Kiapadóban a világ benzinkútja!?

Szaúd-Arábia: Bajban az olaj-óriás?

Első pillantásra Szaúd-Arábia stabilnak tűnik az igencsak bizonytalan közel-keleti régióban, valójában azonban a sivatagi királyságot számtalan belső probléma feszíti, legyen szó akár az utódlási kérdésről, a síita közösségek integrációjáról, a nők társadalmi helyzetéről, vagy éppenséggel a politikai reformok ügyéről. Mindezen nehézségek az idő múlásával pedig csak még inkább kiéleződnek majd, a kőolaj-gazdagságáról híres Szaúd-Arábia ugyanis az előrejelzések szerint 2038-ra nettó olajimportőr lesz, ami nemcsak a rendszer finanszírozhatóságát, hanem annak fenntarthatóságát is megkérdőjelezheti.

Szaúd-Arábia igazi „olaj-nagyhatalom”, amennyiben a világ legnagyobb bizonyított kőolaj-készletével rendelkezik, a fekete arany kereskedelmében pedig kvázi megkerülhetetlen szereplőnek számít. Közel 11,5 millió hordó kőolajat termel ki naponta, ami a világ kőolaj-fogyasztásának majd 13 százalékát adja-biztosítja. A szaúdi királyság jelenleg (Oroszországot maga mögé utasítva) a „világ legnagyobb kőolaj-kitermelője és exportálója” cím büszke tulajdonosa. Ez a vezető szerep azonban hosszabb távon korántsem biztosított: az előrejelzések szerint a mostani gazdaságpolitika mellett a szaúdi kőolaj-kitermelés 2020 körül érheti el a csúcspontját (az ún. „olajhozam-csúcspontot”), ezt követően pedig a termelés és az export is csökkenni fog, mígnem 2038-tól Szaúd-Arábia kőolaj-behozatalra szorul majd. De vajon milyen okok állhatnak a világ legnagyobb olajkútjának a „kiszáradása” mögött?

Nos, elsősorban a túlzott hazai fogyasztás jelent problémát, amennyiben a felszínre hozott fekete arany negyedét odahaza használják fel (kb. 3 millió hordót), ezzel Szaúd-Arábia az ötödik legnagyobb fogyasztónak számít a nemzetközi porondon. A sivatagi királyság jelenleg több kőolajat használ, mint Németország, holott lakossága csak harmada, míg gazdasági teljesítménye csupán ötöde az európai országnak. Az olajfelhasználás növekvő mértéke elsősorban a demográfiai változásokkal függ össze, nevezetesen azzal, hogy a népesség jelentős mértékben gyarapodott, aminek következményeként az elmúlt évtizedben megduplázódott a hazai energia-fogyasztás. (E tekintetben szemléletes példa, hogy a légkondicionáló berendezések csúcsszezonban akár az előállított energia felét is elfogyaszthatják.) A fekete arany eltékozlását eredményezi persze az is, hogy a kőolaj államilag erősen támogatott, annak árát mesterségesen igen alacsonyan tartják (amíg manapság a világpiacon 100 dollár körül mozog egy hordó kőolaj ára, addig a sivatagi királyságban csupán 5-15 dollárba kerül – mindez persze komoly terhet ró a költségvetésre). A társadalmi változások mellett a gazdasági szerkezet is komoly szerepet játszik a kőolaj egyre növekvő felhasználásában, mivel a húzóágazatok (lásd a nehézipart és vegyipart) szinte kivétel nélkül mind rendkívül energia-igényesek. (Példának okáért az Aramco, a szaúdi nemzeti olajvállalat csak maga közel 10 százalékát használja fel a rendelkezésre álló energiának.) Végezetül, maga az energia-termelés jelenti talán a legnagyobb kihívást, mivel a gazdaság működéséhez és a társadalom igényeinek kielégítéséhez szükséges villamos áramot továbbra is az olaj-tüzelésű erőművek állítják elő (közel 65 százalékban – a fennmaradó részt pedig döntő többségében földgáz elégetéséből nyerik). Összességében tehát a népesség növekedése (évi 2%) és a gazdaság bővülése (évi 6%) együttesen jelentős mértékben növelhetik az energia-fogyasztást a jövőben (akár évi 10 százalékkal is), ami lényegében azt eredményezheti, hogy a sivatagi királyság szépen lassan feléli a föld mélyén rejlő nyersanyagkincseit – ahelyett hogy azokat haszonnal értékesítené a világpiacon.

