Az Iráni Iszlám Köztársaság biztonságpolitikáját 1979 óta lényegében három tényező alakítja. Először is az önmagára támaszkodás, ami az iráni katonai képességek fokozásában, elsősorban pedig a saját hadiipar fejlesztésében mutatkozik meg. Másodszor azon elhatározottság, hogy Iránt regionális hatalommá tegyék a Perzsa-öböl térségében. Ez az iráni fegyveres erők kibővítésében és korszerűsítésében, valamint a képzett és szakértelemmel bíró hadsereg kialakításában ölt folyamatosan testet. Harmadszor pedig az Iszlám Köztársaság elrettentő erejének erősítése, ami elsősorban a nem konvencionális haderő megteremtésében, illetve fejlesztésében nyilvánul meg.
1.) Az önmagára támaszkodás
1979-es megalakulását követően az
Iszlám Köztársaság erős hangsúlyt helyezett a katonai önállóság megteremtésére.
A sah idején Irán fegyver-ellátása csaknem minden tekintetben az Egyesült
Államoktól és annak nyugati szövetségeseitől függött. Az 1979-es forradalmat
követően Teherán a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitika hatására
nemzetközi elszigeteltségbe került, az iraki-iráni háborúban pedig szinte
egyedül állt szemben Bagdaddal. Az Iszlám Köztársaság elszigeteltségi és
magárahagyatottsági érzetét fokozta, hogy a nemzetközi reagálás igen apatikus
volt az Irán elleni iraki vegyifegyver-támadás kapcsán. Ehhez járult hozzá
továbbá az is, hogy az USA fegyver-embargót léptetett életbe Iránnal szemben a
háború alatt, ami jelentősen megnehezítette Teherán számára veszteségeinek a
pótlását, illetve háborús erőfeszítéseinek a fenntartását.
Az iraki-iráni háborúból tanulva a
hasonló problémák jövőbeli elkerülésének érdekében az iráni vezetés 1988 után
különösen nagy hangsúlyt fektetett az önálló katonai képességek kialakítására.
Ennek fényében igyekezett fejleszteni a saját hadiiparát, hogy csökkentse a
függőségét a külföldi fegyverzet-szállítóktól, valamint hogy mérsékelje a
fennmaradó embargó káros hatásait. Teherán az Irak ellen vívott háborút
követően arra törekedett, hogy egy olyan modern hadsereget hozzon létre, amely
képes megfelelő választ adni az esetleges biztonságpolitikai fenyegetésekre,
illetve alkalmas a szükséges katonai feladatok ellátására. A hagyományos haderő
fejlesztése mellett Irán igyekezett hozzájutni nem hagyományos fegyverekhez is,
miután azokat olyan eszközöknek tekintette, mint amelyek lehetővé teszik
önbizalma megalapozását, illetve fokozzák az ország azon képességét, hogy
önállóan, másoktól függetlenül biztosítsa létfontosságú nemzeti érdekeit.
2.) A regionális hatalmi státuszra törekvés
Az Iszlám Köztársaság
biztonságpolitikáját 1979 után két egymással versengő, de ugyanakkor egymásnak
szükségszerűen nem ellentmondó orientáció versengése határozta meg: egyrészről
az iszlám univerzalizmus, másrészről pedig a perzsa nacionalizmus. A két
irányzat időben és térben változó befolyást gyakorolt az iráni politika
alakulására. Amíg az iszlám univerzalizmus az 1980-as években volt uralkodó,
addig a perzsa nacionalizmus az 1990-es években volt általánosan jellemző.
Napjainkban pedig szintén a nemzeti jelleg játszik döntő szerepet az iráni biztonságpolitika
alakulásában.
Irán vallási vezetőinek
gondolkodásmódja szerint az Iszlám Köztársaság hivatott az iszlám
zászlóvivőjeként kulcsszerepet játszani a Közel-Keleten és a nemzetközi
színtéren egyaránt. Értelmezésük szerint az egész világra kiterjedő iszlám
közösség sorsa Irán azon képességétől függ, hogy olyan katonai hatalommá
fejlessze magát, amely meg tudja védeni és érvényesíteni tudja ennek a
közösségnek az érdekeit. Irán vezető szerepéről azonban nemcsak a klérusnak van
határozott álláspontja, hanem az iráni lakosságnak is. A legtöbb iráni hiszi
azt, hogy országa földrajzi helyzete, népességének száma, valamint természeti
erőforrásainak bősége miatt regionális hatalom. Szemléletük szerint a sors és a
geopolitika azt diktálja, hogy Irán legyen az uralkodó hatalom a Perzsa-öböl
térségében.
