Az
1979-es iszlám forradalom következtében létrejött iszlám köztársaság, mint
államforma önmagában véve nem egyedülálló, de mégis igen sajátos, amennyiben
jellegzetesen síita alapokra épül. A síita iszlám 1501 óta államvallás Iránban
(1935 előtt Perzsiában), a köztársasági államforma és intézményei pedig az
1906-1911-es alkotmányos forradalom óta szerves részei az iráni politikai
gondolkodásnak. Ez a két eszmei irányzat lenne hivatott az Iráni Iszlám
Köztársaságban szerves egésszé összeolvadni, azonban az ellentmondásokat a mai
napig nem sikerült kielégítő módon feloldani. A két irányzat ugyanis éppen a
legalapvetőbb kérdésben mond ellent egymásnak: nevezetesen, hogy kié a legfőbb
hatalom. A síita iszlám alapelvére felépített velájat-e-faqíh a csalhatatlan
vallásjogtudós uralmát állítja előtérbe, míg a köztársaság a népakaratra és
szuverenitásra épül. Ez a kettősség, illetve ennek a két elemnek az egymás
alá-fölérendeltsége a teljes iráni politikai struktúrát meghatározza: miközben
a parlamentet, a köztársasági elnököt és a Szakértők Gyűlését – három eltérő
időpontban tartott – népszavazáson közvetlenül választják meg, az iszlám jog
betartása felett őrködő Őrök Tanácsának joga van a jelöltek előéletének az
iszlám törvények alapján történő átvilágítására, előzetes szelektálásukra,
illetve a választott parlament és köztársasági elnök által elfogadott
törvényjavaslatok megvétózására. Az
európai hatalmi felépítménytől eltérően Iránban nem a parlament a hatalom
kizárólagos birtokosa, mivel a – hivatalát nem közvetlen választás útján
elnyerő – legfelsőbb vallási vezetőnek átfogó jogosultságai vannak. A
legfelsőbb vezető felette áll mindhárom – egyébként egymástól független –
hatalmi ágnak. Az ország belpolitikai életében pedig a forradalom után a sah,
illetve az elmenekült régi elit vagyonából létrehozott, a nemzeti jövedelem
tekintélyes hányadával rendelkező, a választások eredményétől, és a kormány
akaratától független (önálló külpolitikát is folytató), befolyásos vallási
alapítványok is jelentős szerepet játszanak.
A
köztársasági elnököt, a parlamentnek és a Szakértők Gyűlésének tagjait a szavazásra
jogosult irániak közvetlenül választják meg. A szavazásra jogosultság
korhatára 18 év (korábban 15 illetve 16 év volt). 1961 óta a nők is
választhatnak és választhatók Iránban.
A
legfelsőbb vallási vezető szó szerint „a forradalom legfőbb vezetője”.
Az Iráni Iszlám Köztársaság első vezetője Khomeini ajatollah volt, aki ezt a
tisztséget, mint az Iszlám Köztársaság alapítója és teológiai védelmezője
töltötte be. Az ajatollah 1989-es halála óta ezt a tisztséget Szájed Ali
Khámenei ajatollah tölti be. A legfelsőbb vezető gyakorolja a politikai és
vallási hatalmat, személyében integrálódik a vallás és a politika. Hatáskörébe
tartozik a három hatalmi ág felügyelete, és tevékenységének összehangolása, az
esetleges viták feloldása. A vezető feladata az ország általános politikai
irányvonalának meghatározása – konzultálva a Sürgős Ügyeket Meghatározó
Tanáccsal – és végrehajtásának ellenőrzése, népszavazások elrendelése, az
elnökválasztás eredményének jóváhagyása, a köztársasági elnök kinevezésének
aláírása, illetve az elnök elmozdítása és az Őrök Tanácsa hat – a klérushoz
tartozó – tagjának kinevezése. A legfelsőbb vezető a fegyveres erők
főparancsnoka. Ő jelenti be a hadiállapotot és békét, ő adhat parancsot a
hadsereg mozgósítására, és ő nevezi ki a fegyveres erők parancsnokait. A
legfelsőbb vezető nevezi ki az ország legfőbb igazságügyi méltóságát, ő adhat
kegyelmet vagy csökkentheti az elítéltek büntetését. Továbbá a legfelsőbb
vezető a rádió és a televízió-hálózat feje is. Irányítása alá tartoznak azonban
olyan intézmények – elsősorban vallási alapítványok – is, amelyek minden
állami-hatalmi ág és szervezet hatóságán kívül esnek.
