzések miatt több mint kétszer annyi időbe (négy és fél órába) telik eljutni egyik városból a másikba. A teljes kép érdekében ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy míg Bagdadban és az ország középső területén még mindig rendszeresek a terrorista cselekmények, addig Irak egyes tartományaiban (18-ból 7-ben) az emberölések száma alacsonyabb, mint Kanadában. A kurd autonóm terület és a síiták lakta déli régió viszonylagos stabilitásnak örvend, és ennek megfelelően szépen fejlődik. A rossz biztonsági helyzetet végül jól szemlélteti az is, hogy ma a biztonsági őr szakma az egyik legfelkapottabb és legjövedelmezőbb hivatás sok-sok iraki számára (éppen ezért fiatalok ezrei edzenek a testépítő klubokban, csakhogy később munkát találhassanak a védelmi szektorban).

A háború jelentősen megváltoztatta Bagdadot, az arab civilizáció egykori fellegvára cseppnyi faluvá zsugorodott össze. S bár az elmúlt években visszanyerte az életerejét, még nagyon sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy kiheverje mindazt a sok szörnyűséget, amit el kellett szenvednie 2003 után. Az amerikai megszállás szó szerint lerombolta és kifosztotta az iraki fővárost: a konfliktusban odaveszett a Nemzeti Múzeumban tárolt megannyi felbecsülhetetlen kincs, megsemmisült a Nemzeti Könyvtárban őrzött több évszázados történelmi gyűjtemény, és városszerte elpusztult megannyi építészeti és kulturális csoda. Nem is beszélve az infrastruktúrában keletkezett károkról (pl. a metró csak 2008-ban indulhatott újból útnak). Noha Bagdad valóban ébredezik, de rettentő sok még a tennivaló, az alapvető közüzemi szolgáltatások még mindig csak akadozva működnek, a biztonsági erők létszáma és katonai barakkok sokasága pedig jól mutatja azt is, hogy a főváros még korántsem biztonságos. S amíg a belváros egyre csinosodik, addig a külvárosi kerületek továbbra is menekülttáborokra hasonlítanak (közel 370 ezren élnek itt, rendkívül rossz körülmények közepette, döntő többségében olyanok, akik még a háború miatt voltak kénytelenek elhagyni az otthonaikat). Bagdaddal ellentétben az északi és a déli nagyvárosok rendkívül gyors ütemben fejlődnek: Bászra és Kirkuk az olajmezőknek köszönhetően prosperálnak, míg Nedzsef a síita iszlám „Mekkájaként”, a vallási zarándoklatok eredményeként fut be egyre nagyobb sikert. (A települések sikeressége jól mérhető a gazdasági mutatók javulásában, illetve az infrastrukturális beruházások gyarapodásában is.)

Az amerikai háború célja az volt, hogy Szaddám diktatúráját megdöntve demokratikus rendszert építsen ki Irakban – mint ahogyan azt az „Iraki Szabadság Hadművelet” elnevezés is egyértelműen bizonyította. A korábbi évekhez képest ma kétségkívül nagyobb a szabadság, de vajon az új iraki köztársaság mennyire tekinthető demokratikusnak? Noha vannak választások, a rendszer autoriter jellege azonban alapjaiban nem változott meg, ahogyan mondják „Szaddám diktátori székét Núri al-Maliki foglalta el”. S valóban, a miniszterelnöki tisztséget betöltő al-Maliki a hatalmi jogosítványaival visszaélve, a frakcióharcokat és a parlament széttöredezettségét kihasználva, valamint a külső hatalmak versengését meglovagolva kvázi egyeduralkodóként kormányozza az új Irakot. Az ellenzéket és a kritikusokat egyaránt erőszakkal hallgattatja el. A hírhedt 4. cikkely értelmében, terrorizmus gyanújával bárkit le lehet tartóztatni, s széles körben alkalmazható a halálbüntetés (például lopás esetén) is. Ezt kihasználva a síita vezetés igyekszik végleg leszámolni szunnita ellenségeivel – most ők töltik meg a Szaddám korszakban elhíresült börtönök celláit (csak az elmúlt hónapokban közel tízezer embert tartóztattak le). Maliki utasítására prominens szunnita vezetőket börtönöztek be (pl. Rafi Isszawi pénzügyminisztert), vagy kényszerítettek külföldi emigrációba (pl. Tarik al-Hashemi miniszterelnök-helyettest). Az emberi jogokat pedig az új rendszer is csak annyira veszi figyelembe, mint az előző, vagyis semennyire. Az iraki börtönökben siralmas állapotok uralkodnak, mindennaposak a kínzások és a szörnyű visszásságok. Hovatovább, a halálbüntetések száma ma Irakban a legmagasabb (2005 óta közel 3000 halálos ítélet született). De számos más esetben sem érvényesülnek maradéktalanul az alapvető politikai szabadságjogok, lásd a munkakörülményekkel és bérezéssel elégedetlen szakszervezeti vezetőket sztrájk szervezése esetén letartóztatják és börtönbüntetésre ítélik. Összességében tehát az iraki köztársaság politikai intézményrendszerét ugyan kiépítették, de a döntéshozatali és hatalomgyakorlási mechanizmusok nem sokat javultak a szaddámi időkhöz képest. A politikai elégedetlenséget pedig jól szemlélteti az is, hogy a szunnita csoportok nagyobb részvételt és igazságosabb bánásmódot követelve már lassan három hónapja tüntetnek a Maliki-kormányzat ellen.  

