Az
Iráni Iszlám Köztársaságra sokan úgy tekintenek, mint a forradalmi fanatikusok
országára, melyet csak és kizárólag a vallásos-ideologikus elvek és eszmék
irányítanak. Nos, a helyzet ennél azért jóval összetettebb. Bár az idealizmus valóban
jellemzője az iráni külpolitikai gondolkodásnak, magukat folyamatosan a
világmindenség középpontjának gondolják, de Teherán magatartását a gyakorlatban
inkább a politikai realizmus határozza meg, külpolitikáját alapvetően a geopolitika,
az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete alakítja, s formálja.
AZ
IRÁNI GEOPOLITIKAI GONDOLKODÁSRÓL…
A
közhiedelemmel ellentétben Teherán logikusan cselekszik, amennyiben
külpolitikai lépéseit minden esetben az előnyök és hátrányok óvatos
számbavétele, egyfajta költség-haszon számítás előzi meg. Az államalapító Khomeini
ajatollah által lefektetett ideológiai elvek (pl. az Amerika-ellenesség) és
vallási dogmák (pl. az elesettek támogatása) mellett az iráni törekvéseket és
cselekvéseket többek között olyan tényezők alakítják és befolyásolják, mint
például a perzsa nacionalizmus, a hazai és a világgazdasági folyamatok, a
szomszédokkal ápolt etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok, végezetül
pedig, de nem utolsósorban, a geopolitikai megfontolások és szükségszerűségek.
A
földrajz különösen fontos a teheráni kül- és biztonságpolitikai gondolkodásban,
illetve stratégiai tervezésben. Lényegében egyfajta keretet alkot, amely minden
szinten és dimenzióban hatással van az iszlám köztársaság által követett
politikára. Legyen szó a regionális hatalmi birkózásról, az afganisztáni vagy
iraki stabilitásról, az USA jelentette fenyegetésről, az iráni nukleáris
kérdésről, vagy éppen a keleti nyitásról, abban a geopolitika mindenképpen
fontos szerepet játszik. A földrajzi fekvés ugyanis egyfelől kedvező
adottságokat jelent és egyfajta önbizalmat ébreszt az iszlám köztársaságban,
másfelől viszont a regionális környezet konfliktusossága komoly fenyegetéseket is
jelent Teherán számára.
Az
iszlám köztársaság biztonsági percepcióit és külpolitikai magatartását nagyban
befolyásolja az ország közvetlen szomszédainak mindenkori helyzete, mivel kötegnyi
társadalmi-kulturális szállal kötődik a térség államaihoz. Irán nemzetközi környezete
pedig igencsak instabil: Nyugaton felekezeti konfliktus fenyeget (Irak),
Keleten bukott, illetve törékeny államok okoznak fejtörést (Afganisztán és
Pakisztán), Északon olyan államok sorakoznak, amelyek politikailag,
társadalmilag és gazdaságilag átmeneti, s bizonytalan állapotban vannak (Közép-Ázsia
és a Kaukázus), végezetül Délen autoriter rezsimek vannak, amelyek komoly
társadalmi-politikai problémákkal küzdenek (az öböl-monarchiák).
Összességében
elmondható tehát, hogy a földrajzi adottságok és a regionális fenyegetések
alapjaiban határozzák meg az iszlám köztársaság regionális kül- és
biztonságpolitikáját. A jelenlegi helyzetben pedig lényegében három fő cél
fogalmazódik meg a teheráni vezetés előtt: először is, elismertetni és
fenntartani az ország vezető szerepét a Perzsa-öböl tágabb térségben;
másodszor, megelőzni és kezelni a forradalmi rezsim működésére és az állam
területi integritására veszélyt jelentő konfliktusokat; végezetül harmadszor, minden
eszközzel és erővel ellensúlyozni, illetve elrettenteni az Amerikai Egyesült
Államokat, és annak stratégiai szövetségeseit a katonai beavatkozástól.
AZ
UNIVERZUM KÖZEPE MI VAGYUNK…

A
irániak számára a Perzsa-öböl rendkívül fontos és különösen érzékeny pont, a
helytelen megnevezés (Arab-öböl) hallatán-láttán képesek határon belül és kívül
egyszerre felszólalni, tüntetni, s akár konferenciákat és sportjátékokat is
bojkottálni, no meg persze tiltakozó Facebook-csoportokat alapítani. A
történelmi példánál maradva pedig, amíg a sah Omán és az Emírségek feletti
ellenőrzés miatt hadakozott a szaúdi uralkodóval, addig napjainkban Teherán és
Rijád Bahreinben és Irakban mérkőzik meg egymással a hegemón címért. Röviden,
az öböl ügye egyfelől a perzsa identitás elengedhetetlen alkotóelemét képezi,
másfelől pedig az ország regionális hatalmiságát hivatott alátámasztani.
