Milyen lesz Irán Khamenei után?

utódlás: merre tovább iszlám köztársaság?

Ali Khamenei ajatollah egészségi állapotáról már lassan egy évtizede keringenek a pletykák, egyes források szerint leukémiában és prosztatarákban szenved. S miután 2007-ben több hétre eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, egyre többen kezdtek el spekulálni azon, hogy vajon mi lesz az iszlám köztársasággal a legfőbb vezető halála után? Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik a politikai paletta aktuális állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi hálónak és patronázs-rendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek során kiépített maga körül.

A három utódlási faktort szemügyre véve 2011-ben a következőképpen fest a helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei által támogatott „principalisták” (az ultra-konzervatívok) mind a kinevezett, mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek és a mérsékelt konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete érvényesülhet a gyakorlatban. Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg főparancsnokra emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a forradalmi gárda parancsnokoktól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás zökkenőmentességét.

No, de nézzük akkor, hogy rövidtávon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb, hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmud Shahroudi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet. Egy biztos, az új vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása. Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a gazdasági-hatalmi felépítményben.

A széles patronázs-rendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a következő vezető. Ez esetben egy olyan ultra-konzervatív utód kerülhet hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökös-szerűen robbanhat be a politikai közéletbe. Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás elsődlegességét (például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté redukálják majd le). Az iszlám köztársaság így lényegében olyan kirekesztő rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.

A harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni vágyakozásról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák aktivizálódásának köszönhetően egy reform-orientációjú vezér, egyfajta „iráni Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében). S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmarad a jövőben is, de a működése alapjaiban meg fog változni: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a pragmatizmusnak is.

A negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.) E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal orvosolni.

Végezetül, mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve akár véget is vethet az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének, s a legfőbb vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból, s vissza fog térni a klasszikus kvietista szemlélethez. A „fennmaradó” köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai diskurzusban és döntéshozatalban). Az új politikai rendszer a katonai uralomtól kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában való centralizációját.

Khomeini halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le: az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy eltérő menetrend szerint fog lezajlani. Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?

Ha időben előre tekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében. A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült, és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb távon biztosan megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, s végzetesen meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése, hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd a legfőbb befolyásoló szerepét. Az új generációk és világképek megjelenése mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozását. S persze ne feledjük, hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási procedúrára.

Iránban jelen pillanatban két erő látszik körvonalazódni, akik az elkövetkezendő időben meghatározó szereppel bírhatnak majd az iszlám köztársaság „átalakításában”: egyfelől a Forradalmi Gárda, amely intézményileg számít fajsúlyos szereplőnek, másfelől pedig az úgynevezett Zöld Mozgalom, amely viszont társadalmilag tekinthető erősnek. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, mindkettőnek ugyanazzal a problémával kell szembenézniük, nevezetesen hogy vajon képesek lesznek-e menedzselni a töredezettségüket és biztosítani az egységes fellépést. Az ellenzékről köztudott, hogy rendkívül heterogén összetételű, de nincs ez másként a gárda esetében sem, amely ideológiailag és társadalmilag is igencsak megosztott (lényegében csak a „profit” tartja a tagjait össze). A gárdisták és a civilek párharcából rövidtávon minden valószínűséggel az előbbiek kerülnek majd ki győztesen, de a fiatal és tájékozott iráni társadalmat, az életteli civil szférát (így például a feminista mozgalmakat), valamint a globális információs forradalmat tekintve hosszabb távon mégiscsak az utóbbiaknak áll majd az a bizonyos zászló...

Khamenei vs. Ahmadinezsád

HATALMI HARCOK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Iránban egyre hangosabb a vezetésen belüli ellentét, amely majd három hónapja kezdődött, amikor is Mahmúd Ahmadinezsád menesztette a titkosszolgálatokért felelős miniszterét. A kormányzati pozíciók odaítélése körüli vita láttán úgy fest, mintha az elnök úr és a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah között az egykor igencsak szoros viszony erőteljesen megromlott volna, s most könnyen megtörténhet az is, hogy a Doktort impeachment eljárás keretén belül elmozdítják a tisztségéből. [100 képviselő aláírásával már letétbe is helyezték az elnök parlamenti vizsgálatának indítványát.]

Az iszlám köztársaságban körvonalazódó hatalmi harc, a frakciók egymásnak feszülése még nem volt ennyire súlyos a forradalom óta eltelt három évtizedben. Ahmadinezsád tevékenysége mély töréseket eredményezett a konzervatív körökben, a személyében önálló életre kelt marionett-baba pedig komoly kihívást magával a rendszerrel szemben. Jelenleg egy olyan kormányzati válság van kibontakozóban, amelynek végkimenetele alapjaiban határozhatja meg az iszlám köztársasági modell jövőjét. 

AHMADI BYE BYE

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a legfőbb vezető támogatását. Ne feledjük azt az ominózus esetet, amikor anno az elnöki beiktatási ceremónián kezet csókolt Khamenei ajatollahnak. Most azonban mégis úgy látszik, mintha a Doktor kegyvesztetté vált volna a felsőbb vezetésben, sőt egyesek most egyenesen kígyót-békát kiáltanak rá, s „deviáns viselkedése” miatt felelősségre vonását szorgalmazzák. De vajon mi lehet az oka a korábbi támogatás megvonásának? 

Nos, Ahmadinezsád előzetes konzultáció nélkül változtatott a kormány összetételén, majd a legfőbb vezetői dorgálásra válaszul 11 napig nem volt hajlandó befáradni az irodájába. [Ehhez hasonló esetre nem került még sor!] A gyufát azonban mégsem a gyermeteg viselkedésével húzta ki Khamenei-nél, hanem azzal, hogy a 2009-es válság után megerősödve érezvén magát, saját klientúra-építésbe kezdett, amely a legfőbb vezető olvasatában hosszútávon alááshatja a rendszer alapjait, miként megbonthatja a tradicionális politikai-hatalmi struktúrákat. A forradalmi vezetésen belül így most a régi konzervatívok és az egyházi vezetők csapnak össze az Ahmadinezsád köré szerveződő feltörekvő elittel, az ún. neokonzervatívokkal. A generációs különbségek mellett a két tábor világnézete is eltérő, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: az egyik oldalon Khamenei ajatollah a status quo fenntartásában érdekelt, a másik oldalon pedig a nacionalista-populista kurzus a klerikális vezetés marginalizálásában. 

Mint ez eddig minden esetben, a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah célja most is az, hogy a rendszer továbbélését biztosítsa, illetve a status quo-t megőrizze. Az újonnan feltörekvő politikusok és elitek pedig kihívást jelenthetnek a legfőbb autoritással szemben. Az Ahmadinezsád elnök köré szerveződő politikai erő támogatottsága az iráni társadalom bizonyos szegmenseiben már-már kikezdte, felülmúlta a forradalmi vezetés popularitását. Az elnök első számú mentora, támogatója, barátja, esetleges utódja, Rahim Mashaei például különösen nagy népszerűségnek örvend, s így már érthető a felelősségre vonása, illetve félreállítása, a politikából való száműzése. Ahmadinezsád elnököt és támogatói körét „deviáns viselkedéssel” [így például a forradalmi ösvényről való letéréssel, illetve pogány rítusok követésével] vádolják, és egyszerűen „hitehagyott csoportnak” bélyegzik [ami kvázi egyenértékű a felségárulással]. Az elnök mögül ráadásul a Forradalmi Gárda is kihátrált, amelynek vezetői továbbra is a legfőbb vezető iránt lojálisak [így például Mohammad Kalibaf teheráni főpolgármester].

Ahmadinezsád ráadásul nem csak a legfőbb vezető támogatását veszítette el, hanem túlzott vallási aktivizmusával a klérus, radikális retorikájával és gazdasági hozzá nem értésével pedig a konzervatív körök támogatását is. De megrendült a társadalmi bizalom is az elnökben. Ahamadinezsád az állami szubvenciók csökkentésével például éppen azokat a szegény sorsú társadalmi csoportokat idegenítette el magától, akiknek megválasztását köszönhette. A Doktort ma már nem csak az ellenzéki szakértők „bombázzák” nyílt levelekkel [gondoljunk csak a gazdasági teljesítményt és hozzáértést kritizáló közgazdászokra], hanem az egyszerű állampolgárok is, akik a saját szavazóbázisát jelentették egykoron [így például a minap jelent meg egy háziasszony elnök úrnak címzett levele a Khoraszani Napilapban]. Ahmadinezsád elnök talpa alól kicsúszni látszik a talaj, s úgy fest, hogy ő is beáll a korábbi köztársasági elnökök sorába, akik megszürkültek és marginalizálódtak az elnöki pozícióban. Akár menesztik, akár megmarad tisztségében, a Doktor mindenképpen egyfajta „béna kacsa” lesz hátralevő két esztendőben. 

KHAMENEI A MODERN KORI SZULTÁN

Ali Khamenei utasítására az egyházi vezetés prominens tagjai, majd pedig a rezsim támogatói bázisa egyaránt szembefordult a deviáns elnökkel. Az események láttán egyértelművé válhatott mindenki számára, hogy Iránban továbbra is a vallási vezetés irányít, vagy ha úgy tetszik még mindig Khamenei ajatollah keveri és osztja a lapokat, még akkor is, ha az elmúlt esztendőkben, különösen pedig a 2009-es eseményeket követően, egyre jobban kezdett el függeni a Forradalmi Gárda Csapatoktól, amely fegyveres erők – a politikai és gazdasági pillérek mellett – eddig is a rendszer fő támasztékát jelentették. [A Forradalmi Gárda különösen a Khamenei utáni korszakban válhat majd meghatározó, illetve kormányzó erővé.] 