A háborús éveket követően az iraki gazdaság kezd talpra állni, az olajvagyonnak köszönhetően szépen zajlik az ország rekonstrukciója, s tér vissza lassan az iraki polgárok vállalkozási kedve is. A mutatók és statisztikák kezdik felülmúlni a 2003-as értékeket, a gazdaság például 9-10 százalékkal növekszik évente, a kőolajból származó bevételek pedig már elérik a havi 8 milliárd dollárt. Valójában azonban még mindig rengeteg a megoldatlan probléma, így például a munkanélküliség és a szegénység: a felnőttek közel 40 százalékának van csupán munkája, a fiatalok körében ez az arány még ennél is rosszabb, a 30 milliós iraki társadalomból pedig majd 7 millió ember él a szegénységi küszöb alatt. De gondot jelent az elégséges energia-ellátottság biztosítása is, jelenleg a napi átlag áramszolgáltatás csupán nyolc óra (ezért az iraki tőzsdét újraindulását követően sokáig nem elektronikusan, hanem klasszikus táblás rendszerben működtették). Továbbá az iraki gazdaság túlságosan függ az olajipartól (95%), miközben a gazdasági rendszer más szektorait nem fejlesztették kellőképpen. Például az egykor szépen teljesítő mezőgazdaságot a központi tervezés elhanyagolta, aminek eredményeként ma az ország mezőgazdasági terményekből és élelmiszerekből majd 90 százalékban behozatalra szorul. S miközben az állam továbbra is a legjelentősebb munkáltatónak számít (3,5 millió embert alkalmaz, ami 65 százalékát adja a munkaerőnek, és 70 százalékát az ország GDP-jének), addig a privát szektor még mindig gyengélkedik. A vállalkozásokat számtalan tényező akadályozza-korlátozza, például a nehézkesen működő bürokrácia, a veszekedő és vetélkedő politikai elit, valamint a biztonság hiánya. Egy konténer behajózása-szállítása majd négyszer annyi időt vesz igénybe, s közel háromszor drágább Irakban, mint bárhol máshol a régióban. A parlamenti képviselők ráadásul az elmúlt években inkább politikai csatározásokat folytattak, mintsem a gazdaság működőképességét elősegítő (így például a hitelezést megkönnyítő és meggyorsító) törvényeket alkottak. Végezetül, az új Irak legnagyobb problémája a szakemberhiány, ami valamennyi gazdasági szektort jellemzi, s hátráltatja a fejlődésben. A régi rendszer alattvalóinak-alkalmazottainak a félreállítása (az ún. „debaaszifikáció”) nagymértékben rontotta az eredményességet, miközben a háború eredményeként javarészt a hozzáértő „koponyák” is elhagyták az országot.

Irak ráadásul hosszútávon is bajban van, mivel az oktatás romokban hever, így aligha lesz képes kiképezni az ország szakértelemmel bíró új elitjét. Az értelmiségi körökben sokan nagy várakozásokkal tekintettek az amerikai beavatkozás utáni időkre, szabadabb és toleránsabb légkörről, illetve jobban felszerelt könyvtárakról álmodtak. A háború azonban keresztülhúzta a számításaikat, az oktatás helyzete pedig nemhogy javult volna, hanem sok tekintetben rosszabb lett. A fegyveres konfliktusban az oktatási-nevelési intézmények 84 százalékát kifosztották, megrongálták, vagy éppenséggel megsemmisítették. Az arab világ egykor legjobb egyetemeinek számító bagdadi felsőoktatási intézmények ma éppen csak hogy léteznek, a túlélésért küzdenek. Szó szerint, ha azt nézzük, hogy az elmúlt években több mint 31 ezer merényletet hajtottak végre iskolák-egyetemek ellen, és közel 500 professzort gyilkoltak meg a radikálisok. Mindez nemcsak a szakembergárda elvesztését okozza (az akadémikusok és kutatók 30 százaléka lényegében odaveszett), hanem az ifjúság képzését is akadályozza (az analfabetizmus problémája hosszú évtizedek múltán ismét aktualitást nyert). A biztonsági és pénzügyi gondok mellett ráadásul az etnikai-felekezeti viták is éreztetik a hatásukat az oktatásban: az egyetemek és iskolák a politikai és vallási törésvonalak mentén szerveződnek meg, és rivalizálnak egymással. Egyetemi függetlenségről és szabadságról, szakmai együttműködésről és érdekképviseletről nem igazán beszélhetünk.   

