Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Következmények

Új korszak a Közel-Keleten: Demokratizálódás és függetlenedés?

A Közel-Keleten a XX. században alapvetően két értékorientáció határozta meg a politikai fejlődést: a nacionalizmus és az iszlám fundamentalizmus. Lényegében ugyanarra keresték a választ, hogy miként lehetséges a felzárkózás, a modernizálódás. A nacionalizmus (a szocializmussal eltérő mértékben vegyítve) a nemzetállami keretek megteremtésében, az erősen etatista gazdaság kiépítésében, valamint a pánarab összefogásban jelölte meg a kivezető utat, az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, mint ami a sajátot jelképezte, s ami az élet minden területét szabályozva a politikai kérdésekre is választ kínált. A két ideológiai eszmeáramlat két forradalomban teljesedett ki: az arab nacionalizmus Egyiptomban a Szabad Tisztek 1952-es forradalmában, majd Gamal Abdel Nasszer országlásában manifesztálódott; Iránban pedig 1979-ben a Ruhollah Khomeini ajatollah által győzelemre vitt forradalommal a politikai iszlám (igaz annak radikális, a hagyományos síita kvietista gondolkodással szembenálló irányzata) realizálódott.

Az arab és iszlám világot mobilizáló klasszikus ideológiák azonban mára már kiüresedtek, mivel nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például elmulasztották megteremteni az igazságos és egyenlő társadalmat, illetve biztosítani a néprészvételt a döntések meghozatalában, vagy éppenséggel visszaszerezni az egykoron elveszített nemzetközi vezető szerepet – politikai, gazdasági és tudományos értelemben egyaránt. Az észak-afrikai és közel-keleti országokban kibontakozó polgári forradalmak így akár egyfajta paradigmaváltást is eredményezhetnek, mivel általuk új értékorientáció születhet: az „arab demokratizmus”. De ne legyenek illúzióink! A közel-keleti demokratizálódás korántsem megy majd olyan gyorsan, mint amilyen sebesen az egyiptomi és tunéziai elnökök távoztak posztjaikról. A demokrácia felé vezető ösvényen ugyanis számos gazdasági, társadalmi, kulturális akadállyal kell szembenézni, amelyeknek a leküzdése nem lesz könnyű.

A demokrácia az arab fejekben igencsak képlékeny fogalom, sokaknak kétségkívül egyet jelent a szabad voksolással, a szabadságjogok gyakorlásával, sokak számára azonban leginkább a gazdasági kérdésekkel, s a pénztárca vastagságával függ össze. Éppen ezért talán Egyiptomban nem is az a lényeges kérdés, hogy ki lesz az új elnök, vagy, hogy mely pártok jutnak majd hatalomra, hanem hogy hogyan s miként lehet az égető szociális problémákat minél hamarabb orvosolni? A gazdasági és demográfiai mutatókat szemlélve nem várhatunk csodát egyik napról a másikra. A hivatali korrupció felszámolása és a munkahely-teremtés nem lesz egyszerű feladat semelyik országban sem. Irakban nyolc esztendővel Szaddám Huszein bukása után úgy fest nem sok minden változott, az állami korrupció még mindig óriási pénzeket emészt fel, miközben az átlag irakiak asztalára továbbra sem jut sokkal több az olajdollárokból – mindezt egyértelműen jelezték a pénteki bagdadi tüntetések is.

