Ramadán-ABC

Egy rövid kultúrtörténeti áttekintés…

A Ramadán havi böjtölés az iszlám vallás egyik központi pillérének számít: az iszlám holdév kilencedik havában a muzulmánoknak hajnalhasadtától napnyugtáig tartózkodniuk kell minden földi élvezettől. A böjt azonban nem csak a lemondásról szól, hanem annál sokkalta többről: egyfelől időt ad a hívőnek, hogy Allahra összpontosítson, hogy nagyobb odaadással imádkozzon, hogy bőkezűbben adakozzon, végül, de nem utolsó sorban, hogy végigolvassa a Koránt; másfelől pedig, a vallás követőinek földrajzi és társadalmi helyzetével mit sem törődve, a közös rítusoknak köszönhetően egységbe kovácsolja az ummát, az iszlám közösséget.

Mit jelent és mikor van pontosan a Ramadán?

A Ramadán az arab és muszlim kalendárium kilencedik hónapja, egyben az iszlám vallás legfontosabb és legszentebb ünnepe. A kifejezés eredetileg „rekkenő hőséget” jelentett, utalva arra, hogy ez a hónap az iszlám előtti napévben nyárra esett. Mivel azonban az iszlám vallás a hold járása szerinti naptárat használ (az év 12 holdhónapból áll és nincs alkalmanként közbeillesztett hónap, ennek megfelelően egy esztendőben csupán 354 nap van), ezért a Ramadán évente 11-12 nappal előbbre ugrik a Gergely-naptárhoz képest. Magyarán a Ramadán hónap nem kötődik évszakokhoz, hanem a nap járása szerinti naptár rendjében körbejár. Így amikor a Ramadán nyárra esik (miként most is), akkor igencsak nehéz betartani a hosszú böjtnapokat – ami akár hajnali 3 órától este 9 óráig is eltarthat. Az iszlám vallás követői ilyenkor napkeltétől napnyugtáig nem esznek, nem isznak, nem dohányoznak, nem élnek nemi életet, sőt még parfümöt vagy fogkrémet sem használnak. A lemondás célja-rendeltetése összetett: a hívők egyrészt ily módon tanúsítják Allah előtt, hogy hitük-lelkük erősebb a testi vágyaknál, másrészt ez úton bizonyítják azt is, hogy szociálisan érzékeny és tudatos polgárai a közösségnek.

A Ramadán kezdete és vége érzékeléshez kötött, a szent hónap akkor kezdődik és végződik, amikor a kiküldött megbízható emberek (hiteles tanúk előtt igazolva) megpillantják az újholdat. Így egy felhős éjszakán, vagy egy kevésbé „sas-szemű” megfigyelő esetén akár rövidülhet, vagy hosszabbodhat is a Ramadán. A földrajzi különbségek és az eltérő számítások miatt pedig könnyen megeshet, hogy egyes országokban csak egy nap késéssel ünnepelnek. Hasonlóan nehéz feladat meghatározni a napi böjtölés kezdetét és befejezését is. (Egy történet szerint az északi sarkkörön túl hajózó muzulmán tengerészek bajtársaik figyelmeztetését figyelmen kívül hagyva addig várakoztak a naplementére, míg végül éhen haltak.) Hagyományosan a „nappali koplalás” akkor ér véget, amikor már nem lehet különbséget tenni a fekete és a fehér cérna között. Manapság azonban a müezzin hívószava figyelmeztet a napkeltére-napnyugtára, hovatovább a XXI. század technikai vívmányait is alkalmazzák: a böjtölni szándékozó hívő internetes oldalakon tájékozódhat a Ramadán időpontjáról, sőt telefonos applikáció formájában napi értesítést is kaphat a böjt hivatalos („hitelesített”) kezdetéről és végéről.

Történelmi előzmények és vallási hasonlóságok 

 „Ti hívők! Előíratott nektek a böjtölés, amiként előíratott azoknak, akik előttetek éltek…” – áll a Koránban. De vajon honnan ered a Ramadán havi böjtölés? Nos, a kérdést illetően mind a mai napig éles viták vannak, összességében azonban elmondható és megállapítható, hogy a böjti hónap az iszlám előtti arab kultúrában és tradícióban gyökeredzik, miközben persze felfedezhetőek benne más vallások hatásai is. Az arab világban az iszlám térhódítását megelőzően a tavaszi szent hónapban tartottak böjtöt, amit visszavonulással, alamizsnálkodással, valamint a vétkektől való különféle megtisztulási szertartásokkal kötöttek egybe – mindez pedig a Ramadán esetében is egyértelműen megfigyelhető. A böjti hónap időpontjának megváltozása ezzel szemben a mózesi hagyományokat tükrözi, amennyiben a zsidók engesztelő ünnepéhez hasonlóan a muszlim önmegtartóztatás is az isteni kinyilatkoztatáshoz kötődik. A keresztény hatás sem lebecsülendő, bár közel sem olyan meghatározó, hiszen a nagyböjt alkalmával csak bizonyos étkektől kell tartózkodnia a hívőnek. Végezetül megemlíthető néhány kisebb szekta is, amelyek a holdnaptár átvételéért vagy a nappalra időzített koplalásért lehetnek „felelősek”.

A földi élvezetekről és javakról való lemondás, a böjtölés célja nagyrészt mindenhol ugyanaz: a hívők igyekeznek önfegyelmet gyakorolni, hogy így eddzék meg a testüket és a lelküket. Nincs ez másként az iszlám esetében sem: a muzulmánok azért böjtölnek, hogy akaraterejüket és türelmüket megerősítve felülemelkedjenek a személyes vágyaikon, illetve, hogy a vallásos elmélkedés és szellemi megtisztulás révén feloldozást nyerjenek, és közelebb kerüljenek Allahhoz. A Ramadán lényegi funkcióját tekintve tehát nem sokban különbözik a többi világvallásban elrendelt és kimondatott böjtöléstől, de kisebb-nagyobb elméleti-gyakorlati eltérések természetesen akadnak. A muszlim böjt során például sokkalta nagyobb hangsúlyt kap az Isten iránti alázat, valamint a közösség irányába tett jó cselekedet – nem is beszélve az egyenlőség eszméjéről. A Ramadán hónap „vándorló” jellege pedig különös misztikumot kölcsönöz a böjtölésnek, lévén a hívők ily módon az év minden szakában átélhetik a megtisztulás és megvilágosodás „élményét”. A hosszú időtartam és az általános tiltás ugyanakkor sokkal nehezebb próbatétel elé állítja az iszlám követőit, mint bármely más vallás önsanyargató híveit.

Nappali koplalás – Éjszakai dőzsőlés

Ramadán idején teljesen megváltoznak az iszlám mindennapok: sajátos menetrend szerint alakulnak a nappalok és éjjelek. A böjti hónap folyamán igyekszik mindenki még napkelte előtt felkelni és jó kiadósan megreggelizni (ezt a „hajnali étkezést” nevezik szuhurnak). Régebben megszokott volt, most viszont már csak bizonyos vidéki helyeken figyelhető meg, hogy öregurak dobolva és énekelve járják az utcákat, így figyelmeztetve a lakókat a napfelkelte közeledtére. A korai falatozást követően egészen az este beálltáig nem lehet enni-inni, ami igen emberpróbáló feladat, különösen, ha azt nézzük, hogy 30 napon keresztül kell napi 16 órát böjtölni, miközben a mindennapi teendőket és a munkahelyi feladatokat továbbra is el kell látni. (Az étel- és italhiány azonban erősen megterheli a szervezetet, ami az egyéni teljesítményben és az országos termelésben egyaránt meglátszik.) A munka végeztével aztán mindenki hazasiet, hogy nekilásson takarítani és főzőcskézni, hiszen az esti lakomára és vendégségre mindennek tökéletesnek kell lennie. Napnyugtával pedig szinte teljesen kiürülnek és elcsendesednek az utcák – jelezvén, hogy megkezdődött a böjt utáni „estebéd”, az iftár.

Amint beköszönt a sötétség, meg lehet törni a böjtöt, és az egész napos nélkülözés után kezdetét veheti a „dőzsölés”. A vallásosabb hívők persze nem habzsolnak, ők a prófétát követve először csak pár szem datolyát esznek és csupán néhány korty vizet isznak, a többi étel elfogyasztására az imádkozás után kerítenek sort. Ramadánkor szinte mindenhol igazi „terülj-terülj asztalkám” fogad minket, bármerre is járjunk az iszlám világban. Ilyenkor a szokásosnál jóval több ételt készítenek, hiszen a családtagoktól és rokonoktól kezdve a barátokon és szomszédokon át a rászoruló szegényekig igyekeznek mindenkit megvendégelni. Az este hátralevő része pedig bőven tartogat még lehetőséget a nassolásra, a gyümölcs és édesség fogyasztásra. Például, mert a szélesebb család éjszakába nyúló „traccspartiba” kezdett, vagy mert jó barátok érkeztek látogatóba, netán mert a szomszéd néni éppen kóstolót hozott a frissen sült süteményből. A Ramadán tehát egyfelől komoly önmegtartóztatást jelent, másfelől viszont nagy és ízes lakmározást is. (Bármilyen meglepő, a Ramadán alatt sokan vannak, akik annyit esznek, és olyan „rendszertelenül”, hogy a böjti hónap végére meghíznak egy cseppet.)