Az iraki háború társadalmi hatásait szemrevételezve a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a konfliktus következtében a Szaddám Huszein (és elődei) által kiépített iraki identitás végzetesen meggyengült. Noha az ország továbbra is egyben van, a kurdok nem szakadtak el, a nemzeti egység azonban minden kétséget kizáróan megbomlott. A már korábban is létező társadalmi törésvonalak most rendkívül kiéleződtek, mondhatni az ország területi integritását veszélyeztetik. Egyfelől az arab-kurd ellentét feszíti fenyegetően az új Irakot (az autonómiatörekvések mellett az olajbevételek elosztásának ügye képez feloldhatatlan vitatémát), másfelől pedig a már sokat emlegetett síita-szunnita szembenállás kezdte ki az iraki egységet (amíg a síiták nagyrészt elégedettek a jelenlegi helyzettel, addig a szunniták többsége úgy véli, hogy az új rendszerben ők csupán a marginalizált alsóbb réteg lehetnek). Továbbá nem szabad elfeledkezni a törzsek közt fennálló ellentétekről és versengésekről sem (az iraki népesség közel háromnegyede vallja magát valamely törzs tagjának). A háború társadalmi következményeit illetően mindenképpen említést érdemel az is, hogy a lakosság körében alig akad olyan, akinek ne lenne személyes sérelme, mert meggyilkolták vagy bebörtönözték valamelyik családtagját, vagy barátját. Ráadásul az elmúlt évtizedben egy olyan generáció nőtt fel, amely háborúban és káoszban szocializálódott, s mindez nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően. A háború következtében pedig komoly kivándorlási hullám zajlott le, összességében több mint kétmillió ember hagyta el Irakot, és telepedett le külföldön (a menekültek nagy része Jordániába és Szíriába távozott). Különösképpen két társadalmi csoport döntött az emigrálás mellett: egyfelől az iraki keresztény közösség tagjai, akik a felekezeti harcok kirobbanását követően már egyáltalán nem érezték biztonságban magukat (becslések szerint az Irakban élő keresztények 60 százaléka, majd egymillió fő hagyta el az országot), másfelől a középosztály képviselői, akik a biztonsági helyzet romlása mellett a jobb élet lehetőségének reményében távoztak Irakból (közel 40 százalékuk költözött külföldre). Főleg ez utóbbi társadalmi szegmens elvesztése jelent komoly problémát, hiszen éppen a középosztály lett volna a formálódó iraki demokrácia tartópillére. Az emigráció mellett a belső migráció is komoly méreteket öltött, több mint 4 millió ember volt kénytelen lakhelyet változtatni az országon belül.

Az iraki rezsim ellen tömegpusztító fegyverek birtoklása címén indítottak támadást, időközben azonban kiderült, hogy Szaddám csak blöffölt és ilyen harci eszközökkel nem rendelkezett, így végül éppen maga a háború bizonyult tömegpusztító fegyvernek: a katonai intervenció nem csak rengeteg áldozatot követelt, hanem komoly egészségügyi problémákat is okozott. A foszfor, grafit, higany és urán tartalmú fegyverek bevetése valóságos humanitárius katasztrófát idézett elő (egyes becslések szerint az amerikai hadsereg közel hatmillió töltényt, nagyrészt szegényített urán lövedéket használt el a 2003-2005 között). Az elmúlt években a születési rendellenességek és a rákos megbetegedések száma látványosan növekedett azokban a városokban, ahol hosszabb ideig folytak a fegyveres harcok, így például Falludzsában és Bászrában. A szennyező anyagok olyan mértékű „genetikai károkozást” eredményeztek, amelyhez foghatót keveset találunk a világtörténelemben (pl. Hirosima). Falludzsában a szívbetegségek aránya tizenháromszorosa, a születéskori idegrendszeri problémák száma pedig majd harmincháromszorosa az európai átlagnak, továbbá a gyermekkori daganatos megbetegedések száma 2004 óta a tizenkétszeresére emelkedett. Az iraki egészségügyi rendszer mindeközben nem sokat javult, amit jól bizonyít, hogy a lakosság közel tíz százaléka még mindig tiszta víz nélkül éli a mindennapjait, illetve hogy az orvosok közel fele külföldre emigrált a háborút követően.

