Iránban a labdarúgás, majd száz
esztendővel a megjelenését követően, népszerűbb, mint a hagyományos sport, a
birkózás. De vajon minek köszönhető ez a népszerűség? Nos, talán leginkább
annak, hogy az irániak számára a futball nem csupán sport, szórakozás, avagy
időtöltés, hanem sokkalta több annál, az a modernség, az összetartozás, az
egyenlőség, vagy éppenséggel a szabadság szimbóluma, kifejeződése.
A foci jelentőségét és komplexitását
jól mutatta az 1997-es világbajnoksági kvalifikációs siker, amelyet követően
nemcsak, hogy futball-láz lett úrrá az egész országon, hanem számos addig
tabunak számító kérdés került felszínre. A játék politikai tartalommal
telítődött, s egyszerre szólt az alternatív életformák iránti vágyakról, a
kulturális nyitottság kérdéséről, a nők társadalomban betöltött szerepéről, az
ország nemzetközi rendszerben elfoglalt helyéről, valamint a határokon átívelő
nemzeti egységről.
Modernitás
vs tradicionalizmus
Az egykori Perzsiába a labdarúgás a
brit jelenlétnek köszönhetően jutott el, és éppen ezért a játék egyfajta nyugati
„művészetként”, sőt mi több a modernség jelképként jelent meg, s került szembe
az országot és társadalmat átható hagyományőrzéssel. A foci így lényegében már a
kezdetek óta szorosan összefonódik a modernitás és tradicionalizmus között
feszülő ideológiai vitával, mint ahogyan szerepet kap a kulturális nyitottság
kontra nyugati invázió kérdésében is.
Iránban a futball igazi sikertörténetnek
számít, mivel a kezdeti viszontagságok, s a folyamatos egyházi kritikák és
politikai intrikák ellenére irániak millióit volt képes meghódítani. Mindez
pedig leginkább a társadalmi változásokkal függ össze: amíg a sah idején a
labdajáték az urbanizáció hatására városokba vándorló munkásoknak jelentett
egyfajta kollektív identitást, addig manapság az iszlám köztársaságban, a foci
a megfiatalodott és szekularizálódott lakosságnak kínál egyfajta szabadabb
életet.
Az 1979-es forradalmat, még inkább az
iraki háború kirobbanását követően úgy tűnt, hogy az iráni labdarúgásnak
befellegzett: a bajnokságot feloszlatták, a futballpályákból imahelyek, vagy
éppenséggel legelők lettek. A forradalmi rendszer puritanizmusa azonban nem
sokáig tartott. A vezetés látván, hogy a labdajáték mekkora társadalmi
népszerűségnek örvend (a fiatalok inkább mentek meccsre, mint a mecsetbe),
igyekezett a sportot propagandaeszközként rehabilitálni. A csapatok zömmel
állami irányítás alá kerültek, többségüket pedig az előző rendszerrel való
szakítás jegyében átneveztek. Ezt követően a számokat és a neveket perzsául
kellett írni, a nemzeti kupát pedig átkeresztelték Jeruzsálem-kupára.
Vörösök
kontra kékek
Azt, hogy az iszlám köztársaságban a futball
nem egyszerűen sport, hanem valódi megszállottság, talán a teheráni derbi néven
elhíresült rangadó, a két fővárosi szupercsapat, a vörösök (Persepolis) és a
kékek (Esteghlal / Függetlenség) összecsapása bizonyítja a leginkább. Sokaknak
a rangadó fontosabb esemény az évben, mint a perzsa újév, vagy Ali imám
születésnapja. A játékosok pedig olyanok a szurkolóknak, mint az igazi hősök,
akik még a propagandaképekről letekintő forradalmi vezetőknél is népszerűbbek.
Mindez nem is csoda, ha azt nézzük,
hogy a városiasodott és megfiatalodott iráni lakosság jelentős hányadának a
valamely sportklubhoz tartozás jelenti az egyik legfőbb identitás- és csoportképző
erőt, s önkifejezési eszközt. Arról nem is beszélve, hogy a stadionokba áramló
huszonévesek a meccs idejére megszabadulhatnak minden családi és állami
ellenőrzés alól, s szó szerint kitombolhatják magukat. S parázs a hangulat a
pályán is, amit jól mutat, hogy a derbin ma már csak külföldi bíró fújhatja a
sípot.
