A síita vita

Milyen kapcsolat legyen vallás és politika között?

„Irán vezetésével egy síita félhold formálódik Bahreintől kezdve Irakon keresztül egészen Libanonig.” – fogalmazott az iraki rendszerváltást követően Jordánia uralkodója, II. Abdullah. A Szaddám Huszein vezette rendszer bukását követően a síiták minden kétséget kizáróan irányító politikai-hatalmi erővé váltak az arab országban, de nagy hiba lenne a regionális síita identitást túlmisztifikálni, mivel az Ali-pártiak maguk is számos kérdésben megosztottak (ráadásul a közel-keleti kapcsolatrendszerben az etnikai, törzsi, és ideológiai törésvonalak is számítanak).

Az iszlám világban a síiták kisebbséget alkotnak a szunnitákkal szemben (15% vs. 85%). Az Ali-pártiak úgy vélik, hogy egyedül a Próféta legközelebbi rokonai (veje és annak leszármazottai) alkalmasak arra, hogy az állami főhatalmat gyakorolják. Ezzel szemben a „hagyományőrző” szunniták úgy gondolják, hogy a közösség választott (legidősebb-legrátermettebb) vezetőjének kell kormányoznia. A különbség tehát egyfelől politikai jellegű (ki kormányozzon?), másfelől azonban vallási természetű is, amennyiben a síitizmus nem tudott ellenállni a külső hatásoknak, és ezért alapelvei az eredeti iszlámnak ellentmondó elvekkel és gyakorlatokkal keveredtek-bővültek (pl. a rejtőzködő imám visszatérésébe vetett hit, vagy a vallási vezetők egyéni véleményalkotásának tulajdonított jelentőség). Hovatovább, amíg a szunnita irányzatban nincsen valódi egyház, addig a síita iszlámban hierarchikus és plurális szerkezetű vallási intézményrendszer alakult ki.

A síiták azonban nemcsak a „mainstream” szunnita iszlámtól térnek el, hanem a síitizmuson belül kialakult irányzatok is élesen különböznek egymástól. A történelem folyamán a megosztottság általában az imám (a síita politikai-vallási vezető) utódlása miatt alakult ki, de olykor a doktrína és a gyakorlat terén is jelentősebb különbségek jöttek létre. A három fő síita irányzat közti különbség lényegében abban rejlik, hogy hány imámot fogadnak el. A fő csapásirányt az Iránban és Irakban meghatározó dzsaafarita irányzat jelenti („tizenkettesek”), amely szerint a tizenkettedik imám eltűnt, rejtőzködik, de előbb-utóbb visszatér, és akkor megvalósul az isteni igazság, addig pedig az Allah által kiválasztott rendkívüli képességű emberek vezetik a közösséget. A Jemenben élő zeiditák („ötösök”) nem csak Huszein utódlását kérdőjelezik meg, hanem az egyházi vezetők szakrális és karizmatikus hatalmát is kétségbe vonják (az ún. választott imámokat részesítik előnyben). Végül, az iszmáiliták („hetesek”) az örökösödés jogától megfosztott Iszmáilt tisztelik és tekintik a hetedik és utolsó imámnak, és fiát, Muhammadot a rejtőzködő imámnak (Bahreinben, Egyiptomban, Indiában és Szíriában népszerű). A három fő irányzat mellett számos más szekta is kialakult az idők folyamán. Így a Libanonban és Szíriában élő drúzok és alaviták: előbbiek igen zárt közösséget alkotnak, nagy szerepet tulajdonítanak a szellemi vezetőnek, utóbbiak számos idegen vallási elemet vettek át (pl. a lélekvándorlást), szertartásaik inkább emlékeztetnek a kereszténységre; közös viszont, hogy a dogmatikát alig veszik figyelembe. 

Az imámok elfogadásánál (számánál) talán fontosabb a síita politika-képek különbözősége, nevezetesen az a két válaszkísérlet, amelyet a jelenleg formálódó iraki demokrácia és a bő három évtizede működő Iráni Iszlám Köztársaság igyekszik adni a történelmi kérdésére, hogy milyen szerepet is játsszon a vallás a politikában?

Az iraki és iráni modell rendkívül hasonló, amennyiben mindkettőben az egyház és az állam egyfajta kapcsolata határozza meg a politikát. A klérus legfelsőbb tagjai komoly befolyással bírnak a politikára, s a mindennapokra, melyhez hasonlót aligha találhatunk a Közel-Keleten. Irakban Ali Szisztáni nagy ajatollah a 2003-as rendszerváltást követően talán a legbefolyásosabb szereplővé lépett elő, akinek szavára minden iraki síita tekintettel van. Iránban pedig a legfőbb vezető, Ali Khamenei nagy ajatollah az, aki szinte megkérdőjelezhetetlen mindenhatóként irányítja az iszlám köztársaságot. Valójában a két berendezkedés gyökeresen eltér egymástól, mindez pedig leginkább abból a törésvonalból ered, amely már hosszú évszázadok óta megosztja a síita iszlámot. Nevesül, hogy a vallás mekkora szerepet kapjon a politikában? Ruhollah Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója szakított a hagyományos kvietista nézettel, s aktivista álláspontra helyezkedett. Az „iszlám jogtudós uralmának” elméletében – amely mind a mai napig meghatározza az iráni politikai-hatalmi berendezkedést – amellett érvelt, hogy nem szabad vég nélkül (passzívan belenyugodva) várakozni az eltűnt tizenkettedik imám visszatérésére, hanem a közösség irányítására egy képzett és elfogadott vallási vezetőre van szükség.

Más a helyzet a szomszédos Irakban, ahol a vezető klerikálisok, mint például maga Szisztáni ajatollah is, nem törvényi felhatalmazásoknak köszönhetően, hanem a presztízsükből adódóan számítanak befolyásosnak. Noha a döntéshozatalban valóban nem vesznek részt, de vallási rendeleteik olyanok a hívő követők számára, mint a „szentírás”. Az iraki demokratikus kísérletben a klasszikus elmélet látszik visszaköszönni, miként az egyház igyekszik távol maradni a politikától, mert mint mondják: „az korrupttá tesz”. A vezető ajatollahok csendben szemlélődnek és csak a távolból hallatják a hangjukat. Ahogyan egy ajatollah fogalmazott, a különbség az iraki és iráni modell között lényegében az, hogy a klérus milyen szerepet tölt be a „kormányzati építkezésen”: „Az iráni iszlám köztársaság rendszerében az egyház, mint egyfajta művezető tevékenykedik, aki minden egyes építési feladatért felelősséget vállal. Ezzel szemben a kvietista iraki modellben a klérus csak távolban lévő tulajdonosként, vagy ha úgy tetszik, csupán csendestársként van jelen.”

De vajon melyik modell a jobb, melyik a sikeresebb? Irakban sokan úgy vélik, hogy időt állóbb és hatékonyabb választ adtak a történelmi kérdésre, mert mint mondják: „Ha meg kívánod szerezni az emberek szimpátiáját, meg kell hagynod nekik a világias ügyek intézését!” S szó mi szó, ebben van valami. Irán államformáját tekintve kétségkívül iszlám köztársaság, de a lakosság jelentős – mondhatni többségi – része mégis szekuláris érzelmű és gondolkodású. Ezzel szemben Irak kormányzata nem vallásos (még ha a felekezeti törésvonalak le is képeződnek az adminisztrációban), míg az embereknek nagyobb hányada gyakorolja aktívan a vallását a hétköznapokban.

Egykoron az iráni forradalmárok kívánták eszméjüket exportálni a szomszédos Irakba, sikertelenül. Ironikus módon most könnyen meglehet, hogy az iraki „demokraták” fogják befolyás alá vonni a szomszédos Perzsiát. Az iraki demokrácia sikerével megerősödő klasszikus kvietista iskola, mely a politika és vallás szétválasztását vallja, könnyen támogatásra találhat (ismét) az iráni egyházi fejekben is. A 2009-es elnökválasztási csalás és pártválasztás eredményeként ugyanis jelentősen erodálódott a legfőbb vezető, Khamenei ajatollah pozíciója, sokan pedig úgy érzik, hogy a rendszer legitimációja hosszútávon is veszélybe került. Ahogyan mondják: „lejáratódott a forradalmi rendszer, de még inkább maga a síita egyház!”

Milyen lesz Irán Khamenei után?

utódlás: merre tovább iszlám köztársaság?

Ali Khamenei ajatollah egészségi állapotáról már lassan egy évtizede keringenek a pletykák, egyes források szerint leukémiában és prosztatarákban szenved. S miután 2007-ben több hétre eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, egyre többen kezdtek el spekulálni azon, hogy vajon mi lesz az iszlám köztársasággal a legfőbb vezető halála után? Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik a politikai paletta aktuális állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi hálónak és patronázs-rendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek során kiépített maga körül.

A három utódlási faktort szemügyre véve 2011-ben a következőképpen fest a helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei által támogatott „principalisták” (az ultra-konzervatívok) mind a kinevezett, mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek és a mérsékelt konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete érvényesülhet a gyakorlatban. Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg főparancsnokra emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a forradalmi gárda parancsnokoktól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás zökkenőmentességét.

No, de nézzük akkor, hogy rövidtávon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb, hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmud Shahroudi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet. Egy biztos, az új vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása. Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a gazdasági-hatalmi felépítményben.

A széles patronázs-rendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a következő vezető. Ez esetben egy olyan ultra-konzervatív utód kerülhet hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökös-szerűen robbanhat be a politikai közéletbe. Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás elsődlegességét (például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté redukálják majd le). Az iszlám köztársaság így lényegében olyan kirekesztő rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.

A harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni vágyakozásról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák aktivizálódásának köszönhetően egy reform-orientációjú vezér, egyfajta „iráni Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében). S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmarad a jövőben is, de a működése alapjaiban meg fog változni: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a pragmatizmusnak is.

A negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.) E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal orvosolni.

Végezetül, mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve akár véget is vethet az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének, s a legfőbb vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból, s vissza fog térni a klasszikus kvietista szemlélethez. A „fennmaradó” köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai diskurzusban és döntéshozatalban). Az új politikai rendszer a katonai uralomtól kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában való centralizációját.

Khomeini halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le: az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy eltérő menetrend szerint fog lezajlani. Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?

Ha időben előre tekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében. A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült, és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb távon biztosan megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, s végzetesen meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése, hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd a legfőbb befolyásoló szerepét. Az új generációk és világképek megjelenése mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozását. S persze ne feledjük, hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási procedúrára.

Iránban jelen pillanatban két erő látszik körvonalazódni, akik az elkövetkezendő időben meghatározó szereppel bírhatnak majd az iszlám köztársaság „átalakításában”: egyfelől a Forradalmi Gárda, amely intézményileg számít fajsúlyos szereplőnek, másfelől pedig az úgynevezett Zöld Mozgalom, amely viszont társadalmilag tekinthető erősnek. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, mindkettőnek ugyanazzal a problémával kell szembenézniük, nevezetesen hogy vajon képesek lesznek-e menedzselni a töredezettségüket és biztosítani az egységes fellépést. Az ellenzékről köztudott, hogy rendkívül heterogén összetételű, de nincs ez másként a gárda esetében sem, amely ideológiailag és társadalmilag is igencsak megosztott (lényegében csak a „profit” tartja a tagjait össze). A gárdisták és a civilek párharcából rövidtávon minden valószínűséggel az előbbiek kerülnek majd ki győztesen, de a fiatal és tájékozott iráni társadalmat, az életteli civil szférát (így például a feminista mozgalmakat), valamint a globális információs forradalmat tekintve hosszabb távon mégiscsak az utóbbiaknak áll majd az a bizonyos zászló...

2009: Egy elhibázott választás története

KHAMENEI ROSSZUL DÖNTÖTT AZ ELNÖKIVÁLASZTÁSON  

Khamenei ajatollah idestova 22 esztendeje kormányozza az iszlám köztársaságot. Ezen idő alatt ügyesen lavírozott a frakcióharcok útvesztőjében, valamint túlélte a különféle külső-belső válságokat és az ország leghatalmasabb urává emelkedett. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója. A legfőbb vezető azonban két évtizedes regnálása alatt, különösen pedig a 2009-es elnökválasztás során, súlyos hibákat is vétett, amelyek nem csak a saját uralkodói pozícióját, hanem a rendszer továbbélésének lehetőségét is veszélybe sodorhatják. Különösen így van ez, ha az utódlás kérdését vizsgáljuk, nevezetesen azt, hogy milyen tisztséget hagy hátra maga után Khamenei ajatollah, illetve hogy milyen körülmények közt kerül majd sor az új vezető megválasztására, s végezetül, hogy ki fogja a jövőben valójában betölteni a főkormányos szerepét.

Ali Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, a legfőbb vezető azonban súlyos hibát vétett – vagy ha úgy tetszik öngólt rúgott – amikor 2009 júniusában Mahmud Ahmadinezsád erőszakos beiktatása mellett tette le a voksát. Pártválasztásával kiélezte a frakciók közötti harcot, elveszítette közvetítői szerepét, a tiltakozások vérbe fojtásával pedig nemcsak a saját pozíciója, hanem maga az iszlám köztársaság is veszélybe került. Ráadásul a legfőbb vezető egyre inkább kiszolgáltatottá vált a Forradalmi Gárdának, miközben a „Doktor” személyében egy olyan erő került hatalomra, amely most ironikus módon sokkalta nagyobb kihívást jelent a rezsimnek és a fejedelemnek, mint az elmúlt két évben sikeresen vérbe fojtott ellenzéki Zöld Mozgalom. A vitatott elnökválasztást követően úgy fest, hogy a legfőbb vezető már nem rendelkezik a Machiavelli által elképzelt és dicsőített „virtussal”, azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes lenne a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával.

Khamenei párthoz kötődése súlyos hiba, aminek veszélyeire maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében. Szerinte a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagynia, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjék és a saját befolyására veszélyt jelentsen. Khamenei ajatollah azonban a legfőbb vezetői tisztség birtokában elég erősnek gondolta magát, a reformpártiak választási sikereit látva pedig szükségesnek is érezte, hogy a politikai palettát átformálja. Noha Ahmedinezsáddal azonosulva sikerült megerősítenie a pozícióját, s félreállítania a reformereket, de ezzel felborította a politikai frakciók közti kényes egyensúlyt is, mivel a hatalmat egy szűk elit kezébe tette le. A forradalmi rendszerben egykor meghatározó szerepet játszó csoportok és személyek háttérbe szorításával ráadásul a konzervatív táborban is kiéleződtek a csatározások. Az államalapító Khomeinivel ellentétben Khamenei nemcsak hogy nem tudta kezelni a frakcióharcokat, hanem még inkább felerősítette azokat.

Ahmadinezsád felkarolásával a Khamenei ajatollah képes volt teljes mértékben marginalizálni a politikai ellenfeleit. Mindeközben azonban hagyta önálló életre kelni a kiválasztott marionett-babát, aki ma már komoly fenyegetést jelent a hatalmára. A „Doktor” saját klientúra-rendszerének kiépítésével megbontotta a tradicionális hatalmi-politikai struktúrákat, illetve deviáns viselkedésével megkérdőjelezte a legfőbb vezető kizárólagos autoritását. Ahmadinezsád a kinevezések kapcsán többször is szembement Khamenei döntésével, túlzott vallási aktivizmusával pedig odáig merészkedett, hogy egy dokumentumfilmben magát az ajatollahhal egyenértékűként tüntesse fel. Az legfőbb fejedelem nehéz helyzetben van, mivel szeretne megszabadulni kellemetlenné vált protezsáltjától, de az elnök félreállítása a hiba beismerése, a gyengeség jele lenne, ami minden bizonnyal csak erősítené az ellenzéket. Ahmadinezsád olyan, mint egy kés a legfőbb vezető oldalában: ha kihúzzák, akkor alighanem komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyják, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.

