Dzsafar Panahi: az iráni "direktor"

A KULTIKUS FILMEK ALKOTÓJA ÉS A RENDSZER ÉLES KRITIKUSA

Dzsafar Panahi ikonikus alakja a kortárs iráni filmrendezésnek, alkotásai messze földön híresek és számos nemzetközi díjat besöpörtek már. A direktor munkássága azonban nem csak a filmekben nyújtott vizuális élményről, az iráni mindennapok megpróbáltatásainak mesteri ábrázolásáról híres, hanem a jelenlegi forradalmi vezetés éles kritizálásáról is. Erről tanúskodik a múlt héten neki ítélt Szakharov-díj, amelyet az emberi jogok és a szólásszabadság előmozdításának érdekében tett erőfeszítéseiért kapott.

Dzsafar Panahi tehetsége már kisgyermek korában megmutatkozott, 10 évesen írt novellájával irodalmi díjat nyert. A filmek iránti rajongása is ekkoriban kezdődött, nővérei megbízásából járta a mozikat, hogy aztán otthon részletesen elmesélje, s előadja a látottakat. Édesapja azonban nem nézte jó szemmel azt, hogy az ifjú Dzsafar a mozivászon előtt ücsörög, és amikor egy alkalommal rajtakapta, hogy az atyai tiltás ellenére a filmszínházba tévelyedett, igen komolyan megbüntette. Ezt követően nem volt mit tenni, amíg a kedves papa a populáris darabokat nézte városszerte, addig ő a „művész-moziba” (a Kanun-ba) járt, hogy így biztosan elkerülje a kellemetlen találkozást. Mindez egész életre meghatározta a világlátását és a gondolkodásmódját: az „alternatív” megközelítések követőjévé vált.

A kötelező katonai szolgálat letöltését követően a teheráni Televíziós és Filmművészeti Főiskolára ment, ahol filmkészítést és filmrendezést tanult. Tanulmányai során leginkább Alfred Hitchcock „jeges” megközelítésmódja motiválta, s első rövidfilmjét a mestert követve alkotta meg, csakhogy az alkotás olyannyira hidegre sikeredett, mintha nem is lett volna lelke. Ezt követően más irányokba mozdult el, filmkészítési szemléletét Vittorio De Sica neorealizmusa, Howard Hawks erőteljes feminizmusa, Luis Bunuel avantgárd szürrealizmusa, valamint Jean-Luc Godard humanista konfliktus-ábrázolása egyaránt befolyásolta. Mindeközben az ifjú Panahi a Kanun-ban megismerkedhetett az iráni „újhullám” kortárs képviselőivel is, így például Kambuzia Partovi-val és Abbasz Kiarosztami-val is.

Kiarosztami munkássága olyannyira lenyűgözte, hogy mindenáron együtt kívánt dolgozni vele. Az ifjú Luis Bunuel és a híres Jean Epstein története által inspirálva, üzenetrögzítőre mondta vallomását, hogy milyen komoly hatással voltak rá a filmjei, s hogy mennyire szeretne részt venni valamelyik jövőbeli munkájában. Akárcsak Luis, Dzsafar is sikerrel járt, Kiarosztami a következő, Az olajfákon keresztül c. filmjében (1994) segédrendezőként alkalmazta az ifjú Panahi-t. Kettejük között ezt követően nem csak szakmai kapcsolat, hanem szívélyes barátság is szövődött. Kiarosztami tevékenyen részt vállalt Panahi első nagyjátékfilmjének az elkészítésében, együtt kocsikáztak éjjel-nappal, hogy megfelelő helyszíneket találjanak, a végleges forgatókönyv pedig kettejük egyfajta „brainstorming-jának” az eredményeként született meg, s került a filmszalagra.

