Iráni geopolitikai stratégiák

A FÖLDRAJZ SZEREPE AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKÁJÁBAN

Az Iráni Iszlám Köztársaságra sokan úgy tekintenek, mint a forradalmi fanatikusok országára, melyet csak és kizárólag a vallásos-ideologikus elvek és eszmék irányítanak. Nos, a helyzet ennél azért jóval összetettebb. Bár az idealizmus valóban jellemzője az iráni külpolitikai gondolkodásnak, magukat folyamatosan a világmindenség középpontjának gondolják, de Teherán magatartását a gyakorlatban inkább a politikai realizmus határozza meg, külpolitikáját alapvetően a geopolitika, az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete alakítja, s formálja.

AZ IRÁNI GEOPOLITIKAI GONDOLKODÁSRÓL…

Az Iráni Iszlám Köztársaságot sokan irracionális nemzetközi szereplőnek tekintik, mivel külpolitikáját túlontúl ideologikusnak vélik. Mindez nem is csoda, ha az iraki-iráni háborúban aknamezőre vezényelt ember-hullámokat, vagy a jelenlegi köztársasági elnök, Mahmúd Ahmadinezsád retorikai kirohanásait és vallásos performanszait nézzük. Valójában azonban bő három évtizeddel az 1979-es forradalmat követően az iráni külpolitikát már nem a forradalmi hevület és a vallási ideológia motiválja-irányítja, hanem sokkal inkább a geopolitikai és gazdasági érdekek mozgatják azt. Más szóval, Teherán igencsak reálisan szemléli a világot, de még inkább a közvetlen környezetét.

A közhiedelemmel ellentétben Teherán logikusan cselekszik, amennyiben külpolitikai lépéseit minden esetben az előnyök és hátrányok óvatos számbavétele, egyfajta költség-haszon számítás előzi meg. Az államalapító Khomeini ajatollah által lefektetett ideológiai elvek (pl. az Amerika-ellenesség) és vallási dogmák (pl. az elesettek támogatása) mellett az iráni törekvéseket és cselekvéseket többek között olyan tényezők alakítják és befolyásolják, mint például a perzsa nacionalizmus, a hazai és a világgazdasági folyamatok, a szomszédokkal ápolt etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok, végezetül pedig, de nem utolsósorban, a geopolitikai megfontolások és szükségszerűségek.  

A földrajz különösen fontos a teheráni kül- és biztonságpolitikai gondolkodásban, illetve stratégiai tervezésben. Lényegében egyfajta keretet alkot, amely minden szinten és dimenzióban hatással van az iszlám köztársaság által követett politikára. Legyen szó a regionális hatalmi birkózásról, az afganisztáni vagy iraki stabilitásról, az USA jelentette fenyegetésről, az iráni nukleáris kérdésről, vagy éppen a keleti nyitásról, abban a geopolitika mindenképpen fontos szerepet játszik. A földrajzi fekvés ugyanis egyfelől kedvező adottságokat jelent és egyfajta önbizalmat ébreszt az iszlám köztársaságban, másfelől viszont a regionális környezet konfliktusossága komoly fenyegetéseket is jelent Teherán számára.

Irán kiváló képességekkel bír, ehhez kétség sem fér, elég csupán az iráni kőolaj és földgáz-készletek méretére gondolni, vagy éppenséggel az energiahordozók kereskedelme szempontjából kulcsfontosságú területre, a Hormuzi-szorosra vetni a tekintetünket. Teherán tisztában van az adottságaival, és megpróbál azokból előnyt kovácsolni. Így például a fosszilis energiahordozókban rejlő lehetőségeket igyekszik politikai-stratégiai szövetségkötésekre felhasználni, miközben az olajdollárokból megkísérli fejleszteni a katonai erejét, és növelni az elrettentő képességét. Ez utóbbihoz pedig remek kiindulópontot adnak az olyan geostratégiailag fontos területek, mint amilyen a Perzsa-öböl bejárata is. 

