Az Iszlám Köztársaság Afganisztán problémája és politikája

BEVEZETŐ GONDOLATOK ÉS ALAPVETÉSEK

Afganisztán közel 900 kilométeren határos Iránnal, s megannyi történelmi, kulturális és gazdasági szállal kötődik a perzsa államhoz. A keleti szomszéd azonban mindezek ellenére sohasem volt az iráni külpolitikai prioritások között, mivel Teherán stratégiai gondolkodásában a Perzsa-öböl és az Arab-Kelet mindig is sokkalta lényegesebb szerepet játszott. Afganisztán felértékelődése az iráni kül-politikában az Egyesült Államokkal ápolt speciális (értsd ellenséges) viszonynak tudható be, amely lényegében meghatározza az ország gyakorlati lépéseit és cselekvéseit a keleti szomszédságban. Irán mindenképpen fontos és pozitív szereplő a Talibán hatalmának megdöntését követően formálódó új Afganisztánban, az érdekek és célok ellentmondásossága miatt azonban a teheráni külpolitika egyfajta kettős játékot folytat: egyfelől hivatalos úton erősíti és támogatja a Hamid Karzai vezette kormányzatot, másfelől azonban a háttérben pénzeli és felfegyverzi az Amerika-ellenes lázadó afgán csoportokat.

Jelen írás az iráni-afganisztáni kapcsolatokat hivatott elemezni, konkrétabban a Teherán által követett politikát, illetve az ország többdimenziós (pl. gazdasági és politikai) befolyását, valamint a vezetés jövőbemutató terveit és céljait Afganisztánban és a határos közép-ázsiai régióban. A tanulmány ezért a következő kérdéseket kívánja megvizsgálni és megválaszolni: Először is azt, hogy milyen tényezők és megfontolások formálták-formálják Irán Afganisztán-politikáját régen és most? Másodszor azt, hogy az Egyesült Államokkal való szembenállás mennyiben határozza meg, vagy írja felül az iráni külpolitikai vélekedéseket és lépéseket? Harmadszor azt, hogy a külső-belső tényezők ismeretében hogyan cselekszik az iráni vezetés Afganisztánban, s miként alakultak az iráni-afganisztáni kapcsolatok 2001 után? Végezetül pedig azt, hogy mivel számolnak Teheránban a 2014-es amerikai csapatkivonást követően, s hogy milyen lépéseket tesznek céljaik jövőbeli elérése érdekében?

AFGANISZTÁN AZ IRÁNI KÜLPOLITIKÁBAN

Az iráni külpolitikát szokás irracionálisnak tekinteni, valójában azonban a teheráni magatartás és politika átgondolt számítások eredménye, s abban inkább a reálpolitikai megfontolások játszanak szerepet, mintsem a forradalmi és ideológiai elvek. Nincs ez másként Afganisztán esetében sem, ahol Irán külpolitikáját a forradalom elvi sarokpontjai mellett számtalan egyéb tényező is befolyásolja: így például a történelmi kapcsolatok, a társadalmi-kulturális szálak, az etnikai-felekezeti viszonyok, a geopolitikai megfontolások és a gazdasági érdekek, valamint a külső szereplőkkel ápolt viszonyok és kapcsolatok, illetve az aktuálpolitikai kérdések. Éppen ezért az iráni Afganisztán-politika olykor-olykor igencsak nehezen követhető, vagy éppenséggel ellentmondásosnak tekinthető, valójában azonban abban szinte mindenkor az ország nemzetbiztonsági érdekei dominálnak.

Az Afganisztánnal való kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, amennyiben az ország nyugati fele egészen 1857-ig, a független afgán állam létrejöttéig perzsa fennhatóság alatt állt. A két ország kapcsolata ezt követően alapvetően jó volt, még ha a Helmand folyó vízmegosztásának kérdése időről-időre gerjesztett is vitákat a felek között. Az 1979-es iráni forradalom és szovjet megszállás azonban új helyzetet teremtett, a kétoldalú kapcsolatok megromlottak, Irán pedig nemzeti érdekeit szem előtt tartva egyre passzívabb politikát kezdett folytatni (szemben az aktív Pakisztánnal). Megalakulását követően az iszlám köztársaság Afganisztán-politikája alapvetően biztonság-központú volt, az afganisztáni és nagyhatalmi fenyegetést ellensúlyozandó az évtizedek folyamán ún. befolyási (ideológiai, politikai, ellenállói, s gazdasági) szférákat hozott létre, hogy ezek által biztosítsa be saját stratégiai érdekeit.