Amerika megítélése kezdetben alapvetően pozitív volt (ki ne emlékezne a Szaddám szobor ledöntését ünneplő tömegekre, s az ünnepélyes zászlólengetésekre), de a megszállás hosszúra nyúlt évei, s annak kellemetlen következményei (az infrastruktúrában okozott károk és a társadalmi sérelmek), még inkább az elhibázott döntések és lépések (így például az Abu Gharib börtönben történt visszaélések, illetve a Haditában és Falludzsában elkövetett vérengzések) lerombolták az Egyesült Államok köré korábban szőtt nimbuszt (lásd az iraki újságíró cipődobó akciója népszerű szimbóluma lett az USA-kritikának). 2011 decemberével az amerikai katonák elhagyták az országot, de az USA befolyása továbbra is szemmel látható, amerikai fegyverekkel felvértezett iraki katonák strázsálnak, vagy éppenséggel Hummer-ekben és Ford-okban ülve járőröznek az utakon országszerte. Szó, ami szó, az USA még most is egyfajta megszálló katonai erőként jelenik meg az iraki közvélekedésben. Washington ráadásul a rekonstrukció terén sem jeleskedett túlságosan, közel 60 milliárd dollárt költött az ország újjáépítésére, mégis kevés kézzelfogható eredményt hagyott hátra, ahogyan Bagdadban fogalmaznak: „megannyi anyagi ráfordítás után nem hagytak ránk mást, csak egy óriási méretű követséget”. (No meg persze némi kulturális „lenyomatot”, amennyiben a rap igencsak népszerűvé lett az iraki fiatalok körében.) Tíz esztendő elteltével az iraki társadalomban sokan gondolják úgy, hogy az amerikai beavatkozás eredményeként rosszabbra fordult az életük (egy friss felmérés szerint az irakiak 42 százaléka vélekedik negatívan a háborúról, és csak 30 százalékuk látja fényesebben az ország sorsát). Az egyetlen pozitívum, amiben mindenki egyetért, hogy Washington feloldotta az 1990-es években foganatosított szankciókat. Persze hiba lenne mindenért az amerikaiakat hibáztatni, a kudarcokért ugyanis legalább annyira felelős az iraki fél is. A segélyek és támogatások jelentős része például az iraki korrupció útvesztőjében veszett el (Irak ma a világ harmadik legkorruptabb rendszere). Miként egy újságíró mondotta: „Az amerikaiak felemelték annak a sírnak a fedelét, amelyben Szaddám Huszein alatt éltünk, de nem az ő hibájuk, hogy nem tudtunk kimászni a gödörből. Az USA rengeteg szörnyű hibát vétett, de a sikertelenségért mi magunk is felelősek vagyunk.”

Az Irak elleni háború nem titkolt célja az volt, hogy a diktatórikus állóvizet megkavarva előmozdítsák a közel-keleti térség demokratizálódását. Azonban, mint látható volt, az új iraki köztársaság messze nem működik demokratikusan, és hasonlóképpen elmaradt a várva-várt regionális demokrácia-dominó is. Sőt éppen ellenkezőleg, a szomszédos államokban (Iránban és Szíriában) elakadtak a korábban megkezdett reformok, és egyfajta konzervatív visszarendeződés következett be (lásd a Mahmúd Ahmadinezsád vezette neokonzervatívok hatalomra kerülését az iszlám köztársaságban). Washington ellenlábasai ugyanis az erőszakos iraki rendszerváltás láttán úgy érezték-gondolták, hogy ők lesznek a következő célpont az USA terror elleni háborújában, éppen ezért az elrettentés és elutasítás útját választották. Az iraki káoszt látva-tapasztalva ráadásul a demokrácia eszménye és intézménye a közel-keleti polgárok körében is lejáratódott. (Noha többen állítják azt, hogy az „arab tavasz” kirobbanásában szerepet játszott az iraki rezsimváltás, valójában erről szó sincs, különösen, ha azt nézzük, hogy 2011 folyamán Bagdadban is voltak komoly tiltakozások.) A háború pedig nem csak a demokratizálódás tekintetében bizonyult kontra-produktívnak, hanem a „pária” államok meggyengítésében is. Szaddám diktatúrájának megdöntése eredményeként Irán jelentősen megerősödött, hiszen az USA természetes ellenségétől-ellensúlyától szabadította meg Teheránt. Hovatovább, Irán a történelmi, kulturális és vallási szálakat, kapcsolódásokat kihasználva nagymértékben növelte politikai és gazdasági befolyását az új iraki köztársaságban. (Az iráni hatalmiságot azonban nem szabad túldimenzionálni, hiszen az iszlám köztársasági modell, az iszlám jogtudós uralmának koncepciója korántsem népszerű az iraki síiták körében.) Irán mellett Törökország is aktivizálódott, amennyiben Ankara a síita kormányzat Irán-barátságára válaszul igyekezett szoros kapcsolatokat kiépíteni az iraki kurd és szunnita csoportokkal, hogy így korlátozza Bagdad mozgásterét. Amíg Irán a társadalmi kötelékekre támaszkodva igyekszik befolyásolni az új Irakot, addig az északi szomszéd a gazdasági erejét latba vetve próbál minél nagyobb szeletet szelni magának az „iraki tortából” (a két ország közti kereskedelem mértéke jelenleg majd 17 milliárd dollárra rúg).

