Forrongó Irán

KETTŐS SZORÍTÁSBAN A TEHERÁNI VEZETÉS

A vitatott júniusi elnökválasztást követően majd félévvel az iráni társadalom még mindig forrong. Az elmúlt hetekben szemmel láthatóan újabb lendületet vettek az események, miközben a kormányzat úgy tűnik, hogy továbbra sem találja a válságos helyzet megoldásának kulcsát. Az iszlám köztársaságnak ráadásul a nemzetközi porondon is fel van adva a lecke, miként nukleáris engedetlensége folytán újabb szankciók elfogadására kerülhet sor a közeljövőben. Szó, ami szó, a forradalmi vezetés most komoly szorításban van, de vajon összeroppanhat-e a társadalmi és gazdasági nyomásnak köszönhetően?

MEGÁLLÍTHATATLAN ZÖLD MOZGALOM?

Iránban a December hónap igencsak forróra sikeredett. Előbb a „diákok napján” került sor komolyabb demonstrációkra, majd a jelenlegi vezetés legfőbb vallási kritikusának, Hosszein Ali Montazeri nagy-ajatollahnak a halálát követően bontakoztak ki tiltakozó megmozdulások, amelyek végül a síiták legszentebb ünnepén, az Asúra napján érték el a tetőpontjukat, véres összecsapásokat eredményezve az ellenzéki tüntetők és a rendfenntartó erők között. S noha a vezetésnek ismét sikerült úrrá lennie az utcai zavargásokon, az események mégis könnyen fordulópontot eredményezhetnek a jövőben.

Az elmúlt hetek történései több szempontból is érdekesek. Egyértelművé tették, hogy az ellenzéki zöld mozgalom a sorozatos letartóztatások, bebörtönzések, koncepciós perek és erőszakos túlkapások ellenére is létezik és működik. Sőt éppen ezek az intézkedések voltak azok, amelyek egységbe kovácsolták és megerősítették az ellenzéket, amely a legfelsőbb tiltással és megfélemlítéssel mit sem törődve százezres nagyságrendben vonult az utcákra. Mindez az állami repressziót tekintve igencsak bátor cselekedetnek számít, és egyben jelzi az iráni társadalom nagyfokú elégedetlenségét is.

Megváltozott a „zöldek” összetételéről alkotott kép is: amíg júniusban még sokan vélekedtek úgy, hogy az észak-teheráni modern elitcsaládok gyermekeinek lázadásáról van csak szó, addig a mostani tüntetéseket látva kétségünk sem lehet afelől, hogy egy igen széles társadalmi mozgalom bontakozott ki. Így például most olyan városokban is tiltakoztak, mint Mashad, Arak vagy Ardabil, amelyek mind konzervatív települések. A zöld mozgalom lényegében egy olyan esernyőszervezetté vált, amelyhez az elszenvedett sérelmek és a megvalósulatlan vágyálmok miatt csatlakoznak az iráni polgárok.

Az ellenzék radikalizálódását jól mutatja, hogy az utcára vonuló tüntetők már nem csupán az ellopott választást követelik vissza, hanem alapvető változást szeretnének látni az ország hatalmi rendszerében. A radikalizálódás azonban nem csak a jelszavakban, hanem a tettekben is megfigyelhető. Egyre többet látni olyan képsorokat, amelyeken a legfőbb vezető, Ali Khamenei képmását égetik a tüntetők, ami súlyos inzultusnak számít. Ráadásul a tiltakozók ezúttal felvették a kesztyűt és visszacsaptak a rend-fenntartó erőknek (Teheránban rendőrségi autókat és őrsöket támadtak meg, illetve gyújtottak fel).

A decemberi összecsapások legizgalmasabb momentuma kétségkívül az lehet, hogy a demonstrációk erőszakos fordulatot öltöttek, amely további lendületet adhat az ellenzéki mozgolódásnak. A vallási ünnepen alkalmazott erőszakot követően (egyeseket rendőrségi furgonok gázoltak halálra) ugyanis az erkölcsi előny a tiltakozók oldalán van. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy voltak olyan gárdisták, akik a tűzparancs ellenére haboztak a tömegbe lőni, s egyes képsorok a rendfenntartó erők dezertálását is megörökítették. A forradalmi vezetésnek a demoralizáció mindenképpen komoly veszélyt jelenthet.

NEMZETKÖZI ÉS GAZDASÁGI BONYADALMAK

Az iráni kormányzatnak a hazai gondok mellett a nemzetközi politikában is számos nehézséggel kell szembenéznie. Különösen az ország vitatott nukleáris programja eredményezhet komoly fejfájást, miként az emberi jogi visszásságokat látva a nyugati hatalmak többsége elveszíteni látszik a türelmét, és határozottabb fellépést követel a teheráni vezetéssel szemben. Noha a nemzetközi szankciók alapjaiban nem veszélyeztetik az iszlám köztársaság rendszerét, azok a kőolaj világpiaci árának csökkenésével karöltve mégis fájdalmas gazdasági következményekkel járhatnak.

Az otthoni legitimációs problémák mellett a teheráni vezetésnek nagy szüksége lenne a külpolitikai sikerre, hogy megmaradt támogatóinak körében megőrizze a népszerűségét. Csakhogy a helyzet nem sok jóval kecsegtet. A főbb külpolitikai kérdésekben – így például a nukleáris fejlesztések ügyében – nem visszakozhatnak, mert az a gyengeség jele lenne. Hatalmának megerősítése érdekében a vezetés pedig most paradox módon azoktól a nyugati országoktól függ, amelyeket korábban a rendszer-ellenes tiltakozások támogatásával vádolt meg. A patthelyzet feloldása kétségkívül nem lesz egyszerű.