Ali Khameneinek a kezdeti hátrányát, avagy gyengeségét, amely a karizmatikus jellemvonások, illetve a síita teológiai képesítések hiányából eredt, a hosszú évek folyamán a lojális fegyveres erőknek [a Forradalmi Gárdának és a paramilitáris egységeknek], illetve a kinevezett kommiszárok hálózatának [a modern bürokráciának], valamint a legfőbb vezetői tisztség hatalmának kiteljesítésének köszönhetően sikerült ledolgoznia. Khamenei ajatollah ma sokkalta nagyobb hatalmat és beleszólást gyakorol, mint az államalapító Khomeini ajatollah. A forradalmi kormányzatból igazi vallási despotizmust alkotott, s most lényegében, mint egy 21. századi pápa kormányozza az iszlám köztársaságot. A legfőbb vezető részben a legméltóságteljesebb egyházfő, részben közvetítő a frakció-harcokban, részben diktátor a döntések meghozatalában, részben a fegyveres erők főparancsnoka, részben pedig rendőrfőnök. Összességében elmondható, hogy Ali Khamenei a legbefolyásosabb szereplő a mai Iránban. [Ahmadinezsád beáll a sorba, elbukott elnök lesz a legfőbb vezetővel szemben, ebben a modern szultanátusban aligha versenghet bárki is a legfőbb vezetővel.]

Ali Khamenei mint egy modernkori szultán uralkodik, s kormányozza az iszlám köztársaságot. Irán tökéletesen passzol a Max Weber által megalkotott szultanátus kategóriájába, mert egyfelől az uralom a tradíciókon, a patrimonális autoritáson alapszik, másfelől a hatalom korlátlan és mindenre kiterjedő, végezetül pedig mert az uralom a gyakorlatban a katonai erőben és az adminisztratív rendszerben ölt testet. Khamenei nem enged semmiféle autonómiát, és kvázi kézi irányítással vezeti az országot, s hozza a döntéseket. Ugyan a napi ügyek vitelével nem ő foglalkozik, de a kinevezések – legyen szó katonai vezetőkről, az Őrök Tanácsa tagjairól, a közmédiumok irányítóiról, vagy éppen bíróság tagjairól – mind-mind a legfőbb vezető hatáskörébe tartoznak, mint ahogyan a kulcsfontosságú kérdésekben is ő az, aki kimondja a végső szót. Tudtán kívül aligha történhet bármi az iszlám köztársaságban. S persze azt se feledjük, hogy ő rendelkezik az erőszak monopóliumával. 

Noha Khamenei hatalma sziklaszilárdnak tűnik, de a legfőbb vezető tisztsége koránt sincsen kellően bebetonozva, s ha a mostani kormányzati válság nem is, a legfőbb vezető esetleges halála [régóta keringenek hírek a megrendült egészségéről] és az utódlás kérdése mindenképpen fordulópont lesz mind a tisztség, mind pedig az iszlám köztársaság jövője szempontjából. A legfőbb vezető utódlását lényegében három faktor fogja meghatározni: 1.) a versengő frakciók hatalmi egyensúlya [ki és milyen döntési-hatalmi pozícióban van?]; 2.) a velaját-e fakíh [iszlám jogtudós uralma] elméletének vallási és politikai legitimációja [megítélése]; 3.) az Ali Khamenei köré szerveződött személyi hálózat [ki fogja az utódlási döntést meghozni: a Gárda vagy a Szakértők Gyűlése?]. Az utódlás sok tekintetben 1989-et idézheti majd, amennyiben az elit egységesen és gyorsan ismét egy gyenge legfőbb vezetőt választ magának, a kérdés eztán csak az, hogy vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják majd Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz és megerősödni a rendszerben?!

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A jelen körülmények közepette továbbra is igaz, hogy Ali Khamenei a legfőbb hatalom birtokosa az iszlám köztársaság rendszerében, ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a jelenlegi kormányválság nem csupán Ahmadinezsádnak és támogatóinak, hanem magának az iszlám köztársaságnak a politikai jövőjéről is szól. A történelem iróniája, hogy a rezsim továbbélését most az elnök „deviáns viselkedése” sokkalta jobban fenyegeti, mint a 2009-es zöld ellenzéki mozgalom, amelyet erőszakkal hallgattattak el az elmúlt két esztendőben. Akár mondhatjuk azt is, hogy Khamenei legfőbb vezető öngólt rúgott, amikor egyértelműen pártot választott és állást foglalt a 2009-es elnökválasztáson. S meglehet, hogy ezzel a rendszer sírját is megásta.

A legfőbb vezető és a köztársasági elnök közti kapcsolat kétségkívül megbomlott, s Khamenei minden bizonnyal szívesen megszabadulna protezsáltjától, csakhogy a helyzet nem olyan egyszerű. Ahmadinezsád eltávolítása számtalan kellemetlen következménnyel járna. [„Olyan ő mint egy kés a legfőbb vezető oldalában, ha kihúzzuk akkor minden bizonnyal komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyjuk, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.”] Ahmadinezsád leváltása a gyengeség jele lenne, amit az zöld ellenzék minden bizonnyal igyekezne meglovagolni, s tőkét kovácsolni belőle a jövőt illetően. [Khatemi ex-elnök nem is olyan régen komoly kritikát intézett a rendszer irányítói felé, amikor társadalmi tiltakozást hirdetett a jelenlegi vezetéssel szemben, amely már nem szolgálja a nép érdekeit, ahogyan fogalmazott: „A hezitálás ideje lejárt!”] Az felelősségre vonással, illetve a hiba beismerésével, nemcsak a köztársasági elnök intézménye, hanem a legfőbb vezető pozíciója is diszkreditálódna – tovább mélyítve az amúgy is súlyos legitimációs válságot.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. A pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés. [Gondoljunk csak a 2009-es Ashúrára, mikor a gárda elképesztő brutalitással lépett fel a tüntetőkkel szemben!] Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mint ahogyan a reformpárti ajatollahok is el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen karizmatikus és populáris reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását szemlélve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság végleg átalakul, és csak nevében lesz teokrácia, a gyakorlatban inkább tovább militarizálódik majd a rezsim, ahol a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah mellett éppen a gárda lesz majd a pretoriánus őrző-védő. 

A jelen történések tovább erősítik annak a lehetőségét, hogy előbb-utóbb a Forradalmi Gárda veszi át az irányítást, amely egyszerre rendelkezik politikai, gazdasági és katonai hatalommal. Az esetleges utódlásnak köszönhetően, amelyben most a Gárda szava lesz a döntő, tényleges kormányossá léphetnek majd elő. A Forradalmi Gárda tagjai, vezetői megtanulták a leckét, s tudják, hogyan kell kiépíteni, illetve fenntartani az uralmat. Az iráni pretoriánus rendszer sikeres lesz egyfelől azért, mert nincsen más szervezett erő, amely harcba szállhatna Gárdával a hatalomért, másfelől mert a Gárda rendelkezik a szükséges gazdasági háttérrel és pénzügyi támogatással [autonómiával], végezetül pedig mert a Gárda tekinthető a legfontosabb és legfajsúlyosabb katonai entitásnak a jelenlegi Iránban. Az új Irán pedig egyszerre lesz erős és stabil köszönhetően annak, hogy a konszolidálódott rendszer véget vet a frakcióharcoknak, és ezáltal maga Irán is sokkalta kiszámíthatóbb aktorrá válik majd [s így akár visszatérhet a világporondra is].

2009: Egy elhibázott választás története

KHAMENEI ROSSZUL DÖNTÖTT AZ ELNÖKIVÁLASZTÁSON  

Khamenei ajatollah idestova 22 esztendeje kormányozza az iszlám köztársaságot. Ezen idő alatt ügyesen lavírozott a frakcióharcok útvesztőjében, valamint túlélte a különféle külső-belső válságokat és az ország leghatalmasabb urává emelkedett. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója. A legfőbb vezető azonban két évtizedes regnálása alatt, különösen pedig a 2009-es elnökválasztás során, súlyos hibákat is vétett, amelyek nem csak a saját uralkodói pozícióját, hanem a rendszer továbbélésének lehetőségét is veszélybe sodorhatják. Különösen így van ez, ha az utódlás kérdését vizsgáljuk, nevezetesen azt, hogy milyen tisztséget hagy hátra maga után Khamenei ajatollah, illetve hogy milyen körülmények közt kerül majd sor az új vezető megválasztására, s végezetül, hogy ki fogja a jövőben valójában betölteni a főkormányos szerepét.