Az iszlám köztársaság biztonsági percepcióit és külpolitikai magatartását nagyban befolyásolja az ország közvetlen szomszédainak mindenkori helyzete, mivel kötegnyi társadalmi-kulturális szállal kötődik a térség államaihoz. Irán nemzetközi környezete pedig igencsak instabil: Nyugaton felekezeti konfliktus fenyeget (Irak), Keleten bukott, illetve törékeny államok okoznak fejtörést (Afganisztán és Pakisztán), Északon olyan államok sorakoznak, amelyek politikailag, társadalmilag és gazdaságilag átmeneti, s bizonytalan állapotban vannak (Közép-Ázsia és a Kaukázus), végezetül Délen autoriter rezsimek vannak, amelyek komoly társadalmi-politikai problémákkal küzdenek (az öböl-monarchiák).

Összességében elmondható tehát, hogy a földrajzi adottságok és a regionális fenyegetések alapjaiban határozzák meg az iszlám köztársaság regionális kül- és biztonságpolitikáját. A jelenlegi helyzetben pedig lényegében három fő cél fogalmazódik meg a teheráni vezetés előtt: először is, elismertetni és fenntartani az ország vezető szerepét a Perzsa-öböl tágabb térségben; másodszor, megelőzni és kezelni a forradalmi rezsim működésére és az állam területi integritására veszélyt jelentő konfliktusokat; végezetül harmadszor, minden eszközzel és erővel ellensúlyozni, illetve elrettenteni az Amerikai Egyesült Államokat, és annak stratégiai szövetségeseit a katonai beavatkozástól.

AZ UNIVERZUM KÖZEPE MI VAGYUNK…

Az iszlám köztársaság külpolitikáját nem csupán ideologikusnak tekintik, hanem messianisztikusnak is gondolják. S meg kell hagyni, ebben van is némi igazság, amennyiben az iráni külpolitikai törekvéseket tényleg jellemzi valamiféle elhivatottság-érzet. Csakhogy ez nem a forradalmi-vallási ideológia által motivált küldetéstudat, hanem inkább egyfajta földrajzi-történelmi determinizmus. Az ország, hívják Perzsiának, vagy éppen Iránnak, irányítsák sahok, vagy éppenséggel ajatollahok, földrajzi adottságainak tudatában és történelmi múltjának fényében önmagát mindig is úgy határozta meg, mint a Perzsa-öböl térségének vezető hatalmát.

A irániak számára a Perzsa-öböl rendkívül fontos és különösen érzékeny pont, a helytelen megnevezés (Arab-öböl) hallatán-láttán képesek határon belül és kívül egyszerre felszólalni, tüntetni, s akár konferenciákat és sportjátékokat is bojkottálni, no meg persze tiltakozó Facebook-csoportokat alapítani. A történelmi példánál maradva pedig, amíg a sah Omán és az Emírségek feletti ellenőrzés miatt hadakozott a szaúdi uralkodóval, addig napjainkban Teherán és Rijád Bahreinben és Irakban mérkőzik meg egymással a hegemón címért. Röviden, az öböl ügye egyfelől a perzsa identitás elengedhetetlen alkotóelemét képezi, másfelől pedig az ország regionális hatalmiságát hivatott alátámasztani.

A regionális vezető szerep képe, képzete több tőről fakad. Elsősorban az ország földrajzi és demográfiai méretéből adódik. Irán a maga közel 1,7 millió km²-es területével és a majd 80 milliós lakosságával igazi óriásnak számít a régió államaihoz képest (területileg Szaúd-Arábia, népességileg Törökország ellensúlyozhatja). Hovatovább övé a leghosszabb partszakasz az öbölben. De legalább ennyire fontos faktor Perzsia történelmi és kulturális múltja-jelene is, gondoljunk csak arra, hogy mely országokban használják a perzsa nyelv valamely változatát (pl. fél Afganisztán a perzsával rokon dárit beszéli), vagy hogy az közép-ázsiai országok elnevezésében szereplő „-isztán” a fársziból ered (helyet jelent).

A térségbeli hatalmiságról szőtt álmokban a földrajzi és kulturális nagyság mellett a vallás is szerepet játszik, amennyiben az iszlám köztársaság úgy tekint magára, mint a „síita galaxis” középpontjára. Mindez nem is meglepő, ha azt nézzük, hogy az iszlám kisebbik ágához tartozó Ali-pártiak (síiták) itt élnek a legnagyobb számban a világon. Ráadásul a síita vallásgyakorlásban kulcsszerepet játszó nagy ajatollahok közül sokan Iránban tevékenykednek, vagy egykor Kumban (az iszlám köztársaság teológiai központjában) folytatták a vallási tanulmányaikat. Ez utóbbi olyan köteléket jelent, amit Teherán igyekszik tudatosan kihasználni, legyen szó Bahreinről, Irakról, vagy éppen Libanonról.