A Korán leküldetésének ünnepe

A Ramadán hónap a legszentebb időszak az iszlám naptárban, a 30 napos böjtöléssel Allah szavának érkezését ünneplik, mert a Korán, mint útmutatás (első ízben) ekkor küldetett le Mohamed prófétának (aki ezt követően a Híra hegyre vonult vissza böjtölni és elmélkedni). Éppen ezért a kilencedik hónap a vallásos és hitbéli elmélyülés időszaka, a hívők ekkor nem csupán az evilági javakról mondanak le, hanem alaposan tanulmányozzák, naponta forgatják a „szentírást” is. A mecsetekben pedig a Koránt 30 részre osztva minden este felolvasást tartanak a Ramadán alatt, mígnem az utolsó estén a „könyv” végére érnek. A böjti hónap 27. napjának éjjelén, az „elrendelés éjszakáján” emlékeznek meg a Korán első kinyilatkoztatásáról, ami a muszlimok szemében az év legnagyszerűbb és legjelentőségteljesebb éjszakájának számít. Ezt az estét igyekszik mindenki imádkozással tölteni, a vallásosabbak az esti imától kezdve egészen másnap hajnalig a mecsetben maradnak, és Allahhoz fohászkodnak. Ezen az éjszakán ugyanis Allah különösen nagy figyelmet szentel az imák és kérések meghallgatásának, ahogy sokan mondják: „az imádság ezen az éjjelen százszor erősebb, mint az év bármely más napján”.

A böjti hónap különlegességét hangsúlyozandó, a hívek nem csupán szorgosabban imádkoznak ebben az időszakban, hanem olyan speciális elemekkel is kiegészítik hitük gyakorlását, amelyeket az év többi napján-hónapjában nem végeznek el. Ramadán alatt a hajnali és az esti imádkozás előtt kiegészítő imát mondanak el (tarawih), ami nem csupán tartalmában különbözik, hanem gyakorlatában is, amennyiben a szokásos négyszeri helyett húsz vagy még ennél is több földre borulásból áll – így jelképezvén az Allah iránti feltétlen hitet és odaadást. Az egyhónapos böjtölés minden kétséget kizáróan fontos eleme a vallásos elmélyülésnek, miként a hívők a szigorú önmegtartóztató nappalok után, vagy éppenséggel a fohászkodással eltöltött éjszakákat követően közelebb kerülhetnek Allahhoz. Ilyenkor sokan vannak, akik felfokozott hangulatba, egyfajta „önkívületi” állapotba kerülnek, és víziókat látnak vagy éppen valami jót és kellemeset álmodnak. A Ramadán a „Könyv ünnepe”, amely a közös Korán-olvasásnak és a teológiai eszmecseréknek köszönhetően megerősíti a vallási elkötelezettséget, sok esetben pedig egyfajta „útmutatásként” is szolgál az iszlám vallás követőinek.

A jótékonyság és jóság ideje

A Ramadán havi böjt jó cselekedetre sarkallja, s jóságra neveli a hívőket, amennyiben a kapzsisággal és a telhetetlenséggel szemben önzetlenségre és mértékletességre tanítja a „koplalókat”. A böjti hónap során a muszlimok átérezhetik-megtapasztalhatják a szegénységet, illetve jótetteikkel a gyakorlatban is segíthetik-támogathatják a szűkölködő „felebarátaikat”. A Ramadán a jótékonykodásról szól, ilyenkor rendszerint mindenki igyekszik felajánlani az iftárt, és megvendégelni a nélkülözőket. A nagylelkűség jegyében pedig nemcsak ételt osztanak, hanem pénzt és ruhákat is adományoznak a rászorulóknak. A böjt lényegében összekapcsolódik az iszlám vallás másik fontos tartópillérével, az „alamizsnaadással”. Ramadán alkalmából a muszlimok különösen nagylelkűen adakoznak – amit jól bizonyít, hogy az éves „zakát-bevétel” jelentős része a kilencedik hónaphoz kötődik. Az adakozás mellett az ajándékozás is központi motívuma-jellemzője a Ramadánnak, különösen pedig a böjt befejeződése alkalmából tartott eid ünnepén: ekkor már nem csak a gyerkőcöket halmozzák el finom édességekkel, hanem annak rendje s módja szerint a felnőttek is megajándékozzák egymást.

A szent hónapban azonban nem elég csupán bőkezű adakozónak lenni, hanem ilyenkor jól is kell viselkedni – mind a tettekben, mind pedig a gondolatokban jóságra-tisztaságra kell törekedni. Többek közt kerülni kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat, a pletykát, valamint a hazugságot is. Továbbá, muszáj tartózkodni a csúnya és sértő beszédtől, nem szabad sem rosszat olvasni, sem pedig rosszat hallgatni. A böjti hónap a türelem próbája, s nem csak az evilági javakról és örömökről való lemondás miatt, hanem azért is, mert ebben az időszakban minden helyzetben és mindenkivel szemben megértőnek és kedvesnek kell lenni – hiszen a jó magaviselet igazolja a vallásos odaadást, és ez által lehet elnyerni az isteni feloldozást is. S mint ahogyan Allah megbocsát az igazhitű böjtölőknek, úgy kell maguknak a hívőknek is megbocsátaniuk a vétkező embertársaiknak. (Ramadán alatt pedig az sem nem ritka, hogy kegyelmet gyakorolnak, és foglyokat engednek szabadon a börtönökből.) A Ramadán központi mondanivalója tehát nem más, mint hogy cselekedjünk jól és kedvesen, vagyis hogy figyeljünk jobban egymásra.

Kell egy hónap együttlét!

A Ramadán egyik legfontosabb jellemvonása a közösségközpontúság. A böjti hónap ugyanis nem csak a személyes hitet erősíti meg, hanem a muszlimok kollektív tudatát is. Ahogyan mondani szokták: „A Ramadán az egység és az összefogás ünnepe.” S valóban, a böjtölés olyan vallási előírás, ami a társadalmi helyzetre való tekintet nélkül mindenkire nézve kötelező érvényű – mindez az iszlám közösség egyenlőségét hivatott kifejezni. (Továbbá demonstrálja az iszlám világ egységét is, hiszen a világ minden pontján ünneplik.) Ramadán alkalmával a hívők szolidaritást („testvériséget”) vállalnak a szegényekkel, a napi nélkülözés és az esti mulatozás kollektív élménye pedig szorosabbra vonja a közösségi kapcsolatokat, és erősíti a társadalmi kohéziót is. A Ramadán igazi ereje a közös étkezésben, az iftár megosztásában rejlik, ami a gyakorlatban is összefogja-összehozza a muszlimokat – miként a szólás is mondja: „A Ramadánban az étel ad erőt az emberek egyesítésére.” Szó, ami szó, a böjti hónap társadalmi szempontból igen jelentős szereppel bír: a közösség tagjai találkozhatnak, és közelebbi kapcsolatba kerülhetnek egymással.

A Ramadán igazán családbarát esemény, ilyenkor a família apraja-nagyja közösen ünnepel. A böjti hónap mindennapos előkészületeiben szinte valamennyi családtag aktív szerepet vállal, miközben a böjt megtörése (a reggeli és esti étkezés) kifejezetten családi körben zajlik. A vacsorát követően aztán együtt kerekednek fel és látogatnak el a mecsetbe, az esti imádságra is. A „könyv ünnepén” a család idősebb tagjai általában felolvasnak a Koránból, és hasznos tanácsokkal, bölcs intelmekkel látják el a fiatalabb generáció képviselőit. A böjtölés végeztével beköszöntő Kis Bajrám (az eid ünnepe) szintén a családi-rokoni összetartozásról szól. A háromnapos örömünnep első napján a család tagjai kimennek a temetőbe, hogy elhunyt hozzátartozóik sírja felett imádkozva leróják a kegyeletüket, majd az este folyamán meglátogatják a család legidősebb tagját, hogy a régi emlékekről vagy éppenséggel az élet értelméről diskuráljanak velük. A másod és harmadnap a felhőtlen szórakozásé, s ekkor viszonozzák a családtagok, barátok és ismerősök látogatását is. A Ramadán tehát igazi kommunális ünnepnek számít, mivel nem csak a muszlim egységet erősíti, hanem a családi-baráti kötelékeket is szorosabbra fűzi.

Kiskapuk – avagy kiknek nem kell böjtölni?

Az iszlám alapvetően rugalmas vallás, ezért nem meglepő, hogy a böjtölés kötelezettsége alól számos esetben felmentést lehet kapni-nyerni. Így például a gyermekeknek, a várandós és szoptatós anyáknak, a szolgálatban lévő katonáknak, valamint az időskorúaknak nem kell böjtölniük. (Megjegyzendő, hogy a gyermekek közül sokan már 14 éves koruk előtt megpróbálkoznak a felnőttek számára is igen nagy próbatételt jelentő böjtöléssel, mint ahogyan az öregek közt is szép számmal akadnak olyanok, akik a rossz egészségi állapotuk ellenére is követik a hitgyakorlatot.) Hasonlóképpen a krónikus betegségben szenvedőknek sem kell önmegtartóztatást gyakorolniuk, mivel az étkezésről-ivásról való lemondással az életüket sodorhatnák veszélybe. (Így például a cukorbetegek esetében az egy hónapos koplalás igen nagy valószínűséggel eredményezhet komplikációkat, mindezek ellenére mégis sok diabéteszes beteg van, aki igyekszik tartani a Ramadán havi böjtöt.) Továbbá időleges felmentést kaphatnak az úton-távolban lévők, a menstruáló nők, valamint a betegek is, nekik azonban az elmaradt, illetve kihagyott napokat egy későbbi, alkalmasabb időpontban mindenképpen be kell pótolniuk.

