Irán a stabilitás szigete!?

Miért nem lett (lesz) forradalom Iránban?

Iránban négy éve történt, hogy az asúra, a síita passiójáték véres összecsapásokhoz vezetett. A 2009-es választásokat követő tiltakozó megmozdulások „csúcspontjaként” a síita iszlám legszentebb ünnepén (Husszein imám kerbalai halálára emlékeznek) százezrek tüntettek Teheránban és országszerte, amely tiltakozásoknak a rendvédelmi erők vetettek véget. Az általános elégedetlenséget azonban nem sikerült felszámolni, sőt, a társadalmi sérelmek és a gazdasági nehézségek eredményeként az elmúlt években csak tovább erősödött a rendszerrel szembeni kritika, ráadásul az „arab tavasz” eseményei is rontottak az iszlám köztársaság hazai megítélésén. Mindezek ellenére mégis úgy fest, hogy a forradalmi vezetés nem csak hogy a 2009-es válságon tudott úrrá lenni, hanem képes továbbra is megakadályozni minden komolyabb társadalmi tiltakozást (vagyis elejét tudja venni a forradalomnak).

Az Iránban jelentkező társadalmi elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai, illetve arab országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti), valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi célkitűzésekből? Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.” Röviden: az iráni társadalmat mély csalódottság és nagy elégedetlenség jellemzi.

Az iszlám köztársaság azonban nagy „túlélőnek” számít, amennyiben fennállása alatt átvészelt számos konfliktust és problémát. Túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd karizmatikus vezetőjének az elvesztését, s a rendszer legitimációs válságát, illetve az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. De vajon minek köszönhető ez a stabilitás? Nos, egyfelől a rendszer pragmatizmusának (rugalmasságának): a forradalmi vezetés ugyanis a Khomeini ajatollah által megálmodott berendezkedésnek, még inkább saját hatalmának a fenntartása érdekében alkalomadtán (ha a helyzet úgy kívánta) hajlott az engedményekre, s a változtatásokra. Másfelől pedig annak, hogy a rezsim rendelkezik a hatalma megtartásához szükséges eszközökkel és intézményekkel (így többek közt katonai, gazdasági és politikai tartópillérekkel).

Az iráni rendszer fennmaradásának legfőbb biztosítékát a Forradalmi Gárda jelenti, amely az iszlám köztársaság védelmezésére jött létre a forradalmat követően, s amely mind a mai napig a rezsim legfőbb fegyveres támasztékának számít. A Pazdaran (és az irányítása alatt álló belbiztonsági erők, így például a Bászídzs milícia) a reguláris hadsereget ellensúlyozva kvázi magántestőrségként védelmezi az iszlám köztársasági rendszert és annak vezetőit. Az idők folyamán a Gárda professzionalizálódott, Khamenei ajatollah hatalomra kerülésével pedig egyre befolyásosabb szereplővé avanzsált. Egyfajta munka-megosztás alakult ki: a legfőbb vezető a forradalmi csapatokra támaszkodva erősíthette a legitimációját, míg a Pazdaran jövedelmező üzletekhez és kiváltságos pozíciókhoz juthatott hozzá. Éppen ezért a Gárda erősen érdekelt a rendszer fenntartásában, s aligha várható hogy „kihátrál” a vezetés mögül.

Az iszlám köztársaság működőképességének másik igen fontos zálogát a vallási alapítványok (az ún. bonjádok) képezik, amelyek biztosítják rezsim „fizetőképességét” (így például a katonák kifizetését). A nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkezve, a választások eredményétől és a kormány akaratától függetlenül alakítva politikájukat az alapítványok lényegében úgy működnek, mint állam az államban – kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak „elszámolással”. Befolyásosságuk a rendszer stabilitását eredményezi, mivel egyfajta gazdasági és pénzügyi támaszt nyújtanak a forradalmi elitnek. Ezen szerveződések az önálló vállalkozásokból befolyó jövedelmek mellett már csak azért is különösen fontosak a vezetés számára, mert egyfajta szociális hálót működtetnek (lásd a veteránok segélyezését), ezáltal pedig alkalmasak a rendszer támogatottságának erősítésére – a propagandára.

A katonai és gazdasági pillérek mellett persze vannak komoly politikai garanciák is, amelyek a rendszer továbbélését biztosítják. Az iráni hatalmi felépítményben minden választott intézménynek megvan a maga antidemokratikus („felülről kinevezett”) párja. A parlament ellensúlyozására például ott van a nagyhatalmú Őrök Tanácsa, amely testület nem csak felsőházként funkcionál, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is működik. A rendszer-kritikus személyekkel és csoportokkal szemben pedig ott az államilag irányított igazságszolgáltatás és a központilag felügyelt közmédia. De a köztársasági elnök is csak másodhegedűs lehet az iráni rendszerben, a végső döntést ugyanis a legfőbb vezető hozza, aki ráadásul mindvégig háttérben marad, s csakis a sikerekért vállalja a felelősséget, míg a kudarcokat áthárítja másokra (lásd az Ahmadinezsád és csapata ellen folytatott boszorkányüldözést).