A demokratizálódás sikerét illetően azonban nem csak a gazdaság számít, mint tudjuk, hanem a demokratikus politikai kultúra és a társadalmi középosztály megléte vagy hiánya is. Az arab országokban a demokratikus időszakok ez eddig mindig csak rövid közjátékok voltak. Komolyabb tapasztalattal ezen a téren egyik arab állam, vagy társadalom sem rendelkezik. A középrétegek megerősödése helyett inkább a társadalmi szakadék mélyülése jellemzi a régiót. A civil szerveződések ugyan jól vizsgáznak a mostani forrongásokban, de kérdéses, hogy lesz-e olyan intézmény, amely az általuk megfogalmazott pluralizmust képes becsatornázni, s kellően jól menedzselni a jövőben? A diktatórikus hatalomgyakorlás és a törzsi berendezkedés eredményeként nincsenek országosan szervett, társadalomba ágyazott politikai pártok. A parlamenteknek pedig vagy gyengék a jogköreik, vagy kellőképpen megosztottak ahhoz, hogy ellensúlyt képezhessenek a központi autoritással szemben, netán hogy közös nevezőre jussanak az elemi kérdésekben. [Széljegyzetben megemlíthető, hogy a konszenzusos rendszer nem csak Irakban eredményez kormányzati válságot, hanem Belgiumban is…]

A közel-keleti autoriter berendezkedések fennmaradása leginkább a fegyveres erők robosztusságának, intézményesítettségének, az olaj-dollárokból való finanszírozhatóságnak, illetve a patrimoniális társadalmi rendszernek, a gyenge civil szférának, a társadalmi és gazdasági ellen-elitek hiányának, valamint a külső támogatásnak köszönhető. Ne feledjük, az arab rezsimek többségét a stabilitásra és az olajellátásra való hivatkozással a hidegháború után is támogatták, támogatják a nagyhatalmak. Az események kifutásában éppen ezért a Nyugatnak is döntő szerepe lesz, amennyiben felismeri a történelmi pillanatot. A helyzet azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Az arab demokratikus forradalmak nem a legkedvezőbb környezetben és időben robbantak ki. A nyugati világ jelenleg inkább hajlik realizmusra a külpolitikájában, mintsem hogy ideákat kergessen, s a stabilitást kockáztassa. (Arról nem is szólva, hogy George W. Bush elnökségének eredményeként mennyire lejáratódott az ún. „szabadság hadművelet”.)

Csakhogy az arab világban zajló események nem maradnak házon belül, következményeik az ország-határokon és közel-keleti régión túlmutatnak. Gondoljunk csak a líbiai forrongások okozta migrációs és olaj-biztonsági problémákra, vagy még inkább arra, hogy milyen politikai-hatalmi átrendeződések lesznek a térségben. Egyfelől a forrongások és átmenetek okozta hatalmi űrt több szereplő is igyekszik kihasználni. Irán legfőbb vezetője, Ali Khamenei az egyiptomi forradalom kapcsán iráni mintájú „iszlám ébredésről” beszélt, a szíriai elnök, Basar el-Asszad ezzel szemben országának Amerika-ellenes „álláspontját” látta tükröződni a kairói eseményekben. De talán közelebb jár a valósághoz a török kormányfő, Recep Tayyip Erdogan, aki bejelentette országa kész az új, demokratikus Közel-Kelet „vezetésére”. (Más a helyzet Bahreinben, ahol a síita-szunnita köntösbe burkolt iráni-szaúdi rivalizálás köszön vissza.) Másfelől, az arab világ szívét és központját jelképező Egyiptomban történő változások minden bizonnyal hatást fognak gyakorolni a régió valamennyi országára. (Ne feledjük, anno Egyiptomból indult útjára mindkét értékorientáció!)

Nemzetközi fronton éppen ezért talán nem is az a kérdés, hogy vajon az új Egyiptom felmondja az Izraellel kötött béke-megállapodást, hanem hogy kikerül-e az amerikai befolyási zónából, vagyis visszatér-e a semlegességhez, s ezzel egyfajta „felszabadulást” hoz az arab világba? Mindez az Egyesült Államok regionális hegemóniájának a végét jelentené – aminek tükrében a washingtoni óvatosság teljes mértékben érthető. Az új Közel-Keleten, az Egyesült Államoknak és Európának fel kell készülnie arra, hogy az eddig megszokott egy csatorna helyett, többre kell majd figyelnie, s korántsem lesz egyszerű az eltérő érdekek összehangolása. Az arab politikai felvilágosodás a külpolitikai színtéren egyfajta függetlenedést, nemzeti önrendelkezést fog eredményezni. S ki tudja talán az események hatására megváltozik a nyugati világ Közel-Kelet-politikája is, és a diktátorok támogatása helyett új szövetségesek után néznek. A realizmustól pedig talán nem is olyan távoli a kijelentés, hogy: „a demokráciák nem háborúznak egymással”.

