Az iszlám vita: szunnita vs. síita

A FELEKEZETI SZEMBENÁLLÁS KÉRDÉSEI AZ ISZLÁMBAN

Napjainkban az iszlám világban körültekintve azt láthatjuk, hogy a két fő irányzat, a szunnita és a síita iszlám számos helyszínen konfrontálódik egymással. Pakisztántól kezdve Irakon át egészen Libanonig, vagy éppen Jementől Bahreinen keresztül Szíriáig sokfelé hallani síita-szunnita összecsapásokról. De vajon honnan ered ez a „felekezeti” szembenállás, milyen különbségek vannak az irányzatok között? 

Az iszlám vallás rendkívül differenciált, különböző, egymással versengő irányzatokból és iskolákból áll. Noha az alapvető tanításokat illetően egyetértés van az ummán belül, de egyes gyakorlati kérdéseket és bizonyos teoretikai ügyeket illetően mégis igen nagy a megosztottság. Az iszlám „áramlatok” többek közt olyan kérdések mentén szerveződtek meg – és különülnek el mind a mai napig – mint, hogy ki lehet jogosult a közösség vezetésére; vagy, hogy melyik jogrendszer irányíthatja legjobban az egyéni és közösségi magatartást; illetve, hogy milyen mértékben tartalmazhat a vallásgyakorlat miszticizmust? Az eltérő válaszok eredményeként az iszlámban két jelentős irányzat jött létre: a hagyományok tiszteletén alapuló szunnita, és az eredeti útról letérő síita iszlám. Előbbi képezi a főáramlatot, mivel a világ közel másfél milliárd muszlimjának döntő többsége (85-90 százaléka) ehhez az irányzathoz tartozik, utóbbi kisebbségben van (10-15 százalék), ráadásul földrajzilag is elkülönül (a síiták javarészt a Perzsa-öböl „tágabb” térségében, Délnyugat-Ázsiában élnek).

A szunnita és síita iszlám között feszülő ellentét elsősorban politikai (és bizonyos értelemben személyi) természetű. Mohamed halálát követően a felek közt éles vita támadt, hogy ki hivatott irányítani-vezetni az iszlám közösséget (az ummát). A szunniták a hagyományokat szem előtt tartva úgy vélekedtek, hogy a legméltóbbat-leghozzáértőbbet kell „megválasztani” a vezető tisztségre, ezzel szemben a síiták azt gondolták, hogy csakis a Próféta vérszerinti leszármazottai lehetnek jogosultak a főhatalmi pozícióra. Mint ahogyan elnevezésük is mutatja, ők Alinak (a Próféta vejének és unokatestvérének) a pártján álltak az örökösödési disputában (síat Ali = Ali pártja). A „hatalomátadás” első körben még zökkenőmentesen zajlott le (Abu Bakr-t, Mohamed hű barátját mindenki elfogadta-támogatta), ám a későbbiekben hamar kiütköztek a nézeteltérések, és az utódlás körül kialakult viták végül „egyházszakadáshoz” vezettek. A harmadik és negyedik kalifa, Oszmán és Ali meggyilkolását, majd pedig Husszein (Ali fia) kerbalai mártíromságát követően állandósult a két irányzat közti szembenállás. A feloldhatatlannak tűnő ellentét azonban nem csak az utódlási elvek különbözőségéből fakad (közösségi elv vs. dinasztikus elv), hanem abban a vezetési és államszervezési megfontolások közti különbség is szerepet játszik (teokratikus közösségi elv vs. karizmatikus imámtan). A szunniták kalifátus rendszerében a hatalom világi jellege dominál, a kalifa elsősorban politikai vezető, és csupán egy az umma tagjai közül (primus inter pares). Ellenben a síita iszlámban központi jelentőséggel bíró imámtan szerint a közösség élén álló imám nem pusztán jog szerinti uralkodó, hanem egyben szakrális vezető, aki ráadásul isteni tulajdonságokkal is rendelkezik („Allah akaratának közvetlen megvalósítója”). Az első eset a politika „vallásosítását”, az állam „egyháziasítását” jelenti, a második pedig a vallás „politizálását”, az egyház „államosítását”.