A széles iszlám világban számtalan technika és furmányos trükk létezik a kötelező „önsanyargatás” kijátszására. Indonéziában például sokan egyszerűen csak átalusszák a napot, és egy hónapon keresztül „éjjeli bagoly üzemmódban” élik az életüket. Iránban pedig előszeretettel használják ki az utazóknak adott felmentést: a teheráni családok kocsiba pattannak, majd elindulnak az autópályán Iszfahán felé, aztán az egyik pihenőhelyen félreállnak és piknikeznek egy bőségeset, végül, mint akik jól végezték dolgukat, összecsomagolnak és visszaindulnak a fővárosba – mondván: „azt senki sem nézi, hogy bepótolod-e a mulasztást, avagy sem”. Széles körben ismert, illetve alkalmazott fortély a barlangban rejtőzködés is, hiszen az ott elköltött étel vagy elszívott cigaretta nem számít a böjt megtörésének. A praktikus érvelés szerint azért, mert a barlangban nem állapítható meg egyértelműen, hogy nappal van, vagy éjszaka. A böjtölés megkerülésére láthatóan bőven vannak kiskapuk, és bőven akadnak olyanok, akik vissza is élnek a kínálkozó lehetőségekkel, mindazonáltal szinte valamennyi muzulmán böjtöl, ha teheti, még azok is, akik felhagytak a hitgyakorlás más elemeivel. 

A pokol kapui zárva – de a puskák mégis ropognak

Az iszlám szerint Ramadán idején a pokol kapui zárva vannak, a démonok le vannak láncolva, így ez a hónap a mindennapi nélkülözések ellenére is „a béke és a szellemi megtisztulás” időszakánk számít. A Ramadán alatt igyekszik mindenki jót cselekedni, s így az ünnep alapvetően vidám hangulatban telik. Habár a böjti hónap alapvetően a megtisztulásról és az elmélkedésről szól, ugyanakkor a hit nevében folytatott harc ideje is egyben, amennyiben Ramadán havához kapcsolódik az iszlám vallás arábiai térhódításának két legjelentősebb katonai sikere: a próféta ekkor aratta első győzelmét ellenfelei felett, és ugyancsak ekkor sikerült meghódítania Mekkát, a „szent várost” is. A történelmi példák, illetve a jelenleg zajló események jól szemléltetik, hogy a konfliktusok a szent hónap ellenére sokszor-sokfelé tovább folytatódnak. Ehhez elég csupán a szíriai polgárháborúra, az iraki robbantásos merényletekre vagy az egyiptomi összecsapásokra gondolni. (Szíriában a Ramadán kezdete óta több mint 2000 ember veszítette életét.) Természetesen vannak pozitív ellenpéldák is, így például Thaiföldön a déli területek elszakadásáért küzdő iszlamista erők önként hirdettek tűzszünetet a Ramadán idejére. 

Ramadán ünnepe a közösség egységét és a hívők összetartozását hivatott szimbolizálni. Noha a rítusok és a szokások valóban összekötik a világ közel másfél milliárd muzulmánját, a felekezeti sajátosságok és a gyakorlati különbségek mégis megosztják, sőt olykor élesen szembe is állíthatják egymással az iszlám vallás különböző irányzatainak követőit. Korábban már említve volt, hogy korántsem egyszerű feladat meghatározni a böjti hónapnak, illetve a napi böjtölésnek a kezdetét és befejezését, éppen ezért talán nem meglepő, hogy az ellentétek mindig az időpontok körül bontakoznak ki. A kérdést illetően az iszlám világban két fő irányzat látszik körvonalazódni: egyfelől a tradicionalisták csoportja, akik továbbra is ragaszkodnak a klasszikus „szemlélődő” megfigyeléshez; másfelől a haladó szelleműek csapata, akik a tudomány széles tárházát használva inkább a számolásos előrejelzésre „esküsznek”. A két eltérő „technika” a történelem során sokszor eredményezett összeütközést a felekezetek között, hiszen könnyen „előfordulhatott, hogy az egyik csoport már zajosan ünnepelte a böjt végét, miközben a másik még csendben állta a nélkülözés próbáját”.

Befejezés – miért fontos tehát a ramadán?

A Ramadán havi böjt az iszlám világ egyik legfontosabb eseménye, jelentősége az ünnep összetett jelentéstartalmával függ össze. Az önként vállalt nélkülözés elsősorban a hit kinyilatkoztatásáról és az Allah iránt érzett feltétlen alázat bebizonyításáról szól. Másodsorban a böjt azért fontos, mert az átélés élményén és a jótékonykodó cselekedetek révén kifejezi és megerősíti az iszlám közösség egységét. Végezetül, de nem utolsó sorban, a Ramadán azért lényeges, mert pozitív példát állítva jóságra neveli a hívőket. – „A Ramadán az iszlám üzenetét a béke, a jótékonykodás, a testvériség és az egység szemszögéből mutatja be.”

Irán Voks 2013

IRÁN ELNÖKÖT VÁLASZT…

A mai napon irániak tízmilliói járulnak a szavazóurnák elé, hogy arról döntsenek ki lépjen az elnöki posztról most leköszönő Mahmúd Ahmadinezsád helyébe. Az elnökválasztás első pillantásra – és a négy évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékezve – lefutottnak tűnik, mint ahogyan ismert az is, hogy az iráni hatalmi felépítményben a köztársasági elnök csak másodhegedűs lehet a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. A soron következő voksolás azonban mindezek ellenére izgalmasnak és egyben megjósolhatatlannak ígérkezik, alighanem csak a második körben fog eldőlni, hogy a két állva maradt jelölt közül ki lesz az iszlám köztársaság új elnöke. Azonban bárki is nyerje meg a voksolást, egy biztos, a győztes személye jelzésértékű lesz a tekintetben, hogy Teherán az elkövetkezendő években milyen politikát kíván majd követni, legyen szó akár a nukleáris ügyekről vagy éppenséggel a gazdasági és társadalmi kérdésekről.

Elnök és választás az iszlám köztársaságban

Az Iráni Iszlám Köztársaság rendkívül egyedi és összetett politikai berendezkedéssel bír, amennyiben a síita vallási tanításokat és az európai parlamentarizmus elemeit igyekszik összevegyíteni egymással. A gyakorlatban egyszerre érvényesül a Ruhollah Khomeini ajatollah által elképzelt iszlám kormányzás gondolata („a csalhatatlan jogtudós uralma”), valamint a republikanizmus és a népképviselet eszméje („az 1831-es belga alkotmány szellemisége”). Az iszlám köztársaság eltérő államszervezési elveinek köszönhetően egyfajta párhuzamosság alakult ki: az iráni politikai rendszerben minden demokratikus (választott) elemnek megvan a maga antidemokratikus (kinevezett) párja. A közvetlenül választott parlament mellett például ott van a felülről kinevezett Őrök Tanácsa, ami nem csupán második kamaraként működik, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is funkcionál. Hovatovább az isteni és népszuverenitás problémáját jól szimbolizálja a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség és a választott köztársasági elnöki pozíció szembenállása is.

Az államfői tisztség csak a második legfontosabb pozíciónak számít az iszlám köztársaságban. Bár a stratégiai döntések meghozatalában és a főbb irányelvek maghatározásában nem ő dönt, de a politika mindennapi irányításában, az ország nemzetközi porondon való képviseletében, a gazdaság- és a külpolitika levezénylésében, vagy éppenséggel a költségvetés meghatározásában ugyanolyan szerepet játszik, mint a parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. A közvetlen választás eredményeként ráadásul komoly legitimációval rendelkezik, de ami még ennél is fontosabb, hogy igen széles körben gyakorolhatja a kinevezési és felügyeleti jogkörét. Ha pedig végigtekintünk az elmúlt évek-évtizedek elnökségein, akkor láthatjuk azt is, hogy az elnökök így vagy úgy, de mindig befolyásolták a politika alakulását, és „nyomot hagytak” magán az iszlám köztársaságon is (gondoljunk csak Mohammad Khatemi reformkurzusára és a megszerzett „kis szabadságokra”, vagy Ahmedinezsádra és a „megállíthatatlan nukleáris expressz” okozta nemzetközi elszigetelődésre).

Az iráni elnökválasztás menete-módszere leginkább a francia államfőválasztásra hasonlít: a szavazásra jogosult, 18. életévüket betöltött irániak kétfordulós, ún. „abszolút többségi” rendszerben döntenek a köztársasági elnök személyéről. Más szóval, ha az első fordulóban a jelöltek közül senkinek sem sikerül a szavazatok több mint felét megszereznie, úgy a két legtöbb szavazatot kapott aspiráns között (egy héttel később) második fordulót rendeznek. Csakhogy Iránban nem lehet akárkiből elnökjelölt, szigorú ellenőrzésen kell átesnie minden kandidálónak (mint ahogyan az most is látható volt, a több mint 600 jelentkezőből végül csak nyolc jelöltet hagyott indulni a nagyhatalmú Őrök Tanácsa). Az iráni voksolás tehát inkább „szelekció”, mintsem valódi szavazás, ráadásul az elnökjelöltek kampány-lehetőségei sem azonosak (a reformpárti Mohammed Reza Aref választási kampányfilmjét például egyszerűen „lekeverték” az állami tévében). Az elnöki referendum ugyanakkor fontos szerepet játszik a napirend „tematizálásában” és a frakcióharcok „intézményesítésében”.

