Királyságok vs. Köztársaságok

Vajon miért sikeresek az arab monarchiák?

Az „arab tavasz” forrongásait követően sziklaszilárdnak hitt rezsimek buktak meg, vagy éppenséggel recsegnek-ropognak jelenleg is. A megdőlt rendszerek mind köztársaságok voltak, míg a királyságok mindenütt túlélték a tiltakozó megmozdulásokat. A monarchikus berendezkedések sikerességét látva felmerül a kérdés, hogy vajon egyfajta „különlegességről” van-e szó, vagy csak a „szerencsésségnek” köszönhető, hogy a királyok továbbra is trónjaikon ülhetnek?

A társadalmi tiltakozások következtében három elnök volt kénytelen elhagyni a posztját (a tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Hoszni Mubarak, és a jemeni Abdullah Száleh), valamint távozott tisztségéből a líbiai népi dzsamahiríja vezére is (Moammer el-Kadhafi), jelenleg pedig a szíriai elnök (Bassár el-Aszad) küszködik, hogy megtartsa hatalmát a polgárháborúba sodródott országban. Ezzel szemben a királyok és emírek mind sikeresen átvészelték a forrongásokat. A kérdés tehát az, hogy vajon az államforma, vagyis az államfői tisztség keletkezésének módja, illetve a kormányzás természete mennyiben járulhatott hozzá a túléléshez, vagy ha mégsem, akkor milyen más (gazdasági, politikai, társadalmi) faktorok állhatnak a monarchikus sikeresség hátterében?

Az „arab tavasz” nem korlátozódott csupán a köztársaságokra, a „tiltakozás dominója” a monarchiákat is elérte: szinte minden királyságban volt kisebb vagy nagyobb tüntetés, amit akárcsak Egyiptomban, Líbiában és Tunéziában, a társadalmi elégedetlenség (így például a gazdasági nehézségek és a politikai korlátozások keltette frusztráció) hívott életre. Különösen két országban, Bahreinben és Kuvaitban csaptak fel a forradalmi lángok, amelyeket azonban sikerült erővel eloltani. (Előbbiben a síita-szunnita felekezetek szembenállása, utóbbiban a parlamentáris reformok elmaradása eredményezett komoly válságot.) Tüntetések voltak a többi olajmonarchiában is, így például az Egyesült Arab Emírségekben, Ománban, sőt még Szaúd-Arábia keleti provinciájában is. A monarchikus sorban Katar jelenti az egyetlen kivételt, ahol lényegében nem volt érdemi mozgolódás. (Mindez a piciny ország adottságainak és képességeinek köszönhető: hatalmas gázkészletek, befolyásos média, kicsi és homogén népesség, aktív és semleges külpolitika stb.) Az öbölbéli uralkodók mellett a másik két regnáló arab királynak, II. Abdullahnak és VI. Mohammednek is szembe kellett néznie rendszer-ellenes/kritikus társadalmi megmozdulásokkal: mind Jordániában, mind pedig Marokkóban tömegek vonultak utcára, hogy kifejezzék elégedetlenségüket a vezetőikkel és a rendszerrel szemben.

Az „arab tavasz” tehát a királyságokban is jelentkezett, sőt Bahreinben és Kuvaitban mind a mai napig tartanak a tiltakozások. De vajon akkor miért nem lett vezér és rendszerváltás az arab monarchiákban? Nos, a konkrét eseteket látva a szakértők egy csoportja úgy érvel, hogy a monarchikus berendezkedés és a túlélési képesség között kapcsolat áll fenn, mert a királyságok mélyebb társadalmi és történelmi legitimációval rendelkeznek, mint a köztársaságok. Így például a Marokkót irányító Alavita dinasztia már közel négyszáz éve regnál, sőt családfáját egészen Mohamed Prófétáig vezetheti vissza, mindez pedig kétségkívül erősebb legitimitást eredményez, mint bármiféle forradalmi ideológia vagy mesterkélt eszmerendszer. Csakhogy a történelmi múlt nem menti meg a királyságokat, mint ahogyan azt számos gyakorlati példa is jól bizonyította: a királyi legitimáció kevésnek bizonyult Egyiptomban, Tunéziában, Irakban, Líbiában és Iránban egyaránt. Továbbá a tiltakozások intenzitását és kiterjedtségét látva egyre kevésbé állja meg a helyét az a tétel, hogy az abszolút monarchikus berendezkedés összhangban van az arab kultúrkör vallási és törzsi szokásaival, és ezért a királyság nagy támogatottsággal rendelkezik a közel-keleti fejekben. A 2011-es „arab tavasz” történései éppen ennek az ellenkezőjét bizonyították, amennyiben arról tanúskodtak, hogy az arab világ polgárai a despotikus hatalomgyakorlás helyett több elszámoltathatóságot és nagyobb részvételt kérnek a kormányzásban.

