Az iráni politikai rendszer felépítéséről...

A legdemokratikusabb diktatúra és a legdiktatórikusabb demokrácia

Az 1979-es forradalom új fejezetet nyitott Irán hosszú történelmében. A sah elhibázott modernizációs programjával és diktatórikus hatalomgyakorlásával szemben a síita egyház vezetésével formálódott széles társadalmi mozgalom, amely végül sikeresen döntötte meg Mohamed Reza Pahlavi korábban oly stabilnak hitt hatalmát. A forradalom győzelmét követően egy kétirányú folyamat vette kezdetét: a klérus egyfelől leszámolt az egyeduralmát most már veszélyeztető egykori szövetségeseivel, másfelől pedig egy rendkívül szilárd politikai-intézményi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. Az egyházi vezetés a hatalmat megragadva lényegében azonnal hozzálátott ahhoz, hogy a gyakorlatban is igazolja állam- és társadalomvezetési elméletének helytállóságát. 
 

Az Iszlám Köztársaság rendszerének kiépítése komoly lépés volt a politikai iszlám elveinek gyakorlati megvalósítására, sokak szerint éppen ez adja az 1979-es iráni forradalom intellektuális és politikai jelentőségét, mindez azonban mégsem eredményezett egyértelműen teokratikus berendezkedést. Az újonnan elfogadott alkotmányban Khomeini ajatollah „iszlám kormányzásról” alkotott elképzelései mellett a parlamentarizmus és republikanizmus eszméi is helyet kaptak. A forradalmat követően lényegében egy olyan politikai rendszer jött létre, amely az iszlám vallási fennhatóságát kísérelte meg összeegyeztetni az európai demokrácia alapelveivel. Ennek eredményként született meg az iszlám köztársaság kettős hatalmi felépítménye: a választott és kinevezett intézmények, illetve tisztségek bonyolult rendszere. A választott köztársasági elnöki pozíció és a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség szembenállása egyértelműen megmutatja a forradalmi iszlám és az állami autoritás között, a politikai szuverenitást illetően felmerülő problematikát.

Az eltérő államszervezési elveknek köszönhetően az iráni politikai rendszerben minden demokratikus elemnek megvan a maga antidemokratikus párja. A kettősség az iszlám köztársaság szinte valamennyi szféráját meghatározza. Így például a törvényhozásban a közvetlenül választott parlament mellett működik a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amelynek tagjait felülről nevezik ki, illetve hagyják jóvá, s amely testület vétóhatalommal rendelkezik a törvényalkotás folyamatában. Az iráni berendezkedés sajátossága, hogy a kinevezett, illetve jóváhagyott politikai intézmények sokkalta nagyobb hatalmat gyakorolnak, mint a demokratikusan megválasztott testületek. Az iszlám köztársaság rendszerében ugyan intézményesültek bizonyos demokratikus elvek, de a hatalmi struktúra kettős felépítésével, a kinevezéses pozíciók felállításával, valamint a legfőbb vallási vezetőnek biztosított korlátlan hatalommal olyan berendezkedés született meg, amely meghatározó szerepet biztosított a vallási elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének.

Az iráni hatalmi felépítmény csúcsán álló legfőbb vezető kétségkívül a legbefolyásosabb szereplője az Iszlám Köztársaságnak, mindazonáltal a politikai döntéshozatalban korántsem tekinthető az egyetlen meghatározó résztvevőnek. A forradalom eredményeként, de különösen Khomeini ajatollah halálát követően egy olyan berendezkedés formálódott Iránban, amelyben egyetlen személy vagy csoport sem rendelkezhet hatalmi monopóliummal. Az iszlám köztársaságot kevésbé jellemezhetjük monolitikus diktatúraként, mint inkább az egymáshoz lazán kötődő és az egymással erőteljesen versengő hatalmi központok bonyolult összességeként. Egyfelől az alkotmányos szabályozás rendszerében jelentkeznek azok a különböző formális hatalmi centrumok, amelyek a különféle állami-politikai intézményekben manifesztálódnak, másfelől léteznek informális központ is, amelyek az iráni vezető elit vallási és politikai koalícióiban, illetve szerteágazó ideológiai frakcióiban, valamint a forradalmi alapítványok és a biztonsági szolgálatok köré szerveződő szövetségekben nyilvánulnak meg. 

Az iráni politikai berendezkedés tehát sokkalta bonyolultabb annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik. A hatalmi struktúrát egyfelől a csalhatatlan vallásjogtudós uralma, másfelől pedig a népakarat és szuverenitás elve határozza meg, amelynek eredményeként egy olyan vegyes rendszer jött létre, amelyben a demokratikus tendenciák, az autokratikus ellenőrzés és az időről időre megnyilvánuló elnyomás keveredik egymással. Az iszlám köztársaság egy meglehetősen bonyolult, a vallási szféra által dominált, de bizonyos mértékig a nép által is irányított politikai rendszer, amely sajátos keveréke az „iszlám államnak” és a „modern államszervezetnek”.