A hivatalos kapcsolatoknál is messzebbre vezetnek azonban azok a társadalmi és kulturális szövetek, amelyek összekötik a két országot. Afganisztánban széles körben beszélik a perzsa nyelvet (a pastu mellett a dári a második hivatalos nyelv), és tartják a perzsa szokásokat (például ünneplik a perzsa újévet). Afganisztán sokszínű etnikumai közül a tadzsikok (25 százalék) és a hazarák (20 százalék) az iráni népcsoportba tartoznak, utóbbiak ráadásul az Iránban államvallásnak minősülő síita iszlámot követik, éppen ezért szoros viszonyt ápolnak a perzsa állammal. (Afganisztán lakosságának közel 20-25 százalékát alkotják a síita muzulmánok.) Irán a kezdetektől fogva igyekezett kihasználni a kulturálisan közel álló csoportokat, és tudatosan felhasználni külpolitikájában az etnikai-felekezeti kártyát. Lásd például az etnikai kisebbségek pastu-ellenes szövetségbe kovácsolását az 1990-es évek elején.

A történelmi és kulturális kapcsolatoknál azonban sokkalta fontosabb a geopolitika. Irán számára Afganisztán fekvése miatt mind stratégiailag, mind pedig gazdaságilag kiemelt jelentőségű terület. Stratégiailag fontos, mert a perzsa állam ellen irányuló korábbi támadások nagy része Afganisztán irányából érkezett – mint ahogyan most is, a keleti határon állomásozó amerikai erők jelentik a legnagyobb fenyegetést a teheráni vezetésnek. A terület gazdasági jelentősége pedig a kulcsszerepében rejlik, nevezetesen, hogy egyfajta kereszteződési pontot képez Közép- és Dél-Ázsia, valamint a Közel- és Távol-Kelet között. Iránnak éppen ezért nem maga Afganisztán a fontos, hanem a távolabbi helyek: Teherán a földrajzi és kulturális kötelékeket meglovagolva befolyásos szerepre törekszik a közép-ázsiai poszt-szovjet államokban, de még inkább az energiahordozók szállításának regionális versenyében.

Végezetül, amikor a teheráni Afganisztán-politika mozgatórugóiról, befolyásoló tényezőiről beszélünk, akkor nem feledkezhetünk meg az afganisztáni destabilizáció határokon átívelő hatásairól sem. Ehhez elég csupán arra gondolnunk, hogy a szovjet megszállásnak, a hosszú polgárháborúnak és a Talibán rémuralmának eredményeként ma közel két és fél millió afgán menekült él Iránban, és ennél többet aligha tudna eltartani, vagy felszívni a számtalan problémával küszködő iráni gazdaság. De legalább ennyire komoly problémát jelent az afgán instabilitás miatt virágzó kábítószer-kereskedelem is, amelyben Irán, mint fogyasztó- és tranzit-ország egyaránt súlyosan érintett. A közel 80 milliós iráni népesség 2,8 százaléka, vagyis több mint 2 millió ember minősül kábítószer-fogyasztónak (ezzel Irán a világelső). Éppen ezért Irán a „megelőzést” szem előtt tartva érdekelt az afganisztáni stabilitásban.

AFGANISZTÁN AZ AMERIKAI PRIZMÁN KERESZTÜL

Az iráni Afganisztán-politikát – mint láthattuk – számtalan tényező alakítja és formálja, de talán most egyik sem játszik olyan befolyásos szerepet, mint az Egyesült Államokkal ápolt viszony-rendszere. Azt mondhatjuk, hogy jelenleg a teheráni vezetés egyfajta amerikai prizmán keresztül figyeli az afganisztáni eseményeket és alakítja politikáját a szomszédos államban. A 2001-es afganisztáni rendszerváltás egyfelől valódi főnyeremény volt az iszlám köztársaságnak, mivel megdőlt az ellenséges tálib rendszer, és Irán nagyobb befolyáshoz juthatott a keleti határán, másfelől azonban az Egyesült Államok komoly erőket vezényelt a térségbe, amiből a teheráni vezetés azt a következtetést vonta le, hogy veszélyben van a rezsim továbbélése. Mindez még inkább bizonyossá vált George W. Bush kardcsörtető retorikája folytán („gonosz tengelye”), majd pedig a szomszédos Irak megtámadását követően („bekerítettség”).

Noha 2001-ben Teherán és Washington még együttműködött a tálibok elleni háborúban, így például Irán lezárta a határait, fegyverrel és információval támogatta az Északi Szövetséget, sőt még azt is felajánlotta, hogy kimenti az afgán területen bajba került amerikai pilótákat. Az idő haladtával azonban a teheráni vezetés egyre inkább biztonsági kihívásként kezdett tekinteni az amerikai jelenlétre, s bár több alkalommal is tárgyalóasztalhoz ültek a „Nagy Sátán” képviselőivel, de a bizalmatlanságon nem tudtak túllépni. A kedvezőtlen helyzeten az Obama-kormányzat hivatalba lépése sem változtatott. Irán a történelem során mindig elutasította a külső szereplők jelenlétét a szomszédos Afganisztánban, és nincs ez most sem másként. Különösen, ha azt vesszük számításba, hogy Irán az USA-ban elemi fenyegetést lát, s hogy az állami politikának még mindig meghatározó pillére az Amerika-ellenesség.

Washington és Teherán azonban több kérdésben is megegyező állásponton van Afganisztánban, vagy ha úgy tetszik egyfajta érdekközösség áll fenn köztük. Így például együttesen érdekeltek az afgán állam stabilitásában és működőképességében, az ország újjáépítésében és gazdasági fejlődésében, illetve a kábítószer-termesztés és kereskedelem elleni küzdelemben. Egyetértenek a felek továbbá abban is, hogy az új afgán kormányzatnak tükröznie kell Afganisztán etnikai-felekezeti sokszínűségét, valamint hogy a radikális iszlamistákat (a tálibokat) távol kell tartani a hatalomtól. A számtalan közös nevezőt azonban felülírja az amerikai-iráni nézeteltérés, a felek közötti ellenségesség és bizalmatlanság. A komolyabb kooperációt ellehetetlenítik azok a tágabb konfliktusok, amelyekben az USA és Irán szemben állnak egymással (így például a nukleáris vita, a közel-keleti békefolyamat, vagy a Perzsa-öböl helyzete).

Paradox módon tehát a közös érdekek, illetve a potenciális megoldási lehetőségek ellenére, az amerikai-iráni ellentét nem csak a kooperációt teszi lehetetlenné, hanem éppen ellenkezőleg a konfrontációt erősítheti a felek között. Teherán számára az amerikai csapatok távozása egyfajta előfeltételnek számít, amiből egy cseppet sem hajlandó engedni. Irán a biztonsági szempontokat figyelembe véve élesen elutasít mindenféle amerikai katonai jelenlétet, mivel Afganisztán egyfajta ugródeszkaként szolgálhat az USA-nak egy későbbi támadáshoz. Hovatovább az amerikai intervenciót tekintik az afganisztáni instabilitás fő kiváltó okának, amelynek káros hozadékait a környező államoknak kell elszenvedniük. Így például a washingtoni vezetést vádolják a beludzsi szeparatizmus felerősödésével, a szunnita ellenzéki csoportok támogatásával, ami alapjaiban fenyegeti az iszlám köztársaság területi integritását.

Összegzésként elmondható, hogy Teherán Afganisztán-politikáját 2001 után az Egyesült Államokkal szembeni ellenségesség határozza meg a leginkább. Az amerikai fenyegetésre válaszul Irán politikája erőteljesen aktivizálódott, amelyet ezt követően leginkább a következő szavakkal lehetne jellemezni: elrettentés, ellensúlyozás, illetve versengés. Teherán egyfelől „áttételes háborúkat” vívva igyekszik az amerikai vezetést rábírni a távozásra, s elrettenteni az esetleges Irán elleni támadástól; másfelől politikai szövetségeket és kapcsolati hálókat építve arra törekszik, hogy ellensúlyozza az amerikai érdekeket a térségben; végezetül pedig egyfajta vetélkedést folytat Washingtonnal az afganisztáni erőviszonyok és politikák befolyásolását illetően. Röviden: az iszlám köztársaság vezetése úgy tekint Afganisztánra, mint ahol most nyomást gyakorolhat az Egyesült Államokra, s az általa követett politikákra. 