Mások a monarchia intézményesítettségében látják a siker zálogát, konkrétan abban, hogy a dinasztikus utódláson keresztül biztosítva van a hatalomváltás folyamatossága és zökkenőmentessége, vagyis hogy nem kell kikényszerített és megrendezett választások útján legitimálni az utódot (lásd például Gamál Mubarak kálváriáját Egyiptomban), s ez által nyilvánvalóvá, szemmel láthatóvá tenni a rezsim autoriter jellegét. Érvelésük szerint, a monarchia másik nagy előnye, hogy az uralkodó dinasztia képes minden hatalmi pozíciót monopolizálni, s így kvázi egypártrendszerben kormányozni az országot („kormányzati kiterjedtség”). A stabilitás záloga tehát, hogy a kulcsfontosságú tisztségeket betöltő családtagok veszély esetén zárják soraikat, hiszen együttesen érdekeltek a rezsim működésében és továbbélésében. Ezen gondolatmenet jó, de ha a történelmi példákat, még inkább a jelenkori szaúd-arábiai helyzetet vesszük górcső alá, akkor látható az is, hogy a dinasztikus utódlás korántsem biztos, hogy problémamentes, különösen, ha tucatnyi herceg küzd a királyi címért, a hatalmi státuszért folytatott versengés pedig minden politikai és társadalmi kérdés kapcsán frakcióharcokat generál. A tekintetünket Ománra vetve pedig az a tétel is megdől, hogy csak és kizárólag a családtagokkal teletűzdelt kormányzat lehet képes a túlélésre: Kabusz szultán ugyanis igyekezett minden rokonát száműzni a politikai pozíciókból. (Végül a dinasztikus rendszer problematikáját jól szemlélteti, hogy az iszlám vallási iskolák megszerveződésében és a közel-keleti birodalmak történetében mindenkor nagy szerepe volt az utódlási viszályoknak.)

A monarchikus berendezkedés további előnyeként említik, hogy ebben a rendszerben az uralkodó egyfajta intézményi és szimbolikus távolságot tarthat a politikai arénától, s magát sokkal inkább legitim közvetítőként tűntetheti fel. Magyarán, a háttérből irányíthat, miközben a felmerülő kudarcokért az egyes politikai intézményeket és szereplőket teheti felelőssé. Jordániában II. Abdullah a miniszter-elnökére és annak kormányára hárította a felelősséget, majd új kinevezésekkel igyekezte elejét venni a tiltakozások eszkalálódásának – több-kevesebb sikerrel. A királyok mesterei az „oszd meg és uralkodj” taktikának, legyen szó az ellenzéki erők beemeléséről vagy azok elnyomásáról, a parlamenti frakciók egymás ellen történő kijátszásáról, vagy éppen a választások manipulálásáról – mindez a Perzsa-öböl kis monarchiáiban egyértelműen nyomon követhető. Továbbá ügyesen használják ki a fenyegetettség, vagy éppenséggel a különlegesség mítoszát: az iszlamista erők térnyerésével való riogatást, vagy a külső modellek átvételének adaptálhatatlanságára hivatkozva a saját fejlődési út szükségességét. Ez persze nem csak a királyságok kiváltsága, hanem a köztársaságok jellemzője is. (Így például, Ali Khamenei, az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője is megfogadta a machiavellista érveket és tanításokat: az ajatollah a függöny mögül irányítja a kormányzati előadást.)

A „királyság-párti” csoport hovatovább megjegyzi azt is, hogy a 2011-es tiltakozások kezelésének sikerességében szerepet játszott az is, hogy a köztársaságokkal összehasonlítva a királyságok jobb (vagyis „kevésbé rossz”) eredményekkel-mutatókkal büszkélkedhettek. Ez azonban relatív, ráadásul ez a „siker-faktor” már sokkalta inkább az adott ország gazdasági teljesítményével van összefüggésben, mintsem magával az állami berendezkedéssel. (A legitimációt erősítő királyi patronázs-rendszer mit sem ér, ha nincsenek hozzá olajdollárok.) Végezetül, álláspontjuk szerint a monarchiák túlélése annak is köszönhető, hogy az uralkodók által tett reformígéreteket a társadalom „hajlamosabb” elfogadni. Így például a marokkói király, VI. Mohamed a társadalmi szorításban előrefelé menekülve lényeges reformokat helyezett kilátásba, mindez pedig úgy fest, hogy egyelőre (valóban) segített normalizálni a helyzetet. Az alattvalók lojalitásának megőrzéséhez azonban a királyi legitimáció konkrét eredmények nélkül aligha lesz elegendő hosszabb távon. (A reformok ígéretével pedig nem csak a királyok élhetnek, s nyerhetnek időt, hanem a köztársasági elnökök is, mint ahogyan azt Algéria példája mutatja.) 

A királyságok sikerességének mibenlétét kutatva a másik tábor úgy vélekedik, hogy a túlélés kulcsa nem a monarchikus berendezkedésben (a kulturális és intézményi karakterjegyekben) rejlik, hanem olyan „külső” tényezőkben, mint például a szénhidrogén-készletek nyújtotta hatalmas bevétel (amiből lehetséges a társadalmi rend finanszírozása), vagy a földrajzi fekvésből adódó stratégiai jelentőség (ami „megértőbb” támogatást eredményez a nemzetközi partnerek körében).