Panahi első alkotásai – A fehér ballon (1995) és A tükör (1997) – egyszerű, ámde bájos történeteket mutattak be (előbbi egy népmesét utóbbi pedig egy drámát), politikai tartalommal ezek a filmek még nem igazán bírtak. Annál inkább a későbbi alkotásai, amelyekben egyre határozottabban jelent meg a társadalmi kisebbségeket (különösképpen a nőket) érintő politikai-ideológiai korlátozásokkal szembeni kritika. A berlini filmfesztiválon ezüst medvével kitüntetett Pályán kívül c. film (2006) a nők társasági életét akadályozó szabályok ellen intéz kirohanást, és azzal, ahogyan kifigurázza a hivatalos politikai döntést, hogy miért is nem mehetnek a hölgyek focimeccsre (többek közt azért nem, mert ott csúnya szövegeket hallhatnak, és csúnya dolgokat láthatnak), görbe tükröt tart a rezsim vezetői elé.

Az iráni „újhullám” meghatározó tagjaihoz (Abbasz Kiarosztami-hoz és Mohszen Makhmalbaf-hoz) hasonlóan Panahi filmjeiben sem a főcselekmény a lényeges, hanem a háttérben zajló történések. S mindez nemcsak a neorealista szemléletnek köszönhető, hanem a szigorú állami ellenőrzésnek, a filmek cenzúrázásának is. Az iráni rendezők ugyanis a fő mondanivalójukat nem „rakhatják ki a kirakatba”, hanem szépen elrejtve kell azt tálalniuk, bízva abban, hogy a nézőközönség észreveszi és értelmezi a mögöttes üzeneteket. Így például a Crimson Gold c. alkotás (2003) nem egyszerűen egy pizza-futár elkeseredett rablási kísérletéről szól, hanem az iráni társadalom férfias jellegéről, illetve a társadalmi leszakadás jelentette problémáról, sőt mi több az 1979-es iszlám forradalom, de még inkább az iraki-iráni háború sikertelenségéről is.  

Panahi filmjeinek a tartalma kétségkívül elgondolkodtató, de a történet vászonra vitelének módja is lenyűgöző. Egyfelől ötletesen használja a kamera-technológia nyújtotta lehetőségeket, másfelől pedig tökéletesre fejlesztette a gerilla-filmforgatást. Előbbire jó példa a velencei fesztiválon arany medvével jutalmazott A Kör c. filmje (2000), amelyben a történet főszereplőit játszó hölgyeket eltérő (személyre szabott) kameraszögekből mutatja be, ezzel is fokozva a hatást. (A film egyébként az iráni nők kiszolgáltatott helyzetét mutatja be.) Utóbbira pedig a Pályán kívül c. alkotása lehet a minta: a minisztériumi elutasítás miatt ugyanis illegálisan vették fel a stadion jeleneteket. Ha pediglen Panahi személyes stílusáról beszélünk, akkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a rendező előszeretettel alkalmaz amatőr színészeket – s nem csak mellékszerepre. (A Kör c. filmben főszerepet játszó Nárgesz Mamizadeh-re például egy parkban talált rá, s kisugárzása alapján azonnal szerepet kínált neki.)

A deviáns direktor nem csupán filmjeinek mondanivalójával vívta ki a rezsim rosszallását, hanem aktív ellenzéki szerepvállalásával is. A 2009-es elnökválasztáson Múszavi mellett kampányolt, és keményen bírálta Ahmadinezsád politikáját, de még inkább a rendszer tiltakozókkal szemben alkalmazott erőszakos fellépését, hovatovább részt vett Neda Aga Szoltán (a zöld mozgalom szimbólumává, mártírjává vált fiatal iráni lány) temetésén is. A biztosítékot azonban mégsem ezen cselekedeteivel verte ki a vallási vezetésen belül, hanem azzal, hogy a 2009-es montreali filmfesztiválon az egész zsűrit „zöldbe” öltöztette, vagyis nyíltan kampányolt az iszlám köztársaság rendszere ellen, ami a „vörös vonalak” megbocsáthatatlan átlépését jelenti – s egyben remek hivatkozási pontot is a büntető-megtorló fellépéshez.

A renitens rendezőt 2010 februárjában már nem is engedték el a berlini fesztiválra verseny-bíráskodni, sőt márciusban sokadszorra ismét letartóztatták, s csak bő két hónappal később, a börtönben megkezdett éhségsztrájk hatására, no meg az igen magas óvadék (200 ezer dollár) kifizetésének fejében helyezték házi őrizet alá. 2010 decemberében a bíróság igen szigorú döntést hozott, amennyiben a nemzetközi hírű filmrendezőt az ország nemzetbiztonsága ellen elkövetett bűncselekmény, illetve államellenes propaganda-tevékenység miatt elítélték: 6 év börtönnel sújtották, s 20 évre eltiltották attól, hogy filmet rendezzen, forgatókönyvet írjon, sőt még attól is, hogy bármiféle interjút adjon. A Panahi ellen irányuló bírósági eljárásnak azonban még koránt sincsen vége, amennyiben ügyét továbbra is tárgyalják.

De vajon mennyiben lehetséges elszigetelni-elhallgattatni egy ilyen kultikus és igencsak furfangos figurát? Nos, úgy fest, hogy semennyire sem, különösen, ha a legutolsó alkotását, az Ez nem egy film c. dokumentumfilmjét (2011) vesszük szemügyre. Panahi házi őrizet alá helyezve, s a filmforgatástól eltiltva is megtalálta annak a módját, hogy magával ragadó módon mutassa be a nagyvilágnak, hogyan éli életét a négy fal közé zárva, s persze, hogy kellőképpen kikarikírozza az iszlám köztársaság szólásszabadság elleni fellépését. A Modzstaba Mirtahmaszb által készített videó-felvételeken láthatjuk, amint Panahi az ügyvédével beszélget, miként régi filmeket és fotókat nézeget, vagy ahogyan az utolsó filmötletéről mesél kollégájának. Az improvizatív alkotás bánatos kritikája az elnyomó rezsimnek, amennyiben az a „bebörtönzés bemutatása”, ugyanakkor kreatív impulzus is egyben, hiszen arról tanúskodik, hogy a forradalmi vezetés bármennyire is szeretné, de képtelen gátat szabni, s megálljt parancsolni a szabadság utáni vágyakozásnak. Ez még inkább így van, ha azt nézzük, hogy a filmet egy születésnapi tortában elrejtett USB-kártyán csempészték ki az országból, és jutatták el szinte az utolsó pillanatban a cannes-i filmmustrára. 

Alkotásainak kritikus hangvétele, s még inkább személyes ellenzéki megnyilvánulásai miatt Dzsafar Panahi nem kívánatos, deviáns személyiségnek számít az iszlám köztársaságban. Éppen ezért amíg munkáit Nyugaton elismerően díjazzák és körberajongják, addig a filmjeit odahaza tiltó listán tartják, és a nagyérdemű csak illegálisan nézheti meg a politikai hangvételű filmjeit. Nekünk azonban van rá lehetőségünk, amelyet mindenképpen érdemes kihasználnunk, mert az iráni filmrendező alkotásai igazi műremekeknek számítanak: egyfelől csodálatos és lenyűgöző vizuális élményt nyújtanak, másfelől pedig nagyszerű betekintést adnak a szigorú korlátok közepette zajló iráni mindennapokba.

Dzsafar Panahi filmjei: A fehér ballon (1995); A tükör (1997); A kör (2000); Crimson Gold (2003); Pályán kívül (2006); A harmonika (2010); Ez nem egy film (2011).

Irán és a terrorizmus

ÁLDOZAT VAGY FŐKOLOMPOS?

Az Iráni Iszlám Köztársaságnak a terrorizmus kérdéskörét illetően igencsak rossz a megítélése, ami nem is csoda, hiszen a teheráni rezsim már a kezdetektől fogva használja (hol hivatalos formában, hol pedig rejtett módon) a terrorista módszereket és opciókat. A történetnek azonban van egy másik fele is, nevezetesen, hogy Irán maga is célpont, amennyiben az iszlám köztársaság ellenségei a forradalom óta számtalan terrorcselekményt követtek el a rezsim ellen (legyen szó akár rendszerváltási törekvésekről, vagy etnikai szeparatizmusról, s felekezeti radikalizmusról, netán az atomtudósok „levadászásáról”).

A terror már a forradalom alatt, az iszlám köztársaság megalakulásakor fontos eszköz volt, hiszen Khomeini ajatollah és vallásos támogatói a fegyveres milíciák erőszakos felhasználásával kerekedtek felül ellenlábasaikon, illetve azokra támaszkodva konszolidálták forradalmi rendszerüket. A terrorizmust ezután az ideologikus elvek terjesztésének, a „forradalom exportálásának” érdekében használták, de szerepet kapott az Irak ellen vívott honvédő háborúban is. Az 1990-es évek folyamán aztán az iráni terror alábbhagyott, a forradalmi vezetés az ország gazdasági rekonstrukciójára és nemzetközi integrációjára összpontosította a figyelmét és az erőforrásait. Az USA regionális háborúinak, az országot körülölelő katonai gyűrűnek az eredményeként azonban ismételten előtérbe kerültek, felerősödtek a terrorista szálak és kötelékek, amelyekkel Teherán most az Egyesült Államokat igyekszik lekötni, illetve elrettenteni.

Az iráni terrorizmus céltáblái elsősorban a rendszer-ellenes disszidensek, mindezt bizonyítja, hogy míg a nyugati (amerikai) célpontok ellen elkövetett merényletek száma a 90-es években csökkent, addig a teheráni vezetés a rezsim kritikusaival szemben még mindig igen erőszakosan lépett fel. A forradalmat követően az értelmiségből százakat állítottak félre, vagy gyilkoltak meg, s mindez az iraki-iráni háborút, valamint az államalapító ajatollah halálát követően csak tovább folytatódott. Az említett 90-es években disszidensek tucatjait gyilkolták meg („vadászták le”) különféle európai országokban (így például a sah utolsó miniszterelnökét, Shapur Baktiart Franciaországban). A berlini Mykonos-ügy kapcsán pedig első ízben nyert bizonyítást, hogy Irán állami szintre emelte a terrorizmust: egy berlini bíróság 1997 tavaszán hozott ítélete szerint a legfelsőbb iráni vezetés rendelte el négy iráni kurd ellenzéki megölését 1992-ben a város Mykonos nevű éttermében. De nem csak külföldön, hanem odahaza is folytatódott az erőszakos hadjárat, rendszer-ellenes összeesküvés vádjával az évtized során több tucatnyi embert likvidáltak.

A forradalmi rezsim által alkalmazott terror másik fő célpontját a „nyugati” érdekeltségek és személyek alkotják-jelentik. Így egyfelől a „Nagy Sátán” (az Egyesült Államok), másfelől pedig a „Kisebbik Sátán” (Izrael állam), végezetül pedig a „Nyugat lakájai” (az arab öbölmonarchiák). Az USA elleni „hadjárat” a teheráni követség elfoglalásával kezdődött, majd a libanoni polgárháborúban végrehajtott robbantásokkal és emberrablásokkal folytatódott. Noha a 90-es években az iráni magatartás mérséklődött, de kétes esetek továbbra is akadtak, így például az amerikai katonák ellen Szaúd-Arábiában elkövetett merénylet. A zsidó állammal (vagy ahogyan arrafelé mondják, a „cionista entitással”) szemben folytatott küzdelemben Teherán a kezdetektől fogva támogatta az erőszakos cselekményeket és szervezte a különféle terrorista csoportokat. Az izraeliek libanoni bevonulását követően (1982-ben) a Forradalmi Gárda Csapatok tagjai segédkeztek a helyi síita csoport, a Hezbollah megalakításában és megszervezésében, amely szervezetet aztán a későbbiekben többször is felhasználták izraeli célpontok elleni merényleteik végrehajtásához (így többek között Argentínában az izraeli követség és a zsidó központ elleni robbantásokban). A forradalmi vezetés a terror eszközével élt a konzervatív Amerika-barát monarchiák esetében is, amennyiben az iszlám köztársaság pénzelte-támogatta a rezsimek megdöntésére törekvő radikális iszlamista ellenzéket.  

