Amerikai-szaúdi érdekházasság: A biztonság ami összeköt

GONDOLATOK AZ AMERIKAI-SZAÚDI BARÁTSÁGRÓL...

„A mi hitünk és a ti acélotok” – Ibn Szaúd ezen szavakkal írta le a második világháborút követően formálódó amerikai-szaúdi kapcsolatok lényegét. Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok azóta is szoros szövetségese egymásnak, stratégiai partnerségük még a 2001-es terror-merényletek keltette válságot is túlélte. Szoros barátságuk hátterében a biztonsági egymásrautaltságuk áll, amely egyfajta szimbiózist teremtett, eredményezett: Szaúd-Arábia az amerikai fegyveres védelemért cserébe vállalja, hogy biztosítja a nyugati olajszállítások zavartalanságát a Perzsa-öbölben. 

Az amerikai-szaúdi kapcsolatok története messzire nyúlik vissza, Washington már a modern Szaúd-Arábia megszületésekor élénken érdeklődött a sivatagi királyság, még inkább annak olajkészlete iránt. Ennek megfelelően az amerikai olajvállalatok már az 1930-as évek végén megjelentek az Arábiai-félszigeten, és koncessziós jogokat, majd pedig tulajdonrészt szereztek. Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia barátsága 1945 után mélyült el igazán, amennyiben a hidegháború éveiben Washington és Rijád túllépett a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokon, a felek katonai és politikai szövetségesek lettek. A status quo megőrzése és a szocialista rezsimek féken tartása közös érdeke volt mindkét szereplőnek: Washington minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy a Szovjetunió pozíciót nyerjen a kulcsfontosságú Perzsa-öbölben, Rijád pedig az USA személyében olyan erőre „tett szert”, amellyel garantálhatta a saját biztonságát és ellensúlyozhatta ideológiai ellenlábasainak (így például a Nasszer vezette Egyiptom vagy a Baath párt uralta Irak) regionális törekvéseit.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok stratégiai partnersége az iráni iszlám forradalom és a Szovjetunió afganisztáni bevonulása következményeként az 1980-as évek folyamán még szorosabbra fonódott. Rijád és Washington egyaránt komoly fenyegetést látott az iszlám köztársaságban, amely a forradalom exportálásának deklarálásával nyíltan megkérdőjelezte (az amerikai támaszpont-rendszerből kiszakadva pedig meg is változtatta) a regionális rendet. A Khomeini ajatollah vezette „síita radikálisoktól” való félelmükben együttes erővel támogatták Szaddám Huszein Irakját, hogy így gyengítsék és korlátozzák az iráni rezsimet. A sivatagi királyság és az USA együttműködésének másik színtere Afganisztán lett, ahol nem csupán a szovjetek előrenyomulása ellen küzdöttek vállvetve a felek, hanem igyekeztek kifejezésre juttatni azt is, hogy a Szaúd-Arábia által képviselt szunnita iszlám is képes lehet határokon átívelő támogatottságot szerezni, s ezáltal ellensúlyozni a síita forradalmi modellt. A királyság fontos szereplő lett, hiszen a szaúdi vahabizmus „megreformált változata” biztosította az „afgán arabokat” összefogó ideológiát, csakhogy a „dzsihádista” taktika később a visszájára sült el, amennyiben a konfliktust követően maga a monarchia került a radikálisok célkeresztjébe. 

A hidegháború befejeződése fordulópont volt, összeomlott a Szovjetunió, Irán forradalmi radikalizmusa mérséklődött, az USA pedig egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon. Rijád és Washington viszonyában azonban mindez nem hozott érdemi változást, sőt Szaddám Huszein kuvaiti agressziója csak fokozta a felek biztonsági együttműködését (függését). A „Sivatagi Pajzs” hadművelet keretén belül az Egyesült Államok (közel félmillió) katonát küldött a sivatagi királyságba, hogy így biztosítsa be annak védelmét, majd Szaúd-Arábiával és a széles nemzetközi koalícióval közösen felszabadította a piciny öbölmonarchiát. Noha a kuvaiti válság kétségkívül megerősítette Rijád és Washington történelmi kapcsolatát, ugyanakkor számtalan negatív következménnyel is járt. Így például az amerikai katonák jelenléte (még inkább a technológiai fölényük) újult erővel emelte napirendre a külső („nem-muszlim”) hatalomtól való függés igen kényes kérdését. Ne feledjük, Szaúd-Arábiát soha nem gyarmatosították, ráadásul az iszlám szent helyei felett őrködik, ezért különösen érzékeny az idegen erők „határokon belül tartózkodását” illetően. Az Egyesült Államok „behívása” hosszabb távon többet ártott, mint használt, mivel egyfajta hivatkozási pontot képezve hozzájárult az Oszama bin Láden által fémjelzett vallási radikalizmus megerősödéséhez – s közvetve az Egyesült Államok ellen elkövetett merényletekhez is. 

2001. szeptember 11. komoly válságot idézett elő az amerikai-szaúdi kapcsolatokban. Az USA elleni terrormerénylet olyan mély töréshez vezetett, amelyhez képest az 1973/1974-es olajembargó csupán enyhe disputa volt. A kulturális különbségek és értékütközések már az öböl-háború kapcsán felszínre kerültek, de az ellentétek igazán csak azt követően tudatosultak, hogy a tornyok leomlása után kiderült, a gépeltérítők közül 15-en szaúdi állampolgárok voltak. Ezt követően a washingtoni politikusok és az amerikai közvélemény Szaúd-Arábiát tette felelőssé, a sivatagi királyságban pedig az USA-ra és az izraeli lobbira mutogattak, na meg persze a nemzetközi „dzsihádistákra”. A felek közti ellentét csak tovább fokozódott, amikor Washington meghirdette a „terror elleni háborúját”, majd megdöntötte az Afganisztánt uraló tálibok hatalmát (akiket Szaúd-Arábia támogatott). Az Irak elleni katonai intervenció pedig még mélyebb ellenérzéseket, és még komolyabb tiltakozásokat váltott ki a szaúdi oldalon. A viszony romlását jól mutatja, hogy a kuvaiti válsággal ellentétben Rijád ezúttal nem vett részt az Irak-ellenes koalícióban. („A királyság területről nem indulhat háború Irak ellen!” – hangzott a határozott álláspont.) Szó, ami szó, a stratégiai partnerek kapcsolatában fagyos mosolyszünet köszöntött be. 

Az amerikai-szaúdi viszony azonban túlélte a terrorcselekmények okozta „megrázkódtatást”. Egyfelől, mert a királyi vezetés a radikális iszlamisták fenyegetését látva (2003-ban robbantásos merénylet-sorozat rázza meg Szaúd-Arábiát) felismerte, hogy a szalafista kihívás nem csak a nemzetközi színtéren van jelen, hanem a királyság határain belül is, ezért kénytelen-kelletlen szorosabbra fűzte terror-ellenes együttműködését az USA-val. Rijád az állami gépezetet és a vallásos propagandát, valamint az amerikai hírszerzéssel való kooperációt kihasználva igyekezett leszámolni a szélsőséges elemekkel-csoportokkal. Másfelől azért maradhatott fenn az amerikai-szaúdi partnerség, mert a nemzetközi ügyekben meglévő érdekegyezés szükségessé tette a közös fellépést. A közös geopolitikai érdekek és biztonsági percepciók életben tartották a speciális relációt. S nincs ez ma sem másként, hiszen az iráni nukleáris kérdéstől kezdve az al-Kaida jemeni megerősödésén át a kőolaj-piac stabilitásáig számtalan olyan kérdés van, amelyben Rijádnak és Washingtonnak azonos az álláspontja, s közös a célja. A kapcsolat „acélosságát” pedig jól bizonyítja az a rekordméretű fegyverüzlet is, amelyet 2010-ben kötöttek a felek: a szaúdi királyság légi erejének korszerűsítésére közel 67 milliárd dollár értékben vásárolt katonai eszközöket. 

Az érdekbarátság ugyanakkor továbbra sem mentes a problémáktól. Szaúd-Arábia és az USA közt így például komoly ellentét feszül az izraeli-palesztin ügy megítélése kapcsán: Rijád igen elégedetlen az amerikai hozzáállással, amelyet túlságosan passzívnak és egyoldalúnak lát. Hovatovább a szaúdi vezetés bizalmatlan Washingtonnal szemben az iráni atom-fenyegetés ügyét illetően is, mivel attól tart, hogy az Egyesült Államok a nukleáris patthelyzet feloldása érdekében előbb-utóbb megegyezik majd Teheránnal. Mindezek ellenére a politikai elitek barátsága stabilnak tűnik, a kapcsolatok társadalmi megítélése azonban igencsak negatív, ahogyan egy szaúdi herceg fogalmazott: „az Egyesült Államok reputációja majdhogynem zéró a polgárok körében”. Felmérések szerint a szaúdi lakosság több mint kétharmada (70%) negatívan ítéli meg Amerikát. Ez az USA-ellenesség lényegében két tényezőből adódik: egyrészt az amerikai kulturális befolyásból (Amerika nem csak a modernitás szimbóluma, hanem a legfőbb modernizáló erő is, mivel az infrastrukturális beruházásokat mind-mind az Egyesült Államokhoz lehet kötni.), másrészt az amerikai fegyverektől való függésből – amelyek egyaránt ellentmondanak az önmagukról kialakított képeknek: az iszlám világ középpontjának, illetve a regionális hatalmiságnak. 

A kezdetekben Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok kapcsolatrendszere az olajnak köszönhetően épülhetett ki, viszonyuk azonban ma már sokkalta többről szól, mint a fekete arany kereskedelméről („a nagy olajtermelő és a nagy olajfogyasztó anyagias barátságáról”). A szaúdi királyság és az USA stratégiai szövetségesek, biztonságpolitikai érdekeik és külső ellenségképeik közösek. S bár a speciális relációnak bőven vannak konfliktusos pontjai és problémás elemei, de látva azt, hogy 2001. szeptember 11. nem eredményezett lényeges elmozdulást Rijád és Washington kapcsolatában, ezért most igencsak nehéz megmondani azt, hogy vajon van-e, létezik-e egyáltalán az amerikai-szaúdi érdekházasságban olyan ügy vagy kérdés, amely „kenyértöréshez” vezethet a jövőben.

Szaúdi generációváltás!?

UTÓDLÁSI ÜGYEK A SIVATAGI KIRÁLYSÁGBAN

Az utódlás ügye mindig kritikus kérdésnek számított a szaúdi királyság, pontosabban a Szaúd-család történetében. Nincs ez most sem másként, amikor az államalapító Ibn Szaúd gyermekei szépen lassan kiöregednek, s kénytelenek átadni helyüket az unokáknak, a fiatal generációnak. Mohamed bin Nadzsef herceg belügyminiszteri kinevezése (kvázi „trónörökösként” való megnevezése) arról tanúskodik, hogy a generációváltás zökkenőmentesen halad, azonban a történelmi példákat felidézve, s a jelen kihívásait szemrevételezve egyáltalán nem biztos, hogy a hatalomátadás problémáktól mentes lesz.

A Szaúd-dinasztia XVIII. századi megalakulása óta folyamatosan küzd az utódlás problémájával, ami lényegében a rokonsági rendszeren alapuló hatalmi struktúrának az eredménye. Az első szaúdi államban (1744-1818) a vérrokonságon alapuló, egyenes ágú öröklési rendszer működött, az uralkodót mindig a fiatalabb testvére követte a trónon (mindez megfelelt a hanbalita-vahabita doktrínának). A második szaúdi államban (1823-1891) inkább a törzsi hagyományok és szokások határozták meg az utódlás rendjét, minden esetben a legerősebb-legügyesebb családtag került hatalomra (a királyok képességeik alapján foglalták el a trónt). Ezek az öröklési rendszerek azonban magukban hordozták a konfliktus lehetőségét, hiszen minden egyes generációváltás (a rivalizálás, a merényletek és a külső intervenciók következményeképpen) a fennálló patrimoniális állam egységének megbomlásával fenyegetett. (A második szaúdi állam bukásának elsődleges oka éppen az utódlási válság volt.)

Ibn Szaúd, a modern Szaúd-Arábia megalapítója (1932-ben) nem dolgozott ki hivatalos utódlási mechanizmust, ehelyett arra koncentrált, hogy saját klánját erősítse a riválisokkal szemben. Szaúd fiát koronaherceggé tette, a többieket pedig fontos (politikai, gazdasági, katonai) pozíciókba ültette, s így építette ki a család „többdimenziós” hatalmát. (34 fia volt!) A későbbiekben ugyanígy tett valamennyi uralkodó, regnálásuk alatt igyekeztek megjelölni az utódjaikat, illetve minden fontosabb tisztségbe lojális rokont juttatni (vagyis kiépíteni a saját patronázs-rendszerüket), aminek az eredménye egy olyan többközpontú uralmi rend lett, amelyben valamennyi királyi sarj hatalmi pozícióval rendelkezik. Ezért az uralkodói poszt megüresedésekor minden esetben több befolyásos jelentkező verseng egymással a királyi székért és hatalomért. (A Szaúd-családon belüli ellentétek felszínre kerüléséhez azonban nem volt mindig szükség ún. örökösödési konfliktusra, így például 1964-ben Fejszál „puccsal” vette át a hatalmat Szaúd királytól, majd 1975-ben ő maga is merénylet áldozata lett.) 

Az utódlásnak ez a szisztémája egyfelől biztosította a családon belüli öröklődést, másfelől azonban számtalan problémát is eredményezett. A befolyással bíró centrumok megsokszorozódása hatalmi átfedésekhez és személyes ellentétekhez vezetett, ez által egymásnak ellentmondó politikák születtek, a rendszer pedig több szempontból is „működésképtelenné” vált. A versengésen alapuló utódlási rendszer ráadásul azzal, hogy a családi frakciókat tette politikai központokká, csak még inkább felerősítette a dinasztián belüli ellentéteket. Fejszál, majd később Fahd király egyaránt törekedett saját frakcióját, a „Sudairi-klánt” kedvező pozícióba hozni, míg a 2005 óta uralkodó Abdallah saját családja (a „Shuraim-klán”) mellett teret engedett más, kisebb klánoknak is, nem titkoltan azzal a céllal, hogy így törje meg a „Sudairi-hetek” egyeduralmát. (Ibn Szaúd 7 fiú gyermeke, akik a Hassza bint Ahmed al-Sudairi-val kötött „legkedvesebb” házasságából születtek, és akik kulcsfontosságú állami tisztségeket láttak el a Fahd vezette szaúdi királyságban.)

Az utódlás folyamatát több ízben kísérelték meg rögzíteni, de formalizált eljárás nem született, a régi szokásrend élt tovább, vagyis az uralkodó fiai képességeik és koruk szerint követték egymást a korona-hercegségben (miniszterelnök-helyettességben), majd pedig a királyi trónon. Az 1992-es törvényi szabályozás szólt először hivatalosan az öröklés rendszeréről, de csupán annyit írt elő, hogy „az uralkodói hatalom Abdel-Aziz al-Szaúd [Ibn Szaúd] legalkalmasabb gyermekére, illetve unokájára kell, hogy szálljon”, sorrendet nem állapított meg, a lehetséges utódok körének kitágításával azonban hozzájárult családi belharcok kiéleződéséhez. A színfalak mögött, különösen Abdallah trónra lépése óta zajlik komoly vita, hogy honnan is jöjjön az új király – a régi öregfiúk vagy inkább az ifjú titánok csapatából, s ki legyen a „választott” személy? (A disputa persze legalább ennyire szól a Sudairi-Shuraim klánok közti rivalizálásról is: előbbi a váltásban, utóbbi a folytatásban érdekelt.)

Szaúd-Arábia fordulóponthoz érkezett, amennyiben a régi rend nem működik tovább, nevezetesen az államalapító Ibn Szaúd fiai már nem adhatják tovább egymásnak a királyi „stafétabotot”. A családnak ez a generációja ugyanis elöregedett, az elmúlt év folyamán két koronaherceg (Nadzsef és Szultan) hunyt el, a regnáló Abdallah 89, míg Szalman koronaherceg 76 éves, utóbbi ráadásul rendkívül rossz egészségi állapotban van, tehát aligha lesz belőle uralkodó. S mivel a fiútestvérek közt nincs több befolyásos és életerős szereplő, mindez azt jelenti, hogy a következő szaúdi király már nem a fiúk, hanem az unokák közül fog kikerülni, vagyis generációváltás lesz a sivatagi királyságban. 

Mohamed bin Nadzsef-nek (Nadzsef koronaherceg fiának) belügyminiszterré történő kinevezése jól mutatja ezt, mivel a kulcsfontosságú tisztségben ő az első unoka, s könnyen meglehet, hogy ő lesz a soron következő uralkodó is. A belügyminiszteri pozíció ugyanis rendkívül széles befolyást biztosít, így többek között irányítása alá tartoznak a rendvédelmi alakulatok és a vallási rendőrségek, továbbá a hazai hírszerzés és a büntetés-végrehajtás, valamint a sajtótermékek állami felügyelete és ellenőrzése. A miniszterség egyfajta ugródeszkának számít, ugyanakkor egyfajta tesztnek is. Ahmed herceget példának okáért a síita területek lázadásának kezelésében mutatott gyenge teljesítménye miatt menesztették. Mohamed bin Nadzsef trónra kerülési esélyei azonban nemcsak a miniszteri teljesítményétől függnek majd, hanem a családon belüli frakcióharcok intenzitásától is. Noha mind odahaza (Sudairi-klán), mind a nemzetközi porondon számos támogatóval rendelkezik (így például jó viszonyt ápol Washingtonnal), a többpólusú királyi rendszerben mégis sok ellenlábasa van, illetve kihívója lesz. 

Nadzsef herceg mellett több „befolyásos unoka” van, akik ha közvetlenül nem is játszanak majd lényeges szerepet („nem lehet mindegyikükből király”), de az utódlást érintő végső döntésben, még inkább az új uralkodó hatalmának konszolidálásában mind megkerülhetetlen szereplők lesznek. Ne feledjük, a szaúdi uralkodónak bírnia kell a hercegek többségének támogatását, hogy ez által nyerjen magának mozgásteret a hatalmi struktúrában és a döntések meghozatalában. A teljesség igénye nélkül a főbb unokák, akik befolyásos pozícióval rendelkeznek: Szaúd herceg (Fejszál király fia) 1975 óta külügyminiszterként szolgál; Mohamed herceg (Fahd király fia) a Keleti Provincia kormányzója; Miteb herceg (Abdallah király fia) a Nemzeti Gárda vezetője; Bandar herceg (Szultan koronaherceg fia) a sivatagi királyság washingtoni nagykövete; Khaled herceg (Szultan koronaherceg fia) pedig védelmi miniszter-helyettes. Az utódlás tehát nemcsak a legfőbb méltóság tekintetében hozhat változást, hanem az uralkodói elit egészét illetően is, hiszen számtalan tisztségben kerülhet majd sor „vérfrissítésre”.

Az utódlás ügye még egyáltalán nincsen eldöntve, mindezt jól bizonyítja, hogy a „hivatalosan megjelölt koronaherceg” poszt továbbra is üresen áll. Ez nem meglepő, ha azt nézzük, hogy mennyire komoly a tét, egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ki milyen befolyásra tesz szert a „megfiatalodott” sivatagi királyságban („új patrónus-kliens rendszer épül”). A politikai-hatalmi átmenetet éppen ezért igencsak megnehezítheti a családi frakciók közti pozíció-küzdelem, a több ezer fős uralkodói család nyílt marakodása pedig akár véget is vethet magának a harmadik szaúdi államnak. Különösen így van ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy az arábiai királyságnak az örökösödési vitával párhuzamosan számos egyéb problémával is szembe kell néznie, amelyek ugyancsak hozzájárulhatnak a család tagjai közt kibontakozó ellentétekhez és versengésekhez. A munkanélküliség közel 30 százalékos, a költségvetés alapvetően továbbra is az olajbevételektől függ (75 százalékban), a társadalom rohamos mértékben növekszik (4,2 százalékkal évente), a megtermelt vagyon pedig rettentő egyenlőtlenül oszlik el. S akkor a síita-szunnita konfliktusról, valamint a konzervatív-reformer szembenállásról még csak nem is tettünk említést. Egy szó, mint száz, Szaúd-Arábiára mindenképpen izgalmas idők várnak.  

A teheráni túszdráma régen és most

Irán és Amerika: a szűnni nem akaró ellentét

33 esztendeje történt, hogy az Egyesült Államok teheráni nagykövetséget iráni diákok rohamozták meg, és az ott dolgozó amerikai diplomatákat ezt követően 444 napra túszul ejtették. A dráma eredményeként nem csupán a korábbi amerikai-iráni stratégiai partnerség bukott meg, hanem a két ország diplomáciai kapcsolatának is vége szakadt. Az 1979-es követségfoglalás óta lényegében nincs hivatalos párbeszéd Teherán és Washington között, mint ahogyan külképviseletük sincs a másik országában (az USA-t Svájc, Iránt Pakisztán képviseli). Viszonyuk pedig jelenleg – a vitatott iráni nukleáris program kapcsán – legalább olyan fagyosnak tűnik, mint amilyen anno, a túszdráma kirobbanásakor volt.

1979. november 4-én a teheráni amerikai követség épületét iszlamista fiatalok (az Imám Irányvonalát Követő Muszlim Diákok) foglalták el. Spontán akciójuk hátterében azon általános meggyőződés állt, hogy Washington, akárcsak korábban, most is be fog avatkozni az iráni történésekbe, s 1953 mintájára puccsal kísérli majd meg visszaültetni trónjára az elűzött uralkodót. (1953-ban az amerikai és a brit titkosszolgálat együttes erővel buktatta meg a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek-et és kormányát, többek között azért, mert az államosította az iráni olajipart.) Mindezt az iráni közvélekedés csak még inkább igazolva látta, amikor Mohammed Reza Pahlavi sah hosszas huzavona után beutazási engedélyt kapott az Egyesült Államokba – orvosi kezelés céljából utazhatott be. A napról-napra erősödő Amerika-ellenes tüntetéseket követően, november első vasárnapján végül több száz diák tört be az amerikai diplomáciai képviseletre, ahol közel 70 követségi alkalmazottat ejtettek túszul. (A nőket és az afroamerikai polgárokat még novemberben szabadon engedték, valamint 1980 júliusában a betegeskedő Richard Queen-t is, a többi 52 amerikai diplomata egy „hosszú” éven keresztül maradt fogságban.)

A képviselet elfoglalásáról értesülve Khomeini ajatollah, a forradalom szellemi vezetője először úgy fogalmazott, hogy „dobjátok ki őket [a diákokat]!”, azonban amikor látta, hogy a diákok „vállalkozása” mekkora társadalmi támogatottságnak örvend, akkor meggondolta magát, és teljes mellszélességgel kiállt a fiatalok lépése mellett. Az amerikai képviselet elleni támadás több szempontból is kapóra jött a forradalmi vezetésnek. Először is, mert lehetőséget teremtett arra, hogy az USA-ellenes érzelmeket kihasználva társadalmi egységet kovácsoljanak, de még inkább, hogy a követségi dokumentumok birtokában félreállítsák saját belső ellenzéküket, a liberálisokat, a baloldaliakat, egyszóval a mérsékelt és szekuláris erőket. (Az iratmegsemmisítőkből begyűjtött papírcsíkok szortírozását és rekonstrukcióját követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül.) Röviden, Khomeini a túszügyet felhasználva lejárathatta az ellenfeleit, illetve mozgósíthatta a lakosságot, ezáltal pedig konszolidálhatta a saját hatalmát. Az akció továbbá egyfajta USA-ellenes megelőző csapás is volt, amennyiben Teherán az amerikai „kémfészek” kiiktatásával igyekezett megakadályozni a washingtoni restaurációs kísérletet. A követség elfoglalása ráadásul illeszkedett a forradalmi törekvésekhez és az ideologikus elvekhez is, hiszen az a „Nagy Sátán” ellen irányult és az igazságtalan világrend megkérdőjelezéséről szólt.

„Súlyos arculcsapást mérünk az Egyesült Államokra!” – olvasható a Khomeini ajatollahtól származó idézet az egykori amerikai követség utcafrontján. S valóban a túszejtő akcióval az újdonsült iszlám köztársaság komolyan megleckéztette a washingtoni vezetést, és olyan traumát okozott, amely mind a mai napig kísért a döntéshozatalban („Nem kell nekünk még egy Teherán!”), hovatovább mélyen beépült az amerikai közgondolkodásba is. (Amíg az irániakban az 1953-as Moszadek-puccs, addig az amerikaiakban az 1979-es túszdráma hagyott mély nyomokat, és eredményezett napjainkig tartó mély bizalmatlanságot.) A Carter-adminisztráció igyekezett minden rendelkezésre álló eszközt felhasználni, s mindent megtenni az amerikai diplomaták kiszabadítása érdekében: előbb tárgyalásokba bocsátkozott, majd gazdasági nyomásgyakorlással élt (szankciókat léptetett életbe), végezetül katonai mentőakcióval próbálkozott, de egyik kísérlet sem járt sikerrel. Az Egyesült Államok legyőzetett, mivel nem tudott hathatós választ adni a túszválság megoldására, maga Carter elnök pedig elveszítette a soron következő elnökválasztást Ronald Reagannel szemben. Khomeini és forradalmi csapata diadalmaskodott, ahogyan akkoriban fogalmaztak: „Volt idő, amikor az amerikai vezetés határozhatta meg, hogy ki ülhet a pávatrónra, most azonban az iráni ajatollahok dönthetik el, hogy ki legyen az USA következő elnöke.”

A túszokat végül majd 15 hónap elteltével, percekkel Reagan elnöki beiktatását követően engedték szabadon. Az iráni vezetés az iraki-iráni háború elhúzódása, s a pénzügyi szükséghelyzet miatt döntött a megegyezés mellett. A titkos megállapodás (az „algíri egyezmények”) értelmében az Egyesült Államok lemondott az iráni belügyekbe történő beavatkozásról, továbbá vállalta a túszejtést követően zárolt iráni pénzek felszabadítását, illetve a foganatosított szankciók feloldását is, valamint a sah tulajdonának és vagyonának „átadását” az iszlám köztársaságnak. A túszdráma rövidtávon mindenképpen előnyös volt a forradalmi vezetésnek, hosszabb távon azonban (paradox módon) komoly politikai és pénzügyi károkat eredményezett – éppen ezért igencsak ironikus az, ahogyan a rezsim évről-évre nagy csinnadratta közepette ünnepli a jeles évfordulót. A követség elleni akcióval az iszlám köztársaság alapvető jogi normákat és nemzetközi szabályokat sértett meg, erőszakos magatartásával pedig mondhatni jogosan érdemelte ki a ráaggatott „törvényszegő rosszfiú” címkét. Az ország folyamatos elszigeteltsége és elutasítottsága lényegében a Nyugat keserű történelmi tapasztalatából ered, amennyiben a túszejtést követően Iránra sokfelé mind a mai napig úgy tekintenek, mint a „forradalmi fanatikusok országára”.

A követség elleni támadás kétségkívül segítette a Khomeini vezette forradalmi mozgalmat abban, hogy hatalmát kiteljesítse, s hogy iszlám köztársasági vízióját a gyakorlatban is megvalósíthassa. Csakhogy a túszválság olyannyira szembeállította Teheránt és Washingtont, hogy összességében a kettejük közti konfliktusból Iránnak több kára származott, mint előnye az évtizedek folyamán. Washington több ízben avatkozott be az iráni belpolitikába, legyen szó a szeparatista csoportok és a demokratikus mozgalmak támogatásáról, vagy éppen az emberi-politikai jogok helyzetének konstans bírálatáról. Washingtonban ráadásul a szankciós politikának sem vetettek véget, sőt éppen ellenkezőleg az évek előrehaladtával a gazdasági-pénzügyi büntető-intézkedések csak még inkább kiterebélyesedtek – az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán jelenleg minden korábbinál erősebb amerikai és nemzetközi nyomásgyakorlás látszik körvonalazódni. A befagyasztott iráni pénzeket ugyan az USA visszafizette Iránnak, de csak azt követően, hogy a külső államadósságot, és a kártérítési perekben megítélt összegeket le nem vonta, így Teherán a 12 milliárdra becsült összegnek csupán alig egyharmadát kapta vissza (közel 4 milliárd dollárt). Végezetül, a sah felbecsülhetetlen értékű vagyona (amely egyes számítások szerint elérte a 200 milliárd dollárt) érintetlenül és kivizsgálatlanul maradt a forradalmat követően, abból pedig ez idáig az iszlám köztársaság lényegében egyetlen centet sem látott, avagy kapott vissza.

A „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli” birkózása majd három évtizeddel a forradalmat és a teheráni túszdrámát követően tovább folytatódik, a felek nem tudnak túllépni a kölcsönös bizalmatlanságon, sőt az iráni urándúsítási törekvések miatt kettejük között a fegyveres konfrontáció eshetősége sem zárható ki a jövőben. Amíg az Egyesült Államok az Irán köré font katonai gyűrűvel próbálja meg elrettenteni, s jobb belátásra bírni a teheráni vezetést, addig az iszlám köztársaság a Perzsa-öböl stratégiai fontosságú bejárata felett őrködve, a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetve igyekszik túszul ejteni a washingtoni döntéshozókat, hogy így vegye el a kedvüket az ország ellen irányuló katonai fellépéstől. A forradalmi rezsimnek még mindig központi pillérét képezi az Amerika-ellenesség, de nem mint identitásképző erő, hanem mint egyfajta hivatkozási pont, amennyiben az iszlám köztársaság a külső ellenség, a „Nagy Sátán” mítoszának fenntartásával kísérli meg elterelni az egyre elégedetlenebb iráni közvélemény figyelmét. A jubileumi ünnepség tehát azért fontos, mert azáltal – ha rövid időre is, de – az Amerikai Egyesült Államok kerülhet célkeresztbe, csakhogy a forradalom kudarca (az egyenlőség és a szabadság megteremtésének elmulasztása) mellett az iráni polgárokat már egyre kevésbé lehet a külső szereplők-tényezők ellen hangolni. Az évfordulós megemlékezés éppen ezért ma már egyre inkább az iszlám köztársasági rendszer kritikájáról és az elhibázott forradalmi döntések bírálatáról szól.

Széljegyzetben: Argo: mozifilm az iráni túszdrámáról

A tengerentúlon októberben mutatták be Ben Affleck Argo c. mozifilmjét, amely az iráni túszdrámát dolgozza fel. Pontosabban annak egy pozitív, „happy end-del” végződő eseménysorát, nevezetesen a kanadai követségen menedéket nyerő amerikai diplomaták kiszabadulásának viszontagságos történetét vitte vászonra a filmrendező. A film sokak szerint Oscar-díjra esélyes alkotás, amennyiben a hollywoodi trükköket, a végetekig fokozott várakozást és a kedves humort egymással kombinálva igyekszik betekintést nyújtani a forradalmi Irán „misztikus” mindennapjaiba. A mozifilm valóban kasszasiker gyanús alkotás, az események nagyrészt hiteles feldolgozását adja, mindazonáltal több helyütt is találhatunk benne pontatlanságokat. Így például 1953 előtt az USA még nem bírt érdemi szereppel, befolyással az iráni olajiparban. Az apróbb hibákat leszámítva azonban az igazán nagy probléma a filmmel az, hogy hasonlóan más, az iszlám köztársasággal foglalkozó alkotásokhoz, igencsak egyoldalúan és negatívan mutatja be az irániakat. A rendező elmossa a határvonalat a hivatalos és a népi vélekedés között, s szinte minden egyes polgárt azonosít a követséget elfoglaló Amerika-ellenes radikálisokkal – miközben a mérsékelt többség egyértelműen elutasította a követség elleni agressziót. (Mindez pedig azért problémás, mert a jelenlegi feszült pillanatban csak tovább erősítheti a már meglévő sztereotípiákat és a felek közti szembenállást is, miközben elfeledkezik arról, hogy az iráni társadalom az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott.) Hovatovább a film nem tárgyalja a háttérben zajló frakcióharcokat (a liberális, a baloldali, a nacionalista és az iszlamista erők közti küzdelmeket) sem, amelyek nélkül aligha lehet hiteles képet kapni a teheráni túszdrámáról, még inkább megérteni annak motivációit és folyamatait.

Iráni geopolitikai stratégiák

A FÖLDRAJZ SZEREPE AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁG KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKÁJÁBAN

Az Iráni Iszlám Köztársaságra sokan úgy tekintenek, mint a forradalmi fanatikusok országára, melyet csak és kizárólag a vallásos-ideologikus elvek és eszmék irányítanak. Nos, a helyzet ennél azért jóval összetettebb. Bár az idealizmus valóban jellemzője az iráni külpolitikai gondolkodásnak, magukat folyamatosan a világmindenség középpontjának gondolják, de Teherán magatartását a gyakorlatban inkább a politikai realizmus határozza meg, külpolitikáját alapvetően a geopolitika, az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete alakítja, s formálja.

AZ IRÁNI GEOPOLITIKAI GONDOLKODÁSRÓL…

Az Iráni Iszlám Köztársaságot sokan irracionális nemzetközi szereplőnek tekintik, mivel külpolitikáját túlontúl ideologikusnak vélik. Mindez nem is csoda, ha az iraki-iráni háborúban aknamezőre vezényelt ember-hullámokat, vagy a jelenlegi köztársasági elnök, Mahmúd Ahmadinezsád retorikai kirohanásait és vallásos performanszait nézzük. Valójában azonban bő három évtizeddel az 1979-es forradalmat követően az iráni külpolitikát már nem a forradalmi hevület és a vallási ideológia motiválja-irányítja, hanem sokkal inkább a geopolitikai és gazdasági érdekek mozgatják azt. Más szóval, Teherán igencsak reálisan szemléli a világot, de még inkább a közvetlen környezetét.

A közhiedelemmel ellentétben Teherán logikusan cselekszik, amennyiben külpolitikai lépéseit minden esetben az előnyök és hátrányok óvatos számbavétele, egyfajta költség-haszon számítás előzi meg. Az államalapító Khomeini ajatollah által lefektetett ideológiai elvek (pl. az Amerika-ellenesség) és vallási dogmák (pl. az elesettek támogatása) mellett az iráni törekvéseket és cselekvéseket többek között olyan tényezők alakítják és befolyásolják, mint például a perzsa nacionalizmus, a hazai és a világgazdasági folyamatok, a szomszédokkal ápolt etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok, végezetül pedig, de nem utolsósorban, a geopolitikai megfontolások és szükségszerűségek.  

A földrajz különösen fontos a teheráni kül- és biztonságpolitikai gondolkodásban, illetve stratégiai tervezésben. Lényegében egyfajta keretet alkot, amely minden szinten és dimenzióban hatással van az iszlám köztársaság által követett politikára. Legyen szó a regionális hatalmi birkózásról, az afganisztáni vagy iraki stabilitásról, az USA jelentette fenyegetésről, az iráni nukleáris kérdésről, vagy éppen a keleti nyitásról, abban a geopolitika mindenképpen fontos szerepet játszik. A földrajzi fekvés ugyanis egyfelől kedvező adottságokat jelent és egyfajta önbizalmat ébreszt az iszlám köztársaságban, másfelől viszont a regionális környezet konfliktusossága komoly fenyegetéseket is jelent Teherán számára.

Irán kiváló képességekkel bír, ehhez kétség sem fér, elég csupán az iráni kőolaj és földgáz-készletek méretére gondolni, vagy éppenséggel az energiahordozók kereskedelme szempontjából kulcsfontosságú területre, a Hormuzi-szorosra vetni a tekintetünket. Teherán tisztában van az adottságaival, és megpróbál azokból előnyt kovácsolni. Így például a fosszilis energiahordozókban rejlő lehetőségeket igyekszik politikai-stratégiai szövetségkötésekre felhasználni, miközben az olajdollárokból megkísérli fejleszteni a katonai erejét, és növelni az elrettentő képességét. Ez utóbbihoz pedig remek kiindulópontot adnak az olyan geostratégiailag fontos területek, mint amilyen a Perzsa-öböl bejárata is. 

Az iszlám köztársaság biztonsági percepcióit és külpolitikai magatartását nagyban befolyásolja az ország közvetlen szomszédainak mindenkori helyzete, mivel kötegnyi társadalmi-kulturális szállal kötődik a térség államaihoz. Irán nemzetközi környezete pedig igencsak instabil: Nyugaton felekezeti konfliktus fenyeget (Irak), Keleten bukott, illetve törékeny államok okoznak fejtörést (Afganisztán és Pakisztán), Északon olyan államok sorakoznak, amelyek politikailag, társadalmilag és gazdaságilag átmeneti, s bizonytalan állapotban vannak (Közép-Ázsia és a Kaukázus), végezetül Délen autoriter rezsimek vannak, amelyek komoly társadalmi-politikai problémákkal küzdenek (az öböl-monarchiák).

Összességében elmondható tehát, hogy a földrajzi adottságok és a regionális fenyegetések alapjaiban határozzák meg az iszlám köztársaság regionális kül- és biztonságpolitikáját. A jelenlegi helyzetben pedig lényegében három fő cél fogalmazódik meg a teheráni vezetés előtt: először is, elismertetni és fenntartani az ország vezető szerepét a Perzsa-öböl tágabb térségben; másodszor, megelőzni és kezelni a forradalmi rezsim működésére és az állam területi integritására veszélyt jelentő konfliktusokat; végezetül harmadszor, minden eszközzel és erővel ellensúlyozni, illetve elrettenteni az Amerikai Egyesült Államokat, és annak stratégiai szövetségeseit a katonai beavatkozástól.

AZ UNIVERZUM KÖZEPE MI VAGYUNK…

Az iszlám köztársaság külpolitikáját nem csupán ideologikusnak tekintik, hanem messianisztikusnak is gondolják. S meg kell hagyni, ebben van is némi igazság, amennyiben az iráni külpolitikai törekvéseket tényleg jellemzi valamiféle elhivatottság-érzet. Csakhogy ez nem a forradalmi-vallási ideológia által motivált küldetéstudat, hanem inkább egyfajta földrajzi-történelmi determinizmus. Az ország, hívják Perzsiának, vagy éppen Iránnak, irányítsák sahok, vagy éppenséggel ajatollahok, földrajzi adottságainak tudatában és történelmi múltjának fényében önmagát mindig is úgy határozta meg, mint a Perzsa-öböl térségének vezető hatalmát.