Az iszlám köztársaság valódi jelentősége azonban a kedvező földrajzi fekvésében, illetve a területén található stratégiai nyersanyagokban rejlik. Irán igazi energia-nagyhatalomnak tekinthető, mivel egyfelől a világ szénhidrogén-készleteinek tetemes része felett rendelkezik (földgázkészlete a második, kőolajtartaléka pedig a harmadik legnagyobb a világon), másfelől az energiahordozók szállításában, az ún. „csővezeték-játszmában” is kulcsfontosságú szereplőnek számít. Különösen így van ez, ha azt nézzünk, hogy az ország egyfajta területi összeköttetést nyújt (földsávot képez) két, a világgazdaság számára igencsak fontos terület, a Kaszpi-tenger medencéje és a Perzsa-öböl térsége között. 

Az irániak országukra kétségkívül úgy tekintenek, mintha az az „univerzum közepe” lenne, valójában azonban regionális hatalmiságuknak több buktatója, s akadálya is van. Így például az a tény, hogy Irán mind felekezetileg, mind pedig etnikailag élesen elkülönül a régió más államaitól, mivel síitaként és perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ráadásul valami olyasmin szeretnének uralkodni, amivel szemben elképesztően bizalmatlanok, és amit nagymértékben lenéznek. A kiváló adottságok pedig nem sokat érnek, ha a környező régió folyamatosan konfliktusokkal terhelt, és még inkább, ha legfőbb ellenlábasa komoly erővel képviselteti magát a közvetlen szomszédságban.

DE IGENCSAK BIZONYTALAN RÉGIÓBAN ÉLÜNK…

Irán valóságos hegyvidéki erődnek számít, amennyiben a Zagrosz, az Alborz, és más hegyvonulatok megbízható védelmet nyújtanak a külső hódítókkal szemben. Az iráni lakosság multikulturális, vagy ha úgy tetszik „rongyszőnyeg” jellegét figyelembe véve azonban már korántsem ilyen kedvező a helyzet. A népesség közel felét kitevő etnikai kisebbségek, illetve a különféle felekezeti csoportok az ún. stratégiai végeken élnek. Mindez pedig azt jelenti, hogy a régióban jelentkező konfliktusok a határokon átívelő identitások miatt Iránban is éreztetik a hatásukat, sőt mi több, adott esetben (lásd például a kurd vagy a beludzsi szeparatizmust) az ország területi egységességét is kikezdhetik-megkérdőjelezhetik.

A szőnyeg példánál maradva, az iráni etnikai mozaikot talán a perzsa szőttesek sokfélesége tükrözi vissza a leginkább, mivel a kézműves remekek mind-mind magukon hordozzák készítőik származását, vagyis sajátos karakterjegyekkel bírnak. Így a nyugat-iráni lúrok sötétkék szőnyegein piros, barack, és szürke színű elnyújtott, hatalmas hópelyheket láthatunk, míg a bakhtiariak inkább óriási stilizált virágokat és hajladozó ágakat ábrázolnak. Ezzel szemben az északi kurdok a vöröset a feketével, illetve az egészen mély sötétkékkel kombinálják precíz geometriai mintákban. Az ország délkeleti régiójában élő beludzsiak pedig a kietlen sivatagos vidék színeit, a homokszínt és a barnát használják a szövéshez.

Teheránnak a terror elleni háború kétségkívül főnyeremény volt, hiszen az amerikai rezsimváltásoknak köszönhetően két ellenséges rendszer is megdőlt a szomszédságban: egyrészt Afganisztánban véget ért a tálibok uralma, s ezzel a szunnita radikálisok jelentette fenyegetés is; másrészt Irakban megbukott Szaddám Huszein diktatúrája, aki Khomeini szemében a sah és az USA mellett a „harmadik sátánt” jelképezte, s akivel nyolc esztendőn keresztül (1980-1988) véres háborút vívott. A szeptember 11. utáni regionális változások eredményeként Irán kvázi „természetes” ellenfél nélkül maradt, s hatalma a történelmi-kulturális befolyásának köszönhetően látványosan megnövekedett.

