„TEHERÁN EGYIK SZEME SÍR, MÁSIK SZEME PEDIG NEVET...”
Hosszas
alkudozás, éles kritikák és széles demonstrációk közepette az iraki
parlament múlt héten elfogadta az amerikai-iraki biztonsági szerződést,
amely egyfelől meghosszabbította a szövetséges erők törvényes iraki
megbízatását, másfelől pedig lerakta a teljes iraki szuverenitás felé
vezető út első építőköveit is. A megköttetett paktumot
mind Washington, mind pedig Bagdad sikerként könyvelte el. A legnagyobb
vesztes pediglen úgy tűnik, hogy a szomszédos Irán, amelynek befolyása
korlátozódhat a most elfogadott megállapodásnak köszönhetően. Vagy talán
mégsem?
A teheráni vezetés egyik szeme kétségkívül sír, hiszen a szerződés értelmében továbbra is amerikai katonák maradnak a szomszédságában, ami mindenképpen nyugtalanságot eredményez, a kétoldalú kapcsolatok elmélyítése (A biztonsági szerződés mellett Washington és Bagdad a gazdaság, a kultúra, a tudomány, a technológia, valamint a kereskedelem tekintetében is szorosabbra fűzte kapcsolatait egy kétoldalú megállapodás formájában!) pedig növeli a veszélyét annak, hogy Irakban a nyugati reláció legalább annyira fontos lesz, mint a Teheránnal fenntartott speciális viszony. Az iráni vezetés másik szeme azonban nevet, mivel az amerikai-iraki paktum számos olyan elemet is tartalmaz, amely megnyugvást és reményt kelt bennük. Így például a szerződés azon kitétele, amely szerint az Egyesült Államok a jövőben nem használhatja Irak területét a szomszédos országok (Irán és Szíria) ellen irányuló katonai akcióihoz, mint ahogyan az is, hogy a kivonulást követően az USA nem tarthat fenn katonai bázisokat az arab országban. Az amerikai katonák (közel 150 ezer fő) kivonása ráadásul csökkentheti a rezsimváltó intervenció veszélyét is.
Mindezeknek a függvényében nem meglepő, hogy az iraki parlamenti szavazást követő iráni reakciók igencsak vegyesek voltak. A konzervatív lapok (Kajhan és Dzsomhurij-e Eszlami) élesen támadták az amerikai-iraki megállapodást, amelynek „célja nem más, mint Irak kizsákmányolása”. Keményen fogalmazott Ali Laridzsáni, a parlament elnöke is, aki szerint az USA kvázi „amerikai tagállamot” kíván csinálni az arab országból. Az ultrakonzervatív Kazim al-Hosszeini al-Haeri ajatollah pedig a megállapodást egyenesen „Isten elleni megbocsáthatatlan bűnként” definiálta, s vallási rendeletben utasította el annak elfogadását. A biztonsági szerződést illetően azonban nemcsak negatív, hanem pozitív nyilatkozatok is születtek. Az igazságszolgáltatás feje, Mahmud Hásemi-Sahrudi ajatollah szerint „az iraki kormányzat jól teljesített a megállapodásban”, amely szerződés a nyugalom helyreállításával és az amerikai csapatok kivonásával mindenképpen komoly eredményt jelent az iszlám és az iraki szuverenitás szempontjából. A legfőbb igazságügyi méltóság nyilatkozata különösen érdekes, mivel ő korábban élesen ellenezte a paktumot („A megállapodás sohasem fogja Irak nemzeti érdekeit szolgálni!” – mondotta októberben.).
Teherán az év folyamán tanúsított ellenállását és kritikai megjegyzéseit félretéve bejelentette, hogy amennyiben a biztonsági szerződést népszavazás útján is megerősítik, úgy teljes egészében támogatni fogja az amerikai-iraki paktumot. Mi lehet az oka az iráni vezetésen belül jelentkező irányváltásnak, avagy enyhülésnek? Nos, elsősorban azok a biztosítékok játszanak szerepet ebben, amelyeket az iraki félnek sikerült kiharcolnia, így például az, hogy időkeretet fogalmaztak meg a katonai kivonulásról, valamint hogy garanciát kaptak az iraki területről induló katonai akciók elutasítására. Másodsorban annak felismerése, hogy az iráni vezetés nem mehet szembe az iraki nép akaratával, ha a továbbiakban is szeretné megőrizni a szoros kapcsolatokat (A szerződést szinte valamennyi etnikai és felekezeti csoport elfogadja!). Ráadásul a síita befolyás biztosítása érdekében Teheránnak nincs más választása, mint felsorakozni Nuri al-Maliki kormányfő mögött, akinek a megköttetett szerződés komoly presztízs-növekedést hozott, de a támogató parlamenti szavazatokért kialkudott koncessziók pozícióba hozták a szunnita és kurd csoportokat is. Mindez különösen izgalmas kérdéseket vet fel a jövő januárban esedékes tartományi és helyhatósági választásokat illetően, nevezetesen hogy hogyan alakulnak majd a politikai erőviszonyok a heterogén Irakban.
Az iraki biztonsági szerződés mindemellett az amerikai-iráni kapcsolatok alakulására is kihathat. A paktum konszenzusos jellege, s az Iszlám Köztársaság számára kedvező passzusok úgy tűnik, hogy nagyban hozzájárultak az iráni álláspont mérséklődéséhez, amely a dokumentum elfogadását kilátásba helyezve egyfajta jóindulatú gesztust tett az Egyesült Államok felé, ezáltal pedig kifejezésre juttatta azt is, hogy hajlandó az iraki kérdésről tárgyalásokat folytatni a januárban hivatalba lépő új amerikai vezetéssel. Ki tudja, talán az amerikai-iráni érdekközösség felismerése előbb-utóbb a gyakorlatokban is testet ölt majd!?