Ahmadinezsád térnyeréséhez kísértetiesen hasonlít a Forradalmi Gárda megerősödése is. Khamenei rájuk támaszkodva volt képes megerősíteni a hatalmát, mára azonban egyre inkább függő helyzetbe került a gárda csapataitól. Mindezt egyértelművé tette, hogy 2009 folyamán a teheráni utcákon csak a forradalmi erőknek köszönhetően sikerült rendet teremteni. A gárda ráadásul Ahmadinezsád elnöksége alatt igazi gazdasági hatalommá is avanzsált, vezetői a privatizációs folyamatokban olyan befolyásossá váltak, mint az orosz oligarchák. S bár a Pazdaran parancsnokait a legfőbb vezető nevezi ki, s időről-időre cserélgeti is őket, támogatottsága a gárdán belül, különösképpen az alsóbb rangú tagság körében korántsem biztos. A Forradalmi Gárda köreiben egyre inkább általános az nézet és törekvés, hogy a klérust félreállítva az iszlám köztársaság irányítását a saját kezükbe vegyék. A gárda térhódításával az iszlám köztársaság nagyon megváltozott, és ma már csak a nevében tekinthető teokráciának, a gyakorlatban erőteljesen militarizálódott, s belőle egyfajta modern pretoriánus rendszer született.

A legfőbb fejedelem nem csak azt a mozgásterét veszítette el, amellyel a frakcióharcokat kezelni, a Forradalmi Gárdát ellensúlyozni tudná, hanem a függöny mögötti vezér szerepét is: a tüntetések során, és még inkább azok leverését követően mint a legfőbb gonosz került a középpontba, s a tiltakozók célkeresztjébe. A „halál Khameneire!” kiáltások és falfirkák egyértelműen bizonyították, hogy a korábbi tabuk megdőltek, mint ahogyan azt is, hogy a legfőbb fejedelem már nem képes a felelősségét másokra hárítani. A legfőbb vezető pozíciója és legitimációja súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a Khamenei család feddhetetlensége és mérsékletessége is elillanni látszik, mivel Modzstaba Khamenei (Khamenei ajatollah második fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nemcsak hogy egyfajta bizalmas jobbkézzé, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. A 2009-es elnökválasztás során pedig azzal is megvádolták, hogy Ahmadinezsád elkötelezett támogatójaként ő vezényelte le az erőszakos rendteremtést.

Khamenei ajatollah a véres teheráni leszámolás következtében elvesztette az erényes uralkodó látszatát, és ez által a tömegek támogatását és ragaszkodását is. A fejedelem egyre inkább az előkelők (az ún. „lojális katonák”) kegyeit keresi, ami korántsem lehet további politikai sikerességének a garanciája. A meg nem alkuvás ugyan rövid távon eredményes volt, de hosszabb távon a rendszer működését áshatja alá. Az iráni társadalom és a legfőbb vezető közötti szakadék végzetesen elmélyülni látszik, mivel a felek világképei és vágyálmai homlokegyenest szemben állnak egymással. Így például amíg az előbbi óhajtja, addig az utóbbi féli a kulturális nyitást. E tekintetben beszédes, hogy amíg a legfőbb vezető 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az iszlám köztársaságot, addig az ország lakosságának közel kétharmadát kitevő 30 év alattiak az Internet és a műholdas tévécsatornák révén bebarangolták már szinte az egész világot. A mai iráni fiatalság már nagyon vágyik a szabadságra, éppen ezért aligha lehet őket vallási dekrétumokkal és parancsuralmi rendszerrel sokáig kordában tartani.

A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. Egyfelől a pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés, mint ahogyan azt a tüntetők követelése is jól mutatta: „Iszlám helyett Iráni Köztársaságot!”. Másfelől az egyházi szigornak, a demográfiai-kulturális változásoknak, a rendszer legitimáció-vesztésének, valamint a globalizációs folyamatoknak az eredményeként az iráni társadalom szekularizálódott. Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mivel a reformpárti ajatollahok el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagy ajatollah halálával pedig már nincsen olyan karizmatikus és népszerű reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását érzékelve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság alapvetően és végleg átalakul, a jövőt illetően pedig akár az is elképzelhető, hogy Khamenei ajatollah lesz az, aki utoljára töltötte be az iszlám köztársaság legfőbb vezetőjének tisztségét.

Az iráni politika informális szereplői: A forradalmi alapítványok

A forradalmi alapítványok szerepe

Az informális szereplők körében a forradalmi alapítványok („bonjádok”) különösen fontos szereppel bírnak, amelyek a nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkezve, a választások eredményétől és a kormány akaratától függetlenül alakítva politikájukat lényegében úgy működnek, mint állam az államban. Ezeket az alapítványokat döntően három csoportba lehet osztani: közcélú, magán és vallási-jótékonysági alapítványok. Az utóbbi kettő különösen messzire nyúló tradíciókkal rendelkezik, társadalmi és gazdasági jelentőségre azonban csak az 1979-es forradalmat követően tettek szert, amikor a sah és a régi elit vagyonát kisajátítva komoly anyagi forrásokhoz jutottak, mindez a 90-es évek privatizációs hullámával folytatódott tovább.

Alapjában véve ezek az alapítványok nem számítanak kormányzati szereplőnek, de nem tekinthetők nonprofit szervezetek sem. Legtöbbjük mentességgel rendelkezik az adófizetés kötelezettsége alól, miközben kizárólag csak az ország legfőbb vezetőjének tartozik felelősséggel. Erejüket éppen ez a megkülönböztetett helyzetük adja, nevezetesen, hogy egyfelől hozzáférhetnek az állami alapokhoz és támogatásokhoz, másfelől pedig, hogy széles körben önállóan tevékenykedhetnek. Az általuk élvezett politikai autonómia mértékét azonban rendkívül nehéz meghatározni, mint ahogyan azt is lehetetlen megmondani, hogy ténylegesen mekkora állami támogatásban részesülnek, és milyen gazdasági ügyleteket folytatnak ezek a szereplők.

Az alapítványok széles körben tevékenykednek. Egyfelől számos kereskedelmi ügyletben és magában a gazdasági termelésben érintettek. A forradalmi alapítványok a bánya- és olajipartól kezdve a személy- és áruszállításon keresztül, egészen a turizmusig és a szolgáltató iparig szinte mindenhol működtetnek gazdasági vállalkozásokat. Egyes becslések szerint ezek az alapítványok a mezőgazdaság és az állami iparágak mellett a nemzeti gazdaság majd 70 százalékát tartják az ellenőrzésük alatt. A „bonjádok” másfelől a politikai-vallási propagandában és a forradalmi rendszer működtetésében is aktív szerepet játszanak. A szociális szolgáltatásokban, az ideológiai és társadalmi nevelés folyamatában, a tömegek mobilizálásában olyan erőt képviselnek, amelyek nélkülözhetetlenek az iszlám köztársaság zavartalan működéséhez.

A forradalmi alapítványok élén általában befolyásos egyházi személyek vagy a hatalmi elit egyéb kulcsfontosságú szereplői állnak, akiket az iráni köznyelv egyszerűen csak „kiskirályoknak” nevez. Körükben a társadalmi és gazdasági befolyásért, illetve az állami támogatásért folytatott rivalizálás igencsak erős, de egységbe kovácsolja őket a közös cél, amely nem más, mint az iszlám forradalom rendszerének és értékeinek a támogatása és védelmezése. Az állami ellenőrzések hiányában, illetve a patronázs rendszerek kiépülésének és a személyi rivalizálások fokozódásának eredményeként újabban a legtöbb alapítvány kénytelen szembenézni a korrupció, a nepotizmus és a hatalmi visszaélések jelentette fenyegetésekkel. 

Az aktívan működő alapítványok számát szinte lehetetlen pontosan megbecsülni. A több száz szerveződés közül azonban mindenképpen kiemelkedik az „Elesettek és Elnyomottak Alapítványa”, amely közel 80 milliárdos tartalékot halmozott fel az évek során, és amely nem csak Iránban, hanem külföldön is komoly érdekeltségekkel rendelkezik. Így például a hazai ipari vállalkozások mellett az alapítvány majd negyedét uralja a bankügyleteknek Dubaiban. Meg kell említenünk továbbá a „Mártírok Alapítványát”, amely leginkább példázza a közcélú alapítványokat, valamint az „Imám Reza Alapítványt”, amely a vallási-jótékonysági típusra szolgál példaként.