A vörösök és kékek rivalizálása nem
egyszerűen szimpátia kérdése, hanem komoly tradíciókon, illetve társadalmi,
politikai és gazdasági különbségeken alapuló szembenállás, amelynek gyökerei
igencsak messzire nyúlnak vissza. Mindkét klub a sah rendszerében alakult, de
míg a kékek a rendszer pillérét alkották, addig a vörösök a „doktorok és
mérnökök” csapataként az értelmiséget képviselték. Az 1979-es forradalmat
követően ugyan elhalványult a politikai szembenállás, ám a vörösök nyugati
orientációja (pl. angol taktika), s reformpárti rajongótábora (pl. Khatemi
reformpárti ex-elnök) miatt még mindig a rendszer egyfajta „ellenzéke”.
Nők
pályán és a lelátókon
Iránban a labdarúgás leképeződését
jelenti a társadalmi változásoknak és törekvéseknek, mindezt mi sem mutatja
jobban, mint a foci és a gyengébbik nem igencsak érdekes kapcsolata. A nőket az
iszlám forradalmat követően száműzték a lelátókról, s a vallási vezetés mind a
mai napig mereven elzárkózik a stadionkapuk megnyitásától. Egyfelől, mert a
fedetlen férfiak látványa ellenkezik az iszlám tanításával, másfelől pedig,
mert a futballszurkolók hangos kiabálása és káromkodása nem a női füleknek
való.
A társadalmi változások (demográfiai
robbanás), a politikai elmozdulások (kulturális nyitás), illetve a nemzetközi
sikerek (1998-as világbajnokság) hatására a futballmérkőzések látogatásának, s
magának a futballnak a kérdése összefonódott a nők társadalmi, s jogegyenlőségért
küzdő politikai mozgalmával. Eredményük felemás: noha a kapuk továbbra is zárva
vannak, a hölgyek azonban 1998 óta nemzeti bajnokságban mérhetik össze a tudásukat,
s élhetik ki a labdajáték iránti szenvedélyüket.
Iránban paradox módon a lakosság
majdnem fele kiszorul a Szabadság közel százezer fős stadionjából (így hívják a
fővárosi futballszentélyt). A hölgyek csak televízión keresztül nézhetik a
mérkőzéseket. Csakhogy, mint Iránban megannyiszor, a talpraesett és elmés
ifjúság ez esetben is megtalálja annak a módját, hogy az ellenőrzések mellett
is bejussanak a szigorúan őrzött lelátókra. Ha kell, álruhát öltenek, s
levágják a hajukat, vagy egyéb trükkökhöz folyamodnak. A fiatal lányok ilyetén kockázatvállalása
nem másról, mint a szabadabb életforma utáni erőteljes vágyakozásról árulkodik.
Lásd: Panahi: Offside
Focipálya,
mint külpolitikai csatatér
Az irániaknak a labdarúgás egyet
jelent a nemzeti egységgel és büszkeséggel, s olyan összekötő kapcsot képez,
amely minden társadalmi törésvonalat áthidal. Az 1998-as franciaországi
világbajnokságra való kijutás például olyan egységbe kovácsolta az emigrációban
és odahaza élő irániakat, mint amelyet a forradalom óta eltelt időben nem igen
lehetett látni. Az iráni nacionalizmus diadala volt ez, amennyiben odahaza
erősödött a kollektív szellem, külföldön pedig egyre többen vállalták fel a
származásukat.
Iránban a labdarúgás azonban nem csupán
a nemzeti karakterológia fontos elemének, hanem az a külpolitika
megnyilvánulási formájának, visszatükröződésének is számít. Noha az Irakkal
folytatott háború már rég véget ért, a szomszédos arab ország ellen vívott
mérkőzések mégis mind a mai napig komoly politikai többletjelentéssel bírnak,
azokat egyértelműen áthatja a konfliktusos múlt. A háborús veteránok között
ilyenkor sokan vélik úgy, hogy most a sportolókon van a sor, hogy megvívják a
csatát.
Az 1998-as világbajnoki
csoportmérkőzések jól szemléltették az iráni foci átpolitizáltságát, mivel azok
nem csak a játékról szóltak, hanem az iszlám köztársaság külpolitikájának
egyfajta megnyilvánulását is adták. Irán a sors furcsa fintorának köszönhetően
az Egyesült Államok csapatával került össze, amely egyfelől az amerikai-iráni
kapcsolatok normalizálásáról, másfelől a régi sérelmek felelevenítéséről szólt.
