Királyságok vs. Köztársaságok

Vajon miért sikeresek az arab monarchiák?

Az „arab tavasz” forrongásait követően sziklaszilárdnak hitt rezsimek buktak meg, vagy éppenséggel recsegnek-ropognak jelenleg is. A megdőlt rendszerek mind köztársaságok voltak, míg a királyságok mindenütt túlélték a tiltakozó megmozdulásokat. A monarchikus berendezkedések sikerességét látva felmerül a kérdés, hogy vajon egyfajta „különlegességről” van-e szó, vagy csak a „szerencsésségnek” köszönhető, hogy a királyok továbbra is trónjaikon ülhetnek?

A társadalmi tiltakozások következtében három elnök volt kénytelen elhagyni a posztját (a tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Hoszni Mubarak, és a jemeni Abdullah Száleh), valamint távozott tisztségéből a líbiai népi dzsamahiríja vezére is (Moammer el-Kadhafi), jelenleg pedig a szíriai elnök (Bassár el-Aszad) küszködik, hogy megtartsa hatalmát a polgárháborúba sodródott országban. Ezzel szemben a királyok és emírek mind sikeresen átvészelték a forrongásokat. A kérdés tehát az, hogy vajon az államforma, vagyis az államfői tisztség keletkezésének módja, illetve a kormányzás természete mennyiben járulhatott hozzá a túléléshez, vagy ha mégsem, akkor milyen más (gazdasági, politikai, társadalmi) faktorok állhatnak a monarchikus sikeresség hátterében?

Az „arab tavasz” nem korlátozódott csupán a köztársaságokra, a „tiltakozás dominója” a monarchiákat is elérte: szinte minden királyságban volt kisebb vagy nagyobb tüntetés, amit akárcsak Egyiptomban, Líbiában és Tunéziában, a társadalmi elégedetlenség (így például a gazdasági nehézségek és a politikai korlátozások keltette frusztráció) hívott életre. Különösen két országban, Bahreinben és Kuvaitban csaptak fel a forradalmi lángok, amelyeket azonban sikerült erővel eloltani. (Előbbiben a síita-szunnita felekezetek szembenállása, utóbbiban a parlamentáris reformok elmaradása eredményezett komoly válságot.) Tüntetések voltak a többi olajmonarchiában is, így például az Egyesült Arab Emírségekben, Ománban, sőt még Szaúd-Arábia keleti provinciájában is. A monarchikus sorban Katar jelenti az egyetlen kivételt, ahol lényegében nem volt érdemi mozgolódás. (Mindez a piciny ország adottságainak és képességeinek köszönhető: hatalmas gázkészletek, befolyásos média, kicsi és homogén népesség, aktív és semleges külpolitika stb.) Az öbölbéli uralkodók mellett a másik két regnáló arab királynak, II. Abdullahnak és VI. Mohammednek is szembe kellett néznie rendszer-ellenes/kritikus társadalmi megmozdulásokkal: mind Jordániában, mind pedig Marokkóban tömegek vonultak utcára, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a vezetőikkel és a rendszerrel szemben.

Az „arab tavasz” tehát a királyságokban is jelentkezett, sőt Bahreinben és Kuvaitban mind a mai napig tartanak a tiltakozások. De vajon akkor miért nem lett vezér és rendszerváltás az arab monarchiákban? Nos, a konkrét eseteket látva a szakértők egy csoportja úgy érvel, hogy a monarchikus berendezkedés és a túlélési képesség között kapcsolat áll fenn, mert a királyságok mélyebb társadalmi és történelmi legitimációval rendelkeznek, mint a köztársaságok. Így például a Marokkót irányító Alavita dinasztia már közel négyszáz éve regnál, sőt családfáját egészen Mohamed Prófétáig vezetheti vissza, mindez pedig kétségkívül erősebb legitimitást eredményez, mint bármiféle forradalmi ideológia vagy mesterkélt eszmerendszer. Csakhogy a történelmi múlt nem menti meg a királyságokat, mint ahogyan azt számos gyakorlati példa is jól bizonyította: a királyi legitimáció kevésnek bizonyult Egyiptomban, Tunéziában, Irakban, Líbiában és Iránban egyaránt. Továbbá a tiltakozások intenzitását és kiterjedtségét látva egyre kevésbé állja meg a helyét az a tétel, hogy az abszolút monarchikus berendezkedés összhangban van az arab kultúrkör vallási és törzsi szokásaival, és ezért a királyság nagy támogatottsággal rendelkezik a közel-keleti fejekben. A 2011-es „arab tavasz” történései éppen ennek az ellenkezőjét bizonyították, amennyiben arról tanúskodtak, hogy az arab világ polgárai a despotikus hatalomgyakorlás helyett több elszámoltathatóságot és nagyobb részvételt kérnek a kormányzásban.