Hosszas
alkudozás, éles kritikák és széles demonstrációk közepette az iraki
parlament múlt héten elfogadta az amerikai-iraki biztonsági szerződést,
amely egyfelől meghosszabbította a szövetséges erők törvényes iraki
megbízatását, másfelől pedig lerakta a teljes iraki szuverenitás felé
vezető út első építőköveit is. A megköttetett paktumot
mind Washington, mind pedig Bagdad sikerként könyvelte el. A legnagyobb
vesztes pediglen úgy tűnik, hogy a szomszédos Irán, amelynek befolyása
korlátozódhat a most elfogadott megállapodásnak köszönhetően. Vagy talán
mégsem? A teheráni vezetés egyik szeme kétségkívül sír, hiszen a szerződés értelmében továbbra is amerikai katonák maradnak a szomszédságában, ami mindenképpen nyugtalanságot eredményez, a kétoldalú kapcsolatok elmélyítése (A biztonsági szerződés mellett Washington és Bagdad a gazdaság, a kultúra, a tudomány, a technológia, valamint a kereskedelem tekintetében is szorosabbra fűzte kapcsolatait egy kétoldalú megállapodás formájában!) pedig növeli a veszélyét annak, hogy Irakban a nyugati reláció legalább annyira fontos lesz, mint a Teheránnal fenntartott speciális viszony. Az iráni vezetés másik szeme azonban nevet, mivel az amerikai-iraki paktum számos olyan elemet is tartalmaz, amely megnyugvást és reményt kelt bennük. Így például a szerződés azon kitétele, amely szerint az Egyesült Államok a jövőben nem használhatja Irak területét a szomszédos országok (Irán és Szíria) ellen irányuló katonai akcióihoz, mint ahogyan az is, hogy a kivonulást követően az USA nem tarthat fenn katonai bázisokat az arab országban. Az amerikai katonák (közel 150 ezer fő) kivonása ráadásul csökkentheti a rezsimváltó intervenció veszélyét is.
Mindezeknek a függvényében nem meglepő, hogy az iraki parlamenti szavazást követő iráni reakciók igencsak vegyesek voltak. A konzervatív lapok (Kajhan és Dzsomhurij-e Eszlami) élesen támadták az amerikai-iraki megállapodást, amelynek „célja nem más, mint Irak kizsákmányolása”. Keményen fogalmazott Ali Laridzsáni, a parlament elnöke is, aki szerint az USA kvázi „amerikai tagállamot” kíván csinálni az arab országból. Az ultrakonzervatív Kazim al-Hosszeini al-Haeri ajatollah pedig a megállapodást egyenesen „Isten elleni megbocsáthatatlan bűnként” definiálta, s vallási rendeletben utasította el annak elfogadását. A biztonsági szerződést illetően azonban nemcsak negatív, hanem pozitív nyilatkozatok is születtek. Az igazságszolgáltatás feje, Mahmud Hásemi-Sahrudi ajatollah szerint „az iraki kormányzat jól teljesített a megállapodásban”, amely szerződés a nyugalom helyreállításával és az amerikai csapatok kivonásával mindenképpen komoly eredményt jelent az iszlám és az iraki szuverenitás szempontjából. A legfőbb igazságügyi méltóság nyilatkozata különösen érdekes, mivel ő korábban élesen ellenezte a paktumot („A megállapodás sohasem fogja Irak nemzeti érdekeit szolgálni!” – mondotta októberben.).
Teherán az év folyamán tanúsított ellenállását és kritikai megjegyzéseit félretéve bejelentette, hogy amennyiben a biztonsági szerződést népszavazás útján is megerősítik, úgy teljes egészében támogatni fogja az amerikai-iraki paktumot. Mi lehet az oka az iráni vezetésen belül jelentkező irányváltásnak, avagy enyhülésnek? Nos, elsősorban azok a biztosítékok játszanak szerepet ebben, amelyeket az iraki félnek sikerült kiharcolnia, így például az, hogy időkeretet fogalmaztak meg a katonai kivonulásról, valamint hogy garanciát kaptak az iraki területről induló katonai akciók elutasítására. Másodsorban annak felismerése, hogy az iráni vezetés nem mehet szembe az iraki nép akaratával, ha a továbbiakban is szeretné megőrizni a szoros kapcsolatokat (A szerződést szinte valamennyi etnikai és felekezeti csoport elfogadja!). Ráadásul a síita befolyás biztosítása érdekében Teheránnak nincs más választása, mint felsorakozni Nuri al-Maliki kormányfő mögött, akinek a megköttetett szerződés komoly presztízs-növekedést hozott, de a támogató parlamenti szavazatokért kialkudott koncessziók pozícióba hozták a szunnita és kurd csoportokat is. Mindez különösen izgalmas kérdéseket vet fel a jövő januárban esedékes tartományi és helyhatósági választásokat illetően, nevezetesen hogy hogyan alakulnak majd a politikai erőviszonyok a heterogén Irakban.
Az iraki biztonsági szerződés mindemellett az amerikai-iráni kapcsolatok alakulására is kihathat. A paktum konszenzusos jellege, s az Iszlám Köztársaság számára kedvező passzusok úgy tűnik, hogy nagyban hozzájárultak az iráni álláspont mérséklődéséhez, amely a dokumentum elfogadását kilátásba helyezve egyfajta jóindulatú gesztust tett az Egyesült Államok felé, ezáltal pedig kifejezésre juttatta azt is, hogy hajlandó az iraki kérdésről tárgyalásokat folytatni a januárban hivatalba lépő új amerikai vezetéssel. Ki tudja, talán az amerikai-iráni érdekközösség felismerése előbb-utóbb a gyakorlatokban is testet ölt majd!?