IRÁN KETTŐS JÁTÉKA AFGANISZTÁNBAN

Irán jelenlegi Afganisztán-politikáját alapvetően két cél mozgatja: Teherán egyrészt Afganisztán stabilitásában érdekelt, másrészt viszont a koalíciós erők mihamarabbi távozásában is. Az egymásnak ellentmondó érdekek éppen ezért sajátos kettős politikát eredményeznek, amennyiben az iráni vezetés egyszerre játszik aktív és destruktív szerepet az újonnan formálódó afgán államban. Egyfelől a hivatalos csatornákon keresztül támogatja a Karzai-kormányzatot, s együttműködik vele olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a kereskedelem, a fejlesztés vagy a környezetvédelem, a történelmileg fontos Herát tartományban pedig komoly befolyási zónát alakít ki magának, másfelől azonban titkos csatornákon keresztül támogatja, illetve felfegyverzi a különféle lázadó csoportokat, többek között az ideológiailag szembenálló tálib mozgalmat, hogy ez által ellensúlyozza az amerikai befolyást a szomszédságában.

Teherán az afganisztáni rendszerváltást követően a segélyezésben, a fejlesztési támogatásokban és az infrastrukturális beruházásokban látja befolyása erősítésének lehetőségét. Irán előkelő helyet foglal el az ún. „donor-országok” körében, ez eddig közel 660 millió USD értékben ajánlott fel támogatást, aminek jelentős részét (majd 90 százalékát) már el is juttatta az afgán kormányzathoz (ezzel Irán világviszonylatban az ötödik, regionális szinten pedig az elsőszámú adakozó). A pénzügyi segélyezés mellett Irán az újjáépítésben is oroszlánrészt vállal magára, így többek között utakat, vasúthálózatokat, villamos távvezetékeket épít, illetve fejleszti a mezőgazdaságot, az egészségügyi ellátást, valamint részt vesz az afgán rendfenntartó erők kiképzésében is. Irán összetett politikájának a lényege nem más, mint hogy egyfelől stabilizálja Afganisztánt, másfelől pedig, hogy magához láncolja a kabuli vezetést.

A tálib rezsim bukása óta Irán befolyása a szisztematikus tervezésnek köszönhetően fokozatosan növekszik. Mindezt a kereskedelmi és gazdasági mutatók tükrözik talán a leginkább: így például amíg 2000-ben a nem olaj-alapú iráni export alig érte el a 150 millió USD-t, addig 2010-ben ez az összeg már az egymilliárd USD-t is meghaladta. Afganisztán érintetlen export-piacnak számít, amit a teheráni vezetés igyekszik is kihasználni (például kereskedelmi kamarát működtet Herátban), és stratégiai helyzetét gazdasági-politikai előnyökre váltani. Irán az ún. „lágy erő” felhasználásával ráadásul nem csupán a gazdasági dimenzióban ért el számottevő sikereket, hanem a kulturális szférában is. Teherán a szellemi együttműködés, de még inkább az ideológiai befolyásolás jegyében pénzzel, tanárokkal, tankönyvekkel, sőt egyetemek alapításával is támogatja, illetve irányítja az afganisztáni szellemi életet.

Afganisztáni befolyásának biztosítása érdekében Teherán igyekszik az olyan ügyeket is felhasználni, mint például kábítószer-ellenes küzdelem, a vízzel kapcsolatos probléma, vagy a menekültek kérdése. Az utóbbi különösen hatékony fegyver, mivel az afganisztáni állapotok egyelőre nem teszik lehetővé a menekültek zökkenőmentes hazatérését és beilleszkedését, ezért az erőszakos iráni hazatoloncolás minden esetben komoly biztonsági és humanitárius problémát generál, amit kihasználva Irán egyszerre képes a szövetséges erőfeszítéseket aláásni, illetve koncessziókat kikényszeríteni az afgán vezetésből. Teherán a menekült-ügyekkel egyértelművé kívánja tenni Kabul számára, hogy Nyugat-Afganisztán stabilitása elsődlegesen Irántól, és nem az Egyesült Államoktól függ. Az Iránban szocializálódott menekültek ráadásul hazatérve csak tovább erősíthetik a perzsa állam ráhatását az afgán fejleményekre.