A szunniták és síiták közti szembenállás eredetében politikai, végső következményeiben azonban mégis mélyen vallási természetű vita. Amíg a szunniták féltékenyen őrködtek azon, hogy az eredeti iszlám alapelveivel ellentétes álláspont ne jusson érvényre az iszlámban, addig a síitizmus nem tudott ellenállni az idegen hatásoknak, és ezért alapelvei az eredeti iszlámnak ellentmondó elvekkel és gyakorlatokkal keveredtek. A síita iszlám nem csak az imámoknak tulajdonított különleges jelentőség miatt számít külön-utasnak, hanem azért is, mert a hitelvek közé beemelt bizonyos misztikus elemeket, így például a „nagy feltámadás” koncepcióját. A tizenkettes síita irányzat ugyanis úgy véli, hogy a tizenkettedik imám (a Mahdi) nem halt meg, hanem csak „rejtőzködik”, és a megfelelő pillanatban vissza fog térni, ami az igazság és virágzás korának beköszöntét jelenti majd a Földön. A szunnita iszlámban nincs ilyen „messianisztikus” gondolkodás. Továbbá a síita iszlám elkülönül a jogforrások tekintetében is, mivel a klasszikus szunnita jogrendszerekkel szemben saját (Alira vonatkoztatott) forrásgyűjteményt alkotott, s még inkább, mert a hagyományos iszlám források mellett nagymértékben használja az idzstihádot, vagyis a személyes gondolkodást és a párhuzamosságok keresését. Éppen ezért a legnagyobb tudású vallási vezetők, a mudzstahidok különleges szereppel bírnak a síiták körében (ők vannak feljogosítva a véleményalkotásra). Hovatovább, amíg a szunnita irányzatban nincsen szervezett formát öltő egyház, addig a síita iszlámban hierarchikus és plurális szerkezetű vallási intézményrendszer jött létre. A síita klérus egyfelől szigorú rangsor (molla-hodzsatoleszlám-ajatollah) szerint szerveződik, másfelől viszont az „egyházi piramisok” egy-egy mardzsa („az utánzás forrása”) köré épülve rivalizálnak is egymással (a síiták szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah tanításait követik a gyakorlatban). 

A szunnita és síita iszlám irányzatok között nem csak politikai és vallási ellentétek állnak fenn, hanem a törvények szempontjából is nagy a különbség. Így például a főáramlattól eltérve az Ali-pártiak körében megengedett az időszakos házasság intézménye, de még ennél is fontosabb, hogy biztosított a vallási vélekedések eltitkolásának szabadsága (takijja = elővigyázatosság), ami lényegében az üldöztetések maradványa. Ali imám követői ugyanis a legtöbb korszakban és a legtöbb helyen jobbára kisebbségben voltak, a szunnita többségnek, vagy éppen a szunnita uralkodóknak alárendelve élték mindennapjaikat. Az ellenérzések közepette a síitáknak sokáig nem volt módjuk nyíltan gyakorolni a vallásukat, erre csak azt követően lett lehetőségük, hogy 1501-ben a Száfávida-dinasztia államvallássá tette a tizenkettes síitizmust a perzsa birodalomban. A folyamatos ellenzéki pozíció és kisebbségi lét (annak minden társadalmi és pszichológiai következményével együtt) nagy szerepet játszott a szunnita és síita irányzat elkülönülésben, így a társadalmi gyakorlatok és a vallásos hitelvek különbözőségének kialakulásában is. Gondoljunk csak a mártíromság kultuszára, amely lényegében Husszein önfeláldozása óta karakteres elemét képezi a síita iszlámnak. Az elnyomottságra válaszul pedig nem csak az önmarcangolás épült be a síita tudatba, hanem egyfajta kiválasztottság-érzet is, nevezetesen, hogy bár kisebbségben vannak, mégis ők képezik az iszlám igazhitű közösségét.

