IRÁN NEM TUNÉZIA, S NEM IS EGYIPTOM!
Az észak-afrikai forrongások elérték
a perzsa Iránt is, ám annak, hogy az Iszlám Köztársaság is a tunéziai és
egyiptomi rendszerek sorsára jusson, kevés az esélye. [Mondom ezt a 2009-ben
látottak, és az évek során olvasott szakirodalmak alapján.]
Az Iránban jelentkező társadalmi
elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai / arab
országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés
igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti),
valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a
szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak
semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és
elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb
korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a
kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi
célkitűzésekből? [Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.]” Röviden: az iráni
társadalmat mély frusztráció jellemzi.
Az iráni rezsim azonban nagy
„túlélőnek” számít: túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd
karizmatikus vezetőjének a halálát, s a rendszer legitimációs válságát, illetve
az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre
megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. A 2009-es elnökválasztást követően
kibontakozó forrongások leverését látva kétségünk sem lehet afelől, hogy a
„ajatollahok” még mindig kézben tartják a gyeplőt. A forradalmi vezetés pedig
akárcsak két évvel ezelőtt, most is az elnyomás és megfélemlítés eszközéhez
nyúlva igyekszik rendet teremteni az utcákon és a fejekben. Egyiptommal és
Tunéziával ellentétben az iráni reakció a tüntetéseket követően egyértelműen
elutasító volt, a konzervatív képviselők a problémák beismerése helyett inkább
éles kirohanást intéztek az ellenzék ellen. [Ami nem is csoda, hiszen
értelmezésük szerint a megalkuvás a gyengeség jele lenne, ami elfogadhatatlan.]
Iránban kétségkívül széles a
társadalmi elégedetlenség és ügyesen szerveződik az ellenzék is, aminek
köszönhetően akár ismét folyamatossá válhatnak a teheráni utcai megmozdulások,
és erőre kaphat a halottnak hitt „zöld mozgalom” is, de forradalmi
változásokkal aligha számolhatunk. Nézzük csak sorjában az okokat, s az
észak-afrikaitól eltérő iráni sajátosságokat.
Először is, egy autokratikus rezsim
akkor bukik meg, amikor a fegyveres erők kihátrálnak a politikai vezetés mögül.
Egyiptomban és Tunéziában egyaránt a hadsereg pártválasztása, vagy ha úgy
tetszik a tűntetők melletti elköteleződése adott nyomatékot a társadalmi
követeléseknek, döntötte el a tiltakozó események folyamát. Tunéziában a
hadsereg korántsem számított a rendszer pillérének, éppen ezért meghatározó
lehet a szerepe az átmenetben. Más a helyzet Egyiptomban, ahol a hadsereg a
rezsim fő támasztékát, alapját jelentette. Így kérdéses, hogy vajon milyen szerepet
játszhat majd a Mubarak utáni korszakban? Iránban bonyolultabb a helyzet, mivel
a fegyveres erők két szárnyból állnak: a reguláris hadseregből és Forradalmi
Gárdából (illetve az ez utóbbi alá tartozó paramilitáris csoportokból, pl.
Baszídzs milícia). A gárdát éppen azzal a céllal hozták létre a forradalmat
követően, egyben a sah hibáiból tanulva, hogy önálló katonai támasztékot
nyújtson az iszlám köztársaság rendszerének. S valóban, a rezsim 2009-ben is a
Forradalmi Gárdának köszönhetően tudott úrrá lenni a zavargásokon.
Megjegyzendő, hogy a gárda ma már nem csak katonai, gazdasági, hanem politikai
hatalommal is bír. (Saját haderőnemei vannak, olajmezőket birtokol, parlamenti
képviselettel rendelkezik.) Az iráni politikai rendszer erősen militarizálódott
az elmúlt esztendőkben. S bár a hatalmas behemót (a Gárda) nem alkot monolit
egységet, de mindenképpen stabil támaszát adja a rendszernek.
Másodszor, az iszlám köztársasági
rendszer nem olyan egyszemélyi diktatúra, mint amilyen Ben Ali Tunéziája, vagy
Mubarak Egyiptomja volt, hanem egy sokközpontú, sokszereplős, elnyomó rendszer.
Az iráni hatalmi felépítménynek több erőközpontja van, éppen ezért a rezsim
fennmaradásában többen is érdekeltek. A döntéshozatal valójában több intézmény
és szereplő részvételével zajlik, s ezáltal képes kezelni az alulról jelentkező
problémákat. Ráadásul a forradalmi vezetés a rezsim fennmaradása érdekében kész
félretenni nézeteltéréseit, személyi rivalizálásait, és zárni a sorait a
kihívásokkal szemben. 2009-ben ugyanakkor láthatóvá vált, hogy komoly
törésvonalak vannak magán a forradalmi eliten belül is („reformforradalmisták”
vs. „neokonzervatívok”). [Akárcsak akkor, most is az iszlám köztársaság két
legbefolyásosabb embere és patrónusai „meccselnek” egymással: a legfőbb vezető
(Ali Khamenei) és a leggazdagabb iráni, a kétszeres ex-elnök (Hásemi
Rafszandzsáni).] Mint ahogyan az is egyértelművé vált, hogy a forradalmi eliten
belül elkülönült egy szűkebb „csapat”, amely igyekszik kisajátítani a hatalmi
pozíciókat, és visszaterelni az országot a forradalmi sínre. [A 2009-es
elnökválasztás azért sikerült olyan hangosra, mert olyan befolyásos régi
„forradalmárokat” igyekeztek kiszorítani a hatalom belső köreiből, mint az
említett Hásemi Rafszandzsáni.] A zavargások legfőbb nyertese azonban a
Forradalmi Gárda volt, amely így még inkább kiterjeszthette a befolyását.