A 90-es évektől kezdve a hazai problémák, többek közt a reformfolyamat „elszabadulása” és a társadalmi elégedetlenség fokozódása kötötte le a rezsim figyelmét. A szeptember 11. után indított afganisztáni és iraki háborúknak köszönhetően azonban megváltozott a helyzet: Irán az amerikai katonai fenyegetés láttán ismét a terror eszközéhez nyúlt. A „szabadságharcos” csoportokon keresztül viselt háború – az öbölbéli katonai képességek demonstratív fokozásával és a Hormuzi-szoros lezárására irányuló retorikai fenyegetéssel egyetemben – központi eleme lett a Washington ellensúlyozására és elrettentésére irányuló iráni stratégiának. Irán a szomszédos államok USA-ellenes lázadó csoportjait pénzelve és felfegyverezve igyekezett gyengíteni Washington pozícióit, és elvenni a kedvét az iszlám köztársaság elleni háborútól. Így például Afganisztánban a történelmi sérelmeket és a vallási rivalizálást félretéve még a tálibokkal is együttműködött, csakhogy az afgán „instabilitás” kellően lekösse az amerikai fegyveres erőket. Az USA kivonulását követően azonban egyre nehezebb dolga van, illetve lesz a teheráni vezetésnek, mivel a „Nagy Sátán” már nem lesz karnyújtásnyira, s ezért csak egyre nehezebben találhat majd fogást rajta.

Az iszlám köztársaság történelmi tapasztalata, de még inkább kapcsolatrendszere alapján még így is komoly fenyegetést jelenthet a „Nyugatnak”. A tavaly októberben felfedett összeesküvés, amely szerint egy iráni származású amerikai használt-autó kereskedő megkísérel felbérelni egy mexikói drogkartellt, hogy gyilkolja meg a szaúdi királyság washingtoni nagykövetét, inkább egy „B-kategóriás” hollywoodi filmre hasonlít, mintsem a valóságra. A forradalmi vezetés által irányított terrorista akciókat ugyanis minden esetben egy megbízható és ideológiailag-vallásilag közeli szövetséges hajtotta végre, éppen ezért nehezen hihető el az, hogy Teherán egy tőle igencsak távol álló bűnbandát bízna meg a feladattal, amely szervezet ráadásul tele van amerikai és mexikói beépített ügynökökkel. Mindazonáltal az elmúlt évben Irán és szövetséges csapatai számos terrorcselekményben vettek részt, így például a Gárdához vagy a Hezbollahhoz kötődő személyek álltak az izraeli célpontok ellen elkövetett merényletek/merénylet-kísérletek hátterében Azerbajdzsánban, Grúziában, Indiában, Thaiföldön, illetve Bulgáriában. Az akciók intenzitását, valamint a legfőbb vezető állásfoglalását („fel kell újítanunk a Nyugat ellenes csapásokat”) látva most úgy fest, hogy Irán visszatért a korábbi nemzetközi „felforgató tevékenységéhez”.

Az iszlám köztársaság minden kétséget kizáróan „terrorista főkolompos”, amennyiben egyfelől számos terrorcsoportot támogat, másfelől pedig a merényletek megszervezésében (a kiképzésben) is jelentős szerepet játszik. Csakhogy a rezsim nemcsak használja a terrorizmus kínálta lehetőséget, hanem annak elszenvedő alanya is egyben. Az 1979-es forradalom óta számtalan ellenzéki csoport törekszik az iszlám köztársaság megdöntésére, így többek közt a Népi Mudzsahedek (MEK). A szervezet még együtt harcolt Khomeinivel a sah ellen, de a monarchia bukását követően már nem értettek egyet az új politikai és társadalmi irányokban. Az ajatollahhal szemben ők nem a vallásban látták a megoldást, hanem inkább a szocializmussal szimpatizáltak, ezért sorsuk a forradalom „utóvéd” harcaiban hamar megpecsételődött. A csoport több alkalommal követett el terrorcselekményeket, így például 1981-ben az Iszlám Köztársasági Párt vezetőségét tizedelte meg robbantásos merénylet-sorozatával, majd 1992 áprilisában közel azonos időben 13 különböző országban indított támadásokat az iráni követségek és létesítmények ellen.