Az 1980-ban, Khomeini ajatollah rendeletével létrehozott Mártírok Alapítványa manapság az egyik legnagyobb forradalmi alapítványnak számít Iránban, közel 350 irodával és majd 30 ezer alkalmazottal rendelkezik. Feladata elsősorban az 1979-es forradalom és az iraki-iráni háború veteránjainak, illetve azok családtagjaiknak a segélyezése. Ennek keretében a szervezet szinte az élet valamennyi területével foglalkozik, így például az egészségügyi ellátással, az oktatás és nevelés kérdésével, a lakhatás és élelmezés problémájával, valamint a házassági ügyekkel is. Mindehhez a forrásokat egyrészt a sah és az elmenekült régi elit lefoglalt vagyona, másrészt a központi költségvetésből kapott juttatások, valamint a saját üzleti vállalkozások adják. Utóbbiak az iparra, a kereskedelemre, és a mezőgazdaságra egyaránt kiterjednek. A Mártírok Alapítványa például csak Teheránban több mint háromezer ingatlannal rendelkezik, miközben országos szinten közel húszmilliárd dollárnyi tartalékot halmozott fel. A pénzügyi és szociális támogatások rendszere mellett az alapítványi tagság számos egyéb előnnyel kecsegtet. Így például a szervezet tagjai privilégiumot élveznek a beiskolázásban, a munkahelyekhez való hozzájutásban, az egészségügy-biztosításban, és a kórházi kezelések tekintetében. Éppen ezért a Mártírok Alapítványa az ország szegényebb rétegeiben különösen nagy tiszteletnek örvend.

Az Imám Reza Alapítványt még a forradalom előtt alapították Meshed városában, amely a síita vallás egyik legszentebb kegyhelyének ad otthont, a nyolcadik imám (Ali Musza al-Reza) sírhelyének. A várost évente felkereső több millió zarándok a leggazdagabb vallási-jótékonysági alapítvánnyá tette a szervezetet, amely egykoron magára vállalta a szent hely védelmét és működtetését. Az Imám Reza Alapítvány azonban ma már nemcsak a vallási turizmusban érdekelt, hanem egyfajta ipari konszernként több vállalatot is működtet, hatalmas földbirtokokat tulajdonol, és több tízezer embernek nyújt munkalehetőséget. Gazdasági befolyását jelzi továbbá, hogy az alapítvány saját bankot, szállítmányozási cégeket és légitársaságot üzemeltet, valamint Khoraszan tartomány aranybányászatában és földgáz kitermelésében is fontos szerepet játszik. Emellett természetesen a többi alapítványhoz hasonlóan jótékonysági és szociális feladatokat is ellát. Befolyásának növekedését a vallási jelentőség és a gazdasági sikeresség mellett elsősorban annak köszönheti, hogy az alapítvány élén álló Abbasz Vaez-Tabaszi majd negyven éve szoros baráti és családi viszonyt ápol az ország legfőbb vezetőjével, Ali Khamenei ajatollahhal. Kapcsolatrendszerének és kiterjedt tevékenységének eredményeként az Iráni Nemzeti Olajtársaság, illetve az Elesettek és Elnyomottak Alapítványát követően az Imám Reza Alapítvány vált a harmadik legnagyobb gazdasági konglomerátummá Iránban.

A forradalmi alapítványok tehát a társadalmi támogatottság és a gazdasági hatalom birtokában fontos szereplők az iráni politikai berendezkedésben. Befolyásosságuk a rendszer stabilitását eredményezi, mivel egyfajta gazdasági és pénzügyi támaszt nyújtanak a forradalmi elitnek. Erőteljesen önállósult tevékenységük viszont komoly akadályt jelenthet az ország gazdasági fejlődése és modernizálása tekintetében, ezek az alapítványok ugyanis pozícióikhoz ragaszkodva ellehetetlenítenek minden olyan kísérletet, amely a gazdaság szerkezetátalakítására irányul. A rivalizálás pediglen nem csak a politikai tisztségek megszerzése miatt éleződhet ki, hanem az erőforrásokért folytatott harcokat tekintve is feszültségforrás lehet a jövőben.

Az iszlám köztársaság intézményrendszere: A politikai szereplők

Khomeini hagyatéka: „iszlám állam” a gyakorlatban

Az 1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban (1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az 1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített velájat-e-faqíh a csalhatatlan vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza: miközben a parlamentet, a köztársasági elnököt és a Szakértők Gyűlését – három eltérő időpontban tartott – népszavazáson közvetlenül választják meg, az iszlám jog betartása felett őrködő Őrök Tanácsának joga van a jelöltek előéletének az iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra, illetve a választott parlament és köztársasági elnök által elfogadott törvényjavaslatok megvétózására.  Az európai hatalmi felépítménytől eltérően Iránban nem a parlament a hatalom kizárólagos birtokosa, mivel a – hivatalát nem közvetlen választás útján elnyerő – legfelsőbb vallási vezetőnek átfogó jogosultságai vannak. A legfelsőbb vezető felette áll mindhárom – egyébként egymástól független – hatalmi ágnak. Az ország belpolitikai életében pedig a forradalom után a sah, illetve az elmenekült régi elit vagyonából létrehozott, a nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkező, a választások eredményétől, és a kormány akaratától független (önálló külpolitikát is folytató), befolyásos vallási alapítványok is jelentős szerepet játszanak.

A köztársasági elnököt, a parlamentnek és a Szakértők Gyűlésének tagjait a szavazásra jogosult irániak közvetlenül választják meg. A szavazásra jogosultság korhatára 18 év (korábban 15 illetve 16 év volt). 1961 óta a nők is választhatnak és választhatók Iránban.

A legfelsőbb vallási vezető szó szerint „a forradalom legfőbb vezetője”. Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője Khomeini ajatollah volt, aki ezt a tisztséget, mint az Iszlám Köztársaság alapítója és teológiai védelmezője töltötte be. Az ajatollah 1989-es halála óta ezt a tisztséget Szájed Ali Khámenei ajatollah tölti be. A legfelsőbb vezető gyakorolja a politikai és vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Hatáskörébe tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységének összehangolása, az esetleges viták feloldása. A vezető feladata az ország általános politikai irányvonalának meghatározása – konzultálva a Sürgős Ügyeket Meghatározó Tanáccsal – és végrehajtásának ellenőrzése, népszavazások elrendelése, az elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének aláírása, illetve az elnök elmozdítása és az Őrök Tanácsa hat – a klérushoz tartozó – tagjának kinevezése. A legfelsőbb vezető a fegyveres erők főparancsnoka. Ő jelenti be a hadiállapotot és békét, ő adhat parancsot a hadsereg mozgósítására, és ő nevezi ki a fegyveres erők parancsnokait. A legfelsőbb vezető nevezi ki az ország legfőbb igazságügyi méltóságát, ő adhat kegyelmet vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Továbbá a legfelsőbb vezető a rádió és a televízió-hálózat feje is. Irányítása alá tartoznak azonban olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán kívül esnek.

Az 1979-es alkotmány értelmében a vezetői posztot vagy egyetlen személy (legfelsőbb vezető), vagy egy több tagú tanács (Vezetői Tanács) tölti be. Az 1989-es széles körű alkotmánymódosítással – amely a hatalmi ágak koordinálásának feladatát a legfelsőbb vezetőre ruházta át, és amely eltörölte a miniszterelnöki tisztséget is – megszűnt a Vezetői Tanács és a Szakértők Gyűlése kapta azt a feladatot, hogy egyetlen vezetőt válasszon. Az alkotmány eredetileg úgy rendelkezett a vezető választásáról, hogy azt vagy a nép választja, mint Khomeini ajatollahot, vagy a Szakértők Gyűlése. Az alkotmánymódosítás azonban eltörölte annak lehetőségét, hogy a legfelsőbb vezetőt a nép választhassa meg, és a jelenlegi iráni alkotmány szerint a legfelsőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választja meg, amelynek jogában áll, bizonyos feltételek mellett (ha a vezető nem képes kötelezettségeit teljesíteni, ha elveszti az alkotmányban megfogalmazott vezetői képességeit, vagy ha világossá válik, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem rendelkezett), a vezetőt meneszteni is. Az alkotmány módosításával a legfelsőbb vezetőnek nem kell feltétlenül a legfőbb teológiai tekintélynek lennie, de megfelelő tudással kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ediktumokat adhasson ki az iszlám jog különböző kérdéseiben.