Ali Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, a legfőbb vezető azonban súlyos hibát vétett – vagy ha úgy tetszik öngólt rúgott – amikor 2009 júniusában Mahmud Ahmadinezsád erőszakos beiktatása mellett tette le a voksát. Pártválasztásával kiélezte a frakciók közötti harcot, elveszítette közvetítői szerepét, a tiltakozások vérbe fojtásával pedig nemcsak a saját pozíciója, hanem maga az iszlám köztársaság is veszélybe került. Ráadásul a legfőbb vezető egyre inkább kiszolgáltatottá vált a Forradalmi Gárdának, miközben a „Doktor” személyében egy olyan erő került hatalomra, amely most ironikus módon sokkalta nagyobb kihívást jelent a rezsimnek és a fejedelemnek, mint az elmúlt két évben sikeresen vérbe fojtott ellenzéki Zöld Mozgalom. A vitatott elnökválasztást követően úgy fest, hogy a legfőbb vezető már nem rendelkezik a Machiavelli által elképzelt és dicsőített „virtussal”, azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes lenne a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával.

Khamenei párthoz kötődése súlyos hiba, aminek veszélyeire maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében. Szerinte a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagynia, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjék és a saját befolyására veszélyt jelentsen. Khamenei ajatollah azonban a legfőbb vezetői tisztség birtokában elég erősnek gondolta magát, a reformpártiak választási sikereit látva pedig szükségesnek is érezte, hogy a politikai palettát átformálja. Noha Ahmedinezsáddal azonosulva sikerült megerősítenie a pozícióját, s félreállítania a reformereket, de ezzel felborította a politikai frakciók közti kényes egyensúlyt is, mivel a hatalmat egy szűk elit kezébe tette le. A forradalmi rendszerben egykor meghatározó szerepet játszó csoportok és személyek háttérbe szorításával ráadásul a konzervatív táborban is kiéleződtek a csatározások. Az államalapító Khomeinivel ellentétben Khamenei nemcsak hogy nem tudta kezelni a frakcióharcokat, hanem még inkább felerősítette azokat.

Ahmadinezsád felkarolásával a Khamenei ajatollah képes volt teljes mértékben marginalizálni a politikai ellenfeleit. Mindeközben azonban hagyta önálló életre kelni a kiválasztott marionett-babát, aki ma már komoly fenyegetést jelent a hatalmára. A „Doktor” saját klientúra-rendszerének kiépítésével megbontotta a tradicionális hatalmi-politikai struktúrákat, illetve deviáns viselkedésével megkérdőjelezte a legfőbb vezető kizárólagos autoritását. Ahmadinezsád a kinevezések kapcsán többször is szembement Khamenei döntésével, túlzott vallási aktivizmusával pedig odáig merészkedett, hogy egy dokumentumfilmben magát az ajatollahhal egyenértékűként tüntesse fel. Az legfőbb fejedelem nehéz helyzetben van, mivel szeretne megszabadulni kellemetlenné vált protezsáltjától, de az elnök félreállítása a hiba beismerése, a gyengeség jele lenne, ami minden bizonnyal csak erősítené az ellenzéket. Ahmadinezsád olyan, mint egy kés a legfőbb vezető oldalában: ha kihúzzák, akkor alighanem komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyják, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.

Ahmadinezsád térnyeréséhez kísértetiesen hasonlít a Forradalmi Gárda megerősödése is. Khamenei rájuk támaszkodva volt képes megerősíteni a hatalmát, mára azonban egyre inkább függő helyzetbe került a gárda csapataitól. Mindezt egyértelművé tette, hogy 2009 folyamán a teheráni utcákon csak a forradalmi erőknek köszönhetően sikerült rendet teremteni. A gárda ráadásul Ahmadinezsád elnöksége alatt igazi gazdasági hatalommá is avanzsált, vezetői a privatizációs folyamatokban olyan befolyásossá váltak, mint az orosz oligarchák. S bár a Pazdaran parancsnokait a legfőbb vezető nevezi ki, s időről-időre cserélgeti is őket, támogatottsága a gárdán belül, különösképpen az alsóbb rangú tagság körében korántsem biztos. A Forradalmi Gárda köreiben egyre inkább általános az nézet és törekvés, hogy a klérust félreállítva az iszlám köztársaság irányítását a saját kezükbe vegyék. A gárda térhódításával az iszlám köztársaság nagyon megváltozott, és ma már csak a nevében tekinthető teokráciának, a gyakorlatban erőteljesen militarizálódott, s belőle egyfajta modern pretoriánus rendszer született.

A legfőbb fejedelem nem csak azt a mozgásterét veszítette el, amellyel a frakcióharcokat kezelni, a Forradalmi Gárdát ellensúlyozni tudná, hanem a függöny mögötti vezér szerepét is: a tüntetések során, és még inkább azok leverését követően mint a legfőbb gonosz került a középpontba, s a tiltakozók célkeresztjébe. A „halál Khameneire!” kiáltások és falfirkák egyértelműen bizonyították, hogy a korábbi tabuk megdőltek, mint ahogyan azt is, hogy a legfőbb fejedelem már nem képes a felelősségét másokra hárítani. A legfőbb vezető pozíciója és legitimációja súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a Khamenei család feddhetetlensége és mérsékletessége is elillanni látszik, mivel Modzstaba Khamenei (Khamenei ajatollah második fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nemcsak hogy egyfajta bizalmas jobbkézzé, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. A 2009-es elnökválasztás során pedig azzal is megvádolták, hogy Ahmadinezsád elkötelezett támogatójaként ő vezényelte le az erőszakos rendteremtést.

Khamenei ajatollah a véres teheráni leszámolás következtében elvesztette az erényes uralkodó látszatát, és ez által a tömegek támogatását és ragaszkodását is. A fejedelem egyre inkább az előkelők (az ún. „lojális katonák”) kegyeit keresi, ami korántsem lehet további politikai sikerességének a garanciája. A meg nem alkuvás ugyan rövid távon eredményes volt, de hosszabb távon a rendszer működését áshatja alá. Az iráni társadalom és a legfőbb vezető közötti szakadék végzetesen elmélyülni látszik, mivel a felek világképei és vágyálmai homlokegyenest szemben állnak egymással. Így például amíg az előbbi óhajtja, addig az utóbbi féli a kulturális nyitást. E tekintetben beszédes, hogy amíg a legfőbb vezető 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az iszlám köztársaságot, addig az ország lakosságának közel kétharmadát kitevő 30 év alattiak az Internet és a műholdas tévécsatornák révén bebarangolták már szinte az egész világot. A mai iráni fiatalság már nagyon vágyik a szabadságra, éppen ezért aligha lehet őket vallási dekrétumokkal és parancsuralmi rendszerrel sokáig kordában tartani.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. Egyfelől a pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés, mint ahogyan azt a tüntetők követelése is jól mutatta: „Iszlám helyett Iráni Köztársaságot!”. Másfelől az egyházi szigornak, a demográfiai-kulturális változásoknak, a rendszer legitimáció-vesztésének, valamint a globalizációs folyamatoknak az eredményeként az iráni társadalom szekularizálódott. Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mivel a reformpárti ajatollahok el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen olyan karizmatikus és népszerű reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását érzékelve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság alapvetően és végleg átalakul, a jövőt illetően pedig akár az is elképzelhető, hogy Khamenei ajatollah lesz az, aki utoljára töltötte be az iszlám köztársaság legfőbb vezetőjének tisztségét.

Életrajzi adalékok: Ali Khamenei ajatollah

ALI KHAMENEI: AZ AJATOLLAH, AKI MEGVÁLTOZOTT

Az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetőjét megnyilatkozásai és cselekedetei alapján konzervatív embernek gondolhatjuk. Khamenei ajatollah azonban korántsem volt mindig ilyen, a fiatal Ali rajongott a művészetekért, különösen a költészetért és a zenéért, de elismerően beszélt a pluralizmusról is, hivatalba lépésével azonban világképe jelentősen megváltozott. Hatalomra kerülését követően a jogtudós uralmának abszolutista értelmezését tette a magáévá, s mint ahogyan azt 2009 folyamán láthattuk, sikeresen ki is építette modernkori szultanátusát. 

Khamenei a költészet iránti rajongását édesanyjának köszönhette, aki gyermekkorában rendszeresen olvasott neki Háfez költeményeiből. Az ifjú Khamenei így lett tagja a Meshedi Firdauszí Irodalmi Egyesületnek, ahol több későbbi költővel is szoros barátságot kötött [Mehrdad Avesta], ám akadtak köztük olyanok is, akiket a forradalom előrehaladtával, így vagy úgy de félreállított az irodalmi pályáról [így Mehdi Akhavan-Sales idő előtt és nyugdíj nélkül volt kénytelen visszavonulni, Mohammad Mokhtari pedig titkos-ügynökök akciójának esett áldozatul]. Az irodalom iránti rajongása akkor is megmaradt amikor Kumba került, s felsőbb teológiai tanulmányait folytatta. Ekkoriban irodalmi esteket szervezett, és Amin álnév alatt saját költeményeket is alkotott, mindezt a vallási szemináriumokban persze korántsem nézték jó szemmel. 