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Forradalmak

Vajon 2011 lesz az arab forradalmak éve?

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában nincs olyan ország, amelyet ne érintettek volna a Tunéziában lezajló tömegtüntetések, amelyek végül ben Ali elnök hatalomból való távozásához vezettek. Marokkótól Perzsiáig valamennyi országban megmozdultak az emberek, s kisebb vagy nagyobb arányban az utcára tódultak, hogy a példán felbátorodva és senkitől sem félve gyökeres társadalmi-politikai változásokat követeljenek, s elzavarják a régóta hatalmon lévő autokratikus és korrupt vezetőiket. Egyiptomban 18 nap alatt bukott meg a stabilnak hitt Mubarak-rezsim, de bajban van a térség legrégebb óta regnáló diktátora, a Moamer el-Kadhafi vezette líbiai „tömegdemokrácia”, mint ahogyan a szunnita al-Khalifa család által irányított döntő többségében síita Bahrein is. 2011. február 25-én, pénteken szinte valamennyi arab államban tüntetésekre került sor, amit látva bátran állíthatjuk, hogy valami megváltozott a Közel-Keleten. Az eddig alattvalóként szolgáló társadalmak öntudatra ébredtek és fellázadtak: a társadalmi apátia korszaka befejeződött.

Az arab világot megrázó tiltakozások, azt mondhatjuk, hogy közel azonos forgatókönyv szerint zajlanak. A frusztrációtól vezényelt polgárok az utcára vonulva igyekeznek hallatni a hangjukat, elérni a követeléseiket.  Alapvetően a fiatalok által vezényelt társadalmi megmozdulásokról van szó, amelyeknek nincsen valódi karmestere, vagy karizmatikus vezetője. A tüntetések mögött semmiféle szervezett erő vagy ideológia (ellenzéki párt / vallásos szervezet) nem áll, azok döntő többségükben a társadalmi elégedetlenség spontán jellegű kifejeződései. Az eseményeknek a szimbolikája is azonos: a tüntetők hatalmukba kerítik a központi tereket, cipőjükkel fejezik ki nem tetszésüket, s valamennyi országban ugyanazt a mondatot skandálják: „le a diktátorral!” A forrongások megszerveződésében és közvetítésében különösen nagy szerepet játszanak a modern kommunikációs technológiák (az Internet és a mobiltelefonok), de befolyásukat nem szabad túldimenzionálni, miként az iszlám világban korántsem általános a hozzájuk való hozzáférés.

A tiltakozásokat közvetlenül kiváltó okok nagyrészt hasonlóak, de az események intenzitása országról-országra eltérően alakul. Az autokrata rezsimek eltérően reagálnak a tiltakozásokra: Algériában Abdelaziz Bouteflika a szükségállapot feloldásával és az alapvető fogyasztási cikkek árának csökkentésével válaszolt, ezzel szemben Bahreinben, Iránban, Líbiában a vezetés kevésbé nyitott a társadalmi követelések irányában, és a jól bevált erőszakos oltóanyag használata mellett teszi le a voksát. Mindez annak tudható be, hogy a közel-keleti rendszerek nem azonosak, hanem rendkívül változatos képet mutatnak. Például amíg egyes rezsimeknek lehetőségük van arra, hogy olajdollárjaikból lehűtsék a kedélyeket, addig másoknak igencsak korlátozottak a lehetőségeik. Szaúd-Arábia uralkodója komoly szociális fejlesztéseket helyezett kilátásba a lakhatási és a munkavállalási probléma kezelésére. De míg a szaúdiaknak van erre pénzügyi keretük, addig az olyan országoknak, mint Jemen vagy Jordánia jóval szűkebb a mozgásterük.