Az alkotmány értelmében a vezető rendelkezik a legfőbb hatalommal. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom mind a vallási vezetés felügyelete, ellenőrzése alatt áll, végső soron egyértelműen alárendelt annak. A valódi hatalmat tehát a modern államszervezet ellenére a legfelsőbb vezető gyakorolja. A Legfelsőbb Vezető Irodája jelenti azonban azt a hivatalt, amelynek útján igazából képes a legfelsőbb vezető tekintélyének az érvényesítésére, valamint befolyásának a végrehajtási ágazatra, a fegyveres erőkre, a biztonsági szolgálatokra, valamint a forradalmi és vallási szervezetekre történő kiterjesztésére. Az Iroda különleges tanácsadókat alkalmaz, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek és a média tárgykörében. Emellett a legfelsőbb vallási vezető személyesen nevezhet ki papi képviselőket minden fontosabb minisztériumba és intézménybe. Széles jogkörének és segítő szervezeteinek az eredményeként a vallási vezető áll az iráni hatalmi hierarchia csúcsán.

A legfelsőbb vezető után a második legmagasabb méltóság a köztársasági elnök, aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja. Az elnököt a nép közvetlenül választja négy évre, legfeljebb két egymást követő ciklusban. Megválasztásának feltétele, hogy iráni szülők iráni állampolgárságú gyermeke legyen, aki nemcsak, hogy közigazgatási tapasztalatokkal kell rendelkezzen, hanem vallásos meggyőződéséhez, jámborságához sem férhet kétség, és egyidejűleg az ország hivatalos vallásának követője kell legyen. 1989 után a tisztséget két cikluson át Hásemi Rafszandzsáni, 1997 és 2005 között pedig Mohamad Khatemi töltötte be. A 2005-ös elnökválasztáson Mahmud Ahmadinezsád aratott meglepő győzelmet.

Az 1979-es alkotmány a köztársasági elnököt tekintette a végrehajtó hatalom fejének, s ugyanakkor a három államhatalmi ág összehangolójának. Az alkotmány 1989-es módosításának eredményeként a három hatalmi ág koordinálása a legfelsőbb vezető hatáskörébe került, az elnök feladata az alkotmány végrehajtásának biztosítása lett. Ő nevezi ki a minisztereket – akiket a parlamentnek (medzslisznek) is el kell fogadnia –, ő írja alá a medzslisz által elfogadott törvények alkalmazását, a medzslisz által ratifikált szerződéseket vagy nemzetközi egyezményeket, és felügyeli azok végrehajtását. A köztársasági elnök veszi át a külföldi követek megbízólevelét, és írja alá a külföldre küldendő iráni követek megbízólevelét. Ő elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. Felelősségei közé tartozik még az ország költségvetésének és a parlament által elfogadott fejlesztési terveknek a végrehajtása is. A köztársasági elnököt feladatainak ellátásában „segítő szolgálatok” támogatják.

Az alkotmányos rend legjelentősebb módosítása a végrehajtó hatalom tekintetében a miniszterelnöki tisztség eltörlése volt (1989-ben), amit a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki pozíció konkurálása tett szükségessé. Az 1979-es alkotmány értelmében a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, akit a köztársasági elnök nevezett ki és bizalmi szavazással a medzslisz hagyott jóvá. A minisztereket a miniszterelnök nevezte ki és a köztársasági elnök hagyta jóvá, a parlamentnek pedig bizalmat kellett szavaznia nekik. A miniszterek közvetlenül a medzslisznek tartoztak beszámolási kötelezettséggel, de a miniszterek tetteiért a miniszterelnök tartozott felelősséggel. Az alkotmánymódosítással a miniszterelnöknek az 1979-es alkotmány szerinti minden hatalma a köztársasági elnökre szállt át, miközben az elnök hatásköréhez sorolt koordináció a három hatalmi ág között a legfelsőbb vezető kompetenciájába utaltatott át.

A miniszterelnöki pozíció eltörlését követően a minisztereket a köztársasági elnök választja ki, és a parlament hagyja jóvá, amely felelősségre is vonhatja őket. A legfelsőbb vezető kulcsfontosságú szerepet játszik a védelmi-, biztonsági- és külpolitikában, s a miniszterek gyakran neki jelentenek. A vezető ugyancsak ellenőrzése alatt tartja a kulturális és szociális ügyekért felelős minisztereket is. A kabinetben a köztársasági elnök, vagy az alelnök elnököl, aki felelős a kormány ügyeiért, és egyfajta miniszterelnökként funkcionál. Az elnökhöz kérdéseket lehet intézni, amelyhez a medzslisz teljes tagságának az egynegyede szükséges. Ezzel szemben a minisztereknek bármely parlamenti tag felvethet kérdéseket. A köztársasági elnökkel és a miniszterekkel szemben is lehetséges a bizalmatlansági indítvány megfogalmazása. Egy miniszter elleni bizalmatlansági indítványhoz 10 parlamenti tag aláírása szükséges, a köztársasági elnök esetében azonban a képviselők egyharmadának az állásfoglalása szükséges. Az elnök elmozdításához kétharmados többség szükségeltetik. A mandátumának lejárta előtt (haláleset, betegség, visszalépés, vagy sikeres bizalmatlansági szavazás eredményeként) leköszönő köztársasági elnököt az alelnök helyettesíti. Ez esetben azonban a legfelsőbb vezető egyetértése alapvető fontosságú, és amennyiben szükséges, intézkednie kell az újabb elnökválasztás kiírásáról az alelnöknek elnökként való hivatalba lépését követő 50 napon belül.

Az iráni törvényhozás két nagyhatalmú testületből áll: a parlamentből (medzsliszből) és az Alkotmány Őreinek Tanácsából (Őrök Tanácsából). Az alkotmány szerint minden törvényt először el kell fogadnia a parlamentnek, azután pedig ratifikálnia kell az Őrök Tanácsának. Törvénnyé a köztársasági elnök aláírásával válnak. A parlament létszáma az 1979-es alkotmányban 270 főben volt megállapítva, az iráni lakosság gyors ütemű növekedése miatt azonban a 2000. évi parlamenti választásoktól kezdődően a választók 290 képviselőt delegálnak a medzsliszbe. A parlament tagjait a nép négy évre kétfordulós közvetlen és titkos szavazással választja meg. Az alkotmányban elismert vallási kisebbségek (zoroasztriánusok, izraeliták, örmény- és asszír keresztények) saját képviselőkkel rendelkeznek a medzsliszben. A kisebbségek delegáltjain kívül azonban minden parlamenti képviselővel szemben alapvető követelmény a mély hit az iszlámban.

A parlament maga szerkesztette meg belső szabályait üléseinek levezetéséről, a törvények és határozatok megvitatásáról és megszavazásáról, valamint bizottságainak feladatairól. E szabályok szerint a medzslisznek az elnökéből és két elnökhelyetteséből álló vezetőtestülete, valamint egy sor titkársága és adminisztrációs személyzete van. A parlamentnek számos állandó bizottsága van, amelyek a törvényjavaslatok vagy indítványok előzetes megtárgyalásában játszanak szerepet. A parlament felhatalmazásai a következők: a kormányzat által a kormány jóváhagyásával benyújtott indítványok, valamint a legalább 15 parlamenti képviselő által benyújtott törvényjavaslatok megvitatása; vita és vizsgálódás minden nemzeti ügyben; nemzetközi egyezmények, jegyzőkönyvek, megállapodások és szerződések jóváhagyása; az országhatárok kisebb módosításai a nemzeti érdekek figyelembevételével; hozzájárulás a hadijog bevezetéséhez a kormány kérésére, nem több mint 30 napra; bizalmatlansági javaslat beterjesztése a miniszterek bármelyikével szemben, a bizalom vagy a bizalmatlanság megszavazása a kormányzattal vagy bármelyik miniszterrel szemben. A törvényhozás által irányított Számvevőszék feladata pedig az, hogy ellenőrizze mindazon szervezetek és intézmények bevételeit és kiadásait, amelyek a központi költségvetésből kapják pénzügyi kereteiket.