A nemzetközi közösség aligha lesz engedékeny a soron következő tárgyalásokon, ahol minden bizonnyal a stratégiai célok mellett a morális megfontolások is nagyobb teret kapnak majd. S bár Moszkva és Peking ellenállásán minden bizonnyal most is megbukik a komolyabb szankciócsomag elfogadásának kísérlete, a jelenlegi fejleményeket látva azonban még Irán pragmatista „barátainak” is el kell gondolkodniuk előbb-utóbb azon, hogy vajon a kereskedelmi és pénzügyi érdekeltségeiket hosszútávon szem előtt tartva meddig érdemes kitartani a mostani iráni rezsim mellett?

A nukleáris ügyben terítéken lévő opciók – elfogadás, konfrontálódás, szankcionálás – közül jelen helyzetben a nagyhatalmak számára még mindig a harmadik tűnik a leginkább járható útnak, mivel számukra elfogadhatatlan egy nukleáris Irán, s mert egy háborúnak beláthatatlan következményei lennének a régióban. Csakhogy a szankció-politikának köszönhetően aligha fog változni az iráni álláspont és viselkedés, ahogyan találóan fogalmaznak: „az csak az időhúzást szolgálja, de legalább addig is elkerüljük a háborút”. A rezsim ráadásul már hozzászokott ezen büntetőintézkedésekhez.

A gazdasági szankciók eddig nem sok sikert értek el, a jelen körülmények között azonban el-képzelhető, hogy a gazdaság Achilles sarkát („energia-import függőségét”) célzó szankciók sikert hozzanak. A vezetésnek megvan a vészforgatókönyve, de az energia-függetlenség megvalósítása és a hazai fogyasztás visszafogása igencsak nehéz feladatnak tűnik. Egyfelől nehéz lesz a modern technológiához hozzájutni, másfelől még ennél is nehezebb lesz a szociális juttatások rendszerét megnyirbálni, ami akár a populista politika társadalmi támogatottságának megingásához is vezethet.

MERRE TOVÁBB ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG?

A decemberi eseményeket látva úgy tűnik, hogy az elnökválasztással megkezdődött iráni dráma még közelről sem ért véget. Sőt a véres összecsapásoknak köszönhetően akár fordulóponthoz is érkezhet, mivel a vallási ünnepen alkalmazott erőszak aktivizálhatja a mérsékeltebb vallási köröket, a szankciók kellemetlen hatásai pedig könnyen mozgásba lendíthetik a társadalom egyéb, eddig passzívan figyelő rétegeit is. Egy biztos, hogy a soron következő évfordulón – február 11-én a forradalom 31 évvel ezelőtti győzelméről emlékeznek meg – az ellenzék ismételten az utcákra vonul majd.

De vajon hova vezethet az ellenzék és a kormányzat csatározása, s vajon merre haladhat tovább az iszlám köztársaság a jövőben? A Khamenei-Ahmadinezsád párosnak igen nehéz a dolga, mivel a felgyülemlett sérelmeket nem könnyű orvosolni. A jelenlegi vezetésnek ráadásul beszűkülni látszik a mozgástere is: a visszakozás könnyen a fennálló rendszer összeomlását, a túlzott erőszak alkalmazás pedig a társadalmi engedetlenség fokozódását eredményezheti. A rezsim komolyan bajban van, mert ballépéseivel akár a „maradék” támogatóit is elveszítheti, s így végzetesen meggyengülhet.

Ahmadinezsád radikalizmusa már eddig is sokakat eltávolított a konzervatív tábortól, miként a június óta zajló események is felerősítették a forradalmi eliten belüli törésvonalakat. Az erőszakos oltóanyag használata, s az új kormányzat túlzott ideologizáltsága, valamint a közhangulat megváltozása megosztja a konzervatív tábort. A keményvonalasoknak így most egyre nehezebb a konzervatív szimpatizánsaikat megszólítani, s csatasorba állítani. A forradalmi gárdisták dezertálását látva pedig kérdéses, hogy vajon a rendfenntartó erők mennyire egységesek, és lojálisak a legfelsőbb vezetés iránt?

A tüntetések megmutatták a zöld ellenzék erejét és kiterjedtségét, de a tiltakozók által alkalmazott erőszak könnyen kontra-produktív lehet, mivel hivatkozási pontot nyújthat az erőszakosabb fellépésre, mint ahogyan a demoralizációt sem segíti elő. Azt már tudjuk, hogy az ellenzék képes a piros betűs napokat a politikai tiltakozás szolgálatába állítani, a kérdés most már inkább az, hogy vajon lesz-e valós polgári engedetlenségi mozgalom – egyfajta „perzsa intifáda”? A mindennapok tiltakozási formáit, s a normalitást megkérdőjelező kampány sikerességét látva akár bizakodhatunk is.

A vezetésen belül most egy piciny klikk látszik elkülönülni, amely nem csupán az iráni társadalomnak, hanem a forradalmi elitnek is csak egy keskeny szeletét képviseli. Mindez pedig sem a lakosságnak, sem pedig a döntéshozatalból kiszoruló politikai erőknek nem tetszik, ezért tiltakoznak is hangosan. Amennyiben a keményvonalasok nem lépnek vissza, vagy nem hoznak gyökeres reformokat, akkor a növekvő társadalmi elégedetlenség, a növekvő állampolgári aktivitással párosulva komoly össze-csapásokat eredményezhet. S ki tudja, talán véget vethet az iszlám köztársaság rendszerének is…