A
regionális vezető szerep képe, képzete több tőről fakad. Elsősorban az ország földrajzi
és demográfiai méretéből adódik. Irán a maga közel 1,7 millió km2-es
területével és a majd 80 milliós lakosságával igazi óriásnak számít a régió
államaihoz képest (területileg Szaúd-Arábia, népességileg Törökország
ellensúlyozhatja). Hovatovább övé a leghosszabb partszakasz az öbölben. De
legalább ennyire fontos faktor Perzsia történelmi és kulturális múltja-jelene
is, gondoljunk csak arra, hogy mely országokban használják a perzsa nyelv
valamely változatát (pl. fél Afganisztán a perzsával rokon dárit beszéli), vagy
hogy az közép-ázsiai országok elnevezésében szereplő „-isztán” a fársziból ered
(helyet jelent).
Az
iszlám köztársaság valódi jelentősége azonban a kedvező földrajzi fekvésében, illetve
a területén található stratégiai nyersanyagokban rejlik. Irán igazi
energia-nagyhatalomnak tekinthető, mivel egyfelől a világ
szénhidrogén-készleteinek tetemes része felett rendelkezik (földgázkészlete a
második, kőolajtartaléka pedig a harmadik legnagyobb a világon), másfelől az
energiahordozók szállításában, az ún. „csővezeték-játszmában” is
kulcsfontosságú szereplőnek számít. Különösen így van ez, ha azt nézzünk, hogy
az ország egyfajta területi összeköttetést nyújt (földsávot képez) két, a
világgazdaság számára igencsak fontos terület, a Kaszpi-tenger medencéje és a
Perzsa-öböl térsége között.
Az
irániak országukra kétségkívül úgy tekintenek, mintha az az „univerzum közepe”
lenne, valójában azonban regionális hatalmiságuknak több buktatója, s akadálya
is van. Így például az a tény, hogy Irán mind felekezetileg, mind pedig
etnikailag élesen elkülönül a régió más államaitól, mivel síitaként és
perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ráadásul
valami olyasmin szeretnének uralkodni, amivel szemben elképesztően
bizalmatlanok, és amit nagymértékben lenéznek. A kiváló adottságok pedig nem
sokat érnek, ha a környező régió folyamatosan konfliktusokkal terhelt, és még inkább,
ha legfőbb ellenlábasa komoly erővel képviselteti magát a közvetlen szomszédságban.
DE
IGENCSAK BIZONYTALAN RÉGIÓBAN ÉLÜNK…
Irán
valóságos hegyvidéki erődnek számít, amennyiben a Zagrosz, az Alborz, és más
hegyvonulatok megbízható védelmet nyújtanak a külső hódítókkal szemben. Az
iráni lakosság multikulturális, vagy ha úgy tetszik „rongyszőnyeg” jellegét
figyelembe véve azonban már korántsem ilyen kedvező a helyzet. A népesség közel
felét kitevő etnikai kisebbségek, illetve a különféle felekezeti csoportok az
ún. stratégiai végeken élnek. Mindez pedig azt jelenti, hogy a régióban
jelentkező konfliktusok a határokon átívelő identitások miatt Iránban is
éreztetik a hatásukat, sőt mi több, adott esetben (lásd például a kurd vagy a beludzsi
szeparatizmust) az ország területi egységességét is kikezdhetik-megkérdőjelezhetik.
A
szőnyeg példánál maradva, az iráni etnikai mozaikot talán a perzsa szőttesek
sokfélesége tükrözi vissza a leginkább, mivel a kézműves remekek mind-mind
magukon hordozzák készítőik származását, vagyis sajátos karakterjegyekkel
bírnak. Így a nyugat-iráni lúrok sötétkék szőnyegein piros, barack, és szürke
színű elnyújtott, hatalmas hópelyheket láthatunk, míg a bakhtiariak inkább
óriási stilizált virágokat és hajladozó ágakat ábrázolnak. Ezzel szemben az
északi kurdok a vöröset a feketével, illetve az egészen mély sötétkékkel
kombinálják precíz geometriai mintákban. Az ország délkeleti régiójában élő
beludzsiak pedig a kietlen sivatagos vidék színeit, a homokszínt és a barnát
használják a szövéshez.