A rendszerek sokfélesége mellett legalább ennyire fontos megjegyezni azt is, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló forrongások igen komplex folyamatok, amelyekben számos szereplő és intézmény érintett. Így egyrészt az utcára vonuló változást követelő elégedetlen néptömegek, másrészt a különféle ellenzéki csoportok, akik igyekeznek alternatívát nyújtani a jövőt illetően, harmadrészt az események végső kimenetelét döntően meghatározó fegyveres erők, negyedrészt a régi rendszer fenntartásában érdekelt aktorok, végezetül pedig maga a nemzetközi közösség és a külső szereplők, illetve hatalmak. A közel-keleti autokráciák jövőjét illetően a kulcsszereplő a hadsereg. A kérdés ugyanis az, hogy a rezsimek támasztékául szolgáló fegyveres erők mennyiben maradnak lojálisak a jövőben, vagy váltanak pártot a tüntetések láttán. Egyiptomban és Tunéziában a hadsereg viszonylag független intézménynek számít, nem így az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol a reguláris erők mellett működő Forradalmi Gárda stabil támasztéka a rendszernek.

Az arab forrongások kimenetelében kétségkívül a hadseregeké a meghatározó szerep, ám az átmenetet követően legalább ilyen fontos és befolyásos szerephez juthatnak a különféle iszlamista szervezetek is, amelyek a legszervezettebb csoportosulásnak számítanak Észak-Afrika szerte. Így például az egyiptomi Muszlim Testvériség szociális tevékenységének köszönhetően a szegényebb rétegek körében komoly támogatottsággal rendelkezik. Ugyanakkor szükséges hangsúlyozni, hogy a vallás most korántsem játszik olyan szerepet a társadalmi mozgolódásokban, mint az 1979-es iráni forradalom során tette. Arról nem is beszélve, hogy az iszlamista szervezetek nem alkotnak monolitikus egységet. Így például Egyiptomban egyszerre négy generáció, illetve irányzat van jelen a mozgalomban. Az iszlamisták többségének pedig – ahogyan azt a vallási vezetők és központok is megfogalmazták – nem az iráni teokratikus modell a mérvadó, hanem a kvázi-demokratikus törökországi berendezkedés. (Az iszlamista vezérek, mint például a tunéziai Rasid Gannúsi kifejezetten a török Igazság és Fejlődés Pártját tekintik követendő mintának.)

Az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajló mozgolódásokat a kiterjedtségük, az intenzitásuk, illetve a megfogalmazott követeléseik alapján bátran nevezhetjük forradalmaknak. A kérdés inkább az, hogy vajon a forrongásnak milyen végeredménye lesz? Vajon sor kerül-e tényleges rendszerváltásra, vagy az eltérő és konkuráló érdekek felmorzsolják a kialakult társadalmi egységet, s kaotikus állapotokhoz vagy netán egy újabb diktatúrához vezetnek majd? A jelenlegi eufórikus állapotban nehezen ítélhető meg, hogy vajon az 1688-as dicsőséges angol forradalom, vagy éppen ellenkezőleg az 1789-es nagy francia forradalom fog megismétlődni az arab világban. Előbbi esetben a hosszas történelmi felvezetést és a viszonylag rövid forradalmi pillanatot követően gyökeres és tartós változásra került sor (megszületett az alkotmányos monarchia), utóbbi esetben a revolúció sokkalta permanensebb volt, ráadásul a forradalmi terror rengeteg áldozattal is járt, a kaotikus helyzetet követően pedig visszaállt a régi rend (megtörtént a „restauráció”).