Voksolás válságos körülmények közepette

Az elnökválasztásra igen nehéz-viszontagságos helyzetben kerül sor. A 2009-es tiltakozás, a „zöld mozgalom” véres leverése sokaknak él még mindig élénken az emlékezetében – a több hétig tartó tüntetéssorozat az iszlám köztársaság történetének legkomolyabb válságát eredményezte. A legfőbb vezetésnek ugyan sikerült úrrá lennie a forrongásokon, de a rendszer legitimációja erősen sérült, társadalmi támogatottsága pedig vészesen lecsökkent (egy felmérés szerint az irániak több mint 60 százaléka politikai és társadalmi reformokra vágyik – különösen a lakosság közel kétharmadát kitevő 30 év alatti korosztály). A vitatott elnökválasztás ráadásul nem csak a lakosság tiltakozását-elutasítását váltotta ki, hanem a politikai frakciók közti harcokat is felerősítette. A táborok közti adok-kapok pedig azóta nem, hogy enyhült, hanem éppen ellenkezőleg, Ahmadinezsád aktivitásának köszönhetően még inkább elmélyült. Mindezt a 2012-es parlamenti voksolás jól szemléltette, a klasszikus reformer-konzervatív vitán túllépve, magán a konzervatív táboron belül zajlott a verseny: Ahmadinezsád hívei mérkőztek meg Khamenei ajatollah konzervatív támogatóival.

A társadalmi elutasítás mellett a gazdaság katasztrofális állapota jelent komoly problémát, ami nem csupán újabb tiltakozást robbanthat ki, hanem a jövőben megnehezítheti a konzervatív tábor hatalom-stabilizációs terveit is. Elemzők szerint a jelenlegi helyzet még az 1979-es forradalmat megelőző állapotoknál is rosszabb, s valóban az adatok magukért beszélnek: az ország olajeladásai 40 százalékban csökkentek, a munkanélküliség hivatalosan 12 százalékos, míg az infláció 30 százalék körül mozog – a gyakorlatban azonban mind munkahely-hiány, mind pedig a riál értékvesztése jóval nagyobb, illetve magasabb (utóbbi egyes becslések szerint 50%). A hétköznapi példák pedig még a statisztikáknál is beszédesebbek, amikor a teheráni járókelőket (egy videó-projekt keretében) arról kérdezték, hogy milyen vágyuk van, a válaszadók közül sokan voltak, akik a pénzügyi helyzetükben kívántak javulást. Szó, ami szó, Iránban rendkívül megdrágult az élet, még az alapvető fogyasztási termékek ára is megduplázódott, a hús pedig megfizethetetlen luxuscikk lett.

Végül, de nem utolsó sorban, a nemzetközi környezet sem kedvező a forradalmi vezetés számára. Az USA irányításával egyre kiterjedtebbé válik a szankciós-politika, ami kedvezőtlen hatással van az ország gazdasági teljesítményére (csökken az olajbevétel és szűkül a pénzügyi mozgástér). A Szenátus döntése értelmében pedig még mindig napirenden van a katonai csapás lehetősége is. A nyugati büntetőintézkedések fokozódásánál azonban sokkalta nagyobb problémát jelent az „arab tavasz”, amely eseménysor a gazdasági helyzetet és a társadalmi hangulatot tekintve könnyen „beköszönthet” az iszlám köztársaságban is. Ráadásul az elmúlt másfél évben Irán közel-keleti pozíciója is gyengült: az arab forradalmak kikezdték Teherán népszerűségét, amennyiben elutasították az iszlám köztársaság autoriter modelljét, még inkább a szíriai kormányerőknek nyújtott „segítségét”. S ha körbetekintünk, Irán körül igazi „demokratizálódási láz” van kibontakozóban: Pakisztánban első ízben került sor békés hatalomváltásra, míg Törökországban az egyszerű parkvédő tiltakozásból komoly kormányzat-ellenes tüntetés bontakozott ki.   

a forradalom „felfalja” a saját gyermekeit?

A forradalmi vezetés a voksolást illetően kettős szorításban van, egyfelől nem hagyhatja, hogy a négy évvel ezelőtti események megismétlődjenek, másfelől nem engedheti meg azt sem, hogy a választások olyan jelölt győzelmét hozzák, aki nem megkérdőjelezhetetlenül lojális a legfőbb vezető iránt. Éppen ezért igyekezett gondosan előre megtervezni a választást: egyrészt az állami cenzúrát korábban nem tapasztalt fokozatra kapcsolta (ellenzéki újságírókat és értelmiségieket állítottak elő és börtönöztek be, s természetesen korlátozták a kommunikációs szolgáltatásokat is), másrészt pedig már az elnökjelöltek szelektálásakor arra törekedett, hogy kizárja azokat a személyeket, akik komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkezve veszélyeztethetik a voksolás kedvező kimenetelű végeredményét. Khamenei és Ahmadinezsád szembenállását ismerve, szinte borítékolható volt, hogy Rahim Mashai-t, a „Doktor” pártfogoltját nem hagyják elindulni a választáson, de Hashemi Rafszandzsáni regisztrációs kérelmének elutasítása mindenképpen meglepetés volt, s korántsem biztos, hogy jó döntés.

Rafszandzsáni félreállítása nagy horderejű ügy, amennyiben a „multi-milliárdos molla” (így csúfolják, hiszen ő az egyik leggazdagabb iráni) szinte valamennyi fontosabb hatalmi pozícióban megfordult már, ráadásul az 1979-es forradalomnak, az iszlám köztársaság megszületésének kulcsfontosságú szereplője, hovatovább az államalapító Khomeini ajatollah jó barátja, s hű szövetségese volt. Kizárása a versenyből súlyos üzenetet hordoz magában, azt hogy a forradalmi elit tovább szűkül Khamenei ajatollah körül, s hogy a jelenlegi iszlám köztársaság már nem olyan, mint ahogyan azt 1979-ben megálmodták, s papírra vetették. Egyre inkább hasonlít egy autoriter rendszerre, ahol a voksolás nem a nép, hanem az vezető elit döntése. Ahogyan a népszerű Montazeri-idézet szól: „ez a rendszer már se nem iszlám, se nem köztársaság”. Rafszadzsáni kizárását a magas korával indokolták, ennyire idősen már nem lehet képes ilyen fontos tisztség betöltésére, mindez azért ironikus, mert például az Őrök Tanácsában két nála idősebb személy is aktívan tevékenykedik.  

Az igazság az, hogy Hashemi Rafszandzsáni igazi „nagyágyú”, aki rengeteg embert tud megmozgatni (mint ahogyan tette azt 2009-ben – ő volt az ellenzéki Mir Hosszein Múszavi legfőbb támogatója), s aki a politikai életben széles körében elfogadott személyiség, vagyis komoly kihívó lehetett volna a kiszemelt jelöltekkel szemben. Diszkvalifikálása érthető, de a döntés könnyen a visszájára sülhet el, hiszen az csak tovább rombolhatja az iszlám köztársaság amúgy is gyenge támogatottságát. Ráadásul az indulástól eltiltott Rafszandzsáni – Khatemivel karöltve – felsorakozott a „reformer jelöltnek” kikiáltott Haszan Rohani mellett, aki ennek köszönhetően a „konzervatív favorit”, Szaid Dzsalili egyik legfőbb kihívójává lépett elő. E tekintetben találó a teheráni közmondás: „a jelöltséget meg lehet tagadni, de a politikát a pénz mozgatja, Rafszandzsáninak pedig bőven van belőle.” A kérdés ez után már csak az, hogy vajon a lakosság körében mennyire lehet népszerű a konzervatívból „liberálissá lett” egyházfő, s hogy tényleg beelőzheti-e a központi versenyzőket?

Jelöltek – támogatók: mond, te kit választanál?

Az előzetes szelektálást és a visszalépéseket követően hat elnökjelölt küzdhet meg az iráni polgárok szavazataiért. Négyen a konzervatív táborhoz, a legfőbb vezetőhöz kötődnek, míg a reformer Haszan Rohani mellett van még egy független jelölt, Mohammad Karazi (aki valójában szintén a konzervatív tábort erősíti). A jelöltek közül minden kétséget kizáróan a nukleáris főtárgyalóból lett elnökjelölt, Szaid Dzsalili számít a legesélyesebbnek. Ő az, aki a leginkább megfelel Khamenei ajatollah elvárásainak és igényeinek („olyan köztársasági elnökre van szükségünk, aki kellő határozottsággal lép fel az ország ellenségeivel szemben” – Dzsalili ezen irányú rátermettségét a nukleáris tárgyalások során már egyértelműen bizonyította), sőt olyan mintha a kampányának központi szlogenjét is a legfőbb vezető találta volna ki („az ellenállás a siker kulcsa” – hangzik a Dzsalili-féle jelszó). A konzervatív társadalmi körökben nagy népszerűségnek örvend, és hozzáértő szakembernek tartják, tradicionális értékrendjével és mély vallásosságával szinte minden bizonnyal sok szavazatra számíthat (a disszertációját például Mohamed próféta külpolitikájáról írta).