Az ifjú Ali azonban nem csak költeményeket olvasott, hanem regényeket és novellákat is, ami még inkább tiltott gyümölcs volt az iráni vallási körökben és szemináriumokban. A külföldi irodalmakért való rajongása miatt sokan a klérus tagjai közül éppen ezért egyszerűen „Khamenei Wahhabi”-nak hívták, utalva ezzel is deviáns magatartására. A kedvenc olvasmányok listája mindenesetre beszédes, a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsünk: Victor Hugo / Nyomorultak, Dante / Isteni színjáték, Lev Tolsztoj / Háború és béke, Romaine Rolland/ Megbabonázott lélek, vagy a klasszikusok közül az Ezeregy éjszaka meséi. De előszeretettel olvasta Jean Paul Sartre egzisztencialista alkotásait, vagy Will Durant filozófikus munkáit. [Állítólag csak úgy falta a betűket, még meshedi évei alatt történt, hogy minden zsebpénzét könyvek vásárlására költötte, de úgy hírlik, hogy még napjainkban is, legfőbb vezetőként is sokat olvas.]

Ali Khamenei irodalom iránti rajongásához hasonló lelkesedéssel viseltetett a zene irányában is. Jó barátja volt a híres szitár-művésznek, Ahmad Ebadi-nak, az egykori meshedi szomszédságból pedig sokan azt állítják, hogy jó hangja volt az ifjú Alinak, vagyis előszeretettel énekelt. Csakhogy muzikalitás és zeneszeretet ide vagy oda, a legfőbb vezetővé avanzsált Khamenei már kevésbé volt zenepárti, mint ahogyan azt a Khatemi érában elhangzott kritikák is egyértelműen bizonyították. [A legfőbb vezető több alkalommal is szigorúan megfedte a reformpárti elnököt, amikor az a zene oktatását az egyetemeken is elő kívánta mozdítani, Ali Khamenei az iszlámmal való összeférhetetlenségre hivatkozva minden ilyen kezdeményezést elutasított.]

Fiatal korában nem csak a költészet és a zene iránti rajongása miatt számított különcnek az ún. mainstream forradalmárok körében, hanem viselkedésével is. Így a kléruson belül sokak számára a tisztség szentségével ellentétes volt az, ahogyan Khamenei vízipipát pöfékelve magyarázta a Koránt. Mások viszont éppen emiatt kedvelték meg, ő még a tradicionális vallási felöltőben is jól festett, s sokakkal ellentétben igencsak meggyőzően érvelt. S persze sokaknak nem tetszett az sem, hogy Khameneinek baloldali barátai is vannak (legyenek írók, költők, zenészek, vagy éppen egykori börtöntársak), akiket persze az idő előrehaladtával sikerült félreállítania a forradalmi vezetésnek.

Szó, ami szó, Khamenei, aki egykoron egy olyan világot képzelt el, ahol a költők szabadon alkothatják meg műalkotásaikat, ahol az írók köztiszteletben állnak, s nem kell rettegniük a politikai felelősségre vonástól, és ahol még a kommunistáknak sem kell félniük a letartóztatástól, valamint ahol a fiatalok azt a zenét hallgathatják, amelyiket csak szeretnék, nos, ez az ember jelentősen megváltozott. A hitbéli változásban a személyes élmények-sérelmek [behatások], illetve a betöltött legfőbb vezetői tisztség [erős ember] egyaránt szerepet játszhattak. Egyszer el is szólta magát az ajatollah, amikor nem is olyan régen úgy fogalmazott, hogy „szeretne szabadon bóklászni a teheráni egyetemmel szembeni könyvesboltokban.” [Ami köztudottan mindig is Teherán egyik „legértelmiségibb szeglete” volt.] A legfőbb vezetőnek tehát igencsak hiányozhatnak az ifjú évei…

Politikai lexikon: A legfőbb vezető

A legfőbb vezető szerepe és pozíciója az iszlám köztársaság rendszerében

Az iszlám köztársaság politikai rendszerében a Forradalom Legfőbb Vezetőjének Irodája számít a legbefolyásosabb és a leghatalmasabb intézménynek. A legfőbb vezetői tisztség elválaszthatatlanul összefonódik a Ruhollah Khomeini ajatollah által kidolgozott politikai-vallási teóriával, a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elméletével. Az alkotmány értelmében a legfőbb vezető gyakorolja a politikai és a vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője maga Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint a köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halálát követően a legfőbb vezetői pozíciót Szajjed Ali Khamenei ajatollah birtokolja.

A legfőbb vezető tisztségét nem tekintik választott intézménynek. S valóban, a gyakorlatban nem választás eredményeként kerül pozíciójába, még ha elméletileg fontos szerep is jut a társadalmi felhatalmazásnak. A legfőbb vezetőt ugyanis az alkotmány értelmében a nép által közvetlenül választott Szakértők Gyűlése nevezi ki 7 éves időtartamra, s menti fel tisztségéből, ha az nem képes kötelezettségeit teljesíteni, vagy ha elveszti vezetői képességét, vagy ha világossá vált, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett. A nagyhatalmú Őrök Tanácsának azonban lehetősége van a Szakértők Gyűlésének választását megelőzően a jelöltek között szelektálni, ezáltal pedig alakítani is a testület összetételét és ideológiai elkötelezettségét. Ennek megfelelően a legfőbb vezetővel szembeni kritikus hangok aligha merülhetnek fel nyilvánosan a Szakértők Gyűlésén belül, de a testület így is komoly hatalmi szereplőnek tekinthető az iráni hatalmi felépítményben. 

Az iszlám köztársaság rendszerében a legmagasabb és leghatalmasabb méltóság a legfőbb vezető, aki a velájat-e fakíh elv értelmében a legfőbb jogtudós jogait és autoritását gyakorolja. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységüknek az összehangolása, valamint az esetleges viták feloldása. A legfőbb vezető feladata továbbá az ország általános politikai irányvonalának meghatározása és végrehajtásának ellenőrzése, a népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök esetleges elmozdítása. A legfőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka, ő jelenti be a hadiállapotot és a békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására. S ő az, aki kegyelmet adhat, vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Hatalmának megnyilvánulási formája továbbá, hogy számos tisztségviselőt nevez ki, akik ennek eredményeként lojalitással viseltetnek a személye iránt. Így például a vezető nevezi ki a következő személyeket: az Alkotmány Őreinek Tanácsának hat egyházjogászát; az ország legfőbb igazságügyi méltóságát; az állami rádió és televízió szolgálat elnökét; az Iszlám Forradalmi Gárda Csapatok főparancsnokát; a reguláris hadsereg, valamint a biztonsági szolgálatok főparancsnokát. Irányítása alá tartoznak továbbá az olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán, illetve ellenőrzésén kívül esnek.

A modern államszerkezet ellenére a valódi hatalmat a legfőbb vezető gyakorolja, akit ebben számos intézmény és tisztségviselő segít. A Legfőbb Vezető Irodája szervezi meg az ország vezetőjének találkozóit, megjelenéseit és külföldi látogatásait, valamint tájékoztatja őt az aktuális iráni politikai fejleményekről. Az Iroda szervezésében tíz különleges megbízott dolgozik, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek, valamint a tömegtájékoztatás tárgykörében. Összességében jelenleg körülbelül 600-700 ember dolgozik közvetlenül a Legfőbb Vezető Irodájában.

A vezetői hatalom másik fontos eleme a küldöttek, illetve képviselők rendszere, akiket az ország élén álló legfőbb vezető közvetlenül nevez ki, vagy közvetetten hagy jóvá. Többségük a vallási hierarchia tagja. A „vallási komisszárok” szinte valamennyi fontosabb állami intézményben és minisztériumban, illetve a vallási és forradalmi alapítványoknál is jelen vannak. Számukat 2000-3000 főre becsülik. A képviselők egy sokrétű, az országot behálózó, külföldi kapcsolatokkal is rendelkező hálózatot képeznek, amely a legfőbb vezető autoritásának szolgálatára és érvényesítésére hivatott. Hatalmuk sokkalta nagyobb, mint a minisztereké és a kormányzati tisztségviselőké, mivel jogosultságuk van az állami ügyekbe beavatkozni. A küldöttek rendszerén keresztül a legfőbb vezető képes, hogy hatalmát a főbb politikai, társadalmi és gazdasági szférákban gyakorolja. Így például az állami minisztériumoknál és a végrehajtó hatalom egyéb intézményeinél, a fegyveres erőknél és a biztonsági szolgálatoknál, a tartományi képviselőknél és pénteki imavezetőknél, a forradalmi és vallási alapítványoknál, valamint a kulturális központoknál és a külképviseleteknél.

A vezetői küldöttek közül különösen jelentős szereplőnek minősülnek a pénteki imavezetők, akik kulcsszerepet játszanak az iráni hívők oktatásában, nevelésében, és nem utolsósorban mobilizálásában, és akiket éppen ezért a legfőbb vezető közvetlenül nevez ki az ország 28 tartományában. A teológiai iskolák és vallási szemináriumok többségében szintén rendelkezik saját képviselőkkel, amelyeknek a támogatása fontos alapja a legfőbb vezető hatalmának. Az egyházi hálózatok és a vallási intézmények révén a vezető mindenkoron és országszerte befolyásolni tudja a politikai viták tónusát és irányát, valamint támogatói bázisra tehet szert a tartományokban. A legfőbb vezető hatalmának támaszaként azonban a vallási küldöttek mellett legalább ennyire nagy jelentőségük van a biztonsági- és titkosszolgálatoknak is. A vezető képviselőin keresztül közvetlen ellenőrzést gyakorol a Biztonsági és Hírszerzési Minisztérium felett, valamint irányítása alatt áll több fegyveres alakulat is. A vallási és forradalmi alapítványok kereskedelmi és gazdasági tevékenysége pedig az egyik fő bevételi forrását adja a legfőbb vezető irodájának, és egyben magának a forradalmi rendszernek is. A külkapcsolatok tekintetében a legfőbb vezetőnek számos iroda és központ áll a rendelkezésére, amelyekkel az ország imázsát formálhatja és alakíthatja.