Az arab monarchiák stabilitása, a 2011-es társadalmi válságok túlélése leginkább a kőolaj és földgáz adta lehetőségeknek volt köszönhető. A Perzsa-öbölben regnáló különféle dinasztiák az olajvagyonukra támaszkodva építették ki és szilárdították meg uralmukat a történelem során – és nincs ez most sem másként. Az uralkodók az olajdollárokat felhasználva egyfajta „társadalmi szerződést” kötöttek az alattvalóikkal, akik a lojalitásukért és feltétel nélküli engedelmességükért cserébe (állami szubvenciók, lakhatási támogatások, közalkalmazotti státuszok, és széles szociális ellátások formájában) részesedést kaptak az olajvagyonból. Ezek az olajmonarchiák az „arab tavasz” forrongásait is javarészt az olaj-járadékoknak köszönhetően tudták sikeresen átvészelni. A szénhidrogének kitermeléséből-eladásából származó bevételek ugyanis pénzügyi forrást biztosítottak a politikai nyugalom helyreállításához. Egyrészt, az olajdollárok lehetővé tették a lágy konfliktuskezelést, az uralkodók szociális programokat hirdetve, dollár-milliárdokat befektetve megálljt parancsolhattak a tiltakozó tömegeknek. (Szaúd-Arábia közel 130 milliárd dollárt irányzott elő a fejlesztésekre.) Másrészt, a biztos és vaskos költségvetéseikből finanszírozni tudták az elnyomó apparátusaikat és a belbiztonsági erőiket, valamint a királyok patrónus-kliens szerveződéseit is. Harmadrészt, az olajjövedelmeket kihasználva kiterjedt „média-birodalmakat” működtethettek, amelyek az események saját értelmezését adva biztosíthatták, illetve erősíthették a monarchiák legitimációját. (Katarban többek között azért nem került sor komolyabb tüntetésre, mert az Al Jazeera képes volt hitelesen közvetíteni, sőt azonosulni is a tiltakozókkal.) Végezetül, mint ahogyan az már korábban említve volt, a kőolaj nem csupán az anyagi fedezetet teremtette meg a rezsimek túléléshez, hanem nemzetközi támogatottságot is. (A stratégiai jelentőségű energiahordozók birtoklása azonban nem csak a királyságok túlélését biztosítja, hanem a köztársasági rendszerekét is. Algéria – ahol egyébként 2010 decemberében elsőként robbantak ki a tiltakozások – a hatalmas gázkészleteiből származó bevételeit készpénz-kifizetésekre, béremelésekre, állami szubvenciókra, fejlesztési és munkahely-teremtési programokra költve eddig sikeresen vészelte át a válságot.) 

A fekete arany persze önmagában nem jelent megoldást, sőt akár kiváltó oka is lehet a rezsimváltásnak. Ha valaki nem elég bölcsen használja fel a rendelkezésre álló olajdollárjait, az könnyen bajba kerülhet, mint ahogyan azt a líbiai generális esete is bizonyította. Az ország ugyan hatalmas kőolaj-bevételekkel rendelkezett, de azok a Kadhafi-rendszer korrupciós útvesztőjében elveszve inkább rombolták, mint sem erősítették a vezetés társadalmi legitimációját. (A rezsim képtelen volt leszerelni az ellenzéket és mobilizálni a lakosságot a vezető oldalán.) Hasonlóképpen járt az iráni sah, Mohammed Reza Pahlavi is, aki az 1973-as olajárrobbanásból származó hatalmas profitját rosszul és meggondolatlanul fektette be: a pénzt egyfelől az erőltetett modernizációs programjára (többek közt a túlzott iparosításra) költötte, másfelől pedig fényűző presztízs-beruházásokra tékozolta el (lásd a Pahlavi-Alapítvány New York-i felhőkarcoló vásárlásait) – sorsa ezt követően megpecsételődött, s végül távoznia kellett a pávatrónról.

A kőolaj jól felhasználva életmentő lehet, de mi a helyzet azokban a monarchiákban, ahol nincsen hatalmas olaj vagy gázvagyon, vajon ezek a királyságok akkor minek köszönhetik a túlélésüket? Nos, ez esetben sem a különleges királyi legitimációban rejlik a siker kulcsa, hanem sokkalta inkább a külső szereplők támogatásában. Az arab uralkodók minden biztonsági és politikai kihívás kapcsán rendezik soraikat, s a válságban igyekeznek egymás segítségére sietni – hiszen jól tudják, ha az egyik monarchia bukik, akkor előbb-utóbb a többiek is bajban lesznek. (A köztársaságok esetében a kölcsönös segítség-nyújtás nem ennyire nyilvánvaló.) A nagy olajtermelő monarchiák előszeretettel támogatják a kisebb kollégáikat, hogy így biztosítsák a saját zavartalan működésüket, illetve hogy fenntartsák a regionális stabilitást. 2011-ben például Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, és az Egyesült Arab Emírségek közösen közel 5 milliárd dollár gyors-segélyt utaltak át a szerényebb költségvetésű Jordániának és Marokkónak, s még ennél is nagyobb összeggel, majd 20 milliárd dollárral segítették az öbölbéli társaikat, a bahreini és az ománi uralkodókat. Ezeknek a „segélycsomagoknak” a bölcs felhasználásával (az ártámogatások növelésével, a munkahely-teremtés ígéretével, és a biztonsági erők megerősítésével) tehát a szegényebb királyságok is képesek voltak a társadalmi tiltakozásokat lecsillapítani.

Bahrein esetében pedig jól látható, ha az anyagi segítségnyújtás mégsem lenne elég, akkor a külső szereplők akár fegyverrel is beavatkoznak, csak hogy így biztosítsák be a saját továbbélésüket. A piciny szigetállam nem számít szénhidrogén-nagyhatalomnak, ráadásul a síita-szunnita felekezeti szembenállás is sokkalta élesebb, mint bármely más öböl-menti monarchiában. Éppen ezért Rijád, amikor látta, hogy az al-Khalifa család önerőből nem lesz képes rendet teremteni Manama utcáin, akkor nem késlekedett katonákat küldeni, s erővel helyreállítani a politikai nyugalmat. Bahrein uralkodóját tehát nem a királyi legitimáció vagy az intézményi manipuláció mentette meg a bukástól, hanem sokkal inkább a jól felhasznált segélyek és támogatások rendszere, no meg a GCC-haderő nyújtotta védelmi garancia. (A határokon átívelő együttműködés, a biztonsági és politikai interdependencia ugyanakkor nem csak a királyságok esetében figyelhető meg, hanem a köztársaságok tekintetében is, gondoljuk csak Szaúd-Arábia aktív szerepvállalására a jemeni átmenet levezénylésében.)

