Irán a stabilitás szigete!?

Miért nem lett (lesz) forradalom Iránban?

Iránban négy éve történt, hogy az asúra, a síita passiójáték véres összecsapásokhoz vezetett. A 2009-es választásokat követő tiltakozó megmozdulások „csúcspontjaként” a síita iszlám legszentebb ünnepén (Husszein imám kerbalai halálára emlékeznek) százezrek tüntettek Teheránban és országszerte, amely tiltakozásoknak a rendvédelmi erők vetettek véget. Az általános elégedetlenséget azonban nem sikerült felszámolni, sőt, a társadalmi sérelmek és a gazdasági nehézségek eredményeként az elmúlt években csak tovább erősödött a rendszerrel szembeni kritika, ráadásul az „arab tavasz” eseményei is rontottak az iszlám köztársaság hazai megítélésén. Mindezek ellenére mégis úgy fest, hogy a forradalmi vezetés nem csak hogy a 2009-es válságon tudott úrrá lenni, hanem képes továbbra is megakadályozni minden komolyabb társadalmi tiltakozást (vagyis elejét tudja venni a forradalomnak).

Az Iránban jelentkező társadalmi elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai, illetve arab országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti), valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi célkitűzésekből? Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.” Röviden: az iráni társadalmat mély csalódottság és nagy elégedetlenség jellemzi.

Az iszlám köztársaság azonban nagy „túlélőnek” számít, amennyiben fennállása alatt átvészelt számos konfliktust és problémát. Túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd karizmatikus vezetőjének az elvesztését, s a rendszer legitimációs válságát, illetve az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. De vajon minek köszönhető ez a stabilitás? Nos, egyfelől a rendszer pragmatizmusának (rugalmasságának): a forradalmi vezetés ugyanis a Khomeini ajatollah által megálmodott berendezkedésnek, még inkább saját hatalmának a fenntartása érdekében alkalomadtán (ha a helyzet úgy kívánta) hajlott az engedményekre, s a változtatásokra. Másfelől pedig annak, hogy a rezsim rendelkezik a hatalma megtartásához szükséges eszközökkel és intézményekkel (így többek közt katonai, gazdasági és politikai tartópillérekkel).

Az iráni rendszer fennmaradásának legfőbb biztosítékát a Forradalmi Gárda jelenti, amely az iszlám köztársaság védelmezésére jött létre a forradalmat követően, s amely mind a mai napig a rezsim legfőbb fegyveres támasztékának számít. A Pazdaran (és az irányítása alatt álló belbiztonsági erők, így például a Bászídzs milícia) a reguláris hadsereget ellensúlyozva kvázi magántestőrségként védelmezi az iszlám köztársasági rendszert és annak vezetőit. Az idők folyamán a Gárda professzionalizálódott, Khamenei ajatollah hatalomra kerülésével pedig egyre befolyásosabb szereplővé avanzsált. Egyfajta munka-megosztás alakult ki: a legfőbb vezető a forradalmi csapatokra támaszkodva erősíthette a legitimációját, míg a Pazdaran jövedelmező üzletekhez és kiváltságos pozíciókhoz juthatott hozzá. Éppen ezért a Gárda erősen érdekelt a rendszer fenntartásában, s aligha várható hogy „kihátrál” a vezetés mögül.

Az iszlám köztársaság működőképességének másik igen fontos zálogát a vallási alapítványok (az ún. bonjádok) képezik, amelyek biztosítják rezsim „fizetőképességét” (így például a katonák kifizetését). A nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkezve, a választások eredményétől és a kormány akaratától függetlenül alakítva politikájukat az alapítványok lényegében úgy működnek, mint állam az államban – kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak „elszámolással”. Befolyásosságuk a rendszer stabilitását eredményezi, mivel egyfajta gazdasági és pénzügyi támaszt nyújtanak a forradalmi elitnek. Ezen szerveződések az önálló vállalkozásokból befolyó jövedelmek mellett már csak azért is különösen fontosak a vezetés számára, mert egyfajta szociális hálót működtetnek (lásd a veteránok segélyezését), ezáltal pedig alkalmasak a rendszer támogatottságának erősítésére – a propagandára.