Khamenei ajatollah igazi modernkori szultánként uralkodik, az iszlám köztársaság azonban mégsem tekinthető egyszemélyi diktatúrának, inkább egy sokközpontú, sokszereplős elnyomó rendszerként lehet meghatározni. Az iráni politikai berendezkedés lényegében a klientalizmus, a patrónus-kliens viszony mentén szerveződik (a tisztségek odaítélésénél a lojalitás számít), ami számos hatalmi központot (vertikális hálózatot) eredményez. Mindebben a síita iszlám klasszikus hierarchizáltsága, az ország járadék-bevételeken alapuló gazdasága, valamint a forradalom nyomán létrejött szerveződések sokfélesége játszik szerepet. S bár a szereplők között olykor-olykor igen ádáz ideológiai vita és éles személyi rivalizálás zajlik, mégis ha maga az iszlám köztársaság kerül veszélybe, akkor együttműködve zárják a soraikat – hiszen „mindenki ugyanannak a színdarabnak a szereplője”.

A rendszer fenntartásában azonban nem csak a hivatali klientúra érdekelt, hanem maga a társadalom is (egyes becslések szerint a lakosság közel 30 százaléka támogatja a rezsimet). Az arányokról lehet vitatkozni, de az iszlám köztársaságnak és a jelenlegi vezetésnek minden kétséget kizáróan van valós népi támogatottsága. A rezsim népszerűsége az ideológiai-vallási indoktrinációnak, valamint a szociális intézkedéseknek (a lakosság harmada él a szegénységi küszöb alatt, körükben az állami segélyek és az olcsó hitelek stabil támogatást eredményeznek) és az igen jól megkomponált nemzetközi sikereknek (gondoljunk csak az atom-programban, az űrkutatásban, vagy más tudományos területeken elért eredményekre) köszönhető. (A nemzeti érdek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatás elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása különösen tetszetős a nacionalista perzsa füleknek.)

Végezetül, ha a forradalom eshetőségét vizsgáljuk, akkor említést érdemel maga az ellenzéki mozgalom is. A vezetéssel szembenálló erők igen összetettek, amennyiben a „kritikus tömeg” a társadalom eltérő csoportjaiból verbuválódik, ennek megfelelően céljaik és szándékaik is eltérőek. Amíg egyes csoportok úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között még lehetségesek a reformok, addig mások radikális változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Ráadásul nincs olyan karizmatikus vezető sem, aki összefoghatná és vezethetné ezt a széles csoportosulást (igaz, az „arab tavasz” egyelőre cáfolni látszik a személyi faktornak tulajdonított jelentőséget). S bár a 2009-es megmozdulások igen széleskörűek voltak, de azokban mégsem vett részt minden lényeges társadalmi osztály, vagyis nem volt meg az általános támogatottság (így például csendben maradt a középosztály és a bazár is).

Iránban többek között azért nem lett, s nem lesz egyhamar forradalom, mert a hatalmi elit rendelkezik az uralkodáshoz nélkülözhetetlen katonai, gazdasági és politikai eszközökkel (pillérekkel), valamint bírja a társadalom, még inkább a klientúrák támogatását. Röviden, egyrészről túl sok szereplő érdekelt a rezsim fennmaradásában, másrészről az ellenzék túlságosan gyenge a hatalmi gépezettel szemben. Az ajatollahok ráadásul igen jól használják a „húzd meg és ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” taktikákat. Így például a bazár őszi tiltakozását látva a vezetés rögvest háttéralkut kötött a befolyásos kereskedőkkel („olcsó” dollárt biztosítottak), nehogy azok szövetségre lépjenek az ellenzékkel, ezáltal sodorva veszélybe a rezsimet. Bár az iszlám köztársaságban nagy a társadalmi elégedetlenség, a vallási vezetés mégis képes uralni a helyzetet – egy „túlélőtől” ez csak természetes, tehetnénk hozzá.

Széljegyzet: Egyre népszerűbb perzsa ünnepek

Az irániak az állami ellenőrzéssel és elnyomással szemben a már jól bevált módszerhez folyamodnak, a régi szokásokhoz és tradíciókhoz menekülnek-nyúlnak vissza. Az iszlám köztársaság elutasításának jelképeként nagy jelentőséget tulajdonítanak az (iszlám előtti) perzsa hagyományoknak és ünnepeknek. Így például december 20/21-én országszerte ünnepelik a téli napfordulót, az év leghosszabb éjszakáját, amelyet perzsául csak a „Születés éjszakájaként” emlegetnek. A perzsa hiedelmek szerint ezen az éjjelen született Mithra, a fény és igazság angyala. Hagyományosan ilyenkor a családok összegyűlnek otthonaikban, és az estét beszélgetéssel, no meg Háfez-olvasással töltik el, manapság azonban már házibuli is jár a nagy eseményhez (a fiatalok szó szerint buliból bulira járnak az éjszaka folyamán). A költekezés és készülődés pedig szinte olyan, mint a perzsa újévkor, a zöldségeseknek igazán jól megy ekkor az üzlet, hiszen az egyik fontos ünnepi „kellék” a dinnye, na meg persze a pisztácia és megannyi szárított gyümölcs. A vezetés természetesen igyekszik figyelmen kívül hagyni az ünneplési lázat, de a vallásos „elterelő hadművelet” (három héttel előbbre hozták a második imám, Hasszan Modzstaba mártíromságának évfordulóját) jól mutatja, hogy az ajatollahok valójában mennyire tartanak a perzsa szokások megerősödésétől. A deviancia jeleként az irániak ráadásul nem csak a pre-iszlám szokásokat gyakorolják, hanem a nyugati ünnepeket is előszeretettel megünneplik. A karácsonyi bevásárlási láz és díszes cicoma nem ismeretlen Teheránban sem, mint ahogyan a Valentin-nap is nagy felbolydulást szokott hozni az iszlám köztársaságban.