A kollegiális összetartás mellett a nemzetközi támogatottság volt az, ami még érdemben hozzájárult a monarchiák 2011-es „sikerességéhez”. A királyságok ugyanis amellett, hogy komoly szénhidrogén-készletekkel rendelkeznek, igen jó földrajzi adottságokkal is bírnak, vagyis a geopolitikai jelentőségük folytán a nemzetközi szereplők körében kulcsfontosságú partnereknek számítanak. Egyiptommal és Tunéziával ellentétben a monarchikus rendszerek a tiltakozások során mindvégig élvezték a nyugati (és más vezető) hatalmak egyértelmű támogatását. Az Egyesült Államoknak komoly érdekeltségei vannak az olajmonarchiákban, így például Bahreinben horgonyoz az ötödik flotta, s Katarban van a regionális főparancsnokság, de Kuvaitnak és Ománnak is fontos szerep jut az amerikai biztonsági és külpolitikai stratégiában. Washington számára az öböl nem csupán az energia-biztonság miatt fontos, hanem azért is, mert a királyságokra támaszkodva stabilizálhatja Irakot, illetve ellensúlyozhatja Iránt. Éppen ezért az amerikai adminisztráció az öbölbéli tiltakozások során mindvégig csendben maradt, a status quo megőrzése végett pedig még a legkomolyabb emberi jogi visszásságok felett is szemet hunyt. De nem csak a Perzsa-öböl monarchiái részesültek „külső segítségben”, hanem a másik két királyság is. Jordánia ugyan nem rendelkezik olajkincsekkel, de rendkívül fontos területen fekszik, amennyiben közvetlenül érintett a közel-keleti konfliktusban, illetve határos Irakkal és Szíriával. Washington éppen ezért nem csupán segélyekkel támogatta meg II. Abdullah királyságát, hanem még katonákat is küldött, hogy így őrizze meg a Hasemita monarchia stabilitását. Franciaország pedig azt követően, hogy tunéziai kliensét elveszítette, igyekezett mindent megtenni azért, hogy ez Marokkó esetében ne ismétlődhessen meg. (A diktatúrák ugyan képesek lehetnek önállóan is véget vetni a társadalmi tiltakozásoknak, de a folyamatos külföldi patronázs megkönnyíti, és sokkal olcsóbbá teszi a regnáló diktátorok dolgát.)

Noha a királyság intézményének kétségkívül vannak olyan előnyei, amelyek a 2011-es forrongások közepette valóban hozzájárulhattak a stabilitás megőrzéséhez, a monarchikus berendezkedést azonban nem szerencsés túlmisztifikálni. Az uralkodók ugyan népszerűek lehetnek a személyiségüknek és a követett politikájuknak köszönhetően, de a királyi legitimáció mit sem ér, ha nincs mellette erősen ellenőrzött média és megbízható biztonsági apparátus. Lényegi működésüket tekintve a királyságok tehát nem sokban különböznek a tipikus közel-keleti autoriter rezsimektől. Az arab monarchiák messze nem „különlegesek”, inkább csak „szerencsések”, mivel a kínálkozó geo-gazdasági és geo-stratégiai lehetőségeket megragadva képesek kezelhető keretek között tartani a társadalmi elégedetlenséget. Amennyiben a külső tényezőket kivesszük a „túlélési egyenletből” (ha elvesszük Szaúd-Arábiától az olaját, Jordániától a nyugati támogatást, Bahreintől a GCC-intervenciót, vagy éppen Marokkótól a speciális francia kapcsolatot), úgy az arab királyságok már korántsem tűnnek megingathatatlan és megdönthetetlen entitásoknak. Továbbá látható az is, hogy az olajdollárokra és a külső támogatókra alapozott taktika nem csak a monarchiákban működik, hanem egyes köztársaságokban is. A komparatív vizsgálódást követően kijelenthető, hogy az igazság – mint mindig, most is valahol – félúton van, na meg persze abban, hogy bár a problémák azonosak, de az esetek igencsak különbözőek, hiszen az események kifutását a lokális dinamika és az egyedi karakterjegyek határozzák meg. 

Az „arab tavaszt” követően úgy tűnik, hogy a királyságok jobb helyzetben vannak a republikánus társaiknál, hosszabb távon azonban korántsem garantált a monarchikus berendezkedés sikeressége. Egyrészt sok a belső probléma (csökken az olaj-bevétel, növekszik a munkanélküliség, és „ébredezik” a társadalom), másrészt pedig bizonytalan a regionális környezet (a szomszédos államok instabilak, vagy éppenséggel ellenségesek). Végezetül pedig sok múlik majd azon is, hogy vajon az újonnan formálódó köztársaságok mennyire lesznek eredményesek, és ez által mennyiben jelenthetnek a jövőben kihívást a monarchikus államberendezkedéssel szemben. Röviden, az arab királyságok csak időt nyertek, s nem csatát.

Versengő olajmonarchiák

SZOLGÁLTATÁSOK VERSENYE A PERZSA-ÖBÖLBEN

A Perzsa-öböl monarchiáinak viszonyrendszere egyszerre tekinthető együttműködőnek és versengőnek. Az arábiai-félsziget királyságai veszély esetén zárják soraikat és együttes erővel lépnek fel a közös fenyegetésekkel szemben, kapcsolatukban azonban a versengés is jelen van, amennyiben hasonló adottságaik folytán a mindennapokban számtalan területén rivalizálnak egymással.

Az arab olajmonarchiák együttműködése az 1979-es iráni forradalmat követően intézményesült, amikor a status quo-t fenyegető síita radikálisokkal szemben (az USA külső támogatásával) létrehozták az Öbölmenti Együttműködési Tanácsot (GCC). A biztonságpolitikai megfontolás lényegében azóta is a regionális kooperáció legfőbb mozgatórugójának számít, legyen szó Irán atomhatalmi törekvéseinek ellensúlyozásáról, netán a belső rend helyreállításáról (lásd a GCC-erők bevonulását Bahreinbe 2011 tavaszán), vagy a kőolaj zavartalan kereskedelmének biztosításáról (lásd a Hormuzi-szorost elkerülő csővezeték tervét). S bár az államok együttműködése az évtizedek folyamán többdimenzióssá vált, a szövetség (gazdasági és politikai) szorosabbra fűzésének mégis számtalan buktatója van. Először is, a kis országok attól tartanak, hogy az integráció elmélyülése Szaúd-Arábia dominanciáját eredményezné, s így elveszítenék az önrendelkezésüket. Másodszor, a biztonsági fenyegetések ugyan összefogják az öbölmonarchiákat, érdekeik és sajátosságaik azonban legalább ennyire meg is osztják őket. Így például az Egyesült Arab Emírségek (különösképpen Dubaj) igen szoros kereskedelmi kapcsolatot tart fenn a „páriának” tartott Iránnal, Katar a konfliktusok rendezésében aktív közvetítő szerepet vállalva próbál politikai tőkét kovácsolni magának, Kuvait pedig társadalmi nyitottsága és politikai „progresszivitása” miatt jár külön-utakon. Harmadszor, az öbölmenti királyságok hasonló adottságokkal rendelkeznek, mi több, azonos fejlődési utat jártak-járnak be. Az olajnak köszönhetően gazdagodtak meg, a kőolaj utáni korszakra készülve pedig mindenhol az ún. „harmadik szektort” (a szolgáltatásokat) igyekeznek erősíteni-felfuttatni. Röviden, az olajmonarchiák természetes versenytársai egymásnak.

A királyságok közt nagy a rivalizálás, s nem csak abban, hogy ki nyújt vonzóbb üzleti környezetet és jobb szolgáltatást a külföldi befektetőknek-látogatóknak, hanem abban is, hogy ki alkot maradandóbbat és monumentálisabbat. Az olajmonarchiák körében nagyon dívik a megalománia, az országok és uralkodóik mind szeretnének nagyobbat és lenyűgözőbbet alkotni az utókor (és a „szomszéd”) számára. A presztízs-beruházások tekintetében jelenleg az Egyesült Arab Emírségek vezeti a mezőnyt: itt húzták fel a világ legmagasabb toronyépületét (a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót), itt hozták létre a világ legnagyobb mesterséges szigetét (a Dzsumeira Pálma szigetcsoportot), és itt épül a földkerekség legnagyobb kiterjedésű repülőtere is (sőt, van itt még Disney World-öt megszégyenítő vidámpark és rekordméretű fedett sípálya is). A versenyben persze a többi állam sem kíván lemaradni, Szaúd-Arábia többek közt grandiózus tervek mentén igyekszik átépíteni Mekka központját, Dzsiddában pedig közel egy mérföld magas tornyot kíván felhúzni. A legmagasabb építményért folytatott versengésbe pedig Kuvait is beszállt, a kicsiny olajmonarchia az Ezeregy éjszaka meséiből ihletet merítve egy 1001 méter magas felhőkarcolót álmodott meg és vetett tervezőasztalra. (Az építkezések és szolgáltatások versenyét jól szemlélteti a Forma-1 is, a „száguldó cirkusz” versenynaptárában már évek óta két öbölbéli helyszín is szerepel. Előbb Bahrein épített a sivatagban „csúcs-szuper” aszfaltcsíkot, majd Abu Dhabi készített igazi versenykomplexumot. Az utóbbi helyszín ráadásul nem csupán az estébe nyúló, színes fényekkel tarkított versenyeiről híres, hanem a pálya mellett található élmény-parkjairól és kiállító-termeiről is – a Ferrarinak például külön múzeuma van itt.)

Az arab monarchiák azonban nem csak látványos építkezésekre költik az olajdollárjaikat, hanem azokat felhasználva pozíciót kívánnak szerezni a kulturális világpályán is: az öbölállamok művészeti és kreatív kikötőkké szeretnének válni a jövőben. A nagy beruházások és költekezések közepette a sivatagi királyságok most azért versenyeznek, hogy ki tud tartalmasabb kiállítást szervezni, gazdagabb múzeumot működtetni, vagy éppen pompásabb fesztivált rendezni. Az élén itt is az Egyesült Arab Emírségek áll, amely nem csak a régió legrangosabb művészeti kiállításainak (pl. az Art Dubai-nak) ad helyet, de nagyszabású kulturális fejlesztésekbe is kezdett az elmúlt években. Az Abu Dhabiba megálmodott kulturális szigeten pedig többek között Frank Gehry, Jean Nouvel, és Tadao Ando híres építészek terveznek lenyűgöző épületeket – az „arab tavasz” keltette társadalmi forrongások és a világgazdasági nehézségek azonban jelentősen visszavetették a projektet. Abu Dhabi ugyanakkor nem csak az építkezésekben jeleskedik, a kulturális centrummá válás érdekében komoly könyvtár-programot is útnak indított (lásd az „ezer könyv lefordítása” fejlesztési tervet). Az emírségek mellett Katar is azon serénykedik, hogy kulturális pozíciót szerezzen a régióban – s még azon is túl. A 2008-ban megnyitott Iszlám Művészet Múzeuma (amelyet nem mellesleg a kínai származású I. M. Pei, a Louvre piramisának tervezője épített) messze földön híres a gazdagságáról, a kiállított tárgyak sokféleségéről. Doha ráadásul köztudottan nagy játékos a kommunikációs iparágban (gondoljunk csak az al-Jazeera népszerűségére és sikerére), manapság pedig egyre nagyobb szereplő a filmgyártásban is (így például a Mohamed életéről szóló legdrágább és leghosszabb mozifilm legyártására vállalkoznak).

Az olajmonarchiák regionális rivalizálását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a tudományos szférában zajló versengésről sem. A kőolaj utáni korszakra készülve az arab királyságok igyekeznek fejlődésüket fenntarthatóvá tenni, illetve megkísérlik lerakni tudás-központú gazdaságuk alapjait. A zöld technológia kutatásában (legyen szó szél-, vagy napenergiáról, netán biomasszáról) komoly mérkőzés folyik az öböl-államok között, amely versenyben mindenki igyekszik híres-neves nemzetközi partnerekkel is együttműködni (Abu Dhabi a Massachusettsi Technológiai Intézettel és számos brit intézménnyel, míg a Szaúd-Arábiai Királyi Technológiai Egyetem a Stanford és a Berkeley egyetemekkel kooperál). Az Egyesült Arab Emírségek – talán nem meglepő módon – a „zöld versenyben” is vezet. Abu Dhabi többek közt arra vállalkozik, hogy Mazdarban olyan környezetbarát várost épít fel, ahol nem lesz semmilyen károsanyag-kibocsátás. (Hasonló „zöld város” tervezésébe kezdett Szaúd-Arábia is.) A monarchiák azonban nem csak a kutatás-fejlesztésben, hanem az oktatás területén is „meccselnek” egymással, így például abban, hogy kié lesz a legelőkelőbb hely az egyetemek regionális és nemzetközi rangsorában. A felsőoktatási intézmények 600-as listájában jelenleg az Ibn Szaúdról elnevezett szaúd-arábiai állami egyetem áll a legjobb helyen (a 197.-en). A szaúdi „elsőséget” Katar és az Egyesült Arab Emírségek igyekeznek megtörni, amely országokban az elmúlt években jókora összegeket fordítottak az oktatás fejlesztésére, hovatovább nagy nemzetközi reputációval bíró professzorokat is „szerződtettek”. A kicsiny Katar ráadásul nem csak a szellemi képzésben kíván elismerést kivívni magának, hanem a sikeres sportolók kinevelésében is (e célból alakult 2004-ben az Aspire Sport Akadémia).

Végezetül, az arábiai-félsziget királyságai nem csak a földfelszínen rivalizálnak, hanem a levegőben is. Három nagy légitársaság konkurál egymással a régió (és egyben a világ) „legnagyobb és legjobb légi fuvarozója” címért: a dubaji Emirates, az abu dhabi-i Etihad, és a dohai Qatar Airways. A repülés, mint húzóágazat először Dubajban jelent meg, és futott be sikertörténetet. Az Emirates ma már a polgári légi közlekedés „legnagyobb ágyúi” közé tartozik, s szerepe-befolyása rendületlenül növekszik (a 2012-es év második felében közel 17 százalékkal nőtt a kilométerek, és majd 80 százalékkal az utasok száma). Sikerét egyfelől az olcsó üzemanyagáraknak és az alacsony adóknak, másfelől az ország kedvező földrajzi fekvésének köszönheti. A dubaji légi kikötő ugyanis kiváló átszálló-csomópont a hosszú távú repüléseknél, ráadásul profitálhat az utóbbi években folyamatosan növekvő afrikai és ázsiai utas-forgalomból is. A piaci igények mellett persze szükség van egy megbízható és korszerű légi flottára is, az emírség gépparkját (amelynek részét képezi 28 darab Airbus A380 szupergép) pedig alighanem valamennyi légitársaság megirigyelné. Az Emirates ráadásul nem csak rekordösszegben vásárol gépeket (például 70 darab Boeing 777-est), hanem a földi kiszolgálást is gőzerővel fejleszti. A dubaji reptér a világ egyik legnagyobb és egyben legforgalmasabb légi kikötőjévé avanzsált, de a készülő új repülőtér – amelynek már a neve is beszédes: Dubai World Central – még ennél is nagyobb méretű lesz (a tervek szerint évente 160 millió utas kiszolgálására lesz alkalmas). Az emírségekkel Katar igyekszik felvenni a légi harcot, taktikájuk nagyrészt ugyanaz, de a mennyiség helyett inkább a minőségbe fektetnek, ami megtérülni látszik, hiszen a régióban egyedül a Qatar Airways viselheti az „ötcsillagos légitársaság” büszke címet. (Aki már repült a társasággal, az tudhatja, hogy velük utazni igazi „gasztro-repülés”.)