Az
1979-es alkotmány értelmében a vezetői posztot vagy egyetlen személy
(legfelsőbb vezető), vagy egy több tagú tanács (Vezetői Tanács) tölti be. Az
1989-es széles körű alkotmánymódosítással – amely a hatalmi ágak
koordinálásának feladatát a legfelsőbb vezetőre ruházta át, és amely eltörölte
a miniszterelnöki tisztséget is – megszűnt a Vezetői Tanács és a Szakértők
Gyűlése kapta azt a feladatot, hogy egyetlen vezetőt válasszon. Az alkotmány
eredetileg úgy rendelkezett a vezető választásáról, hogy azt vagy a nép
választja, mint Khomeini ajatollahot, vagy a Szakértők Gyűlése. Az
alkotmánymódosítás azonban eltörölte annak lehetőségét, hogy a legfelsőbb
vezetőt a nép választhassa meg, és a jelenlegi iráni alkotmány szerint a
legfelsőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választja meg, amelynek jogában áll,
bizonyos feltételek mellett (ha a vezető nem képes kötelezettségeit
teljesíteni, ha elveszti az alkotmányban megfogalmazott vezetői képességeit,
vagy ha világossá válik, hogy ezek valamelyikével kezdettől fogva sem
rendelkezett), a vezetőt meneszteni is. Az alkotmány módosításával a legfelsőbb
vezetőnek nem kell feltétlenül a legfőbb teológiai tekintélynek lennie, de
megfelelő tudással kell rendelkeznie, ahhoz, hogy ediktumokat adhasson ki az
iszlám jog különböző kérdéseiben.
Az
alkotmány értelmében a vezető rendelkezik a legfőbb hatalommal. A törvényhozó,
a végrehajtó és a bírói hatalom mind a vallási vezetés felügyelete, ellenőrzése
alatt áll, végső soron egyértelműen alárendelt annak. A valódi hatalmat tehát a
modern államszervezet ellenére a legfelsőbb vezető gyakorolja. A Legfelsőbb
Vezető Irodája jelenti azonban azt a hivatalt, amelynek útján igazából képes a
legfelsőbb vezető tekintélyének az érvényesítésére, valamint befolyásának a
végrehajtási ágazatra, a fegyveres erőkre, a biztonsági szolgálatokra, valamint
a forradalmi és vallási szervezetekre történő kiterjesztésére. Az Iroda különleges
tanácsadókat alkalmaz, akiknek a segítségével a vezető kérdéseket vethet fel a
kultúra, a gazdaság, a katonai ügyek és a média tárgykörében. Emellett a
legfelsőbb vallási vezető személyesen nevezhet ki papi képviselőket minden
fontosabb minisztériumba és intézménybe. Széles jogkörének és segítő
szervezeteinek az eredményeként a vallási vezető áll az iráni hatalmi
hierarchia csúcsán.
A
legfelsőbb vezető után a második legmagasabb méltóság a köztársasági elnök,
aki a végrehajtó hatalmat gyakorolja. Az elnököt a nép közvetlenül választja
négy évre, legfeljebb két egymást követő ciklusban. Megválasztásának feltétele,
hogy iráni szülők iráni állampolgárságú gyermeke legyen, aki nemcsak, hogy
közigazgatási tapasztalatokkal kell rendelkezzen, hanem vallásos
meggyőződéséhez, jámborságához sem férhet kétség, és egyidejűleg az ország
hivatalos vallásának követője kell legyen. 1989 után a tisztséget két cikluson
át Hásemi Rafszandzsáni, 1997 és 2005 között pedig Mohamad Khatemi töltötte be. A 2005-ös elnökválasztáson Mahmud Ahmadinezsád aratott meglepő győzelmet.
Az
1979-es alkotmány a köztársasági elnököt tekintette a végrehajtó hatalom
fejének, s ugyanakkor a három államhatalmi ág összehangolójának. Az alkotmány
1989-es módosításának eredményeként a három hatalmi ág koordinálása a
legfelsőbb vezető hatáskörébe került, az elnök feladata az alkotmány
végrehajtásának biztosítása lett. Ő nevezi ki a minisztereket – akiket a
parlamentnek (medzslisznek) is el kell fogadnia –, ő írja alá a medzslisz által
elfogadott törvények alkalmazását, a medzslisz által ratifikált szerződéseket
vagy nemzetközi egyezményeket, és felügyeli azok végrehajtását. A köztársasági
elnök veszi át a külföldi követek megbízólevelét, és írja alá a külföldre
küldendő iráni követek megbízólevelét. Ő elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács
ülésein. Felelősségei közé tartozik még az ország költségvetésének és a
parlament által elfogadott fejlesztési terveknek a végrehajtása is. A
köztársasági elnököt feladatainak ellátásában „segítő szolgálatok” támogatják.
Az
alkotmányos rend legjelentősebb módosítása a végrehajtó hatalom tekintetében a miniszterelnöki
tisztség eltörlése volt (1989-ben), amit a miniszterelnöki és a
köztársasági elnöki pozíció konkurálása tett szükségessé. Az 1979-es alkotmány értelmében
a miniszterelnök volt a végrehajtó hatalom feje, akit a köztársasági elnök
nevezett ki és bizalmi szavazással a medzslisz hagyott jóvá. A minisztereket a
miniszterelnök nevezte ki és a köztársasági elnök hagyta jóvá, a parlamentnek
pedig bizalmat kellett szavaznia nekik. A miniszterek közvetlenül a
medzslisznek tartoztak beszámolási kötelezettséggel, de a miniszterek tetteiért
a miniszterelnök tartozott felelősséggel. Az alkotmánymódosítással a
miniszterelnöknek az 1979-es alkotmány szerinti minden hatalma a köztársasági
elnökre szállt át, miközben az elnök hatásköréhez sorolt koordináció a három
hatalmi ág között a legfelsőbb vezető kompetenciájába utaltatott át.
A
miniszterelnöki pozíció eltörlését követően a minisztereket a
köztársasági elnök választja ki, és a parlament hagyja jóvá, amely felelősségre
is vonhatja őket. A legfelsőbb vezető kulcsfontosságú szerepet játszik a védelmi-,
biztonsági- és külpolitikában, s a miniszterek gyakran neki jelentenek. A
vezető ugyancsak ellenőrzése alatt tartja a kulturális és szociális ügyekért
felelős minisztereket is. A kabinetben a köztársasági elnök, vagy az alelnök
elnököl, aki felelős a kormány ügyeiért, és egyfajta miniszterelnökként
funkcionál. Az elnökhöz kérdéseket lehet intézni, amelyhez a medzslisz teljes
tagságának az egynegyede szükséges. Ezzel szemben a minisztereknek bármely
parlamenti tag felvethet kérdéseket. A köztársasági elnökkel és a
miniszterekkel szemben is lehetséges a bizalmatlansági indítvány
megfogalmazása. Egy miniszter elleni bizalmatlansági indítványhoz 10 parlamenti
tag aláírása szükséges, a köztársasági elnök esetében azonban a képviselők
egyharmadának az állásfoglalása szükséges. Az elnök elmozdításához kétharmados
többség szükségeltetik. A mandátumának lejárta előtt (haláleset, betegség,
visszalépés, vagy sikeres bizalmatlansági szavazás eredményeként) leköszönő
köztársasági elnököt az alelnök helyettesíti. Ez esetben azonban a legfelsőbb
vezető egyetértése alapvető fontosságú, és amennyiben szükséges, intézkednie
kell az újabb elnökválasztás kiírásáról az alelnöknek elnökként való hivatalba
lépését követő 50 napon belül.
Az
iráni törvényhozás két nagyhatalmú testületből áll: a parlamentből
(medzsliszből) és az Alkotmány Őreinek Tanácsából (Őrök Tanácsából). Az
alkotmány szerint minden törvényt először el kell fogadnia a parlamentnek,
azután pedig ratifikálnia kell az Őrök Tanácsának. Törvénnyé a köztársasági
elnök aláírásával válnak. A parlament létszáma az 1979-es alkotmányban 270
főben volt megállapítva, az iráni lakosság gyors ütemű növekedése miatt azonban
a 2000. évi parlamenti választásoktól kezdődően a választók 290 képviselőt
delegálnak a medzsliszbe. A parlament tagjait a nép négy évre kétfordulós
közvetlen és titkos szavazással választja meg. Az alkotmányban elismert vallási
kisebbségek (zoroasztriánusok, izraeliták, örmény- és asszír keresztények)
saját képviselőkkel rendelkeznek a medzsliszben. A kisebbségek delegáltjain
kívül azonban minden parlamenti képviselővel szemben alapvető követelmény a
mély hit az iszlámban.
A
parlament maga szerkesztette meg belső szabályait üléseinek levezetéséről, a
törvények és határozatok megvitatásáról és megszavazásáról, valamint
bizottságainak feladatairól. E szabályok szerint a medzslisznek az elnökéből és
két elnökhelyetteséből álló vezetőtestülete, valamint egy sor titkársága és
adminisztrációs személyzete van. A parlamentnek számos állandó bizottsága van,
amelyek a törvényjavaslatok vagy indítványok előzetes megtárgyalásában
játszanak szerepet. A parlament felhatalmazásai a következők: a kormányzat
által a kormány jóváhagyásával benyújtott indítványok, valamint a legalább 15
parlamenti képviselő által benyújtott törvényjavaslatok megvitatása; vita és
vizsgálódás minden nemzeti ügyben; nemzetközi egyezmények, jegyzőkönyvek,
megállapodások és szerződések jóváhagyása; az országhatárok kisebb módosításai
a nemzeti érdekek figyelembevételével; hozzájárulás a hadijog bevezetéséhez a
kormány kérésére, nem több mint 30 napra; bizalmatlansági javaslat
beterjesztése a miniszterek bármelyikével szemben, a bizalom vagy a
bizalmatlanság megszavazása a kormányzattal vagy bármelyik miniszterrel
szemben. A törvényhozás által irányított Számvevőszék feladata pedig az, hogy
ellenőrizze mindazon szervezetek és intézmények bevételeit és kiadásait,
amelyek a központi költségvetésből kapják pénzügyi kereteiket.
Az
Alkotmány Őreinek Tanácsának legfőbb feladata az állam iszlám karakterének
megőrzése és biztosítása. Az Őrök Tanácsa lényegében a parlament „felső háza”,
amelynek joga és hatalma van a parlament (az „alsóház”) által hozott
törvényeket felülvizsgálni és leszavazni. A medzslisz által elfogadott
törvényjavaslatok csak akkor emelkednek törvényerőre, ha az Alkotmány Őreinek
Tanácsa is ratifikálja azokat, és biztosítja azoknak az alkotmánnyal és az
iszlám alapelvekkel, törvényekkel való összhangját. Az Őrök Tanácsának tizenkét
tagja van: a legfelsőbb vezető által kinevezett hat képzett iszlám jogtudós, és
a Legfelsőbb Bíróság által jelölt, s a parlament által elfogadott hat „polgári”
jogász. A tagok megbízatása hat évre szól. A medzslisz egészen addig nem
törvényes, amíg az Őrök Tanácsát meg nem alakították – kivéve a parlamenti tagok
mandátumának elfogadását és a hat jogász megválasztását a Tanácsba. Abban a
kérdésben, hogy a törvényi rendelkezés összeegyeztethető-e az iszlám
rendelkezéseivel, csak a tanácsban ülő hat iszlám jogtudós véleménye számít, az
alkotmánynak megfelelés kérdésében azonban valamennyi tag többségi véleménye
dönt. Az Őrök Tanácsa tehát egyrészt szenátusként működik, másrészt egyfajta
alkotmánybírósági szerepet is betölt, amennyiben feladata az alkotmány
rendelkezéseinek értelmezése. A tanács további fontos feladata, hogy a
parlamenti és más választások alkalmával a jelölteket „iszlámságuk”
szempontjából megvizsgálja, és az alkalmatlannak ítélt személyek jelölését
megakadályozza.
A
Szakértők Gyűlésének összehívásáról az 1979-es alkotmány rendelkezett.
Az első – 70 fős – Szakértők Gyűlését a forradalom után az Iszlám Köztársaság
alkotmányának kidolgozására hozták létre, amely az alkotmány 1979. decemberi
elfogadásával feloszlatta magát. A második Szakértők Gyűlését 1982-ben
választották meg az – ajatollah esetleges halálát követően felmerülő – utódlás
kérdésének rendezésére. A 86 tagú testületnek már csak vallási személyek
lehetnek a tagjai, akiket nyolc évre választanak közvetlenül. A Szakértők
Gyűlésében a tagságot nem korlátozza a tag más területen végzett munkája, így a
parlamenti tagság vagy valamely kormányzati tisztség betöltése. A Gyűlés évente
egyszer ülésezik. Törvényes kívánalom, hogy az ülés Kumban legyen, de eddig az
üléseket az előírástól eltérően mindig Teheránban tartották. A Szakértők
Gyűlésének elsőszámú feladata a legfelsőbb vezető személyének kiválasztása,
illetve adott esetben a felmentése. Emellett a Gyűlés feladata a vezető
munkájának folyamatos felügyelete is, amely azonban a kevésbé érvényesül, mivel
a testület túlságosan szervilis a vezető irányában. A Szakértők Gyűlése
megalakulása óta két területen volt aktív: a Khomeini ajatollah utódjáról való
döntéshozatalban (1985-ben Hoszein Ali Montazeri ajatollahot, majd végül Khomeini
halála után Szajjid Ali Khámenei ajatollahot választották Irán legfelsőbb
vallási vezetőjévé), illetve saját belső szabályainak megfogalmazásában (a
testület eljárási szabályokat fogadott el üléseinek levezetéséről, valamint a
tagok megválasztásának feltételeiről).
Az
igazságszolgáltatás felhatalmazási és felelősségi körébe tartozik az
igazságszolgáltatás adminisztrációja és alkalmazása, a törvény megfelelő
alkalmazásának felügyelete, a törvényes szabadságjogok előmozdítása, az egyéni
és közösségi jogok védelme, a megfelelő eljárás biztosítása az igazságszolgáltatási
viták lebonyolításához, a bűnözők utáni nyomozás, a bűnvádi eljárás és az
iszlám büntetőtörvény szerinti büntetés. Az igazságszolgáltatási ágazatra
háruló kötelesség a bűnözés megelőzése és a bűnözők rehabilitációja is. A
bíróságok – funkcióiknak megfelelően – polgári vagy büntető bíróságok lehetnek.
A polgári bíróságok lehetnek első vagy másodfokú bíróságok, független és
különleges bíróságok, míg a büntető bíróságok első- és másodfokúak lehetnek. A
polgári és büntető bíróságok mellett működnek vallási és forradalmi ítélőszékek
is, valamint a közigazgatási ügyek bírósága, ahová az állami hivatalokkal és
szervekkel kapcsolatos panaszokkal fordulhatnak az állampolgárok. Az
igazságszolgáltatás az alkotmány szerint független hatalmi ág, valójában
azonban az iráni törvénykezés sosem volt mentes a politikai befolyástól. Ezt
bizonyítja, hogy a Legfőbb Igazságügyi Méltóságot – aki a törvénykezés élén
álló legfőbb hatalom, az igazságszolgáltatási ügyekben járatos, és az
igazságszolgáltatás vezetésében képzett bíró – a legfelsőbb vezető nevezi ki öt
éves időszakra. A törvények végrehajtásának felügyeletét a Legfelsőbb Bíróság
látja el, amelynek tagjait szintén a legfelsőbb vezető nevezi ki. A Legfelsőbb
Bíróság elnökét és a Legfőbb Ügyészt a Legfőbb Igazságügyi Méltóság és a
Legfelsőbb Bíróság bírái választják.
A
Nemzetbiztonsági Tanács intézményét az Iráni Iszlám Köztársaság
alkotmányának felülvizsgálata során hozták létre, azzal a céllal, hogy őrködjék
az iszlám forradalom felett és védelmezze az Iszlám Köztársaság nemzeti
érdekeit, szuverenitását és területi épségét. A Tanács a köztársasági elnök
által vezetett, valamennyi érintett intézményt és minisztériumot képviselő, a
külpolitikai, a védelmi és a biztonsági irányelveket kidolgozó és koordináló
testület. A Tanács feladata, hogy a legfelsőbb vezető által meghatározott
általános politikai irányvonalak keretén belül meghatározza a nemzeti védelmi-
és biztonságpolitikát, hogy koordinálja a politikai, hírszerzési, társadalmi,
kulturális és gazdasági tevékenységeket a védelmi- és a biztonságpolitika
vonatkozásában, illetve, hogy felhasználja az ország anyagi és nem-anyagi
forrásait a belső és külső fenyegetések elhárítására. A testületre bízott
feladatok súlyosságából adódóan a Nemzetbiztonsági Tanács széles tagsággal
rendelkezik. A Tanács tagjai: a három hatalmi ág vezetői; a Fegyveres Erők
Legfelsőbb Parancsnoki Tanácsának vezetője; a Tervezési és Költségvetési
Szervezet felelős tisztségviselője; a legfelsőbb vezető által kinevezett két
képviselő; a külügyminiszter, a belügyminiszter, az információs (hírszerzési)
miniszter; a szóban forgó témával foglalkozó miniszter; valamint a hadsereg és
a Forradalmi Gárda Csapatok legmagasabb tisztségviselői.
Az
Iráni Fegyveres Erők két részből – a Forradalmi Gárdából és a reguláris
hadseregből – áll, közös parancsnokság alatt. Az összes katonai vezetőt (a
hadsereg és a Forradalmi Gárda parancsnokait) a legfelsőbb vezető nevezi ki,
akik egyedül neki tartoznak felelősséggel. A Forradalmi Gárdát a forradalom
után az új vezetők és intézmények védelmére, a forradalom ellenségeivel
szembeni küzdelem céljából hozták létre. Irak 1980-as inváziója után a
Forradalmi Gárda fokozatosan megerősödött, és fejlesztve szárazföldi, légi és
tengeri erejét önálló hadsereggé vált, amely jelentős befolyással rendelkezik
az országon belül. Jelen van olyan intézményekben is, mint például a
hírszerzési minisztérium, a rendőrség, s ellenőrzése alá tartoznak azok
önkéntes milíciák is, amelyeknek minden intézményben és városban vannak
képviseleteik.
1988.
február 6-án, Khomeini ajatollah utasítására hozták létre a Stratégiai
Tervezési Tanácsot (szó szerint „Irányelveket Meghatározó Tanácsot”),
amelyet újabban Célszerűségi Tanácsnak hívnak. A Tanács a hosszú távú politikai
irányvonal kidolgozásáért felelős tanácsadó testület, amely a legfelsőbb vezető
mellett működik. A Tanács feladata az alkotmány értelmezése, a törvényhozás
folyamán a parlament és az Őrök Tanácsa között felmerülő vitás kérdések
megoldása, valamint a vezető által a Tanács jogkörébe utalt ügyekben való
konzultálás. Valójában a Célszerűségi Tanács Khomeini ajatollah halála után
alkotmányos szervvé, Irán fő politikacsináló testületévé vált. Napjainkban ez a
testület a vezető és a köztársasági elnök között helyezkedik el az iráni hatalmi
hierarchiában. A testület tagjait a legfelsőbb vezető által öt évre kinevezett,
saját jogukon résztvevő személyek, valamint a pozíciójuknál fogva résztvevő
tisztségviselők alkotják. A Tanács a vezető utasítására ül össze, szabályait
azonban maguk a tagok dolgozzák ki és fogadják el.
Az
Iráni Iszlám Köztársaság államberendezkedése az iszlám vallási fennhatóságát a
demokrácia alapelveivel összeegyeztetni hívatott kísérlet eredményeként
született meg. Irán hatalmi-államigazgatási rendszere sajátos egyvelege a
nyugati, szekuláris típusú államnak és a síita iszlám bizonyos alapelemeinek. A
hatalom forrása egyrészt a nép akarata, amely a parlament, a köztársasági elnök
és a Szakértők Gyűlése tagjainak közvetlen megválasztásában nyilvánul meg,
másrészt a vallásjogtudós (faqíh), aki az isteni törvényeket interpretálja a
hívők számára, és akit ezért a nép többsége vezetőjeként elismer és elfogad. Az
iráni állami berendezkedés tehát mind vallási alapon irányított, mind a nép
által választott politikai intézményeket tartalmaz. Az Iráni Iszlám Köztársaság
hatalmi rendszere radikálisan szakított az elmúlt évszázadok hagyományaival,
amennyiben a spirituális és evilági hatalmat Khomeini személyében – ha
átmenetileg is, de – összeolvasztotta, s a világon egyedüliként a gyakorlatban
is megvalósította az „iszlám államot”.
Az
1979-es iszlám forradalom győzelme után Iránban egy kétirányú folyamat ment
végbe: a radikális síita vezetés lépésről-lépésre számolt le azokkal a
sah-ellenes „egységfrontban” vele még egy oldalon küzdő erőkkel, amelyek a
forradalom sikere után már veszélyeztették politikai egyeduralmát; ezzel
párhuzamosan pedig egy rendkívül szilárd politikai-hatalmi struktúrát épített
ki a sah szétrombolt államapparátusa helyébe. 1981 után az iráni politikai
rendszer irányítása annak a forradalmat pártoló elitnek a kezébe került, amely
szorosan követte Khomeini ajatollah gondolkodásmódját. Ebben az időszakban az
állam megkísérelte – a radikális vallási frakciók segítségével – az iráni
társadalmat állandó készenléti állapotban tartani, kijelentve, hogy a céljuk
nemcsak az iráni társadalom, hanem az egész világ „felszabadítása”. Ennek a
„háborúnak” a viseléséhez és a világ boldogabb jövőjének vallási alapon való
biztosításához minden eszközt mozgósítottak. Minden ellenzéki irányzatot
„forradalom-ellenesnek” és az „imperializmus ügynökének” nyilvánítottak, és
elfojtottak minden olyan véleményt, amely ellentmondott a vezető elit
gondolatainak. Az iszlámot tekintették a politikai gondolkodás egyetlen
törvényes forrásának. A forradalmi elit sem a keleti, sem a nyugati
politikai-vallási doktrínákat nem fogadta el és igyekezett mindaz ellen
küzdeni, amit „globális imperializmusnak” tekintett. A vezető elit a politikai
viszonyok legitimitását és tekintélyét illetően a síita örökség igen erős
befolyása alatt működött, olyan ideologikus politikai rendszert hozott létre,
amelyet a vallási vezetők és a forradalmi elit által kézben tartott intézmények
sora vezet. A sah rendszerének fokozatos átalakítása olyan „kétnyomú” modellt
eredményezett, amely hegemonikus szerepet biztosít a bürokratikus
intézményeknek és az állami elitnek, és korlátozott szerepet a rendszer
szokványos politikai elitjének. Az Iszlám Köztársaságban ezáltal azok az erők
bírnak nagyobb befolyással a politika menetére, amelyek nem közvetlen választás
útján nyerik el posztjukat, azok pedig, akik a nép által megerősítve kerülnek
hatalmi pozícióba, kevésbé jelentős szerepet játszanak az ország irányításában.