Az amerikai beavatkozás nyomán nem csak a demokratizálódás kísérlete bukott meg, hanem a felekezeti ellentétek kiélezésével, még inkább azok határokon történő átívelésével az egész régió, és a tágabb Közel-Kelet konfliktusossága is fokozódott. A „szektariánus vírus” lényegében megfertőzte valamennyi szomszédos államot. S míg az iraki rezsimváltást követően Irán vezetésével egyfajta síita félhold formálódott Bahreintől kezdve Irakon át Libanonig, addig most a szíriai események következtében egy Szaúd-Arábia által pénzelt szunnita félhold kezd körvonalazódni, mindez pedig azt jelentheti, hogy az iszlám világban még inkább felerősödik majd a két irányzat közti vallásháború. Az iraki háború ráadásul a regionális ellentétek kiélezése mellett komoly nemzetközi problémákat is generált. Washington alaptalan okokra hivatkozva indította meg háborúját, sőt mi több, a nemzetközi közösség, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül, a nemzetközi joggal mit sem törődve támadott meg egy szuverén országot. Az Egyesült Államok iraki intervenciója illegitim volt, az ENSZ alapokmányával ellentétes módon alkalmazott katonai erőt, hiszen szó sem volt önvédelemről, mindez pedig csak tovább rontotta a nemzetközi intézmény amúgy sem jó renoméját. Ráadásul az ENSZ miután utólag legitimálta az amerikai megszállást, a Közel-Keleten sokak szemében kvázi Washington cinkostársává vált. Hasonlóan negatív vélemény fogalmazódott meg a többi nemzetközi szervezettel kapcsolatosan is. Így például a Nemzetközi Büntetőbírósággal szemben, amely a közel-keleti olvasat szerint kettős mércét alkalmaz: miközben a harmadik világ elnyomó diktátorait folyamatosan igyekszik felelősségre vonni, addig az amerikai-brit „háborús bűnösöket” nem bünteti, s nem vizsgálja azok felelősségét. (Mindezek tekintetében aligha lehetnek illúzióink, hogy a nemzetközi szervezet képes lesz majd megálljt parancsolni az iráni nukleáris programnak, vagy bármilyen más regionális konfliktusnak.) Végezetül, ki ne emlékezne Donald Rumsfeld elhíresült kijelentésére a „régi és új Európáról”, az iraki háború talán az eddigi legkomolyabb törést-vitát eredményezte a transzatlanti kapcsolatokban.

Végezetül, de nem utolsósorban az iraki háború negatív hatással volt magára az Egyesült Államokra is. Az elhibázott iraki intervenció az amerikai külpolitika legnagyobb fiaskója lett a vietnámi konfliktus óta. Az USA számára a háború erkölcsileg és szakmailag egyaránt csúfos kudarc volt. Amerika imázsa a koholt vádakra alapozott és egyoldalúan végrehajtott katonai beavatkozás, illetve a megszállás során elkövetett szörnyűségek (az eltúlzott erő-alkalmazás) eredményeként jelentősen erodálódott. A háború megítélése mind odahaza, mind pedig a széles világban igen negatív volt – és ez az elutasítás azóta csak még inkább erősödött. A washingtoni döntéshozók ráadásul számtalan hibát követtek el, így például a tudományos szakvéleményekkel szemben túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a hírszerzési jelentéseknek, illetve a disszidens hírforrásoknak, miközben elfeledkeztek a Vietnámban már korábban megtapasztaltakról, hogy a megszállás a helyi lakosság körében komoly ellenállást fog eredményezni, mint ahogyan arról is, hogy az Egyesült Államok ellenségei igyekeznek majd kihasználni a Szaddám távozását követően keletkezett hatalmi vákuumot. Az iraki intervenció ráadásul nem csak sikertelen volt (ami a kitűzött célokat illeti), hanem hosszú távra erodálta a katonai fellépést is, mint külpolitikai opciót. Az iraki bukást követően a fegyveres erő alkalmazásának sem társadalmi, sem pedig politikai támogatottsága nincsen (magyarán Washington eztán kétszer is meggondolja majd, hogy háborút kezdeményezzen-e). A háborús kudarc eredményeként pedig az Egyesült Államokat most kevésbé félik, mint korábban. Habár az USA továbbra is katonai szuperhatalom, de a mindenhatóságába-legyőzhetetlenségébe vetett hit erősen meggyengült. A sikertelen non-proliferációs kísérletet követően Amerika ellenségei ráadásul egyfajta megerősítést kaptak, hogy továbbélésüket a nukleáris fegyver biztosíthatja be a leginkább (lásd Észak-Korea és Irán példáját). Hovatovább, a háború komoly anyagi megterhelést jelentett az Egyesült Államoknak, amelyet követően csak még inkább eladósodott a legfőbb keleti hitelezője, Kína felé. Az iraki beavatkozás ráadásul elterelte a figyelmet és elvonta a forrásokat más kulcsfontosságú kérdésekről és területekről, így például az al-Kaida ellen folytatott küzdelemről és az afganisztáni konfliktus rendezéséről. A háború pedig nem csupán Irakot és a régiót döntötte romba, hanem az Egyesült Államok nemzetközi pozícióját is megrendítette. Amíg az 1991-es kuvaiti válság, az első öböl-háború az USA szuper-hatalmiságának nyitányát jelképezte (a sikeres akciónak és a meggyőző katonai képességeknek köszönhetően), addig a 2003-as második iraki konfliktus – éppen ellenkezőleg (a stratégiai sikertelenség és az erkölcsi bukás eredményeként) – véget vetni látszik a közel-keleti „Pax Americana-nak”. Az iraki intervenció lényegében rámutatott az amerikai külpolitika legfőbb problémájára, a túlzott militarizmusra, mindemellett pedig felvetett egy igencsak kínos kérdést is, nevezetesen: hogyan történhetett meg az, hogy egy ideológiai csoportosulás eltérítette a külpolitikai döntéshozatalt, miként volt lehetséges, hogy a végrehajtó hatalom háborúpártisága maga alá gyűrte az oly nagyra becsült „fékek és ellensúlyok” rendszerét?