A képviselők rendszere kétségkívül széles hatalmi lefedettséget nyújt a legfőbb vezetőnek, a patronázs rendszer pedig nemcsak érdekérvényesítést, hanem hatékony ellenőrzést is lehetővé tesz. A legfőbb vezető azonban mégsem egyedüli személyként gyakorolja a hatalmat a politikai döntéshozatalban, hanem inkább egyfajta közvetítő és szervező szerepet játszik abban. Amíg Khomeini ajatollah közvetlenül belefolyt minden az iszlám köztársaságot érintő kérdésbe és vitába, addig az utód, Khamenei ajatollah inkább igyekszik távol maradni a mindennapos politizálástól. Az ügyek vitelét illetően különös munkamegosztás alakult ki az évek során, amely szerint a legfőbb vezető határozza meg a főbb irányvonalakat, dönt a fontosabb vallási és politikai kérdésekben. A hétköznapi ügyeket illetően a köztársasági elnöknek vannak jogosítványai, mint ahogyan az ország gazdaságpolitikájáért is a közvetlenül választott elnök a felelős.

Ez a sajátos munkamegosztás az 1989-es alkotmánymódosítás és a Khomeini ajatollah utáni politikai polarizáció eredményeként alakult ki az 1990-es évek elején. Az 1979-ben elfogadott alkotmány a legfőbb vezetőt ruházza fel a legfőbb hatalmi jogosítványokkal. Khomeini ajatollah idejében a gyakorlatban ez tovább bővült, a halála után bevezetett alkotmánymódosítások és az utódlás kérdése azonban elindított egyfajta legitimációs válságot. Khamenei ajatollah messze nem rendelkezett azzal a karizmával, amivel az államalapító Khomeini ajatollah bírt. Valódi gyengeségét azonban mégsem ez jelentette, hanem az hogy nagyformátumú elődjével szemben, nem volt birtokában a legfőbb vallási autoritás képességeinek. Ennek eredményeként került sor az 1989-es alkotmánymódosításra, amely eltörölte azt a kitételt, hogy a legfőbb vezetőnek egyben a legfőbb vallási tekintélynek (mardzsa-e taklíd) kell lennie, ugyanakkor hozzátette, hogy továbbra is megfelelő tudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy vallási rendeleteket adhasson ki az iszlámjog különböző kérdéseiben. A Khomeini személyében összefonódó politikai és vallási hatalom így ismételten szétvált, az új legfőbb vezető ezt követően csak politikai autoritással rendelkezhetett, mindez pedig útjára indította az Iszlám Köztársaság legitimációs válságát.

Az iszlám köztársaság alkotmánya szerint az országot ugyanis egy olyan iszlám jogtudósnak kell vezetnie, akinek vallási és társadalmi tanításait a társadalom többsége elfogadja és követi, mivel azonban Khamenei ajatollah csak megszorításokkal tekinthető az „utánzás forrásának”, ezért a velájat-e fakíh elv alapjaiban csorbult 1989 után. Az eredeti felfogásrendszer értelmében Khamenei ajatollah nem lehetett volna az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője, a gyakorlati szükségszerűség azonban legitimálta az iszlám jogtudós uralmának elvétől való eltávolodást. Khamenei teológiai autoritásának hiánya megmutatja az egész rendszer vallási legitimációjául szolgáló iszlám jogtudós uralmának elv sérülékenységét. Könnyen megeshet ugyanis az, hogy a síita vallási közösség egyik nagy ajatollahja olyan vallási és társadalmi rendeletet adjon ki, amelyet Khamenei ajatollah nem tud ellensúlyozni. Ha mindez megtörténik, akkor az magával hozhatja az egész forradalmi rendszer összeomlását.

Habár a legfőbb vezető hatalmát továbbra sem korlátozhatják a választott intézmények és személyek, Khamenei ajatollah befolyása korántsem akkora, mint egykoron Khomeini ajatollahé volt. A jelenlegi legfőbb vezető kevésbé képes ellensúlyozni a vallási vezetésen belül egymásnak feszülő politikai erők közötti vitákban. Ehelyett a velájat-e fakíh elvet elfogadó és támogató erőkre támaszkodik, akik könnyen hozzájárulhatnak vallási kvalitásainak növekedéséhez és szélesebb körű elfogadottságához. Khamenei ajatollah ennek megfelelően magát egyértelműen a konzervatív táborhoz köti. Hatalmának megőrzése érdekében pedig az állami apparátus nagy részét is közvetlen ellenőrzése és irányítása alatt tartja. A személyi és intézményi rivalizálások azonban felerősíthetik a rendszer legitimációs válságát, s mi több ideológiai disputát is eredményezhetnek, mint ahogyan tette azt, a reformista Mohammad Khátemi elnök alatt kibontakozó vita is a vallási uralom és a demokratikus eszmények kapcsolatáról.

Az Iráni Iszlám Köztársaság politikai berendezkedésében kétségkívül a legfőbb vezető minősül a legerősebb pozíciónak, mivel nemcsak széles jogköri felhatalmazással, hanem igen kiterjedt formális-informális kapcsolatrendszerrel is rendelkezik. Álláspontját szinte minden szinten érvényesíteni tudja, ugyanakkor egyes esetekben a rendszer többi szereplőjére is rá van utalva, így például a Célszerűségi Tanácsra, valamint a Szakértők Gyűlésére. Iránban a legfőbb vezető a legnagyobb politikai autoritás, de nem tekinthető egyedüli politikaformáló erőnek, hiszen abban a nagy befolyással rendelkező egyének és testületek is szerepet játszanak.

Khamenei & Machiavelli

A perzsa fejedelem… 

Az elmúlt hetek, hónapok iráni történései, a kormányzati kinevezések kapcsán kibontakozó Khamenei-Ahmadinezsád párharc egyértelműen bebizonyították, hogy az iszlám köztársaság rendszerében továbbra is a legfőbb vezető a leghatalmasabb méltóság, illetve a legvégső döntnök. Ali Khamenei idestova 22 esztendeje kormányozza az országot (Csak az ománi Kabusz szultán és a még hivatalban lévő líbiai generális, Moammer el-Kadhafi van nála régebb óta hatalmon.), és ezen idő alatt sikeresen túlélt mindenféle válságot, legyen szó akár gyenge vallási legitimációjáról és támogatói bázisáról, vagy az egyetemi diákok véres tüntetéssorozatáról, netán az elszigetelő hatású amerikai szankciópolitikáról. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy sokat forgathatta a firenzei származású Niccoló Machiavelli írásait, a realista politikaszemlélet egyik első értelmiségi atyjának a munkáit.

Niccoló Machiavelli a maga korában jelentős fordulatot vezetett be a politikai gondolkodásban, mivel elvetette az addigi erényközpontú, erkölcsi példázatokban gazdag klasszikus hagyományt, és helyette a politikát, mint öntörvényű világot tekintette, amely független a morális ítéletektől. Amíg a korábbi klasszikusok az uralkodó erényes és példamutató magatartását állították az előtérbe, addig ő az uralom tartós formáinak feltárására és leírására koncentrált. (Machiavelli olvasatában a politika lényege nem más, mint a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája: a politikát a sikere minősíti.)

Machiavelli ’A fejedelem’ című híressé vált munkája az uralkodónak szóló tanácsok és intelmek formájában íródott (ún. „fordított királytükör”), hogy az miként is gyakorolja a legmegfelelőbb módon uralmát, vagyis melyek azok a szükséges lépések és magatartások, amelyek biztosíthatják a stabil uralmat, illetve a belső békét a politikai érdekek és konfliktusok szövevényes világában. Tartalmát tekintve a könyv joggal tekinthető tehát a fejedelmi abszolutizmus első elméleti megalapozásának. Teóriája kettős morált teremtett: a fejedelem szerinte ugyanis felette áll azoknak a törvényeknek, amelyeket mások számára meghoz, tevékenységének megítéléséhez pedig nincs más mérce, mint politikájának sikere. (Ki ne ismerné híres mondását: „Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja, mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy…”)

Khamenei igazán magáévá tette a machiavellizmus alapvető szabályait és tanácsait. Ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy milyen körülmények közepette került hatalomra, majd pedig, hogy milyen viszonyok közt kellett, s kell uralkodnia, mint legfőbb vezetőnek. A modern Irán sok tekintetben az egykori Firenzét idézi, amennyiben korrupt és befolyásos hatalmasságok (ideológiai frakciók, illetve gazdag családok) versengenek folyamatosan egymással a politikai hatalomért. Khamenei ajatollahot éppen ezért ugyanaz a cél motiválja, ami Machiavelli politikai gondolkodását is meghatározta, nevezetesen, hogy hogyan lehetne a kvázi „feudális keretek” közepette hosszabb távon is biztosítani a stabilitást? (Ne feledjük, Khamenei hatalomra kerülése óta minden reggel azzal kel, és minden este azzal fekszik, hogy saját országa, sőt a világ legerősebb hatalma is a megbuktatására törekszik.)