Az 1789-es francia forradalomhoz hasonló méretű és kihatású társadalmi-politikai földindulások igen ritkák a történelemben, éppen ezért talán érdemes három másik eseménysort, vagy ha úgy tetszik „forradalmi hullámot” is szemrevételezni. Így az 1848-as polgári forradalmakat, az 1968-as diáklázadásokat, illetve az 1989-es demokratikus fordulatokat. A különbség közöttük lényegében a kitűzött célok realizálódásának mértékében van. A 48-as forradalmak a kezdeti sikerek után mind elbuktak, de a célok és értékek még évtizedekkel később is visszhangzottak az öreg kontinensen, majd pedig beépültek annak politikai gondolataiba és intézményi rendszerébe. A 68-as revolúció jelentősége nagy, még ha nem is eredményezett rezsimváltást sehol sem, s korántsem hagyott olyan történelmi-kulturális örökséget, mint a többi említett forradalom. A 89-es kelet-európai fordulatok ezzel szemben nem csupán a politikai berendezkedések gyökeres megváltozását, hanem az egész régió teljes átalakulását is magukkal hozták.

Az összevetéseket persze lehetne még sorolni, de ne feledjük különleges régió ez, amely könnyen meglehet, hogy saját utat választ magának. Ráadásul minden ország más és más. Noha Egyiptomban és Tunéziában (valamint feltehetőleg Líbiában) megdőltek a diktatórikus rezsimek, de hogy az egész közel-keleti térségen végigsöpörjön a rendszerváltás szele, annak kevés az esélye. Elég csupán Iránra gondolni, ahol 2009-ben a forradalmi vezérkar sikeresen oltotta el az elnökválasztást követően kibontakozó társadalmi fellángolást. Az arab világban jelentkező forrongások idővel talán lefékeződhetnek, megbukhatnak, vagy akár rossz irányba is terelődhetnek (mindegyikre akad történelmi példa), de a jelenlegi eseménysor aligha fog nyom nélkül a múlt homályába veszni. Sőt, a társadalmi aktivitást és politikai törekvéseket látva inkább egyfajta forduló-ponthoz érkeztünk: új korszak kezdődött a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.   

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel Keleten: Előzmények

Kenyérlázadások vagy polgári forradalmak?

Az arab világban jelentkező forrongások okát nem lehet egyetlen egy tényezőre visszavezetni, mert az utcákon megmutatkozó társadalmi elégedetlenségnek igencsak komplex okai vannak. Az általánosnak mondható frusztráció számos társadalmi, gazdasági, politikai sérelemből fakad, amelyeknek nagy része közel sem új keletű, hanem már régóta jelen volt a fejekben, és a statisztikai évkönyvekben. A közel-keleti problémákról ugyanis talán a felmérések és adatsorok (no meg persze a helyszínen tapasztaltak) árulják el a legtöbbet. A statisztikai megállapítások pedig lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei között vonnak párhuzamot. Az 1990-es években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.

Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony (az öböl-menti olajmonarchiák és Líbia kivételével az arab országokban tízezer dollár alatti ez az érték), s a valóságos összeg igencsak aránytalanul oszlik meg a lakosságon belül (hatalmas a társadalmi szakadék a gazdagok és a szegények között, s igen gyenge a középosztály). Az észak-afrikai arab országokban különösen súlyos problémát jelent a mélyszegénység, adott esetben – mint például Egyiptomban – a lakosság fele napi két dollárból tengeti az életét (közel 40 millió fő!). Sokak számára éppen ezért létfontosságú az állami támogatás, amely azonban az évről-évre dráguló gabona- és élelmiszerárak mellett egyre nehezebben kivitelezhető (az egyiptomi kormányzat erre az évre közel kétmilliárd dollárt irányozott elő élelmiszerár-támogatásra), különösen a kormányzatok szűkös költségvetésének, vagy a kleptokrata államgépezetnek köszönhetően.