Mások a monarchia intézményesítettségében látják a siker zálogát, konkrétan abban, hogy a dinasztikus utódláson keresztül biztosítva van a hatalomváltás folyamatossága és zökkenőmentessége, vagyis hogy nem kell kikényszerített és megrendezett választások útján legitimálni az utódot (lásd például Gamál Mubarak kálváriáját Egyiptomban), s ez által nyilvánvalóvá, szemmel láthatóvá tenni a rezsim autoriter jellegét. Érvelésük szerint, a monarchia másik nagy előnye, hogy az uralkodó dinasztia képes minden hatalmi pozíciót monopolizálni, s így kvázi egypártrendszerben kormányozni az országot („kormányzati kiterjedtség”). A stabilitás záloga tehát, hogy a kulcsfontosságú tisztségeket betöltő családtagok veszély esetén zárják soraikat, hiszen együttesen érdekeltek a rezsim működésében és továbbélésében. Ezen gondolatmenet jó, de ha a történelmi példákat, még inkább a jelenkori szaúd-arábiai helyzetet vesszük górcső alá, akkor látható az is, hogy a dinasztikus utódlás korántsem biztos, hogy problémamentes, különösen, ha tucatnyi herceg küzd a királyi címért, a hatalmi státuszért folytatott versengés pedig minden politikai és társadalmi kérdés kapcsán frakcióharcokat generál. A tekintetünket Ománra vetve pedig az a tétel is megdől, hogy csak és kizárólag a családtagokkal teletűzdelt kormányzat lehet képes a túlélésre: Kabusz szultán ugyanis igyekezett minden rokonát száműzni a politikai pozíciókból. (Végül a dinasztikus rendszer problematikáját jól szemlélteti, hogy az iszlám vallási iskolák megszerveződésében és a közel-keleti birodalmak történetében mindenkor nagy szerepe volt az utódlási viszályoknak.)

A monarchikus berendezkedés további előnyeként említik, hogy ebben a rendszerben az uralkodó egyfajta intézményi és szimbolikus távolságot tarthat a politikai arénától, s magát sokkal inkább legitim közvetítőként tűntetheti fel. Magyarán, a háttérből irányíthat, miközben a felmerülő kudarcokért az egyes politikai intézményeket és szereplőket teheti felelőssé. Jordániában II. Abdullah a miniszter-elnökére és annak kormányára hárította a felelősséget, majd új kinevezésekkel igyekezte elejét venni a tiltakozások eszkalálódásának – több-kevesebb sikerrel. A királyok mesterei az „oszd meg és uralkodj” taktikának, legyen szó az ellenzéki erők beemeléséről vagy azok elnyomásáról, a parlamenti frakciók egymás ellen történő kijátszásáról, vagy éppen a választások manipulálásáról – mindez a Perzsa-öböl kis monarchiáiban egyértelműen nyomon követhető. Továbbá ügyesen használják ki a fenyegetettség, vagy éppenséggel a különlegesség mítoszát: az iszlamista erők térnyerésével való riogatást, vagy a külső modellek átvételének adaptálhatatlanságára hivatkozva a saját fejlődési út szükségességét. Ez persze nem csak a királyságok kiváltsága, hanem a köztársaságok jellemzője is. (Így például, Ali Khamenei, az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője is megfogadta a machiavellista érveket és tanításokat: az ajatollah a függöny mögül irányítja a kormányzati előadást.)

A „királyság-párti” csoport hovatovább megjegyzi azt is, hogy a 2011-es tiltakozások kezelésének sikerességében szerepet játszott az is, hogy a köztársaságokkal összehasonlítva a királyságok jobb (vagyis „kevésbé rossz”) eredményekkel-mutatókkal büszkélkedhettek. Ez azonban relatív, ráadásul ez a „siker-faktor” már sokkalta inkább az adott ország gazdasági teljesítményével van összefüggésben, mintsem magával az állami berendezkedéssel. (A legitimációt erősítő királyi patronázs-rendszer mit sem ér, ha nincsenek hozzá olajdollárok.) Végezetül, álláspontjuk szerint a monarchiák túlélése annak is köszönhető, hogy az uralkodók által tett reformígéreteket a társadalom „hajlamosabb” elfogadni. Így például a marokkói király, VI. Mohamed a társadalmi szorításban előrefelé menekülve lényeges reformokat helyezett kilátásba, mindez pedig úgy fest, hogy egyelőre (valóban) segített normalizálni a helyzetet. Az alattvalók lojalitásának megőrzéséhez azonban a királyi legitimáció konkrét eredmények nélkül aligha lesz elegendő hosszabb távon. (A reformok ígéretével pedig nem csak a királyok élhetnek, s nyerhetnek időt, hanem a köztársasági elnökök is, mint ahogyan azt Algéria példája mutatja.) 

A királyságok sikerességének mibenlétét kutatva a másik tábor úgy vélekedik, hogy a túlélés kulcsa nem a monarchikus berendezkedésben (a kulturális és intézményi karakterjegyekben) rejlik, hanem olyan „külső” tényezőkben, mint például a szénhidrogén-készletek nyújtotta hatalmas bevétel (amiből lehetséges a társadalmi rend finanszírozása), vagy a földrajzi fekvésből adódó stratégiai jelentőség (ami „megértőbb” támogatást eredményez a nemzetközi partnerek körében).