A katonai és gazdasági pillérek mellett persze vannak komoly politikai garanciák is, amelyek a rendszer továbbélését biztosítják. Az iráni hatalmi felépítményben minden választott intézménynek megvan a maga antidemokratikus („felülről kinevezett”) párja. A parlament ellensúlyozására például ott van a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amely testület nem csak felsőházként funkcionál, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is működik. A rendszer-kritikus személyekkel és csoportokkal szemben pedig ott az államilag irányított igazságszolgáltatás és a központilag felügyelt közmédia. De a köztársasági elnök is csak másodhegedűs lehet az iráni rendszerben, a végső döntést ugyanis a legfőbb vezető hozza, aki ráadásul mindvégig háttérben marad, s csakis a sikerekért vállalja a felelősséget, míg a kudarcokat áthárítja másokra (lásd az Ahmadinezsád és csapata ellen folytatott boszorkányüldözést).

Khamenei ajatollah igazi modernkori szultánként uralkodik, az iszlám köztársaság azonban mégsem tekinthető egyszemélyi diktatúrának, inkább egy sokközpontú, sokszereplős elnyomó rendszerként lehet meghatározni. Az iráni politikai berendezkedés lényegében a klientalizmus, a patrónus-kliens viszony mentén szerveződik (a tisztségek odaítélésénél a lojalitás számít), ami számos hatalmi központot (vertikális hálózatot) eredményez. Mindebben a síita iszlám klasszikus hierarchizáltsága, az ország járadék-bevételeken alapuló gazdasága, valamint a forradalom nyomán létrejött szerveződések sokfélesége játszik szerepet. S bár a szereplők között olykor-olykor igen ádáz ideológiai vita és éles személyi rivalizálás zajlik, mégis ha maga az iszlám köztársaság kerül veszélybe, akkor együttműködve zárják a soraikat – hiszen „mindenki ugyanannak a színdarabnak a szereplője”.

A rendszer fenntartásában azonban nem csak a hivatali klientúra érdekelt, hanem maga a társadalom is (egyes becslések szerint a lakosság közel 30 százaléka támogatja a rezsimet). Az arányokról lehet vitatkozni, de az iszlám köztársaságnak és a jelenlegi vezetésnek minden kétséget kizáróan van valós népi támogatottsága. A rezsim népszerűsége az ideológiai-vallási indoktrinációnak, valamint a szociális intézkedéseknek (a lakosság harmada él a szegénységi küszöb alatt, körükben az állami segélyek és az olcsó hitelek stabil támogatást eredményeznek) és az igen jól megkomponált nemzetközi sikereknek (gondoljunk csak az atom-programban, az űrkutatásban, vagy más tudományos területeken elért eredményekre) köszönhető. (A nemzeti érdek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatás elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása különösen tetszetős a nacionalista perzsa füleknek.)

Végezetül, ha a forradalom eshetőségét vizsgáljuk, akkor említést érdemel maga az ellenzéki mozgalom is. A vezetéssel szembenálló erők igen összetettek, amennyiben a „kritikus tömeg” a társadalom eltérő csoportjaiból verbuválódik, ennek megfelelően céljaik és szándékaik is eltérőek. Amíg egyes csoportok úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között még lehetségesek a reformok, addig mások radikális változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Ráadásul nincs olyan karizmatikus vezető sem, aki összefoghatná és vezethetné ezt a széles csoportosulást (igaz, az „arab tavasz” egyelőre cáfolni látszik a személyi faktornak tulajdonított jelentőséget). S bár a 2009-es megmozdulások igen széleskörűek voltak, de azokban mégsem vett részt minden lényeges társadalmi osztály, vagyis nem volt meg az általános támogatottság (így például csendben maradt a középosztály és a bazár is).

Iránban többek között azért nem lett, s nem lesz egyhamar forradalom, mert a hatalmi elit rendelkezik az uralkodáshoz nélkülözhetetlen katonai, gazdasági és politikai eszközökkel (pillérekkel), valamint bírja a társadalom, még inkább a klientúrák támogatását. Röviden, egyrészről túl sok szereplő érdekelt a rezsim fennmaradásában, másrészről az ellenzék túlságosan gyenge a hatalmi gépezettel szemben. Az ajatollahok ráadásul igen jól használják a „húzd meg és ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” taktikákat. Így például a bazár őszi tiltakozását látva a vezetés rögvest háttéralkut kötött a befolyásos kereskedőkkel („olcsó” dollárt biztosítottak), nehogy azok szövetségre lépjenek az ellenzékkel, ezáltal sodorva veszélybe a rezsimet. Bár az iszlám köztársaságban nagy a társadalmi elégedetlenség, a vallási vezetés mégis képes uralni a helyzetet – egy „túlélőtől” ez csak természetes, tehetnénk hozzá.

Széljegyzet: Egyre népszerűbb perzsa ünnepek

Az irániak az állami ellenőrzéssel és elnyomással szemben a már jól bevált módszerhez folyamodnak, a régi szokásokhoz és tradíciókhoz menekülnek-nyúlnak vissza. Az iszlám köztársaság elutasításának jelképeként nagy jelentőséget tulajdonítanak az (iszlám előtti) perzsa hagyományoknak és ünnepeknek. Így például december 20/21-én országszerte ünnepelik a téli napfordulót, az év leghosszabb éjszakáját, amelyet perzsául csak a „Születés éjszakájaként” emlegetnek. A perzsa hiedelmek szerint ezen az éjjelen született Mithra, a fény és igazság angyala. Hagyományosan ilyenkor a családok összegyűlnek otthonaikban, és az estét beszélgetéssel, no meg Háfez-olvasással töltik el, manapság azonban már házibuli is jár a nagy eseményhez (a fiatalok szó szerint buliból bulira járnak az éjszaka folyamán). A költekezés és készülődés pedig szinte olyan, mint a perzsa újévkor, a zöldségeseknek igazán jól megy ekkor az üzlet, hiszen az egyik fontos ünnepi „kellék” a dinnye, na meg persze a pisztácia és megannyi szárított gyümölcs. A vezetés természetesen igyekszik figyelmen kívül hagyni az ünneplési lázat, de a vallásos „elterelő hadművelet” (három héttel előbbre hozták a második imám, Hasszan Modzstaba mártíromságának évfordulóját) jól mutatja, hogy az ajatollahok valójában mennyire tartanak a perzsa szokások megerősödésétől. A deviancia jeleként az irániak ráadásul nem csak a pre-iszlám szokásokat gyakorolják, hanem a nyugati ünnepeket is előszeretettel megünneplik. A karácsonyi bevásárlási láz és díszes cicoma nem ismeretlen Teheránban sem, mint ahogyan a Valentin-nap is nagy felbolydulást szokott hozni az iszlám köztársaságban.

Az iráni drón-üzem

Iráni Drón-ügyek: Az iszlám köztársaság és a robotrepülős hadviselés

Az elmúlt években az iszlám köztársaság igazi robotrepülőgép hatalommá avanzsált, legalábbis ami a technikai fejlesztéseket és a katonai akciókat illeti. A nyár végén dísz- és közszemlére tett saját építésű pilóta nélküli bombázó repülőgép, és a bő másfél hónapja izraeli légtérbe keveredett ismeretlen drón esete, no meg a december elején levadászott újabb amerikai gépezet mindezt jól bizonyítja. S bár Irán valóban öles léptekkel halad előre a légi hadviselés eme új területén, a gyakorlatban azonban inkább csak korlátozott képességekkel rendelkezik, ráadásul Teherán számára a robotrepülő inkább politikai kellék, mintsem katonai eszköz.