A konzervatívok három további jelöltjét sem szabad azonban leírni, hiszen mindegyikőjüknek komoly támogatottsága van a tradicionális társadalmi körökben és szinte kivétel nélkül jó viszonyt ápolnak a legfőbb vezetővel. E tekintetben Mohszen Rezai, az „örökös” elnök-aspiráns tekinthető a leggyengébb láncszemnek, ugyanis a szóbeszéd szerint ő az, akit a legkevésbé favorizál Khamenei ajatollah. Ali Akbar Velajáti, ezzel szemben régi és megbízható kollégája, külügyminisztere volt 1981 és 1997 között, csakhogy éppen ezért sokan inkább diplomataként, mintsem politikusként tekintenek rá, aki a bazár gazdag kereskedőinek szavazatát ugyan még megszerezheti, de aligha versenghet Dzsalili népszerűségével és támogatottságával. A negyedik jelölt azonban akár meglepetést is okozhat, Mohammad-Baker Kalibaf, aki magát a XIX. századi modernizáló perzsa vezérhez, Amir Kabirhoz hasonlítja, s aki Teherán főpolgármestereként igen nagy ismertséggel bír (és nem csak a fővárosban), igazi erősségét azonban az adja, hogy a Forradalmi Gárda több parancsnoka is nyíltan mellette tette le a voksát.

A reformpárti jelöltnek, Haszan Rohaninak szintén van esélye a győzelemre, különösen a két ex-elnökkel és azok támogatóival a háta mögött. Ehhez azonban arra lenne szüksége, hogy a rendszerrel elégedetlen polgárok minél nagyobb számban vegyenek részt a voksoláson, no meg persze arra, hogy ne manipulálják az elnökválasztás végeredményét. S persze a reformpárti elnökségre visszagondolva Rohani megválasztása esetén lényegében ugyanazon intézményi korlátokkal találná szemben magát, mint anno Khatemi elnök. (A keserű tapasztalat mellett éppen ez a realizmus az, ami visszatarthatja a reform-szimpatizánsokat a szavazástól.) Természetesen nagy kérdés az is, hogy az önálló elnökjelölt indításának lehetőségétől megfosztott Ahmadinezsád és csapata hogyan, illetve kire fog szavazni, vajon melyik konzervatív jelöltet fogják támogatni, vagy inkább a reformisták bevett eszközéhez folyamodnak, és ezúttal ők fogják bojkottálni a köztársasági elnökválasztást? A „Doktor” vezette csoport kiesésével most úgy fest, hogy kétszereplősre redukálódott a verseny: az egyik oldalon állnak Khamenei jelöltjei (ún. „2+1 koalíció”), míg a másik oldalon az ellenzéket egyedül képviselő Rohani.   

napirend: Nukleáris tárgyalások és a dinnye ára

A versengés leszűkülésével olyan mintha visszatértünk volna az 1990-es évekbe, amennyiben ismét a reformista-pragmatista szövetség és a konzervatív tábor birkózását láthatjuk kibontakozni Iránban. Valójában azonban a konzervatív erők rendkívül megosztottnak látszanak, míg a reformpártiak korántsem tűnnek olyan erősnek és energikusnak, mint amilyenek egykor voltak – ami nem is csoda, ha azt vesszük számításba, hogy a gazdasági nehézségek miatt a középosztály („a demokratizálódás pillére”) jelentősen meggyengült az elmúlt években. A voksolás azonban még így is fontos társadalmi esemény lesz, hiszen az elnökválasztás azon ritka események közé tartozik az iszlám köztársaságban, amikor a polgárok – szigorúan korlátozva, de mégiscsak – beleszólhatnak az országuk irányításába. A szavazás tisztaságának megkérdőjelezése azonban már az elnökválasztás előtt napirendre emelte a régi, majd egy évszázados vitatémát, az alkotmányban is rögzített ellentmondást, a demokratikus kormányzat és az autoriter hatalomgyakorlás közti szembenállást.

Az irániak többségét azonban manapság nem a politikai reformok érdeklik, hanem a mindennapi megélhetésük aggasztja a leginkább, és ez fogja befolyásolni a döntésüket is, amikor majd leadják a szavazatukat. A gazdaság helyzete a kampányban is központi szerepet kapott: a jelöltek közösen szapulták Ahmadinezsád teljesítményét (Mohszen Rezai például úgy fogalmazott, hogy az inflációs problémáért 70 százalékban az elnök, és 30 százalékban a szankciók felelősek), illetve igyekeztek felvázolni a saját megoldási javaslataikat. A korrupció felszámolása és az infláció megfékezése szinte valamennyi aspiráns programjában szerepelt, a gazdaság alapvető problémáinak megoldására azonban eltérő javaslatokkal álltak elő: a realista Velajáti és a reformer Rohani az ország jobb nemzetközi integrációjában látja a kiutat, ezzel szemben Dzsalili és Kalibaf az önerőre támaszkodásban, egyfajta „ellenálló” gazdaság kiépítésében. Akárki is lesz az elnök, az biztos, hogy a gazdaság problémák megoldása nélkül aligha működhet tovább sikeresen az iszlám köztársaság.

Az elnökválasztási napirendet a gazdaságpolitika mellett a nukleáris program ügye dominálta. A jelöltek abban természetesen mind egyetértenek, hogy az iszlám köztársaságnak alapvető joga az atomenergia békés célú felhasználása, de abban már nézeteltérés van közöttük, hogy vajon meddig lehetséges elmenni, s valójában mekkora áldozatot-ráfordítást ér meg a nukleáris önellátás? Dzsalili képviseli a konzervatív álláspontot, hallani sem akar a centrifugák leállításáról: „Ahogyan az iraki háborúban ragaszkodtunk minden egyes négyzetcentiméterhez, most ugyanígy ragaszkodunk az elidegeníthetetlen nukleáris jogainkhoz.” A Khamenei által támogatott konzervatív csoportból csak Velajáti ex-külügyminiszter lóg ki, aki a szankciók feloldására törekedne, de hasonlóképpen vélekedik Haszan Rohani is, aki a „centrifugák forgásánál” sokkalta fontosabbnak tartja az iráni gazdaság egészséges működését. S bár a nukleáris kérdésben valamennyi jelöltnek markáns álláspontja van, valójában az atom-ügy olyannyira lényeges, hogy abban csak és kizárólag a legfőbb vezető szava számít. (A „nukleáris tematizáció” elsősorban az ország körüli problémákkal függ össze.)

Vajon Khamenei ajatollah kire fog szavazni?

1989-es megválasztása óta Ali Khamenei ajatollah három köztársasági elnököt „fogyasztott el”, és mindegyikkel konfrontálódott az évek során. Régi jó barátjával, Hashemi Rafszandzsánival (akinek többek közt a saját pozícióját is köszönheti) a gazdasági rekonstrukció és a külpolitikai normalizáció miatt került összetűzésbe. A reformfolyamatot Mohammad Khatemi igyekezett továbbfejleszteni-továbbvinni, akivel éppen ezért a kezdetektől fogva folyamatosan konfliktusban állt. Majd következett Mahmúd Ahmadinezsád, aki deviáns viselkedésével a legfőbb vezető autoritását megkérdőjelezve (a három elnök közül) a legnagyobb kihívást eredményezte az iszlám köztársaság rendszerével szemben. Khamenei ajatollah éppen ezért most igyekszik mindent megtenni, hogy olyan jelölt nyerjen, aki feltétel nélküli hűséget fogad majd. Leginkább azért, mert a jelenlegi viszontagságos körülmények közepette nagy szüksége van egy olyan elnökre, aki valóban csak a döntések végrehajtója, s nem pedig azok alakítója kíván majd lenni. (E tekintetben Dzsalili vagy Velajáti lehet a tökéletes választás.)

Khamenei ajatollah számára rendkívül fontos a soron következő voksolás, már csak azért is mert a 2009-es szavazást övező krízist követően mindenképpen szükséges az elnökválasztás legitimációjának a helyreállítása.(Többek közt ezt szolgálta a viszonylag sok, nyolc elnökjelölt indulásának jóváhagyása is.) Csakhogy a legfőbb vezetés ez esetben is kettős szorításban van. Egyfelől abban érdekelt, hogy a voksoláson való részvételt bátorítsa (hiszen az igazolhatja a rezsim társadalmi támogatottságát). Másfelől viszont mégiscsak az lenne számára az ideális, ha alacsony lenne a részvétel, mert ebben az esetben biztosan a kiszemelt jelöltje diadalmaskodna, ráadásul így kisebb lehet az esélye annak is, hogy a választásokat követően a voksolás végeredményével elégedetlen tüntetők az utcára vonuljanak. A legfőbb vezetői dilemmát jól szemlélteti Haszan Rohani esete is, akinek a második fordulóba való bejuttatásával minden bizonnyal erősödhetne a rendszer támogatottsága, ugyanakkor a választási vereség esetén a 2009-es tiltakozáshoz hasonló kihívás elé állítaná az iszlám köztársaságot.