A Perzsa-öböl arab monarchiái közel azonos földrajzi adottságokkal, társadalmi berendezkedéssel, gazdasági szerkezettel, illetve politikai renddel bírnak. A királyságok ebből kifolyólag valóban közös „biztonsági” hajóban eveznek, de ugyanakkor ellenlábasaik is egymásnak. S mint látható volt, ölre menő küzdelmet folytatnak azért, hogy meghatározzák ki lesz a régió és a tágabb iszlám világ pénzügyi, kulturális, vagy éppenséggel turisztikai központja.

Költekezési láz a Perzsa-öbölben

VAJON AZ ARAB MONARCHIÁK MIRE KÖLTIK AZ OLAJDOLLÁROKAT?

Miközben a világ legtöbb országában igyekeznek a nadrágszíjakat meghúzni, s erőteljesen visszafogni a költekezéseket, addig a Perzsa-öböl arab monarchiáinak vezetése éppen az ellenkező problémával küzd: Vajon mihez kezdjenek az olajeladásokból származó hatalmas jövedelmekkel, amelyek 50-100 USD közötti kőolajárral számolva 2020-ig a 4,7-8,8 trillió USD értéket is elérhetik? (Mindez hatalmas összeg, különösen, ha azt nézzük, hogy az öböl-menti államokban kevesebb, mint negyven millióan élnek!)

A Perzsa-öböl monarchiái úgy tűnik, hogy a legkézenfekvőbb megoldást választják, nevezetesen igyekeznek elkölteni a felgyülemlett olajdollárokat. De a korábbi korszakok és évek után most nem csak külföldön, hanem odahaza is szándékoznak befektetni (A 2002-es 15 százalékkal szemben most a megtakarítások 25 százalékát fektetik be lokálisan! A helyi projektek finanszírozása 2020-ra pedig akár a 3 trillió USD-t is megközelítheti!), s a luxus és presztízsberuházásokat követően egyre inkább az ésszerűen megfontolt gazdasági tervek kapnak hangsúlyt. Szaúd-Arábia ipari központtá kíván válni, ennek érdekében közel 150 milliárd USD összegben épít ipari városokat és komplexumokat, Kuvait pedig ezen összegnek a feléből igyekszik felépíteni a „Selyem Városát”, amely szabadkereskedelmi övezetként kapocs kíván lenni Ázsia és Európa között.

Első pillantásra megalomániának tűnhet mindaz, amit az öböl-államok, különösen pedig az Egyesült Arab Emírségek, megvalósítani kívánnak. Dubaiban épül a világ legmagasabb épülete, s itten van a földkerekség legnagyobb repülőtere, leghosszabb fedett sípályája, legnagyobb ember alkotta szigete, valamint megannyi hatalmas bevásárlóközpontja és szállodája is. (Legújabban pedig a Disney World-öt is leköröző vidámpark épül!) A felhajtás célja rendkívül egyszerű: az öbölállamok többsége az olajkorszak lezárulta után a turizmusban és a szolgáltató iparban látja a sikeres jövő lehetőségét. A külföldi turistákért és befektetőkért pediglen már most megindult a küzdelem az öböl-államok között, akik grandiózus beruházásaikkal lényegében csak magukat kívánják még vonzóbbá tenni ebben a versenyben. (Ennek érdekében a legtöbb helyen még történelmi városrészt is építenek!)

Az öböl-menti monarchiák között valóságos versenyfutás zajlik, hogy vajon ki lesz a Közel-Kelet új kulturális központja. Az uralkodócsaládok egymással rivalizálnak, hogy kinek a birodalmában vannak a legjobb múzeumok, a legnagyszerűbb kiállítások és a legpompásabb fesztiválok. Az olajdollárokat egyre több helyen a művészeti alkotásokba igyekeznek visszaforgatni, hogy az öbölbeli városállamok meghatározó szereplőként kerüljenek be a nemzetközi kulturális vérkeringésbe. (Az emírségekbeli fejlesztések ismételten csak magukért beszélnek. Az új kulturális intézményeket olyan jeles építészek tervezik, mint Frank Gehry, Jean Nouvel, Tadao Ando és Zaha Hadid. A kapuit novemberben megnyitó Katari Iszlám Művészet Múzeumot pedig a kínai származású I. M. Pei, a párizsi Louvre piramis tervezője vetette papírra!) Az öböl államai egyúttal kreatív központok is kívánnak lenni, így előszeretettel fektetnek be egyre nagyobb összegeket az egyetemi képzésekbe és kutatásokba. (Így Katar, amely a saját intézmények felállítása mellett tucatnyi nyugati egyetembe invesztált tőkét az elmúlt években!)

A Perzsa-öböl olajmonarchiái a hazai befektetések és költekezések mellett még mindig nagy összegeket költenek el külföldön. (A fentebb már idézett statisztika szerint a tartalékok 75 százalékát külföldön fektetik be!) Az öböl-menti államok ennek megfelelően komoly részesedéssel bírnak amerikai kaszinókban, ausztráliai aranybányákban, kínai kőolaj-finomítókban, indiai luxuscikk gyárakban, mexikói szállodákban, holland petrokémiai iparágakban, valamint az egyiptomi, olasz és török hajóiparban. (Nem is beszélve az angol Manchester City futballcsapatban való érdekeltségről!) A kihelyezett tőkebefektetések részeként egyes öböl-államok még északi-tengeri, kanadai és amerikai olajkoncessziókat is vásároltak. A külföldi költekezést egyfelől a gazdasági diverzifikáció igénye, másfelől pedig a globális jelenlét ambíciója indokolja.