A irániak számára a Perzsa-öböl rendkívül fontos és különösen érzékeny pont, a helytelen megnevezés (Arab-öböl) hallatán-láttán képesek határon belül és kívül egyszerre felszólalni, tüntetni, s akár konferenciákat és sportjátékokat is bojkottálni, no meg persze tiltakozó Facebook-csoportokat alapítani. A történelmi példánál maradva pedig, amíg a sah Omán és az Emírségek feletti ellenőrzés miatt hadakozott a szaúdi uralkodóval, addig napjainkban Teherán és Rijád Bahreinben és Irakban mérkőzik meg egymással a hegemón címért. Röviden, az öböl ügye egyfelől a perzsa identitás elengedhetetlen alkotóelemét képezi, másfelől pedig az ország regionális hatalmiságát hivatott alátámasztani.

A regionális vezető szerep képe, képzete több tőről fakad. Elsősorban az ország földrajzi és demográfiai méretéből adódik. Irán a maga közel 1,7 millió km²-es területével és a majd 80 milliós lakosságával igazi óriásnak számít a régió államaihoz képest (területileg Szaúd-Arábia, népességileg Törökország ellensúlyozhatja). Hovatovább övé a leghosszabb partszakasz az öbölben. De legalább ennyire fontos faktor Perzsia történelmi és kulturális múltja-jelene is, gondoljunk csak arra, hogy mely országokban használják a perzsa nyelv valamely változatát (pl. fél Afganisztán a perzsával rokon dárit beszéli), vagy hogy az közép-ázsiai országok elnevezésében szereplő „-isztán” a fársziból ered (helyet jelent).

A térségbeli hatalmiságról szőtt álmokban a földrajzi és kulturális nagyság mellett a vallás is szerepet játszik, amennyiben az iszlám köztársaság úgy tekint magára, mint a „síita galaxis” középpontjára. Mindez nem is meglepő, ha azt nézzük, hogy az iszlám kisebbik ágához tartozó Ali-pártiak (síiták) itt élnek a legnagyobb számban a világon. Ráadásul a síita vallásgyakorlásban kulcsszerepet játszó nagy ajatollahok közül sokan Iránban tevékenykednek, vagy egykor Kumban (az iszlám köztársaság teológiai központjában) folytatták a vallási tanulmányaikat. Ez utóbbi olyan köteléket jelent, amit Teherán igyekszik tudatosan kihasználni, legyen szó Bahreinről, Irakról, vagy éppen Libanonról.

Az iszlám köztársaság valódi jelentősége azonban a kedvező földrajzi fekvésében, illetve a területén található stratégiai nyersanyagokban rejlik. Irán igazi energia-nagyhatalomnak tekinthető, mivel egyfelől a világ szénhidrogén-készleteinek tetemes része felett rendelkezik (földgázkészlete a második, kőolajtartaléka pedig a harmadik legnagyobb a világon), másfelől az energiahordozók szállításában, az ún. „csővezeték-játszmában” is kulcsfontosságú szereplőnek számít. Különösen így van ez, ha azt nézzünk, hogy az ország egyfajta területi összeköttetést nyújt (földsávot képez) két, a világgazdaság számára igencsak fontos terület, a Kaszpi-tenger medencéje és a Perzsa-öböl térsége között. 

Az irániak országukra kétségkívül úgy tekintenek, mintha az az „univerzum közepe” lenne, valójában azonban regionális hatalmiságuknak több buktatója, s akadálya is van. Így például az a tény, hogy Irán mind felekezetileg, mind pedig etnikailag élesen elkülönül a régió más államaitól, mivel síitaként és perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ráadásul valami olyasmin szeretnének uralkodni, amivel szemben elképesztően bizalmatlanok, és amit nagymértékben lenéznek. A kiváló adottságok pedig nem sokat érnek, ha a környező régió folyamatosan konfliktusokkal terhelt, és még inkább, ha legfőbb ellenlábasa komoly erővel képviselteti magát a közvetlen szomszédságban.

DE IGENCSAK BIZONYTALAN RÉGIÓBAN ÉLÜNK…

Irán valóságos hegyvidéki erődnek számít, amennyiben a Zagrosz, az Alborz, és más hegyvonulatok megbízható védelmet nyújtanak a külső hódítókkal szemben. Az iráni lakosság multikulturális, vagy ha úgy tetszik „rongyszőnyeg” jellegét figyelembe véve azonban már korántsem ilyen kedvező a helyzet. A népesség közel felét kitevő etnikai kisebbségek, illetve a különféle felekezeti csoportok az ún. stratégiai végeken élnek. Mindez pedig azt jelenti, hogy a régióban jelentkező konfliktusok a határokon átívelő identitások miatt Iránban is éreztetik a hatásukat, sőt mi több, adott esetben (lásd például a kurd vagy a beludzsi szeparatizmust) az ország területi egységességét is kikezdhetik-megkérdőjelezhetik.

A szőnyeg példánál maradva, az iráni etnikai mozaikot talán a perzsa szőttesek sokfélesége tükrözi vissza a leginkább, mivel a kézműves remekek mind-mind magukon hordozzák készítőik származását, vagyis sajátos karakterjegyekkel bírnak. Így a nyugat-iráni lúrok sötétkék szőnyegein piros, barack, és szürke színű elnyújtott, hatalmas hópelyheket láthatunk, míg a bakhtiariak inkább óriási stilizált virágokat és hajladozó ágakat ábrázolnak. Ezzel szemben az északi kurdok a vöröset a feketével, illetve az egészen mély sötétkékkel kombinálják precíz geometriai mintákban. Az ország délkeleti régiójában élő beludzsiak pedig a kietlen sivatagos vidék színeit, a homokszínt és a barnát használják a szövéshez.

Teheránnak a terror elleni háború kétségkívül főnyeremény volt, hiszen az amerikai rezsimváltásoknak köszönhetően két ellenséges rendszer is megdőlt a szomszédságban: egyrészt Afganisztánban véget ért a tálibok uralma, s ezzel a szunnita radikálisok jelentette fenyegetés is; másrészt Irakban megbukott Szaddám Huszein diktatúrája, aki Khomeini szemében a sah és az USA mellett a „harmadik sátánt” jelképezte, s akivel nyolc esztendőn keresztül (1980-1988) véres háborút vívott. A szeptember 11. utáni regionális változások eredményeként Irán kvázi „természetes” ellenfél nélkül maradt, s hatalma a történelmi-kulturális befolyásának köszönhetően látványosan megnövekedett.

A térségbeli változásoknak azonban nem csak pozitívumai vannak, hanem negatívumai is. Így például a teheráni vezetést komolyan aggasztják az afganisztáni destabilizáció határokon átívelő következményei. Ne feledjük, ma közel két és fél millió afgán menekült él Iránban, ami komoly megterhelést jelent a gazdaságnak. De talán ennél is nagyobb problémát jelent az afgán instabilitás miatt virágzó kábítószer-kereskedelem, amelyben Irán, mint fogyasztó- és tranzit-ország egyaránt súlyosan érintett. A lakosság 2,8 százaléka, vagyis több mint 2 millió ember minősül drogfogyasztónak – s ezzel Irán a világelső. Éppen ezért Teherán a „megelőzést” szem előtt tartva érdekelt az afganisztáni stabilitásban.

A regionális problémák és kihívások különösen Irak esetében szembetűnőek. Első pillantásra úgy fest, hogy Irán sikeresen igyekszik betölteni a Szaddám-rezsim bukását (még inkább az amerikai csapatok kivonulását) követően keletkezett hatalmi űrt, hosszabb távon azonban korántsem biztos, hogy Teherán képes lesz befolyásolni-irányítani a szomszédos arab államot. Irak több tekintetben is fejtörést okozhat Iránnak: egyrészt olajvagyonának köszönhetően előbb-utóbb meghatározó aktorrá, s versenytárssá válik a világpiacon, másrészt a síita vallási központok és zarándokhelyek tulajdonlásával, illetve a politika és a vallás kapcsolatának klasszikus kvietista megközelítésével egyfajta vallási kihívást is jelenthet.

Irán azonban nem csak a keleti és a nyugati fronton néz szembe veszélyekkel, hanem északon és délen is fenyegetve érezheti magát. A kaukázusi régió igazi puskaporos hordónak számít, ha a felekezeti és etnikai viszonyokat nézzük. Irán számára pedig különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy jelenleg több azeri él Iránban (12 millió), mint az anyaország Azerbajdzsánban (10 millió). A közép-ázsiai országok klán-alapú politizálása pedig szintén komoly veszélyeket rejt magában, gondoljunk csak a tádzsik polgárháborúra, netán a kirgiz forrongásokra. De Délen sem jobb a helyzet, itt a síita-szunnita szembenállás, a területi vita és hatalmi rivalizálás, valamint az USA hadiflottájának jelenléte okoz aggodalmakat.

RÁADÁSUL AMERIKAI KATONAI GYŰRŰBEN VAGYUNK…

A Washington által levezényelt terror elleni háború egyfelől mindenképpen kedvező helyzetbe hozta az iszlám köztársaságot, másfelől azonban komoly fenyegetést is generált, amennyiben a „Nagy Sátán”, az Egyesült Államok a korábbiaknál sokkalta nagyobb katonai erővel jelent meg a térségben, s lényegében körbevette az országot. Mindezt igen találóan fogalmazza meg a következő iráni szólásmondás: „a világon jelenleg csupán két ország létezik, amely csak és kizárólag az Egyesült Államokkal határos: az egyik Kanada, a másik pedig Irán”. (Ez pedig azért is ironikus, mert Iránnak rendkívül sok szomszédja van, szám szerint tizenhárom.)

Az amerikai pozíciók erősödését, az Afganisztánba, valamint Irakba vezényelt erők létszámát, továbbá az öbölben felvonultatott haditechnológiát látva, Teherán egyfajta katonai gyűrűben találta magát, amiből azt következtetést vonta le, hogy az USA következő célpontja az iszlám köztársaság lesz – s mindez azóta sem változott. A washingtoni rendszerváltási kísérlettől való félelemében pedig az iráni vezetés összetett stratégiát dolgozott ki: egyrészt igyekszik földrajzi adottságait meglovagolva ellen-súlyozni az amerikai törekvéseket, másrészt megkísérli fokozni az elrettentési képességeit, harmadrészt pedig megpróbál stratégiai partnereket szerezni, s koalíciókat kötni.

Az Egyesült Államokkal való birkózásban Teherán előnyben van, hiszen földrajzi fekvése és történelmi kapcsolatai folytán komoly a befolyása a szomszédos államokban. Amíg Irakban a síita kötelékeket, addig Afganisztánban a kulturális szálakat tudja felhasználni, s azokkal ellehetetleníteni az amerikai stabilizációs törekvéseket – vagy ha úgy tetszik felcsavarni az erőszak gázlángját. Irán mindkét esetben kettős játékot űz: egyfelől hivatalosan támogatja a kormányzatot (például segélyez és fejleszt), másfelől viszont egyfajta árnyék-diplomáciát folytatva igyekszik szorosabb kapcsolatot kiépíteni az Amerika-ellenes csoportokkal (amit a lelepleződött fegyverszállítások és pénzzel teli aktatáskák igazolnak).

Irán az amerikai katonai fenyegetésre válaszul komoly fegyverkezésbe kezdett, amit bizonyít számos nagyszabású kínai és orosz fegyvervásárlás, illetve több saját erőből kifejlesztett harci eszköz, valamint néhány apróbb katonai siker (ki ne emlékezne a sértetlenül leszedett amerikai robotrepülőgép esetére). Irán azonban nem igen tudja ledolgozni az USA-val szembeni technikai hátrányát, ezért stratégiájának meghatározásában az aszimmetrikus hadviselés eszközeire-taktikáira helyezi a hangsúlyt. Mindezt a Perzsa-öbölben egyértelműen láthatjuk, ha a brit tengerészeket riogató motorcsónakok armadáját, vagy a hadrendbe állított mini-tengeralattjárókat, netán a rendelkezésre álló tengeri aknákat nézzük.

A teheráni stratégák Washington elrettentésére és féken tartására a nukleáris opciót tartják a legjobb eszköznek, az atomfegyver meglétét olyan biztosítéknak tekintik, ami garantálhatja a rezsim tovább-élését – hovatovább orvosolhatja az ország energia-gondjait és demonstrálhatja regionális hatalmiságát is. Az iráni vezetés szeme előtt az észak-koreai példa lebeg, hiszen abban igazolva látják, hogy az atom-bomba előállításának képessége egyfajta elrettentő védelmet nyújt, s mérsékletre, illetve elfogadásra kényszeríti a világ vezető szuperhatalmát. De fontos tényező a nukleáris-földrajz is, amennyiben a tágabb délnyugat-ázsiai régióban valósággal hemzsegnek az atomhatalmak (India-Pakisztán-Izrael).

Az amerikai-iráni szembenállás egyre jobban hasonlít valamiféle regionális hidegháborúra, mindkét fél igyekszik egyfelől elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, másfelől viszont titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, valamint gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással gyengíteni az ellenfelét. Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja, valamint a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegeti Washingtont, miközben titkon abban reménykedik, hogy az észak-koreai eset ismétlődik majd meg az ő esetében is. Az USA pedig Szíriában próbál fogást venni az iszlám köztársaságon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) igyekszik sarokba szorítani Teheránt.

NINCS MIT TENNI, „KELET” FELÉ FORDULUNK…

A washingtoni törekvések láttán azonban felmerül a kérdés, hogy vajon a mai energia-éhes világban mennyire lehet sikeresen elszigetelni azt az országot, amely a világ egyik legnagyobb szénhidrogén-készletével rendelkezik, ráadásul rendkívül „jó helyen” fekszik? Nos, igencsak nehezen, s ezt Irán is tudja. Teherán az elrettentési képességeinek erősítése mellett igyekszik a gazdasági és kereskedelmi lehetőségeket kihasználva szövetségeseket keresni, s velük ellensúlyozni az USA politikai befolyását és katonai fenyegetését. Így régi stratégiai partnerén (Oroszországon) túl, az ún. „keleti nyitásban” olyan államokkal törekszik szorosabbra fűzni a kapcsolatát, mint Kína és India (és Közép-Ázsia országai).

Teherán a 79-es forradalmat követően a „se nem Kelet” frázisban utasította el a moszkvai kapcsolatot, a Szovjetunió felbomlását követően azonban Irán és Oroszország viszonya fokozatosan erősödött, mára pedig több tekintetben is egymás fontos szövetségesei lettek. Együttműködésük alapja a geopolitikában rejlik, vagyis mindketten érdekeltek a térség stabilitásában, a konfliktusok kezelésében, de legfőképpen az USA regionális befolyásának korlátozásában. Moszkva és Teherán partnerségnek természetesen számos egyéb oka is van, gondoljunk csak a nukleáris együttműködésre (például a busheri erőművet orosz segítséggel építik), vagy éppenséggel a két ország közt zajló fegyverkereskedelemre.

Irán a hidegháborút követően óvatos volt és önmérsékletet tanúsított a poszt-szovjet térségben, mivel látta, hogy az új geopolitikai konstellációban továbbra is Oroszországé a vezető szerep. Az elmúlt évtizedben azonban aktivizálta magát Északkeleten, mert a közép-ázsiai régióban kitörési lehetőséget látott az amerikai szorításból. S valóban, Irán a kulturális kapcsolódási pontokat a kölcsönös gazdasági érdekekkel kombinálva igen befolyásos aktorrá lépett elő a térségben. Teherán számára a régió kiváló piac, amennyiben ott termékeit és technológiáit egyaránt el tudja adni. A Gazdasági Együttműködés Szervezetének tagjaként pedig nem csak gazdaságilag, hanem politikailag is fontos szereplőnek számít.

India és Irán kapcsolata időben messzire nyúlik vissza, ahogyan fogalmaznak, a két nép között egyfajta civilizációs-történelmi kötelék van, ami az indoeurópai kultúrkörhöz való tartozásból, valamint az évezredes egymás mellett élésből ered. Manapság azonban a gazdasági, politikai és biztonsági ügyek azok, amelyek összekötnek. Delhi és Teherán viszonyában különösen a stratégiai kényszerek játszanak döntő szerepet. Így például közös geopolitikai érdek és törekvés Pakisztán ellensúlyozása, mivel az, a bukófélben lévő államiságával, illetve a társadalmi-állami radikalizmusával komoly fenyegetést jelent mindkét félnek. (Mindez jól látható Afganisztánban, ahol közösen lépnek fel Iszlámábáddal szemben.)  

Indiával szemben Kínának nincsen történelmi kapcsolata Iránnal, Peking és Teherán kooperációja az 1990-es évek végén indult csak útnak. Kapcsolatukban pedig alapvetően a gazdasági megfontolások dominálnak, amennyiben az energiahordozók kitermelése és kereskedelme fűzi össze a feleket. A nyugati szankciópolitikát kihasználva Kína kvázi monopolhelyzetbe került az iszlám köztársaságban.  Ma az energia-függő távol-keleti óriás Irán legnagyobb gazdasági partnere, legyen szó kőolaj-vásárlásokról (olaj-exportjának közel harmada Kínába irányul), vagy fegyvereladásokról (a kínaiak átvették az oroszok szerepét), netán az összesített kereskedelmi mutatókról (Kína a mérleg több mint 20 százalékát adja) – hovatovább ne felejtsük el megemlíteni a teheráni metróépítkezéseket sem.

A „keleti hatalmakkal” kötött kereskedelmi megállapodások és stratégiai együttműködések igen jól bizonyítják azt, hogy Irán Kelet felé orientálódik. De ez ügyben a kétoldalú kapcsolatoknál talán még beszédesebb az ország regionális, illetve nemzetközi törekvése, nevezetesen, hogy taggá kíván válni a Sanghaji Együttműködési Szervezetben, Oroszország és Kína (és a közép-ázsiai országok) kormányközi kooperációjában (jelenleg megfigyelői státussal van jelen a szövetségben). Mindez az ország adottságait figyelembe véve azért fontos, mert Teherán döntése, nevezetesen, hogy melyik tábort (a keletit vagy a nyugatit) választja, alapjaiban befolyásolhatja a nemzetközi folyamatokat, a világ rendjének alakulását.

UTÓSZÓ: MERRE TOVÁBB PERZSA BIRODALOM?

Az Iráni Iszlám Köztársaság napjaink nemzetközi politikájának egyik legfontosabb szereplője lett, hiszen a jelenkori világpolitikának alig van olyan aspektusa – az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszonytól, a kőolaj és a földgáz világpiaci árán át, Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet stabilitásáig – amely ne lenne szoros összefüggésben a teheráni politikával. Irán kétségkívül igyekszik az adottságait és a kínálkozó lehetőségeket kihasználni, s a történelmi Perzsia helyébe lépni, de hogy akkora „világ-hatalommá” váljon, mint amilyen elődje volt a saját korában, arra nem sok az esélye, ahhoz ugyanis túl nagy a külső ellensúly, illetve túl sok a belső probléma.

A forradalmi rendszer fennállása alatt sok válságot (háborút, elszigetelődést, diáklázadást) túlélt, de legitimációja az évtizedek során erősen erodálódott, egyes becslések szerint ma már csak a lakosság alig egynegyede szimpatizál a vezetéssel és az irányvonallal. Mondhatnánk, hatalmas a szakadék a rezsim céljai, illetve a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom világlátása, vágyakozásai között. Mindez kifejeződött a 2009-es tüntetésekben is, amikor milliók tiltakoztak az elcsalt választás ellen. A kedélyek azóta sem csitulnak, izzik a parázs a fejekben, ráadásul a személyi, s frakcióharcok sem hagytak alább, sőt éppen ellenkezőleg, jelenleg a konzervatív tábor régi és új generációja vív ölre menő küzdelmet egymással. (Eközben a Forradalmi Gárda befolyásosabbá válásával lassan militarizálódik a rendszer.)

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflá­cióval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”, mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. A populista félretervezések és a súlyosbodó szankciók eredményeként az iráni gazdaság rendkívül rossz helyzetben van. Csupán néhány adat: az olaj-export a tavalyi évhez képest közel a felével esett vissza (ez dollár milliárdok kiesését jelenti havonta), az infláció hivatalosan 25% (a gyakorlatban ennek a duplája), a munkanélküliek aránya közel 20% (ami leginkább a fiatalokat sújtja, s erősíti a kivándorlást). Mindez pedig tovább fokozhatja a már meglévő politikai-társadalmi válságot, illetve gyengítheti Irán nemzetközi pozícióit is.

Az „arab tavaszként” elhíresült forrongásokat Teherán úgy interpretálta, mint saját forradalmának a folytatását, az iszlám újjászületés egyfajta sikerét. Valójában azonban az egyiptomi, tunéziai, líbiai, és szíriai forradalmárok nem az iszlám köztársaságra tekintettek-tekintenek mintaként, hanem a Török Köztársaságra, amely szekuláris, kvázi demokratikus politikai berendezkedésével, nyugati kapcsolat-rendszerével, erős és sikeres gazdaságával (Európa hetedik legnagyobb gazdasága) sokkal vonzóbb alternatívát kínál. (Sőt mi több, a gázai-flottilla megszervezésével az izraeli fronton is előnybe került.) Úgy fest, megismétlődik a történelem, amennyiben ismét török-perzsa kakaskodás lesz a térségben.

Ankara és Teherán birkózása már most is egyértelműen látható, különösen, ha a szíriai eseményeket vesszük szemügyre: míg előbbi az Asszad-ellenes lázadókat segíti, addig utóbbi a fennálló rezsim egyik legjelentősebb támogatójának számít. Irán számára Szíria kulcsfontosságú, egyrészt mert régi stratégiai szövetséges (ami az Irak- és Izrael-ellenességből adódik), másrészt pedig mert stratégiailag igen fontos terület. Szíria jelenti ugyanis az összekötő kapcsot a levantei régióval, ahol Iránnak komoly érdekeltségei vannak (lásd a Hezbollahhal fenntartott speciális viszonyát). Éppen ezért a damaszkuszi pillér kiesése hosszabb távon súlyos csapást mérne Irán közel-keleti kapcsolatrendszerére (hálójára).

Összességében Iránnak a regionális hatalmisághoz – vagy ha úgy tetszik a „magállamisághoz” – szinte minden geopolitikai adottsága-képessége megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedés. Csakhogy a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok – továbbá a tágabb Közel-Keleten zajló politikai-társadalmi változások – mind-mind komoly akadályt jelentenek számára. Tehát az iráni célkitűzés, hogy az ország az „univerzum középpontja” legyen, még mindig inkább csak vágyálom, mintsem valóság.