Az
arab olajmonarchiák együttműködése az 1979-es iráni forradalmat követően
intézményesült, amikor a status quo-t fenyegető síita radikálisokkal szemben
(az USA külső támogatásával) létrehozták az Öbölmenti Együttműködési Tanácsot
(GCC). A biztonságpolitikai megfontolás lényegében azóta is a regionális
kooperáció legfőbb mozgatórugójának számít, legyen szó Irán atomhatalmi
törekvéseinek ellensúlyozásáról, netán a belső rend helyreállításáról (lásd a
GCC-erők bevonulását Bahreinbe 2011 tavaszán), vagy a kőolaj zavartalan
kereskedelmének biztosításáról (lásd a Hormuzi-szorost elkerülő csővezeték
tervét). S bár az államok együttműködése az évtizedek folyamán többdimenzióssá
vált, a szövetség (gazdasági és politikai) szorosabbra fűzésének mégis számtalan
buktatója van. Először is, a kis országok attól tartanak, hogy az integráció
elmélyülése Szaúd-Arábia dominanciáját eredményezné, s így elveszítenék az
önrendelkezésüket. Másodszor, a biztonsági fenyegetések ugyan összefogják az
öbölmonarchiákat, érdekeik és sajátosságaik azonban legalább ennyire meg is
osztják őket. Így például az Egyesült Arab Emírségek (különösképpen Dubaj) igen
szoros kereskedelmi kapcsolatot tart fenn a „páriának” tartott Iránnal, Katar a
konfliktusok rendezésében aktív közvetítő szerepet vállalva próbál politikai
tőkét kovácsolni magának, Kuvait pedig társadalmi nyitottsága és politikai
„progresszivitása” miatt jár külön-utakon. Harmadszor, az öbölmenti királyságok
hasonló adottságokkal rendelkeznek, mi több, azonos fejlődési utat
jártak-járnak be. Az olajnak köszönhetően gazdagodtak meg, a kőolaj utáni
korszakra készülve pedig mindenhol az ún. „harmadik szektort” (a
szolgáltatásokat) igyekeznek erősíteni-felfuttatni. Röviden, az olajmonarchiák
természetes versenytársai egymásnak.
A
királyságok közt nagy a rivalizálás, s nem csak abban, hogy ki nyújt vonzóbb
üzleti környezetet és jobb szolgáltatást a külföldi befektetőknek-látogatóknak,
hanem abban is, hogy ki alkot maradandóbbat és monumentálisabbat. Az
olajmonarchiák körében nagyon dívik a megalománia, az országok és uralkodóik
mind szeretnének nagyobbat és lenyűgözőbbet alkotni az utókor (és a „szomszéd”)
számára. A presztízs-beruházások tekintetében jelenleg az Egyesült Arab
Emírségek vezeti a mezőnyt: itt húzták fel a világ legmagasabb toronyépületét
(a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót), itt hozták létre a világ
legnagyobb mesterséges szigetét (a Dzsumeira Pálma szigetcsoportot), és itt
épül a földkerekség legnagyobb kiterjedésű repülőtere is (sőt, van itt még
Disney World-öt megszégyenítő vidámpark és rekordméretű fedett sípálya is). A
versenyben persze a többi állam sem kíván lemaradni, Szaúd-Arábia többek közt
grandiózus tervek mentén igyekszik átépíteni Mekka központját, Dzsiddában pedig
közel egy mérföld magas tornyot kíván felhúzni. A legmagasabb építményért
folytatott versengésbe pedig Kuvait is beszállt, a kicsiny olajmonarchia az
Ezeregy éjszaka meséiből ihletet merítve egy 1001 méter magas felhőkarcolót
álmodott meg és vetett tervezőasztalra. (Az építkezések és szolgáltatások versenyét
jól szemlélteti a Forma-1 is, a „száguldó cirkusz” versenynaptárában már évek
óta két öbölbéli helyszín is szerepel. Előbb Bahrein épített a sivatagban
„csúcs-szuper” aszfaltcsíkot, majd Abu Dhabi készített igazi
versenykomplexumot. Az utóbbi helyszín ráadásul nem csupán az estébe nyúló,
színes fényekkel tarkított versenyeiről híres, hanem a pálya mellett található
élmény-parkjairól és kiállító-termeiről is – a Ferrarinak például külön múzeuma
van itt.)
Az
arab monarchiák azonban nem csak látványos építkezésekre költik az
olajdollárjaikat, hanem azokat felhasználva pozíciót kívánnak szerezni a
kulturális világpályán is: az öbölállamok művészeti és kreatív kikötőkké
szeretnének válni a jövőben. A nagy beruházások és költekezések közepette a
sivatagi királyságok most azért versenyeznek, hogy ki tud tartalmasabb
kiállítást szervezni, gazdagabb múzeumot működtetni, vagy éppen pompásabb
fesztivált rendezni. Az élén itt is az Egyesült Arab Emírségek áll, amely nem
csak a régió legrangosabb művészeti kiállításainak (pl. az Art Dubai-nak) ad helyet,
de nagyszabású kulturális fejlesztésekbe is kezdett az elmúlt években. Az Abu
Dhabiba megálmodott kulturális szigeten pedig többek között Frank Gehry, Jean
Nouvel, és Tadao Ando híres építészek terveznek lenyűgöző épületeket – az „arab
tavasz” keltette társadalmi forrongások és a világgazdasági nehézségek azonban
jelentősen visszavetették a projektet. Abu Dhabi ugyanakkor nem csak az
építkezésekben jeleskedik, a kulturális centrummá válás érdekében komoly könyvtár-programot
is útnak indított (lásd az „ezer könyv lefordítása” fejlesztési tervet). Az
emírségek mellett Katar is azon serénykedik, hogy kulturális pozíciót szerezzen
a régióban – s még azon is túl. A 2008-ban megnyitott Iszlám Művészet Múzeuma
(amelyet nem mellesleg a kínai származású I. M. Pei, a Louvre piramisának
tervezője épített) messze földön híres a gazdagságáról, a kiállított tárgyak
sokféleségéről. Doha ráadásul köztudottan nagy játékos a kommunikációs
iparágban (gondoljunk csak az al-Jazeera népszerűségére és sikerére), manapság
pedig egyre nagyobb szereplő a filmgyártásban is (így például a Mohamed
életéről szóló legdrágább és leghosszabb mozifilm legyártására vállalkoznak).