Az egyiptomi példánál maradva, óriási problémát jelent továbbá a folyamatos demográfiai növekedés, amelynek mértékét jól szemlélteti az a tény, hogy egy héten fele annyi (közel 40 ezer) gyermek születik Kairóban, mint az egész Egyesült Államokban. Lehetőségeik persze korántsem azonosak! A gyermekek 20 százaléka mélyszegénységben fog felnőni, s aligha szabadul a kilátástalanság ördögi köréből. Az iskolába kerülők pedig alapképzettséghez juthatnak ugyan, de a végzettségüknek – és vágyaiknak – megfelelő állást nem igen találnak. A közel-keleti régióra általánosan jellemző magas munkanélküliség különösképpen a fiatal korosztályt sújtja, amelyet méreténél fogva – a társadalmak döntő többségét a 35 év alattiak teszik ki, az átlagéletkor 20 és 25 év között mozog – képtelen felszívni a hazai gazdaság. Röviden, az arab társadalmakban jelentős a képzett, ám ugyanakkor munkanélküli fiatalok aránya (adott esetben a fiataloknak 20-30 százaléka képtelen elhelyezkedni), akiknek így semmilyen jövőképük sincs.

Kell ennél több a forradalomhoz? Nos, igen kell, mert csak akkor beszélhetünk valódi forradalomról, ha a társadalom valamennyi (többségi) csoportja részt vesz a tiltakozásokban. A tunéziai és egyiptomi képsorokat nézve efelől kétségünk sem lehet. Az utcákon tüntetők között nem csak a Facebook-on felnövő generációt láthattuk, hanem a lakosság széles spektrumát: nőket-férfiakat, időseket-öregeket, szegényeket-módosabbakat. (A nők jelenléte legalább annyira lényeges, mint a fiataloké!) A megélhetés komoly problémát jelent az egész társadalomnak. Sokan érzik úgy, hogy az olajból és turizmusból befolyó bevételekből az egyszerű polgárnak csak vajmi kevés jut, miközben a vezetésről és annak tisztségviselőiről mind köztudott, hogy velejéig korruptak. Tunézia példája különösen beszédes: egyes becslések szerint az országban, amelynek éves nemzetgazdasági összterméke 80 milliárd dollár, az állami korrupció Zin el-Abidin ben Ali elnök úr (és kedves családja) vezényletével évi egymilliárd dollár kárt okozott.

Noha a tiltakozókat alapvetően a mindennapi megélhetés nehézsége vitte az utcára, a forrongásoknak azonban nem csak szociális és gazdasági okai vannak, legalább ennyire fontosak a politikai jellegű követelések és törekvések is. A tüntetők nem csupán megélhetést követelnek, hanem méltóságot, s az alapvető polgári és politikai szabadságjogok (úgy, mint szabad gyülekezés és véleménynyilvánítás) következetes érvényesülését – vagyis politikai reformokat. Éppen ezért a tiltakozásokat egyfajta demokratikus politikai megmozdulásnak, az évtizedek óta hatalmon lévő vezetőkkel, illetve hatalmi berendezkedésekkel szembeni elégedetlenségi mozgalomnak is tekinthetjük. Ne feledjük, a közel-keleti és észak-afrikai rezsimek többsége elnyomó diktatúra, ahol példátlan módon sérülnek az emberi jogok, s ahol a Freedom House éves jelentése szerint egyetlen szabad állam sincsen (s csupán Libanon, Marokkó, és Kuvait, amely a részben szabad kategóriába kerül).

A közel-keleti államok többségének politikai rendszere érdekes kettősséget mutat, egyfelől léteznek a társadalom igényeit becsatornázó politikai intézmények, például parlamenti választások, másfelől azonban a valós politikai döntéshozatal még mindig a zárt elit (pártfunkcionáriusok, titkos-szolgák, katonai vagy éppen vallási vezetők, netán gazdag nagycsaládok és törzsek) kezében összpontosul. A társadalmak csak korlátozottan szólhatnak bele saját nemzeti ügyeik intézésébe, vagy éppenséggel a vezetőik kiválasztásába. A politikai hatalom megtartása azonban a globalizáció és a kommunikációs forradalom, valamint a sűrűsödő gazdasági és társadalmi problémák hatására egyre nehezebb feladatnak tűnik az arab autokráciákban. A Közel-Keletet ez eddig elkerülte a demokratizálódás szele, de ne gondoljuk azt, hogy az arab társadalmak immunisak lennének a demokrácia eszméje iránt, vagyis ne vágynának a jó kormányzatra, az ellenőrizhető és elszámoltatható politikai berendezkedésre.