A térségbeli változásoknak azonban nem csak pozitívumai vannak, hanem negatívumai is. Így például a teheráni vezetést komolyan aggasztják az afganisztáni destabilizáció határokon átívelő következményei. Ne feledjük, ma közel két és fél millió afgán menekült él Iránban, ami komoly megterhelést jelent a gazdaságnak. De talán ennél is nagyobb problémát jelent az afgán instabilitás miatt virágzó kábítószer-kereskedelem, amelyben Irán, mint fogyasztó- és tranzit-ország egyaránt súlyosan érintett. A lakosság 2,8 százaléka, vagyis több mint 2 millió ember minősül drogfogyasztónak – s ezzel Irán a világelső. Éppen ezért Teherán a „megelőzést” szem előtt tartva érdekelt az afganisztáni stabilitásban.

A regionális problémák és kihívások különösen Irak esetében szembetűnőek. Első pillantásra úgy fest, hogy Irán sikeresen igyekszik betölteni a Szaddám-rezsim bukását (még inkább az amerikai csapatok kivonulását) követően keletkezett hatalmi űrt, hosszabb távon azonban korántsem biztos, hogy Teherán képes lesz befolyásolni-irányítani a szomszédos arab államot. Irak több tekintetben is fejtörést okozhat Iránnak: egyrészt olajvagyonának köszönhetően előbb-utóbb meghatározó aktorrá, s versenytárssá válik a világpiacon, másrészt a síita vallási központok és zarándokhelyek tulajdonlásával, illetve a politika és a vallás kapcsolatának klasszikus kvietista megközelítésével egyfajta vallási kihívást is jelenthet.

Irán azonban nem csak a keleti és a nyugati fronton néz szembe veszélyekkel, hanem északon és délen is fenyegetve érezheti magát. A kaukázusi régió igazi puskaporos hordónak számít, ha a felekezeti és etnikai viszonyokat nézzük. Irán számára pedig különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy jelenleg több azeri él Iránban (12 millió), mint az anyaország Azerbajdzsánban (10 millió). A közép-ázsiai országok klán-alapú politizálása pedig szintén komoly veszélyeket rejt magában, gondoljunk csak a tádzsik polgárháborúra, netán a kirgiz forrongásokra. De Délen sem jobb a helyzet, itt a síita-szunnita szembenállás, a területi vita és hatalmi rivalizálás, valamint az USA hadiflottájának jelenléte okoz aggodalmakat.

RÁADÁSUL AMERIKAI KATONAI GYŰRŰBEN VAGYUNK…

A Washington által levezényelt terror elleni háború egyfelől mindenképpen kedvező helyzetbe hozta az iszlám köztársaságot, másfelől azonban komoly fenyegetést is generált, amennyiben a „Nagy Sátán”, az Egyesült Államok a korábbiaknál sokkalta nagyobb katonai erővel jelent meg a térségben, s lényegében körbevette az országot. Mindezt igen találóan fogalmazza meg a következő iráni szólásmondás: „a világon jelenleg csupán két ország létezik, amely csak és kizárólag az Egyesült Államokkal határos: az egyik Kanada, a másik pedig Irán”. (Ez pedig azért is ironikus, mert Iránnak rendkívül sok szomszédja van, szám szerint tizenhárom.)

Az amerikai pozíciók erősödését, az Afganisztánba, valamint Irakba vezényelt erők létszámát, továbbá az öbölben felvonultatott haditechnológiát látva, Teherán egyfajta katonai gyűrűben találta magát, amiből azt következtetést vonta le, hogy az USA következő célpontja az iszlám köztársaság lesz – s mindez azóta sem változott. A washingtoni rendszerváltási kísérlettől való félelemében pedig az iráni vezetés összetett stratégiát dolgozott ki: egyrészt igyekszik földrajzi adottságait meglovagolva ellen-súlyozni az amerikai törekvéseket, másrészt megkísérli fokozni az elrettentési képességeit, harmadrészt pedig megpróbál stratégiai partnereket szerezni, s koalíciókat kötni.