Végül, az iszlám két fő áramlata közti különbséget megfigyelhetjük a szent helyek tekintetében is. A síitáknak ugyanis a klasszikus „szentséges hármas” (Mekka, Medina, Jeruzsálem) mellett további szakrális helyeik is vannak. Így elsősorban az iraki Nedzsef, ahol a síita iszlám „alapítóatyjának”, Ali imámnak a sírhelye található. Ez a város lényegében a „síita univerzum középpontjának” számít, ahová minden egyes síitának el kell zarándokolnia egyszer az életében. A hívők ráadásul még haláluk után is áramlanak a „síita fővárosba”, lévén a hagyományoknak megfelelően mindenki szeretne Ali imámhoz a lehető legközelebb végső nyugalomba kerülni – Nedzsefet emiatt a „holtak városának” is nevezik. (Ez a „cím” pedig már csak azért is jogos, mert itt van a világ legnagyobb kiterjedésű temetője: majd tíz kilométer hosszú és közel hat kilométer széles). Nedzsef mellett fontos helyszín az iraki Kerbala is, ahol egykoron Husszein halt mártírhalált, és ahová éppen ezért síiták százezrei zarándokolnak el évente – különösen az asúra idején. A síiták számára szent valamennyi imám, sírhelyeiket pedig nagy becsben tartják. Például Iránban igen népszerű vallási úti cél Kum, ahol Fatima nyugszik (a Próféta lánya, Ali felesége, s ez által a síita imámok „ősanyja”), még inkább Meshed, ahol Reza imám mauzóleuma található. (A síiták ráadásul nem csak az imámokat, hanem azok leszármazottait is tisztelik.) Az effajta „hely és személy imádat” (lásd Reza imám sírja előtt elsétálva mindenki megáll egy pillanatra, s fejet hajt) a szunniták – különösen a szalafiták – számára elfogadhatatlan, mert egyrészt elutasítják az imámtant, másrészt pedig az ahhoz kapcsolódó „bálványimádást” is.

Összességében látható, hogy a szunnita és síita iszlám között számtalan ellentét feszül. A felekezeti törésvonal azonban önmagában nem elegendő magyarázat a konfliktusokra, mivel azok kirobbanásában több tényező is szerepet játszik. Így például a vallási ellentéthez sok esetben etnikai szembenállás is párosul. Az arabok az iszlám főáramlatához tartoznak, ezzel szemben a perzsák (és a perzsa eredetű népcsoportok) Ali pártján állnak. De jó példa lehet a beludzsi szeparatizmus is: az iráni-pakisztáni határon zajló viszálykodás ugyanis nem csak a síita-szunnita szembenállásról szól, hanem a beludzsiak önrendelkezési törekvéséről is. Fontos faktor továbbá a gazdasági-társadalmi helyzet is, mint ahogyan azt Bahreinben és a többi olajmonarchiában láthatjuk. Ezekben az öbölmenti országokban a síiták (több szempontból is) csak „másodrangú” állampolgároknak számítanak (lásd, nem tölthetnek be vezető hivatali tisztséget, vagy jól jövedelmező állást). S persze nem feledkezhetünk meg a politikai hatalomért folytatott versengésről sem – legyen szó akár az államok belpolitikájáról, vagy éppenséggel a regionális uralmi rendről. Libanonban például a síiták azt sérelmezik, hogy bár számarányukat tekintve ők vannak a legtöbben, mégis övék a leggyengébb pozíció a konfesszionális rendszerben (a maronita keresztények adják a köztársasági elnököt, a szunniták a miniszterelnököt, míg a síiták „csupán” a házelnököt). Irán és Szaúd-Arábia rivalizálása pedig legalább annyira gyökeredzik a regionális vezető szerepre való törekvésben, mint magában az eltérő vallási hovatartozásban.

