A Pahlavi-diktatúra: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

A Mohammad Reza Pahlavi nevével fémjelzett politikai rendszert megvizsgálva minden kétséget kizárólag a Közel-Kelet egyik legkeményebb diktatúrájával találtuk szembe magunkat. A Pahlavi-rendszer modernizációs programja ugyan számos pozitív eredményt tudott felmutatni, ám ezekből a pozitívumokból az egyszerű iráni polgárok nem sokat profitáltak. Az átlagpolgárok az udvar fényűzésével szemben a szegénységgel és szabadságjogaiknak semmibevételével voltak kénytelenek szembesülni. Az abszolút monarchia keretei között az egyéneknek nem sok beleszólása volt az ország irányításába. Voltaképpen egy olyan konzervatív önkényuralmi rendszer jött létre, amelynek legfőbb célja az volt, hogy az uralkodó hatalmát minden eszközzel megőrizzék. Ezt szolgálták a rendszer olyan háttérintézményei, mint például a különböző erőszakszervezetek, titkosszolgálatok, illetve maga a hadsereg. Ezek a szervezetek biztosították azt, hogy a sah politikáját semmiféle kritika ne érje. Tevékenységüknek köszönhetően pedig esély sem volt arra, hogy különböző ellenzéki csoportok kihívást intézzenek a sah egyszemélyi hatalmával szemben. Ebben az önkényuralmi rendszerben a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom egyaránt a sah kezében összpontosult. Hatalmát egyetlen más szereplő vagy intézmény sem korlátozhatta. Az abszolút monarchia kiépülésével egy olyan rendszer született meg Iránban, amely hosszú évekig tartó típushelyzetet teremtett: engedelmes fejbólintó törvényhozást, szürke technokrata minisztereket, a politikai elnyomás feladatainak elvégzésére pedig a titkosrendőrséget. Mindezeket figyelembe véve Mohammad Reza Pahlavi uralkodása alatt nem csupán a Közel-Kelet, hanem az egész világ tekintetében is az egyik legkeményebb diktatórikus rendszer épült ki Iránban.

A Pahlavi-diktatúra: Abszolút monarchia

AZ ABSZOLÚT MONARCHIA RENDSZERE

Az abszolút monarchiában az 1906-os alkotmány, amelynek értelmében a kormány a nép által választott parlamentnek felelős, és amelynek alapján a sah funkciója kizárólagosan protokolláris természetű, elméletileg érvényben maradt, gyakorlatilag azonban hatályon kívül helyezték. Mohammad Reza Pahlavi sah az ország problémáit és a modernizáció kudarcait az alkotmányra vezette vissza, amelyet alapvetően hibásnak tartott, ezért egyetlen egyszer sem gondolt arra, hogy tartsa magát az abban lefektetett alkotmányos követelményekhez. A hatalmi ágak elválasztása ilyen körülmények között nem érvényesülhetett. A törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom egyaránt az uralkodó személyes eszközévé vált. A monarchia lett az ország egyetlen intézménye, amely körül minden hatalom összpontosult, korlátok és ellensúlyok nélkül. Iránban a világ egyik legkeményebb konzervatív önkényuralmi rendszere jött létre, amely a különböző erőszakszervezeteket felhasználva képes volt minden ellenzéki csoportosulást felszámolni, illetve háttérbe szorítani. Az Egyesült Államok hathatós támogatása, illetve a fokozatosan növekvő olajbevételek pedig megteremtették azokat a feltételeket, amelyek mellett a sah teljesen függetleníthette magát a társadalmi kritikától és ellenállástól. A sah gyakorlatilag egyedüli szereplője lett az iráni politikai rendszernek. Mohammad Reza Pahlavi kizárólag csak családjának tagjaival osztozott a hatalomban. Az iráni politikai rendszer valójában a Pahlavi-dinasztia családi vállalkozása volt, ahol a család valamennyi tagja befolyásos pozíciót birtokolt. A királyi család tagjai között egyaránt találhatunk nagybirtokosokat, iparmágnásokat, fontos állami tisztségviselőket és katonatiszteket. Lényegében a Pahlavi-család tagjai uralták az országot, legyen szó gazdasági, politikai vagy biztonsági kérdésről. 

A Pahlavi-rendszernek két arca volt: egy nyilvános és egy rejtett. A nyilvános rendszer alkotóelemeit a miniszterelnök irodája, a kormány, a parlament, a politikai pártok, valamint a tartományi kormányzók jelentették. A hatalomnak ezt a látható arcát valójában egy rejtett gépezet ellenőrizte, amelyben a császári ellenőrzés szervezetének, a titkosrendőrségnek, a hadseregnek, a katonai bíróságoknak, a sah személyéhez közel álló befolyásos kegyenceknek, valamint a királyi család hallatlan méretű vagyonát részben kezelő és politikai célokra használó Pahlavi Alapítványnak volt szerepe. Voltaképpen egyetlen alapvető elv működtette a rendszert: az, hogy az uralkodó hatalmát meg kell őrizni.

Az ország életében a szó parlamenti értelmében vett politikai harcok, sőt a kormány és az államapparátus változásai elhanyagolható szerepet játszottak. A hatalom tényleges gyakorlása csakis attól függött, hogy milyen volt a sah kapcsolata a személyek egy meghatározott csoportjával. A törvényhozás mindkét házának tagjait gyakorlatilag az uralkodó nevezte ki. A parlamenti képviselők ráadásul kötelezve voltak arra is, hogy a törvényhozási periódus kezdete előtt írjanak alá egy dátum nélküli lemondási nyilatkozatot, amit a későbbiekben bármikor fel lehetett használni, ha az adott képviselő renitens magatartást tanúsított az uralkodóval szemben. Ilyen körülmények között a parlament szerepe lényegében arra korlátozódott, hogy megszavazza az uralkodó törvénykezdeményezéseit. A kormány javaslatait a medzslisz automatikusan, egyetértéssel fogadta el. Magának a kormánynak semmiféle jelentős döntésre nem volt lehetősége. Ez annak volt a következménye, hogy a minisztereket és a miniszterelnököt maga a sah nevezte ki és bocsátotta el, holott a hatályos alkotmány szerint arra a mindenkori parlament volt jogosult. A tényleges döntések a sah magánkihallgatásain születtek. Ez a helyzet rányomta a bélyegét az egyes minisztériumok működésére. A miniszterek örökös védekező állásba helyezkedtek, hogy megvédjék saját pozíciójukat a rivális minisztériumok vagy egyéb politikai intézmények vezetőivel szemben. A miniszterek igyekeztek minisztériumaikat minél kedvezőbb fényben feltüntetni a sah előtt, így az adatok meghamisításától sem riadtak vissza. Az uralkodó ennek tudatában arra törekedett, hogy a rejtett gépezet vegye át a látható rendszer funkcióit, vagy legalábbis azokkal párhuzamosan működve ellenőrizze azokat. Jellemző sajátossága az önkényuralmi rendszereknek, hogy mindig újabb és újabb ellenőrző rendszereket kell bevezetni anélkül, hogy ezek igazán hatékonnyá válhatnának. Ez jellemezte az iráni rendszert is.

A Pahlavi-rendszerben minden vezető pozíciót a sah családtagjai, személyes barátai, illetve szoros bizalmasai töltöttek be. Az uralkodó iránti feltétlen lojalitás mindenkivel szemben alapvető követelmény volt. Ugyanakkor Reza Pahlavi arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy egyetlen tisztségviselő se bírjon nagyobb népszerűséggel és tekintéllyel, mint ő maga. A sah igyekezett minden riválisával leszámolni, s a lehetőségét sem hagyta annak, hogy bárki kihívást intézzen az ő személyes befolyásával és tekintélyével szemben. Ilyen körülmények között érthető, hogy az egymást követő kormányok élén „arc nélküli miniszterelnökök” álltak. E funkció viselője nem is miniszterelnök volt, hanem egy szultán kegyétől függő nagyvezír. Ezt a szerepet klasszikus módon játszotta el Amir Abbas Hoveyda, aki 1965 és 1977 között állt a kormány élén. Elfogadta saját korlátlan alárendeltségét, fő feladatának pedig azt tartotta, hogy megfelelően értelmezze az uralkodó szándékait. Azok a miniszterelnökök, akik eltérően vélekedtek az általuk betöltött pozícióról, hamar a menesztettek sorsára jutottak. A miniszterelnöki és miniszteri tisztségekhez hasonlóan alakult a többi politikai pozíció helyzete is. A tartományi kormányzók mind az uralkodó bizalmasai közül kerültek ki, s egy-két évnél egyik sem töltött több időt az adott tartomány élén. Miután a parlament tagjainak jelentős részét és a főbb politikai tisztségviselőket maga az uralkodó nevezte ki, így a választásoknak nem volt valódi szerepük az iráni politika alakításában. Bár minden alkalommal megtartották a parlamenti választásokat, azok tisztasága korántsem volt biztosítva. A hatalmi rendszer látható részének legfontosabb eleme maga a császári udvar volt, amely közvetlenül szolgálta az uralkodót és híd volt a rendszer láthatatlan részéhez. Az udvarban a Különleges Iroda játszotta a politikai végrehajtó apparátus szerepét: ellenőrizte a sah utasításainak a végrehajtását, összehangolta, illetve megszűrte az uralkodó kapcsolatait a különböző intézményekkel és személyekkel.