Az arab monarchiák stabilitása, a 2011-es társadalmi válságok túlélése leginkább a kőolaj és földgáz adta lehetőségeknek volt köszönhető. A Perzsa-öbölben regnáló különféle dinasztiák az olajvagyonukra támaszkodva építették ki és szilárdították meg uralmukat a történelem során – és nincs ez most sem másként. Az uralkodók az olajdollárokat felhasználva egyfajta „társadalmi szerződést” kötöttek az alattvalóikkal, akik a lojalitásukért és feltétel nélküli engedelmességükért cserébe (állami szubvenciók, lakhatási támogatások, közalkalmazotti státuszok, és széles szociális ellátások formájában) részesedést kaptak az olajvagyonból. Ezek az olajmonarchiák az „arab tavasz” forrongásait is javarészt az olaj-járadékoknak köszönhetően tudták sikeresen átvészelni. A szénhidrogének kitermeléséből-eladásából származó bevételek ugyanis pénzügyi forrást biztosítottak a politikai nyugalom helyreállításához. Egyrészt, az olajdollárok lehetővé tették a lágy konfliktuskezelést, az uralkodók szociális programokat hirdetve, dollár-milliárdokat befektetve megálljt parancsolhattak a tiltakozó tömegeknek. (Szaúd-Arábia közel 130 milliárd dollárt irányzott elő a fejlesztésekre.) Másrészt, a biztos és vaskos költségvetéseikből finanszírozni tudták az elnyomó apparátusaikat és a belbiztonsági erőiket, valamint a királyok patrónus-kliens szerveződéseit is. Harmadrészt, az olajjövedelmeket kihasználva kiterjedt „média-birodalmakat” működtethettek, amelyek az események saját értelmezését adva biztosíthatták, illetve erősíthették a monarchiák legitimációját. (Katarban többek között azért nem került sor komolyabb tüntetésre, mert az Al Jazeera képes volt hitelesen közvetíteni, sőt azonosulni is a tiltakozókkal.) Végezetül, mint ahogyan az már korábban említve volt, a kőolaj nem csupán az anyagi fedezetet teremtette meg a rezsimek túléléshez, hanem nemzetközi támogatottságot is. (A stratégiai jelentőségű energiahordozók birtoklása azonban nem csak a királyságok túlélését biztosítja, hanem a köztársasági rendszerekét is. Algéria – ahol egyébként 2010 decemberében elsőként robbantak ki a tiltakozások – a hatalmas gázkészleteiből származó bevételeit készpénz-kifizetésekre, béremelésekre, állami szubvenciókra, fejlesztési és munkahely-teremtési programokra költve eddig sikeresen vészelte át a válságot.) 

A fekete arany persze önmagában nem jelent megoldást, sőt akár kiváltó oka is lehet a rezsimváltásnak. Ha valaki nem elég bölcsen használja fel a rendelkezésre álló olajdollárjait, az könnyen bajba kerülhet, mint ahogyan azt a líbiai generális esete is bizonyította. Az ország ugyan hatalmas kőolaj-bevételekkel rendelkezett, de azok a Kadhafi-rendszer korrupciós útvesztőjében elveszve inkább rombolták, mint sem erősítették a vezetés társadalmi legitimációját. (A rezsim képtelen volt leszerelni az ellenzéket és mobilizálni a lakosságot a vezető oldalán.) Hasonlóképpen járt az iráni sah, Mohammed Reza Pahlavi is, aki az 1973-as olajárrobbanásból származó hatalmas profitját rosszul és meggondolatlanul fektette be: a pénzt egyfelől az erőltetett modernizációs programjára (többek közt a túlzott iparosításra) költötte, másfelől pedig fényűző presztízs-beruházásokra tékozolta el (lásd a Pahlavi-Alapítvány New York-i felhőkarcoló vásárlásait) – sorsa ezt követően megpecsételődött, s végül távoznia kellett a pávatrónról.

A kőolaj jól felhasználva életmentő lehet, de mi a helyzet azokban a monarchiákban, ahol nincsen hatalmas olaj vagy gázvagyon, vajon ezek a királyságok akkor minek köszönhetik a túlélésüket? Nos, ez esetben sem a különleges királyi legitimációban rejlik a siker kulcsa, hanem sokkalta inkább a külső szereplők támogatásában. Az arab uralkodók minden biztonsági és politikai kihívás kapcsán rendezik soraikat, s a válságban igyekeznek egymás segítségére sietni – hiszen jól tudják, ha az egyik monarchia bukik, akkor előbb-utóbb a többiek is bajban lesznek. (A köztársaságok esetében a kölcsönös segítség-nyújtás nem ennyire nyilvánvaló.) A nagy olajtermelő monarchiák előszeretettel támogatják a kisebb kollégáikat, hogy így biztosítsák a saját zavartalan működésüket, illetve hogy fenntartsák a regionális stabilitást. 2011-ben például Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, és az Egyesült Arab Emírségek közösen közel 5 milliárd dollár gyors-segélyt utaltak át a szerényebb költségvetésű Jordániának és Marokkónak, s még ennél is nagyobb összeggel, majd 20 milliárd dollárral segítették az öbölbéli társaikat, a bahreini és az ománi uralkodókat. Ezeknek a „segélycsomagoknak” a bölcs felhasználásával (az ártámogatások növelésével, a munkahely-teremtés ígéretével, és a biztonsági erők megerősítésével) tehát a szegényebb királyságok is képesek voltak a társadalmi tiltakozásokat lecsillapítani.

Bahrein esetében pedig jól látható, ha az anyagi segítségnyújtás mégsem lenne elég, akkor a külső szereplők akár fegyverrel is beavatkoznak, csak hogy így biztosítsák be a saját továbbélésüket. A piciny szigetállam nem számít szénhidrogén-nagyhatalomnak, ráadásul a síita-szunnita felekezeti szembenállás is sokkalta élesebb, mint bármely más öböl-menti monarchiában. Éppen ezért Rijád, amikor látta, hogy az al-Khalifa család önerőből nem lesz képes rendet teremteni Manama utcáin, akkor nem késlekedett katonákat küldeni, s erővel helyreállítani a politikai nyugalmat. Bahrein uralkodóját tehát nem a királyi legitimáció vagy az intézményi manipuláció mentette meg a bukástól, hanem sokkal inkább a jól felhasznált segélyek és támogatások rendszere, no meg a GCC-haderő nyújtotta védelmi garancia. (A határokon átívelő együttműködés, a biztonsági és politikai interdependencia ugyanakkor nem csak a királyságok esetében figyelhető meg, hanem a köztársaságok tekintetében is, gondoljuk csak Szaúd-Arábia aktív szerepvállalására a jemeni átmenet levezénylésében.)

A kollegiális összetartás mellett a nemzetközi támogatottság volt az, ami még érdemben hozzájárult a monarchiák 2011-es „sikerességéhez”. A királyságok ugyanis amellett, hogy komoly szénhidrogén-készletekkel rendelkeznek, igen jó földrajzi adottságokkal is bírnak, vagyis a geopolitikai jelentőségük folytán a nemzetközi szereplők körében kulcsfontosságú partnereknek számítanak. Egyiptommal és Tunéziával ellentétben a monarchikus rendszerek a tiltakozások során mindvégig élvezték a nyugati (és más vezető) hatalmak egyértelmű támogatását. Az Egyesült Államoknak komoly érdekeltségei vannak az olajmonarchiákban, így például Bahreinben horgonyoz az ötödik flotta, s Katarban van a regionális főparancsnokság, de Kuvaitnak és Ománnak is fontos szerep jut az amerikai biztonsági és külpolitikai stratégiában. Washington számára az öböl nem csupán az energia-biztonság miatt fontos, hanem azért is, mert a királyságokra támaszkodva stabilizálhatja Irakot, illetve ellensúlyozhatja Iránt. Éppen ezért az amerikai adminisztráció az öbölbéli tiltakozások során mindvégig csendben maradt, a status quo megőrzése végett pedig még a legkomolyabb emberi jogi visszásságok felett is szemet hunyt. De nem csak a Perzsa-öböl monarchiái részesültek „külső segítségben”, hanem a másik két királyság is. Jordánia ugyan nem rendelkezik olajkincsekkel, de rendkívül fontos területen fekszik, amennyiben közvetlenül érintett a közel-keleti konfliktusban, illetve határos Irakkal és Szíriával. Washington éppen ezért nem csupán segélyekkel támogatta meg II. Abdullah királyságát, hanem még katonákat is küldött, hogy így őrizze meg a Hasemita monarchia stabilitását. Franciaország pedig azt követően, hogy tunéziai kliensét elveszítette, igyekezett mindent megtenni azért, hogy ez Marokkó esetében ne ismétlődhessen meg. (A diktatúrák ugyan képesek lehetnek önállóan is véget vetni a társadalmi tiltakozásoknak, de a folyamatos külföldi patronázs megkönnyíti, és sokkal olcsóbbá teszi a regnáló diktátorok dolgát.)

Noha a királyság intézményének kétségkívül vannak olyan előnyei, amelyek a 2011-es forrongások közepette valóban hozzájárulhattak a stabilitás megőrzéséhez, a monarchikus berendezkedést azonban nem szerencsés túlmisztifikálni. Az uralkodók ugyan népszerűek lehetnek a személyiségüknek és a követett politikájuknak köszönhetően, de a királyi legitimáció mit sem ér, ha nincs mellette erősen ellenőrzött média és megbízható biztonsági apparátus. Lényegi működésüket tekintve a királyságok tehát nem sokban különböznek a tipikus közel-keleti autoriter rezsimektől. Az arab monarchiák messze nem „különlegesek”, inkább csak „szerencsések”, mivel a kínálkozó geo-gazdasági és geo-stratégiai lehetőségeket megragadva képesek kezelhető keretek között tartani a társadalmi elégedetlenséget. Amennyiben a külső tényezőket kivesszük a „túlélési egyenletből” (ha elvesszük Szaúd-Arábiától az olaját, Jordániától a nyugati támogatást, Bahreintől a GCC-intervenciót, vagy éppen Marokkótól a speciális francia kapcsolatot), úgy az arab királyságok már korántsem tűnnek megingathatatlan és megdönthetetlen entitásoknak. Továbbá látható az is, hogy az olajdollárokra és a külső támogatókra alapozott taktika nem csak a monarchiákban működik, hanem egyes köztársaságokban is. A komparatív vizsgálódást követően kijelenthető, hogy az igazság – mint mindig, most is valahol – félúton van, na meg persze abban, hogy bár a problémák azonosak, de az esetek igencsak különbözőek, hiszen az események kifutását a lokális dinamika és az egyedi karakterjegyek határozzák meg. 

Az „arab tavaszt” követően úgy tűnik, hogy a királyságok jobb helyzetben vannak a republikánus társaiknál, hosszabb távon azonban korántsem garantált a monarchikus berendezkedés sikeressége. Egyrészt sok a belső probléma (csökken az olaj-bevétel, növekszik a munkanélküliség, és „ébredezik” a társadalom), másrészt pedig bizonytalan a regionális környezet (a szomszédos államok instabilak, vagy éppenséggel ellenségesek). Végezetül pedig sok múlik majd azon is, hogy vajon az újonnan formálódó köztársaságok mennyire lesznek eredményesek, és ez által mennyiben jelenthetnek a jövőben kihívást a monarchikus államberendezkedéssel szemben. Röviden, az arab királyságok csak időt nyertek, s nem csatát.

A jemeni-szaúdi kapcsolatokról...

Vajon Beteljesül a jemeni prófécia?

Az államalapító Ibn Szaúd egykoron úgy fogalmazott, hogy „a jó és a rossz, ami bennünket érhet a jövőben, az mind Jemenből fog érkezni”. S valóban, a déli szomszédság mindig komoly fejtörést és fenyegetést jelentett a rijádi vezetésnek. Manapság pedig különösen igaznak látszik a királyi prófécia, amennyiben a jemeni konfliktus eszkalálódása komolyan veszélyeztetheti a sivatagi királyság regionális hatalmát, területi integritását, és politikai működését is.

Szaúd-Arábia kapcsolata Jemennel igencsak ellentmondásos: a történelem során Rijád hol támogatóan, hol pedig igen ellenségesen lépett fel déli szomszédjával szemben. Mindennek hátterében a szaúdi külpolitikának azon törekvése áll, miszerint „minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a térség legnépesebb állama [a jelenleg közel 24 milliós Jemen] ellensúlya legyen a sivatagi királyságnak”. De a rijádi vezetést valójában nem az erőviszonyok megváltozása aggasztja (nem Jemen jelent fenyegetést), hanem inkább azok a problémák, amelyek a jemeni állam gyengeségéből és belső konfliktusaiból származnak. Így a radikális vallási csoportok és a szeparatista mozgalmak aktivizálódása, illetve a Száleh elnök utáni politikai átmenet bizonytalansága, valamint Irán szélvízen történő megerősödése okoz komoly fejtörést.

A szaúdi-jemeni kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, a felek viszonyát pedig már a kezdeti időszakban is az ellenségeskedés és szembenállás jellemezte. 1803-ban a Szaúd-dinasztia birodalmi terjeszkedése során kísérletet tett arra, hogy meghódítsa a Zeidita imamátust, hogy így szerezzen területeket a Vörös-tenger mentén. Törekvéseinek azonban az egyiptomi Mohamed Ali 1818-ban véget vetett, amikor a területet (Hidzsáz-zal egyetemben) fegyverrel visszacsatolta az oszmán birodalomhoz. A kalifátus összeomlását és a modern szaúdi állam megalakulását (az első világháborút) követően a területi viták ismét napirendre kerültek. Jahja imám és Ibn Szaúd versengése 1934-ben véres határ-háborúhoz vezetett, amely konfliktusnak végül a taif-i szerződés vetett véget: Jemen elismerte-elfogadta a vitatott területek (Aszir, Nádzsran és Dzsizán) feletti szaúdi fennhatóságot.

A felek kapcsolatában a következő mérföldkő az 1962-es puccs volt, amikor is Mohamed al-Badr imamátusát (az egyiptomi „szabad tisztek” mintájára) katonák döntötték meg. Ezt követően Észak-Jemen az ideológiák párharcának színterévé vált, a szaúdi monarchistákkal szemben majd 50 ezer egyiptomi katona harcolt a köztársaság oldalán (a történelem ismétlődött meg). A Jemen területen zajló versengés pedig kihatott a szaúdi belpolitikára is, amennyiben az eset felerősítette a frakciók közötti szembenállást: amíg a reformpárti, még inkább a katonai vezetésen belül komoly támogatottsága volt a nacionalista irányultságú törekvéseknek, addig az elit konzervatív része mereven elzárkózott a reformoktól. A királyi vezetés végül a mérsékelteket félreállítva a status quo fenntartása mellett kötelezte el magát, és ennek megfelelően a jemeni rojalista erőket támogatta a konfliktusban.

A hosszas harcok után, a ’60-as évek végén Rijádnak végül nem volt más választása, mint elfogadni a Jemeni Arab Köztársaság létezését. Már csak azért is, mert a britek kivonulását követően (1967-ben) Dél-Jemenben (a Szovjetunió által támogatott) baloldali erők vették át a hatalmat, s kikiáltották a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot. A szaúdi vezetés a szocialista fordulatban nagyobb veszélyt látott, mint a nacionalista mozgalmakban, ezért az északi erőket kezdte el támogatni. Mindeközben persze igyekezett valamennyi lehetséges hatalmi központtal és szereplővel kapcsolatot kiépíteni. Külpolitikáját ekkoriban alapvetően három cél mozgatta: 1.) Dél-Jemen területi expanziójának korlátozása; 2.) Északon a mérsékelt erők hatalmon tartása; 3.) a két országrész újraegyesítésének megakadályozása. Észak- és Dél-Jemen egyesülése azonban új helyzetet teremtett 1990-ben.

Az egyesített Jemen elnöke, Abdullah Száleh Szaúd-Arábia támogatását bírva került hatalomra, azonban lojalitása hamar megkérdőjeleződött, amikor Rijáddal szembeszállva a Szaddám Huszein vezette Irak mellett foglalt állást a kuvaiti válságban. Az ENSZ BT nem állandó tagjaként tartózkodott, majd nemmel szavazott az iraki agressziót elítélő, s a koalíciós fellépést jóváhagyó határozat elfogadásakor. Szaúd-Arábia erre válaszul közel egymillió jemeni munkavállalót utasított ki az országból, és még ennél is több esetben tagadta meg a pénzek kifizetését, sőt a segélyprogramokat is leállította. Mindez romba döntötte a jemeni gazdaságot, amit az ország és a társadalom még mindig nem tudott kiheverni. A rijádi vezetés Száleh elnök megregulázása érdekében később pedig még arra is hajlandó volt, hogy a jemeni polgár-háborúban (1994-ben) a dél-jemeni (szocialista) szecesszionista rebelliseket támogassa. 

A polgárháború befejeződését követően Jemen egyben, Száleh elnök pedig a helyén maradt. A felek közti viszony normalizálódott, aminek jeleként 2000-ben Rijád és Szanaa diplomáciai úton rendezte történelmi határvitáját (Dzsiddai Szerződés). A jemeni központi kormányzat működésképtelensége azonban számos problémát generált, amelyek közvetve-közvetlenül a sivatagi királyságot is érintették, és cselekvésre ösztönözték. Így például az iszlamista (szalafita) milíciák térhódítása kifejezetten aggasztotta a szaúdi vezetést, amely 2001. szeptember 11-ét követően, a terror elleni háború címén, az Egyesült Államokkal karöltve egyre aktívabban és nyíltabban avatkozott be a jemeni belügyekbe. Rijád egyfelől igyekezett preventív katonai akciókkal (rajtaütésekkel és likvidálásokkal) gyengíteni a radikális erőket, másfelől pedig kiterjedt titkosszolgálati hálózatokat kiépíteni a szomszédságban.

Noha Szaúd-Arábia mindent megtett, hogy az iszlamista radikalizmust Jemen területén tartsa, mégis több alkalommal maga is terrorcselekmények áldozatául esett (lásd 2003-ban Rijád diplomáciai negyedében robbantottak, 2009-ben pedig Mohammed bin Nadzsef herceg ellen követtek el merényletet Dzsiddában). Rijád számára az al-Kaida helyi („arábiai-félszigeti”) megszerveződése mellett igazán nagy fenyegetést a 2009-ben kirobbant al-Huthi lázadás jelentett: a Jemen északi részén élő síiták felkelése veszélyeztette Szaúd-Arábia területi integritását és politikai stabilitását. Az önrendelkezési törekvések sikeressége láncreakciót indíthatott volna el a sivatagi királyságban élő vallási kisebbségek körében, különösen a határos keleti provinciákban (mint ahogyan arra 2000 folyamán volt is példa), ezért a jemeni hadsereg kudarcát követően Rijád nem késlekedett beavatkozni, s véget vetni a zendülésnek.