A túlontúl nagy fogyasztás csak az érem egyik oldala, a készletek kérdése legalább ennyire fontos probléma. Noha Szaúd-Arábia kétségkívül a világ legnagyobb kőolaj-készletével bír, a gyakorlatban azonban ezek a kőolaj-mezők egyre inkább elöregednek és csökken a hozamuk is. Hovatovább, nehéz pontosan megítélni azt is, hogy valójában mekkora tartalékkal rendelkezik a sivatagi királyság. A hivatalos statisztikák ugyanis korántsem tükrözik a valóságot, mint ahogyan az a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumokból egyértelműen kiderül. Szadad al-Husszeini, az Aramco feltárásért felelős egykori vezetője és geológusa szerint az ország kőolajkészleteit közel 40 százalékkal (majd 300 milliárd hordóval) becsülték túl, a kitermelés pedig emiatt akár már 10 esztendőn belül elérheti a csúcspontját. Mindezek fényében igencsak kérdéses, hogy a szaúdi termelési kapacitás vajon képes lesz-e a célként kitűzött napi 15 millió hordót biztosítani 2020-ban, és még inkább, hogy hosszabb távon mennyiben tudja majd Szaúd-Arábia befolyásolni a kőolaj világpiaci árának alakulását.

Az olaj-szektor ugyanakkor nem csak a növekvő felhasználás és az apadó készletek miatt van bajban, hanem az intézményesítettség hiánya következményeképpen is. A sivatagi királyságban számos szerv és szereplő vesz részt az olajügyi kérdések eldöntésében, így például az olajügyi minisztérium mellett az uralkodói család tagjait, a főbb ipari vezetőket és minisztereket tömörítő olajügyi legfelsőbb tanács, illetve az Aramco képviselői, valamint a keleti provincia mindenkori kormányzója (az olaj-lelőhelyek döntő többsége itt található). Éppen ezért a rijádi olaj-politika belső ellentmondásokkal terhelt, hiszen az intézmények között jogköri átfedések, a szereplők közt pedig komoly hatalmi versengések vannak. Magyarán, az olajügyi döntések adott esetben áldozatul eshetnek a politikai frakcióharcoknak. A szaúdi olaj-probléma súlyosságát jól szemlélteti, hogy jelenleg a rijádi vezetésen belül nincs egyetértés a követendő stratégiát illetően: amíg Turki al-Fejszál herceg a világgazdasággal lépést tartva emelné a kitermelési kvótát, addig Ali al-Naimi, olajügyi miniszter éppen ennek az ellenkezője mellett érvel.

A szaúdi gondok hátterében persze nem csak a hazai folyamatok állnak, hanem azokban a nemzetközi helyzet is szerepet játszik. A sivatagi királyság, mint olaj-termelő ország erősen függ a világpiaci árak alakulásától, de a jelenlegi folyamatok összességében véve kedvezőek Szaúd-Arábia számára, hiszen a kőolaj hordónkénti ára felette van annak a szükséges összegnek (94$), amely biztosíthatja a központi költségvetés kiegyensúlyozottságát. (Ráadásul a fekete aranyból tavaly befolyt bevételek az árfolyam-többletnek köszönhetően majd 80 százalékban haladták meg az előzetes várakozásokat.) Bár az olaj árát a növekvő igény fokozatosan felfelé hajtja (2030-ig Kína kőolaj-fogyasztása majd kétharmaddal, Indiáé pedig közel 50 százalékban fog növekedni), az új technológiáknak köszönhetően azonban a kőolaj nemzetközi piaca akár „versengőbbé” is válhat a jövőben, mivel adott esetben új szereplők léphetnek majd színre (például az Egyesült Államok, amely a nem konvencionális olajiparát fejlesztve az elkövetkezendő években meghatározó erővé avanzsálhat a kőolaj-termelés globális piacán), nem is beszélve a nyugati országok alternatív-környezetbarát energiaforrások felé fordulásáról. Mindazonáltal az idő előre haladtával és a hazai olaj-fogyasztás hatványozott növekedésével Rijád egyre kevesebb kőolajat vihet majd piacra, s ez által előbb vagy utóbb elveszítheti a „világ benzinkútja” szerepét.