Hovatovább, azért is kulcsfontosságú a mostani elnökválasztás, mert Khamenei ajatollah kellőképpen idős már ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjék az utódláson. S valóban, könnyen meglehet, hogy a most megválasztott elnök lesz az, aki majd az utódlásban, még inkább annak zökkenőmentességében kulcsszerepet fog játszani a jövőben. Mindez ismételten oda vezet, hogy a Khamenei mindenképpen olyan jelöltet kíván hatalomra segíteni, aki nemcsak a kormányzásban lehet megbízható partner, hanem a vezető hatalmi bázisának továbbélését is biztosíthatja. A választás tétje tehát igencsak nagy, különösen hogy Khamenei protezsáltjával, Dzsalilivel szemben ott van Kalibaf, a Forradalmi Gárda saját jelöltje. Sokak várakozásával ellentétben tehát még az is megeshet, hogy a második fordulóban nem a reformerek és a konzervatívok csatáját fogjuk látni, hanem a Pazdaran és a legfőbb vezető mérkőzését. A voksolás így már nem csak a végrehajtó hatalmi tisztség odaítéléséről fog szólni, hanem az iszlám köztársaság működésének és természetének megváltozásáról is.

Pretoriánus tendenciák: militarizálódó iszlám köztársaság

A mai elnökválasztással lényegében folytatódik az elmúlt évek tendenciája, az iszlám köztársaság fokozatos militarizálódása. Az állva maradt jelölteket szemrevételezve, szinte azonnal feltűnik, hogy csupán egyetlen vallási személy van az elnök-aspiránsok között (Haszan Rohani), ami jól mutatja, hogy a forradalom első „vallási generációjától” egyre inkább az iraki háborúban kulcsszerepet játszó „gárdista generáció” veszi át a vezető szerepet. A jelöltek közül négyen így vagy úgy, de kötődnek a Forradalmi Gárdához. A legfontosabb tisztséget Mohszen Rezai látta el, aki a Pazdaran főparancsnoka volt 1981-1997 között, míg Mohammad-Baker Kalibaf Khorramshahr visszavételében játszott vezető szerepet, majd 1998-ban a Gárda légi erejének parancsnokává léptették elő. Szaid Dzsalili a Baszídzs milíciában szolgált (a fronton harcolva még meg is sebesült), Mohammad Karazi pedig Khuzesztán tartomány kormányzójaként szerzett elismerést. De a két másik jelöltnek is van katonai múltja és tapasztalata, Haszan Rohani például a legfelsőbb védelmi tanács tagja volt.

A militarizálódás a kampány során is tapasztalható volt, a tévévitában például az elnök-aspiránsok mind-mind a katonamúltjukkal versengtek, és próbálták egymást túllicitálni. Kalibaf éles kirohanásban támadta Velajátit, hogy amíg ő diplomataként kávézgatott Párizsban, addig a honfitársai tömegében estek el az iraki fronton. A háborús retorika és szimbolika mégis Dzsalili kampányának lett központi eleme, a televíziós politikai hirdetésében még egy iraki csatajelenet is szerepelt, internetes oldalára pedig az egykori katonaképét is feltöltötték a következő képaláírással: „egykor katona, ma diplomata”. A háborús töltetű, az iraki konfliktusra utaló retorika (hasonlóan a nukleáris ügy központi jelentősége az elnökválasztási vitában) nem csak az iszlám köztársaság „pretoriánusosságának” köszönhető, hanem legalább ennyire az ország nemzetközi helyzetének is. Ne feledjük, az Irán-ellenes washingtoni büntetőintézkedések egyre erősödnek, miközben folyamatosan ott lóg a levegőben az izraeli légicsapás veszélye is, a vezetés természetesen igyekszik kihasználni a külső fenyegetés mítoszát, és meglovagolni az így keltett közhangulatot.

Az elnökválasztás újabb fordulópont lehet a Forradalmi Gárda hatalom-növekedésében, hiszen a voksolás zavartalanságának biztosításában, még inkább az esetleges tiltakozások felszámolásában megkerülhetetlen szereplő lesz a fegyveres csapat. Hovatovább az újabb elnöki ciklust „megszerezve” az „alumni” csak még több befolyásos pozícióhoz juthat hozzá. A Pazdaran vezetése ráadásul nem csak azt jelentette be, hogy Kalibaf a „támogatott” elnökjelöltje, hanem azt is, hogy minden társadalmi engedetlenséget és zavarkeltést erőszakkal fog felszámolni. Persze kérdéses, hogy a társadalmilag összetett és megannyi törésvonallal teletűzdelt behemót képes lehet-e együtt szavazni, még inkább a felmerülő kihívásokra egységesen válaszolni. A Gárda vezérkara minden bizonnyal a konzervatív jelöltek valamelyikére adja majd le a voksát, de az alacsonyabb beosztású közkatonák korántsem biztos, hogy úgy szavaznak majd, mint ahogyan azt a vezetőik gondolják, az 1997-es elnökválasztáson például rendkívül sok volt az olyan gárdatag, aki Khatemire és reformjaira szavazott.

Az ahmadinezsád „faktor”

Ahmadinezsád a beiktatási ceremóniáján még kezet csókolt Khamenei ajatollahnak, ám a második elnöki ciklusa alatt, mint önálló életre kelt marionett baba (az önálló támogatói bázis kiépítésével és a túlzott politikai aktivitásával) egyre nagyobb fejtörést jelentett a forradalmi vezetésnek. A legfőbb vezető éppen ezért döntött a „Doktor” jelöltjének kizárása mellett – amit viszonylag higgadtan vett tudomásul (ki ne emlékezne, hogy a titkosszolgálatokért felelős miniszter kinevezése körüli vitát követően dacból majd egy hétig nem volt hajlandó bemenni a hivatalába). Csakhogy Ahmadinezsád leköszönése előtt még megkavarhatja az előre eltervezett számításokat. Így például kirohanásaival és megnyilatkozásaival (lásd például „a legfőbb vezetőnek is csak egy szavazata van, mint mindenki másnak” vagy „Viva Spring! – Éljen a tavasz!”) nem csak Khamenei pozícióját gyengítheti, hanem az iszlám köztársaság legitimációját is (nem is beszélve a híres-neves statisztikákról, amelyeket előhúzva akár néhány konzervatív jelöltet is kínos helyzetbe hozhat). A túlzott „fontoskodással” ugyanakkor Ahmadinezsád a saját sírját áshatja meg, hiszen azt kockáztathatja, hogy a társaihoz hasonlóan bebörtönzik őt is.

A regnáló legfőbb vezető és a még hivatalban lévő köztársasági elnök között feltehetőleg nem lesz komolyabb konfliktus. A bizalmatlanság légkörében ugyanakkor megtörténhet az elképzelhetetlen, az hogy az elnökválasztás „egészséges” versengést fog hozni. Az Ahmadinezsád irányítása-befolyása alatt álló belügyminisztérium és a Khamenei ajatollah iránt szervilis Őrök Tanácsa közötti rivalizálás ugyanis azt eredményezheti, hogy a felek egymást ellenőrzik majd, és így valóban tisztességes lesz a szavazatszámlálás. (A választási visszásságok elkerülésére pedig még egy harmadik szervezetet is alapítottak.) Ráadásul a társadalmi részvétel bátorítását (a legfőbb vezető és az elnökjelöltek kvázi állampolgári kötelességként határozták meg a szavazást) követően életveszélyes lehet, ha a vezetés ismételten a választási korrekció eszközéhez kíván nyúlni – egy újabb csalást aligha viselne el az iráni társadalom.

de ki fogja nyerni az elnökválasztást?

Az iráni politikai rendszer összetettségét és a jelenlegi elnökválasztás intenzitását, illetve a politikai környezet konfliktusosságát figyelembe véve hiba lenne jóslásokba bocsátkozni. A jelöltek közül szinte bárki nyerhet, attól függően, hogy milyen szempontok számítanak (majd) a szelekcióban. Ha a társadalmi támogatottságot nézzük, úgy Haszan Rohaninak van a legnagyobb esélye megnyerni az elnökválasztást, ha viszont a legfőbb vezető iránti lojalitást-elkötelezettséget vesszük alapul úgy Szaid Dzsalili lehet az iszlám köztársaság új elnöke. Más eredmény születne, ha a szakmai kompetenciát, vagy a Forradalmi Gárda támogatását vizsgálnánk változóként, ez esetben Mohammad-Baker Kalibaf lenne a befutó. Végül, ha a forradalmi-vallási alapelvekhez való ragaszkodást vennénk figyelembe úgy a második fordulóban Dzsalilinek Ali Velajátival kellene megmérkőznie. Összességében véve ketten esélyesek az elnöki tisztségre: Dzsalili nukleáris főtárgyaló és Kalibaf teheráni főpolgármester. (Akár még jó analógia is lehet: Ahmadinezsád szintén a város éléről került az ország élére.)

A fekete ló szerepét ezúttal a reformpárti Haszan Rohani tölti be, akinek sikere a már emlegetett társadalmi mobilizációtól függ. Ha a rendszerkritikus irániak felkerekednek és elmennek szavazni, úgy ő lehet az iszlám köztársaság soron következő elnöke. A kampány utolsó hetében felgyorsultak az események, a két ex-elnök támogatása pedig kétségkívül új életre keltette az elnöki versenyt. Az iráni szavazópolgárok azonban még így is komoly dilemmákkal küszködnek, hogy vajon megéri-e elmenni voksolni, vagy ugyanaz lesz majd mint a legutóbbi elnökválasztáskor, ellopják a szavazatunk? Mások máshogy szkeptikusak, úgy gondolják, hogy Rohani még nyerhetne is, de mindez aligha változtatna alapvetően a rendszer működésén, az ellensúlyok közt minden bizonnyal felőrlődne a reformokkal kísérletező elnök. Mindenesetre az, hogy Teheránban a választást megelőzően már-már a 2009-es „Múszavi-lázhoz” hasonló eseménysorokat lehet tapasztalni, ami bizakodásra adhat okot a reformerek táborában. Nem gondoltam volna, de az irániak most is elnökválasztási lázban égnek – akárcsak 4 éve. A tizenegyedik elnökválasztást Khamenei ajatollah igyekezett jó előre megtervezni-megszervezni, azonban megeshet, hogy számításait mégis keresztülhúzzák az iráni szavazók. Lehet, megismétlődik az 1997-es esztendő? Akkor a konzervatív vezetés szinte biztosra vette, hogy a kiszemelt jelölt simán nyer majd, ehhez képest jött Khatemi, a „mosolygó molla”, s utcahosszal diadalmaskodott.

Iránban gyorsan formálódnak a szövetségek és a háttérben kötött alkuk mentén születnek a döntések. Ráadásul a végső szó minden esetben Khamenei ajatollahot illeti meg, éppen ezért bárki is nyerje el az elnöki tisztséget, lényeges elmozdulásra nem számíthatunk. Az új elnök személyét látva viszont majd megtudhatjuk, hogy a „legfőbb kormányos” milyen irányba kívánja terelni az iszlám köztársaság vitorlását. Szaid Dzsalili győzelme a status quo fennmaradását, és az eddig követett „konfrontatív” politika folytatását jelentheti, míg Mohammad-Baker Kalibaf sikere a Forradalmi Gárda újabb „elnöklését” és további szerepnövekedését vetítheti előre. Haszan Rohani választási diadala igazi meglepetés lenne, s talán a vezetés kiegyezési-megegyezési szándékának egyfajta „bizonyítéka” is.

Szerzői széljegyzet: mi lesz az elnöki pozícióval?

Négy évvel ezelőtt bátorkodtam azt írni, hogy a 2009-es voksolás lehet az utolsó elnökválasztás az iszlám köztársaság történetében. Nos, tévedtem – talán a helyszínen tapasztalt események irama ragadt magával akkoriban. Mindazonáltal az elmúlt években egyre többször vetődött fel, hogy az 1989-es alkotmánymódosításhoz hasonlóan megreformálják a politikai-hatalmi berendezkedést: a hatásköri ütközésekre hivatkozva megszüntetnék a köztársasági elnöki pozíciót, szerepét pedig a parlamentre ruháznák át (1989-ben a miniszterelnöki tisztséget számolták fel, s utalták át jogköreit teljes egészében a köztársasági elnöknek). Mindennek hátterében egyfelől a „történelmi ellentét feléledése” (autoriter vagy demokratikus kormányzat?), másfelől pedig a „hatalmi és személyi kérdések kiéleződése” (Ahmadinezsád és Khamenei ajatollah szembenállása) áll. Noha a legfőbb vezető akár még teológiai és intézményi támogatókat is szerezhet hatalom-koncentrációs tervéhez (előbbire Meszbáh Jázdi ajatollah, utóbbira a biztonsági szolgálat lehet jó példa), de az iráni társadalom aktivitását látva a köztársasági elemek leépítése a gyakorlatban aligha tűnik megvalósíthatónak komolyabb társadalmi összecsapások nélkül.  

Kiapadóban a világ benzinkútja!?

Szaúd-Arábia: Bajban az olaj-óriás?

Első pillantásra Szaúd-Arábia stabilnak tűnik az igencsak bizonytalan közel-keleti régióban, valójában azonban a sivatagi királyságot számtalan belső probléma feszíti, legyen szó akár az utódlási kérdésről, a síita közösségek integrációjáról, a nők társadalmi helyzetéről, vagy éppenséggel a politikai reformok ügyéről. Mindezen nehézségek az idő múlásával pedig csak még inkább kiéleződnek majd, a kőolaj-gazdagságáról híres Szaúd-Arábia ugyanis az előrejelzések szerint 2038-ra nettó olajimportőr lesz, ami nemcsak a rendszer finanszírozhatóságát, hanem annak fenntarthatóságát is megkérdőjelezheti.

Szaúd-Arábia igazi „olaj-nagyhatalom”, amennyiben a világ legnagyobb bizonyított kőolaj-készletével rendelkezik, a fekete arany kereskedelmében pedig kvázi megkerülhetetlen szereplőnek számít. Közel 11,5 millió hordó kőolajat termel ki naponta, ami a világ kőolaj-fogyasztásának majd 13 százalékát adja-biztosítja. A szaúdi királyság jelenleg (Oroszországot maga mögé utasítva) a „világ legnagyobb kőolaj-kitermelője és exportálója” cím büszke tulajdonosa. Ez a vezető szerep azonban hosszabb távon korántsem biztosított: az előrejelzések szerint a mostani gazdaságpolitika mellett a szaúdi kőolaj-kitermelés 2020 körül érheti el a csúcspontját (az ún. „olajhozam-csúcspontot”), ezt követően pedig a termelés és az export is csökkenni fog, mígnem 2038-tól Szaúd-Arábia kőolaj-behozatalra szorul majd. De vajon milyen okok állhatnak a világ legnagyobb olajkútjának a „kiszáradása” mögött?

Nos, elsősorban a túlzott hazai fogyasztás jelent problémát, amennyiben a felszínre hozott fekete arany negyedét odahaza használják fel (kb. 3 millió hordót), ezzel Szaúd-Arábia az ötödik legnagyobb fogyasztónak számít a nemzetközi porondon. A sivatagi királyság jelenleg több kőolajat használ, mint Németország, holott lakossága csak harmada, míg gazdasági teljesítménye csupán ötöde az európai országnak. Az olajfelhasználás növekvő mértéke elsősorban a demográfiai változásokkal függ össze, nevezetesen azzal, hogy a népesség jelentős mértékben gyarapodott, aminek következményeként az elmúlt évtizedben megduplázódott a hazai energia-fogyasztás. (E tekintetben szemléletes példa, hogy a légkondicionáló berendezések csúcsszezonban akár az előállított energia felét is elfogyaszthatják.) A fekete arany eltékozlását eredményezi persze az is, hogy a kőolaj államilag erősen támogatott, annak árát mesterségesen igen alacsonyan tartják (amíg manapság a világpiacon 100 dollár körül mozog egy hordó kőolaj ára, addig a sivatagi királyságban csupán 5-15 dollárba kerül – mindez persze komoly terhet ró a költségvetésre). A társadalmi változások mellett a gazdasági szerkezet is komoly szerepet játszik a kőolaj egyre növekvő felhasználásában, mivel a húzóágazatok (lásd a nehézipart és vegyipart) szinte kivétel nélkül mind rendkívül energia-igényesek. (Példának okáért az Aramco, a szaúdi nemzeti olajvállalat csak maga közel 10 százalékát használja fel a rendelkezésre álló energiának.) Végezetül, maga az energia-termelés jelenti talán a legnagyobb kihívást, mivel a gazdaság működéséhez és a társadalom igényeinek kielégítéséhez szükséges villamos áramot továbbra is az olaj-tüzelésű erőművek állítják elő (közel 65 százalékban – a fennmaradó részt pedig döntő többségében földgáz elégetéséből nyerik). Összességében tehát a népesség növekedése (évi 2%) és a gazdaság bővülése (évi 6%) együttesen jelentős mértékben növelhetik az energia-fogyasztást a jövőben (akár évi 10 százalékkal is), ami lényegében azt eredményezheti, hogy a sivatagi királyság szépen lassan feléli a föld mélyén rejlő nyersanyagkincseit – ahelyett hogy azokat haszonnal értékesítené a világpiacon.

A túlontúl nagy fogyasztás csak az érem egyik oldala, a készletek kérdése legalább ennyire fontos probléma. Noha Szaúd-Arábia kétségkívül a világ legnagyobb kőolaj-készletével bír, a gyakorlatban azonban ezek a kőolaj-mezők egyre inkább elöregednek és csökken a hozamuk is. Hovatovább, nehéz pontosan megítélni azt is, hogy valójában mekkora tartalékkal rendelkezik a sivatagi királyság. A hivatalos statisztikák ugyanis korántsem tükrözik a valóságot, mint ahogyan az a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumokból egyértelműen kiderül. Szadad al-Husszeini, az Aramco feltárásért felelős egykori vezetője és geológusa szerint az ország kőolajkészleteit közel 40 százalékkal (majd 300 milliárd hordóval) becsülték túl, a kitermelés pedig emiatt akár már 10 esztendőn belül elérheti a csúcspontját. Mindezek fényében igencsak kérdéses, hogy a szaúdi termelési kapacitás vajon képes lesz-e a célként kitűzött napi 15 millió hordót biztosítani 2020-ban, és még inkább, hogy hosszabb távon mennyiben tudja majd Szaúd-Arábia befolyásolni a kőolaj világpiaci árának alakulását.