Az Alkotmány Őreinek Tanácsának legfőbb feladata az állam iszlám karakterének megőrzése és biztosítása. Az Őrök Tanácsa lényegében a parlament „felső háza”, amelynek joga és hatalma van a parlament (az „alsóház”) által hozott törvényeket felülvizsgálni és leszavazni. A medzslisz által elfogadott törvényjavaslatok csak akkor emelkednek törvényerőre, ha az Alkotmány Őreinek Tanácsa is ratifikálja azokat, és biztosítja azoknak az alkotmánnyal és az iszlám alapelvekkel, törvényekkel való összhangját. Az Őrök Tanácsának tizenkét tagja van: a legfelsőbb vezető által kinevezett hat képzett iszlám jogtudós, és a Legfelsőbb Bíróság által jelölt, s a parlament által elfogadott hat „polgári” jogász. A tagok megbízatása hat évre szól. A medzslisz egészen addig nem törvényes, amíg az Őrök Tanácsát meg nem alakították – kivéve a parlamenti tagok mandátumának elfogadását és a hat jogász megválasztását a Tanácsba. Abban a kérdésben, hogy a törvényi rendelkezés összeegyeztethető-e az iszlám rendelkezéseivel, csak a tanácsban ülő hat iszlám jogtudós véleménye számít, az alkotmánynak megfelelés kérdésében azonban valamennyi tag többségi véleménye dönt. Az Őrök Tanácsa tehát egyrészt szenátusként működik, másrészt egyfajta alkotmánybírósági szerepet is betölt, amennyiben feladata az alkotmány rendelkezéseinek értelmezése. A tanács további fontos feladata, hogy a parlamenti és más választások alkalmával a jelölteket „iszlámságuk” szempontjából megvizsgálja, és az alkalmatlannak ítélt személyek jelölését megakadályozza.

A Szakértők Gyűlésének összehívásáról az 1979-es alkotmány rendelkezett. Az első – 70 fős – Szakértők Gyűlését a forradalom után az Iszlám Köztársaság alkotmányának kidolgozására hozták létre, amely az alkotmány 1979. decemberi elfogadásával feloszlatta magát. A második Szakértők Gyűlését 1982-ben választották meg az – ajatollah esetleges halálát követően felmerülő – utódlás kérdésének rendezésére. A 86 tagú testületnek már csak vallási személyek lehetnek a tagjai, akiket nyolc évre választanak közvetlenül. A Szakértők Gyűlésében a tagságot nem korlátozza a tag más területen végzett munkája, így a parlamenti tagság vagy valamely kormányzati tisztség betöltése. A Gyűlés évente egyszer ülésezik. Törvényes kívánalom, hogy az ülés Kumban legyen, de eddig az üléseket az előírástól eltérően mindig Teheránban tartották. A Szakértők Gyűlésének elsőszámú feladata a legfelsőbb vezető személyének kiválasztása, illetve adott esetben a felmentése. Emellett a Gyűlés feladata a vezető munkájának folyamatos felügyelete is, amely azonban a kevésbé érvényesül, mivel a testület túlságosan szervilis a vezető irányában. A Szakértők Gyűlése megalakulása óta két területen volt aktív: a Khomeini ajatollah utódjáról való döntéshozatalban (1985-ben Hoszein Ali Montazeri ajatollahot, majd végül Khomeini halála után Szajjid Ali Khámenei ajatollahot választották Irán legfelsőbb vallási vezetőjévé), illetve saját belső szabályainak megfogalmazásában (a testület eljárási szabályokat fogadott el üléseinek levezetéséről, valamint a tagok megválasztásának feltételeiről). 

Az igazságszolgáltatás felhatalmazási és felelősségi körébe tartozik az igazságszolgáltatás adminisztrációja és alkalmazása, a törvény megfelelő alkalmazásának felügyelete, a törvényes szabadságjogok előmozdítása, az egyéni és közösségi jogok védelme, a megfelelő eljárás biztosítása az igazságszolgáltatási viták lebonyolításához, a bűnözők utáni nyomozás, a bűnvádi eljárás és az iszlám büntetőtörvény szerinti büntetés. Az igazságszolgáltatási ágazatra háruló kötelesség a bűnözés megelőzése és a bűnözők rehabilitációja is. A bíróságok – funkcióiknak megfelelően – polgári vagy büntető bíróságok lehetnek. A polgári bíróságok lehetnek első vagy másodfokú bíróságok, független és különleges bíróságok, míg a büntető bíróságok első- és másodfokúak lehetnek. A polgári és büntető bíróságok mellett működnek vallási és forradalmi ítélőszékek is, valamint a közigazgatási ügyek bírósága, ahová az állami hivatalokkal és szervekkel kapcsolatos panaszokkal fordulhatnak az állampolgárok. Az igazságszolgáltatás az alkotmány szerint független hatalmi ág, valójában azonban az iráni törvénykezés sosem volt mentes a politikai befolyástól. Ezt bizonyítja, hogy a Legfőbb Igazságügyi Méltóságot – aki a törvénykezés élén álló legfőbb hatalom, az igazságszolgáltatási ügyekben járatos, és az igazságszolgáltatás vezetésében képzett bíró – a legfelsőbb vezető nevezi ki öt éves időszakra. A törvények végrehajtásának felügyeletét a Legfelsőbb Bíróság látja el, amelynek tagjait szintén a legfelsőbb vezető nevezi ki. A Legfelsőbb Bíróság elnökét és a Legfőbb Ügyészt a Legfőbb Igazságügyi Méltóság és a Legfelsőbb Bíróság bírái választják.

A Nemzetbiztonsági Tanács intézményét az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmányának felülvizsgálata során hozták létre, azzal a céllal, hogy őrködjék az iszlám forradalom felett és védelmezze az Iszlám Köztársaság nemzeti érdekeit, szuverenitását és területi épségét. A Tanács a köztársasági elnök által vezetett, valamennyi érintett intézményt és minisztériumot képviselő, a külpolitikai, a védelmi és a biztonsági irányelveket kidolgozó és koordináló testület. A Tanács feladata, hogy a legfelsőbb vezető által meghatározott általános politikai irányvonalak keretén belül meghatározza a nemzeti védelmi- és biztonságpolitikát, hogy koordinálja a politikai, hírszerzési, társadalmi, kulturális és gazdasági tevékenységeket a védelmi- és a biztonságpolitika vonatkozásában, illetve, hogy felhasználja az ország anyagi és nem-anyagi forrásait a belső és külső fenyegetések elhárítására. A testületre bízott feladatok súlyosságából adódóan a Nemzetbiztonsági Tanács széles tagsággal rendelkezik. A Tanács tagjai: a három hatalmi ág vezetői; a Fegyveres Erők Legfelsőbb Parancsnoki Tanácsának vezetője; a Tervezési és Költségvetési Szervezet felelős tisztségviselője; a legfelsőbb vezető által kinevezett két képviselő; a külügyminiszter, a belügyminiszter, az információs (hírszerzési) miniszter; a szóban forgó témával foglalkozó miniszter; valamint a hadsereg és a Forradalmi Gárda Csapatok legmagasabb tisztségviselői.

Az Iráni Fegyveres Erők két részből – a Forradalmi Gárdából és a reguláris hadseregből – áll, közös parancsnokság alatt. Az összes katonai vezetőt (a hadsereg és a Forradalmi Gárda parancsnokait) a legfelsőbb vezető nevezi ki, akik egyedül neki tartoznak felelősséggel. A Forradalmi Gárdát a forradalom után az új vezetők és intézmények védelmére, a forradalom ellenségeivel szembeni küzdelem céljából hozták létre. Irak 1980-as inváziója után a Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és tengeri erejét önálló hadsereggé vált, amely jelentős befolyással rendelkezik az országon belül. Jelen van olyan intézményekben is, mint például a hírszerzési minisztérium, a rendőrség, s ellenőrzése alá tartoznak azok önkéntes milíciák is, amelyeknek minden intézményben és városban vannak képviseleteik.