Rijád a kőolaj-felhasználás csökkentése érdekében összetett programot hirdetett. Egyfelől igyekszik árszabályozással megálljt parancsolni a túlzott fogyasztásnak, vagyis lassan megpróbálja emelni a kőolaj hazai kereskedelmi árát, ez által pedig korlátozni a társadalmi pazarlást, illetve előmozdítani a polgárok tudatosabb energia-fogyasztását. Hovatovább az olajárak racionalizálásával nyomást kíván gyakorolni a nagyvállalatokra is, hogy technológiai fejlesztések révén tegyék hatékonyabbá energia-felhasználásukat a jövőben. Másfelől a kőolaj-függőséget csökkentendő a szaúdi vezetés megkísérli diverzifikálni az energia-szektort, a fosszilis energiahordozók mellett-helyett megpróbál alternatív erőforrások után nézni. Többek közt nagyszabású nukleáris programba kezdett, 2032-re 16 darab atomerőművet kíván építeni, amelyek a sivatagi királyság villamos áram szükségletének egy hatodát lennének hivatottak biztosítani (közel 80 milliárd dolláros befektetésről van szó). Továbbá a megújuló energiaforrások tekintetében is komoly beruházásokba fogott, a nap- és szélenergia hasznosításával 20 éven belül közel 54 gigawatt teljesítményt kíván előállítani (a költségek ez esetben még a 100 milliárd dollárt is túlszárnyalják majd). De vajon mennyire lehetnek sikeresek ezek az intézkedések-lépések? A pazarlást aligha lehet csupán az árfolyammal megakadályozni, mint ahogyan önmagában az innováció sem gyógyír a kőolaj-függőségre – különösen hogy a szaúdi technikai fejlesztések még igencsak gyerekcipőben járnak. Ez különösen igaz az alternatív energiaforrások tekintetében, amelyekhez sok esetben még nem állnak rendelkezésre a technikai eszközök, ráadásul a körülmények sem kedvezőek. (Például a közhiedelemmel ellentétben az arábiai sivatag korántsem ideális helyszín a napenergia kiaknázására, mivel a túlmelegedés és a homokvihar okozta problémák komolyan korlátozzák a hatékonyságot, nem is beszélve a kinyert energia raktározásának megoldatlanságáról.) Szó, ami szó a kőolaj-erőművek még hosszú éveken keresztül fognak üzemelni, hogy kellő energiát biztosítsanak ­– e tekintetben sokatmondó, hogy jelenleg öt nagyobb erőművet is építenek a szaúdi királyságban.

A szaúdi földgáz-szektor nagyrészt ugyanazon problémákkal küzd, mint maga az olajipar. Az alacsony árak és a bőséges készlet eredményeként a földgázt ma már ipari méretekben használják, elsősorban az energia ellátásban, a tengervíz sótalanításában, illetve a petrokémiai iparágakban. Szaúd-Arábia az elmúlt években az értékes kőolaj megőrzése érdekében egyre inkább a földgáz felé fordult, hogy azzal helyettesítse a fekete aranyat, csakhogy a növekvő energia-igények kielégítése már aligha biztosítható a meglévő mezőkből, ahhoz új felfedezésekre és feltárásokra lenne szükség. A szaúdi földgáz jelentős része (60 százaléka) a kőolajjal együtt kerül felszínre, az államilag megszabott áraknak köszönhetően azonban az önálló gázmezők feltérképezése és kiaknázása ma nem kifizetődő gazdaságilag. Az új árszabályozás ugyanakkor kontra-produktív lehet, amennyiben a földgáz árának radikális emelése – komplementer jellegének köszönhetően – az olajfogyasztás növekedését vonhatja maga után.