Noha a Perzsa-öböl arab monarchiáiban az olajárak tartós „mélyrepülése” komoly problémákat generálhat, a regionális események pediglen továbbra is komoly biztonsági kockázatokat rejthetnek, most mégis úgy tűnik, hogy az olajmonarchiák viszonylagos nyugalomban serénykedhetnek az olajbevételeik elköltésén. A nyugodt körülmények között jól átgondolt és sikeresen levezényelt reformok pedig hosszútávra bebiztosíthatják az öböl-államok gazdasági növekedését és világgazdasági pozícióját.

Gazdasági sikerek és problémák a Perzsa-öbölben

VAJON SIKERÜL-E EZÚTTAL HATÉKONYAN MEGLOVAGOLNI AZ OLAJVÁLSÁGOT?

A világ legtöbb országa találékonyságának és kemény erőfeszítéseinek eredményeképpen tesz szert gazdagságra, az Arab-félsziget monarchiái azonban földtani szerencséjüknek köszönhetik mindezt. Az öböl menti arab államok gazdasági eredményessége nem mástól függ ugyanis, mint a kőolaj világpiaci árának mindenkori alakulásától. Az olajárakhoz való kötöttség természetesen komoly veszélyeket is rejt magában, de az elmúlt évszázad olajválságaitól eltérően most úgy tűnik, hogy az érintett államok bölcsebben, illetve sikeresebben lovagolják meg a folyamatosan emelkedő olajárakat. Természetesen problémák továbbra is léteznek.

Az elmúlt időkben az olajdollárokat fegyverek vásárlására, külföldi beruházásokra, meggondolatlan fejlesztésekre, valamint fényűző építkezésekre fordították. Most azonban az öböl menti gazdasági tervezők átgondolt stratégiákat követnek, és megpróbálják hatékonyan visszaforgatni a megemelkedett bevételeket. A nemzetközi trendet követve igyekeznek tartalékokat felhalmozni, miközben kísérletet tesznek a komolyabb gazdasági szerkezetátalakításra is. Az Egyesült Arab Emírségek a turizmusban és a szolgáltatóiparban látja a megoldást, míg Szaúd-Arábia és Omán az ipari parkok, és városok létrehozását tekinti válaszlehetőségnek. Az öböl piciny államaiban pedig már az olajkorszak végére készülődve, most komoly figyelmet fordítanak a megújuló energiák kutatására és felhasználására.

A korábbi szemlélettel szemben az öböl menti vezetők az olajdollárokat most nem külföldön, hanem odahaza igyekeznek elkölteni, s emellett megkísérlik a külföldi tőkét is az országba csalogatni. A korábbi évekhez képest egyre nagyobb szerephez jut a magántők is, mindazonáltal még mindig az állam a legfőbb gazdasági szereplő. Így például Szaúd-Arábiában liberalizálták a pénzügyi rendszert, valamint privatizálták a légitársaságokat és a távközlést, de az állam továbbra is kézben tartja a főbb beruházásokat. Sok helyen a szociális béke fenntartása érdekében megmaradt a nagylelkű állami támogatás rendszere is, nélküle ugyanis lehetetlen feladat elé néznének ezen államok, munkahelyet kellene biztosítaniuk több százezer ember számára, amelyre jelenleg nincsenek felkészülve.

A helyzet azonban nemcsak a társadalmi nyugalom megőrzése miatt nehézkes. Ugyanis már most sokan várakoznak arra, hogy a munkaerőpiacra léphessenek, de a vendégmunkások alkalmazása még mindig kifizetődőbbnek és hatékonyabbnak számít. A munkaerőpiac nacionalizálása pedig alááshatja a munkamorált. De gondot okoz a források szűkössége is, nevezetesen hogy bizonyos készítményekből (például építőanyagokból) hiány van. A nemzetközi tendenciáknak megfelelően itt is emelkedtek a fogyasztási cikkek, különösen az élelmiszerek árai, nem kis fejfájást okozva ezzel az országok politikusainak. A dollár mélyrepülése szintén kedvezőtlenül hat a térség gazdaságaira, miután a kuvaiti dínár kivételével valamennyi valuta árfolyamát az amerikai dollárhoz kötik.

A Perzsa-öböl arab monarchiáinak gazdasági problémáit leginkább a diabéteszhez lehet hasonlítani. A térség államai azért küzdenek, hogy lekössék az olajdollárokat, úgy ahogyan a glükóz felhalmozódik a véráramban. Ha az orvosi terminológiánál maradunk a rizikó, amivel szembesülhetnek, nem más, mint a veseelégtelenség, vagyis az infláció, a nem olajipari szektorok elhanyagolása és a fiatal munkaerő munkaerőpiacon kívül rekedése. Az öböl menti államoknak mindemellett a kaotikus iraki helyzet, a felekezeti megosztottság, valamint az amerikai-iráni rivalizálás jelent még komoly fenyegetést. S bár a világ legkonfliktusosabb régiójában a sejkek nem igen válthatják meg pénzzel a tökéletes biztonságot, ugyanakkor mindenképpen megéri nekik befektetni Irak, valamint az egész közel-keleti térség stabilizálásába, még mielőtt lángba borulnának az olajmezők.