Az
olajmonarchiák regionális rivalizálását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a
tudományos szférában zajló versengésről sem. A kőolaj utáni korszakra készülve
az arab királyságok igyekeznek fejlődésüket fenntarthatóvá tenni, illetve
megkísérlik lerakni tudás-központú gazdaságuk alapjait. A zöld technológia kutatásában
(legyen szó szél-, vagy napenergiáról, netán biomasszáról) komoly mérkőzés
folyik az öböl-államok között, amely versenyben mindenki igyekszik híres-neves
nemzetközi partnerekkel is együttműködni (Abu Dhabi a Massachusettsi
Technológiai Intézettel és számos brit intézménnyel, míg a Szaúd-Arábiai
Királyi Technológiai Egyetem a Stanford és a Berkeley egyetemekkel kooperál).
Az Egyesült Arab Emírségek – talán nem meglepő módon – a „zöld versenyben” is
vezet. Abu Dhabi többek közt arra vállalkozik, hogy Mazdarban olyan
környezetbarát várost épít fel, ahol nem lesz semmilyen károsanyag-kibocsátás.
(Hasonló „zöld város” tervezésébe kezdett Szaúd-Arábia is.) A monarchiák azonban
nem csak a kutatás-fejlesztésben, hanem az oktatás területén is „meccselnek”
egymással, így például abban, hogy kié lesz a legelőkelőbb hely az egyetemek regionális
és nemzetközi rangsorában. A felsőoktatási intézmények 600-as listájában jelenleg
az Ibn Szaúdról elnevezett szaúd-arábiai állami egyetem áll a legjobb helyen (a
197.-en). A szaúdi „elsőséget” Katar és az Egyesült Arab Emírségek igyekeznek
megtörni, amely országokban az elmúlt években jókora összegeket fordítottak az
oktatás fejlesztésére, hovatovább nagy nemzetközi reputációval bíró
professzorokat is „szerződtettek”. A kicsiny Katar ráadásul nem csak a szellemi
képzésben kíván elismerést kivívni magának, hanem a sikeres sportolók
kinevelésében is (e célból alakult 2004-ben az Aspire Sport Akadémia).
Végezetül,
az arábiai-félsziget királyságai nem csak a földfelszínen rivalizálnak, hanem a
levegőben is. Három nagy légitársaság konkurál egymással a régió (és egyben a
világ) „legnagyobb és legjobb légi fuvarozója” címért: a dubaji Emirates, az
abu dhabi-i Etihad, és a dohai Qatar Airways. A repülés, mint húzóágazat
először Dubajban jelent meg, és futott be sikertörténetet. Az Emirates ma már a
polgári légi közlekedés „legnagyobb ágyúi” közé tartozik, s szerepe-befolyása
rendületlenül növekszik (a 2012-es év második felében közel 17 százalékkal nőtt
a kilométerek, és majd 80 százalékkal az utasok száma). Sikerét egyfelől az
olcsó üzemanyagáraknak és az alacsony adóknak, másfelől az ország kedvező földrajzi
fekvésének köszönheti. A dubaji légi kikötő ugyanis kiváló átszálló-csomópont a
hosszú távú repüléseknél, ráadásul profitálhat az utóbbi években folyamatosan
növekvő afrikai és ázsiai utas-forgalomból is. A piaci igények mellett persze
szükség van egy megbízható és korszerű légi flottára is, az emírség gépparkját (amelynek
részét képezi 28 darab Airbus A380 szupergép) pedig alighanem valamennyi
légitársaság megirigyelné. Az Emirates ráadásul nem csak rekordösszegben
vásárol gépeket (például 70 darab Boeing 777-est), hanem a földi kiszolgálást
is gőzerővel fejleszti. A dubaji reptér a világ egyik legnagyobb és egyben
legforgalmasabb légi kikötőjévé avanzsált, de a készülő új repülőtér – amelynek
már a neve is beszédes: Dubai World Central – még ennél is nagyobb méretű lesz
(a tervek szerint évente 160 millió utas kiszolgálására lesz alkalmas). Az
emírségekkel Katar igyekszik felvenni a légi harcot, taktikájuk nagyrészt ugyanaz,
de a mennyiség helyett inkább a minőségbe fektetnek, ami megtérülni látszik,
hiszen a régióban egyedül a Qatar Airways viselheti az „ötcsillagos
légitársaság” büszke címet. (Aki már repült a társasággal, az tudhatja, hogy
velük utazni igazi „gasztro-repülés”.)
A
Perzsa-öböl arab monarchiái közel azonos földrajzi adottságokkal, társadalmi
berendezkedéssel, gazdasági szerkezettel, illetve politikai renddel bírnak. A
királyságok ebből kifolyólag valóban közös „biztonsági” hajóban eveznek, de
ugyanakkor ellenlábasaik is egymásnak. S mint látható volt, ölre menő küzdelmet
folytatnak azért, hogy meghatározzák ki lesz a régió és a tágabb iszlám világ
pénzügyi, kulturális, vagy éppenséggel turisztikai központja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése