Terrorizmus enciklopédia: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

Jelen tanulmány a terrorizmus jelenségének értelmezéséhez kíván segítséget nyújtani. Ennek érdekében három fontosabb kérdéskört vizsgált: a terrorizmus fogalmának meghatározását, a terrorizmus történelmi fejlődését és a terrorizmus típusainak megkülönböztetését.

A fogalmi keretek vizsgálata után láthatóvá vált egyfelől az, hogy miért lehetetlen egy nemzetközileg és általánosan elfogadható egységes terrorizmus definíció megalkotása, másfelől pedig az is, hogy mennyire fontos lenne egy ilyen általánosan elfogadott meghatározás. A definiálás kudarca ellenére azonban megfogalmazhatók bizonyos karakterjegyek, amelyek alapján a terrorista cselekmények elkülöníthetők más erőszakos cselekményektől, és amelyeknek a segítségével lehetséges a terrorizmus fogalmának értelmezése. A terrorizmus definíciója így a következőképpen hangozhat: védtelen polgárokon gyakorolt szándékos és módszeres erőszak, amely az általa kiváltott félelmen keresztül kívánja céljait megvalósítani.

A történelmi keretek áttekintése után egyértelművé vált, hogy a terrorizmus történelmünk állandó kísérőjelensége.  Az alkalmazott technikákat és stratégiákat tekintve komoly változásokon ment keresztül, lényege azonban a folyamatos fejlődés ellenére sem változott. A terrorista csoportok továbbra is találnak motiváló tényezőket (pl. autonómia törekvések, vallási fanatizmus, globalizáció ellenesség stb.), a nemzetközi rendszert pedig még mindig ellentmondásos elvek jellemzik (pl. egyfelől a nemzetállamok szuverenitásigénye, másfelől az emberi jogok általános érvényessége és a kisebbségek kollektív joga a különválásra, illetve egyfelől a terrorizmus hivatalos elítélése, másfelől a korábbi terroristák nemzetközi elismerése államférfiként). Így nehezen képzelhető el az, hogy a terrorizmus jelensége valaha is megszűnne létezni.

A definiáláshoz és a történelmi áttekintéshez hasonlóan a terrorizmus típusainak megkülönböztetésekor is számtalan problémával kellett szembenéznünk. A vegytiszta tipológia felállítása ugyanannyira lehetetlen feladatnak bizonyult, mint az általánosan elfogadható definíció megalkotása. A fogalommagyarázathoz hasonlóan azonban itt is megragadhatók bizonyos szempontok, amelyek alapján lehetséges a terrorista cselekmények és szervezetek kategorizálása. Így lényegében négy fő szempont alapján lehet a terrorizmus típusait elkülöníteni, amelyek között azonban könnyen átjárhatók a határok: 1.) a követett ideológia; 2.) a kitűzött cél természete; 3.) az erőszak célpontja és helyszíne; 4.) a történelmi gyökerek alapján.

A terrorizmus jelensége a fogalmi és történelmi keretek tisztázása, valamint az egyes kategóriák elkülönítése után is meglehetősen zavarba ejtő. Továbbra is kérdéses, hogy a terrorizmus megítélésének vannak-e objektív kritériumai, avagy az „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos” szállóige teljes viszonylagosságát kell megoldásnak tekinteni.

Terrorizmus enciklopédia: Közel-Kelet

TERRORIZMUS AZ ARAB ÉS ISZLÁM VILÁGBAN

A Közel- és Közép-Kelet, illetve Észak-Afrika iszlám vallású térségében tevékenykedő terrorszervezeteket két alapvető szempont szerint lehet megkülönböztetni. Egyfelől léteznek iszlám alapokon szerveződő iszlamista-fundamentalista szervezetek, amelyek elsősorban az iszlám értékrendjének megfelelő célokért (pl. egy iszlám állam létrehozásáért) küzdenek, másfelől pedig szekuláris nemzeti-nacionalista csoportok,, amelyek szekuláris célokért (pl. az önálló palesztin államiság megteremtéséért) harcolnak. Az első kategóriába olyan szervezetek sorolhatók, mint például az egyiptomi Muzulmán Testvérek, a szintén egyiptomi Iszlám Csoport, a libanoni Hezbollah, a palesztin Iszlám Dzsihád és az ugyancsak palesztin Iszlám Ellenállási Mozgalom, az algériai Fegyveres Iszlám Csoport, a pakisztáni Szent Harcosok Mozgalma, valamint a Tiszták Hadserege, de ide sorolható még a fülöp-szigeteki Abu Szajjaf Csoport és maga az al-Kaida is. A második kategóriába elsősorban a palesztin nemzeti alapokon szerveződött csoportok tartoznak, többek között a Népi Front Palesztina Felszabadításáért, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért, valamint a Palesztin Felszabadítási Szervezet. Az iszlám világon belül jelentkező terrorizmus típusok között természetesen ugyanúgy nem húzható éles határvonal, mint ahogyan nem volt az lehetséges az általános csoportosításnál sem. Izrael a nyugati értékek képviselőjeként jelenik meg, a palesztin államiság megteremtése pedig az iszlám alapokon álló szervezetek erőteljes támogatását élvezi. Olyan alapvetően iszlamista szervezetek esetében, mint a Hamasz, a kétfajta cél általában erősen keveredve jelenik meg, sőt maga Oszama bin Laden is a palesztin ügy támogatójaként lépett fel.

Az iszlám világon belül jelentkező terrorizmus nem csupán a célok szerint tipizálható, hanem a célpontok alapján is, amelyek ellen a terrorista akciók irányulnak. Az erőszak egyfelől az iszlám világban jogtalanul hatalmon lévő politikai rendszerek, kormányok, vagy velük együttműködők ellen irányul. Így például az egyiptomi Iszlám Csoport 1981-ben meggyilkolta Anvar Szadat egyiptomi elnököt. A Muzulmán Testvérek szíriai szervezete 1979-ben meggyilkolta az aleppói tüzérségi iskola több mint harminc – Asszad elnökhöz és a politikai vezetés magjához hasonlóan alavita – növendékét, 1982-ben pedig elfoglalták és négy napig megszállva tartották Hamát, Szíria negyedik legnagyobb városát. A felsorolást még igen hosszan lehetne folytatni. Az iszlám terror célpontjai másfelől az iszlám világban élő külföldiek, mindenekelőtt az imperializmus első számú letéteményesének számító Egyesült Államok, illetve más fejlett nyugati országok állampolgárai. Többek között a libanoni Hezbollah az 1980-as évek során több alkalommal is intézett fegyveres támadást az országban állomásozó amerikai katonák és civilek ellen. Példaként említhető továbbá a szaúd-arábiai amerikai katonai bázis elleni 1996-os robbantás is, amelynek elkövetésével a washingtoni vezetés az Iráni Iszlám Köztársaságot vádolta meg. A sort itt is igen hosszan lehetne folytatni. A külföldiek elleni erőszaknak egy másik lehetséges formája az országhatárokon kívül elkövetett terrorcselekmények. Az iszlám terrorista szervezetek valamilyen politikai cél kikényszerítése céljából többször is követtek el erőszakos cselekményeket külföldön. Elég csak a kurd ellenzékiek ellen irányuló terrorra gondolni Európában. 1992-ben például az iráni vezetés utasítására kurd disszidenseket gyilkoltak meg Berlinben. Említhetők azonban még az Egyesült Államok kenyai és tanzániai nagykövetségei elleni 1998-as robbantásos merényletek is. Az iszlám csoportok erőszakos cselekményeinek első számú célpontját azonban nem a hazai kormányzatok és a külföldi állampolgárok jelentik, hanem Izrael állam. A különböző terrorista csoportok erőszakkal igyekeztek kikényszeríteni az izraeli csapatok visszavonását (pl. a libanoni Hezbollah), illetve megakadályozni a békefolyamatot (pl. a palesztin terrorszervezetek). Itt nem pusztán arról van szó, hogy az arab-izraeli háborúk sorozatában Izrael megszállt korábban arab fennhatóság alá tartozó területeket és törvénytelen okból megszállva tart palesztin területeket, még csak nem is arról, hogy elnyomja az ott élő lakosságot, hanem arról, hogy Izrael a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok – képviselőjeként jelenik meg az iszlám világ szemében. 

Mindezek után látható, hogy a terrorszervezetek és a terrorista cselekmények igen színes képet mutatnak magán az iszlám világon belül is, és mint ahogyan általánosságban, úgy a Közel- és Közép-Keletet, valamint Észak-Afrikát, sőt Délkelet-Ázsiát tekintve sem lehet tisztán és egyértelműen elhatárolható kategóriákat felállítani és megkülönböztetni. Az egyes szervezetek céljai és célpontjai, valamint a választott eszközök és alkalmazott technikák azonban olyan szempontokat jelentenek, amelyek alapján – ha nehezen is, de – lehetséges a tipologizálás.

Terrorizmus enciklopédia: Tipológia

A TERRORIZMUS TIPOLÓGIÁJA: A TERRORISTA CSELEKMÉNYEK KÜLÖNBÖZŐ TÍPUSAINAK BEMUTATÁSA

Ha a terrorizmus jelenségén belül kategóriákat kívánunk felállítani, akkor legalább olyan nehézségekkel kell szembenéznünk, mint a definiálásnál és a történelmi áttekintésnél. Az egyértelmű definíció hiánya, illetve az elkövetett terrorcselekmények meglehetősen nagy száma miatt rendkívül nehéz az áttekinthető csoportosítás. Különösen nehézzé teszi a kategorizálást az, hogy a terrorizmus fogalmának több értelmezése is létezik. A szakértők egy része kifejezetten a politikai jelleget, másik része pedig a rémületkeltő hatást, az ártatlanok sértését hangsúlyozza, és ezek alapján definiál, illetve kategorizál.

Richard Schultz – a téma jeles szakértője – elsődlegesen a politikai célok felől közelít a fogalomalkotás és tipizálás során. A terroristák tetteit egy ésszerűen átgondolt választás eredményének tekinti, azaz kiszámított erőszaknak, amely arra irányul, hogy befolyásolja bizonyos csoportok véleményét és magatartását. Ez alapján Schultz három típust állít fel: 1.) Forradalmi terrorizmus, amelynek célja teljes, forradalmi változás a politikai rendszeren belül; 2.) Fél-forradalmi terrorizmus, amelyben a változás igénylése a politikai rendszernek csak egy részére vonatkozik; 3.) Intézményvédő terrorizmus, amely a fennálló politikai rend külső vagy belső ellenségei ellen irányul. Ezeken a típusokon belül további kategóriákat használ, ilyenek az okok, a célok, a stratégiák, az eszközök, a helyszínek, a szervezet és a részvétel.

Paul Wilkinson – a terrorizmus témakörének másik kiemelkedő alakja – a rémületkeltő hatást hangsúlyozza, s ez alapján alakítja ki terrorizmus kategóriáit: 1.) Bűnügyi terrorizmus, aminek célja alapvetően az egyéni nyereségszerzés, és ahol hiányzik az erőszak legitimációjául szolgáló eszme; 2.) Pszichikai terrorizmus, ami a különböző pszichikai problémák eredményeként születik meg – ebből kifolyólag igen ritka; 3.) Háborús terrorizmus, aminek központi eleme a félelemkeltés – megítélése azonban erősen politikafüggő; 4.) Politikai terrorizmus, ami tulajdonképpen egyet jelent a széles körben használt terrorizmus fogalommal. Wilkinson lényegében új elemekkel bővítette ki a terrorizmus fogalmát, ami azonban csak újabb nehézségeket jelent a terrorizmus típusainak megkülönböztetésében.

A két szerző eltérő csoportosítási módszere jól szemlélteti azt, hogy mennyire nehéz az egységes kategóriarendszer felállítása. A nehézségek ellenére azonban bizonyos szempontok alapján mégis lehetséges a terrorcselekmények és terrorista szervezetek csoportosítása. Így például az egyes akciók mögött meghúzódó motivációk és célok, a használt eszközök és követett stratégiák, a terrorcselekmények előfordulásának helyszíne, az egyes csoportok szervezettsége és a tagok részvétele, a történelmi hagyományok, vagy éppen a szociológiai és pszichológiai okok alapján lehet különféle kategóriákat felállítani. Mindezeknek a szempontoknak a figyelembevételével a terrorista cselekményeknek és szervezeteknek igen sokféle és igen szerteágazó tipológiáját lehet megalkotni. A terjedelmi korlátok miatt jelen tanulmány elsősorban négy fő nézőpont szerint tesz kísérletet a kategorizálásra: 1.) a követett ideológia alapján; 2.) a kitűzött cél természete alapján; 3.) az erőszak célpontja és helyszíne alapján; 4.) a történelmi gyökerek alapján.

A követett ideológia alapján való tipizálás során számtalan kategória állítható fel. Beszélhetünk baloldali terrorizmusról, amelynek általános célja a fennálló rendszer megdöntése és a kapitalizmus lerombolása. Az 1960-as évek során Európában jelentkező társadalmi elégedetlenségi mozgalmakból kinövő szerveződések közül szinte mindegyik ebbe a kategóriába tartozott. Így például a németországi Vörös Hadsereg Frakció, az olaszországi Vörös Brigádok, vagy éppen a görög November 17. Szervezet. Ezek a szervezetek forradalmi eszméiket terrorakciókkal igyekeztek közvetíteni a társadalom számára, miközben mindig ügyeltek arra, hogy ne ejtsenek civil áldozatokat. Általában olyan taktikát alkalmaztak, amely gazdag iparmágnások és gyárosok elrablására, illetve ipari létesítmények elfoglalására és megsemmisítésére irányult. Céljaikat pedig elsősorban az általuk képviselt társadalmi osztályok – elsősorban a munkásosztály, amely a kapitalista kizsákmányolás elsődleges szenvedő alanya – érdekei szerint fogalmazták meg. A Vörös Brigádok például 1973-ban azzal a céllal rabolta el a Fiat cég vezetőjét, hogy a vállalat vegye vissza a korábban leépített 200 munkását. A Pirelli cég elleni 1974-es akció során pedig a szabadidő megnövelése és a bérek emelése volt a szervezet központi célkitűzése. Mindkét esetben sikerrel jártak. Egyfelől ezek a terrorszervezetek tehát valóban a követett ideológia alapján cselekedtek, másfelől azonban megfigyelhető az is, hogy a vallott baloldali értékek ellenére a gyakorlatban nem baloldali szervezetként tevékenykedtek. A Vörös Hadsereg Frakció például marxista nyelvezetet használt, valójában azonban mégsem szervezte egybe a munkásosztályt, ami Marx szerint a központi feladata lenne egy ilyen szerveződésnek. Mindebből látható, hogy a követett ideológia szerint sem könnyű csoportosítani az egyes terrorszervezeteket.

A baloldali terrorizmusra példákat nemcsak Európában találunk. A baloldali ideológiák hatása jóval tovább terjed, jelentkezik Dél-Amerikában és Kelet-Ázsiában is. A célok azonban szinte mindenhol ugyanazok, mégpedig a fennálló rendszerek folyamatos harccal való megdöntése és egy marxista vagy szocialista állam felállítása az egyenlőség és szabadság elvei alapján. Dél-Amerikában számos tényező játszott közre abban, hogy a baloldali ideológiák jelentős támogatottságra tettek szert. Így például az elképesztően nagy szegénység, a társadalom rétegei közötti hatalmas szakadék, a technikai elmaradottság, valamint a hidegháború hatásai, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedése, de nem szabad megfeledkezni az olyan személyiségekről sem, mint amilyen Ernesto Che Guevara volt. A forradalmi ideológia ebben a környezetben igen nagy mozgósító erővel bírt, és szinte valamennyi dél-amerikai országban megjelent. Baloldali terrorszervezetek születtek Argentínában (pl. a Népi Forradalmi Szervezet), Chilében (pl. a Forradalmi Baloldali Mozgalom), Ecuadorban (pl. a Puka Inti Maoista Kommunista Párt), Peruban (pl. a Perui Fényes Ösvény és a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom) és Uruguayban (pl. a Nemzeti Felszabadító Mozgalom – Tupamarók). Az akciók mindenhol a fennálló rendszer legitimációját, az állampolgári támogatottságot kérdőjelezték meg. A terrorcselekményekre adott kormányzati válasz mindenhol igen kemény volt, aminek az eredményeként egyrészről ugyan sikerült ezeket a baloldali szervezeteket felszámolni, vagy visszaszorítani, másrészről azonban az útnak indult dél-amerikai demokratikus fejlődés súlyos károkat szenvedett, miután a fiatal demokráciákat felváltották a diktatórikus rendszerek. A baloldali terror – annak erőszakos eszközeivel együttesen – alkalmazást nyert Ázsia országaiban  is. Példaként a Japánban tevékenykedő különböző szervezetek említhetők, úgymint a Vörös Hadsereg Frakció, az Egységes Vörös Hadsereg, vagy a Japán Vörös Hadsereg.

A baloldali ideológiai terrorizmus igen széles körben terjedt el tehát a világban. A hidegháború lezárultával és a Szovjetunió megszűnésével azonban ezek a mozgalmak elveszítették a fő támogatójukat, és hanyatlásnak indultak. Többen saját maguk mondták ki a feloszlatásukat, mint például a Vörös Hadsereg Frakció 1998-ban. A baloldali terrorizmus azonban nem tűnt el. A globalizálódás előrehaladásával, valamint a liberál-kapitalista rend győzelmével semmi esetre sem lenne meglepő, ha sor kerülne a marxizmus által inspirált erőszakos mozgalmak reneszánszára.

A követett ideológia alapján való csoportosítás során a baloldali terrorizmus mellett beszélhetünk jobboldali terrorról is. A baloldali csoportokhoz hasonlóan ezek a jobboldali szerveződések is arra törekednek, hogy a fennálló kormányzatot megdöntsék, és azt egy a saját ideológiájuknak megfelelővel váltsák fel. Így például a különböző amerikai keresztény szerveződések, illetve a különféle európai neonáci és neofasiszta csoportosulások. Nem ritka azonban az sem, hogy a jobboldali terrorszervezetek éppen a fennálló rendszer védelme érdekében követnek el erőszakos cselekményeket. Gondoljunk csak a különböző dél-afrikai vagy amerikai fajvédő és szegregációs csoportokra. A jobboldali terrorizmus mindkét irányzata rendkívül gyengén szervezett. Tevékenységük kisebb akciókban merül ki, amelyeknek áldozatai elsősorban eltérő etnikumú és vallású személyek. Az ideológiai terrorizmuson belül a jobboldali erőszak kevésbé volt hangsúlyos napjainkig. Alapvetően a baloldali terror volt a meghatározó, aminek oka elsősorban a magasabb szintű szervezettségben és a nagyobb mértékű társadalmi támogatottságban volt keresendő. A hidegháború befejeződését követően az 1990-es évek folyamán azonban újult erővel törtek felszínre a nacionalista érzések, ami világszerte a jobboldali terror erősödéséhez vezetett. A Szovjetunió és egyéb államok megszűnésével a nemzeti konfliktusok kiváló táptalajt nyújtanak a jobboldali erőszaknak. Ezt Jugoszlávia példája egyértelműen bizonyítja.

Ezzel eljutottunk a következő terrorizmus típushoz, a nemzeti és etnikai alapon szerveződő terrorizmus jelenti ugyanis a következő kategóriát a terrorszervezetek körében. A nemzeti és etnikai alapokon szerveződő terrorista csoportok a nacionalizmus ideológiáját követik. A nacionalista felfogásban pedig minden nép egyenlő jogokkal bír, függetlenül lélekszámától, lakóhelyétől, valamint tényleges életképességétől. A nacionalista-szeparatista terrorizmus kategóriájába tartozó terrorszervezetek célja ebből kifolyólag a szélesebb autonómia megszerzése vagy az önálló állam létrehozása valamely nép vagy népcsoport számára. A kitűzött cél valójában erősen függ attól, hogy milyen korábbi események vezettek az adott szervezet megszületéséhez. Így például a gyarmatosító politika és elnyomás eredménye a gyarmatosító hatalmak elleni küzdelem (pl. Irgun a britek ellen Palesztinában, vagy a Nemzeti Felszabadítási Front a franciák ellen Algériában), a belföldi elnyomás és jogfosztás következményei pedig a különböző autonómia törekvések (pl. örmény, kurd vagy baszk terrorizmus). A terrorista csoportok jelentős része etnikai vagy nemzeti keretben működik. A XX. század elejének emblematikus terrorcselekményét – a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merényletet 1914 júniusában – egy szerb nacionalista követte el, és a későbbi akciók túlnyomó többsége szintén nacionalistákhoz köthető. Mindez elsősorban annak az eredménye, hogy a világon mindig voltak és lesznek elégedetlen népcsoportok, amelyek szélesebb jogokért, illetve önállóságért küzdöttek, illetve fognak majd küzdeni.

A nacionalista-szeparatista mozgalmak a világ minden részén megjelentek a történelem során. Európában a Baszk Haza és Szabadság már 1959 óta küzd az önálló baszk állam létrehozásáért, de számos egyéb példát is találhatunk az öreg kontinensen. Így például a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Frontot Franciaországban, a Kurd Munkáspártot Törökországban, a Skót Nemzeti Felszabadítási Hadsereget Nagy-Britanniában, vagy az Észak-Epiruszi Felszabadítási Frontot Albániában. A nacionalista indíttatású terrorszervezetek száma pedig a hidegháború lezárultát, a Szovjetunió és más országok megszűnését követően tovább növekedett (pl. a Koszovói Felszabadítási Hadsereg a volt Jugoszlávia területén, vagy a csecsen terrorizmus a kaukázusi térségben). Ázsiában szintén számos nacionalista terrorszervezet található. Így például a Tamil Tigrisek Sri Lankán, a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom Kínában, a Moro Nemzeti Felszabadítási Mozgalom a Fülöp-szigeteken, valamint a Szabad Pápua Mozgalom és a Timori Nemzeti Felszabadítási Tanács Indonéziában. A Közel-Keleten ugyancsak sok nemzeti és etnikai alapon szerveződő terrorista csoport létezik. Ezek közül mindenképpen érdemes megemlíteni a különböző kurd terrorszervezeteket és mozgalmakat, így például az Irakban tevékenykedő Kurdisztáni Demokratikus Pártot és a Kurdisztáni Hazafias Uniót, valamint az iráni illetőségű Iráni Kurd Demokrata Pártot. Nem lehet azonban megfeledkezni a különböző palesztin szervezetekről sem, amelyek palesztin nemzeti alapokon igyekeznek megteremteni a független Palesztin államot (pl. az Arab Nacionalista Fiatalok Szervezete Palesztina Felszabadításáért). A nacionalista-szeparatista terror nem idegen a fekete kontinensen sem. Az afrikai nacionalista terrorszervezetek közé sorolhatjuk a Caprivi Felszabadítási Frontot Namíbiában, valamint a Népi Felszabadító Hadsereget Szudánban. A nemzeti és etnikai alapokon szerveződő terrorizmus nem hagyta érintetlenül az amerikai kontinenst sem. Elég csupán a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadseregre gondolni, de érdekességként említhető a Québeci Felszabadítási Front is Kanadában.

A követett ideológia szerinti csoportosítás félrevezető lehet, sok esetben ugyanis nehéz eldönteni, hogy politikai (pl. marxizmus-leninizmus) vagy vallási ideológiáról (pl. keresztény fundamentalizmus) van-e szó. A Közel-Keleten különösen nehéz szétválasztani a kettőt egymástól. A nacionalizmus itt például egyaránt jelentkezett szekuláris (pl. Nasszer pánarabizmusa) és vallásos (pl. Muzulmán Testvérek) formában is.

A követett ideológia szerinti tipizálás utolsó kategóriáját a vallási terrorizmus jelenti, amely valamely vallási ideológián alapszik, és amelynek célja megvalósítani az isteni parancsolatnak tartott célokat. Az emberek többsége a vallási terrort egyértelműen az iszlámmal azonosítja, nem is alaptalanul, ha azt tekintjük, hogy 20 fegyveres konfliktusból 16-ban (80%!) az iszlám közvetlenül érintett, míg például a buddhizmus és sintoizmus esetében egyáltalán nem beszélhetünk terrorcselekményekről. Valójában azonban szinte valamennyi nagy világvalláshoz és kisebb szektás ideológiához köthetők terrorcselekmények. Elég csak a terrorizmus korai időszakára gondolnunk és láthatjuk, hogy a hinduizmushoz (pl. Thug szekta), az iszlámhoz (pl. asszaszinok) és a zsidó valláshoz (pl. szikarik és zélóták) egyaránt köthetők „terrorista” cselekmények. Zsidó vagy keresztény vallású személyek ugyanúgy követtek el vallási indíttatásból erőszakos cselekményeket, mint ahogyan a muzulmán közösség tagjai. Az Irgun, a Stern csoport és Haganah vallási alapon kívánta létrehozni a független Izrael államot, és ennek érdekében nem habozott a terror eszközéhez nyúlni. A terrorizmus jelenségével foglalkozó szakértők nagy része szerint éppen a Dávid Király Szálló elleni 1946-os robbantásos merénylet tekinthető az első modern terrorcselekménynek, mivel az erőszak ártatlan személyek ellen irányult. A zsidó valláshoz hasonlóan a keresztény vallásnak is voltak erőszakos megnyilvánulásai a történelem során. Nem csupán a középkori keresztes hadjáratokra kell gondolni, s nem is a jelenleg zajló terrorizmus-ellenes háborúra, hanem olyan eseményekre, mint például az 1995-ös oklahomai robbantás, amelyet egy keresztény szélsőséges követett el, és amely 2001. szeptember 11-ig az egyik legpusztítóbb terrorcselekménynek minősült – 168-an vesztették életüket a merényletben. Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy a keresztény valláson belüli megosztottság a mozgatórugója az egyik legrégebbi európai konfliktusnak, a protestáns angolok és a katolikus írek közötti feszültségen alapuló északír konfliktusnak. Azonban nemcsak a nagy világvallásokhoz köthetők a vallás nevében elkövetett erőszakos cselekmények, hanem több kisebb szekta is követett már el terrorista merényleteket. Elég csak a Aum Sinrikjo nevű kultikus szektára gondolni Japánban, amely 1995 márciusában ideggáz támadást hajtott végre a tokiói metróban. A sort persze bőven lehetne még folytatni, azt azonban be kell látni, hogy napjaink meghatározó fenyegetését az iszlám terrorizmus jelenti.

A követett ideológia után a kitűzött cél természete az a következő szempont, amely alapján lehetséges a terrorista cselekmények és szervezetek csoportosítása. Így beszélhetünk elnyomó, kiváltságfenntartó, valamint változtatást célzó terrorizmusról. Az elnyomó terrorizmus a hatalom fenntartását, illetve megőrzését szolgálja. Ebbe a kategóriába sorolható az állami terrorizmus, amelynek a történelem során számtalan formája volt. A kiváltságfenntartó terrorizmus egyes társadalmi csoportok privilegizált helyzetének fenntartására irányul. Ide sorolhatók a különböző dél-amerikai katonai rendszerek erőszakos cselekményei, de ebbe a kategóriába tartoznak a dél-afrikai fajvédő szervezetek is (pl. Afrikáner Ellenállási Mozgalom). Végül a változtatást célzó terrorizmus mindig valamiféle változást kíván megvalósítani. Ezen a kategórián belül két további típust lehet megkülönböztetni. Egyfelől a forradalmi terrort, amely a fennálló rendszer megdöntésére irányul, másfelől a nacionalista terrort, amely az önrendelkezés kivívását kívánja elérni. Előbbire példa a Modzsahedin-e Khalq iráni ellenzéki szervezet, amely a fennálló iszlám köztársaságot kívánja megdönteni erőszakos cselekedeteivel. Utóbbira pedig a baszk szeparatista szervezet, az ETA, amely az önálló baszk állam létrehozásáért küzd a terror eszközével. A célok természete szerinti csoportosítás azonban számos esetben félrevezető lehet. Például mind a baloldal (pl. a Vörös Hadsereg Frakció), mind a jobboldal (pl. a különböző neonáci csoportok) arra törekszik, hogy megdöntse a fennálló politikai rendszert. De problémát okozhat az is, ha egy terrorszervezet – mint például a kolumbiai M-19 mozgalom – egyszerre kívánja elérni a fennálló rendszer megdöntését és az önrendelkezés kivívását, vagyis összekapcsolja a forradalmi és nacionalista terrort egymással.

A követett ideológiához és a kitűzött célokhoz hasonlóan az erőszak célpontja és helyszíne alapján is több kategória állítható fel. A terror célpontjait tekintve alapvetően két terrorizmus típust lehet megkülönböztetni. Az erőszak irányulhat egyfelől egy gondosan kiválasztott célpont, így például uralkodók, államfők, kormányfők, katonai vezetők és más fontos tisztségviselők ellen. A terrorcselekmények ezen formájára számos példát lehet találni. 1881-ben az orosz anarchista mozgalom meghatározó csoportja, a Narodnaja Volja (Nép Akarata) meggyilkolta II. Sándor orosz cárt. Száz évvel később az egyiptomi Iszlám Csoport pedig egy katonai parádén végzett Anvar Szadat egyiptomi elnökkel. A gondosan kiválasztott célpont elleni terrorcselekményre példa William Buckley, a CIA bejrúti főhadiszállásának vezetője ellen 1984-ben elkövetett merénylet is. De könnyen találunk példát a közelmúltból is. Így például a Hamasz több vezetőjének 2004 folyamán történt likvidálása szintén ebbe a kategóriába sorolható – legalábbis a palesztin érvelés szerint. A terrorista szervezetek erőszakos cselekedetei másfelől irányulhatnak találom szerűen kiválasztott célpontok ellen is. A civilek ellen elkövetett terrorcselekmények képezik tehát a második kategóriát a célpontválasztás tekintetében. Az elsőhöz hasonlóan erre a terrorizmus típusra is több példa hozható fel. Így például az olaszországi neofasiszták azon 1982-es merénylete, amikor a bolognai vasúti pályaudvaron robbantva 325 ember életét oltották ki. A nem gondosan kiválasztott célpont ellen irányuló terrorra a legkézenfekvőbb példák azonban a különböző palesztin szervezetek tagjai által elkövetett öngyilkos merényletek, amelyek válogatás nélkül szedik áldozataikat a zsidó lakosság körében.

Az erőszak célpontját tekintve lehetséges még egy fajta csoportosítás, mégpedig aszerint, hogy a terrorcselekmények emberek vagy tárgyak ellen irányulnak. Mindkét típusra számtalan példát lehet találni. A személyek elleni terrorcselekmények tekintetében elég csak a fentebb említett akciókra gondolni. A tárgyak ellen elkövetett akciók körébe pedig olyan terrorcselekmények sorolhatók, mint például az egyes követségek elleni robbantásos merényletek (pl. a Hezbollah 1992-es akciója a Buenos Airesi izraeli nagykövetség ellen), az ipari létesítmények ellen elkövetett szabotázsakciók (pl. a Japán Vörös Hadsereg akciója a Shell olajtársaság szingapúri üzeme ellen 1974-ben), vagy a különböző közlekedési eszközök elleni akciók (pl. az Achille Lauro nevű tengerjáró hajó 1985-ös eltérítése a Palesztin Felszabadítási Front által). Fontos azonban leszögezni, hogy a tárgyak és épületek ellen irányuló akciókban a terrorszervezetek mindig valamilyen szimbolikus cselekedetet látnak. Gondoljunk csak arra, hogy miért váltak több alkalommal is célponttá a Világkereskedelmi Központ ikertornyai. Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy céljuk eléréséhez a terrorszervezetek mindig a legmegfelelőbb célpontot és leghatékonyabb stratégiát választják ki.

Az erőszak célpontja mellett a terror helyszíne alapján is lehetséges a kategorizálás. A terrorcselekmények környezetét tekintve beszélhetünk városi és vidéki terrorról. A terrorszervezetek stratégiájuknak és céljaiknak megfelelően eltérő közegben tevékenykednek. A városban tevékenykedő terrorszervezetek kategóriájába sorolható a Brazília Nemzeti Liberális Akciócsoportja, míg a vidéken akciózó csoportok közül a Perui Fényes Ösvény hozható fel példaként. A városok azonban általában kedvelt célpontok a terrorszervezetek számára, mivel egyfelől számtalan célpontot és helyszínt nyújtanak, másfelől pedig lehetőséget is az elrejtőzködésre. De további előnyöket is rejt magában a városi környezet, a túlnépesedett városok ugyanis remek terepet nyújtanak ahhoz, hogy ezek a szervezetek újabb tagokat toborozzanak – elsősorban a városi szegényrétegek köréből.  Ugyancsak egy előnyös vonás a város által nyújtott fejlett infrastruktúra is.

A helyszínt tekintve lehetséges még egy kategorizálás, mégpedig az alapján, hogy az egyes terrorszervezetek csak a saját országukban tevékenykednek, vagy a határokat átlépve, külföldön is akcióznak. A saját országhatárokon belül működő terrorista csoportokra példa a baszk szeparatista szervezet, az ETA, vagy éppen a mexikói forradalmi mozgalom, a Zapatistas. A terrorszervezetek zömmel hazai pályán tevékenykednek, akad közöttük azonban olyan is, amely a hazai terepeken túllépve külföldön is követ el erőszakos cselekményeket. Többek között ebbe a kategóriába tartoznak a különböző Izrael-ellenes terrorista csoportok (pl. a libanoni Hezbollah) és a forradalmi mozgalmak (pl. a Japán Vörös Hadsereg). Határokat átívelő terrorszervezetként pedig egyértelműen az al-Kaida említhető, amely tulajdonképpen egyetlen országhoz sem kötődik. Valójában valamennyi terrorista csoport rendelkezik külföldi kapcsolatokkal, de viszonylag kevés az, amely valóban ki is használja ezeket.

A történelmi gyökereket tekintve két kategóriát állíthatunk fel aszerint, hogy a terror új keletű vagy éppen a történelmi folyamatok eredménye. A történelem során kialakult konfliktusok által generált szerveződések közé számtalan terrorszervezet sorolható. Ezek a csoportok már nagyon régóta küzdenek céljaik eléréséért, vagy éppen az elszenvedett sérelmek megtorlásáért. Az ír katolikusok küzdelmének kezdete például egészen a XVI. századig nyúlik vissza, amikor VIII. Henrik megalapította az anglikán egyházat, de az ír lakosság hű maradt a katolikus hagyományokhoz. A nemzeti-szeparatista mozgalmak többsége szintén igen hosszú múltra tekinthet vissza. Legtöbbjük az európai gyarmatosítással szemben született meg (pl. Tamil Tigrisek), vagy éppen valamely igazságtalan békeszerződés eredményeként láttak napvilágot (pl. kurd terrorizmus). A történelmi fejlődés következtében jöttek létre a különböző ideológiai csoportosulások is (pl. orosz anarchisták). A történelem alakulásának köszönhetően tehát számos terrorszervezet született meg a világon. A nem történelmi gyökerű új terrorszervezetek száma lényegesen kisebb, mindazonáltal évről-évre folyamatosan növekszik. Tipikusan új keletű szerveződések az úgynevezett „single-issue” csoportok, amelyek egyetlen cél elérésére összpontosítanak. Ilyenek például a különböző abortusz-ellenes csoportok, mint az Amerikai Családi Szövetség vagy a Védelmi Akció, amely szerveződések 1977 és 1992 között 161 robbantásos és gyújtogatásos akciót követtek el abortusz-klinikák ellen. De ide sorolhatók a különböző környezetvédő (pl. Earth First!) és állatvédő (pl. Animal Liberation Front) csoportok is, amelyek szintén nem riadnak vissza attól, hogy céljuk elérése érdekében erőszakos cselekményeket hajtsanak végre, így például szabotázsakciókat és személyek elleni bűncselekményeket.

A fentiek alapján látható, hogy számtalan szempont szerint lehet tipizálni a terrorista szervezeteket és az általuk elkövetett erőszakos cselekményeket, azonban egyértelmű kategóriarendszert nem lehet felállítani. A vegytiszta tipológia már csak azért sem lehetséges, mert az egyes típusok közötti határok igen cseppfolyósak. Elég csak arra gondolni, hogy a palesztin terrorizmus egyaránt tekinthető nemzeti, vallási és ideológiai terrorizmusnak. Nemzetinek, mivel egy önálló állam kialakítására irányul nemzeti alapokon (pl. Fatah). Vallásinak, mert egy tisztán iszlám alapokon nyugvó független államot kíván létrehozni (pl. Hamasz). Ideológiainak pedig azért, mert átvesz bizonyos elemeket a marxizmusból vagy éppen a maoizmusból (pl. Népi Front Palesztina Felszabadításáért).

Terrorizmus enciklopédia: Történelmi fejlődés

A történelmi keretek tisztázása: a terrorizmus történeti fejlődése 

A definiáláshoz hasonlóan igen nehéz dolgunk van a terrorizmus történetét illetően is. Miután nincsen egységesen elfogadott terrorizmus definíció, így igen nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mikorra datálható a terrorizmus első történelmi megjelenése. Sokan úgy vélik, hogy a terrorizmus ősidők óta jellemzője az emberi történelemnek, mások azonban úgy látják, hogy az erőszak e formája sajátosan XX. századi találmány. Jelen írásnak nem célja feloldani ezt a vitát, a terrorizmus történeti fejlődésének bemutatása azonban mindenképpen fontos a jelenség további értelmezéséhez.

A történelem során hamar felismerték, hogy a kegyetlenség hatékony eszköz, mert rettegést vált ki az emberekben. Az erőszakos cselekményekkel keltett félelem pedig alkalmas arra, hogy egyes csoportok elérjék céljaikat és követeléseiket. Mindezt egyértelműen tükrözi az az ókori kínai mondás, amely mára már szállóigévé vált: „ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret!” Ez a félelemkeltés mind a mai napig meghatározó eleme a terrorizmusnak, de alkalmazott technikáit, követett stratégiáit és motiváló tényezőit tekintve az erőszaknak ez a formája jelentős változáson ment keresztül a történelem során.

A terrorizmus előtörténete a rendszeres háborúk kezdetétől a francia forradalomig tart. A terrorizmus korai korszakának legjellemzőbb vonása az, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség elvét általánosan elismerték. Így a terrorizmus a magától értetődő társadalmi hierarchia légkörében, mint önálló jelenség – értelmezhetetlen. Ilyesmiről csak akkor beszélhetnénk, ha a kényszerítő fenyegetés nem csupán a tradíciót képviselő állam rendelkezésére áll, hanem a folyamat kétirányú: az államot is elérheti ily módon a társadalom. A háborúk korában azonban több olyan erőszakos példát találhatunk, amelyek kísérteties hasonlóságot mutatnak a terrorizmus jelenségével. Elég csak a politikai gyilkosság ókori formáira (pl. Julius Caesar meggyilkolására) gondolni, amelyek mindenképpen politikai célból alkalmazott erőszaknak tekinthetők. Az ókorban általános vélekedés volt, hogy az elnyomó uralkodóval szembeni fellépés jogos és az erőszak alkalmazása igazolható. A zsarnokkal szembeni erőszak tana az ókortól kezdve folyamatosan jelen van az emberiség történetében. Arról azonban vita folyik, hogy a zsarnok megölése terrorcselekedetnek minősül-e, avagy a politikai gyilkosság más minőségű kategóriája.

A terrorizmus korai időszakának további fontos jellemzője, hogy az erőszakos cselekmények legnagyobb részét vallásilag motivált okokból követték el. Egészen a XIX. századig a vallás nyújtotta az egyetlen elfogadható igazolást a terrorra. A sokak által példaként említett ókori terroristákat mind-mind valamilyen vallási megfontolás vezette. Így például a legelszántabb zsidó zélótákat, akik a római uralom ellen küzdöttek Júdeában, az időszámításunk szerinti első században. Nyilvános rendezvényeken tőrökkel felszerelkezve csaptak le a római birodalom tisztségviselőire és a velük kollaboráló zsidókra. Erőszakos cselekményeik célja egyértelműen az volt, hogy üzeneteikkel befolyásolják a római politikát. A terrorizmus korai időszakának másik meghatározó csoportját a mai Szíria és Irán területén lévő hegyvidékben élő asszaszinok alkották. Az iszlám síita ágához tartozó asszaszinok a XI. század folyamán az iszlám puritán változatának terjesztése érdekében követtek el erőszakos cselekményeket a Közel-Keleten. Céljuk ugyanaz volt, mint a későbbi terrorista szervezeteknek, vagyis hogy üzenetet közvetítsenek a politikai vezetők és a társadalom felé egyaránt. A XVI-XVII. századi katolikus-protestáns küzdelemsorozatban szintén találhatunk vallásilag motivált erőszakos akciókat. Így például Szent Bertalan éjszakáját, amikor több százan estek áldozatul a katolikus terrornak. De hosszan folytathatnánk még a sort. Az említett példák mindegyikét valamilyen vallási ideológia befolyásolta, ami azonban több esetben is erősen összefonódott valamilyen politikai motivációval. Így a terrorizmus karakterjegyeit figyelembe véve ezeket a csoportokat nyugodtan tekinthetjük a terrorizmus első megjelenési formáinak. Főleg, ha azt nézzük, hogy sokban hasonlítanak a mai terrorszervezetekre (pl. provokáció, tömegfelkelés, nemzeti felszabadítás stb.). Az előtörténetnek vannak tehát olyan mozzanatai, amelyek közvetlenül a későbbi terrorizmus tevékenységi körébe is tartozó cselekményt valósítanak meg.

A korai időszakot követően a terrorizmus „klasszikus” formája a francia forradalomtól az első világháború kirobbanásáig tartó hosszú XIX. században született meg. Az újkorban elsőként liberálisok egy csoportja tette politikai rendszerük alapjává a terrort. A terror rendszerét magáévá tevő jakobinus diktatúra a terrorizmus eszközére úgy tekintett, mint amely képes konszolidálni a forradalom vívmányait, és amely alkalmas a rendszer ellenségeivel való leszámolásra. A terror itt pozitív értelmet nyert, a „haladás nevében” alkalmazták. Az erőszak morális cselekvésként való megjelenítése pedig az a pont, ahol a francia forradalom a legegyértelműbben fordította át a politikai logikát a premodernből a modern értelmezésbe. Bár a terrorizmus korai időszakát vizsgálva nem csupán a vallási és politikai eszmékből táplálkozó erőszakra találunk példákat, hanem az állam – a központi vezetés – által alkalmazott terrorra is. (Például a római birodalom utolsó századában a szenátus az állam védelmében alkalmazott erőszak szükségességét hangoztatva végzett nyílt erőszakkal több ezer római polgárral.) Az állami terrorizmus első igazi megjelenési formája valójában a francia jakobinus diktatúrához köthető. Világtörténelmi jelentőségű tény, hogy a terror, mint társadalmi érdek, mint erkölcsi jog mindjárt a kezdetekkor államrezonként mutatkozott be, és ez az állam a forradalom állama volt.

A forradalmi terror ugyan megmentette a francia Köztársaságot a bukástól, de az áldozatok magas száma hamar szembefordította a társadalom többségét az állammal. A francia polgárok újdonságként tapasztalhatták, hogy a hagyományos mellett kialakulhat egy új elnyomás, amely a szabadság nevében számolja fel a szabadságot. A terror így hamar elvesztette pozitív tartalmát. A francia forradalom hatása azonban ennél sokkal nagyobb. Megjelennek ugyanis azok az ideológiák, amelyek a fennálló rend igazságtalanságára építenek, és amelyek a változtatást az erőszak eszközével kívánják majd elérni. Így például megszületik a „gyűlölet ideológia”, a politikai akarat olyan kifejeződése, amely univerzális célt tűz ki maga elé, kijelöli a cél elérésének akadályát jelentő ellenséget és deklarálja, hogy a cél megvalósítása érdekében jobbik esetben az ellenség pozícióját, rosszabbik esetben magát az ellenséget kell felszámolni. A radikális változtatást célzó ideológiák mellett a XIX. század elején alakult ki az az irreguláris harcmodor is, amely néhány évtized múlva a terroristák egyik kedvelt módszerévé vált.

A „klasszikus” terrorizmus megszületésében a francia forradalom mellett számos más tényező is szerepet játszott. Így például a nacionalizmus XIX. századi politikai ideológiává válása, illetve az olyan felszabadító mozgalmak megszületése, mint a szocializmus, amely a gyarmatosítás ellen is harcot hirdetett. A nacionalizmus politikai ideológiává válva kialakította a maga ősellenség-képét a mindenkori elnyomó hatalom alakjában. Ott, ahol a nemzetté válási folyamat és a nemzetállam megalakításának lehetősége nehézségekbe ütközött, vagy éppen lehetetlen volt, a felszabadító, vagy nemzeti megújhodási mozgalommá szerveződő törekvés eszköztárába nemegyszer bekerült a terrorizmus is. A szociális problémákból kinövő XIX. századi munkásmozgalom és a szociális elégedetlenségen túlmutató egyéb mozgalmak szintén alkalmazták a terror eszközét. A „klasszikus” terrorizmus így egyrészről valamilyen ideológia alapján működött (pl. orosz anarchisták), másrészről pedig az elnyomás elleni küzdelem legitim eszközeként (pl. Carbonari mozgalom Olaszországban) funkcionált. A XIX. századi terrorizmus jellemzője volt, hogy a korai időszakban és a későbbiekben megjelenő akciókkal szemben ideológiájában egy egységes világmagyarázatból kiindulva kapott általános indoklást. Tevékenységüket tekintve a „klasszikus” terrorista csoportokat az egyéni akciók jellemezték, amelyek során igyekeztek minimalizálni az ártatlan áldozatok számát. Az erőszakos cselekmények így elsősorban császárok, királyok, elnökök, tábornokok vagy legalábbis kormánytisztviselők ellen irányultak. A terroristák akár le is fújták a támadásukat, hogy megkíméljék az ártatlanok életét – a válogatás nélküli gyilkolást ugyanis erkölcstelennek és politikai hibának tekintették. Az erőszak célzott alkalmazását azonban olyan eszköznek tekintették, amellyel elérhették kitűzött céljaikat. A terrorizmus lényege a hosszú XIX. század során sem változott, a terrorista csoportok erőszakos cselekményeikkel üzenetet kívántak küldeni a közösségnek és az állami vezetésnek.

A „klasszikus” terrorizmus korszakának utolsó erőszakos cselekményeire a XX. század első harmadában került sor. Így például Ferenc Ferdinánd trónörökös, Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter meggyilkolására. A XIX. századra jellemző terrorizmus lassan kifulladt. Egyfelől azért, mert a demokratikus országokban a reformizmus, a baloldali mozgalmak legalizálódása, szervezeti és politikai megerősödése háttérbe tolta a terror eszközeinek alkalmazását. Másfelől pedig azért, mert a terror hagyományos formája lassan átadta a helyét a totalitárius államok terrorizmusának, az állami terrorizmusnak. A két világháború közötti időszakban az anti-liberális államkultusznak nem volt meggyőző alternatívája. A totalitarizmus uralma jellegéből adódóan nem hagyott helyet a másfajta terrorizmusok számára, s az állami terrorizmus meghosszabbított kezeként alkalmazta a terrorral politizálás módszerét (pl. a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió). Az erőszak formái emellett mind jobban hozzáidomultak a háborús körülményekhez. Miközben emberek milliói haltak meg a harcmezőkön, az egyéni terror értelmetlenné és eredménytelenné vált.

A második világháború után jelentkező „modern” terrorizmus egyfelől etnikai-vallási konfliktusokból, másfelől pedig társadalmi-politikai problémákból nőtt ki. A nacionalizmus már a XIX. század során is meghatározó eleme volt a különféle terrorista szervezeteknek, a második világháborút lezáró igazságtalan békeszerződéseknek és a gyarmatokon kibontakozó függetlenségi mozgalmaknak köszönhetően azonban még inkább előtérbe került. Izrael állam 1947-es megalakulásával pedig kezdetét vette a „közel-keleti játszma”. A XX. század végén az egyes erőszakos cselekmények elkövetése kapcsán pedig ismét meghatározó elemmé vált a vallás, mint motiváló tényező. Az okok a történelmi problémák megoldatlanságában, az egyes vallási irányzatok újjászületésében, valamint az új vallási szekták megjelenésében keresendők. A modern társadalmak olyan újfajta kihívásokkal szembesültek, amelyekre a hagyományos ideológiák már nem tudtak megfelelő választ adni. Az ideológiai terrorizmus az 1960-as évek elégedetlenségi hullámával újult erővel tört felszínre a világ minden részén. Kritikájuk a szabadság látszatának, a fogyasztói társadalom értelmetlenségének és az ipari szabadság antikapitalista ellenségeinek szólt, egy kulturális forradalmi változás politizálhatóságának a reményében. A XX. századra azonban nemcsak az újonnan jelentkező terrorizmus típusok a jellemzőek, hanem az olyan korábbi formák is, mint például az állami terrorizmus. A kelet-európai, közel-keleti és dél-amerikai diktatúrákat szemlélve efelől kétségünk sem lehet. A terrorizmus tehát hihetetlenül sokféle formában és igen ellentmondásos célokkal és eszmékkel jelentkezett a XX. század második felében.

A kiváltó okok tekintetében rendkívül sok hasonlóság figyelhető meg a korábbi típusok és a „modern” terrorizmus között, de a XX. században jelentkező terrorizmus valójában több szempontból is jelentősen különbözik a korábbi formáktól. A korábbi évekhez képest rendkívüli mértékben megnőtt az etnikailag és ideológiailag motivált csoportok száma. Ez elsősorban a gyarmatok függetlenségi törekvéseivel függ össze, ami ugyanakkor azt is eredményezte, hogy a terrorizmus eltolódott Európából az úgynevezett harmadik világba, vagyis Ázsiába, Afrikába és Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják például a francia uralom elleni erőszakos cselekmények Algériában és Vietnámban. A technikai fejlődésnek köszönhetően a terroristák jóval nagyobb pusztítást tudtak végezni, mint korábban. Ugyanakkor a fejlett technológiákhoz való hozzáférés jelentősen megnövelte a különféle terrorszervezetek pénzszükségletét is. A csoport működésének sikeréhez szükséges anyagi fedezetet így a terroristák támogatókon (alapítványok), pénzszerzési akciókon (bankrablás), törvényes (könyvkiadás) és törvénytelen üzletek (kábítószer-kereskedelem) útján biztosították. A siker érdekében a terrorista csoportok sokkalta szervezettebbé váltak, adott esetben politikai párt (pl. Sinn Fein) vagy egyéb szervezet keretein belül fejezték ki igényeiket, illetve kísérelték meg azok kielégítését. A militarista szervezettség pedig visszaszorította a terrorizmuson belüli ösztönös és tömeges akciókat. A terrorista csoportok mellett maguk az erőszakos cselekmények is sokkal jobban tervezettekké és kivitelezettekké váltak. Megváltozott a terror iránya és a célpontok kiválasztása is. Míg korábban a terrorcselekmények közvetlenül azok ellen irányultak, akiknek a magatartását befolyásolni kívánták, addig a modern terrorista akciók közvetetten támadták a célszemélyt és a hangsúly inkább a tömegek elleni erőszakra helyeződött. Mindez abból a felismerésből következett, hogy a modern kormányzatok folyamatossággal rendelkeznek, következésképpen egy központi szereplő (pl. a köztársasági elnök) kiesése nem jelenti a rendszer bukását és a politika megváltozását. A terroristák ezért igyekeztek indirekt célpontokat választani, hogy minél nagyobb félelmet keltsenek, ami a célok elérése tekintetében valódi zsarolási potenciált jelenthet a számukra. Jelentős változás a korábbi évekhez képest az is, hogy a terrorizmus nemzetközivé vált a XX. században, vagyis az egyes terrorszervezetek már nem csupán otthon követtek el merényleteket, hanem a határokat átlépve, külföldön is tevékenykedtek. Számos esetben nemzetközi kapcsolatokat építettek ki, olykor pedig közös akciókat is szerveztek. A XX. századi terrorizmus ezen szempontok alapján különül el a korábbi típusoktól.

A „modern” terrorizmus lényege azonban nem sokban változott a korábbi terrorizmus formákhoz képest. Továbbra is a félelemkeltésen maradt a hangsúly, amit valamilyen erőszakos cselekedettel kívántak előidézni. A modern értelmezés azonban szűkül azáltal, hogy ebben az értelemben egyértelműen a jelenség azon vonása válik meghatározóvá, hogy az erőszakos cselekmények nem pusztán magánjellegű és öncélú akciók, hanem elsősorban az államrend vagy az egész nemzetközi politika társadalmi-hatalmi rendje ellen irányulnak. A „modern” terrorizmus további meghatározó jellegzetessége, hogy a technikai fejlődésnek és a globalizáció kísérőjelenségeinek köszönhetően az ilyen erőszakos cselekmények egyre változatosabb és veszélyesebb formákat öltenek.

2001. szeptember 11. után minden korábbinál hangsúlyosabban jelentkezik a terrorizmus problémája. A XXI. század kezdetén, amikor már múlt időben szólhatunk a világunkra ötven éven keresztül árnyékot vető hidegháborúról, és mind szervezettebb erőfeszítések történnek a gazdasági egyenlőtlenségektől a környezeti ártalmakig húzódó globális problémák megoldására, valóban a terrorizmus lett az egész emberiség első számú közellensége, ami az egész civilizációt fenyegeti, és amellyel szemben az eddigi legszélesebb nemzetközi összefogás van kialakulóban? Legalább öt olyan összetevő van, amely alkalmas ezt alátámasztani, és amelyek alapján a legtöbb szakértő a terrorizmus új formájáról beszél.

Először is, soha ilyen mértékben nem voltak még az egész világ figyelmének előterében álló sebezhető célpontok, mint napjainkban. A repülőgépek eltérítése immár nem csak pár száz ember életét veszélyeztetheti, hanem annál sokkal többét. A terroristák tömegpusztító fegyverekhez való hozzájutásának lehetősége pedig minden képzeletet felülmúló pusztítással fenyegethet. (Itt kell azonban megjegyezni azt, hogy a tömegpusztító fegyverek megszerzése nem csak összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzügyi és logisztikai ráfordítást követel meg a terroristáktól, hanem ezeknek a fegyvereknek a gyakorlati alkalmazása olyan pusztító hatást válthat ki, amely kvázi bumerángként ütne vissza a szervezetek céljaira és működésére.)

Másodszor a terroristák mozgását, akcióit és szükség esetén rejtőzködését elősegíti a terror hallatlan mértékben kialakult infrastruktúrája. Míg korábban a terrorista csoportok bankrablásokkal és hasonló bűncselekményekkel biztosították a működésükhöz szükséges anyagi fedezetet, addig napjainkban a terrorszervezetek a legkülönfélébb fedőcégekkel, pénzintézetekkel és alapítványokkal dolgoznak. A terrorizmus egyre inkább összefonódik a szervezett bűnözéssel. Mindezt egyértelműen bizonyítja az, hogy egyes terrorszervezetek kábítószer- és fegyver-kereskedelem révén szerzik bevételüket. Oszama bin Laden pedig azáltal, hogy saját magánvagyonát állította az általa képviselt irányzat szolgálatába, teljesen új elemet hozott be a terrorizmus gazdaságába.

Harmadszor egyfajta nemzetközi összefogás alakul ki, amelynek során jelentőségét veszti az állami támogatottság. A hidegháborús szembenállás éreztette hatását a terrorizmusban azáltal, hogy egyszerre léteztek „jó” és „rossz” terroristák, amelyeket a két szuperhatalom valamelyike támogatott. Ma azonban a jelentősebb hatalmak együttesen sorakoznak fel a terrorista fenyegetéssel szemben. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a terrorista cselekményekhez nyújtott állami háttér. Elég csak arra a listára gondolni, amelyet az Egyesült Államok Külügyminisztériuma állított össze a terrorizmust államilag támogató országokról (pl. Irán, Szudán, Észak-Korea stb.).

Negyedszer a terrorizmus vetületében új helyet és szerepet nyer a média. A nyilvánosságnak már korábban is komoly szerepe volt a terrorcselekményekben (pl. a repülőgépek eltérítése vagy a meghatározó személyek túszul ejtése során), de a technika fejlődésével még fontosabbá vált. A legjelentősebb újdonságnak az tekinthető, hogy a terroristák már nem egyszerűen felhasználják, illetve kihasználják a médiát, hanem valósággal PR-szempontból koreografálják meg az akcióikat. 2001. szeptember 11-én például a második repülőgép becsapódását a Világkereskedelmi Központba már élőben láthatták az emberek – aligha lehetett korábban ehhez hasonló „élménye” a nézőknek. Az előre megkoreografálást igazolhatja továbbá az is, hogy Oszama bin Laden videó-nyilatkozatai már előre készen álltak a katari al-Dzsazira televíziónál.

Végül – de nem utolsó sorban – a terrorizmus félelmetes, új vonással lett teljesebb a vallási tényező fokozott megjelenésével. A terrorszervezetek a meglévő vallásos érzelmekre építhetnek, valamint millióknak a meggyőződését, szokásait, illetve hagyományait lehetnek képesek a saját szolgálatukba állítani (pl. Oszama bin Laden 1998-as fatvája, amely minden igazhitű muzulmán kötelességévé tette az amerikaiakkal szembeni erőszakot). A vallást kihasználva ezek a terrorista csoportok képesek fanatizálni az embereket annyira, hogy azok egészen az öngyilkos merényletekig menjenek el. A vallási jelszavak által feltüzelt öngyilkos merénylőkkel szemben pedig nem sikerült mind ez ideig hatékony ellenszert találni. Így a vallási tényező felértékelődése mindenképpen komoly veszélyt rejt magában.

Míg korábban a terrorizmus lényegében elszigetelődött és erősen kriminalizálódott, ma magas technikai bázisra épített, mélyen illegális, de tetteiben megrettentő és exhibicionista, rendkívüli és nagyszabású akciókat produkáló, államtól és legitim politikai szervezettől független, térben és résztvevőkben nemzetközi, nagy anyagi forrásokra épített, manipulált, vallási ideológiákra hivatkozó, privatizált hatalomról van szó, amely konfigurációjában láthatatlan és megnevezhetetlen. A globalizálódó világban maga a terrorizmus is globalizálódott, ami egyfelől a terrorista szervezetek transznacionalizációjában jut kifejeződésre, másfelől pedig abban a tényben, hogy a terrorizmus az egész világ biztonságát fenyegető veszélyforrássá vált.

A XXI. század elején úgy tűnik, hogy tovább folytatódik a „kis intenzitású háború” diadalmenete. A reguláris hadviselés, a politikai erőszak és a hagyományos bűnözés közötti határok a jövőben még inkább el fognak mosódni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a jövőben továbbra is számolnunk kell majd a terrorizmus jelenségével. A terrorizmus eszközét mindenek előtt olyan társadalmakban fogják alkalmazni, amelyeket még nem árasztottak el az erőszakos cselekedetek és jelzések. Nem véletlen, hogy Európát a terrorizmus elsősorban két olyan korszakban jellemezte, amelyekben viszonylagos politikai stabilitás és erőszakmentesség volt az uralkodó: a XIX. század második felében, illetve a XX. század utolsó harmadában. Ahol ezzel szemben az erőszakos eszközökkel kihordott feszültségek mélyen megosztották a társadalmakat (pl. Európában a két világháború közötti időszakban), ott a terrorista cselekmények kevésbé váltak jellemzővé. A jelenlegi európai helyzetet figyelembe véve egyelőre úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem kell tartanunk egy terrorisztikus korszak bekövetkeztétől. Nem lehet azonban előre tudni azt, hogy milyen konfliktusok várnak ránk az éppen megkezdett új évszázadban. Hogy egy új terrorisztikus korszak veszi-e kezdetét, az mindenek előtt attól függ, hogy a terroristák hozzájutnak-e és alkalmaznak-e olyan tömegpusztító fegyvereket, amelyek a terrorcselekmények romboló erejét mértéktelenné fokoznák.

Terrorizmus enciklopédia: Definiálás

A fogalmi keretek tisztázása: a terrorizmus definiálása

Bár a téma minden, csak nem új, annak egységesen elfogadott definíciójában még mindeddig nem sikerült megállapodni, hogy tulajdonképpen mi is a terrorizmus. A terrorizmus fogalmát körülírni igyekvő politikai és tudományos próbálkozások rendre fennakadtak magán a definíción, azon a próbálkozáson, hogy a terrorizmust megkülönböztessék a köztörvényes erőszaktól és a harci cselekedetektől.

A definiálás sikertelensége több okból adódik. Elsősorban azért nehéz általánosan elfogadott meghatározást alkotni, mert „kívülről” jövő címkézésről van szó. Szinte egyetlen személy vagy csoport sem nevezi magát önként terroristának, a megnevezést mások – elsősorban az általuk megtámadott államok kormányai – ragasztják rájuk. Erőszakos ellenfeleiket a kormányok sietnek terroristának bélyegezni, főleg azért, mert a fogalom magában hordozza a kriminalitásnak, az embertelenségnek, valamint a tényleges politikai támogatottság hiányának a mellékjelentéseit. Ennél fogva a hatalmak bőséggel tudnak meghatározásokat adni a terrorizmus mibenlétére. Az Egyesült Államok definíciója például a következőképpen hangzik: „az erőszak kiszámított alkalmazása vagy erőszakkal való fenyegetés a félelem felkeltésének, a kormányzat és a társadalom megzsarolásának, illetve megfélemlítésének céljából.” A brit kormányzat fogalommagyarázata hasonló: „személyek vagy anyagi javak elleni súlyos erőszak alkalmazása vagy azzal való fenyegetés valamely politikai, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében.” A kormányzatok úgy vélik, hogy csak az államnak van joga az erő alkalmazásához. Más szóval a törvényes erőszak állami monopólium. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az erőszak törvénytelen alkalmazásai egyben igazságtalanok is lennének? Nem, ha a forradalmi terroristák érvelését tekintjük, amely szerint jogos cselekedet erőszakkal szembefordulni a hatalommal, amely korlátozza vagy elnyomja a szabadságjogok érvényesülését. Így fogalmazódott meg az a szállóige, amely szerint „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”. Alapvetően ez a viszonylagosság teszi lehetetlenné a terrorizmus egyértelmű meghatározását.

Az általánosan elfogadott definíció megalkotásának lehetetlenségét okozza az is, hogy egyszerre több nézet létezik a terrorizmusról. Így létezik egy nézet az akadémikusok és tudományos kutatók körében, amely talán a legobjektívabb, ugyanakkor a legbonyolultabb definíciót jelenti. A hivatalos kormányzati szereplőknek szintén megvannak a saját nézeteik, amelyeket mindenkor erősen befolyásolnak az állami és nemzeti érdekek, és amelyeknek a megfogalmazás ebből kifolyólag nem lehet objektív. A közvéleménynek is van saját terrorizmus definíciója, amelyet viszont különböző csatornákon keresztül a média alakít ki, amiből pedig az következik, hogy a megalkotott fogalom – a média szenzációéhsége miatt – erősen torzított. S végül létezik a terroristák által saját magukról kialakított nézet is, amely törekszik a morális érvelésre helyezni a hangsúlyt. A terroristák igyekeznek saját cselekményeiket szembeállítani az ellenük elkövetett tettekkel. Mindezt az egyes csoportok névválasztása is hűen tükrözi. Előszeretettel választanak ugyanis olyan nevet maguknak, amellyel ki tudják fejezni harcuk szükségességét (pl. Palesztin Felszabadítási Szervezet, Ír Köztársasági Hadsereg, Iszlám Ellenállási Mozgalom, Zsidó Védelmi Szervezet, Baszk Haza és Szabadság, Világ Elnyomottainak Szervezete stb.).

A definiálás nehézségét okozza továbbá az is, hogy a terrorizmus fogalma jelentős változásokon ment keresztül a történelem során. Érdemes például megjegyeznünk, hogy a modern korban használatos terrorizmus szó a francia forradalom idejéből származik, és eredetileg pozitív jelentést takart, azokra a módszerekre utalva, amelyekkel a születő félben lévő forradalmi állam megszilárdította hatalmát és rendet teremtett. A fogalom azóta több fejlődési szakaszon is keresztülment, többféle jelentést nyerve, ám jelenlegi formájában egyértelműen negatív értelmet hordoz. A terrorizmus minimum három fontos elemet tartalmaz: a félelemkeltést, az erőszak alkalmazását és az ártatlan emberek megtámadását. Vajon igazolható-e valaha is a terrorista támadás? A kérdésre adott válasz húzza meg a fő választóvonalat azok között, akik a terrorizmust magával a támadás aktusával azonosítják és a politikai célt másodlagosnak vagy irrelevánsnak tekintik, valamint azok között, akik a terrorizmus alatt a cselekmény hosszú távú következményeit értik, és a mögötte rejlő politikai motivációknak nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ez utóbbi csoport érvelése szerint ráadásul a terrorizmus áldozatai gyakran egyáltalán nem is ártatlanok, mivel közvetve vagy közvetlenül azt a rendszert támogatják, amely ellen a terrorizmus fellép. A legtöbb tudományos elemzés a terrorizmust magával az aktussal azonosítja, és a célokat, amelyek elérésére az erőszak irányul lényegtelennek tekinti, megszüntetve ezzel azt a morális bizonytalanságot, amely a másik megközelítésben fellelhető, és amelyben végül is a „cél szentesíti az eszközt”.

A terrorizmus fogalmának értelmezésekor tehát számtalan megválaszolatlan kérdés merül fel. Így például az, hogy a végrehajtott cselekményeket illetően milyen tág fogalmat fogadunk el. A tulajdon elleni támadásokra éppúgy alkalmazzuk a terrorizmus fogalmát, mint az emberek ellen elkövetett támadásokra? Milyen mértékben kell számításba venni az elkövetők szándékait és motívumait? Vajon meg kell-e különböztetni az egyértelműen bűncselekménynek minősülő támadásokat azok politikai hátterétől? Definícióra azonban szükség van, mert csak pontos és elfogadott fogalom alapján lehet meghatározni az „ellenséget”. A terrorizmus elleni fellépés „eszköztárának” meghatározásához szükséges jogi háttér alapját ugyancsak a definícióból való kiindulás kell, hogy képezze. De hasonló jelentősége van a rögzített fogalmaknak a nemzetközi együttműködés keretében megalkotott különböző okmányokban, az egyes országok vagy nemzetközi biztonságpolitikai intézmények, katonai szervezetek terrorizmus elleni fellépését előirányzó dokumentumokban, hiszen ezek képezik a fellépés legitimitásának alapját. A másik oldalon egy nemzetközileg elfogadott terrorizmus definíció egyúttal kizárja azt is, hogy a terrorista szervezetek vagy terrorista államok a terrorcselekmények elkövetéséhez legitimációt vagy igazolást kereshessenek. Egy egységes definíció megszüntetné azt a paradox helyzetet, ami ma jellemző a világban: az Egyesült Államok terrorizmussal vádolja Iránt, Irakot, Észak-Koreát, Kubát, Szíriát, Líbiát és Szudánt, ezen államok pedig éppen fordítva vélekednek, és az USA-t, Izraelt és a nyugati világ számos más államát tekintik terroristának. Egy általánosan elfogadott definícióval talán fel lehetne oldani ezt az ellentétet. Az eltérő politikai állásfoglalások és érdekek miatt azonban erre csekély a valós esély. Erre példa az amerikai vezetés, amely 2001. szeptember 11. után számos addig terroristának bélyegzett államot „emelt” szövetségesei közé (pl. Pakisztán, Tádzsikisztán stb.), a csecsen szakadárok pedig szabadságharcosokból egyszerre terroristák lettek Washington szemében.

Egyes elemzők szerint a pontos definíció délibábjának kergetése helyett célszerűbb volna felállítani az általánosan terroristának tekintett cselekmények tipológiáját. Nyilvánvaló, hogy a terrorista akciók egy része – merényletek, emberrablások, repülőgép-eltérítések – nemigen szerepel a hagyományos katonai konfliktusok eszköztárában, sokkal inkább az erőszaknak egy sajátos kategóriáját alkotja. Az effajta kategorizálás azonban félrevezető lehet, mivel sok terrorcselekmény igenis katonai műveleteket vagy köztörvényes bűntetteket másol. A terroristák nagy előszeretettel folyamodnak a hadviselés zsargonjához. Azzal, hogy hadat üzennek, legitimnek és igazoltnak tekintik akcióikat. Így nem nehéz morális szempontból egyenértékűnek tekinteni azt, hogy egy utasszállító repülőgépet nekiirányítanak egy felhőkarcolónak azzal, ha egy nemzeti hadsereg hadműveletet kezd Irak ellen. A terroristák a legitimitásra való törekvésüket az „igazságos háború” tradíciójának emlegetésével is erősíteni kívánják. A történelmi tanulságok szerint az ilyen háborút mindig az olyan „igazságos ügy” védelmére hivatkozva indították, mint egy igazságtalanul megtámadott nép megvédése, a gonosztevők megbüntetése vagy az önvédelem. Anélkül azonban, hogy ezen feltételek teljesülését vizsgálnánk, meg kell jegyeznünk, hogy az erőszak felhasználásának fontos követelménye annak egy kompetens hatóság kezébe való helyezése. Az erőszak használata feletti állami monopólium a modern államrendszer fontos normája, és a terrorista csoportok a katonai zsargon kisajátításával ezzel egyenértékű legitimitásra törekednek. Nemcsak a háborúhoz való jog monopóliumával szemben intéznek kihívást, hanem az erőszak használatának hagyományos korlátaival szemben is. A háborús tradíciók szerint kímélni kell a civil lakosságot, és harc közben nem szabad szükségtelenül nagymértékű erőszakot alkalmazni. A terrorista akciók viszont tudatosan a civil tömegek ellen irányulnak a minél nagyobb félelem keltése céljából.

A háború és a terror hasonlóságai nyilvánvalóak. Nehéz elképzelni olyan háborút, amely nem kelt félelmet az emberekben, és ez gyakran nemcsak az erőszak mellékhatása, hanem az egyik elsődleges cél. A történelem során az elfoglalt városokat például azért fosztották ki vagy rombolták éppen porig, hogy megfélemlítsék más városok lakóit. A második világháború alatt a stratégiai bombázások is pszichológiai elméleteken alapultak. Amellett, hogy ily módon igyekeztek elkerülni az elhúzódó, költséges és nem egyszer lényeges sikert nem eredményező lövészárok-hadviselést, ezek elsősorban az ellenséges lakosság morálját voltak hivatottak megtörni. Mindazonáltal a háborúban a félelem keltése nem főcél, ezzel szemben a terrorcselekmények célja egyértelműen a félelem érzet kialakítása az egyes emberekben. Lényegi különbség a működési logikájukban van: a háború kényszerítő jellegű fizikai jelenség, ezzel szemben a terror hatáskeltő mentális jelenség. A háború és a terrorizmus megkülönböztethető emellett úgy is, hogy míg a háborúkat államok vívják, addig a terrorizmus azok eszköze, akik gyengék ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljanak az állammal. E gondolatmenet szerint a terrorizmus a „gyengék fegyvere”, ami valóban így van, főleg ha azt nézzük, hogy a terrorszervezetek döntő többsége csak azt követően nyúlt az erőszak eszközéhez, miután a hagyományos érdekérvényesítés minden egyes lépcsőfokát végigjárta – sikertelenül. A terrorizmus és a háború között lévő alapvető különbséget azonban abban találhatjuk meg, hogy míg a háború központi elemét az ütközet jelenti, addig a terrorizmus nem vállalja a nyílt ütközetet. A terrorszervezetek úgy választanak célpontot, hogy kizárják az önvédelem lehetőségét, s ezzel mintegy felrúgják a hadviselés – írott és íratlan – nemzetközi törvényeit. A célpontok azonban – mint ahogy már fentebb említettem – nem szükségszerűen ártatlan személyek, hanem valamilyen úton-módon köthetők az ellenséghez. Másfelől azonban védtelenek, s ezáltal válnak a terrorizmus áldozataivá, amelynek lényege így: fegyveresek erőszaktétele fegyverteleneken.

A terrorizmus a katonai logikát követve több ponton is hasonlóságot mutat a gerilla-hadviseléssel. Mindkét fogalom irreguláris harci módszereket jelöl, amelyeket egyébként gyakran kombináltan alkalmaznak. Terrormerényletek képezhetik egy gerillahadjárat bevezetőjét vagy lecsengését. Az ilyen folyamatos átmenetek mellett számos más tekintetben is nagy az átfedés a fegyveres erőszak e két formája között. A terrorizmus és a gerilla-hadviselés egyaránt félelemkeltéssel igyekszik befolyásolni az ellenség magatartását. Így sok esetben azonos eszközöket és stratégiákat alkalmaznak (pl. emberrablás és robbantás). Hasonlóság mutatkozik a tekintetben is, hogy a tagok nem viselnek egyenruhát. Ezek a hasonlóságok azonban nem téveszthetnek meg senkit abban a tekintetben, hogy két különböző felkelő harcmodorról van szó. A gerillaharc katonai stratégia, ahol az ellenséggel szembeni katonai akcióról, illetve annak teljes megsemmisítéséről van szó. Ezzel szemben a terrorizmus kommunikációs stratégia, ahol az erőszakot nem romboló hatása miatt, hanem jelzésként alkalmazzák, hogy széleskörű pszichológiai hatást érjenek el. Ahogyan Franz Wördemann fogalmaz: „amíg a gerilla az adott térséget, addig a terrorista a gondolkodást kívánja elfoglalni”. Terrorista csoportok ritkán gyakorolják a szuverenitás formáit, míg a gerillaszervezetek elsődleges célja éppen valamely terület, illetve lakosság fölötti ellenőrzés megszerzése. Emellett a fő különbség mellett még van néhány szempont, ami alapján a gerillaharc és a terrorizmus elválasztható egymástól. Így például a gerillák, tekintet nélkül irreguláris harcmodorukra, tiszteletben tartják a fegyveresek és a civilek közötti választóvonalat. Célpontjaikat elsősorban az ellenség katonai egységeiből választják ki. Ezzel szemben a terrorista csoportok nem riadnak vissza attól, hogy bármely civil személyt véres üzenetük hordozójává tegyenek. A gerillaharc és a terrorizmus elkülöníthető aszerint is, hogy amíg a gerilla csoportok katonai egységként tevékenykednek, addig a terrorszervezetek a fegyveres harc mellett más – társadalmi és segélyező – feladatokat is ellátnak (pl. az Iszlám Ellenállási Mozgalom a palesztin menekülttáborok területén). Ennek ellenére a terrorizmus és a terrorista erősen negatív tartalmú fogalmak, míg a gerillaharc és a gerilla pozitív asszociációkat is keltők.

A fentiekhez hasonlóan a terrorizmus jelenségét el kell határolni a bűncselekmény fogalmától is. Bár a terrorista és a közönséges bűnöző is erőszakot alkalmaz egy cél elérése érdekében, de lényeges különbség van a cselekményt kiváltó okok és motivációk tekintetében. A bűnöző saját szükségleteit igyekszik kielégíteni, például egy bankrablás vagy emberrablás során. Tevékenysége nem szolgál közös ügyet, hanem kizárólag önző cselekedet. Ezzel szemben a terrorista cselekmények elkövetésére mindig valamiféle közös cél elérése (pl. forradalmi változás vagy függetlenség kivívása) érdekében kerül sor. A terrorizmus tipikusan közösségi cselekmény. A csoport mindenkor fontosabb az egyes egyénnél, még ha a csoport ereje az egyének által az egyéni akciók (pl. öngyilkos merényletek) révén valósul is meg. Ahogyan Konrad Kellen fogalmaz: „a terrorista ügy nélkül nem terrorista”. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a terrorszervezetek ne követnének el bűncselekményeket. Elég csak arra gondolni, hogy az egyes csoportok hogyan szereznek működésükhöz szükséges anyagi tőkét. A németországi Vörös Hadsereg Frakció például korai szakaszában több bankrablást is elkövetett, hogy finanszírozni tudja későbbi tevékenységét. A terrorizmus elhatárolása a bűncselekményektől tehát ugyanolyan nehéz, mint amilyen a háború és a gerillaharc esetében volt az elkülönítés. A nehézségek ellenére azonban látható az alapvető különbség valamennyi relációban.

A terrorizmusnak a különböző más erőszakos cselekményektől való elhatárolása után, ha általánosan elfogadott definíciót nem is tudunk alkotni, de lehetségessé válik bizonyos karakterjegyek és általános jellemzők megragadása, amelyek alapján inkább meghatározhatjuk a terrorizmus fogalmát. Így alapvetően a következő általános vonások jellemzik a terrorizmus jelenségét:

1.) A terrorizmus meghatározó eleme az erőszak és annak különböző formái. A különböző terrorszervezetek mindegyike az erőszak valamely formájának alkalmazásával kíván célt érni.

2.) A terrorista akciók céltudatosan túllépnek a mindenkori érvényes jogi és erkölcsi konvenciókon. A terrorcselekményeket a különös embertelenség, önkényesség és brutalitás jellemzi.

3.) A terrorizmus alapja a rémület és a megfélemlítés. A terroristák félelmet igyekszenek kelteni a célközösségben, hogy annak magatartását a saját érdekük szerint alakítsák, illetve befolyásolják.

4.) A terrorizmus mindig valamilyen cél elérésére irányul. Ezek a célok a legkülönfélébbek lehetnek, az önálló államiság megteremtésétől egészen az abortusz ellenzéséig terjedhetnek.

5.) A terrorizmus konfliktusokat előfeltételez. Egy terrorista csoport keletkezése és ideológiai igazolása nem véletlenül alakul ki, hanem bizonyos társadalmi-történelmi hátteret tükröz vissza.

6.) A terrorcselekményeket általában egy csoport hajtja végre. Bár egyes államok is előszeretettel nyúlnak a terror eszközéhez, azt mégis a nem állami szereplők alkalmazzák döntő többségben.

7.) A terrorista cselekmények mindig valamilyen célpont ellen irányulnak. A terrorszervezetek céljaik elérése érdekében a legkülönfélébb célpontok ellen intézhetnek támadást.

8.) A célpontválasztást a megtámadott önvédelmi lehetőségének teljes kizárása jellemzi. Az erőszak olyan célpontok ellen irányul, amelyek védtelenek azzal szemben.

9.) A terrorizmus központi eleme a nyilvánosság. A terroristák minden esetben arra törekszenek, hogy felhívják a közvélemény figyelmét saját ügyükre, sérelmeikre, céljaikra. Publicitásra törekszenek.

10.) A terroristák célja az üzenetközvetítés. A terrorista akciókat követően szinte minden esetben megfogalmazódnak és nyilvánosságot kapnak az elérni kívánt követelések és célok.

11.) A terrorcselekményeket általában véve szisztematikus tervezés előzi meg. A terrorista szervezetek a nagy vállalatokhoz hasonlóan végeznek költség-haszon jellegű számítást.

12.) A terrorista akciókat másfelől a kiszámíthatatlanság is jellemzi. A terrorcselekmények mindegyike váratlanul és gyorsan zajlik le. A nyílt küzdelemmel szemben lesből támadnak.

13.) A terrorszervezeteket az erős összetartozás érzés jellemzi. A merényletet akár egyetlen ember is elkövetheti, de valójában olyan csoporttevékenységről van szó, ahol rendkívül erős az összetartás.

14.) A terroristákat a kompromisszumképtelenség jellemzi. Maximalista álláspontot képviselnek, követeléseikből csak igen ritkán engednek.

Végső soron megállapíthatjuk, hogy a terrorizmusra nem maguk az akciók jellemzők, hanem azok szándékolt politikai szerepe. A terroristákat nem érdekli az elkövetett akciók tulajdonképpeni romboló hatása. A terror csupán egy eszköz számukra, bizonyos fajta jelzés, amelynek segítségével közölni tudják sérelmeiket és követeléseiket. Ebből kifolyólag a terrorizmus első sorban közlési stratégia. De mifélék azok az üzenetek, amelyeket a terroristák közölni akarnak? A terroristák a félelem és a rémület hangulatát igyekeznek kialakítani, hogy aláássák az állam képességét, hogy megvédje polgárait. Ez a terrorista cselekmények negatív hatását túlhangsúlyozó szemléletmód azonban túlságosan leegyszerűsítő. A terroristák ugyanis, mint gyenge csoport rá vannak utalva arra is, hogy szövetségeseket keressenek és toborozzanak, hogy politikai céljaiknak szimpátiát és támogatást szerezzenek. Ezért merényleteiket a lakosság egy része számára a remény jelének is szánják. Vagyis a terrorizmus nemcsak a célközösség felé közvetít üzenetet, hanem a saját támogató bázisának szélesítésére is irányul.

Az üzenetek milyensége mellett felvetődik egy másik kérdés is, mégpedig az, hogy milyen kommunikációs területen képesek hatékonyan tevékenykedni a különféle terrorista szervezetek? Nyilvánvalóan az erőszak üzeneteit csak megfelelő környezetben lehet jól közvetíteni. Annak érdekében, hogy erőszakos jelzéseiket figyelembe vegyék, a terroristák cselekvési színterükként előszeretettel részesítik előnyben az erőszakmentes politikai-társadalmi rendszereket (pl. a nyugati ipari országokat), ahol egy erőszakos akció igazi sokkhatást érhet el. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Afrika, Ázsia és Latin-Amerika fejlődő országaiban ne lennének terrorista cselekmények. A nagyvárosok az egész világon olyan rendező és rezonáló környezetet jelentenek, ahol az erőszakos akciók minden esetben bizonytalanságot és félelmet váltanak ki. De egy Limában vagy Fokvárosban elkövetett robbantásos merénylet sokkoló hatása nem hasonlítható össze azzal, ami egy Washingtonban vagy Londonban elkövetett robbantás pánik-reakciójától várható. 

Végül az utolsó kérdés, amit meg kell válaszolni, hogy hogyan hat ki a közlési funkció a terrorista akciók gyakoriságára? A jelzések csak akkor lehetnek hatásosak, ha azok nem jelentkeznek túlságosan sűrűn. A terrorizmus a „kis erővel vívott háború” jellegzetes formája – ha lehet egyáltalán háborúnak nevezni. Vagyis olyan fegyveres konfliktus, amely a hagyományos háborútól eltérően, úgymond kisebb lángon – a hagyományos fegyveres erők bevetése nélkül – folyik. A terrorizmus viszonylag kevés emberáldozatot követel (pl. az 1967 óta eltelt időszakban terrorcselekményekben elhalálozott izraeli civilek száma említésre sem méltó a kórházi statisztikákban). A tömegpusztító fegyverek terrorista kezekben történő jövőbeli megjelenése azonban változtathat ezen. Mindazonáltal meg kell jegyezni azt, hogy a terrorizmus éppen az akciók szimbolikus funkciója miatt az erőszak-alkalmazás viszonylag „gazdaságos” formáját jelenti – különösen, ha a polgárháborúkhoz és a gerillahadjáratokhoz hasonlítjuk.

A terrorizmus megjelenési formái igen szerteágazóak, szervezeti keretei pedig nagyon összetettek. A terrorista motivációk, a politikai célkitűzések, az alkalmazási területek és a kiválasztott célpontok rendkívül eltérőek. Egyvalami azonban közös valamennyi terrorista cselekményben, mégpedig az, hogy fegyveresek erőszakot alkalmaznak fegyvertelenekkel szemben annak érdekében, hogy valamilyen üzenetet közöljenek a társadalom széles rétegeivel, illetve a politikai vezetés szereplőivel. Ezen üzenetek egyfelől bizonytalanságot és rémületet keltenek, másfelől azonban szimpátiát és támogatást is eredményezhetnek. A terrorizmus definíciója így a következőképpen hangozhat: védtelen polgárokon gyakorolt szándékos és módszeres erőszak, amely az általa kiváltott félelmen keresztül kívánja céljait megvalósítani.

Terrorizmus enciklopédia: Bevezető

ELMÉLETI BEVEZETŐ A TERRORIZMUS JELENSÉGÉNEK ÉRTELMEZÉSÉHEZ

A XX. század  két nagy ideológiai kihívása, amely milliók életét követelte, hatalmas anyagi veszteségeket, valamint számtalan elveszített lehetőséget hozott, a nácizmus és a kommunizmus volt. Az ellenük folytatott harcot még meg lehetett vívni a szokásos geopolitikai keretek között, ahol könnyen felmérhetők voltak a nemzeti érdekek és a katonai erőviszonyok. Napjainkat azonban egy egészen más, újfajta fenyegetés jellemzi: a terrorizmus fenyegetése. Egyik legnyugtalanítóbb vonása, hogy benne az ideológiai hév és a technikai eszközök összekapcsolódnak, így hatalmas veszélyt jelentenek a civil lakosság tömegei számára. További ijesztő fejlemény, hogy a terrorista cselekményeket egyre kevésbé körülhatárolható csoportok követik el. A globalizálódó nemzetközi környezetben az ilyen fenyegetésekre adott hagyományos államközpontú válaszok már nem hatékonyak, sőt gyakran ellentétes hatást eredményezhetnek.

Jelen írás célja az, hogy átfogó képet nyújtson a terrorizmus jelenségéről és az általa jelentett fenyegetésről. Ehhez elsődlegesen a fogalmi kereteket kell tisztázni, vagyis kísérletet kell tenni a terrorizmus definiálására, valamint a jelenség elhatárolására más erőszakos cselekményektől. Másodsorban a terrorizmus történelmi fejlődését kell szemügyre venni, aminek eredményeként láthatóvá válik a terrorizmus – többé-kevésbé – ciklikus jellege, illetve kiiktathatatlansága az emberi történelemből. Végül az egyes terrorizmus típusokat kell megvizsgálni, vagyis átlátható tipológiát kell alkotni, amelyben valamennyi terrorcselekmény könnyen elhelyezhetővé és értelmezhetővé válik. Mindezen kérdéseknek a tárgyalása elméleti bevezetőként szolgálhat a terrorizmus jelenségének további vizsgálatához és értelmezéséhez.