Összességében elmondható tehát, hogy az iraki háború nem érte meg a ráfordított erőt és energiát, hiszen a politikai, gazdasági és stratégiai nyereség egy évtized múltán sem határozható meg egyértelműen. Sőt, sok tekintetben éppen a kitűzött célok ellenkezőjét eredményezte az intervenció: destabilizálódott az ország és annak közvetlen környezete, kiéleződött a társadalom felekezeti szembenállása, megmaradt a politikai rendszer diktatórikus jellege, megerősödött a szomszédos Irán befolyása, valamint megjelent és pozíciót szerzett az al-Kaida, miközben az USA befolyása korlátozódott. Ráadásul a konfliktus olyan mély sebeket okozott, amelyek még egy évtized múltán sem forrtak be, s amelyek még hosszú ideig kísérteni fognak.

Kontraproduktív szankciók

Milyen következményei vannak az Irán elleni szankcióknak?

Az iráni szankciópolitikát illetően éles retorikai háború – s egyben teoretikai vita is – dúl, nevezetesen, hogy vajon mennyire sikeresek az iszlám köztársaság nukleáris engedetlensége miatt életbe léptetett nemzetközi büntetőintézkedések? Amíg Washington azt bizonygatja, hogy a szankciók komoly befolyással bírnak, addig Teherán tagadja, hogy a nyugati lépéseknek bármilyen negatív következményük lenne. Valójában a szankciók igenis hatással vannak Iránra, de korántsem úgy, mint ahogyan azt a döntéshozók elképzelik, avagy magyarázzák.

A forradalmi vezetés azt hangoztatja, hogy az elszigetelő intézkedések képtelenek meggyengíteni Iránt, sőt éppen ellenkezőleg, azok az iszlám köztársaság megerősödését, önellátását eredményezik, valójában azonban az ország gazdasága és társadalma igencsak megérzi, s megszenvedi a szankciókat. A jelenlegi büntetőintézkedések ugyanis sokkalta szélesebb körűek, mint amilyenek a történelmi szankciók voltak, az iráni olaj-export korlátozása mellett az iszlám köztársaság pénzügyi mozgástere is jelentősen beszűkült. Mindezt jól mutatta a nemzeti fizetőeszköz, a riál tavalyi hiperinflációja, de a pénzszűkét és a nemzetközi büntetéseket valamennyi gazdasági szektorban érezni-tapasztalni lehet. Az elmúlt évtizedben Teherán az autóiparra támaszkodva igyekezett kitörni az olajfüggőségből, és diverzifikálni a gazdaságát. Irán igazi „második kategóriás” autógyártó hatalommá nőtte ki magát, de inkább szerel, mintsem gyárt, éppen ezért az exportkorlátozások, és a financiális nehézségek miatt a múlt esztendőben 36 százalékkal esett vissza a termelés, aminek természetesen komoly társadalmi következményei is voltak (pl. tízezer munkás írt petíciót a munkaügyi miniszternek a létszámleépítés ellen tiltakozva, s a bérek emelését követelve). A szankciók hatását azonban hiba lenne túlmisztifikálni, az iráni gazdaság gondjai ugyanis messzire és mélyre nyúlnak, a hétköznapi nehézségekért a gazdaság szerkezeti problémái és a forradalmi vezetés félretervezései egyaránt felelősek.  

A nyugati szankciópolitika igencsak kiterjedt, amennyiben Washingtonnak sikerült az európai és távol-keleti szövetségeseit egyaránt lebeszélnie arról, hogy Iránnal kereskedjenek-üzleteljenek. Teheránnak azonban még így is számtalan ország lehet a segítségére, a BT-hatalmakon (Kínán és Oroszországon) túl is, akik energiafüggőségük folytán kooperálni kényszerülnek az iszlám köztársasággal (lásd India, Pakisztán, Törökország). Irán túlságosan nagy és gazdag ország ahhoz, hogy csak úgy szankcionálni lehessen, ráadásul az ún. „harmadik” országok közbeiktatásával Teherán ki is játszhatja a nemzetközi korlátozásokat, például megteheti azt, hogy leszerződik egy ecuadori céggel, ami az USA-ból rendel alkatrészt, majd miután összeszerelte, késztermékként adja el a Venezuelai Állami Olajvállalatnak, amely azt továbbadja az iszlám köztársaságnak. Ezt a folyamatot nagyon nehéz ellenőrizni, gondoljunk csak arra, hogy ezekben a harmadik világbeli országokban mindennaposak a megvesztegetések. A forradalmi vezetés pedig hosszú éveket töltött azzal, hogy különféle bankokba helyezzen ki pénzeket, rejtett vállalatokat alapítson, illetve titkos megállapodásokat kössön, éppen ezért a gazdaság még a legnagyobb elszigeteltség közepette is képes zavartalanul működni. A szankciók lehetnek kiterjedtek, de ha nincsenek mellettük valódi kényszerítő intézkedések, úgy nem sokat érnek. Ahogyan sokan fogalmaznak, a szankciópolitika Irán esetében halálra van ítélve, hacsak nem párosul hozzá katonai blokád, ami viszont felérne magával a hadüzenettel – amit éppen elkerülni igyekszik az amerikai adminisztráció.