Az arab és iszlám világban kibontakozó forrongások okai szerteágazóak, abban egyfelől a megélhetési problémák (szegénység, drágaság, munkanélküliség), másfelől a társadalmi frusztrációk (elég volt a korrupcióból és az elnyomásból), végezetül pedig az öntudatra ébredés (a polgári bánásmód és a politikai jogok követelése) mind-mind szerepet játszik. Az arab társadalmakban megfigyelhető csalódottságot és kilátástalanságot jól mutatja a tunéziai Mohammed Bouazizi története. A 26 éves, szegény családból származó fiú ugyan szerzett diplomát, ám munkahely híján utcai zöldség-árulásból igyekezett eltartani a családját, mígnem az áruját és kordéját egy napon lefoglalták. A megvesztegetéshez kevés volt a pénze, a panasztételével pedig nem foglalkozott senki sem, így a végsőkig elkeseredett és kiszolgáltatott fiú az önkormányzati hivatal előtt felgyújtotta magát. Öngyilkossága egyfajta szimbólummá – és egyben követendő példává – lett, tette pedig úgy fest, hogy láncreakciót indított el az arab világban.

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Bevezető

Demokratizálódó arab és iszlám világ?

2011-ben az arab és iszlám világ felbolydult, az elmúlt két hónapban Marokkótól Perzsiáig szinte mindenhol forrongásokat, társadalmi megmozdulásokat láthattunk. Sziklaszilárdnak hitt rezsimek dőltek meg hetek, napok leforgása alatt (Tunézia és Egyiptom után most úgy fest, hogy Líbia is csatlakozik a sorhoz). Azt azonban, hogy hol lesz a Tunéziában elindult „dominónak” a végállomása, s mi lesz a közel-keleti „forradalmaknak” a következménye, egyelőre nehéz megjósolni. Abban biztosak lehetünk, hogy a jelenlegi forrongásokat követően a Közel-Kelet már nem lesz olyan, mint régen, az események mindenképpen nyomot hagynak majd az országokon, a régión és azon túl is. A korábbi évtizedekben használt, mára már kiüresedett értékorientációkat (az arab nacionalizmust és a politikai iszlámot) tekintve pedig könnyen meglehet, hogy paradigmaváltásra („demokratizálódásra”) kerül sor az iszlám világban.

A közel-keleti és észak-afrikai események láttán mindenképpen bizakodnunk kell, mivel azok egyfajta arab felvilágosodásról tanúskodnak. A forrongások akár kezdeti lépcsőfokai is lehetnek a térség demokratikus átalakulásának. A főbb tanulságok, hogy a tiltakozások nem csupán a kenyér áráról, hanem politikai követelésekről is szólnak, hogy nincs biztonságban egyik diktátor sem a régióban, valamint hogy nem szabad az iszlamista erőket túldimenzionálni. De közben természetesen nem szabad megfeledkeznünk a történelmi tapasztalatokról sem, így például a nagy reményekkel indult „színes forradalmakról”, amelyek végül mégsem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket és elvárásokat. Az arab és iszlám világ történetében az elmúlt hónapokkal minden bizonnyal új korszak kezdődött, de a demokratikus kormányzat megteremtéséhez még rendkívül sok a teendő. Bízzunk benne, hogy Francis Fukuyamának igaza lesz, s a történelem valóban egy irányba halad – legalábbis ami a kormányzást illeti…