Az Egyesült Államokkal való birkózásban Teherán előnyben van, hiszen földrajzi fekvése és történelmi kapcsolatai folytán komoly a befolyása a szomszédos államokban. Amíg Irakban a síita kötelékeket, addig Afganisztánban a kulturális szálakat tudja felhasználni, s azokkal ellehetetleníteni az amerikai stabilizációs törekvéseket – vagy ha úgy tetszik felcsavarni az erőszak gázlángját. Irán mindkét esetben kettős játékot űz: egyfelől hivatalosan támogatja a kormányzatot (például segélyez és fejleszt), másfelől viszont egyfajta árnyék-diplomáciát folytatva igyekszik szorosabb kapcsolatot kiépíteni az Amerika-ellenes csoportokkal (amit a lelepleződött fegyverszállítások és pénzzel teli aktatáskák igazolnak).

Irán az amerikai katonai fenyegetésre válaszul komoly fegyverkezésbe kezdett, amit bizonyít számos nagyszabású kínai és orosz fegyvervásárlás, illetve több saját erőből kifejlesztett harci eszköz, valamint néhány apróbb katonai siker (ki ne emlékezne a sértetlenül leszedett amerikai robotrepülőgép esetére). Irán azonban nem igen tudja ledolgozni az USA-val szembeni technikai hátrányát, ezért stratégiájának meghatározásában az aszimmetrikus hadviselés eszközeire-taktikáira helyezi a hangsúlyt. Mindezt a Perzsa-öbölben egyértelműen láthatjuk, ha a brit tengerészeket riogató motorcsónakok armadáját, vagy a hadrendbe állított mini-tengeralattjárókat, netán a rendelkezésre álló tengeri aknákat nézzük.

A teheráni stratégák Washington elrettentésére és féken tartására a nukleáris opciót tartják a legjobb eszköznek, az atomfegyver meglétét olyan biztosítéknak tekintik, ami garantálhatja a rezsim tovább-élését – hovatovább orvosolhatja az ország energia-gondjait és demonstrálhatja regionális hatalmiságát is. Az iráni vezetés szeme előtt az észak-koreai példa lebeg, hiszen abban igazolva látják, hogy az atom-bomba előállításának képessége egyfajta elrettentő védelmet nyújt, s mérsékletre, illetve elfogadásra kényszeríti a világ vezető szuperhatalmát. De fontos tényező a nukleáris-földrajz is, amennyiben a tágabb délnyugat-ázsiai régióban valósággal hemzsegnek az atomhatalmak (India-Pakisztán-Izrael).

Az amerikai-iráni szembenállás egyre jobban hasonlít valamiféle regionális hidegháborúra, mindkét fél igyekszik egyfelől elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, másfelől viszont titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, valamint gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással gyengíteni az ellenfelét. Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja, valamint a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegeti Washingtont, miközben titkon abban reménykedik, hogy az észak-koreai eset ismétlődik majd meg az ő esetében is. Az USA pedig Szíriában próbál fogást venni az iszlám köztársaságon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) igyekszik sarokba szorítani Teheránt.

NINCS MIT TENNI, „KELET” FELÉ FORDULUNK…

A washingtoni törekvések láttán azonban felmerül a kérdés, hogy vajon a mai energia-éhes világban mennyire lehet sikeresen elszigetelni azt az országot, amely a világ egyik legnagyobb szénhidrogén-készletével rendelkezik, ráadásul rendkívül „jó helyen” fekszik? Nos, igencsak nehezen, s ezt Irán is tudja. Teherán az elrettentési képességeinek erősítése mellett igyekszik a gazdasági és kereskedelmi lehetőségeket kihasználva szövetségeseket keresni, s velük ellensúlyozni az USA politikai befolyását és katonai fenyegetését. Így régi stratégiai partnerén (Oroszországon) túl, az ún. „keleti nyitásban” olyan államokkal törekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatát, mint Kína és India (és Közép-Ázsia országai).