Az iszlám köztársaságra nem csak a rendszer megdöntését célul kitűző ellenzéki csoportok jelentenek fenyegetést, hanem az ország „végein” élő etnikai kisebbségek és felekezeti csoportok is, amelyek autonómia-törekvéseikkel a területi integritást veszélyeztetve súlyos problémát jelentenek a teheráni vezetésnek. Irán igazi „etnikai mozaik”, de különösen két határvidék számít problémásnak: Keleten a beludzsi régió, míg Nyugaton a kurdok lakta terület jelent komoly biztonsági kihívást. A két népcsoport már évtizedek óta és rezsimeken keresztül küzd a szélesebb önrendelkezési jogosítványokért, a központi kormányzat ellen folytatott harcukban pedig időről-időre helyet kapnak a terrorista eszközök is. Habár a kurd ellenzékiek még mindig komoly kihívást jelentenek Teheránnak, a keleti front destabilizálódásával (az afganisztáni rendszerváltással) most mégis a beludzsi kérdés látszik fenyegetőbbnek, ahol az etnikai szeparatizmus ráadásul egyfajta vallási radikalizmussal is kombinálódik. (A Dzsundallah nevű terror-csoport múlt heti merénylete jól mutatja, hogy valójában milyen veszélyes az ország dél-keleti szeglete.)

Végezetül, de nem utolsósorban, nem feledkezhetünk meg az iráni nukleáris tudósok elleni amerikai-izraeli hajtóvadászatról sem. Egy közkeletű mondás szerint: „Iránban atomügyekkel foglalkozni, ma a legveszélyesebb szakmának számít!” Az iráni nukleáris hatalmiságtól rettegő „Nyugat” ugyanis nem csak szankciókkal és számítógépes vírusokkal (a nyár folyamán végrehajtott kibertámadásban még az AC/ DC ’Thunderstruck’ című számát is bevetették) igyekszik térdre kényszeríteni a teheráni vezetést, hanem azzal is, hogy titkos akciókban, pokolgépes merényletekben vagy éppen gépfegyveres leszámolásokban, szó szerint „levadássza” az atomprogramban részt vevő kutatókat és professzorokat. Az elmúlt két esztendőben öt, a nukleáris ügyekben érintett személy veszítette életét – hasonlóan gyanús körülmények közepette. Teherán a gyilkosságokért minden esetben a külföldi titkosszolgálatokat (a CIA-t, az MI6-et, illetve a Mosszadot) tette felelőssé – s szó, ami szó, valóban egyfajta terrorista háború dúl a felek között: Teherán a világ különböző pontjain akciózik, a „Nyugat” pedig Iránban keres célpontokat.

Az ajatollahok vezette rezsimnek nem véletlenül rossz az „erkölcsi bizonyítványa”, a teheráni vezetés mind a múltban, mind pedig a jelenben számos terrorcselekményben érintett. Az iszlám köztársaság azonban nem csak a terrorizmus „legfőbb állami szponzorának” számít (mint ahogyan a washingtoni jelentések állítják), hanem egyúttal az aszimmetrikus hadviselés, a terrorista merényletek áldozatának (a síita vallásos terminológiát használva: a terrorizmus „mártírjának”) is. 

"Nagy Sátán" vs. "Törvényen Kívüli"

GONDOLATOK AZ AMERIKAI-IRÁNI KAPCSOLATOKRÓL

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést. (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek kormányának megdöntésében 1953-ban, majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját. Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott. Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot. Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik. Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont. Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik. A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél. Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének. Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok. (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet. Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot. Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.

U.S.S. Gulf

AMERIKA ÉS A PERZSA-ÖBÖL

Az Egyesült Államok már régóta befolyásos szereplőnek számít a Perzsa-öbölben, a 2003-as iraki háborút követően azonban olyan nagy erővel jelent meg a térségben, hogy kvázi regionális aktorrá avanzsált. De vajon milyen megfontolások mozgatják az amerikai öböl-politikát, hogyan vált az USA az öböl legerősebb szereplőjévé, s meddig tarthatja fenn ezt a pozícióját?

Az Egyesült Államok számára a Perzsa-öböl, mondhatni már a kezdetektől fogva, vagyis a kőolaj-készletek felfedezése (a századforduló) óta kulcsfontosságú terület. Washington a XX. század első felében, a brit regionális uralom adta lehetőségek között mindvégig arra törekedett, hogy saját nemzeti olajvállalatainak pozíciót biztosítson-nyerjen az öbölbéli olaj-játszmában. A II. világháborút követően, a hidegháború éveiben aztán a stratégiai realizmus határozta meg az USA öböl-politikáját, amennyiben igyekezett minden erejével megakadályozni, hogy a Szovjetunió befolyása alá vonja a térséget. Irakot, a Moszkva által támogatott radikális rezsimet az iráni és a szaúdi monarchiákra támaszkodva kísérelte meg ellensúlyozni („két pillér” politika). A gazdasági érdekeket ekkoriban egyértelműen felülírták a stratégiai megfontolások, így például Washington nem lépett semmit a regionális olaj-nacionalizálási (államosítási) láz közepette, s lényegében csendben maradt az 1973-as olaj-válság kapcsán is. Az USA akár a kellemetlenségeket is vállalta, s ha kellett önmérsékletet is tanúsított, csakhogy megőrizhesse szövetségi rendszerét a szovjetekkel folytatott regionális küzdelemben.

Az 1979-es iráni forradalom hatalmas változást eredményezett Washington Perzsa-öböl politikájában. Az amerikai stratégiai érdekeket védelmező legfontosabb pillér, az „öböl csendőre” szerepét betöltő iráni monarchia megdőlt, s ezzel az amerikai támaszpont-rendszer is összeomlott. Az új teheráni vezetés élesen szembefordult az Egyesült Államokkal, Washington szerencséjére azonban a keleti blokkot is határozottan elutasította. Mindazonáltal a változások eredményeként az USA kénytelen volt közvetlenül katonai szerepet vállalni az öbölben. (Ezt a Szovjetunió afganisztáni bevonulása után született Carter-doktrína is egyértelműen kifejezésre juttatta.) A 80-as évek folyamán regionális parancsnokságot állított fel a térségben, segédkezett az Öbölmenti Együttműködés létrejöttében, majd az évtized végén tengeri ütközetet vívott az iráni haditengerészettel („tanker-háború”). A katonai jelenlét erősítésére a kuvaiti válság adott újabb lehetőséget, a hidegháborút követően, a 90-es években pedig az ellenséges „haramia” államok képeztek hivatkozási pontot. Az amerikai fegyveres erők befolyása és létszáma folyamatosan növekedett, egyfajta védőernyőt nyújtva az olajmonarchiáknak.

A 2001. szeptember 11. azonban még az iráni forradalomnál is nagyobb átalakulást hozott az amerikai öböl-politikában. A George W. Bush vezette adminisztráció vezetésével a célok alapjaiban változtak meg: míg korábban a status quo fenntartása, az olaj-szállítások zavartalanságának biztosítása volt az elsődleges szempont, addig 2001-et követően már nem a hárompólusú erőtér megőrzése, a regionális realitások tudomásul vétele, hanem a térségben fennálló politikai-hatalmi helyzet megváltoztatása lett a központi törekvés az amerikai stratégiában. Ez a külpolitikai fordulat egyértelműen kifejeződésre jutott az iraki intervencióban, amelynek eredményeként megdőlt a Szaddám Huszein vezette rezsim, illetve rekordméretű amerikai katona és haditechnika érkezett a térségbe (a csúcs 170 ezer fő volt). A Perzsa-öböl hatalmi rendszerének újrarajzolása azonban korántsem bizonyult sikeresnek, sőt igen kellemetlen mellékhatásokkal járt: Amerika megítélése jelentősen romlott, Irán viszont megerősödött a szélvízen, Irak pedig továbbra is bizonytalan tényező maradt. Washingtonban ezt követően háttérbe szorultak a rendszerváltoztató tervek, s visszatértek a realista megfontolások és szövetségek.

A 2011-es iraki kivonulást követően az amerikai katonai erő számottevően csökkent a Perzsa-öbölben, a stratégiai érdekeinek védelmezésére, s az iráni fenyegetés ellensúlyozására azonban Washington továbbra is kellő potenciállal rendelkezik. Az amerikai-iraki szerződés értelmében ugyan nem jutott iraki bázisokhoz, miként csapatokat sem hagyhatott hátra, de az öbölben még így is komoly támaszpont-rendszerrel bír. Bahreinben állomásozik az ötödik hadiflotta, Katar ad helyet az amerikai központi parancsnokságnak és az al-Udeid légi bázisnak, Omán pedig az ellátásban és a raktározásban játszik szerepet. Végül, Kuvait különleges helyet foglal el az amerikai öböl-politikában, amennyiben mindkét Irak elleni háborúban logisztikai központ és katonai felvonulási terület volt. Nem véletlen, hogy Washington a szárazföldi csapatok teljes körű kivonása után a kicsiny államra vetette szemet: a még korábban kötött megállapodás értelmében az USA közel tizenötezer katonát állomásoztat Kuvait területén, az elmúlt esztendőben pedig komoly fegyvereladásokra is sor került (pl. légvédelmi rakéta-rendszert és egyéb védelmi eszközöket kapott jutányos áron az öbölmonarchia). 

Washington valóban csökkentette a fegyveres jelenlétét az öbölben, ha a szárazföldi erők összesített létszámát nézzük, ugyanakkor fokozta is a katonai képességeit a térségben, amennyiben igyekezett szorosabbra fűzni szövetségesi rendszerét az olajmonarchiákkal, illetve demonstrálni technológiai erőfölényét Teheránnal szemben. Így egyfelől napirendre került a GCC-USA biztonsági rendszer kiépítése (integrált légi, tengeri és rakétavédelem), másfelől Washington az iraki helyzet esetleges eszkalálódására felkészülve gyors reagálású erőket telepített az öbölbe, a Hormuzi-szoros lezárására irányuló iráni fenyegetésekre válaszul pedig egyfajta elrettentő üzenetként megduplázta aknamentesítő hajóinak a számát, s több vadászbombázót is a térségbe vezényelt. (Ráadásul jelen pillanatban két repülőgép-hordozó állomásozik az Arab-tengeren bevetésre készen.) Hovatovább a Pentagon egyik legújabb fejlesztését is az öbölbe telepítette, ami nem más, mint egy szállító és dokkoló hajó, egyfajta tengeri kikötőállomás, ami egyaránt használható logisztikai központként a tengeri aknák felszedésének koordinálására, valamint bázisként a speciális katonai hadműveletek végrehajtására.

Mindent egybevetve a Perzsa-öbölben továbbra is az Egyesült Államok „osztja a lapokat”, vagyis ő számít a legerősebb és legbefolyásosabb szereplőnek. De vajon meddig tarthat a „Pax Americana”, Washington hegemón pozíciója az öbölben? Nos, Irán kétségkívül megerősödött a regionális háborúk nyomán, de az USA katonai és politikai vezető szerepére mégsem jelent fenyegetést, ahhoz gyenge, ráadásul számtalan belső problémával terhelt. Az Egyesült Államok regionális elsőségét inkább két másik folyamat veszélyezteti: egyfelől az energia-függő távol-keleti óriás, Kína fokozatosan erősödő öbölbéli kapcsolatrendszere jelenthet fenyegetést, hiszen Washington és Peking a jövőben egymás versenytársai lesznek; másfelől a térségbeli szövetséges államok bizonytalansága-megbízhatatlansága okozhat problémát, mert bár az öbölmonarchiák hivatalosan mind stratégiai partnerei az Egyesült Államoknak, a gyakorlatban azonban a lakosságuk egyre kevésbé tekint barátként Amerikára. A szaúdi elutasítást vagy a bahreini forrongást látva akár az is megeshet, hogy a történelem megismétli önmagát, és 1979 után ismét kudarcba fullad az amerikai támaszpont-politika az öbölben.