[Egyesek már arról cikkeznek, hogy a „farok csóválja a kutyát”, vagyis a
Forradalmi Gárda irányít, s nem a „Rahbar” (Legfőbb Vezető).] Ugyanakkor a
„bazár” (kereskedők), amely tradicionálisan az egyházhoz kötődik,
fenntartásokkal kezeli a modern középosztályi életvitelt, egyre inkább
szembekerül a Forradalmi Gárda monopolisztikus gazdasági térnyerésével. [A két
évvel ezelőtti események „sikertelenségében” az erőszakos elnyomás mellett
többek között az is szerepet játszott, hogy a befolyásos középosztály nem
szólalt meg, s nem került sor sztrájkokra sem.]
Harmadszor, az iráni vezetésnek, a
Khamenei-Ahmadinezsád párosnak van valós népi támogatottsága, amit a kormány
mellett tömegével felsorakozó aktivisták, illetve az elnökválasztási
kampányzárón elájuló rajongók mind-mind egyértelműen szemléltetnek. (Egyes
becslések szerint a két évvel ezelőtti elnökválasztáson a „valóságosan”
Ahmadinezsád-ra adott voksok száma közel 30 százalékot tett ki.) Mindez nem is
csoda, hiszen a populista politika igencsak sikeres a szegényebb rétegek
körében. A lakosság közel harmada él a szegénységi küszöb alatt. Így az
egyszeri támogatások és olcsó hitelek rendszere stabil támogatói bázist eredményez.
Ez azonban csak a történet egyik fele. A „Doktor” népszerűségében és
támogatottságában szerepet játszanak az elnöksége alatt elért külpolitikai és
tudományos sikerek is. Sokak szemében éppen ezért az iráni elnök igazi
szuperhősnek számít. Irán az elmúlt években a térségbeli folyamatoknak
köszönhetően regionális „szuperhatalommá” avanzsált, mindeközben kimagasló
eredményeket ért el az űrkutatás, vagy az atomenergia-kutatás terén. A nemzeti
érdekek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatások
elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása pedig különösen tetszetős a
nacionalista perzsa füleknek. (Nem is említve az országban végrehajtott
beruházásokat és fejlesztéseket, amelyekre az olajdollárokból futotta az elmúlt
években. Csak egy példa, a forradalom sugárútján ma már hipermodern
alacsonypadlós buszok közlekednek, és rohamléptékben bővítik a fővárosi
metró-hálózatot.)
Negyedszer, az iráni társadalom
körében széleskörű az elégedetlenség, amit a tiltás ellenére, életüket
kockáztatva utcára vonuló tüntetők tízezrei egyértelműen bizonyítanak. Az
ellenzék két éve alakult platformja, a „zöld mozgalom” a folyamatos elnyomás,
zaklatás és ellenőrzés ellenére is erősnek és szervezettnek tűnik, mint ahogyan
a reformpárti vezérek, Mir Hosszein Múszavi és Mehdi Karrubi is hajthatatlannak
látszanak. Csakhogy a felszín alatt itt is számos ellentét húzódik. Ellentétben
a tunéziai és egyiptomi forrongásokkal (Tunéziában és Egyiptomban az elnökök
távozását követelték a tüntetők), Iránban a tiltakozóknak és vezetőiknek
nincsen közös célkitűzése, vagy ha van is, akkor az igen képlékeny és
többértelmű. Így például kérdéses, hogy a „hol a szavazatom?” kampány alatt mit
is értünk? Mérsékelt reformokat, vagy gyökeres változást? Amíg az idősebb
generációk úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között
szükségesek és lehetségesek még a reformok, addig a fiatalabbak radikális
változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Az ellenzék, akárcsak maga
az ország, igencsak heterogén, ami pedig mindenképpen akadálya lehet a sikeres
fordulatnak, de még inkább a sikeres folytatásnak.
Az iráni vezetés számára az erő
alkalmazása eddig mindig jól bevált eszköz volt, kérdés, hogy az eddig használt
erőszakos oltóanyag vajon elég lesz-e most is? [A reformpárti elnök-jelöltek,
még inkább Mohammad Khatemi ex-elnök felelősségre vonása minden bizonnyal csak
olaj lenne a tűzre.] Kérdés az is, hogy vajon a társadalmi-politikai
erőközpontok között kiéleződik-e az ellentét, felerősödnek-e a frakcióharcok?
Az iszlám köztársaság gazdasági (Vallási Alapítványok), politikai (Őrök
Tanácsa), valamint katonai (Forradalmi Gárda) intézményesítettségét – s a
2009-es eseménysorozatot – látva, aligha gondolnám, hogy Iránban megérett az
idő a radikális változásra. Az idő és a demográfia lassan őrlő kerekei azonban
előbb-utóbb oda fognak vezetni, hogy a forradalmi vezérkar már nem hagyhatja
majd figyelmen kívül a társadalom részéről jelentkező igényeket és
törekvéseket.