Hatalomra kerülését követően Khamenei folyamatosan szem előtt tartotta a „fejedelem” számára előírtakat, és kétségkívül az egyik legsikeresebb Machiavelli tanonc lett a történelem során. (Az öreg Niccoló biztosan széles és elégedett mosollyal tekintene az iráni ajatollahra, aki egyszerre testesíti meg a katonai és vallási hatalmat, illetve autoritást, amely kombinációt Machiavelli olyan nagyon csodált a saját korában.) De nézzük csak szépen sorjában, hogy melyek azok a machiavellista alapelvek, amelyek mentén Khamenei kiépítette stabilnak mondható egyeduralmát? (Értsd, miközben az arab világ forrong, odahaza pedig számtalan belső, társadalmi és gazdasági probléma létezik, Irán továbbra is a stabilitás szigete a konfliktusos és ingatag régióban, nem is beszélve a demográfiai mutatókról!)

Első tanács: Maradj a háttérben!

Machiavelli olvasatában „jobb, ha félik a fejedelmet, mint ha szeretik”. A hatalom ugyanis a félelemből ered. Ugyanakkor „annak érdekében, hogy ő maga ne essen a tömeg gyűlöletének áldozatul, kerülnie kell azokat a lépéseket és cselekedeteket, amelyekkel a társadalmat maga ellen hangolhatja”. Meg kell tanulnia rosszat tenni, de ugyanakkor jónak is látszani. Éppen ezért a fejedelem a „piszkos munkát”, a terrort végeztesse mással, akit azután feláldozhat a nép haragjának, ő pedig maradjon meg annak, aki a kegyet gyakorolja. (Vagyis: a felelősséget csakis a sikerekért vállalja, a kudarcokat hagyja másokra.)

Ha az iráni politikai rendszert közelebbről szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy a fentiekben leírtakra aligha találhatunk jobb gyakorlati példát az iszlám köztársaságnál. Az alkotmány – és a gyakorlat – szerint a legfőbb vezető rendelkezik a legnagyobb hatalommal úgy, hogy közben senkinek sem tartozik elszámolással. Khamenei ajatollah a legfőbb autoritás birtokosa, a döntések meghozója, hatalmát az informális személyi hálónak és széles kinevezési jogkörének köszönheti. Egyrészt támaszkodhat a politikai intézményekre, mint például az Őrök Tanácsára, amelynek tagjait közvetve vagy közvetlenül ő választja, s amely testület egyfajta szenátusként, alkotmánybíróságként és országos választási bizottságként funkcionál, így biztosítva a döntések gyakorlati végrehajtását. Másrészt gazdasági-pénzügyi függetlenséget élvezhet a különféle vallási alapítványok tevékenységének köszönhetően, amelyek, mint állam az államban működnek, s még csak adót sem fizetnek (pl. Imám Reza Alapítvány). Harmadrészt pedig saját fegyveres erővel is rendelkezik: a Forradalmi Gárda, a Baszídzs milícia, és más paramilitáris egységek jelentik a rendszer katonai támasztékát.

Azt mondhatjuk, hogy a legfőbb vezető számára minden eszköz adott, hogy hatalmát, egyeduralmát biztosítsa. Így például, ha az elcsalt választást kell jóváhagyni, arra ott van az Őrök Tanácsa, ha az elnököt kell rendreutasítani, arra ott van a parlament, és az ott helyet foglaló konzervatív képviselő-tábor, ha egy diákmozgalmat, vagy tüntetést kell vérbe fojtani, arra pedig ott a Gárda és a Baszídzs. A legfőbb vezető így a problémákat nem csak kezelni tudja, de ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor a felelősséget minden egyes esetben át tudja hárítani valamelyik másik politikai-hatalmi szereplőre. A köztársasági elnök és a törvényhozás, akiknek legitimációja és népszerűsége a közvetlen választás miatt igencsak nagy, ezért egyfajta ütközőzónát jelentenek Khamenei ajatollah és az iráni társadalom között. Röviden, az iszlám köztársaságban a legfőbb vezető a színfalak mögött maradva irányítja a főbb politikákat, úgy ahogyan kénye-kedve tartja. A mindennapi szereplést (különösen pedig a piszkos dolgokat és a kudarcokat) meghagyja a többieknek. (Beszédes adat, hogy a Google perzsa nyelvű keresője csak feleannyi Khamenei találatot ad, mint amennyit Ahmadinezsádra dob ki, az angol nyelvű keresőben ez az arány már öt az egyhez a Doktor javára.)

Ali Khamenei tehát egyrészt széles hatalommal bír, másrészt ezt úgy gyakorolja, mintha mindenki és mindenek felett állna. A felelősséget pedig másra testálja, mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthatjuk. Az elnök úr az, aki most célkeresztbe került, és lett hirtelen minden baj legfőbb okozója: a gazdasági nehézségekért, a technológiai lemaradásért, a korrupt és deviáns politikusokért, sőt a nemzetközi elszigeteltségért is a Doktort teszik felelőssé. (Miközben persze mindenki tudhatja, hogy Iránban a legfőbb vezető hozza a döntéseket, s hogy a problémák sokkal összetettebbek, mintsem hogy egy elnök-cserével orvosolni lehetne.)

Második tanács: Élj egyszerűen és mérsékletesen!

A fejedelemnek mérsékletet kell tanúsítania, annak érdekében, hogy a polgárok ellenszenvét ne vonja magára: „azok számára, akik látják és hallgatják, a fejedelemnek olyan embernek kell tűnnie, mint aki jóhiszemű, könyörületes, feddhetetlen, és mélyen vallásos.” Machiavelli tanácsa szerint a vezetőnek óvatosnak kell lennie, s kerülnie kell azon rossz tulajdonságoknak még a hírét is, amelyek miatt államától, hatalmától megfoszthatják. Egyszerű és állhatatos életet kell élnie, s tartózkodnia kell a polgárok tulajdonjogainak a megsértésétől. („A polgárok a becsületükre és a tulajdonukra a legérzékenyebbek: a tulajdonuk és az asszonyuk szent és sérthetetlen; aki ezeket megsérti, gyűlöletet kelt.”)

Khamenei ajatollah a mérsékletesség tekintetében is él-tanulónak számít. Szemben más közel-keleti diktátorokkal neki nincsen kacsalábon forgó palotája, vagy külön bejáratú személyi szabója. Az öböl-menti olajmonarchiák uralkodói mesés palotáikban tengetik napjaikat, ezzel szemben az iráni legfőbb vezető Teherán központjában, egy igazi munkásnegyedbeli lakásban él – természetesen a külső szemektől gondosan elzárva. Az ajatollah öltözködésében szintén messze elmarad a közel-keleti átlagtól. Míg a líbiai generális, Moammer el-Kadhafi valóságos filmsztári ruhakollekcióval rendelkezik, addig Khamenei mindig ugyanabban a bézs/barna színű köntösben, papucsban, sztk-szemüvegben, valamint az elengedhetetlen palesztin kendővel (kaffijeh) a nyakában jelenik meg. (S természetesen fekete turbánban, ami jelzi, hogy nemcsak Allah földi helytartója, de Mohamed próféta vér szerinti leszármazottja is.) Azt, hogy a legfőbb vezető aszketikus életet él, jól mutatja az elfogyasztott napi menü is, ami általában mindig ugyanaz: kenyér, sajt és tojás. A legfőbb vezető többek között így próbálja meg együttérzéséről meggyőzni az elesett társadalmi csoportokat. (Egyes hivatalos történetek szerint régen, elnöksége alatt csak az ételjegyeknek köszönhetően jutott húshoz, annyira szerény körülmények között élt akkoriban.)

Khamenei egyszerű viseletével, szerénységével próbálja ellensúlyozni azt, hogy nincsen olyan karizmája, s nincsenek olyan vallási kvalitásai, mint Khomeini ajatollahnak – aki szintén igen puritán körülmények között élte a mindennapjait. Sokak szemében Khamenei olyan vezető, aki valóban első az egyenlők között, és népszerűsége többek között ennek köszönhető. De nem csak maga Khamenei ajatollah, hanem az egész családja is tartózkodik a fényűzéstől és a nagyzolástól. A Khamenei család, éppen ellenkezőleg, mint a multimilliárdos Rafszandzsáni dinasztia, mindig távol tartotta magát a gazdasági ügyletektől és a pénzügyi vállalkozásoktól. Sőt, ellentétben más közel-keleti diktátorokkal, Irán legfőbb vezetőjének és családtagjainak nincsenek sem korrupciós ügyeik, sem titkos svájci bankszámláik. S míg az egyiptomi, szíriai és tunéziai first lady-k híres-neves pénzköltőknek számítottak, számítanak, addig Ali Khamenei felesége olyan az irániaknak, mint Columbo hadnagy hitvese volt a tévénézőknek: senki sem látott róla még egy fényképet sem.

Az iráni legfőbb vezető portréja minden hivatalban, épületben ott függ az államalapító Khomeini ajatollah képmása mellett, s volt már olyan is bőven, aki Khamenei köré nimbuszt is szőtt (egyes mendemondák szerint a legfőbb vezető születésekor azt kiáltotta, hogy: „ya Ali” – síita rituális jelmondat), de általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ajatollah körül nem épült ki személyi kultusz – nem úgy, mint a közel-keleti diktátorok döntő többsége körül. A modernkori iráni fejedelem így nemcsak, hogy a színfalak mögött maradva irányítja az országát, hanem mérsékletes életvitelével sem lóg ki a polgárok sorából.