Washington a nukleáris válság megoldása érdekében a „célzott” és „okos” szankciók bevetése mellett döntött, a büntető-intézkedések elfogadásakor az Obama-adminisztráció külön hangsúlyozta, hogy azok nem az átlag irániak ellen irányulnak, hanem a forradalmi vezetést veszik majd célkeresztbe. Csakhogy a szankciópolitika mégis az egyszerű polgárokat sújtja a leginkább, miközben a rezsim továbbélését valójában nem veszélyezteti. A forradalmi rezsim a kiskapukat kihasználva a nagy elszigeteltség közepette is képes tovább működni, a kellemetlen korlátozások eredményeként ráadásul létezik egyfajta „gyűljünk a nemzeti zászló köré, sorakozzunk fel a vezetés mögött” effektus, amelyet az elit igyekszik tudatosan ki is használni. Egy friss felmérés szerint az irániak 63 százaléka a Nyugatot (elsősorban pedig a „Nagy Sátánt”) teszi felelőssé a rossz helyzetért, tízből nyolcan pedig úgy vélik, hogy a szankciók hatással vannak az életükre.

A negatív kép kialakulásáért többek közt az olyan mindennapos problémák felelősek, mint például a gyógyszerellátásban keletkezett fennakadások, illetve hiányok. Irán a három évtizede tartó szankcióknak köszönhetően ugyan sok tekintetben önellátóvá vált (mint ahogyan ezt a forradalmi vezetés fennen hangoztatja is), de az orvosságok és orvosi eszközök tekintetében továbbra is importra szorul. A nyugati büntetőintézkedések hatására pedig igen nagy a baj, mondhatni az 1990-es évek iraki katasztrófájához hasonló humanitárius válság fenyeget. A különböző vér- és rákbetegségek gyógyításához szükséges (és más „alapvetőbb”) gyógyszerekből hiány van (a felmérések szerint ez majd hatmillió iránit érint), ráadásul az infláció eredményeként szinte megfizethetetlenné vált minden medicina. A napokban Sanaz Sohrabi, iráni aktivista az ENSZ New York-i központja előtt tartott különös performanszot: 26000 darab (kb. ennyi vérbetegségben szenvedő ember él ma Iránban) gyógyszerpirulába rejtett történeten keresztül igyekezett szemléltetni az iráni helyzet súlyosságát és kiterjedtségét. Minden egyes kapszula egy-egy családnak az esetét mesélte el: a gyógyszerhiány miatt elvesztett hemofíliás gyermektől kezdve a laktóz-mentes tejporért küzdő anyukán át a fényképezőgépét protézisre cserélő fotográfusig. (Az orvosságok drágulása pedig magát a teheráni vezetést is érinti, mivel az állam közel 90 százalékban támogatja a gyógyszerek és kezelések árát, ami komoly terhet ró a központi költségvetésre.)

Az egészségügyi problémák mellett az iráni polgárok számtalan egyéb területen is megtapasztalhatják a szankciók negatív hatásait. Így például a polgári repülésben, amely kész csoda, hogy az alkatrész-hiány ellenére még mindig képes működni. A katasztrófák elkerülése csak az olyan jól képzett és hozzáértő személyzetnek köszönhető, mint például Houshang Shahbazi kapitány, aki a tavalyi évben igazi hőssé vált, miután épségben szállt le a futóműgondokkal küszködő Boeing-727-esével. (Iránban az elmúlt két évtizedben közel 1700-an veszítették életüket repülőgép-szerencsétlenségekben.) Az iráni nemzeti légitársasággal utazóknak a repülés veszélyessége mellett ráadásul számos „diszkriminatív” lépéssel is szembesülniük kell külföldön, lásd nem töltik fel, vagy éppen nem szolgálják ki a kifutón várakozó repülőgépüket. A szankciók ugyanakkor nem csak az otthon élőket, hanem a külföldön tanuló és dolgozó családtagokat is keményen sújtják. Így például a nyugati lépéseket követően egyre nehezebb dolga van azoknak a fiataloknak, akik Európában vagy a tengerentúlon szeretnének tanulni, mivel egyfelől lehetetlen Iránból pénzt külföldre utalni, másfelől pedig mert a restrikciókat szem előtt tartva csökken a nyugati intézmények fogadókészsége, az irániak számára nyitott pályázati lehetőségek száma. A befagyasztott számlákat és az elutasított jelentkezéseket követően most sok iráni diák érzi úgy, hogy szabadságjogaikat tiporják, és kollektíven büntetik őket, holott ők semmiről sem tehetnek.

A szankciópolitika tehát nincsen kellően átgondolva: egyfelől a legkiszolgáltatottabb rétegeket sújtja, a betegeket és az elesetteket, amit meglovagolva a teheráni vezetés sikeresen erősítheti a rendszer társadalmi támogatottságát, másfelől pedig az iszlám köztársaság lakosságának legprogresszívabb szegmensét, a középosztályt bünteti, amely a drágaság és elszigeteltség közepette nem csak a fogyasztási szokásairól kell, hogy lemondjon, hanem úgy fest a politikai vágyálmairól is. Noha a társadalmi kritika folyamatosan növekszik, a változás iránt elköteleződött csoportok ugyanakkor gyengülnek, éppen ezért a rezsimváltás megvalósíthatatlannak tűnik. A polgárokat lefoglalják a hétköznapi problémák, ahogy mondják, „sem terük, sem pedig idejük nincsen álmodozni”. Az amerikai és európai szankciók eredményeként ráadásul a rendszer tovább militarizálódik, illetve egyre függőbb helyzetbe kerül Kínától.

A nyugati szankciók legfőbb haszonélvezője a Forradalmi Gárda, amelynek befolyása és szerepe a büntetőintézkedések eredményeként tovább növekedett. A Pazdaran már régóta fontos szereplő az iszlám köztársaságban, és nem csupán azért, mert védelmi garanciát nyújt a rezsimnek, hanem azért is, mert egyfajta pénzügyi autonómiát biztosít a vezetésnek. Így van ez a jelenlegi szorult helyzetben is, a Gárda egyfelől fontos eszköz a társadalmi rend fenntartásában (a tiltakozások elfojtásában), másfelől lényeges szereplő a gazdaság és kereskedelem működtetésében is. A külső befektetők hiányában most a Forradalmi Gárda leányvállalatai kapják meg a gáz- és olajipari megrendeléseket. Így például a Dél-Pársz gázmező kiaknázását a Gárda építőmérnöki csapata (Khatam al-Anbiya) nyerte el (közel 25 milliárd dollár értékű beruházásról van szó), de emellett számos egyéb infrastrukturális és ipari beruházásban is érintettek. A Pazdaran befolyásosságát továbbá jól szemlélteti az is, hogy az olajügyekért felelős miniszter, Rostam Ghasemi korábban a Khatam vezetője volt. A Forradalmi Gárda ugyanakkor nem csak a „törvényes” gazdaságban bír befolyással, hanem a kereskedelmi „csomópontokat” (a kikötőket, a repülőtereket, és a határállomásokat) uralva irányítása alatt tartja a csempészetet is. Ahogyan Teheránban mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda profitja.” Hovatovább a csapatok profitálnak a riál mélyrepüléséből és a többsávos valutaváltási rendszerből is (hiszen az olcsón szerzett „zöld hasút” mesés haszonnal tudják továbbadni).

A szankciók másik kellemetlen mellékhatása, hogy Kína a „szélvízen” szinte monopolhelyzetbe jutott az iszlám köztársaságban. A nyugati tiltással mit sem törődve, Peking kapva-kapott az alkalmon, és Irán szorult helyzetét, illetve a nemzetközi versenytársak hiányát kihasználva „olcsón” növelhette befolyását az energiahordozókban gazdag országban. Jelenleg Kína számít Irán legfontosabb kereskedelmi partnerének, az olajeladások közel negyede irányul a népköztársaságba (ami a kínai energiaszükséglet tizedét fedezi). A gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok azonban nem korlátozódnak csak az olajiparra, hanem más szektorokban is megfigyelhetők. Ma több mint száz kínai vállalat tevékenykedik Iránban, többek közt az infrastrukturális beruházásokon vagy a ruhagyártásban és textiliparban. Az üzletek polcain egyértelműen látható Kína térhódítása: miközben a szankciók hatására egyre-másra tűnnek el a nyugati portékák, az olcsó kínai áruk az iszlám köztársaságot is elárasztották. Rohamosan növekszik a kínai diaszpóra is, amennyiben sokan vonzó lehetőséget látnak a közel 80 milliós és nagyrészt „érintetlen” piacban. Ahogyan egy a póló-üzletben érdekelt vállalkozó szellemű hölgy fogalmazott: „Irán igazi aranybánya, olcsóság van és könnyű profitot termelni.” A „keleti bevándorlást” pedig jól mutatja az is, hogy míg korábban csak elvétve akadtak kínai származásúak a perzsa nyelviskolákban, addig manapság a fárszi nyelvet tanuló felnőtteknek már majdnem fele a Távol-Keletről érkezik. 

A nyugati szankciópolitika hátterében három alapvető megfontolás áll: kikényszeríteni az iráni nukleáris álláspont megváltozását; lelassítani az atomprogramot; illetve előmozdítani a teheráni rendszer-váltást. A célok azonban aligha valósíthatók meg csupán gazdasági büntetőintézkedések által. A szankciók ugyan éreztetik hatásukat, de nem kényszerítik Teheránt a követett politika felülvizsgálatára, lévén a vezetés nagy gyakorlattal és széles eszköztárral rendelkezik az elszigeteltség túléléséhez. A büntető lépések ráadásul pont azokat sújtják, akik a demokratizálódás előmozdítói lehetnének, miközben a rezsim támasztékait (a Forradalmi Gárda Csapatokat) csak még inkább megerősítik. A nyugati szankciók okozta humanitárius katasztrófa pedig véget vethet a még létező USA-barát közvélekedésnek is. Az elszigetelésre irányuló lépések ráadásul kvázi monopolhelyzetbe hozták a Kínai Népköztársaságot, az Egyesült Államok legfőbb riválisát. Összességében tehát elmondható, hogy a szankciópolitikának ugyan vannak részleges sikerei, komolyabb eredményt azonban nem tud elérni, sőt éppen ellenkezőleg, inkább kontra-produktív következményekkel jár.