A sah rendszere valójában az ország valamennyi politikai intézményét maga alá gyűrte. Nem volt ez másként a politikai pártok esetében sem. Miután betiltották az ellenzéki politikai csoportosulásokat, azok csak illegalitásban működhettek tovább – kevés sikerrel. Két mesterségesen létrehozott párt uralta a politikai palettát: a kormánypárti pozíciót birtokló Melliyun (Nemzet) és az ellenzéki pozíciót birtokló Mardom (Nép). Már a pártok elnevezése is mutatja, hogy a Pahlavi-rendszerben a társadalomnak csak másodlagos szerep jutott az uralkodóval szemben. A sah abszolút hatalmának kibontakozásával a törvényhozás és annak két mesterséges pártja fokozatosan veszített a jelentőségéből. Később ezt a manipulatív kétpártrendszert is megszüntették és egyetlen pártot (Rastakhiz) hoztak létre. Míg korábban a részvétel az udvari pártok tevékenységében önkéntes volt, addig az egypártrendszer bevezetésekor a sah büntetéseket helyezve kilátásba minden iránit rá akart kényszeríteni arra, hogy tagja legyen az új pártnak. A politikai pártok felszámolásával valójában a szabad véleménynyilvánítás is sírba került. A sah betiltotta az ország legfontosabb lapjait és helyettük állami irányítással újakat indított. Minden információt, amely a néphez eljut, előbb a Tájékoztatási és Kulturális Minisztériumoknak kellett engedélyezniük, amelyek irányításáért a sah családtagjai voltak felelősek. A nyílt politikai vitákat felváltotta a rémület csendje, minden politikai tevékenységet szigorúan ellenőriztek. A legkisebb kritika is komoly következményekkel járt. Szerencsés esetben bebörtönzést, rosszabb esetben pedig kivégzést vont maga után. A politikai foglyok száma 1976-ban meghaladta az ötvenezret, hasonlóan magas volt azonban a politikai gyilkosságok áldozataiul esett személyek száma is.

Politikájának megvalósításához a sah a saját kezébe összpontosította az állami hatalmi eszközöket és azokat tökéletes elnyomó eszköztárrá építette ki. Az egyszemélyi diktatúra tartószerkezete több szervezetből tevődött össze. A legfontosabb a Császári Ellenőrzés volt, melyet 1958-ban hoztak létre. Jelentős szerepet játszott abban, hogy az 1963-as erőpróba után kibontakozhatott az abszolút hatalom rendszere. A Császári Ellenőrzés fontosságát az adta meg, hogy minden Iránban működő testület vagy szervezet köteles volt együttműködni az Ellenőrzés apparátusával, s ennek az apparátusnak joga volt előzetes bejelentés nélkül bármikor vizsgálatot tartani a minisztériumokban és az egyéb intézményeknél, beleértve a királyi család tagjait is. Csakis az uralkodónak tartozott felelősséggel. Nem volt egyéb, mint a sah szuperrendőrsége a rendőrállamon belül. Legfontosabb feladata, hogy az önálló hatalmi bázis létesítésére alkalmas szervezeteket ellenőrizze. A Császári Ellenőrzés szervezetén belül működött az úgynevezett Különleges Akció, mely egységet akkor vetették be, ha rendkívül sürgős és bizalmas feladatról volt szó és olyan természetűről, amelynek végrehajtása bizonyos brutalitást igényelt. A sah uralkodásának utolsó szakaszában hozták létre a Császári Bizottságot, mely szintén az önkényuralom egyik tartópilléréül szolgált.

Mohammad Reza Pahlavi abszolút hatalmának legfontosabb tartóoszlopa azonban az 1957-ben parlamenti rendelettel létrehozott Állambiztonsági és Információs Szervezet (SAVAK) volt. A szervezet létrehozásában mind az amerikai, mind az izraeli titkosszolgálatok szerepet játszottak, sőt az összefonódás a későbbiekben is megmaradt, amikor az iráni ügynökök az Egyesült Államokban és Izraelben kaptak kiképzést. A SAVAK tevékenysége elsősorban a fennálló rendszerrel szembeni ellenzéki erők megsemmisítésére irányult. Cselekvési szabadsága csaknem teljes volt, ami a monarchia ellenfeleinek ellenőrzésétől, üldözésétől és lefogásától a kínzásig és a gyilkosságokig terjedt. Az állandó munkatársak száma elérte az ötvenezret, de egyes jelentések szerint nem kevesebb, mint 3 millió iráni alkalomszerűen informátora volt a szolgálatnak. A SAVAK az ország valamennyi hatóságát ellenőrizte. A vezető személyek vagy maguk is tagjai voltak a szervezetnek, vagy számadásra és jelentéstételre voltak kötelezve az irányába. A politikai intézményekben való részvétel és a különböző politikai tisztségek betöltése a SAVAK írásos engedélyéhez volt kötve, aminek eredményeként a sah Irán teljes politikai és társadalmi életét ellenőrizhette. A SAVAK elsősorban belső elhárítással foglalkozott, illetve a belföldi politikai rendőrség feladatait látta el, tevékenységi köre azonban túlterjedt ezeken a feladatokon. Így például feladatkörébe tartozott a külföldön élő irániak megfigyelése, adott esetben pedig azoknak a likvidálása is. A SAVAK erre a célra sűrű ügynökhálózatot épített ki Európában, valamint több emigráns szervezetbe is beépült. Ezek az ügynökök a külföldön élő iráni ellenzékiekkel szemben a legkülönfélébb eszközöket, így a megfélemlítést, az otthon élő családtagok felelősségre vonásával való fenyegetést, a merényleteket, de akár a pénzzel való csábítást és ígéreteket is alkalmazták, hogy elhallgattassák őket. Feladataik ellátása során gyakran együttműködtek a szóban forgó országok titkosszolgálataival is. A SAVAK Nassiri tábornok vezetésével az egész világot behálózó, mindenható terrorszervezetté vált, amely azonban nem maradt ellenőrizetlenül. Az Állambiztonsági és Információs Szervezet ellenőrzésére ugyanis létrehozták a Különleges Felderítő Irodát – más néven a J-2 osztályt – amely emellett a felderítés és a katonai titkosszolgálat feladatait is ellátta.

Az önkényuralmi rendszer következő pillérét a hadsereg jelentette, amelyet a sah személyes hatalma legfőbb garanciájának tekintett. A nagy létszámú hadsereg és az ugyancsak rendkívül népes, különleges kiváltságokkal kényeztetett tisztikar másik belpolitikai szerepe az volt, hogy ellensúlyt alkosson a kifejezetten rendőri szervekkel szemben. A nagy katonai establishment ugyanis képessé teszi az uralkodót arra, hogy szétaprózza a személyes hatalmi bázis létesítésére irányuló törekvéseket. Egy kicsi, de szorosan szervezett katonai elit esetleg fenyegetést jelenthet a rezsim számára. A szélesebb körű katonai szerkezet nehezebbé teszi a szorosan szervezett katonai ellenzék megjelenését. Ezért annak érdekében, hogy a nyugtalan katonákat adott esetben az ország ritkán lakott területein helyezhessék el, a sah a hadsereget az addigi három helyett tíz katonai körzetre osztotta fel. Egy esetleges katonai puccs elkerülését szolgálta az is, hogy a tisztikaron belül minden kinevezés vagy előléptetés az uralkodó személyes döntésétől függött, és a leglényegesebb kritérium minden esetben az volt, hogy a sah mennyire volt meggyőződve a jelölt személyes lojalitásáról. A tisztek kiképzésére külön katonai egyetem állt rendelkezésre, a tisztek hűségének vizsgálatára pedig a hadsereg saját titkosszolgálattal rendelkezett. Maga a tisztikar kivételezett réteget alkotott, szigorú rendelkezések tömkelegével szigetelték el szinte teljesen a társadalom egészétől. Emellett magától a hadseregtől is megkövetelték az elkülönülést, amely arra irányult, hogy az egyszerű katonáktól egészen a tábornokokig kapcsolataiban és fellépésében mindenki csak a magasabb rangúakhoz igazodhat. Így még az egyenrangúak közötti legcsekélyebb érintkezést is gyanúsként kezelték. A hadsereg parancsnokai lojalitásuk ellenére nem maradtak sokáig ugyanabban a pozícióban. A harci erők egy részének parancsnokait szabály szerint 2-3 év után más posztra helyezték át, ezzel is igyekezve elkerülni egy esetleges katonai puccsot. Mindezekből kitűnik, hogy igen komoly ellenőrzési és felügyeleti rendszer jellemezte az iráni hadsereget. A diktatúrákra jellemző túlbiztosítási hajlam tehát Iránban is megfigyelhető.

A Pahlavi-rendszer zavartalan működését voltak hivatottak biztosítani a katonai bíróságok is, amelyek a katonai esetek mellett politikai ügyekben is hivatottak voltak eljárni. Ezeknek a bíróságoknak a tagjait maga az uralkodó nevezte ki, a védelmet pedig nyugdíjas katonatisztek látták el. A védőügyvédeknek nem volt szabad a vádlottak vallomásain kívül más mentesítő bizonyítékokat felhasználni a bírósági eljárás során. A gyakorlatban eleve a vádlott bűnösségéből indultak ki, amit az esetek többségében az előzőleg kínzással kikényszerített beismeréssel bizonyítottak. Ezért nem meglepő, hogy a Pahlavi-rendszer fennállása alatt egyetlen olyan eset sem volt, amikor a bíróság felmentő ítéletet hozott volna. Ellenben több száz halálos ítéletet mondtak ki és hajtottak végre. Csak 1972 és 1976 között több mint 300 halálos ítéletet hoztak a katonai bíróságok. Nem voltak ritkák azonban a bírósági eljárást mellőző politikai gyilkosságok sem.

Az abszolút monarchia háttérintézményei közül külön említést érdemel a Pahlavi Alapítvány, amely az uralkodó által személyesen irányított korrupció helyszínéül szolgált. Az alapítvány biztos és intézményes csatornarendszer volt a különböző megvesztegetési és korrupciós pénzek áramlásához. Emellett lehetőséget biztosított az uralkodónak arra, hogy legszűkebb családi és bizalmi köre révén ellenőrizze a gazdaságnak a számára fontos szektorait és ugyanakkor finanszírozza az uralkodóház költséges passzióit. A kormány után a Pahlavi Alapítvány volt az országban is a legnagyobb gazdasági hatalom. Az alapítvány érdekeltségei teljes mértékben sohasem kerültek nyilvánosságra, de a legfontosabbak ismertek. Tulajdonában volt: az iráni állami tankhajó-flotta, az Omran Bank (az ország ötödik legnagyobb kereskedelmi bankja), a Melly Biztosító Társaság (harmadik legnagyobb biztosító társaság), a Perzsa-öböl Hajózási Társaság, a Császári Könyvkiadó Vállalat, de számos gyárral is az alapítvány rendelkezett. A Pahlavi Alapítványon keresztül bonyolították le 1974 után azokat a külföldi beruházásokat is, amelyeket az olajdollárokból finanszíroztak (pl. felhőkarcoló vásárlás New Yorkban, a Pan American részvényeinek megvásárlása, az Intercontinental szállodahálózat részvényeinek a megvásárlása). A gazdasági visszaéléseknek óriási szerepük volt a sah és rendszere elleni felháborodás kibontakozásában és így a rendszer bukásában. A hatalom kegyetlenül elnyomta a lakosság nagy részét, de ugyanakkor elképesztő engedékenységet mutatott ama körülbelül 2000 család irányában, amelyek a rezsim legfőbb gazdasági haszonélvezői voltak és néhány év alatt kolosszális vagyonokat harácsoltak össze. Az ország kizsákmányolása a felsőbb rétegek által, a felmérhetetlen korrupció, amely az egész országot behálózta és jelen volt szinte minden területen, ágazatban nem véletlenül ingerelte fel a szegényebb rétegeket, akik a reformok ellenére is kívül maradtak az eredményekből, az olaj nyújtotta milliókból, és továbbra is nélkülözni kényszerültek. Mindezzel szemben állt a fényűző udvar és a királyi család pazarló életvitele.

Mohammad Reza Pahlavi uralkodása alatt Iránban minden kétséget kizáróan a Közel-Kelet egyik legkeményebb diktatúrája jött létre. A sah ugyan megőrizte az alkotmányos berendezkedés intézményeit, amelyek azonban valódi jelentőséggel mégsem rendelkeztek. A rendszert a háttérben álló erőszakszervezeteken keresztül maga a sah irányította, aki teljességgel meg volt győződve arról, hogy helyes amit tesz. Magát felvilágosul vezetőnek tekintette, aki az embereknek jobb megélhetést, az országnak pedig nagyobb függetlenséget biztosít. Egyszemélyes diktatúráját azzal indokolta, hogy az egyszemélyes döntési hatalom viheti csak előbbre a dolgokat Iránban. Ráadásul véleménye szerint ezt a nép azon felfogása is alátámasztja, amely szerint az az uralkodót atyjának, vezetőjének és tanítójának ismeri el. Valójában Mohammad Reza Pahlavi önkényuralmának és elhibázott modernizációs programjának köszönhetően a társadalom valamennyi rétege szembefordult az uralkodóval, akinek abszolút hatalma hónapok leforgása alatt semmivé foszlott. Az 1979-es forradalom eredményeként pedig megdőlt a monarchia, s egy új, sok tekintetben demokratikusabb, ám kevésbé sem szabadabb rendszer született meg az Iszlám Köztársaság képében.

A Pahlavi-diktatúra: Történelmi felvezető

A történelmi folyamatok áttekintése

Az egyszemélyi uralom nem idegen a Közel-Kelet államaiban. Az iszlám világra általánosan jellemző az erőskezű államférfiak uralkodása. Nem volt ez másként Perzsiában sem, amely csak akkor volt képes maradandót alkotni, illetve szoros egységet mutatni, ha egy nagyhatalmú uralkodó került a pávatrónra. A túlzott császári hatalom azonban fokozatosan növelte az egyszemélyi hatalmi rendszerrel szembeni ellenszenvet a társadalom széles köreiben. Az iráni politikai fejlődés szempontjából kulcsfontosságú esemény volt az 1905 és 1911 között lezajló alkotmányos forradalom. A tömegmozgalmak a külföldieknek adott koncessziók, az ország idegeneknek történő kiárusítása miatt szerveződtek meg és léptek színre 1905-ben. Céljuk azonban sokkal több volt, mint a kiváltságok felszámolása és a nyugatiak távozásra bírása az országból. A félgyarmati státusz megszüntetése mellett a parlament összehívását, a szabad választások megtartását, az alkotmány kidolgozását, vagyis egy alkotmányos monarchia létrehozását tűzték ki célul. Az alkotmányos forradalom valójában a sahok egyszemélyi uralmának igyekezett keretet szabni. A forradalom eredményeként összeülő új parlament által megalkotott alkotmány korlátok közé szorította a mindenkori uralkodó hatalmát. Az új alkotmány értelmében ugyanis a nép által választott parlament (medzslisz) és az annak felelős kormány lettek az állam legfontosabb intézményei. A polgári forradalom további vívmánya a politikai klubok és körök legalizálása volt, amelyek a későbbi pártok alapjaiul szolgáltak. Lényegében az alkotmányos forradalom teremtette meg a szavazás és a parlament intézménye révén azt a demokratikus keretet, ami napjainkban is jelen van az Iszlám Köztársaságban.

Az alkotmányos forradalom eredményeként Perzsia megindult az európai parlamentarizmus modellje felé vezető úton, ám ez az út korántsem volt akadályoktól mentes. Az 1906-ban kidolgozott alkotmány ugyan keretet biztosított a demokratikus fejlődéshez, valójában azonban nem garantálta annak sikerét. A mindenkori sahok ugyanis képesek maradtak arra, hogy bármikor visszaszerezzék korábbi pozícióikat. A kidolgozott keretet, ha a szükség úgy kívánta, könnyen át lehetett lépni. Mindezt bizonyította az is, hogy az 1907-ben hatalomra kerülő Mohammad Ali sah visszatért az autokrata hatalomgyakorlás módszereihez. Az alkotmányos fejlődést visszafordítani igyekvő sah a nép ellenállásának köszönhetően végül megbukott, de a korlátlan hatalomgyakorlás intézménye az alkotmányos sikerek ellenére továbbra is jellemzője maradt az iráni politikának. Az első világháború zavaros éveit követően hatalmi pozícióba felemelkedő Reza Khan – a Pahlavi-dinasztia megalapítója – szintén az egyszemélyi uralomhoz tért vissza a parlament által korlátok közé szorított monarchiával szemben.

Reza Khan az első világháborút követően, egy 1921-ben végrehajtott vér nélküli puccsban ragadta magához a hatalmat. Néhány éven belül elfojtott minden demokratikus mozgalmat és minden ellenzéki csoportot kiszorított a hatalomból. Előbb hadügyminiszter, majd később miniszterelnök lett, végül 1926-ban császárrá koronázták, uralkodásával pedig kezdetét vette a Pahlavi-dinasztia 1979-ig tartó uralma. Reza Pahlavi ugyan először Kemal Atatürk nyomán köztársasági államformát kívánt megteremteni Perzsiában, végül azonban a monarchia mellett döntött. Ennek oka egyfelől a köztársasági formától való síita egyházi idegenkedésben keresendő, másfelől pedig a sah személyes ambícióiban. Reza Pahlavi eredetileg nem volt monarchista, célja egy erősen központosított nacionalista önkényuralmi rendszer megteremtése volt. Számára a hatalom típusa és formája csak másodlagos jelentőséggel bírt. Ennek megfelelően a monarchia leple alatt egy egyszemélyi uralmon alapuló diktatúrát épített ki. Radikális változtatásokat hajtott végre, amelyek mind a saját hatalmának a védelmét szolgálták. Így például átszervezte a hadsereget, amely uralkodása alatt mindvégig a rendszer legfőbb támaszának számított. Átalakította a hatályos jogrendszert, aminek eredményeként könnyű szerrel számolhatott le a politikai riválisaival és a különböző ellenzéki csoportosulásokkal. Uralkodása alatt lényegében megszületik az első központosított állam a modern Iránban. A hatalomkoncentrációs törekvések mellett – illetve azzal párhuzamosan – a sah igyekezett az országot modernizálni és felemelni, hogy Irán az ókori Perzsiához hasonlóan befolyásos szereplővé váljon a nemzetközi színtéren. Így sor került az egységes állami iskolarendszer megteremtésére, a Teheráni Egyetem megalapítására, a transz-iráni vasútvonal megépítésére, az Iráni Nemzeti Bank felállítására, az önálló iráni vámrendszer kidolgozására. A reformok ellenére azonban nem következett be nagy áttörés. Az ország ugyan komoly gazdasági fejlődésen ment keresztül, de abból csak az uralkodói család profitálhatott. A modernizáció sikereiből az átlagos iráni polgár nem részesülhetett. Reza Pahlavi rendszerében az iráni lakosságnak nem maradt más szerep, mint az uralkodó lojális szolgálata.

A második világháború kitörésekor Reza Pahlavi sah semlegesség álláspontra helyezkedik, titokban azonban a náci Németországgal szimpatizál. A szövetséges hatalmak attól tartva, hogy Németország megszerzi az iráni ásványkincs-készleteket, megszállják az országot. Az események hatására 1941 szeptemberében a sah lemond a trónról, de a parlamentet még felesketi fiára, aki Mohammad Reza Pahlavi néven Irán uralkodója lesz egészen az 1979-es iszlám forradalom győzelméig. Az ifjú trónörökös azonban nem léphetett azonnal trónra. A szövetséges megszállás és a világháború befejeződését követő bizonytalan helyzet lehetetlenné tette, hogy valódi hatalmat gyakorolhasson az új uralkodó. A brit és orosz csapatoknak az országból történő távozásával, illetve az azeri és kurd államkísérleteknek a kudarcával Mohammad Reza Pahlavi végül 1947-ben ténylegesen elfoglalhatta az uralkodói trónt. A trónörökös ugyan egy központosított államot és egy fejlődő gazdaságot örökölt apjától, mégsem bírt azonban olyan korlátlan hatalommal, mint az idősebbik Pahlavi. Ennek oka elsősorban a világháború befejeződését követően kibontakozó szabadabb légkörben keresendő. A háborút követően ugyanis megjelenhettek azok a politikai csoportok, amelyek korábban még illegálisnak minősültek. A parlamentáris rendszer a szövetséges hatalmak közbenjárására ismét fejlődésnek indulhatott. Így a sah uralma korlátok közé szorult, ami azonban nem tartott sokáig. 1949 februárjában sikertelen merényletet követtek el Mohammad Reza Pahlavi ellen, ami kiváló ürügyként szolgálhatott ahhoz, hogy a sah fokozatosan felszámolja a hatalmát korlátozó politikai erőket. Így kerülhetett sor az iráni kommunista párt (Tudeh) betiltására. Hatalmának kiterjesztése érdekében pedig számos egyéb lépést is foganatosított. Így többek között elfogadtatta a parlamenttel azokat a törvényeket, amelyek a sah hatalmát voltak hivatottak biztosítani (pl. szigorú sajtótörvény), illetve felállíttatta a parlament második kamaráját, amely az uralkodó érdekérvényesítő és ellenőrző intézményévé vált.

A sah központosító törekvéseivel szemben egyre nagyobb ellenzéki mozgalom bontakozik ki, amelyet Reza Pahlavi különböző népjóléti intézkedésekkel igyekszik felszámolni. Többek között saját magánbirtokait osztja szét a földnélküli parasztok között. Mivel ezek a lépések kevés sikerrel járnak, 1951-ben a liberális Mohammad Mossadeqet bízza meg a kormányalakítás feladatával. Mossadeq azonban a sah hatalmát korlátozó intézkedésekkel és az iráni olajipar államosításával kivívja Reza Pahlavi és a nemzetközi körök rosszallását, aminek eredményeként 1953-ban az amerikai, a brit és az iráni titkosszolgálatok által megszervezett katonai puccs áldozatául esik (Ajax-hadművelet). Mossadeqet ugyanúgy a belső és külső erők koalíciója döntötte meg, mint az alkotmányos forradalmat korábban. Mindez azt bizonyította, hogy Irán földrajzi elhelyezkedése sokkal fontosabbnak bizonyult a bipoláris rendszerben, mint a demokratikus modell erősítése az öbölmenti államban. A puccsot követően pedig a Pahlavi-rendszer sokkal erősebben került ki a válságból, mint amilyen előtte volt. 1953 után minden akadály elhárult az abszolút monarchia kiépítése elől, így Mohammad Reza Pahlavi hozzákezdhetett korlátlan hatalmának a kiépítéséhez.

A demokratikusan megválasztott és alkotmányosan kormányzó Mohammad Mossadeq megbuktatása 1953 augusztusában több tekintetben is jelentős változást eredményezett a háború utáni Iránban. A korábban csak korlátozott szerepet játszó Egyesült Államok 1953 után minden szempontból domináns aktorrá lépett elő az öbölmenti országban. Ezt bizonyította, hogy az 1954-ben létrehozott iráni olajkonzorciumban az USA már az Egyesült Királyság egyenrangú partnereként – 40 százalékos részesedéssel – vett részt. Az amerikai érdekeltség a fegyverek eladásában, a sahnak nyújtott tanácsadó személyzetben, valamint a civil és kormányzati programokban egyaránt megnyilvánult. Az Egyesült Államok részvétele az 1953-as katonai puccsban egyértelműen kifejeződésre juttatta, hogy Washington mellszélességgel áll Reza Pahlavi sah mellett, emellett pedig szertefoszlatta azokat a reményeket, amelyek szerint az USA arra törekszik, hogy előmozdítsa a demokratikus kormányzást és fejlődést Iránban. Ezzel párhuzamosan a sahnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyomó és diktatórikus módszereit demokratikusnak és modernnek tüntesse fel. Míg a második világháborút követően a külföldi hatalmak nyomást gyakoroltak, hogy az iráni uralkodó liberális és demokratikus módon kormányozzon, addig 1953 után ezt a nyomásgyakorlást felváltotta a sah önkényuralmának hallgatólagos támogatása. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a világ olajellátása szempontjából a nyugati kormányzatok és vállalatok biztonságosabbnak tekintették, ha Iránban egy Nyugat-barát uralkodó épít ki centralizált kormányzatot, mintha egy Nyugat-ellenes politikai erő kerekedne felül demokratikus eszközökkel. Ilyen körülmények között Mohammad Reza Pahlavi szinte szabad kezet kapott, hogy úgy irányítsa országát ahogyan az neki leginkább megfelel, miközben a nyugati érdekek érvényesülését is szem előtt tartja. Ez nyilvánult meg a sah ominózus fejlesztési programjában is, amellyel Iránt a harmadik világ vezető hatalmává kívánta tenni mind gazdaságilag, mind katonailag. Ez öltött gyakorlati formát az 1963-ban megindított „fehér forradalomban”, amely a japán Meidzsi-forradalomhoz hasonlóan egy felülről végrehajtott, a kapitalizáció folyamatát fölgyorsítani hivatott reformprogram volt. Az ország modernizálására irányuló program szorosan összefonódott az amerikai érdekekkel, ami Iránnak az amerikai támaszpontrendszerbe való beilleszkedésében mutatkozott meg.

1953 után minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy Mohammad Reza Pahlavi kiépítse egyszemélyi uralmát. Az eszközök tekintetében nem válogatott, a bebörtönzést, a kínzást és a gyilkosságot egyaránt alkalmazta, hogy elhallgattassa politikai ellenfeleit, illetve, hogy megszilárdítsa hatalmát. Az erőszakos lépéseknek köszönhetően pedig viszonylag gyorsan kiépült az abszolút monarchia és annak elnyomó apparátusa. Így az 1960-as évek elején jelentkező ellenállási és tiltakozó mozgalmakat a sah már könnyűszerrel le tudta törni és képessé vált arra, hogy megőrizze egyszemélyi hatalmát egészen az 1979-es iszlám forradalomig. A despotikus, autokrata tekintélyuralmi rendszer, az ellenzéki megmozdulásokat kegyetlenül leverő erőszakszervezet, az Egyesült Államokkal – és Izraellel – való szoros külpolitikai és gazdasági kapcsolat, a nyugati kapitalizmustól egyoldalúan függő gazdasági fejlődés, az iszlám hagyományok és értékek teljes figyelmen kívül hagyása, a rohamos vagyoni-jövedelmi differenciálódás, a néptömegek széles rétegeinek marginalizálódása, romló életkörülményei, a „fehér forradalom” pozitívumait felülmúlva azonban az 1970-es évek végére az iráni társadalom széles rétegeit szoros egységfrontba sorakoztatták a sah rendszerével, az abszolút monarchiával szemben, amely széles összefogás elsöpörte a sah – nemzetközi körökben – oly stabilnak hitt hatalmát.

A Pahlavi-diktatúra: Bevezető

Irán politikai rendszere Mohammad Reza Pahlavi sah uralma alatt (1941-1979) 

A Közel-Kelet politikai rendszereivel foglalkozó kutatók és szakértők közül sokan állítják, hogy a Mohammad Reza Pahlavi nevével fémjelzett iráni monarchia a világ egyik legdiktatórikusabb rendszere volt. Az iráni uralkodó családhoz közel álló személyek és néhány Közel-Kelet kutató azonban éppen ellenkezőleg vélekedik. Véleményük szerint a Pahlavi-féle rendszer demokratikus volt, ráadásul sikeresen modernizálta a világ fejletlen országai közé tartozó iráni államot és társadalmat. A Pahlavi rendszerrel szemben az éppen azt felváltó iszlám köztársaságot tekintik diktatórikus rendszernek, ahol a vallási vezetés erőszakkal igyekszik megőrizni politikai hatalmát.

Valójában igen nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy melyik politikai rendszer tekinthető demokratikusnak Iránban. Tény, hogy mindkét nézet tartalmaz valós állításokat, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Amíg azonban a fennálló iszlám köztársasági rendszer az iszlám világot tekintve mindenképpen demokratikus berendezkedésnek tekinthető – még az olyan antidemokratikus intézmények ellenére is, mint például az Alkotmány Őreinek Tanácsa – addig a monarchia minden kétséget kizárólag diktatórikus rendszer volt – még ha olyan pozitív fejlemények is fűződnek a nevéhez, mint például a közoktatás reformja vagy az egészségügyi ellátás fejlesztése.

Jelen írás kísérletet tesz a Mohammad Reza Pahlavi személyéhez fűződő politikai berendezkedés bemutatására. Elemzi a politikai rendszer egészét és annak főbb alkotóelemeit. Így többek között a pártokat és magát a pártrendszert, az egyéni jogosítványok és szabadságjogok érvényesülését, a választások tisztaságát, valamint a hatalmi ágak elválasztásának megvalósulását. A politikai rendszer egészének megismeréséhez nélkülözhetetlen azonban a történelmi előzmények ismerete, így a Pahlavi-féle politikai rendszer elemzése előtt mindenképpen szükséges kitérni a történelmi folyamatok tanulmányozására is.