A síita-szunnita szembenállás tehát egyszerre két dolgot jelent: egyfelől valóban az egymással versengő teológiák háborúját, amely ha úgy tetszik magáért az iszlám szelleméért, vagy annak tisztaságáért küzd; másfelől azonban a törzsek, etnikumok, és identitások jelenkori harcát is. Napjaink gazdasági, politikai, és társadalmi problémái legalább akkora szereppel bírnak, mint a történelmi vallási ellentétek. Nem is beszélve a régión túlnyúló konfliktusokról, no meg persze a külföldi intrikákról.

Versengő olajmonarchiák

SZOLGÁLTATÁSOK VERSENYE A PERZSA-ÖBÖLBEN

A Perzsa-öböl monarchiáinak viszonyrendszere egyszerre tekinthető együttműködőnek és versengőnek. Az arábiai-félsziget királyságai veszély esetén zárják soraikat és együttes erővel lépnek fel a közös fenyegetésekkel szemben, kapcsolatukban azonban a versengés is jelen van, amennyiben hasonló adottságaik folytán a mindennapokban számtalan területén rivalizálnak egymással.

Az arab olajmonarchiák együttműködése az 1979-es iráni forradalmat követően intézményesült, amikor a status quo-t fenyegető síita radikálisokkal szemben (az USA külső támogatásával) létrehozták az Öbölmenti Együttműködési Tanácsot (GCC). A biztonságpolitikai megfontolás lényegében azóta is a regionális kooperáció legfőbb mozgatórugójának számít, legyen szó Irán atomhatalmi törekvéseinek ellensúlyozásáról, netán a belső rend helyreállításáról (lásd a GCC-erők bevonulását Bahreinbe 2011 tavaszán), vagy a kőolaj zavartalan kereskedelmének biztosításáról (lásd a Hormuzi-szorost elkerülő csővezeték tervét). S bár az államok együttműködése az évtizedek folyamán többdimenzióssá vált, a szövetség (gazdasági és politikai) szorosabbra fűzésének mégis számtalan buktatója van. Először is, a kis országok attól tartanak, hogy az integráció elmélyülése Szaúd-Arábia dominanciáját eredményezné, s így elveszítenék az önrendelkezésüket. Másodszor, a biztonsági fenyegetések ugyan összefogják az öbölmonarchiákat, érdekeik és sajátosságaik azonban legalább ennyire meg is osztják őket. Így például az Egyesült Arab Emírségek (különösképpen Dubaj) igen szoros kereskedelmi kapcsolatot tart fenn a „páriának” tartott Iránnal, Katar a konfliktusok rendezésében aktív közvetítő szerepet vállalva próbál politikai tőkét kovácsolni magának, Kuvait pedig társadalmi nyitottsága és politikai „progresszivitása” miatt jár külön-utakon. Harmadszor, az öbölmenti királyságok hasonló adottságokkal rendelkeznek, mi több, azonos fejlődési utat jártak-járnak be. Az olajnak köszönhetően gazdagodtak meg, a kőolaj utáni korszakra készülve pedig mindenhol az ún. „harmadik szektort” (a szolgáltatásokat) igyekeznek erősíteni-felfuttatni. Röviden, az olajmonarchiák természetes versenytársai egymásnak.

