2011: perzsa tavasz?

IRÁN NEM TUNÉZIA, S NEM IS EGYIPTOM!

Az észak-afrikai forrongások elérték a perzsa Iránt is, ám annak, hogy az Iszlám Köztársaság is a tunéziai és egyiptomi rendszerek sorsára jusson, kevés az esélye. [Mondom ezt a 2009-ben látottak, és az évek során olvasott szakirodalmak alapján.]

Az Iránban jelentkező társadalmi elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai / arab országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti), valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi célkitűzésekből? [Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.]” Röviden: az iráni társadalmat mély frusztráció jellemzi.

Az iráni rezsim azonban nagy „túlélőnek” számít: túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd karizmatikus vezetőjének a halálát, s a rendszer legitimációs válságát, illetve az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. A 2009-es elnökválasztást követően kibontakozó forrongások leverését látva kétségünk sem lehet afelől, hogy a „ajatollahok” még mindig kézben tartják a gyeplőt. A forradalmi vezetés pedig akárcsak két évvel ezelőtt, most is az elnyomás és megfélemlítés eszközéhez nyúlva igyekszik rendet teremteni az utcákon és a fejekben. Egyiptommal és Tunéziával ellentétben az iráni reakció a tüntetéseket követően egyértelműen elutasító volt, a konzervatív képviselők a problémák beismerése helyett inkább éles kirohanást intéztek az ellenzék ellen. [Ami nem is csoda, hiszen értelmezésük szerint a megalkuvás a gyengeség jele lenne, ami elfogadhatatlan.]

Iránban kétségkívül széles a társadalmi elégedetlenség és ügyesen szerveződik az ellenzék is, aminek köszönhetően akár ismét folyamatossá válhatnak a teheráni utcai megmozdulások, és erőre kaphat a halottnak hitt „zöld mozgalom” is, de forradalmi változásokkal aligha számolhatunk. Nézzük csak sorjában az okokat, s az észak-afrikaitól eltérő iráni sajátosságokat.

Először is, egy autokratikus rezsim akkor bukik meg, amikor a fegyveres erők kihátrálnak a politikai vezetés mögül. Egyiptomban és Tunéziában egyaránt a hadsereg pártválasztása, vagy ha úgy tetszik a tűntetők melletti elköteleződése adott nyomatékot a társadalmi követeléseknek, döntötte el a tiltakozó események folyamát. Tunéziában a hadsereg korántsem számított a rendszer pillérének, éppen ezért meghatározó lehet a szerepe az átmenetben. Más a helyzet Egyiptomban, ahol a hadsereg a rezsim fő támasztékát, alapját jelentette. Így kérdéses, hogy vajon milyen szerepet játszhat majd a Mubarak utáni korszakban? Iránban bonyolultabb a helyzet, mivel a fegyveres erők két szárnyból állnak: a reguláris hadseregből és Forradalmi Gárdából (illetve az ez utóbbi alá tartozó paramilitáris csoportokból, pl. Baszídzs milícia). A gárdát éppen azzal a céllal hozták létre a forradalmat követően, egyben a sah hibáiból tanulva, hogy önálló katonai támasztékot nyújtson az iszlám köztársaság rendszerének. S valóban, a rezsim 2009-ben is a Forradalmi Gárdának köszönhetően tudott úrrá lenni a zavargásokon. Megjegyzendő, hogy a gárda ma már nem csak katonai, gazdasági, hanem politikai hatalommal is bír. (Saját haderőnemei vannak, olajmezőket birtokol, parlamenti képviselettel rendelkezik.) Az iráni politikai rendszer erősen militarizálódott az elmúlt esztendőkben. S bár a hatalmas behemót (a Gárda) nem alkot monolit egységet, de mindenképpen stabil támaszát adja a rendszernek. 

Másodszor, az iszlám köztársasági rendszer nem olyan egyszemélyi diktatúra, mint amilyen Ben Ali Tunéziája, vagy Mubarak Egyiptomja volt, hanem egy sokközpontú, sokszereplős, elnyomó rendszer. Az iráni hatalmi felépítménynek több erőközpontja van, éppen ezért a rezsim fennmaradásában többen is érdekeltek. A döntéshozatal valójában több intézmény és szereplő részvételével zajlik, s ezáltal képes kezelni az alulról jelentkező problémákat. Ráadásul a forradalmi vezetés a rezsim fennmaradása érdekében kész félretenni nézeteltéréseit, személyi rivalizálásait, és zárni a sorait a kihívásokkal szemben. 2009-ben ugyanakkor láthatóvá vált, hogy komoly törésvonalak vannak magán a forradalmi eliten belül is („reformforradalmisták” vs. „neokonzervatívok”). [Akárcsak akkor, most is az iszlám köztársaság két legbefolyásosabb embere és patrónusai „meccselnek” egymással: a legfőbb vezető (Ali Khamenei) és a leggazdagabb iráni, a kétszeres ex-elnök (Hásemi Rafszandzsáni).] Mint ahogyan az is egyértelművé vált, hogy a forradalmi eliten belül elkülönült egy szűkebb „csapat”, amely igyekszik kisajátítani a hatalmi pozíciókat, és visszaterelni az országot a forradalmi sínre. [A 2009-es elnökválasztás azért sikerült olyan hangosra, mert olyan befolyásos régi „forradalmárokat” igyekeztek kiszorítani a hatalom belső köreiből, mint az említett Hásemi Rafszandzsáni.] A zavargások legfőbb nyertese azonban a Forradalmi Gárda volt, amely így még inkább kiterjeszthette a befolyását. [Egyesek már arról cikkeznek, hogy a „farok csóválja a kutyát”, vagyis a Forradalmi Gárda irányít, s nem a „Rahbar” (Legfőbb Vezető).] Ugyanakkor a „bazár” (kereskedők), amely tradicionálisan az egyházhoz kötődik, fenntartásokkal kezeli a modern középosztályi életvitelt, egyre inkább szembekerül a Forradalmi Gárda monopolisztikus gazdasági térnyerésével. [A két évvel ezelőtti események „sikertelenségében” az erőszakos elnyomás mellett többek között az is szerepet játszott, hogy a befolyásos középosztály nem szólalt meg, s nem került sor sztrájkokra sem.] 

Harmadszor, az iráni vezetésnek, a Khamenei-Ahmadinezsád párosnak van valós népi támogatottsága, amit a kormány mellett tömegével felsorakozó aktivisták, illetve az elnökválasztási kampányzárón elájuló rajongók mind-mind egyértelműen szemléltetnek. (Egyes becslések szerint a két évvel ezelőtti elnökválasztáson a „valóságosan” Ahmadinezsád-ra adott voksok száma közel 30 százalékot tett ki.) Mindez nem is csoda, hiszen a populista politika igencsak sikeres a szegényebb rétegek körében. A lakosság közel harmada él a szegénységi küszöb alatt. Így az egyszeri támogatások és olcsó hitelek rendszere stabil támogatói bázist eredményez. Ez azonban csak a történet egyik fele. A „Doktor” népszerűségében és támogatottságában szerepet játszanak az elnöksége alatt elért külpolitikai és tudományos sikerek is. Sokak szemében éppen ezért az iráni elnök igazi szuperhősnek számít. Irán az elmúlt években a térségbeli folyamatoknak köszönhetően regionális „szuperhatalommá” avanzsált, mindeközben kimagasló eredményeket ért el az űrkutatás, vagy az atomenergia-kutatás terén. A nemzeti érdekek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatások elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása pedig különösen tetszetős a nacionalista perzsa füleknek. (Nem is említve az országban végrehajtott beruházásokat és fejlesztéseket, amelyekre az olajdollárokból futotta az elmúlt években. Csak egy példa, a forradalom sugárútján ma már hipermodern alacsonypadlós buszok közlekednek, és rohamléptékben bővítik a fővárosi metró-hálózatot.) 

Negyedszer, az iráni társadalom körében széleskörű az elégedetlenség, amit a tiltás ellenére, életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők tízezrei egyértelműen bizonyítanak. Az ellenzék két éve alakult platformja, a „zöld mozgalom” a folyamatos elnyomás, zaklatás és ellenőrzés ellenére is erősnek és szervezettnek tűnik, mint ahogyan a reformpárti vezérek, Mir Hosszein Múszavi és Mehdi Karrubi is hajthatatlannak látszanak. Csakhogy a felszín alatt itt is számos ellentét húzódik. Ellentétben a tunéziai és egyiptomi forrongásokkal (Tunéziában és Egyiptomban az elnökök távozását követelték a tüntetők), Iránban a tiltakozóknak és vezetőiknek nincsen közös célkitűzése, vagy ha van is, akkor az igen képlékeny és többértelmű. Így például kérdéses, hogy a „hol a szavazatom?” kampány alatt mit is értünk? Mérsékelt reformokat, vagy gyökeres változást? Amíg az idősebb generációk úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között szükségesek és lehetségesek még a reformok, addig a fiatalabbak radikális változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Az ellenzék, akárcsak maga az ország, igencsak heterogén, ami pedig mindenképpen akadálya lehet a sikeres fordulatnak, de még inkább a sikeres folytatásnak. 

Az iráni vezetés számára az erő alkalmazása eddig mindig jól bevált eszköz volt, kérdés, hogy az eddig használt erőszakos oltóanyag vajon elég lesz-e most is? [A reformpárti elnök-jelöltek, még inkább Mohammad Khatemi ex-elnök felelősségre vonása minden bizonnyal csak olaj lenne a tűzre.] Kérdés az is, hogy vajon a társadalmi-politikai erőközpontok között kiéleződik-e az ellentét, felerősödnek-e a frakcióharcok? Az iszlám köztársaság gazdasági (Vallási Alapítványok), politikai (Őrök Tanácsa), valamint katonai (Forradalmi Gárda) intézményesítettségét – s a 2009-es eseménysorozatot – látva, aligha gondolnám, hogy Iránban megérett az idő a radikális változásra. Az idő és a demográfia lassan őrlő kerekei azonban előbb-utóbb oda fognak vezetni, hogy a forradalmi vezérkar már nem hagyhatja majd figyelmen kívül a társadalom részéről jelentkező igényeket és törekvéseket.