Harmadik tanács: Utasíts el minden kompromisszumot!

Machiavelli azt tanácsolja a fejedelemnek, amikor „országában a felek közötti vitát kell elrendezni, akkor biztosítsa, hogy végső ítélete megfellebbezhetetlen és kikezdhetetlen legyen, illetve hogy senkinek se jusson eszébe, hogy megkérdőjelezze a hatalmát vagy döntését.” S mivel az erőszak a hatalom nélkülözhetetlen alapja, a vezetőnek nem jó könyörületességgel kezdeni, mert azt a gyengeség jelének tartják, és könnyen visszaélnek vele. A fejedelemnek esetleges riválisaival szemben, akik a hatalmát fenyegetik a lehető legkíméletlenebbül és brutálisan kell eljárnia. (Röviden: a vezetőnek sikere érdekében határozottnak és elszántnak kell lennie, a kompromisszumos megoldásokat pedig nagy ívben kerülnie kell.)

Khamenei ajatollahnak regnálása kezdete óta folyamatosan frakcióharcokkal kell megküzdenie, amelyeknek a kiegyensúlyozására a karizmatikus képességek hiányában nem maradt más lehetősége, mint hogy a politikai csoportokat egymás ellen kijátssza – s persze, hogy egyre nagyobb mértékben támaszkodjék a Forradalmi Gárdára. Előbb a baloldal teljes marginalizálásával, majd a 2009-es elnökválasztáson történt pártválasztással csak még inkább felerősítette a politikai csoportok már amúgy is létező küzdelmét. De amint azt a vitatott voksolás és tüntetések kapcsán is láthattuk, a legfőbb vezetőnek esze ágában sincs, hogy kritikus helyzetben visszakozzon, meghátráljon. Ellentétben Hoszni Mubarakkal, vagy Ben Alival, Ali Khamenei sohasem fogja azt mondani, hogy „igazatok van, hibáztunk”, mint ahogyan azt sem fogja beismerni, hogy „szükség van reformokra”. (Megtanulta már a leckét a sah bukásakor, aki anno könnyen beadta a derekát, s el is vesztette a hatalmát.) Ehelyett a Machiavelli féle stratégiát alkalmazza: igyekszik elkerülni mindenfajta megegyezést, mert a kompromisszum a gyengeség jele. (S tudja jól, ha csak egy kicsit is enged az ellenzéknek, az csak még többet követel majd.)

Legyen szó a fiatal diákok utcai követeléseiről, vagy a reformpártiak törvényhozási javaslatairól, Khamenei inkább erőből tárgyal, mintsem hogy a megegyezést keresné. Nincs ez másként a külpolitika tekintetében sem. A legfőbb vezető az Egyesült Államok erővel és szankciókkal való fenyegetésére válaszul aligha fogja a kiegyezést választani, mert az a gyengeség jele lenne, s csak még nagyobb washingtoni nyomásgyakorlást eredményezne. (A külpolitika vonatkozásában továbbá meg kell említenünk azt is, hogy az iráni psziché hajlamos az összeesküvés elméletekben való gondolkodásra, éppen ezért a külső hatalmakkal való megegyezés különösen kínos kérdésnek számít.) Hasonló a helyzet a nukleáris fronton is, ahol Irán a sokasodó BT határozatok és gazdasági szankciók, valamint katonai fenyegetések közepette sem fog visszakozni, s valamilyen barter-üzletben feláldozni a nukleáris centrifugáit – mert az egyrészt sértené a perzsák nacionalizmusát, másrészt pedig az erőtlenség képzetét kelthetné az ellenfélben és a külső szemlélőkben.

A fejedelem a viták végső rendezése érdekében a „kegyetlenség helyes alkalmazásához” is nyúlhat. Khamenei az erőszak-alkalmazást illetően kétségkívül vérengző oroszlánként viselkedik, ha szükséges mozgósítja a Baszídzs „droid-hadsereget”, de ugyanakkor furfangos róka is, ha kell szofisztikált eszközökkel lép fel a forradalmi rendszer kritikusaival szemben. S míg a jótéteményeket apránként adagolja, hogy jobban bevésődjenek a társadalom tudatába, addig az elkerülhetetlen kegyetlenségeket igyekszik mással végeztetni, s egy csapásra végrehajtatni, hogy hamarabb elfelejtsék az emberek. (2009 júniusában az elnökválasztás végeredményét megkérdőjelező tüntetőkkel szemben igencsak expeditíven használták az erőszakos oltóanyagot.)

Negyedik tanács: Ápolj jó barátságot a katonákkal!

A fejedelem című írásában Machiavelli arra figyelmeztet, hogy „a vezető, aki a népjólétet nagyobb becsben tartja, mint a fegyveres erőket, az nagy eséllyel el fogja veszíteni a hatalmát és az országát.” (Amennyiben a fejedelem nem alkalmazza a harc művészetét, úgy ez lesz az elsődleges oka vereségének, ha viszont jól bánik a karddal, akkor könnyen megtarthatja államát és uralmát.) Machiavelli felismerte az erőszak alkalmazásának fontosságát, s különösen nagy jelentőséget tulajdonított a lojális fegyveres erőknek, amelyek érvelésében a fejedelem külső-belső védelmét biztosítják. Szerinte az állam védelmi képességét hosszú távon csak az általános hadkötelezettség biztosíthatja. Éppen ezért korának Firenzéjében maga is kísérletet tett polgárokból álló hadsereg szervezésére. (A háború természete című munkájában pedig összefoglalta, hogy melyek a modern hadviselés legfontosabb elvei.)

Ali Khamenei megfogadta Machiavellinek azt a tanácsát is, miszerint jó kapcsolatot kell ápolni a katonasággal. Az ajatollah nem is igen tehetett volna mást, mivel 1989-es hatalomra kerülése óta folyamatosan küzd a hátország hiánya jelentette problémával. Karizmatikus és vallási hiányosságai miatt (Csak egy egyszerű hodzsatoleszlám volt, mikor átvette Khomeini nagy ajatollah helyét!) örökös problémát jelent neki a társadalmi elfogadottság és támogatottság biztosítása. Éppen ezért Khamenei számára a legitimációs erőt nem a vallási szemináriumok, hanem a forradalmi gárda barakkjai jelentik. Ráadásul a fegyveres erő célzott és hatékony alkalmazása sikeres eszköz lehet a politikai ellenfelekkel folytatott csatározásokban is, amelyre a frakcióharcok tagolta iráni politikában és a komoly társadalmi elégedetlenség közepette igencsak nagy szükség van. Azonban amíg Khomeini távol tartotta a fegyveres erőket a politikától, addig Khamenei gyengesége folytán egyre nagyobb teret engedett nekik a hatalmi berendezkedésben. (A gárda az 1990-es évek gazdasági rekonstrukciója közepette előbb gazdasági szereplővé, majd később a reformpártiak ellensúlyozása végett politikai aktorrá is előlépett.)

A legfőbb vezetőnek a Forradalmi Gárda olyan, mint egy majd százezres fős magánhadsereg, amely saját légierővel, haditengerészettel, illetve szárazföldi csapatokkal is rendelkezik. Khamenei ugyanakkor nem csak a gárda felett rendelkezik, hanem a hagyományos reguláris erők vezetőinek kinevezéseiről is ő dönt. Ezáltal Iránban a legfőbb fejedelem az erőszak monopóliumának kizárólagos birtokosa. S mivel az iráni fegyveres erők kvázi korporatív felépítésűek (erőteljesen hierarchizáltak, illetve központilag irányítottak), valamint azok vezetői a befolyásukat, illetve hatalmukat Khamenei ajatollah kegyének köszönhetik, ezért aligha várható, hogy a tunéziai és egyiptomi hadseregek mintájára kihátráljanak a fejedelmük mögül. A patronázs-rendszernek köszönhetően túlontúl sokan érdekeltek a jelenlegi rezsim fenntartásában. A feltétlen lojalitásért cserébe a Forradalmi Gárda vállalatai jól profitáló üzletekhez és állami megrendelésekhez juthattak (a teheráni metróépítéstől kezdve a pisztácia termelésen keresztül a gázmezők kiaknázásáig számtalan ügyletben vesznek részt, bevételük meghaladhatja akár a több tíz milliárd dollárt is, ezáltal pedig maga a gárda az ország legjelentősebb gazdasági entitásának számít).

A 2009-es utcai demonstrációkat követően Khamenei ajatollah kétségkívül kiszolgáltatottabbá vált a Forradalmi Gárdának (és ahogyan tovább gyengül a legfőbb vezető népszerűsége, úgy erősödik majd a gárdától való függősége), de még mindig ő az, aki irányít, és nem a farok csóválja a kutyát. Az iráni fejedelem ugyanis maga választja a gárdaparancsnokokat, s mindig ügyel arra, hogy azok túlzottan sokáig ne maradjanak tisztségükben, időről-időre lecseréli őket, nehogy a fejére nőjenek. A Forradalmi Gárda és a legfőbb fejedelem között egyfajta szimbiotikus kapcsolatrendszer alakult ki az évtizedek folyamán: egyrészről Khamenei ajatollahnak létfontosságú a gárda nyújtotta erő, másrészről pedig a csapatoknak szükségük van a legfőbb vezető kínálta autoritásra.