A rendszer önképe és a valóságos
helyzet között azonban nagy az eltérés, mivel a regionális hatalmiságot
garantáló haderő megteremtéséhez hiányzik a szükséges pénzügyi forrás. Ráadásul
a folyamatos fejlesztések ellenére Irán katonai képességei még mindig gyengék.
Akadályt jelent az is, hogy az iráni hadsereg képzettségét tekintve továbbra is
elmarad a regionális szinttől, valamint hogy a biztonságpolitikai struktúrát
még mindig az átláthatatlanság és a bonyolultság jellemzi. Az adott helyzetben
Irán számára a nem hagyományos fegyverzet megteremtése, illetve beszerzése
jelenthet megoldást a katonai hatalommá válásra anélkül, hogy tönkretenné saját
gazdaságát. A tömegpusztító – elsősorban nukleáris – fegyverekkel rendelkező
Iszlám Köztársaság viszont kétségkívül a Perzsa-öböl legbefolyásosabb
szereplőjévé válna.
3.) Elrettentés és védelem
Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet,
se nem Nyugat” külpolitikájának az eredményeként, valamint a regionális és
nemzetközi események hatására 1979 óta számtalan biztonságpolitikai
fenyegetéssel volt kénytelen szembenézni. Így például Saddam Hussein
uralma alatt az iraki fenyegetéssel, az Egyesült Államok elszigetelő
politikájával, a Szovjetunió felbomlását követően kialakult közép-ázsiai
bizonytalansággal, az afganisztáni polgárháborúval, a török-izraeli stratégiai
partnerséggel, valamint az Izrael állam jelentette kihívással. Jelenleg pedig
az Iszlám Köztársaság körül bezáruló amerikai katonai gyűrű okoz komoly
aggodalmakat a teheráni vezetésen belül.
A fenyegetettség érzetével szemben
Irán mindvégig a „visszatartás” stratégiáját követte, illetve követi
napjainkban is. Ez a stratégia az ország fegyveres erejének folyamatos
erősítésében mutatkozik meg a leginkább, de a hadsereg egységeinek Iránon belül
történő elhelyezése is bizonyítja azt, hogy Teherán a védekezési és
elrettentési képességeit fokozni kívánja az ellene irányuló fenyegetésekkel
szemben. A fegyvervásárlások többségénél a védelmi lehetőségek erősítése
élvezett prioritást, és nem a támadó képességek fokozása. A hadsereg egységei
pedig elsősorban a stratégiailag és gazdaságilag fontos központok és körzetek
körül koncentrálódnak, így például a Perzsa-öböl térségében.
Saját védelmének és biztonságának
garantálása érdekében Irán 1979 óta folyamatosan törekszik elrettentési
potenciáljának a növelésére. Ez a hagyományos fegyverzet fejlesztése mellett
alapvetően három területen mutatkozik meg. Egyrészről zavarkeltő képességének a
fokozásában, amely elsősorban az öbölbeli kőolaj-export akadályozásával,
illetve annak megszakításával függ össze. Másrészről a – nyugati érvelés
szerint – terrorista szervezetekkel ápolt kapcsolatokban, amelyek révén
fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy ezeket a csoportokat felhasználva mérjen
csapást a rendszer külföldi ellenségeire. Végül a tömegpusztító fegyverek
megszerzésére irányuló törekvésében, amely fegyverarzenál lehetőséget teremthet
Irán számára, hogy távol tartsa az Iszlám Köztársaság rosszakaróit az ország
elleni katonai akciók szándékától.
Összegzés
Az önmagára támaszkodás, a regionális
hatalmi státuszra törekvés, valamint az elrettentő potenciál fokozása azok a
tényezők, amelyek befolyásolják az Iszlám Köztársaság biztonságpolitikájának az
alakulását. Alapjában véve mind a három elemnek komoly súlya van az iráni
védelmi politikában, a 2001. szeptember 11. után átalakuló regionális
környezetben – az USA katonai jelenlététől övezve – azonban egyre inkább az
elrettentés és a védelem jelentik az iráni biztonságpolitika legfőbb mozgatórugóit.