Teheránnak
a terror elleni háború kétségkívül főnyeremény volt, hiszen az amerikai
rezsimváltásoknak köszönhetően két ellenséges rendszer is megdőlt a
szomszédságban: egyrészt Afganisztánban véget ért a tálibok uralma, s ezzel a
szunnita radikálisok jelentette fenyegetés is; másrészt Irakban megbukott
Szaddám Huszein diktatúrája, aki Khomeini szemében a sah és az USA mellett a
„harmadik sátánt” jelképezte, s akivel nyolc esztendőn keresztül (1980-1988)
véres háborút vívott. A szeptember 11. utáni regionális változások
eredményeként Irán kvázi „természetes” ellenfél nélkül maradt, s hatalma a történelmi-kulturális
befolyásának köszönhetően látványosan megnövekedett.
A
regionális problémák és kihívások különösen Irak esetében szembetűnőek. Első
pillantásra úgy fest, hogy Irán sikeresen igyekszik betölteni a Szaddám-rezsim
bukását (még inkább az amerikai csapatok kivonulását) követően keletkezett
hatalmi űrt, hosszabb távon azonban korántsem biztos, hogy Teherán képes lesz
befolyásolni-irányítani a szomszédos arab államot. Irak több tekintetben is fejtörést
okozhat Iránnak: egyrészt olajvagyonának köszönhetően előbb-utóbb meghatározó aktorrá,
s versenytárssá válik a világpiacon, másrészt a síita vallási központok és zarándokhelyek
tulajdonlásával, illetve a politika és a vallás kapcsolatának klasszikus
kvietista megközelítésével egyfajta vallási kihívást is jelenthet.
Irán
azonban nem csak a keleti és a nyugati fronton néz szembe veszélyekkel, hanem
északon és délen is fenyegetve érezheti magát. A kaukázusi régió igazi
puskaporos hordónak számít, ha a felekezeti és etnikai viszonyokat nézzük. Irán
számára pedig különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy jelenleg több azeri él
Iránban (12 millió), mint az anyaország Azerbajdzsánban (10 millió). A
közép-ázsiai országok klán-alapú politizálása pedig szintén komoly veszélyeket
rejt magában, gondoljunk csak a tádzsik polgárháborúra, netán a kirgiz
forrongásokra. De Délen sem jobb a helyzet, itt a síita-szunnita szembenállás,
a területi vita és hatalmi rivalizálás, valamint az USA hadiflottájának
jelenléte okoz aggodalmakat.
RÁADÁSUL
AMERIKAI KATONAI GYŰRŰBEN VAGYUNK…
Az
amerikai pozíciók erősödését, az Afganisztánba, valamint Irakba vezényelt erők
létszámát, továbbá az öbölben felvonultatott haditechnológiát látva, Teherán
egyfajta katonai gyűrűben találta magát, amiből azt következtetést vonta le,
hogy az USA következő célpontja az iszlám köztársaság lesz – s mindez azóta sem
változott. A washingtoni rendszerváltási kísérlettől való félelemében pedig az
iráni vezetés összetett stratégiát dolgozott ki: egyrészt igyekszik földrajzi
adottságait meglovagolva ellen-súlyozni az amerikai törekvéseket, másrészt megkísérli
fokozni az elrettentési képességeit, harmadrészt pedig megpróbál stratégiai
partnereket szerezni, s koalíciókat kötni.
Az Egyesült
Államokkal való birkózásban Teherán előnyben van, hiszen földrajzi fekvése és
történelmi kapcsolatai folytán komoly a befolyása a szomszédos államokban. Amíg
Irakban a síita kötelékeket, addig Afganisztánban a kulturális szálakat tudja
felhasználni, s azokkal ellehetetleníteni az amerikai stabilizációs
törekvéseket – vagy ha úgy tetszik felcsavarni az erőszak gázlángját. Irán mindkét
esetben kettős játékot űz: egyfelől hivatalosan támogatja a kormányzatot (például
segélyez és fejleszt), másfelől viszont egyfajta árnyék-diplomáciát folytatva
igyekszik szorosabb kapcsolatot kiépíteni az Amerika-ellenes csoportokkal (amit
a lelepleződött
fegyverszállítások és pénzzel teli aktatáskák igazolnak).
A
teheráni stratégák Washington elrettentésére és féken tartására a nukleáris
opciót tartják a legjobb eszköznek, az atomfegyver meglétét olyan biztosítéknak
tekintik, ami garantálhatja a rezsim tovább-élését – hovatovább orvosolhatja az
ország energia-gondjait és demonstrálhatja regionális hatalmiságát is. Az iráni
vezetés szeme előtt az észak-koreai példa lebeg, hiszen abban igazolva látják,
hogy az atom-bomba előállításának képessége egyfajta elrettentő védelmet nyújt,
s mérsékletre, illetve elfogadásra kényszeríti a világ vezető szuperhatalmát. De
fontos tényező a nukleáris-földrajz is, amennyiben a tágabb délnyugat-ázsiai
régióban valósággal hemzsegnek az atomhatalmak (India-Pakisztán-Izrael).
Az
amerikai-iráni szembenállás egyre jobban hasonlít valamiféle regionális
hidegháborúra, mindkét fél igyekszik egyfelől elkerülni a közvetlen fegyveres
összecsapást, másfelől viszont titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, valamint
gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással gyengíteni az ellenfelét. Teherán
Irakban és Afganisztánban szorongatja, valamint a Hormuzi-szoros lezárásával
fenyegeti Washingtont, miközben titkon abban reménykedik, hogy az észak-koreai
eset ismétlődik majd meg az ő esetében is. Az USA pedig Szíriában próbál fogást
venni az iszlám köztársaságon, valamint kiterjedt nemzetközi
szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) igyekszik sarokba
szorítani Teheránt.
NINCS
MIT TENNI, „KELET” FELÉ FORDULUNK…
Teherán
a 79-es forradalmat követően a „se nem Kelet” frázisban utasította el a
moszkvai kapcsolatot, a Szovjetunió felbomlását követően azonban Irán és
Oroszország viszonya fokozatosan erősödött, mára pedig több tekintetben is
egymás fontos szövetségesei lettek. Együttműködésük alapja a geopolitikában
rejlik, vagyis mindketten érdekeltek a térség stabilitásában, a konfliktusok
kezelésében, de legfőképpen az USA regionális befolyásának korlátozásában.
Moszkva és Teherán partnerségnek természetesen számos egyéb oka is van,
gondoljunk csak a nukleáris együttműködésre (például a busheri erőművet orosz
segítséggel építik), vagy éppenséggel a két ország közt zajló
fegyverkereskedelemre.
Irán
a hidegháborút követően óvatos volt és önmérsékletet tanúsított a poszt-szovjet
térségben, mivel látta, hogy az új geopolitikai konstellációban továbbra is
Oroszországé a vezető szerep. Az elmúlt évtizedben azonban aktivizálta magát
Északkeleten, mert a közép-ázsiai régióban kitörési lehetőséget látott az amerikai
szorításból. S valóban, Irán a kulturális kapcsolódási pontokat a kölcsönös
gazdasági érdekekkel kombinálva igen befolyásos aktorrá lépett elő a térségben.
Teherán számára a régió kiváló piac, amennyiben ott termékeit és technológiáit
egyaránt el tudja adni. A Gazdasági Együttműködés Szervezetének tagjaként pedig
nem csak gazdaságilag, hanem politikailag is fontos szereplőnek számít.
Indiával
szemben Kínának nincsen történelmi kapcsolata Iránnal, Peking és Teherán
kooperációja az 1990-es évek végén indult csak útnak. Kapcsolatukban pedig
alapvetően a gazdasági megfontolások dominálnak, amennyiben az energiahordozók
kitermelése és kereskedelme fűzi össze a feleket. A nyugati szankciópolitikát
kihasználva Kína kvázi monopolhelyzetbe került az iszlám köztársaságban. Ma az energia-függő távol-keleti óriás Irán legnagyobb
gazdasági partnere, legyen szó kőolaj-vásárlásokról (olaj-exportjának közel harmada
Kínába irányul), vagy fegyvereladásokról (a kínaiak átvették az oroszok
szerepét), netán az összesített kereskedelmi mutatókról (Kína a mérleg több
mint 20 százalékát adja) – hovatovább ne felejtsük el megemlíteni a teheráni
metróépítkezéseket sem.
A
„keleti hatalmakkal” kötött kereskedelmi megállapodások és stratégiai
együttműködések igen jól bizonyítják azt, hogy Irán Kelet felé orientálódik. De
ez ügyben a kétoldalú kapcsolatoknál talán még beszédesebb az ország
regionális, illetve nemzetközi törekvése, nevezetesen, hogy taggá kíván válni a
Sanghaji Együttműködési Szervezetben, Oroszország és Kína (és a közép-ázsiai
országok) kormányközi kooperációjában (jelenleg megfigyelői státussal van jelen
a szövetségben). Mindez az ország adottságait figyelembe véve azért fontos,
mert Teherán döntése, nevezetesen, hogy melyik tábort (a keletit vagy a
nyugatit) választja, alapjaiban befolyásolhatja a nemzetközi folyamatokat, a
világ rendjének alakulását.
