„Irán
vezetésével egy síita félhold formálódik Bahreintől kezdve Irakon keresztül
egészen Libanonig.” – fogalmazott az iraki rendszerváltást követően Jordánia
uralkodója, II. Abdullah. A Szaddám Huszein vezette rendszer bukását követően a
síiták minden kétséget kizáróan irányító politikai-hatalmi erővé váltak az arab
országban, de nagy hiba lenne a regionális síita identitást túlmisztifikálni, mivel
az Ali-pártiak maguk is számos kérdésben megosztottak (ráadásul a közel-keleti
kapcsolatrendszerben az etnikai, törzsi, és ideológiai törésvonalak is
számítanak).
Az
iszlám világban a síiták kisebbséget alkotnak a szunnitákkal szemben (15% vs.
85%). Az Ali-pártiak úgy vélik, hogy egyedül a Próféta legközelebbi rokonai (veje
és annak leszármazottai) alkalmasak arra, hogy az állami főhatalmat
gyakorolják. Ezzel szemben a „hagyományőrző” szunniták úgy gondolják, hogy a
közösség választott (legidősebb-legrátermettebb) vezetőjének kell kormányoznia.
A különbség tehát egyfelől politikai jellegű (ki kormányozzon?), másfelől
azonban vallási természetű is, amennyiben a síitizmus nem tudott ellenállni a
külső hatásoknak, és ezért alapelvei az eredeti iszlámnak ellentmondó elvekkel
és gyakorlatokkal keveredtek-bővültek (pl. a rejtőzködő imám visszatérésébe
vetett hit, vagy a vallási vezetők egyéni véleményalkotásának tulajdonított
jelentőség). Hovatovább, amíg a szunnita irányzatban nincsen valódi egyház,
addig a síita iszlámban hierarchikus és plurális szerkezetű vallási
intézményrendszer alakult ki.
A
síiták azonban nemcsak a „mainstream” szunnita iszlámtól térnek el, hanem a
síitizmuson belül kialakult irányzatok is élesen különböznek egymástól. A
történelem folyamán a megosztottság általában az imám (a síita
politikai-vallási vezető) utódlása miatt alakult ki, de olykor a doktrína és a
gyakorlat terén is jelentősebb különbségek jöttek létre. A három fő síita
irányzat közti különbség lényegében abban rejlik, hogy hány imámot fogadnak el.
A fő csapásirányt az Iránban és Irakban meghatározó dzsaafarita irányzat jelenti
(„tizenkettesek”), amely szerint a tizenkettedik imám eltűnt, rejtőzködik, de
előbb-utóbb visszatér, és akkor megvalósul az isteni igazság, addig pedig az
Allah által kiválasztott rendkívüli képességű emberek vezetik a közösséget. A
Jemenben élő zeiditák („ötösök”) nem csak Huszein utódlását kérdőjelezik meg,
hanem az egyházi vezetők szakrális és karizmatikus hatalmát is kétségbe vonják
(az ún. választott imámokat részesítik előnyben). Végül, az iszmáiliták
(„hetesek”) az örökösödés jogától megfosztott Iszmáilt tisztelik és tekintik a
hetedik és utolsó imámnak, és fiát, Muhammadot a rejtőzködő imámnak
(Bahreinben, Egyiptomban, Indiában és Szíriában népszerű). A három fő irányzat
mellett számos más szekta is kialakult az idők folyamán. Így a Libanonban és Szíriában
élő drúzok és alaviták: előbbiek igen zárt közösséget alkotnak, nagy szerepet
tulajdonítanak a szellemi vezetőnek, utóbbiak számos idegen vallási elemet
vettek át (pl. a lélekvándorlást), szertartásaik inkább emlékeztetnek a
kereszténységre; közös viszont, hogy a dogmatikát alig veszik figyelembe.
Az
imámok elfogadásánál (számánál) talán fontosabb a síita politika-képek
különbözősége, nevezetesen az a két válaszkísérlet, amelyet a jelenleg formálódó
iraki demokrácia és a bő három évtizede működő Iráni Iszlám Köztársaság igyekszik
adni a történelmi kérdésére, hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a
politikában?
Az
iraki és iráni modell rendkívül hasonló, amennyiben mindkettőben az egyház és
az állam egyfajta kapcsolata határozza meg a politikát. A klérus legfelsőbb
tagjai komoly befolyással bírnak a politikára, s a mindennapokra, melyhez
hasonlót aligha találhatunk a Közel-Keleten. Irakban Ali Szisztáni nagy
ajatollah a 2003-as rendszerváltást követően talán a legbefolyásosabb
szereplővé lépett elő, akinek szavára minden iraki síita tekintettel van.
Iránban pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah az, aki szinte
megkérdőjelezhetetlen mindenhatóként irányítja az iszlám köztársaságot.
Valójában a két berendezkedés gyökeresen eltér egymástól, mindez pedig leginkább
abból a törésvonalból ered, amely már hosszú évszázadok óta megosztja a síita
iszlámot. Nevesül, hogy a vallás mekkora szerepet kapjon a politikában?
Ruhollah Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója szakított a
hagyományos kvietista nézettel, s aktivista álláspontra helyezkedett. Az
„iszlám jogtudós uralmának” elméletében – amely mind a mai napig meghatározza
az iráni politikai-hatalmi berendezkedést – amellett érvelt, hogy nem szabad
vég nélkül (passzívan belenyugodva) várakozni az eltűnt tizenkettedik imám
visszatérésére, hanem a közösség irányítására egy képzett és elfogadott vallási
vezetőre van szükség.
Más
a helyzet a szomszédos Irakban, ahol a vezető klerikálisok, mint például maga
Szisztáni ajatollah is, nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően, hanem a
presztízsükből adódóan számítanak befolyásosnak. Noha a döntéshozatalban
valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok a hívő követők
számára, mint a „szentírás”. Az iraki demokratikus kísérletben a klasszikus
elmélet látszik visszaköszönni, miként az egyház igyekszik távol maradni a
politikától, mert mint mondják: „az korrupttá tesz”. A vezető ajatollahok csendben
szemlélődnek és csak a távolból hallatják a hangjukat. Ahogyan egy ajatollah
fogalmazott, a különbség az iraki és iráni modell között lényegében az, hogy a
klérus milyen szerepet tölt be a „kormányzati építkezésen”: „Az iráni iszlám
köztársaság rendszerében az egyház, mint egyfajta művezető tevékenykedik, aki
minden egyes építési feladatért felelősséget vállal. Ezzel szemben a kvietista
iraki modellben a klérus csak távolban lévő tulajdonosként, vagy ha úgy
tetszik, csupán csendestársként van jelen.”
De
vajon melyik modell a jobb, melyik a sikeresebb? Irakban sokan úgy vélik, hogy
időt állóbb és hatékonyabb választ adtak a történelmi kérdésre, mert mint
mondják: „Ha meg kívánod szerezni az emberek szimpátiáját, meg kell hagynod
nekik a világias ügyek intézését!” S szó mi szó, ebben van valami. Irán államformáját
tekintve kétségkívül iszlám köztársaság, de a lakosság jelentős – mondhatni
többségi – része mégis szekuláris érzelmű és gondolkodású. Ezzel szemben Irak kormányzata
nem vallásos (még ha a felekezeti törésvonalak le is képeződnek az
adminisztrációban), míg az embereknek nagyobb hányada gyakorolja aktívan a
vallását a hétköznapokban.
Egykoron
az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni a szomszédos Irakba,
sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták”
fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az iraki demokrácia sikerével
megerősödő klasszikus kvietista iskola, mely a politika és vallás szétválasztását
vallja, könnyen támogatásra találhat (ismét) az iráni egyházi fejekben is. A
2009-es elnökválasztási csalás és pártválasztás eredményeként ugyanis
jelentősen erodálódott a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah pozíciója, sokan
pedig úgy érzik, hogy a rendszer legitimációja hosszútávon is veszélybe került.
Ahogyan mondják: „lejáratódott a forradalmi rendszer, de még inkább maga a
síita egyház!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése