A jemeni-szaúdi kapcsolatokról...

Vajon Beteljesül a jemeni prófécia?

Az államalapító Ibn Szaúd egykoron úgy fogalmazott, hogy „a jó és a rossz, ami bennünket érhet a jövőben, az mind Jemenből fog érkezni”. S valóban, a déli szomszédság mindig komoly fejtörést és fenyegetést jelentett a rijádi vezetésnek. Manapság pedig különösen igaznak látszik a királyi prófécia, amennyiben a jemeni konfliktus eszkalálódása komolyan veszélyeztetheti a sivatagi királyság regionális hatalmát, területi integritását, és politikai működését is.

Szaúd-Arábia kapcsolata Jemennel igencsak ellentmondásos: a történelem során Rijád hol támogatóan, hol pedig igen ellenségesen lépett fel déli szomszédjával szemben. Mindennek hátterében a szaúdi külpolitikának azon törekvése áll, miszerint „minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a térség legnépesebb állama [a jelenleg közel 24 milliós Jemen] ellensúlya legyen a sivatagi királyságnak”. De a rijádi vezetést valójában nem az erőviszonyok megváltozása aggasztja (nem Jemen jelent fenyegetést), hanem inkább azok a problémák, amelyek a jemeni állam gyengeségéből és belső konfliktusaiból származnak. Így a radikális vallási csoportok és a szeparatista mozgalmak aktivizálódása, illetve a Száleh elnök utáni politikai átmenet bizonytalansága, valamint Irán szélvízen történő megerősödése okoz komoly fejtörést.

A szaúdi-jemeni kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, a felek viszonyát pedig már a kezdeti időszakban is az ellenségeskedés és szembenállás jellemezte. 1803-ban a Szaúd-dinasztia birodalmi terjeszkedése során kísérletet tett arra, hogy meghódítsa a Zeidita imamátust, hogy így szerezzen területeket a Vörös-tenger mentén. Törekvéseinek azonban az egyiptomi Mohamed Ali 1818-ban véget vetett, amikor a területet (Hidzsáz-zal egyetemben) fegyverrel visszacsatolta az oszmán birodalomhoz. A kalifátus összeomlását és a modern szaúdi állam megalakulását (az első világháborút) követően a területi viták ismét napirendre kerültek. Jahja imám és Ibn Szaúd versengése 1934-ben véres határ-háborúhoz vezetett, amely konfliktusnak végül a taif-i szerződés vetett véget: Jemen elismerte-elfogadta a vitatott területek (Aszir, Nádzsran és Dzsizán) feletti szaúdi fennhatóságot.

A felek kapcsolatában a következő mérföldkő az 1962-es puccs volt, amikor is Mohamed al-Badr imamátusát (az egyiptomi „szabad tisztek” mintájára) katonák döntötték meg. Ezt követően Észak-Jemen az ideológiák párharcának színterévé vált, a szaúdi monarchistákkal szemben majd 50 ezer egyiptomi katona harcolt a köztársaság oldalán (a történelem ismétlődött meg). A Jemen területen zajló versengés pedig kihatott a szaúdi belpolitikára is, amennyiben az eset felerősítette a frakciók közötti szembenállást: amíg a reformpárti, még inkább a katonai vezetésen belül komoly támogatottsága volt a nacionalista irányultságú törekvéseknek, addig az elit konzervatív része mereven elzárkózott a reformoktól. A királyi vezetés végül a mérsékelteket félreállítva a status quo fenntartása mellett kötelezte el magát, és ennek megfelelően a jemeni rojalista erőket támogatta a konfliktusban.

A hosszas harcok után, a ’60-as évek végén Rijádnak végül nem volt más választása, mint elfogadni a Jemeni Arab Köztársaság létezését. Már csak azért is, mert a britek kivonulását követően (1967-ben) Dél-Jemenben (a Szovjetunió által támogatott) baloldali erők vették át a hatalmat, s kikiáltották a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot. A szaúdi vezetés a szocialista fordulatban nagyobb veszélyt látott, mint a nacionalista mozgalmakban, ezért az északi erőket kezdte el támogatni. Mindeközben persze igyekezett valamennyi lehetséges hatalmi központtal és szereplővel kapcsolatot kiépíteni. Külpolitikáját ekkoriban alapvetően három cél mozgatta: 1.) Dél-Jemen területi expanziójának korlátozása; 2.) Északon a mérsékelt erők hatalmon tartása; 3.) a két országrész újraegyesítésének megakadályozása. Észak- és Dél-Jemen egyesülése azonban új helyzetet teremtett 1990-ben.

Az egyesített Jemen elnöke, Abdullah Száleh Szaúd-Arábia támogatását bírva került hatalomra, azonban lojalitása hamar megkérdőjeleződött, amikor Rijáddal szembeszállva a Szaddám Huszein vezette Irak mellett foglalt állást a kuvaiti válságban. Az ENSZ BT nem állandó tagjaként tartózkodott, majd nemmel szavazott az iraki agressziót elítélő, s a koalíciós fellépést jóváhagyó határozat elfogadásakor. Szaúd-Arábia erre válaszul közel egymillió jemeni munkavállalót utasított ki az országból, és még ennél is több esetben tagadta meg a pénzek kifizetését, sőt a segélyprogramokat is leállította. Mindez romba döntötte a jemeni gazdaságot, amit az ország és a társadalom még mindig nem tudott kiheverni. A rijádi vezetés Száleh elnök megregulázása érdekében később pedig még arra is hajlandó volt, hogy a jemeni polgár-háborúban (1994-ben) a dél-jemeni (szocialista) szecesszionista rebelliseket támogassa. 

A polgárháború befejeződését követően Jemen egyben, Száleh elnök pedig a helyén maradt. A felek közti viszony normalizálódott, aminek jeleként 2000-ben Rijád és Szanaa diplomáciai úton rendezte történelmi határvitáját (Dzsiddai Szerződés). A jemeni központi kormányzat működésképtelensége azonban számos problémát generált, amelyek közvetve-közvetlenül a sivatagi királyságot is érintették, és cselekvésre ösztönözték. Így például az iszlamista (szalafita) milíciák térhódítása kifejezetten aggasztotta a szaúdi vezetést, amely 2001. szeptember 11-ét követően, a terror elleni háború címén, az Egyesült Államokkal karöltve egyre aktívabban és nyíltabban avatkozott be a jemeni belügyekbe. Rijád egyfelől igyekezett preventív katonai akciókkal (rajtaütésekkel és likvidálásokkal) gyengíteni a radikális erőket, másfelől pedig kiterjedt titkosszolgálati hálózatokat kiépíteni a szomszédságban.

Noha Szaúd-Arábia mindent megtett, hogy az iszlamista radikalizmust Jemen területén tartsa, mégis több alkalommal maga is terrorcselekmények áldozatául esett (lásd 2003-ban Rijád diplomáciai negyedében robbantottak, 2009-ben pedig Mohammed bin Nadzsef herceg ellen követtek el merényletet Dzsiddában). Rijád számára az al-Kaida helyi („arábiai-félszigeti”) megszerveződése mellett igazán nagy fenyegetést a 2009-ben kirobbant al-Huthi lázadás jelentett: a Jemen északi részén élő síiták felkelése veszélyeztette Szaúd-Arábia területi integritását és politikai stabilitását. Az önrendelkezési törekvések sikeressége láncreakciót indíthatott volna el a sivatagi királyságban élő vallási kisebbségek körében, különösen a határos keleti provinciákban (mint ahogyan arra 2000 folyamán volt is példa), ezért a jemeni hadsereg kudarcát követően Rijád nem késlekedett beavatkozni, s véget vetni a zendülésnek.

A viszonylagos nyugalomnak a 2011-es események vetettek véget. Az „arab tavasz” inspirálta társadalmi tiltakozások és véres megmozdulások eredményeként, a nagy nehezen megkedvelt Abdullah Száleh elnöknek távoznia kellett tisztségéből. Szaúd-Arábia a hatalomátadás folyamatában aktív szerepet vállalt, miközben ügyelt arra, hogy Abdu Rabu Manszúr Hadi személyében számára kedvező és elfogadható utód kerüljön az államfői székbe. Rijádnak ugyan sikerült a válság eszkalálódását megakadályoznia, de a kaotikus helyzet következtében mindenhol megerősödtek a központi kormányzat ellen lázadó csoportok, amelyek a királyságot is fenyegetik. Így például Északon újult erővel szerveződik az al-Huthi ellenállás, miközben országszerte egyre erősödnek a radikális szalafita milíciák is, hovatovább a külső szereplők szintén igyekeznek meglovagolni a kínálkozó alkalmat, s presszionálni a szaúdi monarchiát.

Száleh elnök távozását követően Szaúd-Arábia szorult helyzetbe került. Rijád egyfelől nem engedheti, hogy déli szomszédja polgárháborúba süllyedjen, hiszen az katasztrofális következményekkel járna, így például a lakosság közel fele alighanem a sivatagi királyságba menekülne, ami megoldhatatlan gazdasági és társadalmi teherként nehezedne az országra. A szaúdi vezetés másfelől nem engedheti azt sem, hogy a demokratizálódás túlzottan „elszabaduljon”, avagy sikerre vezessen, hiszen az minden bizonnyal odahaza is fellobbantaná a korábban erővel elfojtott tiltakozásokat (2011-ben Szaúd-Arábia vallási kisebbségek lakta területein komoly megmozdulások voltak). Röviden, egy sikeres köztársasági modell megszületése a déli szomszédságban igazi rémálom-szcenárió lenne a Szaúd-család irányította arábiai királyságnak. Nem is beszélve az Arábiai-félszigeten megjelenő hívatlan iráni vendégekről. 

Szaúd-Arábia királyai mindig is úgy tekintettek Jemenre, mint a saját „hátsó kertjükre”, s éppen ezért mindenkor vehemensen ellenezték a külső erők-szereplők betolakodását. A ’60-as években Egyiptom, a ’70-es és ’80-as években a Szovjetunió jelentett fenyegetést, most pedig az Iráni Iszlám Köztársaságot félik, és vélik az események háttérében. Rijád és Teherán éles retorikai harcot vív, a kaotikus helyzet kialakulásáért mind a ketten a másikat teszik felelőssé, s egymást vádolják a jemeni belügyekbe történő beavatkozással. A szembenállás azonban nemcsak egyszerű szópárbaj, hanem valós rivalizálás: Jemen fontos terület lett a regionális hatalmi pozícióért folytatott iráni-szaúdi versengésben – akárcsak Irak, Libanon, vagy éppenséggel Szíria. Teherán, ha hivatalosan nem is, de „fű alatt” pénzzel és fegyverekkel támogatja a síita felkelőket (mint ahogyan azt a felderített fegyverraktárak is bizonyítják).

Rijád a zűrzavaros helyzetben a jól bevált taktikát alkalmazza, igyekszik valamennyi szereplővel szoros kapcsolatot ápolni és széles befolyási zónát kialakítani, vagyis a háttérből irányítani, illetve felügyelni a folyamatokat. A szaúdi vezetés elsősorban pénzzel igyekszik kapcsolatokat építeni, így a kormányzati alkalmazottak, a hadsereg parancsnokok, és a törzsi vezetők közül sokan a királyságtól kapnak „fizetést”. S bár a kifizetéseknek köszönhetően Szaúd-Arábia sokkal kedvezőbb pozícióban van, mint bármely más külső szereplő, valójában a pénz nem minden, Jemenben a sivatagi királyság megítélése igencsak rossznak mondható. Az északi szomszédra úgy tekintenek, mint elnyomó hatalomra, amely „rabszolga-sorban” tartja a jemeni társadalmat és kihasználja annak gyengeségét. A határvitát feloldó szerződést például a lakosság nagy része az országra erőltetett diktátumnak véli, s azt élesen elutasítja.

A „jemeni tavasz” komoly „kihívások” elé állítja a szaúdi királyságot. Egyrészről a kaotikus helyzetben megerősödtek az iszlamista erők, amelyek nem csupán a jemeni kormányzat, hanem Szaúd-Arábia ellen is küzdenek, amit jól mutat, hogy Jemenben az elmúlt esztendőben számos terrorcselekményt hajtottak végre szaúdi állampolgárok és érdekeltségek ellen (pl. az al-Kaida arábiai szárnya tavaly novemberben fényes nappal a nyílt utcán végzett egy szaúdi diplomatával és annak testőrével). Másrészről, a Muszlim Testvériség ugyan nem tekinthető kifejezetten befolyásosnak, annak egyiptomi sikerességét látva, adott esetben a szervezet mégis támogatottságra találhat Dél-Arábiában is. Mindez pedig azt jelentené, hogy a szaúdi vezetésnek nem csupán a vallási radikalizmussal kell szembenéznie, hanem a saját iszlám irányvonalának kizárólagosságát-sikerességét megkérdőjelező ideológiai áramlattal is.

Szaúd-Arábia számára Jemen rendkívül fontos, különösen a transznacionális identitások jelentette fenyegetések miatt. A határokon átívelő törzsi viták, felekezeti ellentétek, és iszlamista mozgalmak komolyan veszélyeztetik a szaúdi állam stabilitását. Röviden, ami Jemenben történik, az hatással van a sivatagi királyságra. Rijád éppen ezért igyekszik mindent megtenni, hogy az al-Kaida regionális szárnya ne erősödjön tovább, az Egyesült Államokkal közösen végrehajtott drón-támadások azonban több kárt okoznak, mint sikert. A terrorszervezet egyik vezetőjét (Anwar al-Awlaki-t) ugyan sikerült „levadászniuk”, de a szaúdiak renoméja tovább romlott a jemeni közvélekedésben, ráadásul a külső agresszióra válaszul, és a kilátástalan helyzetben egyre többen csatlakoznak a szélsőséges vallási szervezetekhez. (S ne feledjük, Jemenben minden 14. életévét betöltött „felnőtt férfi” övén ott csüng a tradicionális tőr.)

A jemeni válság igen nagy fejtörést okoz a szaúdi vezetésnek, ráadásul igen rossz időben teszi mindezt, amennyiben a szaúdi királyi család az utódlás zökkenőmentességének biztosításával van most leginkább elfoglalva. Jemen ügye amúgy is érzékeny kérdés, amelyet jól mutat, hogy az nincs intézményesítve a szaúdi külpolitikában, vagyis nem a külügyminisztérium illetékességi körébe tartozik, hanem azt egy speciális bizottság és vezető irányítja. Évtizedeken keresztül Szultán koronaherceg volt a jemeni legfőbb döntnök, de egészségi állapotának romlását követően ez a szisztéma lényegében megszűnt működni. Jelenleg a belügyminiszter, Mohammed bin Nadzsef herceg felügyeli a jemeni történéseket, de szinte valamennyi fontosabb pozícióban lévő családtagnak vannak kiépített kapcsolatai Jemenben. A konkuráló érdekek és a hatalmi harcok folytán Jemen fontos színtere lett a frakcióharcoknak.

Szaúd-Arábia felhagyni látszik a korábbi királyi intelmekkel, nevezetesen, hogy Jement megosztva-meggyengítve kell tartani, Rijád a Száleh elnök menesztését kimondó és a hatalomátadás folyamatát felvázoló javaslatban egyértelműen az egység megőrzése mellett tört lándzsát. A sivatagi királyság azonban kettős játékot űz, és azon munkálkodik, hogy a két országrész közti kibékíthetetlen ellentét továbbra is fennmaradjon. Így például Rijád nem tesz meg mindent azért, hogy a déli szecesszionista mozgalmak pénzeit befagyassza, vagy, hogy azok vezetőit elfogja, még inkább, hogy a felek tárgyalási pozícióját közelebb hozza egymáshoz. Csakhogy ez veszélyes játék, amennyiben az ország-szakadást követően könnyen meglehet, hogy végül mindkét helyszínen a Szaúd-Arábia ellenes erők kerülnek majd vezető pozícióba.

Jemen politikai-társadalmi berendezkedését tekintve lényegesen eltér az Arábiai-félsziget többi országától. Szemben a többséggel, nem monarchia, hanem köztársaság. (Szaúd-Arábia szemében pedig ez szálka, mivel a sivatagi királyság szeretne mindenhol monarchikus berendezkedést látni a térségben.) Hovatovább a rendszerben sokkal több az autonóm és erős szereplő, töredezettebb a politikai paletta, ráadásul militarizáltabb a társadalom is. (Egy statisztika szerint a jemeni társadalomban egy főre három darab fegyver jut.) Ezért Jemenben nem működik a hagyományos szaúdi taktika: az erődemonstráció, a politikai táborok egymás ellen történő kijátszása, a szektariánus konfliktusok kiélezése, s a milliónyi dollár elköltése, vagy éppen az Iránra történő erőteljes mutogatás – ezek mind-mind kevésnek és kontra-produktívnak bizonyulnak.

Rijádnak a jemeni válság kapcsán két központi célkitűzés között kell lavíroznia: egyrészt meg kell őriznie a befolyását, másrészt stabilizálnia kell az ország működését. Mindez rettentő nehéz feladatnak ígérkezik, a kudarc pedig könnyen meglehet, hogy a királyi prófécia beteljesülését eredményezi majd. Ha a történelmi analógiákat nézzük, úgy a konfliktusos szomszédság, többek közt az ellenséges csoportok megerősödése, a külső hatalmak megjelenése, valamint a belső széthúzás kiéleződése cseppet sem jó előjel a szaúdi monarchia jövőjét illetően.

Versengő olajmonarchiák

SZOLGÁLTATÁSOK VERSENYE A PERZSA-ÖBÖLBEN

A Perzsa-öböl monarchiáinak viszonyrendszere egyszerre tekinthető együttműködőnek és versengőnek. Az arábiai-félsziget királyságai veszély esetén zárják soraikat és együttes erővel lépnek fel a közös fenyegetésekkel szemben, kapcsolatukban azonban a versengés is jelen van, amennyiben hasonló adottságaik folytán a mindennapokban számtalan területén rivalizálnak egymással.

Az arab olajmonarchiák együttműködése az 1979-es iráni forradalmat követően intézményesült, amikor a status quo-t fenyegető síita radikálisokkal szemben (az USA külső támogatásával) létrehozták az Öbölmenti Együttműködési Tanácsot (GCC). A biztonságpolitikai megfontolás lényegében azóta is a regionális kooperáció legfőbb mozgatórugójának számít, legyen szó Irán atomhatalmi törekvéseinek ellensúlyozásáról, netán a belső rend helyreállításáról (lásd a GCC-erők bevonulását Bahreinbe 2011 tavaszán), vagy a kőolaj zavartalan kereskedelmének biztosításáról (lásd a Hormuzi-szorost elkerülő csővezeték tervét). S bár az államok együttműködése az évtizedek folyamán többdimenzióssá vált, a szövetség (gazdasági és politikai) szorosabbra fűzésének mégis számtalan buktatója van. Először is, a kis országok attól tartanak, hogy az integráció elmélyülése Szaúd-Arábia dominanciáját eredményezné, s így elveszítenék az önrendelkezésüket. Másodszor, a biztonsági fenyegetések ugyan összefogják az öbölmonarchiákat, érdekeik és sajátosságaik azonban legalább ennyire meg is osztják őket. Így például az Egyesült Arab Emírségek (különösképpen Dubaj) igen szoros kereskedelmi kapcsolatot tart fenn a „páriának” tartott Iránnal, Katar a konfliktusok rendezésében aktív közvetítő szerepet vállalva próbál politikai tőkét kovácsolni magának, Kuvait pedig társadalmi nyitottsága és politikai „progresszivitása” miatt jár külön-utakon. Harmadszor, az öbölmenti királyságok hasonló adottságokkal rendelkeznek, mi több, azonos fejlődési utat jártak-járnak be. Az olajnak köszönhetően gazdagodtak meg, a kőolaj utáni korszakra készülve pedig mindenhol az ún. „harmadik szektort” (a szolgáltatásokat) igyekeznek erősíteni-felfuttatni. Röviden, az olajmonarchiák természetes versenytársai egymásnak.

A királyságok közt nagy a rivalizálás, s nem csak abban, hogy ki nyújt vonzóbb üzleti környezetet és jobb szolgáltatást a külföldi befektetőknek-látogatóknak, hanem abban is, hogy ki alkot maradandóbbat és monumentálisabbat. Az olajmonarchiák körében nagyon dívik a megalománia, az országok és uralkodóik mind szeretnének nagyobbat és lenyűgözőbbet alkotni az utókor (és a „szomszéd”) számára. A presztízs-beruházások tekintetében jelenleg az Egyesült Arab Emírségek vezeti a mezőnyt: itt húzták fel a világ legmagasabb toronyépületét (a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót), itt hozták létre a világ legnagyobb mesterséges szigetét (a Dzsumeira Pálma szigetcsoportot), és itt épül a földkerekség legnagyobb kiterjedésű repülőtere is (sőt, van itt még Disney World-öt megszégyenítő vidámpark és rekordméretű fedett sípálya is). A versenyben persze a többi állam sem kíván lemaradni, Szaúd-Arábia többek közt grandiózus tervek mentén igyekszik átépíteni Mekka központját, Dzsiddában pedig közel egy mérföld magas tornyot kíván felhúzni. A legmagasabb építményért folytatott versengésbe pedig Kuvait is beszállt, a kicsiny olajmonarchia az Ezeregy éjszaka meséiből ihletet merítve egy 1001 méter magas felhőkarcolót álmodott meg és vetett tervezőasztalra. (Az építkezések és szolgáltatások versenyét jól szemlélteti a Forma-1 is, a „száguldó cirkusz” versenynaptárában már évek óta két öbölbéli helyszín is szerepel. Előbb Bahrein épített a sivatagban „csúcs-szuper” aszfaltcsíkot, majd Abu Dhabi készített igazi versenykomplexumot. Az utóbbi helyszín ráadásul nem csupán az estébe nyúló, színes fényekkel tarkított versenyeiről híres, hanem a pálya mellett található élmény-parkjairól és kiállító-termeiről is – a Ferrarinak például külön múzeuma van itt.)

Az arab monarchiák azonban nem csak látványos építkezésekre költik az olajdollárjaikat, hanem azokat felhasználva pozíciót kívánnak szerezni a kulturális világpályán is: az öbölállamok művészeti és kreatív kikötőkké szeretnének válni a jövőben. A nagy beruházások és költekezések közepette a sivatagi királyságok most azért versenyeznek, hogy ki tud tartalmasabb kiállítást szervezni, gazdagabb múzeumot működtetni, vagy éppen pompásabb fesztivált rendezni. Az élén itt is az Egyesült Arab Emírségek áll, amely nem csak a régió legrangosabb művészeti kiállításainak (pl. az Art Dubai-nak) ad helyet, de nagyszabású kulturális fejlesztésekbe is kezdett az elmúlt években. Az Abu Dhabiba megálmodott kulturális szigeten pedig többek között Frank Gehry, Jean Nouvel, és Tadao Ando híres építészek terveznek lenyűgöző épületeket – az „arab tavasz” keltette társadalmi forrongások és a világgazdasági nehézségek azonban jelentősen visszavetették a projektet. Abu Dhabi ugyanakkor nem csak az építkezésekben jeleskedik, a kulturális centrummá válás érdekében komoly könyvtár-programot is útnak indított (lásd az „ezer könyv lefordítása” fejlesztési tervet). Az emírségek mellett Katar is azon serénykedik, hogy kulturális pozíciót szerezzen a régióban – s még azon is túl. A 2008-ban megnyitott Iszlám Művészet Múzeuma (amelyet nem mellesleg a kínai származású I. M. Pei, a Louvre piramisának tervezője épített) messze földön híres a gazdagságáról, a kiállított tárgyak sokféleségéről. Doha ráadásul köztudottan nagy játékos a kommunikációs iparágban (gondoljunk csak az al-Jazeera népszerűségére és sikerére), manapság pedig egyre nagyobb szereplő a filmgyártásban is (így például a Mohamed életéről szóló legdrágább és leghosszabb mozifilm legyártására vállalkoznak).

Az olajmonarchiák regionális rivalizálását vizsgálva nem feledkezhetünk meg a tudományos szférában zajló versengésről sem. A kőolaj utáni korszakra készülve az arab királyságok igyekeznek fejlődésüket fenntarthatóvá tenni, illetve megkísérlik lerakni tudás-központú gazdaságuk alapjait. A zöld technológia kutatásában (legyen szó szél-, vagy napenergiáról, netán biomasszáról) komoly mérkőzés folyik az öböl-államok között, amely versenyben mindenki igyekszik híres-neves nemzetközi partnerekkel is együttműködni (Abu Dhabi a Massachusettsi Technológiai Intézettel és számos brit intézménnyel, míg a Szaúd-Arábiai Királyi Technológiai Egyetem a Stanford és a Berkeley egyetemekkel kooperál). Az Egyesült Arab Emírségek – talán nem meglepő módon – a „zöld versenyben” is vezet. Abu Dhabi többek közt arra vállalkozik, hogy Mazdarban olyan környezetbarát várost épít fel, ahol nem lesz semmilyen károsanyag-kibocsátás. (Hasonló „zöld város” tervezésébe kezdett Szaúd-Arábia is.) A monarchiák azonban nem csak a kutatás-fejlesztésben, hanem az oktatás területén is „meccselnek” egymással, így például abban, hogy kié lesz a legelőkelőbb hely az egyetemek regionális és nemzetközi rangsorában. A felsőoktatási intézmények 600-as listájában jelenleg az Ibn Szaúdról elnevezett szaúd-arábiai állami egyetem áll a legjobb helyen (a 197.-en). A szaúdi „elsőséget” Katar és az Egyesült Arab Emírségek igyekeznek megtörni, amely országokban az elmúlt években jókora összegeket fordítottak az oktatás fejlesztésére, hovatovább nagy nemzetközi reputációval bíró professzorokat is „szerződtettek”. A kicsiny Katar ráadásul nem csak a szellemi képzésben kíván elismerést kivívni magának, hanem a sikeres sportolók kinevelésében is (e célból alakult 2004-ben az Aspire Sport Akadémia).

Végezetül, az arábiai-félsziget királyságai nem csak a földfelszínen rivalizálnak, hanem a levegőben is. Három nagy légitársaság konkurál egymással a régió (és egyben a világ) „legnagyobb és legjobb légi fuvarozója” címért: a dubaji Emirates, az abu dhabi-i Etihad, és a dohai Qatar Airways. A repülés, mint húzóágazat először Dubajban jelent meg, és futott be sikertörténetet. Az Emirates ma már a polgári légi közlekedés „legnagyobb ágyúi” közé tartozik, s szerepe-befolyása rendületlenül növekszik (a 2012-es év második felében közel 17 százalékkal nőtt a kilométerek, és majd 80 százalékkal az utasok száma). Sikerét egyfelől az olcsó üzemanyagáraknak és az alacsony adóknak, másfelől az ország kedvező földrajzi fekvésének köszönheti. A dubaji légi kikötő ugyanis kiváló átszálló-csomópont a hosszú távú repüléseknél, ráadásul profitálhat az utóbbi években folyamatosan növekvő afrikai és ázsiai utas-forgalomból is. A piaci igények mellett persze szükség van egy megbízható és korszerű légi flottára is, az emírség gépparkját (amelynek részét képezi 28 darab Airbus A380 szupergép) pedig alighanem valamennyi légitársaság megirigyelné. Az Emirates ráadásul nem csak rekordösszegben vásárol gépeket (például 70 darab Boeing 777-est), hanem a földi kiszolgálást is gőzerővel fejleszti. A dubaji reptér a világ egyik legnagyobb és egyben legforgalmasabb légi kikötőjévé avanzsált, de a készülő új repülőtér – amelynek már a neve is beszédes: Dubai World Central – még ennél is nagyobb méretű lesz (a tervek szerint évente 160 millió utas kiszolgálására lesz alkalmas). Az emírségekkel Katar igyekszik felvenni a légi harcot, taktikájuk nagyrészt ugyanaz, de a mennyiség helyett inkább a minőségbe fektetnek, ami megtérülni látszik, hiszen a régióban egyedül a Qatar Airways viselheti az „ötcsillagos légitársaság” büszke címet. (Aki már repült a társasággal, az tudhatja, hogy velük utazni igazi „gasztro-repülés”.)

A Perzsa-öböl arab monarchiái közel azonos földrajzi adottságokkal, társadalmi berendezkedéssel, gazdasági szerkezettel, illetve politikai renddel bírnak. A királyságok ebből kifolyólag valóban közös „biztonsági” hajóban eveznek, de ugyanakkor ellenlábasaik is egymásnak. S mint látható volt, ölre menő küzdelmet folytatnak azért, hogy meghatározzák ki lesz a régió és a tágabb iszlám világ pénzügyi, kulturális, vagy éppenséggel turisztikai központja.

Szaúdi generációváltás!?

UTÓDLÁSI ÜGYEK A SIVATAGI KIRÁLYSÁGBAN

Az utódlás ügye mindig kritikus kérdésnek számított a szaúdi királyság, pontosabban a Szaúd-család történetében. Nincs ez most sem másként, amikor az államalapító Ibn Szaúd gyermekei szépen lassan kiöregednek, s kénytelenek átadni helyüket az unokáknak, a fiatal generációnak. Mohamed bin Nadzsef herceg belügyminiszteri kinevezése (kvázi „trónörökösként” való megnevezése) arról tanúskodik, hogy a generációváltás zökkenőmentesen halad, azonban a történelmi példákat felidézve, s a jelen kihívásait szemrevételezve egyáltalán nem biztos, hogy a hatalomátadás problémáktól mentes lesz.

A Szaúd-dinasztia XVIII. századi megalakulása óta folyamatosan küzd az utódlás problémájával, ami lényegében a rokonsági rendszeren alapuló hatalmi struktúrának az eredménye. Az első szaúdi államban (1744-1818) a vérrokonságon alapuló, egyenes ágú öröklési rendszer működött, az uralkodót mindig a fiatalabb testvére követte a trónon (mindez megfelelt a hanbalita-vahabita doktrínának). A második szaúdi államban (1823-1891) inkább a törzsi hagyományok és szokások határozták meg az utódlás rendjét, minden esetben a legerősebb-legügyesebb családtag került hatalomra (a királyok képességeik alapján foglalták el a trónt). Ezek az öröklési rendszerek azonban magukban hordozták a konfliktus lehetőségét, hiszen minden egyes generációváltás (a rivalizálás, a merényletek és a külső intervenciók következményeképpen) a fennálló patrimoniális állam egységének megbomlásával fenyegetett. (A második szaúdi állam bukásának elsődleges oka éppen az utódlási válság volt.)

Ibn Szaúd, a modern Szaúd-Arábia megalapítója (1932-ben) nem dolgozott ki hivatalos utódlási mechanizmust, ehelyett arra koncentrált, hogy saját klánját erősítse a riválisokkal szemben. Szaúd fiát koronaherceggé tette, a többieket pedig fontos (politikai, gazdasági, katonai) pozíciókba ültette, s így építette ki a család „többdimenziós” hatalmát. (34 fia volt!) A későbbiekben ugyanígy tett valamennyi uralkodó, regnálásuk alatt igyekeztek megjelölni az utódjaikat, illetve minden fontosabb tisztségbe lojális rokont juttatni (vagyis kiépíteni a saját patronázs-rendszerüket), aminek az eredménye egy olyan többközpontú uralmi rend lett, amelyben valamennyi királyi sarj hatalmi pozícióval rendelkezik. Ezért az uralkodói poszt megüresedésekor minden esetben több befolyásos jelentkező verseng egymással a királyi székért és hatalomért. (A Szaúd-családon belüli ellentétek felszínre kerüléséhez azonban nem volt mindig szükség ún. örökösödési konfliktusra, így például 1964-ben Fejszál „puccsal” vette át a hatalmat Szaúd királytól, majd 1975-ben ő maga is merénylet áldozata lett.) 

Az utódlásnak ez a szisztémája egyfelől biztosította a családon belüli öröklődést, másfelől azonban számtalan problémát is eredményezett. A befolyással bíró centrumok megsokszorozódása hatalmi átfedésekhez és személyes ellentétekhez vezetett, ez által egymásnak ellentmondó politikák születtek, a rendszer pedig több szempontból is „működésképtelenné” vált. A versengésen alapuló utódlási rendszer ráadásul azzal, hogy a családi frakciókat tette politikai központokká, csak még inkább felerősítette a dinasztián belüli ellentéteket. Fejszál, majd később Fahd király egyaránt törekedett saját frakcióját, a „Sudairi-klánt” kedvező pozícióba hozni, míg a 2005 óta uralkodó Abdallah saját családja (a „Shuraim-klán”) mellett teret engedett más, kisebb klánoknak is, nem titkoltan azzal a céllal, hogy így törje meg a „Sudairi-hetek” egyeduralmát. (Ibn Szaúd 7 fiú gyermeke, akik a Hassza bint Ahmed al-Sudairi-val kötött „legkedvesebb” házasságából születtek, és akik kulcsfontosságú állami tisztségeket láttak el a Fahd vezette szaúdi királyságban.)

Az utódlás folyamatát több ízben kísérelték meg rögzíteni, de formalizált eljárás nem született, a régi szokásrend élt tovább, vagyis az uralkodó fiai képességeik és koruk szerint követték egymást a korona-hercegségben (miniszterelnök-helyettességben), majd pedig a királyi trónon. Az 1992-es törvényi szabályozás szólt először hivatalosan az öröklés rendszeréről, de csupán annyit írt elő, hogy „az uralkodói hatalom Abdel-Aziz al-Szaúd [Ibn Szaúd] legalkalmasabb gyermekére, illetve unokájára kell, hogy szálljon”, sorrendet nem állapított meg, a lehetséges utódok körének kitágításával azonban hozzájárult családi belharcok kiéleződéséhez. A színfalak mögött, különösen Abdallah trónra lépése óta zajlik komoly vita, hogy honnan is jöjjön az új király – a régi öregfiúk vagy inkább az ifjú titánok csapatából, s ki legyen a „választott” személy? (A disputa persze legalább ennyire szól a Sudairi-Shuraim klánok közti rivalizálásról is: előbbi a váltásban, utóbbi a folytatásban érdekelt.)

Szaúd-Arábia fordulóponthoz érkezett, amennyiben a régi rend nem működik tovább, nevezetesen az államalapító Ibn Szaúd fiai már nem adhatják tovább egymásnak a királyi „stafétabotot”. A családnak ez a generációja ugyanis elöregedett, az elmúlt év folyamán két koronaherceg (Nadzsef és Szultan) hunyt el, a regnáló Abdallah 89, míg Szalman koronaherceg 76 éves, utóbbi ráadásul rendkívül rossz egészségi állapotban van, tehát aligha lesz belőle uralkodó. S mivel a fiútestvérek közt nincs több befolyásos és életerős szereplő, mindez azt jelenti, hogy a következő szaúdi király már nem a fiúk, hanem az unokák közül fog kikerülni, vagyis generációváltás lesz a sivatagi királyságban. 

Mohamed bin Nadzsef-nek (Nadzsef koronaherceg fiának) belügyminiszterré történő kinevezése jól mutatja ezt, mivel a kulcsfontosságú tisztségben ő az első unoka, s könnyen meglehet, hogy ő lesz a soron következő uralkodó is. A belügyminiszteri pozíció ugyanis rendkívül széles befolyást biztosít, így többek között irányítása alá tartoznak a rendvédelmi alakulatok és a vallási rendőrségek, továbbá a hazai hírszerzés és a büntetés-végrehajtás, valamint a sajtótermékek állami felügyelete és ellenőrzése. A miniszterség egyfajta ugródeszkának számít, ugyanakkor egyfajta tesztnek is. Ahmed herceget példának okáért a síita területek lázadásának kezelésében mutatott gyenge teljesítménye miatt menesztették. Mohamed bin Nadzsef trónra kerülési esélyei azonban nemcsak a miniszteri teljesítményétől függnek majd, hanem a családon belüli frakcióharcok intenzitásától is. Noha mind odahaza (Sudairi-klán), mind a nemzetközi porondon számos támogatóval rendelkezik (így például jó viszonyt ápol Washingtonnal), a többpólusú királyi rendszerben mégis sok ellenlábasa van, illetve kihívója lesz. 

Nadzsef herceg mellett több „befolyásos unoka” van, akik ha közvetlenül nem is játszanak majd lényeges szerepet („nem lehet mindegyikükből király”), de az utódlást érintő végső döntésben, még inkább az új uralkodó hatalmának konszolidálásában mind megkerülhetetlen szereplők lesznek. Ne feledjük, a szaúdi uralkodónak bírnia kell a hercegek többségének támogatását, hogy ez által nyerjen magának mozgásteret a hatalmi struktúrában és a döntések meghozatalában. A teljesség igénye nélkül a főbb unokák, akik befolyásos pozícióval rendelkeznek: Szaúd herceg (Fejszál király fia) 1975 óta külügyminiszterként szolgál; Mohamed herceg (Fahd király fia) a Keleti Provincia kormányzója; Miteb herceg (Abdallah király fia) a Nemzeti Gárda vezetője; Bandar herceg (Szultan koronaherceg fia) a sivatagi királyság washingtoni nagykövete; Khaled herceg (Szultan koronaherceg fia) pedig védelmi miniszter-helyettes. Az utódlás tehát nemcsak a legfőbb méltóság tekintetében hozhat változást, hanem az uralkodói elit egészét illetően is, hiszen számtalan tisztségben kerülhet majd sor „vérfrissítésre”.

Az utódlás ügye még egyáltalán nincsen eldöntve, mindezt jól bizonyítja, hogy a „hivatalosan megjelölt koronaherceg” poszt továbbra is üresen áll. Ez nem meglepő, ha azt nézzük, hogy mennyire komoly a tét, egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ki milyen befolyásra tesz szert a „megfiatalodott” sivatagi királyságban („új patrónus-kliens rendszer épül”). A politikai-hatalmi átmenetet éppen ezért igencsak megnehezítheti a családi frakciók közti pozíció-küzdelem, a több ezer fős uralkodói család nyílt marakodása pedig akár véget is vethet magának a harmadik szaúdi államnak. Különösen így van ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy az arábiai királyságnak az örökösödési vitával párhuzamosan számos egyéb problémával is szembe kell néznie, amelyek ugyancsak hozzájárulhatnak a család tagjai közt kibontakozó ellentétekhez és versengésekhez. A munkanélküliség közel 30 százalékos, a költségvetés alapvetően továbbra is az olajbevételektől függ (75 százalékban), a társadalom rohamos mértékben növekszik (4,2 százalékkal évente), a megtermelt vagyon pedig rettentő egyenlőtlenül oszlik el. S akkor a síita-szunnita konfliktusról, valamint a konzervatív-reformer szembenállásról még csak nem is tettünk említést. Egy szó, mint száz, Szaúd-Arábiára mindenképpen izgalmas idők várnak.  

U.S.S. Gulf

AMERIKA ÉS A PERZSA-ÖBÖL

Az Egyesült Államok már régóta befolyásos szereplőnek számít a Perzsa-öbölben, a 2003-as iraki háborút követően azonban olyan nagy erővel jelent meg a térségben, hogy kvázi regionális aktorrá avanzsált. De vajon milyen megfontolások mozgatják az amerikai öböl-politikát, hogyan vált az USA az öböl legerősebb szereplőjévé, s meddig tarthatja fenn ezt a pozícióját?

Az Egyesült Államok számára a Perzsa-öböl, mondhatni már a kezdetektől fogva, vagyis a kőolaj-készletek felfedezése (a századforduló) óta kulcsfontosságú terület. Washington a XX. század első felében, a brit regionális uralom adta lehetőségek között mindvégig arra törekedett, hogy saját nemzeti olajvállalatainak pozíciót biztosítson-nyerjen az öbölbéli olaj-játszmában. A II. világháborút követően, a hidegháború éveiben aztán a stratégiai realizmus határozta meg az USA öböl-politikáját, amennyiben igyekezett minden erejével megakadályozni, hogy a Szovjetunió befolyása alá vonja a térséget. Irakot, a Moszkva által támogatott radikális rezsimet az iráni és a szaúdi monarchiákra támaszkodva kísérelte meg ellensúlyozni („két pillér” politika). A gazdasági érdekeket ekkoriban egyértelműen felülírták a stratégiai megfontolások, így például Washington nem lépett semmit a regionális olaj-nacionalizálási (államosítási) láz közepette, s lényegében csendben maradt az 1973-as olaj-válság kapcsán is. Az USA akár a kellemetlenségeket is vállalta, s ha kellett önmérsékletet is tanúsított, csakhogy megőrizhesse szövetségi rendszerét a szovjetekkel folytatott regionális küzdelemben.

Az 1979-es iráni forradalom hatalmas változást eredményezett Washington Perzsa-öböl politikájában. Az amerikai stratégiai érdekeket védelmező legfontosabb pillér, az „öböl csendőre” szerepét betöltő iráni monarchia megdőlt, s ezzel az amerikai támaszpont-rendszer is összeomlott. Az új teheráni vezetés élesen szembefordult az Egyesült Államokkal, Washington szerencséjére azonban a keleti blokkot is határozottan elutasította. Mindazonáltal a változások eredményeként az USA kénytelen volt közvetlenül katonai szerepet vállalni az öbölben. (Ezt a Szovjetunió afganisztáni bevonulása után született Carter-doktrína is egyértelműen kifejezésre juttatta.) A 80-as évek folyamán regionális parancsnokságot állított fel a térségben, segédkezett az Öbölmenti Együttműködés létrejöttében, majd az évtized végén tengeri ütközetet vívott az iráni haditengerészettel („tanker-háború”). A katonai jelenlét erősítésére a kuvaiti válság adott újabb lehetőséget, a hidegháborút követően, a 90-es években pedig az ellenséges „haramia” államok képeztek hivatkozási pontot. Az amerikai fegyveres erők befolyása és létszáma folyamatosan növekedett, egyfajta védőernyőt nyújtva az olajmonarchiáknak.

A 2001. szeptember 11. azonban még az iráni forradalomnál is nagyobb átalakulást hozott az amerikai öböl-politikában. A George W. Bush vezette adminisztráció vezetésével a célok alapjaiban változtak meg: míg korábban a status quo fenntartása, az olaj-szállítások zavartalanságának biztosítása volt az elsődleges szempont, addig 2001-et követően már nem a hárompólusú erőtér megőrzése, a regionális realitások tudomásul vétele, hanem a térségben fennálló politikai-hatalmi helyzet megváltoztatása lett a központi törekvés az amerikai stratégiában. Ez a külpolitikai fordulat egyértelműen kifejeződésre jutott az iraki intervencióban, amelynek eredményeként megdőlt a Szaddám Huszein vezette rezsim, illetve rekordméretű amerikai katona és haditechnika érkezett a térségbe (a csúcs 170 ezer fő volt). A Perzsa-öböl hatalmi rendszerének újrarajzolása azonban korántsem bizonyult sikeresnek, sőt igen kellemetlen mellékhatásokkal járt: Amerika megítélése jelentősen romlott, Irán viszont megerősödött a szélvízen, Irak pedig továbbra is bizonytalan tényező maradt. Washingtonban ezt követően háttérbe szorultak a rendszerváltoztató tervek, s visszatértek a realista megfontolások és szövetségek.

A 2011-es iraki kivonulást követően az amerikai katonai erő számottevően csökkent a Perzsa-öbölben, a stratégiai érdekeinek védelmezésére, s az iráni fenyegetés ellensúlyozására azonban Washington továbbra is kellő potenciállal rendelkezik. Az amerikai-iraki szerződés értelmében ugyan nem jutott iraki bázisokhoz, miként csapatokat sem hagyhatott hátra, de az öbölben még így is komoly támaszpont-rendszerrel bír. Bahreinben állomásozik az ötödik hadiflotta, Katar ad helyet az amerikai központi parancsnokságnak és az al-Udeid légi bázisnak, Omán pedig az ellátásban és a raktározásban játszik szerepet. Végül, Kuvait különleges helyet foglal el az amerikai öböl-politikában, amennyiben mindkét Irak elleni háborúban logisztikai központ és katonai felvonulási terület volt. Nem véletlen, hogy Washington a szárazföldi csapatok teljes körű kivonása után a kicsiny államra vetette szemet: a még korábban kötött megállapodás értelmében az USA közel tizenötezer katonát állomásoztat Kuvait területén, az elmúlt esztendőben pedig komoly fegyvereladásokra is sor került (pl. légvédelmi rakéta-rendszert és egyéb védelmi eszközöket kapott jutányos áron az öbölmonarchia). 

Washington valóban csökkentette a fegyveres jelenlétét az öbölben, ha a szárazföldi erők összesített létszámát nézzük, ugyanakkor fokozta is a katonai képességeit a térségben, amennyiben igyekezett szorosabbra fűzni szövetségesi rendszerét az olajmonarchiákkal, illetve demonstrálni technológiai erőfölényét Teheránnal szemben. Így egyfelől napirendre került a GCC-USA biztonsági rendszer kiépítése (integrált légi, tengeri és rakétavédelem), másfelől Washington az iraki helyzet esetleges eszkalálódására felkészülve gyors reagálású erőket telepített az öbölbe, a Hormuzi-szoros lezárására irányuló iráni fenyegetésekre válaszul pedig egyfajta elrettentő üzenetként megduplázta aknamentesítő hajóinak a számát, s több vadászbombázót is a térségbe vezényelt. (Ráadásul jelen pillanatban két repülőgép-hordozó állomásozik az Arab-tengeren bevetésre készen.) Hovatovább a Pentagon egyik legújabb fejlesztését is az öbölbe telepítette, ami nem más, mint egy szállító és dokkoló hajó, egyfajta tengeri kikötőállomás, ami egyaránt használható logisztikai központként a tengeri aknák felszedésének koordinálására, valamint bázisként a speciális katonai hadműveletek végrehajtására.

Mindent egybevetve a Perzsa-öbölben továbbra is az Egyesült Államok „osztja a lapokat”, vagyis ő számít a legerősebb és legbefolyásosabb szereplőnek. De vajon meddig tarthat a „Pax Americana”, Washington hegemón pozíciója az öbölben? Nos, Irán kétségkívül megerősödött a regionális háborúk nyomán, de az USA katonai és politikai vezető szerepére mégsem jelent fenyegetést, ahhoz gyenge, ráadásul számtalan belső problémával terhelt. Az Egyesült Államok regionális elsőségét inkább két másik folyamat veszélyezteti: egyfelől az energia-függő távol-keleti óriás, Kína fokozatosan erősödő öbölbéli kapcsolatrendszere jelenthet fenyegetést, hiszen Washington és Peking a jövőben egymás versenytársai lesznek; másfelől a térségbeli szövetséges államok bizonytalansága-megbízhatatlansága okozhat problémát, mert bár az öbölmonarchiák hivatalosan mind stratégiai partnerei az Egyesült Államoknak, a gyakorlatban azonban a lakosságuk egyre kevésbé tekint barátként Amerikára. A szaúdi elutasítást vagy a bahreini forrongást látva akár az is megeshet, hogy a történelem megismétli önmagát, és 1979 után ismét kudarcba fullad az amerikai támaszpont-politika az öbölben.

Modern selyemút

Kína és az öbölmonarchiák

A Perzsa-öböl monarchiái és a távol-keleti óriás, Kína között az elmúlt évtizedben egyfajta modern selyemút épült ki, amelyben a szénhidrogéneken alapuló kereskedelem játszik meghatározó szerepet. A viszony szorosabbra fűzésének hátterében azonban nem csak gazdasági megfontolások állnak, hanem politikai célok és stratégiai törekvések is: Kína szépen-lassan befolyásos szereplővé kíván válni a régióban.  

Kína és az öbölmonarchiák együttműködésében a kölcsönös gazdasági érdekek, vagy ha úgy tetszik „feleslegek” játszanak döntő szerepet. Amíg Kína fokozódó energia éhségét az öböl államok kőolaj-feleslegével kívánja biztosítani, addig az olajmonarchiák a kínai munkaerő-felesleget igyekeznek saját hasznukra fordítani. Ahogyan a szaúdi nemzeti bányavállalat vezetője fogalmazott: „Az előnyök összehasonlításának elmélete oda vezetett, hogy Szaúd-Arábia energia-igényes termékeket ad el Kínának, Kína pedig cserében munka-igényes árukat Szaúd-Arábiának.”

Peking Perzsa-öböl iránti érdeklődése a növekvő hazai energia-felhasználással áll összefüggésben. Miközben Kína lakossága a világ népességének 22 százalékát teszi ki, addig az ország szénhidrogén készletei a világ tartalékainak csupán alig több mint két százalékát adják. A belső fogyasztás rohamos mértékű növekedésének eredményeként az ország 1993-tól fogva olajbehozatalra szorul, 2009-re pedig Japánt megelőzve, az USA után a második legnagyobb kőolaj-importőrré avanzsált. Éppen ezért a pekingi vezetés számára létfontosságú, hogy az olajmonarchiákkal szoros kapcsolatot építsen ki. 

Az öbölmonarchiák számára gazdaságilag szintén előnyös a „keleti partnerség”. Így többek közt Pekingben megbízható és fizetőképes kereskedelmi partnerre találtak, ráadásul a kínai kereslet jövőbeli növekedésével párhuzamosan a bevételek is minden bizonnyal tovább emelkednek majd. Az öbölmenti államok emellett Kínából olcsón juthatnak élelmiszerekhez és más fogyasztási cikkekhez, valamint lehetőségük nyílik a technológiai-tudományos együttműködésre is. Ám mindezeknél sokkal fontosabb, hogy hozzáférhetnek a hatalmas kínai piachoz, s ott befektetve jövedelmező üzleteket köthetnek. 

A kínai-öböl kapcsolatok elmélyülésében a gazdaságok komplementer jellege mellett az elmúlt évek eseményei, a nemzetközi környezet megváltozása is szerepet játszott. Nevezetesen, a szeptember 11. utáni világban nehezebb lett az Egyesült Államokkal kereskedni kívánó arab vállalkozók dolga, majd a pénzügyi válság kirobbanása, s elhúzódása csak még inkább rontotta az USA lehetőségeit-pozícióit. A külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges környezet és a gazdaság lelassulása pedig oda vezetett, hogy sokan úgy vélik: „Nem érdemes most üzletelni Amerikával, viszont annál inkább megéri Kínával.”

Az öböl államok és Kína kooperációja nem csak az energiahordozók kereskedelmében erősödött (ma az olajmonarchiák adják a kínai olajimport közel egynegyedét), hanem a felek számos más területen is szorosabbra fűzték a viszonyukat. Az egykoron egyszerű árucserével kezdődő kínai-öböl kapcsolat mára már sokrétű együttműködéssé fejlődött, s kétirányú ügyleteket eredményezett az ipari, a pénzügyi, és a szolgáltató szektorban, valamint az ingatlan és infrastruktúra-fejlesztésben. Így amíg a legnagyobb kínai alumíniumgyártó (Chinalco) Szaúd-Arábiában fektetett be foszfát projektekbe, addig a szaúdi állami olajtársaság (Saudi Aramco) a kínai olajfinomításban szerzett komoly részesedést. 

A kínai-öböl együttműködés azonban nem csak a gazdasági érdekekről és lehetőségekről szól, hanem abban a politikai és stratégiai megfontolások is szerepet játszanak. A felek közösen érdekeltek a régió stabilitásának a megőrzésében és a jelenlegi erőviszonyoknak a fenntartásában. Éppen ezért az öbölbéli uralkodók és a távol-keleti stratégák egyaránt aggodalommal figyelik Irán növekvő befolyását, s még inkább Teheránnak a nukleáris konfliktus kapcsán egyre többször hangoztatott, a Hormuzi-szoros lezárását kilátásba helyező fenyegetését. A szabad hajózás ugyanis létszükséglet mindkét félnek. 

Kína és az öbölmonarchiák stratégiai partnersége az iráni fenyegetés menedzselése mellett az amerikai relációban is megfigyelhető. Peking igyekszik kiterjeszteni politikai-hatalmi befolyását a világgazdaság kulcsfontosságú, az Egyesült Államok által uralt területére, miközben az arab monarchiák az egyre kényelmetlenebb amerikai biztonsági függőségüket kísérlik meg ellensúlyozni a keleti kapcsolatok elmélyítésével. Bár Kína rövidtávon nem jelent fenyegetést az USA regionális pozícióira, de hosszabb távon mindenképpen komoly versenytárs lesz a Perzsa-öböl ellenőrzéséért vívott harcban.  

Kína és az öbölmonarchiák kapcsolata problémamentesnek és kiegyensúlyozottnak tűnik, hiszen egyik oldalon sincsenek kritikus ellenzéki hangok, emberi jogi bírálatok, ugyanakkor mindkét félnél elegendő mennyiségű pénztőke, s erős vállalkozási „kedv” áll rendelkezésre. Csakhogy az újonnan formálódó selyemút korántsem lesz kátyúktól mentes. A pénzügyi szabályozások átláthatatlan és hosszadalmas rendszere, a részvényesi és tulajdonosi korlátozások gyakorlata, az öbölállamok társadalmi-politikai bizonytalansága, valamint az olajárak esetleges csökkenése mind-mind akadályt jelenthetnek a jövőben. 

A kapcsolatok terebélyesedését gátolja a kultúrák különbözősége is. Szaúd-Arábia és Kína egyaránt hosszú távú kapcsolatokban gondolkodik, amely a barátságon és a bizalmon alapszik, ám a felek között ez még aligha épülhetett ki, mivel a kapcsolatok igencsak új keletűek. Az együttműködés elmélyülését pedig akadályozza az is, hogy a felek nem rendelkeznek elegendő tanácsadóval, akik ismernék a másik kultúráját. S akkor a nyelvi korlátokról, illetve a vallási szembenállásról (ateisták vs. istenhívők), valamint az ujgurok (a legnagyobb kínai muszlim közösség) kérdéséről még csak említést sem tettünk.

Végezetül, vajon mit szól a kapcsolatok erősödéséhez az USA? Az amerikai adminisztrációt egyfelől aggasztja Kína öbölbeli befolyása, hiszen az arab-kínai kapcsolatok elmélyülése nem csak előnyökhöz és pozíciókhoz juttatja Pekinget, hanem a hosszú távú világgazdasági változásokat, erőeltolódásokat is szimbolizálja; másfelől viszont együttműködési lehetőségeket is lát benne, mivel közösen érdekeltek az olajárak alacsonyan tartásában és a régió stabilitásának megőrzésében – hovatovább Kína szerepet vállalva az iraki újjáépítésben valamelyest tehermentesítheti is az Egyesült Államokat.

Összességében tehát elmondható, hogy Kína és a Perzsa-öböl arab monarchiai között komplex együttműködés alakult ki, amelyben a gazdasági szükségszerűségek mellett igen fontosak a stratégiai megfontolások is. A kapcsolatok további erősödését azonban számtalan tényező hátráltathatja, így többek között az Egyesült Államok regionális befolyása jelenthet komoly akadályt, s kényszerítheti önmérsékletre a Perzsa-öbölben „nyomuló” kínai vezetést.