UTÓSZÓ:
MERRE TOVÁBB PERZSA BIRODALOM?
A
forradalmi rendszer fennállása alatt sok válságot (háborút, elszigetelődést, diáklázadást)
túlélt, de legitimációja az évtizedek során erősen erodálódott, egyes becslések
szerint ma már csak a lakosság alig egynegyede szimpatizál a vezetéssel és az irányvonallal.
Mondhatnánk, hatalmas a szakadék a rezsim céljai, illetve a megfiatalodott és szekularizálódott
társadalom világlátása, vágyakozásai között. Mindez kifejeződött a 2009-es tüntetésekben
is, amikor milliók tiltakoztak az elcsalt választás ellen. A kedélyek azóta sem
csitulnak, izzik a parázs a fejekben, ráadásul a személyi, s frakcióharcok sem
hagytak alább, sőt éppen ellenkezőleg, jelenleg a konzervatív tábor régi és új
generációja vív ölre menő küzdelmet egymással. (Eközben a Forradalmi Gárda
befolyásosabbá válásával lassan militarizálódik a rendszer.)
Khomeini
ajatollah anno egy tanácsadójának inflációval kapcsolatos aggodalmaira
válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért
folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a
forradalom jövőjét. A populista félretervezések és a súlyosbodó szankciók
eredményeként az iráni gazdaság rendkívül rossz helyzetben van. Csupán néhány
adat: az olaj-export a tavalyi évhez képest közel a felével esett vissza (ez
dollár milliárdok kiesését jelenti havonta), az infláció hivatalosan 25% (a
gyakorlatban ennek a duplája), a munkanélküliek aránya közel 20% (ami leginkább
a fiatalokat sújtja, s erősíti a kivándorlást). Mindez pedig tovább fokozhatja
a már meglévő politikai-társadalmi válságot, illetve gyengítheti Irán
nemzetközi pozícióit is.
Az
„arab tavaszként” elhíresült forrongásokat Teherán úgy interpretálta, mint saját
forradalmának a folytatását, az iszlám újjászületés egyfajta sikerét. Valójában
azonban az egyiptomi, tunéziai, líbiai, és szíriai forradalmárok nem az iszlám
köztársaságra tekintettek-tekintenek mintaként, hanem a Török Köztársaságra,
amely szekuláris, kvázi demokratikus politikai berendezkedésével, nyugati
kapcsolat-rendszerével, erős és sikeres gazdaságával (Európa hetedik legnagyobb
gazdasága) sokkal vonzóbb alternatívát kínál. (Sőt mi több, a gázai-flottilla
megszervezésével az izraeli fronton is előnybe került.) Úgy fest, megismétlődik
a történelem, amennyiben ismét török-perzsa kakaskodás lesz a térségben.
Ankara
és Teherán birkózása már most is egyértelműen látható, különösen, ha a szíriai
eseményeket vesszük szemügyre: míg előbbi az Asszad-ellenes lázadókat segíti,
addig utóbbi a fennálló rezsim egyik legjelentősebb támogatójának számít. Irán
számára Szíria kulcsfontosságú, egyrészt mert régi stratégiai szövetséges (ami
az Irak- és Izrael-ellenességből adódik), másrészt pedig mert stratégiailag
igen fontos terület. Szíria jelenti ugyanis az összekötő kapcsot a levantei
régióval, ahol Iránnak komoly érdekeltségei vannak (lásd a Hezbollahhal
fenntartott speciális viszonyát). Éppen ezért a damaszkuszi pillér kiesése
hosszabb távon súlyos csapást mérne Irán közel-keleti kapcsolatrendszerére
(hálójára).
Összességében
Iránnak a regionális hatalmisághoz – vagy ha úgy tetszik a „magállamisághoz” –
szinte minden geopolitikai adottsága-képessége megvan, így a nagy lakosságszám,
a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való
gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedés.
Csakhogy a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi
elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok – továbbá a tágabb
Közel-Keleten zajló politikai-társadalmi változások – mind-mind komoly akadályt
jelentenek számára. Tehát az iráni célkitűzés, hogy az ország az „univerzum
középpontja” legyen, még mindig inkább csak vágyálom, mintsem valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése