Irán: a regionális hegemón?

IRÁN A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI – VILÁGPOLITIKAI TÉRKÉPÉN

Az egykori Perzsia, a mai Irán mindig is meghatározó regionális szereplő volt Délnyugat-Ázsiában, a Közel-Keleten, és a Perzsa-öbölben. Az elmúlt években azonban Irán valódi „szuperhatalommá” nőtte ki magát: egyfelől az afganisztáni és iraki rezsimváltásoknak köszönhetően jelentősen növekedett a hatalmi befolyása, másfelől komoly sikereket könyvelhetett el olyan területeken, mint például a nukleáris energia hasznosítása vagy az űrkutatás. Az Iráni Iszlám Köztársaság napjaink nemzetközi politikájának egyik legfontosabb szereplője lett, miként a jelenkori világpolitikának alig van olyan aspektusa – az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszonytól, a kőolaj és a földgáz világpiaci árán át, Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet stabilitásáig – amely ne lenne szoros összefüggésben a teheráni politikával. De vajon meddig terjedhet az iszlám köztársaság befolyása? Vajon hol húzódnak az újonnan nyert hatalmi „pozíció” határai? Csak időleges felértékelődésről, egyfajta „pünkösdi királyságról” van szó, vagy netán Iránnak sikerül végérvényesen kilépnie a regionális középhatalom kategóriájából? Jelen összeállítás - többek között - ezekre a kérdésekre kísérel meg választ adni.

Ahhoz, hogy megértsük az iráni külpolitikai magatartást és cselekvést, valamint hogy lássuk, milyen és mekkora erőt is képvisel az iszlám köztársaság a Perzsa-öböl térségében és a szélesebb világtérképen, a geopolitika iskoláit és elméleteit kell segítségül hívnunk – vagy ha úgy tetszik újra felfedeznünk. Így a címben feltett kérdésre – azaz Irán a 21. század geopolitikai, világpolitikai térképén – választ keresve előbb az ország azon adottságait és képességeit kell megvizsgálni, amelyek egyértelműen befolyásolják, s alakítják Teherán külpolitikai gondolkodását és cselekvését (geopolitika). Majd az iráni államnak a világpolitikában és a nemzetközi folyamatok alakításában játszott szerepét kell górcső alá venni, amelyek a stratégiai felértékelődéséért felelősek (geostratégia), végezetül pedig Irán hosszú távú gazdasági jelentőségét szükségeltetik vizsgálni, ami a föld alatt rejlő energiaforrásokból és a területén átívelő kereskedelmi útvonalakból ered (geogazdaság). S persze emellett még beszélhetünk a perzsa birodalom történelmi és kulturális kiterjedtségről, valamint az ún. „síita félhold” formálódásáról is, amelyek egyaránt alakítják, illetve meghatározzák az iráni politikákat és álláspontokat (geokultúra).  

Regionális vezető szerepre ítéltetve…

Az irániak többsége meg van győződve arról, hogy országának történelmi múltja, kulturális befolyása, valamint földrajzi mérete, természeti gazdagsága, s népességének nagysága folytán vezető szerep jár a Közel-Keleten, különösen pedig a Perzsa-öböl térségében. (Mindezt jól bizonyítja, hogy az iráni vezetés és társadalom egyaránt szigorúan ragaszkodik a Perzsa-öböl kifejezéshez az Arab-öböllel szemben.) S valóban, Iránnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy a térség domináns országává váljék. A régió államaival összevetve, Irán igazi óriásnak számít a maga közel 1,7 millió négyzetkilométeres területével (a világ legnagyobb országainak listájában a 17. helyet foglalja el) és a közel 75 milliós lakosságával (a Föld 16. legnépesebb állama). Területileg Szaúd-Arábia, népességileg pedig Törökország ellensúlyozhatná a közel-keleti régióban, ám míg előbbi alacsony népességszámának (29 millió fő), addig utóbbi szekularizált berendezkedésének és nyugati orientációjának köszönhetően esik ki a regionális versengésből, (még ha az elmúlt években Ankara közel-keleti aktivitása erősödött is).

Az iráni vezető szerep képe, képzete a méretek mellett legalább ennyire a történelmi múltból és kulturális nagyságból táplálkozik, ami nem is csoda, ha az irániak erőteljes perzsa nacionalizmusát, vagy ha a perzsa nyelv közép-ázsiai elterjedtségét tekintjük. (A perzsa művészetek és technológiák befolyását nem is említve.) Az ország igazi stratégiai jelentőségét, vagy ha úgy tetszik regionális előnyét azonban mégsem a történelmi múlt, hanem inkább a földrajzi fekvés, így például a birtokában lévő leghosszabb Perzsa-öböl menti partszakasz (majd 1800 km), vagy éppenséggel a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl közötti szárazföldi összeköttetés (egyfajta földsáv) adja. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az iráni föld mélyén fekvő természeti kincsekről sem (így például a kőolajról és földgázról, valamint más nyersanyagokról: a szénről, a cinkről, a krómról, a rézről), amelyek regionális viszonylatban talán kisebb, de szélesebb körben mindenképpen komoly előnyt és versenyképességet jelenthetnek. Az irániak által használt „univerzum közepe” kifejezésnek tehát van némi alapja.

Az iszlám köztársaság külpolitikáját számos tényező formálja. Így többek között a forradalmi iszlám, amely elsősorban az államalapító Khomeini ajatollah által lefektetett külpolitikai dogmákat jelenti, így például az Amerika-ellenességet – amely egyben a rezsim fontos ideológiai támasztékát is alkotja. Irán azonban korántsem tekinthető irracionális szereplőnek, amelyet kizárólag az ideologikus megfontolások mozgatnának. A forradalmi retorika mögött ugyanis pragmatikus cselekvés húzódik, amelyet leginkább a regionális geopolitika, a világgazdaság alakulása, valamint a mindenkori etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok határoznak meg. A külpolitika alakításában meghatározó szerepet játszik az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete. Irán valóságos hegyvidéki erődnek számít, mivel a határ menti hegyek komoly védelmet nyújtanak számára, ám a dimbes-dombos fekvés több szempontból sem kedvező: az iráni „magaslati élet” igen költséges, a hegyek öleléséből pedig nagyon nehéz kitörni. Mint ahogyan a megművelhető területek is korlátozottak, éppen ezért a délnyugati síkság, amely ráadásul – mint az iraki-iráni háború során láthattuk – egyfajta ütközőzónaként is funkcionálhat, rendkívül fontos terület a vezetés számára. (Főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy Perzsia akkor volt sikeres birodalom a történelem során, amikor a mezopotámiai síkság természeti adottságaiban rejlő lehetőségeket a saját képességeivel tudta kombinálni.)

A geopolitikai realitások figyelembe vétele az iráni politikában különösen akkor lesz szembetűnő, ha az iszlám köztársaság külpolitikájának stratégiai köreit vizsgáljuk meg. A teheráni vezetés a Perzsa-öböl térségét tekinti a legfontosabb területnek (első stratégiai kör), nem véletlenül, hiszen a partvonal menti területek bővelkednek a fosszilis energiahordozókban, és itt találhatók az ország petrokémiai iparágának a központjai is. A Perzsa-öböl ráadásul a kereskedelmi útvonalak miatt is kiemelt jelentőségű, mert Irán csővezetékeken keresztül egyelőre még nem képes komolyabb kőolaj- vagy földgázexportra. Az öböl központi súlya a fenyegető amerikai katonai jelenlét fokozódásának eredményeként pedig csak tovább növekedett. Az iráni külpolitikai gondolkodásban az „Arab Kelet” kapja a második legnagyobb prioritást (második stratégiai kör), amiben leginkább a földrajzi összeköttetés és a történelmi-kulturális kötelékek játszanak szerepet. A viszonylag nagy távolságok miatt azonban az öbölbeli pragmatizmussal szemben, itt döntő részben még mindig az ideológiai megközelítés dominál, különösen, ha az „elnyomottak” (palesztinai arabok és libanoni síiták) mozgalmainak iráni támogatását tekintjük. Irán láthatóan széles kapcsolati hálóval rendelkezik, amelynek kialakításában geopolitikai környezete mindenképpen szerepet játszik. Végezetül az iráni külpolitika harmadik regionális elemének Eurázsia számít (harmadik stratégiai kör), amely egyfelől a történelmi múlt (a legtöbbször északkeletről kiindulva igázták le Perzsiát), másfelől a földrajzi közelség és kereskedelmi kapcsolatok miatt fontos. Irán a regionális stabilitást és a nemzeti érdekeit szem előtt tartva cselekszik északi határvidékén, ennek keretén belül pedig egyre szorosabbra fűzi viszonyát mind Oroszországgal, mind pedig a muzulmán többségű poszt-szovjet államokkal.

Stratégiai jelentőség régen és ma

A történelem során Perzsia mindig is kulcsfontosságú terület volt, miként három kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – találkozáspontján elterülve folyamatosan meghatározó szerepet játszott a kulturális interakciókban és a kereskedelmi kapcsolatokban. Stratégiai jelentősége hamar megnyilvánult, pozíciója pedig a későbbiekben az európai felfedezésekkel, majd a kőolaj-lelőhelyek feltérképezésével csak tovább erősödött. S noha Irán sohasem lett gyarmat, területén mégis „többeknek sikerült megvetni a lábukat”. Előbb Nagy-Britannia és Oroszország versengtek Iránban befolyási zónákért, majd a hidegháborús játszmában az Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekezett megnyerni magának Teheránt. Irán geostratégiai jelentősége pedig a bipoláris rend megszűnése óta sem csökkent, sőt az elmúlt esztendőkben még inkább erősödött. A délnyugat-ázsiai ország súlya a regionális környezet gyökeres megváltozásának, illetve a világrend átalakulásának, valamint a 21. század kihívásainak (például az energiabiztonságnak) köszönhetően komolyan felértékelődött a világtérképen.

Irán stratégiai jelentőség-növekedése a regionális változásokban rejlik. Az elmúlt években a Közel-Kelet súlypontja láthatóan áthelyeződött az izraeli-libanoni régióról a Perzsa-öböl térségére. Mindeközben Irán közvetlen szomszédsága is alapvetően átrendeződött: egyrészt a terror elleni háborúk eredményeként egyfajta amerikai katonai gyűrű formálódott az iszlám köztársaság körül (amerikai katonák állomásoznak a szomszédos államokban), másrészt pedig az afganisztáni és iraki harcoknak köszönhetően megdőltek a határon túli ellenséges rezsimek (Iránnak mind Szaddám Huszeinnel, mint a Tálibánnal konfliktusa volt). Ezt követően az iszlám köztársaság történelmi és kulturális kapcsolatait latba vetve, az amerikai katonai fenyegetések közepette óvatosan lavírozva, sikeresen használta ki a lehetőségeket, és a hatalmi vákuumot betöltve igazi regionális „szuperhatalommá” avanzsált. (A palesztin ügy iráni felkarolása szintén egyfajta űr kitöltését, valamint a stratégiai mélység megteremtését szolgálja.) A Perzsa-öböl korábbi hárompólusú (Irak-Irán-Szaúd-Arábia) hatalmi rendszere az iraki rezsimváltással kétszereplős versengésre szűkült le, ahol Irak kiesésével most Szaúd-Arábia és Irán áll szemben egymással, s viaskodnak a térségbeli vezető pozícióért. Küzdelmük pedig áttételesen megjelenik az iraki, a libanoni, a palesztin, sőt a jemeni konfliktusokban is.

Az iszlám köztársaság azonban nemcsak a regionális térképen számít fontos szereplőnek – mint látható, nélküle aligha rendezhető az afganisztáni és iraki konfliktus –, hanem a világtérképen is lényeges helyet foglal el. Földrajzi fekvése mellett igazi stratégiai jelentőségét az adja, hogy a világ energiaforrásának tetemes része felett rendelkezik. Napjaink „energiaéhes” világában pedig úgy látszik, hogy átrajzolódnak a korábbi geopolitikai térképek, miként az egyes peremvidékek felértékelődnek, sőt akár középponttá is válhatnak. Irán példa lehet erre, főként, ha a Hormuzi-szorosra és a Perzsa-öbölre vetjük a tekintetünket, amelyek kulcsfontosságúak a fosszilis anyagok világkereskedelmében. Így aztán korántsem túlzó az a kijelentés, hogy „bárkinek, aki uralja, s ellenőrzi ezt a térséget, annak lehetősége van arra, hogy más – elsősorban a fejlett ipari – országok sorsát befolyásolja.” De napjainkban az energiabiztonság mellett számos, legalább ennyire fontos probléma is felvetődik, amelyeknek az elmúlt években kétségkívül Irán vált a sarokpontjává. Elég csupán az iráni atomkérdésre és a nukleáris non-proliferáció problematikájára (a nukleáris tömegpusztító fegyverek tömeges elterjedésének megakadályozása), vagy éppen a közel-keleti konfliktusra és az abban való iráni érdekeltségekre gondolni.  

Az Iráni Iszlám Köztársaság stratégiai fekvésének és nyersanyagainak köszönhetően fontos szereplője a világpolitikának, jelentősége pedig talán most még nagyobb, mint korábban bármikor. Az ország az újjáéledő orosz birodalmi aspirációk és a konstans amerikai terjeszkedések kereszttüzében áll Úgy látszik, hogy a „nagy játszma” ismétlődik meg, csak ezúttal más szereplőkkel, de emellett az iráni kérdés egyre inkább jelentőséget nyer az amerikai-kínai relációban is, mindeközben pedig Kína és Oroszország is versenyez  egymással az iráni befolyásért. A kérdés csak az, hogy vajon Kína mikor veszi át Moszkva patronáló szerepét? Szó, ami szó akár azt is mondhatnánk, hogy egyfajta versenyfutás kezdődött Perzsiáért, amelyben az ország földrajzi fekvése, gazdasági potenciálja, kereskedelmi piaca, valamint ásványi és természeti kincsei egyaránt meghatározó szerepet játszanak. A jelenlegi világpolitikai folyamatok, s a nemzetközi hatalmi rendszer átalakulása közepette felértékelődő Iránnak ugyan korlátozottak a lehetőségei, de külpolitikai orientációja, nevezetesen az, hogy a jövőben melyik tábort (a keletit vagy a nyugatit) választja majd, alapjaiban befolyásolhatja a világrend fejlődését.

Irán, mint a jövő energia-nagyhatalma?

A földrajzi fekvés, a stratégiai jelentőség, a szövevényes kapcsolatrendszer mind-mind szerepet játszik a mai Irán hatalmi befolyásának növekedésében, de eltörpülnek az ország geo-gazdasági adottságaihoz és képességeihez képest, amelyek már nem csupán regionális hatalmi szerepkört, hanem akár a régión túlnyúló, világpolitikai fontosságot is kölcsönözhetnek a perzsa államnak. Irán két szempontból lesz különösen meghatározó szereplő a 21. század világgazdasági térképén: egyfelől az energiaforrások birtoklójaként, illetve kitermelőjeként - a hivatalos előrejelzések szerint az iráni földgázexport 2020-ra elérheti az évenkénti 600 milliárd köbmétert is, ami a világ gáztermelésnek közel 10 százalékát jelenti majd. -, másfelől pedig az energiaszállítás központi útjaként, vagy ha úgy tetszik egyfajta kereszteződéseként. Irán mindenképpen részese a közép-ázsiai „csővezeték-játszmának”, hiszen a térségben aligha lehetséges nála gazdaságosabb tranzit országot találni.

Irán a világ második legnagyobb földgázvagyonával (a Föld gázkészletének közel 16%-val), és harmadik legnagyobb kőolajkészletével (a világ kőolaj-tartalékainak majd 10%-val) rendelkezik, amelyekből nem csak a saját szükségletek kielégítésére futja, hanem bőven juthat belőlük exportra is (a kőolaj- és a földgáz-eladások az iráni exportbevételek közel 80 százalékát alkotják). Éppen ezért kétség sem férhet ahhoz, hogy a modern Perzsia igazi energia-nagyhatalom. A kérdés inkább csak az, hogy vajon ezekből a készletekből mennyit tud kitermelni, s kinek, mennyiért tudja eladni, valamint, hogy miként tudja azt hatalmi-politikai előnyre váltani. Noha az iráni termelési kapacitás ma nem sokkal jobb, mint a forradalom előtt volt (a kőolaj-ipart az Irakkal vívott háború, az amerikai szankciópolitika, s a teheráni gazdasági félretervezés egyaránt súlyosan megterhelte), de a naponta felszínre hozott kőolaj-mennyiség így is eléri a négymillió hordót – amellyel Irán a negyedik helyet foglalja el a legnagyobb kőolaj-kitermelő országok sorában. Nincs ez másként a földgáz tekintetében sem, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy a gáz-szektor lesz az iráni gazdaság húzóágazata. Ráadásul az iszlám köztársaság nemcsak nyersanyagokban gazdag, hanem a képzett emberfők számát tekintve is jól áll. Az ásványi kincsek és az emberi erőforrások kombinálása az energiaalapú iparágakban komoly sikereket ért el Erre utal, Irán petrokémiai ipara jelenleg a második legnagyobb a Közel-Keleten.

A perzsa állam a világ energiakészletének jelentős részét birtokolja, legalább ennyire fontos azonban a fosszilis anyagok kereskedelmében betöltött szerepe is. Egyfelől a kereskedelmi mutatók jelzik, hogy Irán komoly pozíciót birtokol a kőolaj és földgáz világkereskedelmében (az Iráni Iszlám Köztársaság jelenleg Szaúd-Arábia után az OPEC második legnagyobb termelőjének számít.), másfelől az, hogy az iszlám köztársaság bekapcsolódott a közép-ázsiai „csővezeték-játszmába”, amely az energiahordozók szállítására alkalmas nyomvonalak kijelölése és megvalósítása körül bontakozik ki. Irán a jövőben igazi „energia-kikötővé” szeretne válni, ennek érdekében pedig már most komoly beruházásokba kezdett. Itt érdemes megemlíteni az iráni-pakisztáni-indiai csővezeték („béke-vezeték”) tervét, illetve a kaukázusi és közép-ázsiai poszt-szovjet államokkal kötött szállítási egyezményeket, valamint az afgán területek energiaellátását, de mellettük az otthoni petrokémiai képességeket (pl. finomítás, raktározás) is fejlesztik. Irán földrajzi fekvésének (összeköttetést biztosít a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között) valamint a stratégiai jelentőségű piacok közelségének (lásd például az indiai szubkontinenst) köszönhetően mindenképpen fontos kereskedelmi csomópont lesz.

Irán minden bizonnyal kulcsfontosságú szereplő lesz az energiapiacon, egyfelől mint „energiatermelő”, másfelől pedig mint „energiakereskedő”. Mindeközben külgazdasági kapcsolataiban egyre inkább a keleti orientáció válik meghatározóvá (a kőolaj-eladásoknak 56%-a Ázsiába, 29%-a pedig Európába irányul). Az iráni-kínai-orosz szövetség körvonalazódásával pedig alapjaiban változhat meg a világ energia- és hatalmi térképe. Az iráni „energia-hatalmiságnak” viszont minden bizonnyal lesznek kellemetlen mellékhatásai is, mivel Teherán látva az orosz energiapolitika sikerességét, könnyen meglehet, hogy szintén az „energia-fegyver” bevetése mellett dönt majd, ha nemzeti érdeke úgy kívánja. De vajon milyen lehetőségekre kell felkészülnünk a jövőben? Nos, az iráni eszköztár igencsak széles: a teheráni vezetés a kitermelés csökkentésétől kezdve a kereskedelmi forgalom ellehetetlenítésén és az öbölbeli szabotázsakciókon át a Hormuzi-szoros lezárásáig, számos opció közül választhat majd. Az iszlám köztársaságnak azonban talán nem is a külső fenyegetések elhárítása jelenti majd a legfőbb gondot a jövőben, hanem inkább az, hogy vajon képes lesz-e kielégíteni a fokozódó keresleti igényeket.

Az újjáéledő „Perzsa Birodalom” határai?

Az iráni regionális vezető szerepnek, vagy ha úgy tetszik hatalmiságnak több buktatója, s akadálya is van. Így például az, hogy Irán mind etnikailag, mind pedig felekezetileg élesen elkülönül a régió más államaitól, miként síitaként és perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ám legalább ennyire korlátozóak lehetnek az otthoni problémák is, így például az etnikumok dezintegrációja, vagy a politikai frakciók egyre mélyülő vitája. Nem is beszélve az iráni külpolitikai gondolkodás és közvélekedés azon paradoxonjáról, amely szerint az irániak egyfelől történelmüknél, kultúrájuknál, földrajzi és társadalmi adottságaiknál fogva magukat a világmindenség, s a régió középpontjában látják. Másfelől pedig valami olyasmin szeretnének uralkodni, amellyel szemben elképesztően bizalmatlanok (az iráni psziché hajlamos az összeesküvés-elméletekben való gondolkodásra)  és amelyet nagymértékben lenéznek Ezt is úgy is megszokták fogalmazni, hogy Irán lényegében egyfajta kultúrfölény diskurzust folytat.

