Az iráni biztonságpolitikát formáló faktorokról...

Az iráni biztonságpolitikát befolyásoló tényezők

Az Iráni Iszlám Köztársaság biztonságpolitikáját 1979 óta lényegében három tényező alakítja. Először is az önmagára támaszkodás, ami az iráni katonai képességek fokozásában, elsősorban pedig a saját hadiipar fejlesztésében mutatkozik meg. Másodszor azon elhatározottság, hogy Iránt regionális hatalommá tegyék a Perzsa-öböl térségében. Ez az iráni fegyveres erők kibővítésében és korszerűsítésében, valamint a képzett és szakértelemmel bíró hadsereg kialakításában ölt folyamatosan testet. Harmadszor pedig az Iszlám Köztársaság elrettentő erejének erősítése, ami elsősorban a nem konvencionális haderő megteremtésében, illetve fejlesztésében nyilvánul meg.

1.) Az önmagára támaszkodás

1979-es megalakulását követően az Iszlám Köztársaság erős hangsúlyt helyezett a katonai önállóság megteremtésére. A sah idején Irán fegyver-ellátása csaknem minden tekintetben az Egyesült Államoktól és annak nyugati szövetségeseitől függött. Az 1979-es forradalmat követően Teherán a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitika hatására nemzetközi elszigeteltségbe került, az iraki-iráni háborúban pedig szinte egyedül állt szemben Bagdaddal. Az Iszlám Köztársaság elszigeteltségi és magárahagyatottsági érzetét fokozta, hogy a nemzetközi reagálás igen apatikus volt az Irán elleni iraki vegyifegyver-támadás kapcsán. Ehhez járult hozzá továbbá az is, hogy az USA fegyver-embargót léptetett életbe Iránnal szemben a háború alatt, ami jelentősen megnehezítette Teherán számára veszteségeinek a pótlását, illetve háborús erőfeszítéseinek a fenntartását.

Az iraki-iráni háborúból tanulva a hasonló problémák jövőbeli elkerülésének érdekében az iráni vezetés 1988 után különösen nagy hangsúlyt fektetett az önálló katonai képességek kialakítására. Ennek fényében igyekezett fejleszteni a saját hadiiparát, hogy csökkentse a függőségét a külföldi fegyverzet-szállítóktól, valamint hogy mérsékelje a fennmaradó embargó káros hatásait. Teherán az Irak ellen vívott háborút követően arra törekedett, hogy egy olyan modern hadsereget hozzon létre, amely képes megfelelő választ adni az esetleges biztonságpolitikai fenyegetésekre, illetve alkalmas a szükséges katonai feladatok ellátására. A hagyományos haderő fejlesztése mellett Irán igyekezett hozzájutni nem hagyományos fegyverekhez is, miután azokat olyan eszközöknek tekintette, mint amelyek lehetővé teszik önbizalma megalapozását, illetve fokozzák az ország azon képességét, hogy önállóan, másoktól függetlenül biztosítsa létfontosságú nemzeti érdekeit.

2.) A regionális hatalmi státuszra törekvés

Az Iszlám Köztársaság biztonságpolitikáját 1979 után két egymással versengő, de ugyanakkor egymásnak szükségszerűen nem ellentmondó orientáció versengése határozta meg: egyrészről az iszlám univerzalizmus, másrészről pedig a perzsa nacionalizmus. A két irányzat időben és térben változó befolyást gyakorolt az iráni politika alakulására. Amíg az iszlám univerzalizmus az 1980-as években volt uralkodó, addig a perzsa nacionalizmus az 1990-es években volt általánosan jellemző. Napjainkban pedig szintén a nemzeti jelleg játszik döntő szerepet az iráni biztonságpolitika alakulásában.

Irán vallási vezetőinek gondolkodásmódja szerint az Iszlám Köztársaság hivatott az iszlám zászlóvivőjeként kulcsszerepet játszani a Közel-Keleten és a nemzetközi színtéren egyaránt. Értelmezésük szerint az egész világra kiterjedő iszlám közösség sorsa Irán azon képességétől függ, hogy olyan katonai hatalommá fejlessze magát, amely meg tudja védeni és érvényesíteni tudja ennek a közösségnek az érdekeit. Irán vezető szerepéről azonban nemcsak a klérusnak van határozott álláspontja, hanem az iráni lakosságnak is. A legtöbb iráni hiszi azt, hogy országa földrajzi helyzete, népességének száma, valamint természeti erőforrásainak bősége miatt regionális hatalom. Szemléletük szerint a sors és a geopolitika azt diktálja, hogy Irán legyen az uralkodó hatalom a Perzsa-öböl térségében.

A rendszer önképe és a valóságos helyzet között azonban nagy az eltérés, mivel a regionális hatalmiságot garantáló haderő megteremtéséhez hiányzik a szükséges pénzügyi forrás. Ráadásul a folyamatos fejlesztések ellenére Irán katonai képességei még mindig gyengék. Akadályt jelent az is, hogy az iráni hadsereg képzettségét tekintve továbbra is elmarad a regionális szinttől, valamint hogy a biztonságpolitikai struktúrát még mindig az átláthatatlanság és a bonyolultság jellemzi. Az adott helyzetben Irán számára a nem hagyományos fegyverzet megteremtése, illetve beszerzése jelenthet megoldást a katonai hatalommá válásra anélkül, hogy tönkretenné saját gazdaságát. A tömegpusztító – elsősorban nukleáris – fegyverekkel rendelkező Iszlám Köztársaság viszont kétségkívül a Perzsa-öböl legbefolyásosabb szereplőjévé válna.

3.) Elrettentés és védelem

Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikájának az eredményeként, valamint a regionális és nemzetközi események hatására 1979 óta számtalan biztonságpolitikai fenyegetéssel volt kénytelen szembenézni. Így például Saddam Hussein uralma alatt az iraki fenyegetéssel, az Egyesült Államok elszigetelő politikájával, a Szovjetunió felbomlását követően kialakult közép-ázsiai bizonytalansággal, az afganisztáni polgárháborúval, a török-izraeli stratégiai partnerséggel, valamint az Izrael állam jelentette kihívással. Jelenleg pedig az Iszlám Köztársaság körül bezáruló amerikai katonai gyűrű okoz komoly aggodalmakat a teheráni vezetésen belül.

A fenyegetettség érzetével szemben Irán mindvégig a „visszatartás” stratégiáját követte, illetve követi napjainkban is. Ez a stratégia az ország fegyveres erejének folyamatos erősítésében mutatkozik meg a leginkább, de a hadsereg egységeinek Iránon belül történő elhelyezése is bizonyítja azt, hogy Teherán a védekezési és elrettentési képességeit fokozni kívánja az ellene irányuló fenyegetésekkel szemben. A fegyvervásárlások többségénél a védelmi lehetőségek erősítése élvezett prioritást, és nem a támadó képességek fokozása. A hadsereg egységei pedig elsősorban a stratégiailag és gazdaságilag fontos központok és körzetek körül koncentrálódnak, így például a Perzsa-öböl térségében.

Saját védelmének és biztonságának garantálása érdekében Irán 1979 óta folyamatosan törekszik elrettentési potenciáljának a növelésére. Ez a hagyományos fegyverzet fejlesztése mellett alapvetően három területen mutatkozik meg. Egyrészről zavarkeltő képességének a fokozásában, amely elsősorban az öbölbeli kőolaj-export akadályozásával, illetve annak megszakításával függ össze. Másrészről a – nyugati érvelés szerint – terrorista szervezetekkel ápolt kapcsolatokban, amelyek révén fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy ezeket a csoportokat felhasználva mérjen csapást a rendszer külföldi ellenségeire. Végül a tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló törekvésében, amely fegyverarzenál lehetőséget teremthet Irán számára, hogy távol tartsa az Iszlám Köztársaság rosszakaróit az ország elleni katonai akciók szándékától. 

Összegzés

Az önmagára támaszkodás, a regionális hatalmi státuszra törekvés, valamint az elrettentő potenciál fokozása azok a tényezők, amelyek befolyásolják az Iszlám Köztársaság biztonságpolitikájának az alakulását. Alapjában véve mind a három elemnek komoly súlya van az iráni védelmi politikában, a 2001. szeptember 11. után átalakuló regionális környezetben – az USA katonai jelenlététől övezve – azonban egyre inkább az elrettentés és a védelem jelentik az iráni biztonságpolitika legfőbb mozgatórugóit.