1988. február 6-án, Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a Stratégiai Tervezési Tanácsot (szó szerint „Irányelveket Meghatározó Tanácsot”), amelyet újabban Célszerűségi Tanácsnak hívnak. A Tanács a hosszú távú politikai irányvonal kidolgozásáért felelős tanácsadó testület, amely a legfelsőbb vezető mellett működik. A Tanács feladata az alkotmány értelmezése, a törvényhozás folyamán a parlament és az Őrök Tanácsa között felmerülő vitás kérdések megoldása, valamint a vezető által a Tanács jogkörébe utalt ügyekben való konzultálás. Valójában a Célszerűségi Tanács Khomeini ajatollah halála után alkotmányos szervvé, Irán fő politikacsináló testületévé vált. Napjainkban ez a testület a vezető és a köztársasági elnök között helyezkedik el az iráni hatalmi hierarchiában. A testület tagjait a legfelsőbb vezető által öt évre kinevezett, saját jogukon résztvevő személyek, valamint a pozíciójuknál fogva résztvevő tisztségviselők alkotják. A Tanács a vezető utasítására ül össze, szabályait azonban maguk a tagok dolgozzák ki és fogadják el.

Az Iráni Iszlám Köztársaság államberendezkedése az iszlám vallási fennhatóságát a demokrácia alapelveivel összeegyeztetni hívatott kísérlet eredményeként született meg. Irán hatalmi-államigazgatási rendszere sajátos egyvelege a nyugati, szekuláris típusú államnak és a síita iszlám bizonyos alapelemeinek. A hatalom forrása egyrészt a nép akarata, amely a parlament, a köztársasági elnök és a Szakértők Gyűlése tagjainak közvetlen megválasztásában nyilvánul meg, másrészt a vallásjogtudós (faqíh), aki az isteni törvényeket interpretálja a hívők számára, és akit ezért a nép többsége vezetőjeként elismer és elfogad. Az iráni állami berendezkedés tehát mind vallási alapon irányított, mind a nép által választott politikai intézményeket tartalmaz. Az Iráni Iszlám Köztársaság hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok hagyományaival, amennyiben a spirituális és evilági hatalmat Khomeini személyében – ha átmenetileg is, de – összeolvasztotta, s a világon egyedüliként a gyakorlatban is megvalósította az „iszlám államot”.

Az 1979-es iszlám forradalom győzelme után Iránban egy kétirányú folyamat ment végbe: a radikális síita vezetés lépésről-lépésre számolt le azokkal a sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőkkel, amelyek a forradalom sikere után már veszélyeztették politikai egyeduralmát; ezzel párhuzamosan pedig egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. 1981 után az iráni politikai rendszer irányítása annak a forradalmat pártoló elitnek a kezébe került, amely szorosan követte Khomeini ajatollah gondolkodásmódját. Ebben az időszakban az állam megkísérelte – a radikális vallási frakciók segítségével – az iráni társadalmat állandó készenléti állapotban tartani, kijelentve, hogy a céljuk nemcsak az iráni társadalom, hanem az egész világ „felszabadítása”. Ennek a „háborúnak” a viseléséhez és a világ boldogabb jövőjének vallási alapon való biztosításához minden eszközt mozgósítottak. Minden ellenzéki irányzatot „forradalom-ellenesnek” és az „imperializmus ügynökének” nyilvánítottak, és elfojtottak minden olyan véleményt, amely ellentmondott a vezető elit gondolatainak. Az iszlámot tekintették a politikai gondolkodás egyetlen törvényes forrásának. A forradalmi elit sem a keleti, sem a nyugati politikai-vallási doktrínákat nem fogadta el és igyekezett mindaz ellen küzdeni, amit „globális imperializmusnak” tekintett. A vezető elit a politikai viszonyok legitimitását és tekintélyét illetően a síita örökség igen erős befolyása alatt működött, olyan ideologikus politikai rendszert hozott létre, amelyet a vallási vezetők és a forradalmi elit által kézben tartott intézmények sora vezet. A sah rendszerének fokozatos átalakítása olyan „kétnyomú” modellt eredményezett, amely hegemonikus szerepet biztosít a bürokratikus intézményeknek és az állami elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer szokványos politikai elitjének. Az Iszlám Köztársaságban ezáltal azok az erők bírnak nagyobb befolyással a politika menetére, amelyek nem közvetlen választás útján nyerik el posztjukat, azok pedig, akik a nép által megerősítve kerülnek hatalmi pozícióba, kevésbé jelentős szerepet játszanak az ország irányításában.

A duális iráni politikai rendszer: A síita elemek

A síita elemek

A síita iszlám 1501 óta számít államvallásnak Iránban, s mint ilyen alapvető befolyást gyakorolt az ország politikai és társadalmi fejlődésére. A síita vallás mindig is fontos szereppel bírt: egyfelől, mert összefogta az ország területén élő különböző népcsoportokat, másfelől pedig, mert közvetlenül vagy közvetve mindenkoron hatással volt a politikai vezetésre. Az 1960-as évek végén jelentkező iszlám reneszánsz, különösen az iszlám fundamentalisták tevékenysége és elméleti koncepciója nyomán támogatást nyújtott az „iszlám kormányzás” síita elméletének, amely szakítva a több évszázados hagyományokkal egy radikálisan új államelméleti koncepcióra épült, és amelyet éppen ezért a síita iszlámnak a modernizációs kihívásra adott egyfajta válaszának is tekinthetünk.

A síitákat elsősorban az különbözteti meg a többségben lévő szunnita muzulmánoktól, hogy az iszlám közösség (umma) vezetőjeként csakis Alinak, Mohamed próféta vejének és unokaöccsének vér szerinti leszármazottait fogadják el (imamátus rendszere). Ezzel szemben a szunniták a közösség legidősebb és legbölcsebb tagját választották meg vezetőjüknek (kalifátus rendszere). S bár a síiták és a szunniták egyaránt osztják az iszlám alapelveit, a két felekezet teljesen eltérő irányba fejlődött az évszázadok során, amelynek eredménye a társadalmi szokásokban és a politikáról alkotott képekben még napjainkban is egyaránt megnyilvánul. Így amíg a szunnitáknál elsősorban a politikai vezetés vált meghatározóvá, addig a síitáknál a vallási vezetés lett döntő fontosságú. Az „iszlám kormányzás” gondolata ezért inkább a síita felekezethez kötődik, amely annak idealizált formájában igyekszik legitimálni a mindenkori kormányzatot.

Összességében elmondható, hogy a síita irányzat sokkalta aktívabb szerepet játszik, s nem csak a politikában, hanem a társadalom mindennapi tevékenységében is. Amíg a szunnita felfogás szerint Isten és ember között közvetlen kapcsolat létezik, és ezért nincs is szükség semmiféle közvetítő egyházi vagy papi intézményre, addig a síita teológiai gondolkodás és felfogás úgy véli, hogy a hívőknek igenis szükségük van egy tévedhetetlen, a vallási kérdésekben jártas, jámbor és istenfélő személyre, aki a hívők számára interpretálja az isteni törvényeket. Ezt a feladatot a kezdetektől fogva az emberiség vezetésére isteni rendeltetésüknél fogva kijelölt vezetők, Mohamed és Ali egyenes ági, vérszerinti leszármazottai, az imámok voltak hivatottak ellátni. Az Iránban meghatározó tizenkettes síita iszlám (az imámija) értelmezése szerint azonban az utolsó, tizenkettedik imám (Muhamad al-Mahdi) a IX. század végén rejtélyes körülmények között eltűnt, de nem halt meg, hanem láthatatlan spirituális formában él tovább, irányítja életüket, akit mind a mai napig visszavárnak, hogy igazságot, egyenlőséget és békét tegyen a világban.