Az afganisztáni és iraki rendszerváltásnak köszönhetően Irán befolyása jelentősen nőtt a délnyugat-ázsiai térségben. A szomszédos iraki síiták hatalomba emelkedésével pedig úgy tűnik, mintha egy, Irán körüli síita félhold formálódna a Perzsa-öböltől egészen Libanonig. Sőt Teherán a távolabbi világban is aktivizálta magát, mint ahogyan azt fekete-afrikai és latin-amerikai kapcsolatainak fejlődése is bizonyítja. Irán regionális jelentősége, és stratégiai fontossága egyértelmű, mindazonáltal hiba lenne túldimenzionálni a térségbeli kiterjedtségét, mint ahogyan a felekezeti kapcsolatokat sem szabad túlbecsülni. A jelenlegi Amerika-ellenes közhangulatban Irán kétségkívül népszerűvé vált az arab utcákon, mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy hosszabb távon is maradni fog a „síita forradalmárok” iránti szimpátia. Ehhez elég csak arra gondolni, hogy milyen válaszokat fogalmaznak meg az Öböl-államok az iráni nukleáris törekvésekkel kapcsolatosan. Noha az iszlám köztársaság újonnan formálódó közel-keleti kapcsolati hálója mindenképpen impozáns, Teherán képességei mégis jelentősen elmaradnak az Egyesült Államok régióban állomásoztatott erejétől és közel-keleti szövetségesi rendszerétől. Röviden, a Közel-Keleten, s a Perzsa-öbölben, bár akadnak kihívói, de még mindig Washington irányítja a folyamatokat.

Irán kőolaj- és földgázkészleteit, valamint stratégiai fekvését látva nem lehet kétségünk, az ország valódi energia-nagyhatalom. Csakhogy az iráni gáz és olajipar, akárcsak a sah rezsimjében, most sem képes lépést tartani a korral és a szükségletekkel. Az iráni képességek gyengesége a technológiai lemaradásban, az innováció hiányában, a túlzott ideológiai lojalitásban, valamint a szükséges gazdasági és politikai lépések meg nem tételében gyökeredzik. Utóbbinak köszönhető áll elő az a paradox helyzet, hogy míg a kellő törvényi szabályozás hiánya miatt el-elmaradnak a külföldi befektetők, addig a pénzügyi (banki) szektor korlátozottsága miatt szinte minden egyes projekthez külföldi támogatókra, vállalatokra van szükség. S noha Irán keleti kapcsolatai révén hozzájuthat a modern technológiákhoz, az ország gazdasági „motorja” azonban csak akkor indulhat be igazán, ha a nyugati világgal is rendeződik majd az iszlám köztársaság kapcsolatrendszere. Az iráni vezetésnek mindemellett a belföldi fogyasztás növekedése (évente közel 10%-kal), a fejlesztések, valamint az oktatás és kutatás összehangolásának hiánya is komoly problémát jelent. Mindennek a tetejében ráadásul Teheránnak rendkívül sokat kellene költenie a gáz- és olajipar rendbetételére, s felvirágoztatására.

A mai Irán mindenképpen igyekszik az egykori Perzsia helyébe lépni, de hogy akkora „világhatalommá” váljon, mint amilyen elődje volt a saját korában, arra nem sok a valós esélye. Az elmúlt időszakban tapasztalt megerősödése alapvetően három tényező szerencsés együtthatásának köszönhető. Egyrészt az amerikai háborúk következtében jelentősen átalakult a regionális környezet, s ezt kihasználva Teherán sikeresen növelhette a térségbeli befolyását. Másrészt az amerikai fenyegetésre válaszul belpolitikai hatalmi visszarendeződés következett be, s a forradalmi elit ideologikus és keményvonalas konzervatív tábora került hatalomra. Végezetül pedig a kőolaj világpiaci árának emelkedése komoly bevétel-növekedést eredményezett, amelyből aztán az iráni vezetés sikeresen építhette ki, illetve erősíthette meg szövevényes közel-keleti kapcsolatrendszerét. Iránnak a regionális hatalmisághoz („magállamisághoz”) szinte minden geopolitikai adottsága megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedtség. Ám a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok miatt mégsem valószínű, hogy az iszlám köztársaság a jövőben túllépjen a regionális közép-hatalmi státuszon.