A viszonylagos nyugalomnak a 2011-es események vetettek véget. Az „arab tavasz” inspirálta társadalmi tiltakozások és véres megmozdulások eredményeként, a nagy nehezen megkedvelt Abdullah Száleh elnöknek távoznia kellett tisztségéből. Szaúd-Arábia a hatalomátadás folyamatában aktív szerepet vállalt, miközben ügyelt arra, hogy Abdu Rabu Manszúr Hadi személyében számára kedvező és elfogadható utód kerüljön az államfői székbe. Rijádnak ugyan sikerült a válság eszkalálódását megakadályoznia, de a kaotikus helyzet következtében mindenhol megerősödtek a központi kormányzat ellen lázadó csoportok, amelyek a királyságot is fenyegetik. Így például Északon újult erővel szerveződik az al-Huthi ellenállás, miközben országszerte egyre erősödnek a radikális szalafita milíciák is, hovatovább a külső szereplők szintén igyekeznek meglovagolni a kínálkozó alkalmat, s presszionálni a szaúdi monarchiát.

Száleh elnök távozását követően Szaúd-Arábia szorult helyzetbe került. Rijád egyfelől nem engedheti, hogy déli szomszédja polgárháborúba süllyedjen, hiszen az katasztrofális következményekkel járna, így például a lakosság közel fele alighanem a sivatagi királyságba menekülne, ami megoldhatatlan gazdasági és társadalmi teherként nehezedne az országra. A szaúdi vezetés másfelől nem engedheti azt sem, hogy a demokratizálódás túlzottan „elszabaduljon”, avagy sikerre vezessen, hiszen az minden bizonnyal odahaza is fellobbantaná a korábban erővel elfojtott tiltakozásokat (2011-ben Szaúd-Arábia vallási kisebbségek lakta területein komoly megmozdulások voltak). Röviden, egy sikeres köztársasági modell megszületése a déli szomszédságban igazi rémálom-szcenárió lenne a Szaúd-család irányította arábiai királyságnak. Nem is beszélve az Arábiai-félszigeten megjelenő hívatlan iráni vendégekről. 

Szaúd-Arábia királyai mindig is úgy tekintettek Jemenre, mint a saját „hátsó kertjükre”, s éppen ezért mindenkor vehemensen ellenezték a külső erők-szereplők betolakodását. A ’60-as években Egyiptom, a ’70-es és ’80-as években a Szovjetunió jelentett fenyegetést, most pedig az Iráni Iszlám Köztársaságot félik, és vélik az események háttérében. Rijád és Teherán éles retorikai harcot vív, a kaotikus helyzet kialakulásáért mind a ketten a másikat teszik felelőssé, s egymást vádolják a jemeni belügyekbe történő beavatkozással. A szembenállás azonban nemcsak egyszerű szópárbaj, hanem valós rivalizálás: Jemen fontos terület lett a regionális hatalmi pozícióért folytatott iráni-szaúdi versengésben – akárcsak Irak, Libanon, vagy éppenséggel Szíria. Teherán, ha hivatalosan nem is, de „fű alatt” pénzzel és fegyverekkel támogatja a síita felkelőket (mint ahogyan azt a felderített fegyverraktárak is bizonyítják).

Rijád a zűrzavaros helyzetben a jól bevált taktikát alkalmazza, igyekszik valamennyi szereplővel szoros kapcsolatot ápolni és széles befolyási zónát kialakítani, vagyis a háttérből irányítani, illetve felügyelni a folyamatokat. A szaúdi vezetés elsősorban pénzzel igyekszik kapcsolatokat építeni, így a kormányzati alkalmazottak, a hadsereg parancsnokok, és a törzsi vezetők közül sokan a királyságtól kapnak „fizetést”. S bár a kifizetéseknek köszönhetően Szaúd-Arábia sokkal kedvezőbb pozícióban van, mint bármely más külső szereplő, valójában a pénz nem minden, Jemenben a sivatagi királyság megítélése igencsak rossznak mondható. Az északi szomszédra úgy tekintenek, mint elnyomó hatalomra, amely „rabszolga-sorban” tartja a jemeni társadalmat és kihasználja annak gyengeségét. A határvitát feloldó szerződést például a lakosság nagy része az országra erőltetett diktátumnak véli, s azt élesen elutasítja.

A „jemeni tavasz” komoly „kihívások” elé állítja a szaúdi királyságot. Egyrészről a kaotikus helyzetben megerősödtek az iszlamista erők, amelyek nem csupán a jemeni kormányzat, hanem Szaúd-Arábia ellen is küzdenek, amit jól mutat, hogy Jemenben az elmúlt esztendőben számos terrorcselekményt hajtottak végre szaúdi állampolgárok és érdekeltségek ellen (pl. az al-Kaida arábiai szárnya tavaly novemberben fényes nappal a nyílt utcán végzett egy szaúdi diplomatával és annak testőrével). Másrészről, a Muszlim Testvériség ugyan nem tekinthető kifejezetten befolyásosnak, annak egyiptomi sikerességét látva, adott esetben a szervezet mégis támogatottságra találhat Dél-Arábiában is. Mindez pedig azt jelentené, hogy a szaúdi vezetésnek nem csupán a vallási radikalizmussal kell szembenéznie, hanem a saját iszlám irányvonalának kizárólagosságát-sikerességét megkérdőjelező ideológiai áramlattal is.