Összességében Szaúd-Arábia nagy bajban van, amennyiben kőolajkincsének felélésével hosszabb távon a társadalmi béke megbomlását kockáztatja. A szaúdi királyság export-bevételének – és egyben központi költségvetésének – közel 80-90 százalékát adja a fekete arany. Ha azonban Rijád a drága kőolaját nem a nemzetközi piacon értékesíti, hanem odahaza használja fel (pl. légkondicionálók armadáját működtetve), úgy a jövedelme jelentősen csökkenni fog, ez által pedig a vezetés mozgástere is korlátozódik majd a jövőben. A sivatagi királyságnak ez eddig mindig sikerült „kivásárolnia” magát a kellemetlen helyzetekből, legyen szó akár a történelmi, vagy éppen a 2011-es forrongásokról. Az „arab tavasz” tiltakozásait követően Rijád az olajdollárokra támaszkodva rekordösszeget (130 milliárd dollárt) különített el az égető társadalmi problémák kezelésére, még inkább a patronázs-rendszer bebiztosítására. Többek közt nagyszabású, közel 60 ezer fős munkahely-teremtési programot indított útnak, majd félmillió új lakás építését irányozta elő, valamint 3000 szaúdi riálra (kb. 800$) emelte a minimálbért az állami szférában. A ráfordításokból természetesen az erőszakszervezetek és a különféle vallási intézmények is részesültek. Az olajdollárok elapadásával viszont egyre nehezebb dolguk lesz a regnáló királyoknak, hogy a politikai stabilitást továbbra is fenntartsák. Elegendő forrás nélkül ugyanis sem a jóléti modell, sem pedig az elnyomó rendszer nem tartható fenn hosszabb távon. A költségvetési keret esetleges csökkenése a gazdaság problémáival karöltve, valamint a fiatalok arányát figyelembe véve komoly veszélyt jelenthet a rezsim továbbélésére. A szaúdi munkavállalók majd 80 százalékban az állami szférában dolgoznak, akiknek a bérezése a legszerényebb becslések szerint is 45 százalékát adja az állami büdzsének. Hovatovább a rijádi vezetésnek a munkaerőpiacra évente belépő 400 ezer fiatallal is kezdenie kell valamit, különben a beteljesítetlen vágyálmok minden eddiginél komolyabb tüntetéseket eredményezhetnek. A sivatagi királyság kőolaj-készletei ugyan hatalmasak, de legalább ilyen nagyok a központi kiadások is. Mindent egybevetve, a „kőolaj-korszak lezárulása” alapjaiban változtathatja majd meg a szaúdi államot. Az olaj-probléma ráadásul nem marad majd meg a határok között, hanem az egész régióra kiterjedhet, hiszen az öbölmonarchiák többsége a szaúd-arábiaihoz hasonló gondokkal küszködik.(Megjegyzendő, hogy a világ öt legnagyobb kőolaj-exportőre szintén a szaúdihoz hasonló demográfiai és termelési problémákkal kell, hogy szembenézzen.) Hovatovább, a világ legnagyobb olajkútjának kiapadása nem csak regionális bizonytalanságot eredményezhet, hanem olyan világméretű gazdasági krízist is, amely messze felülmúlhat bármilyen eddigi pénzügyi válságot.

A téma iránt érdeklődőknek ajánlott irodalom:  
Glada Lahn & Paul Stevens: Burning Oil to Keep Cool. The Hidden Energy Crisis in Saudi Arabia: http://www.chathamhouse.org/sites/default/files/public/Research/Energy,%20Environment%20and%20Development/1211pr_lahn_stevens.pdf