Az olaj-szektor ugyanakkor nem csak a növekvő felhasználás és az apadó készletek miatt van bajban, hanem az intézményesítettség hiánya következményeképpen is. A sivatagi királyságban számos szerv és szereplő vesz részt az olajügyi kérdések eldöntésében, így például az olajügyi minisztérium mellett az uralkodói család tagjait, a főbb ipari vezetőket és minisztereket tömörítő olajügyi legfelsőbb tanács, illetve az Aramco képviselői, valamint a keleti provincia mindenkori kormányzója (az olaj-lelőhelyek döntő többsége itt található). Éppen ezért a rijádi olaj-politika belső ellentmondásokkal terhelt, hiszen az intézmények között jogköri átfedések, a szereplők közt pedig komoly hatalmi versengések vannak. Magyarán, az olajügyi döntések adott esetben áldozatul eshetnek a politikai frakcióharcoknak. A szaúdi olaj-probléma súlyosságát jól szemlélteti, hogy jelenleg a rijádi vezetésen belül nincs egyetértés a követendő stratégiát illetően: amíg Turki al-Fejszál herceg a világgazdasággal lépést tartva emelné a kitermelési kvótát, addig Ali al-Naimi, olajügyi miniszter éppen ennek az ellenkezője mellett érvel.

A szaúdi gondok hátterében persze nem csak a hazai folyamatok állnak, hanem azokban a nemzetközi helyzet is szerepet játszik. A sivatagi királyság, mint olaj-termelő ország erősen függ a világpiaci árak alakulásától, de a jelenlegi folyamatok összességében véve kedvezőek Szaúd-Arábia számára, hiszen a kőolaj hordónkénti ára felette van annak a szükséges összegnek (94$), amely biztosíthatja a központi költségvetés kiegyensúlyozottságát. (Ráadásul a fekete aranyból tavaly befolyt bevételek az árfolyam-többletnek köszönhetően majd 80 százalékban haladták meg az előzetes várakozásokat.) Bár az olaj árát a növekvő igény fokozatosan felfelé hajtja (2030-ig Kína kőolaj-fogyasztása majd kétharmaddal, Indiáé pedig közel 50 százalékban fog növekedni), az új technológiáknak köszönhetően azonban a kőolaj nemzetközi piaca akár „versengőbbé” is válhat a jövőben, mivel adott esetben új szereplők léphetnek majd színre (például az Egyesült Államok, amely a nem konvencionális olajiparát fejlesztve az elkövetkezendő években meghatározó erővé avanzsálhat a kőolaj-termelés globális piacán), nem is beszélve a nyugati országok alternatív-környezetbarát energiaforrások felé fordulásáról. Mindazonáltal az idő előre haladtával és a hazai olaj-fogyasztás hatványozott növekedésével Rijád egyre kevesebb kőolajat vihet majd piacra, s ez által előbb vagy utóbb elveszítheti a „világ benzinkútja” szerepét.

Rijád a kőolaj-felhasználás csökkentése érdekében összetett programot hirdetett. Egyfelől igyekszik árszabályozással megálljt parancsolni a túlzott fogyasztásnak, vagyis lassan megpróbálja emelni a kőolaj hazai kereskedelmi árát, ez által pedig korlátozni a társadalmi pazarlást, illetve előmozdítani a polgárok tudatosabb energia-fogyasztását. Hovatovább az olajárak racionalizálásával nyomást kíván gyakorolni a nagyvállalatokra is, hogy technológiai fejlesztések révén tegyék hatékonyabbá energia-felhasználásukat a jövőben. Másfelől a kőolaj-függőséget csökkentendő a szaúdi vezetés megkísérli diverzifikálni az energia-szektort, a fosszilis energiahordozók mellett-helyett megpróbál alternatív erőforrások után nézni. Többek közt nagyszabású nukleáris programba kezdett, 2032-re 16 darab atomerőművet kíván építeni, amelyek a sivatagi királyság villamos áram szükségletének egy hatodát lennének hivatottak biztosítani (közel 80 milliárd dolláros befektetésről van szó). Továbbá a megújuló energiaforrások tekintetében is komoly beruházásokba fogott, a nap- és szélenergia hasznosításával 20 éven belül közel 54 gigawatt teljesítményt kíván előállítani (a költségek ez esetben még a 100 milliárd dollárt is túlszárnyalják majd). De vajon mennyire lehetnek sikeresek ezek az intézkedések-lépések? A pazarlást aligha lehet csupán az árfolyammal megakadályozni, mint ahogyan önmagában az innováció sem gyógyír a kőolaj-függőségre – különösen hogy a szaúdi technikai fejlesztések még igencsak gyerekcipőben járnak. Ez különösen igaz az alternatív energiaforrások tekintetében, amelyekhez sok esetben még nem állnak rendelkezésre a technikai eszközök, ráadásul a körülmények sem kedvezőek. (Például a közhiedelemmel ellentétben az arábiai sivatag korántsem ideális helyszín a napenergia kiaknázására, mivel a túlmelegedés és a homokvihar okozta problémák komolyan korlátozzák a hatékonyságot, nem is beszélve a kinyert energia raktározásának megoldatlanságáról.) Szó, ami szó a kőolaj-erőművek még hosszú éveken keresztül fognak üzemelni, hogy kellő energiát biztosítsanak ­– e tekintetben sokatmondó, hogy jelenleg öt nagyobb erőművet is építenek a szaúdi királyságban.

A szaúdi földgáz-szektor nagyrészt ugyanazon problémákkal küzd, mint maga az olajipar. Az alacsony árak és a bőséges készlet eredményeként a földgázt ma már ipari méretekben használják, elsősorban az energia ellátásban, a tengervíz sótalanításában, illetve a petrokémiai iparágakban. Szaúd-Arábia az elmúlt években az értékes kőolaj megőrzése érdekében egyre inkább a földgáz felé fordult, hogy azzal helyettesítse a fekete aranyat, csakhogy a növekvő energia-igények kielégítése már aligha biztosítható a meglévő mezőkből, ahhoz új felfedezésekre és feltárásokra lenne szükség. A szaúdi földgáz jelentős része (60 százaléka) a kőolajjal együtt kerül felszínre, az államilag megszabott áraknak köszönhetően azonban az önálló gázmezők feltérképezése és kiaknázása ma nem kifizetődő gazdaságilag. Az új árszabályozás ugyanakkor kontra-produktív lehet, amennyiben a földgáz árának radikális emelése – komplementer jellegének köszönhetően – az olajfogyasztás növekedését vonhatja maga után.

Összességében Szaúd-Arábia nagy bajban van, amennyiben kőolajkincsének felélésével hosszabb távon a társadalmi béke megbomlását kockáztatja. A szaúdi királyság export-bevételének – és egyben központi költségvetésének – közel 80-90 százalékát adja a fekete arany. Ha azonban Rijád a drága kőolaját nem a nemzetközi piacon értékesíti, hanem odahaza használja fel (pl. légkondicionálók armadáját működtetve), úgy a jövedelme jelentősen csökkenni fog, ez által pedig a vezetés mozgástere is korlátozódik majd a jövőben. A sivatagi királyságnak ez eddig mindig sikerült „kivásárolnia” magát a kellemetlen helyzetekből, legyen szó akár a történelmi, vagy éppen a 2011-es forrongásokról. Az „arab tavasz” tiltakozásait követően Rijád az olajdollárokra támaszkodva rekordösszeget (130 milliárd dollárt) különített el az égető társadalmi problémák kezelésére, még inkább a patronázs-rendszer bebiztosítására. Többek közt nagyszabású, közel 60 ezer fős munkahely-teremtési programot indított útnak, majd félmillió új lakás építését irányozta elő, valamint 3000 szaúdi riálra (kb. 800$) emelte a minimálbért az állami szférában. A ráfordításokból természetesen az erőszakszervezetek és a különféle vallási intézmények is részesültek. Az olajdollárok elapadásával viszont egyre nehezebb dolguk lesz a regnáló királyoknak, hogy a politikai stabilitást továbbra is fenntartsák. Elegendő forrás nélkül ugyanis sem a jóléti modell, sem pedig az elnyomó rendszer nem tartható fenn hosszabb távon. A költségvetési keret esetleges csökkenése a gazdaság problémáival karöltve, valamint a fiatalok arányát figyelembe véve komoly veszélyt jelenthet a rezsim továbbélésére. A szaúdi munkavállalók majd 80 százalékban az állami szférában dolgoznak, akiknek a bérezése a legszerényebb becslések szerint is 45 százalékát adja az állami büdzsének. Hovatovább a rijádi vezetésnek a munkaerőpiacra évente belépő 400 ezer fiatallal is kezdenie kell valamit, különben a beteljesítetlen vágyálmok minden eddiginél komolyabb tüntetéseket eredményezhetnek. A sivatagi királyság kőolaj-készletei ugyan hatalmasak, de legalább ilyen nagyok a központi kiadások is. Mindent egybevetve, a „kőolaj-korszak lezárulása” alapjaiban változtathatja majd meg a szaúdi államot. Az olaj-probléma ráadásul nem marad majd meg a határok között, hanem az egész régióra kiterjedhet, hiszen az öbölmonarchiák többsége a szaúd-arábiaihoz hasonló gondokkal küszködik.(Megjegyzendő, hogy a világ öt legnagyobb kőolaj-exportőre szintén a szaúdihoz hasonló demográfiai és termelési problémákkal kell, hogy szembenézzen.) Hovatovább, a világ legnagyobb olajkútjának kiapadása nem csak regionális bizonytalanságot eredményezhet, hanem olyan világméretű gazdasági krízist is, amely messze felülmúlhat bármilyen eddigi pénzügyi válságot.

A téma iránt érdeklődőknek ajánlott irodalom:  
Glada Lahn & Paul Stevens: Burning Oil to Keep Cool. The Hidden Energy Crisis in Saudi Arabia: http://www.chathamhouse.org/sites/default/files/public/Research/Energy,%20Environment%20and%20Development/1211pr_lahn_stevens.pdf