Szaúd-Arábia számára Jemen rendkívül fontos, különösen a transznacionális identitások jelentette fenyegetések miatt. A határokon átívelő törzsi viták, felekezeti ellentétek, és iszlamista mozgalmak komolyan veszélyeztetik a szaúdi állam stabilitását. Röviden, ami Jemenben történik, az hatással van a sivatagi királyságra. Rijád éppen ezért igyekszik mindent megtenni, hogy az al-Kaida regionális szárnya ne erősödjön tovább, az Egyesült Államokkal közösen végrehajtott drón-támadások azonban több kárt okoznak, mint sikert. A terrorszervezet egyik vezetőjét (Anwar al-Awlaki-t) ugyan sikerült „levadászniuk”, de a szaúdiak renoméja tovább romlott a jemeni közvélekedésben, ráadásul a külső agresszióra válaszul, és a kilátástalan helyzetben egyre többen csatlakoznak a szélsőséges vallási szervezetekhez. (S ne feledjük, Jemenben minden 14. életévét betöltött „felnőtt férfi” övén ott csüng a tradicionális tőr.)

A jemeni válság igen nagy fejtörést okoz a szaúdi vezetésnek, ráadásul igen rossz időben teszi mindezt, amennyiben a szaúdi királyi család az utódlás zökkenőmentességének biztosításával van most leginkább elfoglalva. Jemen ügye amúgy is érzékeny kérdés, amelyet jól mutat, hogy az nincs intézményesítve a szaúdi külpolitikában, vagyis nem a külügyminisztérium illetékességi körébe tartozik, hanem azt egy speciális bizottság és vezető irányítja. Évtizedeken keresztül Szultán koronaherceg volt a jemeni legfőbb döntnök, de egészségi állapotának romlását követően ez a szisztéma lényegében megszűnt működni. Jelenleg a belügyminiszter, Mohammed bin Nadzsef herceg felügyeli a jemeni történéseket, de szinte valamennyi fontosabb pozícióban lévő családtagnak vannak kiépített kapcsolatai Jemenben. A konkuráló érdekek és a hatalmi harcok folytán Jemen fontos színtere lett a frakcióharcoknak.

Szaúd-Arábia felhagyni látszik a korábbi királyi intelmekkel, nevezetesen, hogy Jement megosztva-meggyengítve kell tartani, Rijád a Száleh elnök menesztését kimondó és a hatalomátadás folyamatát felvázoló javaslatban egyértelműen az egység megőrzése mellett tört lándzsát. A sivatagi királyság azonban kettős játékot űz, és azon munkálkodik, hogy a két országrész közti kibékíthetetlen ellentét továbbra is fennmaradjon. Így például Rijád nem tesz meg mindent azért, hogy a déli szecesszionista mozgalmak pénzeit befagyassza, vagy, hogy azok vezetőit elfogja, még inkább, hogy a felek tárgyalási pozícióját közelebb hozza egymáshoz. Csakhogy ez veszélyes játék, amennyiben az ország-szakadást követően könnyen meglehet, hogy végül mindkét helyszínen a Szaúd-Arábia ellenes erők kerülnek majd vezető pozícióba.

Jemen politikai-társadalmi berendezkedését tekintve lényegesen eltér az Arábiai-félsziget többi országától. Szemben a többséggel, nem monarchia, hanem köztársaság. (Szaúd-Arábia szemében pedig ez szálka, mivel a sivatagi királyság szeretne mindenhol monarchikus berendezkedést látni a térségben.) Hovatovább a rendszerben sokkal több az autonóm és erős szereplő, töredezettebb a politikai paletta, ráadásul militarizáltabb a társadalom is. (Egy statisztika szerint a jemeni társadalomban egy főre három darab fegyver jut.) Ezért Jemenben nem működik a hagyományos szaúdi taktika: az erődemonstráció, a politikai táborok egymás ellen történő kijátszása, a szektariánus konfliktusok kiélezése, s a milliónyi dollár elköltése, vagy éppen az Iránra történő erőteljes mutogatás – ezek mind-mind kevésnek és kontra-produktívnak bizonyulnak.

Rijádnak a jemeni válság kapcsán két központi célkitűzés között kell lavíroznia: egyrészt meg kell őriznie a befolyását, másrészt stabilizálnia kell az ország működését. Mindez rettentő nehéz feladatnak ígérkezik, a kudarc pedig könnyen meglehet, hogy a királyi prófécia beteljesülését eredményezi majd. Ha a történelmi analógiákat nézzük, úgy a konfliktusos szomszédság, többek közt az ellenséges csoportok megerősödése, a külső hatalmak megjelenése, valamint a belső széthúzás kiéleződése cseppet sem jó előjel a szaúdi monarchia jövőjét illetően.