Ötödik tanács: Tartsd fenn a külső ellenség mítoszát!

Machiavelli szerint a fejedelem sikeres uralkodása megköveteli, hogy a vezető folyamatosan fenntartsa a külső-belső ellenség-ellenfél mítoszát, amit aztán a dolgok rosszra fordulásakor a felelősséget rájuk hárítván könnyen kihasználhat. („A fejedelemnek azáltal, hogy fenntart maga mellett egy ellenzéki opciót, lehetősége van arra, hogy őket bármikor félreállítva megerősíthesse a saját pozícióját.”) A fejedelem sikere ugyanis abban rejlik, hogy mennyiben képes a nehézségeken túllépni és az ellenzéket kezelni, vagy ha úgy tetszik, mennyiben tudja azt a saját érdekeinek szolgálatába állítani.

A külső fenyegetettség mítoszának léte szinte valamennyi diktatúra alapvető jellemvonása. Nincs ez másként az iszlám köztársaságban sem, ahol a forradalom óta az Amerika-ellenesség jelenti az iráni külpolitika egyik központi ideológiai pillérét (az igazságtalan világrend megkérdőjelezése és az elesettek támogatása említhető még e tekintetben) és egyben a rendszer támasztékát. Noha az utcafrontokról már régen lekerültek az USA-ellenes propaganda festmények, de a legfőbb vezetés Washingtont továbbra is mint a „Nagy Sátánt” szemléli. Nincs olyan alkalom, amikor Khamenei ajatollah ne intézne kirohanást az Egyesült Államokkal szemben, legyen szó akár a külpolitikai irányvonal felvázolásáról, akár a mezőgazdaság helyzetének értékeléséről, vagy éppen az oktatási tanrendek meghatározásáról. A legfőbb vezető olvasatában Amerika egy arrogáns és kegyetlen hatalom, amely kénye-kedve szerint avatkozik be a szuverén államok belügyeibe, és önző módon alakítja nemzetközi kapcsolatrendszerét – s amellyel semmilyen körülmények között sem szabad megegyezni.

Az Amerika-ellenesség azonban ma már inkább hivatkozási pont, mintsem ideológiai cél: míg régebben az 1979-es forradalom egyik központi pillére, s az iszlám köztársaság identitásának meghatározó eleme volt, addig napjainkban a „Nagy Sátán” elutasításának oka egyre inkább a status quo fenntartására irányuló törekvés. Khamenei tisztában van azzal, hogy bárminemű normalizálódás az amerikai-iráni viszonyrendszerben, és az ország újraintegrálódása a nemzetközi politikai és gazdasági rendszerbe alapjaiban kérdőjelezheti meg a klérus, illetve a saját hatalmát. A kapcsolatok javulásával ugyanis gazdasági és politikai egyeduralma is veszélybe kerülhet (pl. elveszítheti gazdasági önállóságát). Az Egyesült Államok tehát egyfelől valós fenyegetést jelent (gondoljunk csak az Irán körül kialakult katonai gyűrűre), másfelől pedig remek lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, vagy a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért az agresszív amerikai külpolitikát okolják – ezzel hárítva el magának a rendszernek, s a vezetőnek a saját felelősségét.

Izrael állam, mint „Kisebbik Sátán” az USA-hoz hasonlóan szintén egyfajta ellenségképként van jelen a hivatalos külpolitikai retorikában: egyrészt mert bármikor elővehető támadási felületet jelent, vagy ha úgy tetszik az Egyesült Államok Achilles sarkát, másrészt lehetőséget biztosít, hogy Teherán megnyerje magának az arab „utcát”, s ezáltal pozícionálja magát a közel-keleti régióban, harmadrészt pedig alkalmas arra is, hogy a lakosság figyelmét elterelje a növekvő megélhetési gondokról. Persze az általános érvelést sem feledhetjük, hogy „minden bajok legfőbb okozói a cionisták”. (Arra, hogy nincs valós konfliktus a két fél között íme egy beszédes példa: amikor Izrael 2006-ban háborúzott a libanoni Hezbollahhal, és iráni fiatalok jelentkeztek izraeli bevetésre, a legfőbb vezető azonban inkább hazaküldte őket, mintsem a frontra.)

Vajon Mi lesz a jeles diplomás Iráni fejedelemmel?

Ali Khamenei ajatollah igazi él-tanulónak számít a machiavellista iskolában: a függöny mögött maradva irányítja az országot, hozza a döntéseket, és tartja távol magát a népszerűtlen intézkedésektől; puritánságával és mérsékletességével sokak számára erényes embernek és követendő példának látszik; a konfliktusokat erővel igyekszik megoldani, a kompromisszum lehetőségét még csak hírből sem ismeri; a különféle paramilitáris egységekkel kialakított speciális viszonyrendszernek köszönhetően hatalma kikezdhetetlen; s ha minden kötél szakad, akkor ott van neki az arrogáns USA vagy a cionista entitás, akiket külső fenyegetésként mindenért hibáztatni lehet.

Nos, Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, csakhogy az iráni fejedelem 1989-es regnálása óta, különösen pedig a 2009-es elnökválasztáskor több hibát is vétett, amelyek hosszabb távon akár végzetes hatásúak is lehetnek – mind magának a legfőbb vezetőnek, mind pedig magának az iszlám köztársaságnak.

Khamenei ajatollah elődjével ellentétben nemcsak, hogy karizmával nem bír, hanem úgy fest, hogy a Machiavelli által elképzelt erénnyel (virtussal) sem, nevezetesen egyre kevésbé rendelkezik azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával. Khamenei legitimációs problémáinak ellensúlyozására az évtizedek során erős és befolyásos patronázs-rendszert épített ki, ami az iráni fegyveres erők főparancsnokságától a vidéki falvak pénteki imádságvezetőin át a befolyásos Őrök Tanácsáig terjed. De a legfőbb vezető azonosulása Ahmadinezsáddal olyan óriási hibának tűnik, amelynek a veszélyeire már maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében: a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok (frakciók) egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagyni, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjön – és saját hatalmára veszélyt jelentsen. S miközben Khamenei pártot választott, egyre inkább elvesztette a függöny mögötti vezér szerepét és azt a mozgásterét, amellyel a frakcióharcokat kezelni tudná. Röviden, hiányzik az a rugalmasság, amellyel az aktuális helyzetet meg lehetne oldani, s amely garantálná a fejedelem sikerességét.

Az elkövetett hibák sora azonban nem áll meg itt, sőt mintha egyre több hibát vétene és egyre nagyobb slamasztikába keveredne az iráni legfőbb fejedelem. Így például a túlzott erőszak alkalmazása és a meg nem alkuvás rövid távon ugyan biztosíthatja a legfőbb vezető uralmát, de hosszabb távon mindenképpen aláássa a rendszer életképességét. (A Khomeini által megalkotott iszlám köztársaság aligha menthető meg komolyabb reformok nélkül, persze kérdés, hogy ki lenne képes levezényelni azokat.) Mindenesetre a legfőbb vezető erényessége a véres teheráni leszámolásnak köszönhetően erőteljesen erodálódott, mint azt a „Halál Khameneire!” kiáltások is egyértelműen bizonyítják. Ráadásul a család feddhetetlensége és mérsékletessége is hibádzik, Modzstaba Khamenei (Khamenei fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nem csak hogy egyfajta „bizalmas jobbkézzé”, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. Hovatovább Khamenei ajatollahnak egyre nehezebb Barack Obama újévi üdvözletei és párbeszédet kezdeményező retorikája mellett elhitetni az iráni társadalommal, hogy a „globális arrogáns” (az USA) meg akarja szállni az országukat.

Khamenei minden bizonnyal többször is olvasta Machiavelli ’A fejedelem’ című könyvét, s regnálása során kétségkívül igyekezett megfogadni a vezér számára előírt tanácsokat. Ügyesen lavírozott a frakció-harcok és társadalmi problémák iráni útvesztőjében, de az iszlám köztársaság fokozatos militarizálásával és a meggondolatlan pártválasztásával, a politikai adok-kapok kiélezésével veszélybe sodorta magát és a rendszert is. A legfőbb vezető elvesztette az erényes uralkodó látszatát, de ami még fontosabb, a társadalom és a fejedelem között áthidalhatatlan szakadék keletkezett. (Amíg Khamenei 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az országot, addig a népesség közel 70 százalékát kitevő 33 év alattiak az Internetnek és a tányérantennáknak köszönhetően egyre tájékozottabbak a külföld dolgairól.) Khamenei ajatollah úgy fest, hogy Machiavelli intése ellenére, elvesztette a tömeg támogatását és ragaszkodását, s e helyett egyre inkább az előkelők („a lojális katonák”) kegyeit keresi – az pedig, mint tudjuk, korántsem garancia a hosszú távú politikai sikerességre. Bár a jelen pillanatban nehéz lenne megítélni, hogy Khamenei élete végéig megmarad-e tisztségében, avagy idő előtt távozik a fejedelmi székből, de könnyen megeshet, hogy ugyanarra a sorsra jut majd, mint mentora, Machiavelli: úgy fog eltávozni, hogy azok az emberek, akiket szolgálni szeretett volna, megvetéssel tekintenek majd rá.