A síita iszlám követőinek központi gondolata tehát, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. Ezzel kapcsolatban számtalan spekuláció volt és van jelenleg is a síita közösségekben, de különösen Iránban. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a rejtőzködő imám megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve elősegítsék a Mahdi megérkezését.

Az 1979-es forradalmat, de különösen az iszlám köztársaság rendszerének kiépülését követően sokan úgy gondolták, hogy elérkezett az idők végezete, Ruhollah Khomeini ajatollahra pedig mint a rejtőzködő imámra, vagy mint az ő megjelenésének előkészítőjére tekintettek. (Ő maga azonban nem nyilatkozott erről egyetlen egyszer sem.) Az ajatollah elutasította a passzív várakozás gondolatát, s helyette egy aktivista szemléletet képviselt. Az „iszlám kormányzásról” alkotott elméletének központi gondolata pedig éppen az volt, hogy vessenek véget a tizenkettedik imám eljövetele utáni időtlen várakozásnak, és helyette a jelenre koncentrálva, a gyakorlatban érvényesítsék az iszlám jogtudós uralmának (velájat-e fakíh) elméletét, amely nem csupán megteremti a rejtőzködő imám eljövetelének feltételeit, hanem segítséget is nyújt isteni programjának megvalósításához.

A Messiás-koncepció mellett a síita iszlám sajátossága, hogy míg a szunnita felekezeten belül nem jött létre egyházi szerveződés, addig a síita valláshoz egyfajta papi hierarchia párosult, amelynek szervezeti struktúrája az évszázadok során alakult és formálódott ki. A vallási hierarchia három főbb szintből tevődik össze, ahol az előmenetel nem a politikai kérdésektől, hanem elsősorban a vallási témákban való jártasságtól és elismertségtől, illetve a hívők és a többi vallástudós által nyújtott támogatottság mértékétől függően alakul. Az egyházi hierarchia csúcsán az „utánzás abszolút forrása” (mardzsa-e taklíd-e motlagh) áll, aki mint első az egyenlők között összefogja a nagy ajatollahokat. Hoszein Tabatabai Borudzserdi ajatollah 1961-es halála óta azonban ez a pozíció betöltetlenül áll, mivel nem sikerült megegyezni az utód személyében. A hierarchia legfelsőbb szintjén így azóta a nagy ajatollahok állnak, akik az „utánzás forrásaként” (mardzsa-e taklíd) követendő példát mutatnak, akiket jártasságuk és tudásuk alapján a társadalom elfogad, és követi az általuk kiadott iránymutatásokat. A síita iszlám pluralitását adja, hogy az egyes hívők szabadon választhatnak, hogy melyik nagy ajatollah vallási-társadalmi tanításait fogadják el és követik. A második szintet az ajatollahok jelentik, amely azonban inkább egy modernkori tisztség, mintsem hogy konkrét vallási funkció kapcsolódna hozzá.  Végül a harmadik szintet a hoddzsatoleszlámok alkotják, akik a teológiai szemináriumok végzős hallgatói közül kerülnek ki. Továbbá léteznek egyszerű papok is, akik azonban döntő többségben nem rendelkeznek teológiai végzettséggel.

Ruhollah Khomeini nagy ajatollah, aki az 1970-es évek végén az egyik legbefolyásosabb mardzsának számított a síita muzulmánok körében, a tradicionális értelmezésektől eltávolodva egy teljesen új koncepciót dolgozott ki a közösség irányítására: a csalhatatlan iszlám jogtudós uralmának elvét (velájat-e fakíh), amelyben a több évszázados gyakorlattal szakítva a tizenkettedik imám távollétében a közösség vezetése az igazságos és jámbor vallástudós kezében nyugszik, aki pontosan tisztában van korának körülményeivel, és emellett megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy a társadalom számára értelmezze az isteni törvényeket.

Khomeini ajatollah az „Iszlám kormányzás” című munkájában fogalmazta meg politikai alapelveit, a vallás és a politika szerves egységéről, a teljes egészében iszlám elvekre épülő állam létrehozásának szükségességéről. Ezen elképzelései 1979 után gyakorlati alkalmazást nyertek az Iszlám Köztársaság rendszerében. Bár az iszlám jogtudós uralmának gondolata nem teljesen új a síita politikaelméletben, Khomeini teóriája a vallásjogi tudós felügyelő-irányító szerepéről végső soron egy régi, szunnyadó téma és megoldás váratlan feléledését jelenti. Khomeini doktrínája az állam iszlám formájának létezésén alapul, egy olyan nézeten, amelyet már más fundamentalisták (pl. Rashid Rída és Szajed al-Maudúdi) is javasoltak. Abban a nézetben nincsen semmi sajátosan síita vagy khomeinista, hogy egy iszlám állam szükséges és lehetséges. A Khomeini-féle „iszlám állam” lényege nem annyira alkotmányában vagy szabályainak abban az elkötelezettségében van, hogy azok feleljenek meg a sáriának, az iszlám törvénykezésnek, hanem a legfőbb vezető voltának speciális minőségében. Az ajatollah elmélete a síita hierarchiában hagyományosan elfogadott vallástudós abszolút uralmára épül.

A velájat-e fakíh elmélete, a spirituális és az evilági vezetés egyesítése, az „állami mardzsa” intézményének bevezetése sokak szerint visszatérés az eredeti állapothoz, hiszen Mohamed Próféta maga is a muzulmán közösség vallási és politikai értelemben vett vezetője volt. Khomeini elmélete valójában azonban radikális eltávolodást jelent a kormányzásról alkotott klasszikus síita nézettől, amely a vallás és a politika szétválasztása mellett foglal állást. A síita egyház kiépített struktúrájának köszönhetően mindig befolyásos szereplőnek számított Iránban, ahol a tradicionális munkamegosztás eredményeként a mindenkori sah világi uralkodóként a politikai és katonai hatalmat gyakorolta, míg a vallási vezetők a vallási hatalmat birtokolva a vallási ügyeket irányították. S bár adott esetben szemben álltak egymással, közöttük mégis sajátos együttműködés és intézményi kapcsolat jött létre. Az iszlám kormányzás elmélete éppen ezt a történelmi munkamegosztást szüntette meg, amikor az iszlám köztársaság alkotmánya Khomeini személyében összeolvasztotta a politikai és vallási hatalmat.

Khomeini ajatollah fő elméleti eredménye az volt, hogy megújító, bár nem teljesen új formulát felmutatva igazolta a síiták számára azt, hogy vessenek véget a kormányzattal szembeni, a tanokra alapozott bojkottjuknak. Ahelyett, hogy vég nélkül várakoznak a rejtőzködő imám újbóli megjelenésére, ez a formula igazolja az iszlám kormányzás haladéktalan létrehozását itt és most, és azt kívánja, hogy ezt a kormányzatot főleg az egyházjogászok felügyeljék. Az ajatollah nem egyszerűen visszatér egy régi felfogásrendszerhez, hanem a régi rendszer újraértelmezett, ideologizált koncepcióját hozta létre. Khomeini a modern és a hagyományos sajátos kombinálásával jutott el a vilájat-e fakíh elméletéhez. A hangsúly eltolódása sáriáról a vallásjogi jogtudósra azt eredményezte a gyakorlatban, hogy elsőbbséget adott a politikának, vegyítve a vallásos és szekuláris fogalmakat és gyakorlatot. Másrészt a szekuláris intézményeket, mint a köztársaság, az alkotmány, a kormány és a parlament átértékelte olyanokká, amelyeket iszlámnak kell tekinteni. Az Iszlám Köztársaság ezáltal alapjában olyan egyházi kormányzattá vált, ahol a politikai tényező nyert elsőbbséget a vallással szemben.

Az iráni kormányzati berendezkedés a síita vallási filozófiával való összefonódásának köszönhetően kétségkívül különlegesnek számít, de az Iszlám Köztársaságot a vallási elemek és értékek ellenére sem tekinthetjük tisztán teokratikus rendszernek, mivel abban a parlamentarizmus és az alkotmányosság is legalább annyira meghatározó szereppel bír.