A királyságok közt nagy a rivalizálás, s nem csak abban, hogy ki nyújt vonzóbb üzleti környezetet és jobb szolgáltatást a külföldi befektetőknek-látogatóknak, hanem abban is, hogy ki alkot maradandóbbat és monumentálisabbat. Az olajmonarchiák körében nagyon dívik a megalománia, az országok és uralkodóik mind szeretnének nagyobbat és lenyűgözőbbet alkotni az utókor (és a „szomszéd”) számára. A presztízs-beruházások tekintetében jelenleg az Egyesült Arab Emírségek vezeti a mezőnyt: itt húzták fel a világ legmagasabb toronyépületét (a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót), itt hozták létre a világ legnagyobb mesterséges szigetét (a Dzsumeira Pálma szigetcsoportot), és itt épül a földkerekség legnagyobb kiterjedésű repülőtere is (sőt, van itt még Disney World-öt megszégyenítő vidámpark és rekordméretű fedett sípálya is). A versenyben persze a többi állam sem kíván lemaradni, Szaúd-Arábia többek közt grandiózus tervek mentén igyekszik átépíteni Mekka központját, Dzsiddában pedig közel egy mérföld magas tornyot kíván felhúzni. A legmagasabb építményért folytatott versengésbe pedig Kuvait is beszállt, a kicsiny olajmonarchia az Ezeregy éjszaka meséiből ihletet merítve egy 1001 méter magas felhőkarcolót álmodott meg és vetett tervezőasztalra. (Az építkezések és szolgáltatások versenyét jól szemlélteti a Forma-1 is, a „száguldó cirkusz” versenynaptárában már évek óta két öbölbéli helyszín is szerepel. Előbb Bahrein épített a sivatagban „csúcs-szuper” aszfaltcsíkot, majd Abu Dhabi készített igazi versenykomplexumot. Az utóbbi helyszín ráadásul nem csupán az estébe nyúló, színes fényekkel tarkított versenyeiről híres, hanem a pálya mellett található élmény-parkjairól és kiállító-termeiről is – a Ferrarinak például külön múzeuma van itt.)

Az arab monarchiák azonban nem csak látványos építkezésekre költik az olajdollárjaikat, hanem azokat felhasználva pozíciót kívánnak szerezni a kulturális világpályán is: az öbölállamok művészeti és kreatív kikötőkké szeretnének válni a jövőben. A nagy beruházások és költekezések közepette a sivatagi királyságok most azért versenyeznek, hogy ki tud tartalmasabb kiállítást szervezni, gazdagabb múzeumot működtetni, vagy éppen pompásabb fesztivált rendezni. Az élén itt is az Egyesült Arab Emírségek áll, amely nem csak a régió legrangosabb művészeti kiállításainak (pl. az Art Dubai-nak) ad helyet, de nagyszabású kulturális fejlesztésekbe is kezdett az elmúlt években. Az Abu Dhabiba megálmodott kulturális szigeten pedig többek között Frank Gehry, Jean Nouvel, és Tadao Ando híres építészek terveznek lenyűgöző épületeket – az „arab tavasz” keltette társadalmi forrongások és a világgazdasági nehézségek azonban jelentősen visszavetették a projektet. Abu Dhabi ugyanakkor nem csak az építkezésekben jeleskedik, a kulturális centrummá válás érdekében komoly könyvtár-programot is útnak indított (lásd az „ezer könyv lefordítása” fejlesztési tervet). Az emírségek mellett Katar is azon serénykedik, hogy kulturális pozíciót szerezzen a régióban – s még azon is túl. A 2008-ban megnyitott Iszlám Művészet Múzeuma (amelyet nem mellesleg a kínai származású I. M. Pei, a Louvre piramisának tervezője épített) messze földön híres a gazdagságáról, a kiállított tárgyak sokféleségéről. Doha ráadásul köztudottan nagy játékos a kommunikációs iparágban (gondoljunk csak az al-Jazeera népszerűségére és sikerére), manapság pedig egyre nagyobb szereplő a filmgyártásban is (így például a Mohamed életéről szóló legdrágább és leghosszabb mozifilm legyártására vállalkoznak).

Az olajmonarchiák regionális rivalizálását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a tudományos szférában zajló versengésről sem. A kőolaj utáni korszakra készülve az arab királyságok igyekeznek fejlődésüket fenntarthatóvá tenni, illetve megkísérlik lerakni tudás-központú gazdaságuk alapjait. A zöld technológia kutatásában (legyen szó szél-, vagy napenergiáról, netán biomasszáról) komoly mérkőzés folyik az öböl-államok között, amely versenyben mindenki igyekszik híres-neves nemzetközi partnerekkel is együttműködni (Abu Dhabi a Massachusettsi Technológiai Intézettel és számos brit intézménnyel, míg a Szaúd-Arábiai Királyi Technológiai Egyetem a Stanford és a Berkeley egyetemekkel kooperál). Az Egyesült Arab Emírségek – talán nem meglepő módon – a „zöld versenyben” is vezet. Abu Dhabi többek közt arra vállalkozik, hogy Mazdarban olyan környezetbarát várost épít fel, ahol nem lesz semmilyen károsanyag-kibocsátás. (Hasonló „zöld város” tervezésébe kezdett Szaúd-Arábia is.) A monarchiák azonban nem csak a kutatás-fejlesztésben, hanem az oktatás területén is „meccselnek” egymással, így például abban, hogy kié lesz a legelőkelőbb hely az egyetemek regionális és nemzetközi rangsorában. A felsőoktatási intézmények 600-as listájában jelenleg az Ibn Szaúdról elnevezett szaúd-arábiai állami egyetem áll a legjobb helyen (a 197.-en). A szaúdi „elsőséget” Katar és az Egyesült Arab Emírségek igyekeznek megtörni, amely országokban az elmúlt években jókora összegeket fordítottak az oktatás fejlesztésére, hovatovább nagy nemzetközi reputációval bíró professzorokat is „szerződtettek”. A kicsiny Katar ráadásul nem csak a szellemi képzésben kíván elismerést kivívni magának, hanem a sikeres sportolók kinevelésében is (e célból alakult 2004-ben az Aspire Sport Akadémia).

Végezetül, az arábiai-félsziget királyságai nem csak a földfelszínen rivalizálnak, hanem a levegőben is. Három nagy légitársaság konkurál egymással a régió (és egyben a világ) „legnagyobb és legjobb légi fuvarozója” címért: a dubaji Emirates, az abu dhabi-i Etihad, és a dohai Qatar Airways. A repülés, mint húzóágazat először Dubajban jelent meg, és futott be sikertörténetet. Az Emirates ma már a polgári légi közlekedés „legnagyobb ágyúi” közé tartozik, s szerepe-befolyása rendületlenül növekszik (a 2012-es év második felében közel 17 százalékkal nőtt a kilométerek, és majd 80 százalékkal az utasok száma). Sikerét egyfelől az olcsó üzemanyagáraknak és az alacsony adóknak, másfelől az ország kedvező földrajzi fekvésének köszönheti. A dubaji légi kikötő ugyanis kiváló átszálló-csomópont a hosszú távú repüléseknél, ráadásul profitálhat az utóbbi években folyamatosan növekvő afrikai és ázsiai utas-forgalomból is. A piaci igények mellett persze szükség van egy megbízható és korszerű légi flottára is, az emírség gépparkját (amelynek részét képezi 28 darab Airbus A380 szupergép) pedig alighanem valamennyi légitársaság megirigyelné. Az Emirates ráadásul nem csak rekordösszegben vásárol gépeket (például 70 darab Boeing 777-est), hanem a földi kiszolgálást is gőzerővel fejleszti. A dubaji reptér a világ egyik legnagyobb és egyben legforgalmasabb légi kikötőjévé avanzsált, de a készülő új repülőtér – amelynek már a neve is beszédes: Dubai World Central – még ennél is nagyobb méretű lesz (a tervek szerint évente 160 millió utas kiszolgálására lesz alkalmas). Az emírségekkel Katar igyekszik felvenni a légi harcot, taktikájuk nagyrészt ugyanaz, de a mennyiség helyett inkább a minőségbe fektetnek, ami megtérülni látszik, hiszen a régióban egyedül a Qatar Airways viselheti az „ötcsillagos légitársaság” büszke címet. (Aki már repült a társasággal, az tudhatja, hogy velük utazni igazi „gasztro-repülés”.)

A Perzsa-öböl arab monarchiái közel azonos földrajzi adottságokkal, társadalmi berendezkedéssel, gazdasági szerkezettel, illetve politikai renddel bírnak. A királyságok ebből kifolyólag valóban közös „biztonsági” hajóban eveznek, de ugyanakkor ellenlábasaik is egymásnak. S mint látható volt, ölre menő küzdelmet folytatnak azért, hogy meghatározzák ki lesz a régió és a tágabb iszlám világ pénzügyi, kulturális, vagy éppenséggel turisztikai központja.