De nemcsak az USA elleni meccs telítődött politikával, hanem a másik kettő is:
a Németország elleni fellépést beárnyékolta az 1997-es berlini bírósági döntés,
amely Iránt a terrorizmus támogatásával vádolta meg, a Jugoszláviával vívott
összecsapásra pedig a bosnyák népirtás árnyéka vetült.
Ahmadinezsád
elnök pályára lép
Az iszlám köztársaság fennállása
alatt igyekezett az élet minden szegletét, pillanatát kontrollálni, ezért nem
meglepő, hogy az idők során a futball is erőteljesen átpolitizálódott. A
forradalmi vezetés hamar felismerte a fociban rejlő lehetőségeket, s a labdajátékot
hol a nemzeti összetartás erősítésére, hol pedig saját hatalmának
legitimálására igyekezett felhasználni. A foci akárcsak a sah
nacionalizmusában, úgy az iszlám köztársaság populizmusában is kitüntetett
szerepet játszik.
A labdarúgás azonban nemcsak a
vezetés politikai eszköze lett, hanem a pártok és gyülekezési helyek hiányában
a futballpálya sok tekintetben politikai fórummá is vált, ahol lehetséges a
vezetés bírálata is. Iránban a fájdalmas focivereségek a politikai és
társadalmi problémákkal karöltve már nem egyszer eredményeztek utcai
megmozdulásokat. Ám ennél is beszédesebb a tavalyi eset, amikor a Korea elleni
mérkőzésen a válogatott több tagja is zöld szalagot viselt, hogy így vállaljon
szolidaritást a tűntetőkkel.
Amikor Ahmadinezsádot 2005-ben
megválasztották, nem sokakat érdekelt az elnök személye, mert mint mondták:
„mit számít, hogy ki lesz az elnök, a lényeg hogy megyünk a világbajnokságra”.
Ma azonban Ahmadinezsád elnökségét már igencsak negatívan ítélik meg, sokan
vélekednek úgy, hogy az elnök az ország gazdasága és nemzetközi megítélése
mellett a labdarúgást is tönkretette. Egyesek pedig egészen odáig mennek, hogy az elnöki
jelenlétet okolják a futballfiaskókért. Az elnök aktivizmusa valóban komoly
károkat okozott az iráni focinak: így például a sport túlzott átpolitizáltsága
miatt Iránt 2006-ban, ha rövid időre is, de kizárták a nemzetközi futballszövetségből.
A
fociban is reformok szükségeltetnek
Iránban a labdarúgás egyfelől részét
képezi a politikai csatározásoknak, másfelől pedig leképeződését a szociológiai
változásoknak. Megmutatja a társadalom és psziché komplexitását, valamint a
forradalom után felnövő generáció szabadság utáni vágyakozását. Emellett pedig
szemlélteti azt is, hogy a túlzott átpolitizáltság és ideologizáltság mennyire
jelen van az iszlám köztársaságban, s a mindennapokban. Az iráni futball
problémái pedig lényegében ugyanazok, mint magának az iszlám köztársaság
rendszerének.
A forradalmi ideológiának
tulajdonított jelentőség, valamint a politikai lojalitás túlzott fontossága
miatt hiányzik az igazi verseny és szakértelem. Az állami dominancia és a
gazdasági félretervezések miatt, akárcsak az államháztartás, úgy a labdarúgás
is pénzügyi gondokkal küzd. A politikai csatározások, az állandó frakcióharcok
ráadásul itt és ott is rontják az eredményességet. Összességében véve az iráni
labdarúgás, akárcsak maga a forradalmi rendszer, gyökeres reformokra szorul.
Az iszlám köztársaság vitatott
nukleáris programja miatt idestova már nyolc éve birkózik a nemzetközi
közösséggel. Hasonló diplomáciai huzavonára a futball tekintetében is bőven
találhatunk példát. Így például az elnökségi kinevezések, vagy éppenséggel a
női válogatott futballfelszerelése miatt vitázik Teherán és a FIFA egymással.
A téma iránt érdeklődőknek néhány
film-ajánlat: Jafar Panahi: Offside
(Sony Pictures Classics, 2006): http://www.youtube.com/watch?v=jqOZ1yxwQQ4, illetve Maziar Bahari: Football, Iranian Style (Off-Centre Productions, 2001): http://www.idfa.nl/industry/tags/project.aspx?ID=9ff08be0-1e4b-4dec-b04f-350253483efb