Teherán a 79-es forradalmat követően a „se nem Kelet” frázisban utasította el a moszkvai kapcsolatot, a Szovjetunió felbomlását követően azonban Irán és Oroszország viszonya fokozatosan erősödött, mára pedig több tekintetben is egymás fontos szövetségesei lettek. Együttműködésük alapja a geopolitikában rejlik, vagyis mindketten érdekeltek a térség stabilitásában, a konfliktusok kezelésében, de legfőképpen az USA regionális befolyásának korlátozásában. Moszkva és Teherán partnerségnek természetesen számos egyéb oka is van, gondoljunk csak a nukleáris együttműködésre (például a busheri erőművet orosz segítséggel építik), vagy éppenséggel a két ország közt zajló fegyverkereskedelemre.

Irán a hidegháborút követően óvatos volt és önmérsékletet tanúsított a poszt-szovjet térségben, mivel látta, hogy az új geopolitikai konstellációban továbbra is Oroszországé a vezető szerep. Az elmúlt évtizedben azonban aktivizálta magát Északkeleten, mert a közép-ázsiai régióban kitörési lehetőséget látott az amerikai szorításból. S valóban, Irán a kulturális kapcsolódási pontokat a kölcsönös gazdasági érdekekkel kombinálva igen befolyásos aktorrá lépett elő a térségben. Teherán számára a régió kiváló piac, amennyiben ott termékeit és technológiáit egyaránt el tudja adni. A Gazdasági Együttműködés Szervezetének tagjaként pedig nem csak gazdaságilag, hanem politikailag is fontos szereplőnek számít.

India és Irán kapcsolata időben messzire nyúlik vissza, ahogyan fogalmaznak, a két nép között egyfajta civilizációs-történelmi kötelék van, ami az indoeurópai kultúrkörhöz való tartozásból, valamint az évezredes egymás mellett élésből ered. Manapság azonban a gazdasági, politikai és biztonsági ügyek azok, amelyek összekötnek. Delhi és Teherán viszonyában különösen a stratégiai kényszerek játszanak döntő szerepet. Így például közös geopolitikai érdek és törekvés Pakisztán ellensúlyozása, mivel az, a bukófélben lévő államiságával, illetve a társadalmi-állami radikalizmusával komoly fenyegetést jelent mindkét félnek. (Mindez jól látható Afganisztánban, ahol közösen lépnek fel Iszlámábáddal szemben.)  

Indiával szemben Kínának nincsen történelmi kapcsolata Iránnal, Peking és Teherán kooperációja az 1990-es évek végén indult csak útnak. Kapcsolatukban pedig alapvetően a gazdasági megfontolások dominálnak, amennyiben az energiahordozók kitermelése és kereskedelme fűzi össze a feleket. A nyugati szankciópolitikát kihasználva Kína kvázi monopolhelyzetbe került az iszlám köztársaságban.  Ma az energia-függő távol-keleti óriás Irán legnagyobb gazdasági partnere, legyen szó kőolaj-vásárlásokról (olaj-exportjának közel harmada Kínába irányul), vagy fegyvereladásokról (a kínaiak átvették az oroszok szerepét), netán az összesített kereskedelmi mutatókról (Kína a mérleg több mint 20 százalékát adja) – hovatovább ne felejtsük el megemlíteni a teheráni metróépítkezéseket sem.

A „keleti hatalmakkal” kötött kereskedelmi megállapodások és stratégiai együttműködések igen jól bizonyítják azt, hogy Irán Kelet felé orientálódik. De ez ügyben a kétoldalú kapcsolatoknál talán még beszédesebb az ország regionális, illetve nemzetközi törekvése, nevezetesen, hogy taggá kíván válni a Sanghaji Együttműködési Szervezetben, Oroszország és Kína (és a közép-ázsiai országok) kormányközi kooperációjában (jelenleg megfigyelői státussal van jelen a szövetségben). Mindez az ország adottságait figyelembe véve azért fontos, mert Teherán döntése, nevezetesen, hogy melyik tábort (a keletit vagy a nyugatit) választja, alapjaiban befolyásolhatja a nemzetközi folyamatokat, a világ rendjének alakulását.

UTÓSZÓ: MERRE TOVÁBB PERZSA BIRODALOM?

Az Iráni Iszlám Köztársaság napjaink nemzetközi politikájának egyik legfontosabb szereplője lett, hiszen a jelenkori világpolitikának alig van olyan aspektusa – az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszonytól, a kőolaj és a földgáz világpiaci árán át, Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet stabilitásáig – amely ne lenne szoros összefüggésben a teheráni politikával. Irán kétségkívül igyekszik az adottságait és a kínálkozó lehetőségeket kihasználni, s a történelmi Perzsia helyébe lépni, de hogy akkora „világ-hatalommá” váljon, mint amilyen elődje volt a saját korában, arra nem sok az esélye, ahhoz ugyanis túl nagy a külső ellensúly, illetve túl sok a belső probléma.

A forradalmi rendszer fennállása alatt sok válságot (háborút, elszigetelődést, diáklázadást) túlélt, de legitimációja az évtizedek során erősen erodálódott, egyes becslések szerint ma már csak a lakosság alig egynegyede szimpatizál a vezetéssel és az irányvonallal. Mondhatnánk, hatalmas a szakadék a rezsim céljai, illetve a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom világlátása, vágyakozásai között. Mindez kifejeződött a 2009-es tüntetésekben is, amikor milliók tiltakoztak az elcsalt választás ellen. A kedélyek azóta sem csitulnak, izzik a parázs a fejekben, ráadásul a személyi, s frakcióharcok sem hagytak alább, sőt éppen ellenkezőleg, jelenleg a konzervatív tábor régi és új generációja vív ölre menő küzdelmet egymással. (Eközben a Forradalmi Gárda befolyásosabbá válásával lassan militarizálódik a rendszer.)

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflá­cióval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. A populista félretervezések és a súlyosbodó szankciók eredményeként az iráni gazdaság rendkívül rossz helyzetben van. Csupán néhány adat: az olaj-export a tavalyi évhez képest közel a felével esett vissza (ez dollár milliárdok kiesését jelenti havonta), az infláció hivatalosan 25% (a gyakorlatban ennek a duplája), a munkanélküliek aránya közel 20% (ami leginkább a fiatalokat sújtja, s erősíti a kivándorlást). Mindez pedig tovább fokozhatja a már meglévő politikai-társadalmi válságot, illetve gyengítheti Irán nemzetközi pozícióit is.

Az „arab tavaszként” elhíresült forrongásokat Teherán úgy interpretálta, mint saját forradalmának a folytatását, az iszlám újjászületés egyfajta sikerét. Valójában azonban az egyiptomi, tunéziai, líbiai, és szíriai forradalmárok nem az iszlám köztársaságra tekintettek-tekintenek mintaként, hanem a Török Köztársaságra, amely szekuláris, kvázi demokratikus politikai berendezkedésével, nyugati kapcsolat-rendszerével, erős és sikeres gazdaságával (Európa hetedik legnagyobb gazdasága) sokkal vonzóbb alternatívát kínál. (Sőt mi több, a gázai-flottilla megszervezésével az izraeli fronton is előnybe került.) Úgy fest, megismétlődik a történelem, amennyiben ismét török-perzsa kakaskodás lesz a térségben.

Ankara és Teherán birkózása már most is egyértelműen látható, különösen, ha a szíriai eseményeket vesszük szemügyre: míg előbbi az Asszad-ellenes lázadókat segíti, addig utóbbi a fennálló rezsim egyik legjelentősebb támogatójának számít. Irán számára Szíria kulcsfontosságú, egyrészt mert régi stratégiai szövetséges (ami az Irak- és Izrael-ellenességből adódik), másrészt pedig mert stratégiailag igen fontos terület. Szíria jelenti ugyanis az összekötő kapcsot a levantei régióval, ahol Iránnak komoly érdekeltségei vannak (lásd a Hezbollahhal fenntartott speciális viszonyát). Éppen ezért a damaszkuszi pillér kiesése hosszabb távon súlyos csapást mérne Irán közel-keleti kapcsolatrendszerére (hálójára).

Összességében Iránnak a regionális hatalmisághoz – vagy ha úgy tetszik a „magállamisághoz” – szinte minden geopolitikai adottsága-képessége megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedés. Csakhogy a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok – továbbá a tágabb Közel-Keleten zajló politikai-társadalmi változások – mind-mind komoly akadályt jelentenek számára. Tehát az iráni célkitűzés, hogy az ország az „univerzum középpontja” legyen, még mindig inkább csak vágyálom, mintsem valóság.