Az iráni „drón-ipar” az amerikai-iráni szembenállás eredményeként került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Az iráni fejlesztések az amerikai fenyegetésekre (és lehetőségekre) válaszul gyorsultak fel az elmúlt években, a drónoknak tulajdonított jelentőség azonban igencsak messzire nyúlik vissza. A forradalmi vezetés hamar felismerte a pilóta nélküli repülőgépek „hasznosságát”: az Irakkal vívott háborúban az Egyesült Államok – többek között – felderítési és hírszerzési akciókkal segítette Szaddám Huszein diktatúráját, vagyis Teherán már ekkor szembesülhetett az „új” légi járművek jelentette veszélyekkel, illetve előnyökkel. Ennek megfelelően az iszlám köztársaság 1983-ban saját drón-programba kezdett, amelyet két állami cég felügyelt (az Iran Aircraft Manufacturing Industrial Company és a Quds Air Industries – ma pedig lényegében a Forradalmi Gárda irányítása alatt áll, mint minden hasonló „presztízs-beruházás”), a fejlesztéseket pedig már az iraki-iráni háború utolsó éveiben széleskörűen alkalmazták a frontokon (pl. a Tálash [„Küzdelem”] és Mohadzser [„Védőfal”] típusú robotrepülőgépek bevetése a városok háborújában). A kutatásokat az 1990-es években is folytatták, de azok az USA terror-elleni háborúit követően kaptak igazán lendületre. A történelem megismételődött, amennyiben 20 esztendő elteltével ismét Irak lett az iráni drón-hadviselés színtere: 2009-ben a koalíciós erők lelőttek egy iráni robotrepülőgépet, amely mélyen behatolt az iraki határok mögé.   

Az elmúlt egy esztendőben számtalan drón-konfliktusra került sor az Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság között. 2011 decemberében az iráni fegyveres erők leszállásra kényszerítettek, eltérítettek egy amerikai robotrepülőgépet. Az ’RQ-170 Sentinel’ típusú felderítő légi jármű az USA egyik csodafegyverének számít, amelynek megkaparintása hatalmas siker – politikailag és katonailag egyaránt. A konfrontáció ez év novemberében tovább folytatódott: iráni vadászgépek tüzet nyitottak egy ’Predator’ típusú amerikai drónra (Teherán érvelése szerint a robotrepülő határt sértett, a vezetés ráadásul több hasonló esetről is panaszkodott). Az iszlám köztársaság december elején újabb sikert könyvelhetett el, majdhogynem pontosan egy évvel a tavalyi drón-szerzési akciót követően, idén ismét sikerült megkaparintania egy robotrepülőt. Bár annak felségjelzése nem bizonyított egyértelműen, s technikai szintje is alacsonyabb a korábban elfogottnál, Irán azonban újabb amerikai technológiára tett szert – hovatovább legitimációs pontokat is szerzett. Végezetül, de nem utolsósorban, az iráni katonai akciók kapcsán meg kell említeni azt az október végi esetet is, amikor az izraeli légvédelem lelőtt egy, az ország légterébe „tévedt” pilóta nélküli légi járművet. A megsemmisített drón valószínűsíthetően iráni gyártmány volt, amely ugyan csődöt mondott, de a felderítési kísérlet komoly jelzésértékkel bír a nukleáris ügy kapcsán egyre türelmetlenebb és harciasabb Izrael számára.