Irán azonban nem csak a „lágy erő” eszközével él, amikor az afganisztáni eseményeket és politikákat igyekszik befolyásolni, hanem a „kemény erőt” is felhasználja céljainak elérése érdekében. Az amerikai támadástól félve, Teherán egyre szisztematikusabb és szorosabb kapcsolatot kezdett el ápolni az afgán ellenálló mozgalmakkal, amit egyértelműen bizonyítanak a lelepleződött fegyverszállítások és a pénzzel teli aktatáskák is. Sőt, az amerikai fenyegetés hatására az iráni vezetés felvette a kapcsolatot a tálibok egyes csoportjaival is, akiket támogatva leköthetik az Egyesült Államok afganisztáni haderejét. Irán stratégiai érdekei most azt diktálják, hogy az ideológiai és felekezeti ellentéteket félretéve működjön együtt a Talibánnal, amely akárcsak a teheráni vezetés, mélységesen elutasítja az amerikai katonák afganisztáni jelenlétét. Tipikus esete ez „az ellenségem ellensége a barátom” elv érvényesülésének.

AFGANISZTÁN JÖVŐJE: MI LESZ 2014 UTÁN?

Irán az elmúlt évtizedben a több-dimenziós kapcsolatokat kihasználva, s a kínálkozó lehetőségeket megragadva komoly befolyási zónát alakított ki magának Afganisztánban. Az ország jelenlegi állapota azonban cseppet sem bíztató, s ezért az iráni vezetést jelenleg több tényező is aggasztja: egyfelől a biztonsági helyzet folyamatos romlása, másfelől a tálib mozgalom visszatérése-megerősödése, végül pedig az Egyesült Államok kivonulási terve, s az amerikai-afganisztáni kétoldalú kapcsolatok 2014 utáni alakulása. A bizonytalan helyzetben Teherán továbbra is igyekszik erősíteni az afgán központi kormányzatot, ugyanakkor megpróbál minden eshetőségre felkészülni, s egyszerre több vasat tartani a tűzbe. Stratégiai és biztonsági érdekeit szem előtt tartva valamennyi afgán politikai erőt támogatja, hogy bármi történjék is Afganisztánban, befolyása biztosított legyen a jövőben is.

A fegyveres csapatok kivonásával párhuzamosan a washingtoni vezetés átlépni látszik a korábbi „vörös vonalakon”, amennyiben tárgyalásokba bocsátkozott a tálibokkal. Bekapcsolódásuk az afgán politikai folyamatokba több szempontból sem kedvező a teheráni vezetésnek. Egyfelől, mert a tálibok bevonása a döntéshozatalba megerősítheti a szerepüket, ami pedig hosszabb távon akár egyfajta „talibanizációt” is eredményezhet. Másfelől pedig, mert a Talibán hatalomba emelkedése együtt járna Pakisztán és Szaúd-Arábia regionális befolyásának a növekedésével is. Mindez komolyan veszélyezteti az iráni érdekeket, illetve befolyásolási képességeket, ezért a teheráni vezetés igyekszik egyrészt marginalizálni a Talibánt, másrészt viszont kapcsolatot is kiépíteni a tálib erőkkel, akik ráadásul – mint fentebb láthattuk – egyfajta eszközt is jelentenek az Egyesült Államok presszionálására.

Az amerikai és szövetséges csapatok tervezett kivonulása vákuumhelyzetet teremthet, és egyben a regionális szereplők aktivizálódását vonhatja maga után, ez által pedig egy újabb „nagy játék” veheti kezdetét Közép-Ázsiában. Iránnak ebben a regionális viaskodásban a fő riválist Pakisztán jelenti, aki kulcsfontosságú aktor az afgán kérdésben. Teherán és Iszlámábád egyaránt komoly befolyással bír az afgán eseményekre, s bár számos kérdésben azonos véleményen vannak (így például az afganisztáni stabilitást és az USA korlátozott szerepét illetően), kapcsolatukban mégis az ideológiai és stratégiai versengés dominál. Egyfelől eltérő erőket támogatnak: amíg Irán a síita csoportokat és a kisebbségi etnikumokat segíti, addig Pakisztán a pastu és szunnita erőket igyekszik felkarolni; másfelől pedig ugyanazért versengenek, nevezetesen, a Közép-Ázsiából a déli kikötőkhöz vezető tranzit-útvonalakért.