A 2012-es év folyamán az iszlám köztársaság szinte ontotta magából a hazai gyártású pilóta nélküli repülőgépeket. A már korábban bemutatott és hadrendbe állított felderítő, illetve bombázó drónok (Ráád [„Villámlás”] és Názir [„Hírnök”]) mellett új fejlesztésekkel rukkolt elő az iráni vezetés. A nyár végén ünnepélyes csinnadratta közepette mutatta be a széles nagyérdeműnek legújabb haditechnikai alkotását: a Sháhíd-129 („Tanú-129”) névre keresztelt robotrepülőgépét. Az új típus az iráni drón-gyártás legkomolyabb és legfejlettebb terméke: hatótávolsága közel 2000 kilométer, vagyis elérhető vele Izrael és valamennyi jelentősebb arab állam; 24 órás folyamatos repülési képességével alkalmas lehet hosszabb és kiterjedtebb megfigyelésekre; valamint arra is, hogy rakétáival távoli célpontokat semmisítsen meg. A kérdés az, hogy vajon mennyiben sikerülhetett lemásolni az amerikai technológiát? Nos, egyfelől képzeljünk el egy rendkívül összetett eszközt (amely hardware-t és software-t egyaránt tartalmaz), s próbáljuk meg összerakni használati útmutató nélkül. Másfelől viszont ne feledjük azt sem, hogy az irániak nagymesterei a „reprodukciónak”, gondoljunk csak a csadoros hölgyek tucatjaira, akik az amerikai követség iratmegsemmisítőjében talált papírcsíkokat igyekeztek gondosan összerakni (több-kevesebb sikerrel). Teherán tehát, ha az elfogott gépet teljes egészében nem is, de az amerikai technikai megoldások egy részét biztosan felhasználta a saját drónjainak készítésekor.

A drón azon túl, hogy remek harci eszköz, több szempontból is fontos a forradalmi vezetésnek. Először is, komoly legitimációs erőt ad a rezsimnek odahaza, hiszen az amerikai fegyverek megszerzésével bizonyíthatják azt, hogy az USA a folyamatos kémkedéssel nemzetközi konvenciókat szeg, még inkább, hogy a közhiedelemmel ellentétben képesek az ország biztonságát garantálni (Teheránt igen érzékenyen érinti az amerikai drón-hadviselés, mivel az azt mutatja, hogy képtelen a területi integritását biztosítani, vagyis gyenge a „Nagy Sátánnal” szemben). Éppen ezért az iszlám köztársaság igyekszik minden alkalmat meglovagolni, s demonstrálni katonai képességeit az Egyesült Államokkal szemben. Az elfogott robotrepülőgépeket transzparensek („az USA nem tehet ellenünk semmit sem” vagy „lábbal tapossuk Amerikát”) kíséretében közszemlére teszik, a sikereket halmozó Forradalmi Gárda tagjait-vezetőit pedig televíziós műsorokba és parlamenti ülésekre invitálják. Az iráni propagandagépezet a tavaly megszerzett amerikai robotrepülőt „Kandahár szörnyetege” névvel mind a mai napig kiállítva tartja az egykori követség falai között – sőt annak kicsinyített másolata „gyerek-játékként” piacra is került. De nemcsak a magabiztosság demonstrálása miatt fontos drón-szerzés, hanem mert általa el lehet terelni a közvélemény figyelmét a mindennapos problémákról. Az újabb siker pedig már nagyon ráfért a rezsimre, hiszen a gazdaság mélyrepülése miatt nagy a társadalmi elégedetlenség.

A pilóta nélküli repülőgépek ügye ráadásul a nemzetközi porondon is előnyös. Irán kitörhet a szorongatott helyzetéből, mivel egyfelől magát áldozatként mutathatja be (ebben az évben nyolcszor tett panaszt az ENSZ illetékeseinél légtér-sértés miatt), másfelől pedig mert olyan „adu ász” van a kezében, amire sokan vágyakoznak. Röviden, Teherán barátokat szerezhet magának. A drón-fejlesztést például újabban Venezuelával közösen végzi, de nem a latin-amerikai kapcsolat az, ami igazán számít, hanem az Oroszországgal ápolt stratégiai partnerség. Moszkva – amely köztudottan gyengélkedik a robotrepülős hadviselésben – szíves-örömest rátenné a kezét az USA-tól zsákmányolt gépezetre. Bár hosszabb távon Iránnak nem érdeke közösködni Oroszországgal a kutatásokban és fejlesztésekben, rövidtávon Teherán egyszerűen nem engedheti meg, hogy ne használja ki a kínálkozó együttműködési (kitörési) lehetőséget. Az „Amerika-ellenes” szövetség lényegében felülírni látszik az északi testvérrel szembeni történelmi szkepticizmust. Nem szabad persze elfelejteni, hogy mint megannyi ügy az iszlám köztársaságban, a drónok kérdése is erősen megosztja a politikai frakciókat, vagyis éles vita van arról, hogy mit is kezdjenek a megkaparintott csodafegyverekkel? Míg egyesek vehemensen érvelnek az oroszokkal való kooperáció mellett, addig mások semmi esetre sem kívánják „kiárulni” a megszerzett titkokat, megint mások a Washingtonnal való kiegyezéshez használnák fel a Teherán birtokában lévő repülőket.

Az amerikai-iráni „drón-háború” lényegében a történelmi szembenállás legújabb fejezetének tekinthető, s jól illeszkedik abba a többdimenziós aszimmetrikus versengésbe, ami a felek között évek óta fennáll. Sem Teherán, sem pedig Washington nem érdekelt a közvetlen katonai konfliktusban, ezért egyéb titkos utakon támadják-gyengítik a másik felet, miközben fenntartják a diplomáciai rendezés lehetőségét is. Az iraki és az afganisztáni csapatkivonást látva a Forradalmi Gárdának új „helyszín” után kell néznie, ahol tovább támadhatja az Egyesült Államokat: a „drón-hadviselés” pedig éppen megfelel erre. Az első drón „elejtését” követően Irán borsot törhetett az Egyesült Államok orra alá, mikor elutasította a légi jármű visszaszolgáltatására irányuló elnöki kérést. A drón-ügy azonban nem csak konfrontációt idézhet elő, ahogyan azt a konzervatívabb körök és a biztonsági szolgálatok megpróbálják beállítani (az amerikai légtér-sértést kvázi háborús oknak tekintik, s bizonyítékául annak, hogy Washington nem kíván megegyezni, s még mindig rezsimváltásra törekszik), hanem kiindulópontja is lehet az amerikai-iráni kapcsolatok jövőbeli normalizációjának (a nemzetközi szorításban és a gazdasági válság közepette ugyanis a hivatalos körökben egyre többet, s egyre nyíltabban beszélnek a viszony rendezéséről). A kemény hangvételű kommunikáció lényegében a fordulat alapjait fektetheti le, hiszen a rendszernek úgy kell eladnia a megegyezést, mintha a „Nagy Sátán” adta volna meg magát – s nem fordítva.

A pilóta nélküli légi járművek ügye több szempontból is komoly jelentőséggel bír Iránban: egyfelől a modernitás jelképe (Hány országnak van még saját gyártású drónja?), másfelől az elrettentés eszköze (Gondoljunk csak az izraeli felderítő kiruccanásra!), végezetül a társadalmi legitimáció fontos kelléke (Az állami propaganda kiemelten kezeli a sikertörténeteket!), valamint az amerikai-iráni birkózás egyik újdonsült színtere. Nem véletlen tehát, hogy nagyüzemben zajlik az iráni drón-gyártás, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az iszlám köztársaságot sújtó pénzügyi és technikai problémákról, mint ahogyan arról sem, hogy a teheráni vezetés és hivatalos kommüniké szereti eltúlozni-felnagyítani az ország által elért katonai sikereket. A drónok tehát összességében véve inkább politikai eszközöknek számítanak, mintsem komoly katonai fegyvereknek.