Az amerikai kivonulás nem egyenlő a teljes távozással, ezt a teheráni vezetés is tudja, miként tisztában van azzal is, hogy egyfelől Irakhoz képest sokkalta kisebb a ráhatása az afganisztáni eseményekre, másfelől pedig, hogy az arab szomszéddal szemben az afgán állam sokkal inkább függ az amerikai fegyverektől és segélyektől. Ezért a teheráni külpolitikát az óvatosság jellemzi, ugyanakkor minden erejével azon dolgozik, hogy az USA befolyását és szerepét korlátozza Afganisztánban. A 2014 utáni helyzet tekintetében az amerikai-afganisztáni stratégiai partnerség szerződésbe foglalása nyugtalanítja leginkább az iráni vezetést. Konkrétabban a támaszpontok kérdése és az afgán kormányzat Amerika-barátsága. Ebből kifolyólag Irán egyfelől igyekszik megfúrni az egyezményt, másfelől pedig egyfajta garancia-szerzés céljából hasonló kétoldalú biztonsági megállapodást kötni az afgán vezetéssel.

Az iráni külpolitika célja tehát jelenleg nem más, mint hogy bebiztosítsa és védelmezze érdekeit a szomszédos Afganisztánban. A történelmi és kulturális kapcsolatokat, illetve a segélyezési és fejlesztési politikákat felhasználva Irán Herát térségében egyfajta „autonóm ütközési zónát” kíván létrehozni, amely kettős célt szolgál: egyfelől védelmet nyújt, ha Afganisztán ismételten polgárháborúba süllyedne, másfelől viszont megalapozza saját pénzügyi és politikai befolyását, ha az afgán helyzet stabilizálódna a jövőben. Ebben az értelemben Teherán Afganisztán-politikája lényegében egyfajta minimum-maximum stratégiaként határozható meg: egyrészt igyekszik minimalizálni a konfliktus kockázatát (értsd elkerülni a konfrontációt az Egyesült Államokkal), másrészt viszont törekszik maximalizálni a saját sikerének lehetőségét is (lásd a hosszú távú közép-ázsiai és afganisztáni szerepvállalást).

ÖSSZEGZÉS: MIT AKAR IRÁN AFGANISZTÁNBAN?

Irán Afganisztán politikáját megvizsgálva három lényeges megállapítást tehetünk: 1.) Irán számára a legfőbb prioritás Afganisztán stabilitásának a megteremtése, mivel a kaotikus állapotok negatív hatásai az iszlám köztársaságot is érinthetik (lásd menekült-kérdés vagy kábítószer-kereskedelem); 2.) A teheráni vezetésnek a rezsim túlélése, s a nemzetbiztonsági kockázatok elhárítása a legfontosabb szempont, ebből kifolyólag az iráni külpolitikát Afganisztánban nem az ideológiai expanzió, hanem a politikai realizmus jellemzi, s mozgatja; 3.) Az afgán kérdés felértékelődése a rendszer biztonsági percepciójával függ össze, nevezetesen az Egyesült Államok regionális jelenlétével, illetve a felek között több síkon mozgó konfliktusossággal. Mindezek függvényében az iszlám köztársaság kettős politikát folytat a szomszédos Afganisztánban: egyfelől komoly összegekkel járul hozzá az afganisztáni stabilizációhoz, támogatja a Hamid Karzai vezette kormányzatot, valamint vehemensen ellenzi a tálibokkal való kiegyezést, másfelől azonban az árnyék-diplomáciát bevetve pénzeli és felfegyverzi az USA- és kormány-ellenes lázadó csoportokat, illetve széles befolyási hálót épít ki lokális szinten.

Irán mindenképpen fontos szereplő Afganisztánban, aki nélkül aligha lehet rendet tenni a közép-ázsiai országban, ahogyan Hamid Karzai fogalmazott: „A jelen kormányzat csak akkor lehet sikeres, ha Irán is helyet foglal a tárgyalóasztalnál.” Mivel azonban Teherán az amerikai prizmán keresztül szemléli az afgán eseményeket, az amerikai-iráni kapcsolatokban bekövetkező normalizáció nélkül aligha várható, hogy komolyabban együttműködjön az Egyesült Államokkal. A felek közötti viszony elmérgesedése (például a nukleáris ügy kapcsán) ráadásul könnyen azt eredményezheti, hogy az iszlám köztársaság hathatósabban támogatja majd a tálib erőket, ez által lehetetlenítve el a konfliktus rendezését és a stabilitás megteremtését. Irán célja Afganisztán hosszú távú stabilitásának biztosítása, de amíg nem biztonságos számára a környezet, addig minden bizonnyal folytatni fogja megkezdett kettős játékot.