Irán: Elnökválasztásra készülve

ELNÖKI REFERENDUM A BELPOLITIKAI FOLYAMATOK TÜKRÉBEN

Iránban jövőre köztársasági elnökválasztást tartanak, amely arról lesz hivatott dönteni, hogy ki követi a jelenleg második elnöki ciklusát töltő Mahmúd Ahmadinezsádot az államfői bársonyszékben. A voksolás végkimenetelét a hátralévő hónapokban lényegében három folyamat fogja majd meghatározni: a forradalmi eliten belüli frakcióharcok intenzitása, az Ahmadinezsádhoz kötődő Elutasítás Frontjának megerősödése, valamint a reformpárti csoport választási stratégiája.

Azt követően, hogy 2009 júniusában az újraválasztásával az iszlám köztársaság legnagyobb válságát okozta, nem sokan gondolták volna, hogy Ahmadinezsád elnök egyszer majd elveszítheti a Khamenei ajatollah támogatását. A 2012-es parlamenti választásokat szemrevételezve azonban egyértelműen látható, hogy a baráti és szoros viszony megbomlott az elnök és a legfőbb vezető között. Ahmadinezsád mint egy önálló életre kelt marionett baba, komoly kihívást intézett a legfőbb vezetővel és magával a rendszerrel szemben. A törvényhozás jogosítványainak korlátozására, valamint a végrehajtó hatalom túlzott kiszélesítésére tett kísérleteivel, illetve a forradalmi elit korruptságának szajkózásával a fennálló rezsimet és annak szereplőit vette tűz alá. A harc azonban nem két személyről szól, hanem sokkalta többről, a korábbi évek frakcióharcaival ellentétben új narratíva született: ma már nem a reformerek állnak szemben a konzervatívokkal, hanem a konzervatív táboron belül zajlik a politikai adok-kapok. A régi és az új elit verseng egymással: az egyik oldalon állnak a forradalomban aktív szerepet vállaló öregek, a másik oldalon pedig az Ahmadinezsádhoz hasonló ifjú titánok, akiknek a politikai karrierje a 2005-ös elnökválasztással vette kezdetét. A generációs és származásbeli különbségek mellett a két tábor világnézete is különbözik, mint ahogyan az is, ahogyan az iszlám köztársaságról vélekednek: amíg a tradicionális konzervatívok a status quo és a rezsim fenntartásában érdekeltek, addig a másik fél a nacionalista-populista kurzust felhasználva a klerikális vezetés marginalizálására tesz kísérletet.

Ahmadinezsád és támogatói szakítottak a konzervatív táborral, amit egyértelműen bizonyított, hogy önállóan, a Khamenei által támogatott Egységes Fronttal szemben mérettették meg magukat a tavaszi parlamenti választásokon. A végeredmény ismeretében bátran állíthatnánk, hogy az elnök és a legfőbb vezető párharcából az utóbbi került ki győztesen, csakhogy a mérkőzés még egyáltalán nincsen lefutva, sőt a soron következő elnökválasztás újabb fordulót hozhat ebben a harcban. A parlamenti voksolást követően a neokonzervatívok ugyan kimaradtak a fontosabb pozíciók elosztásából, és azóta szinte valamennyi politikai vitában alulmaradtak (például a házelnök személyéről szóló szavazáson), de a medzsliszben jelenlévő képviselői révén a mozgalom egyrészt önállósodott, másrészt pedig látható erővé szerveződött. A további erősödést megcélozva az Ahmadinezsád vezette csapat aktív és élénk kampányt folytat, így például naponta frissülő honlapján egyfelől igyekszik cáfolni az ellene felhozott vádakat (a tagjainak deviáns viselkedését és a legfőbb vezető elutasítását), másfelől pedig politikai kommentárokat jelentet meg, illetve a mozgalom szellemi mentorának, Meszbáh Jázdi ajatollahnak a beszédeit is közli. A független politizálás és az aktív kampány együttesen jól bizonyítja azt, hogy az új mozgalom hosszabb távon kíván meghatározó szereplő lenni az iráni politikai játszmában. A központi kérdés e tekintetben az, hogy vajon az elnök köré csoportosuló Elutasítás Frontja [Paydari Front] mennyiben tud majd megerősödni a hátralévő időben, illetve képes lesz-e önállóan elnökjelöltet állítani.

A reformpártiak igencsak megosztottak abban a kérdésben, hogy részt vegyenek-e a soron következő elnökválasztáson, s ha igen, akkor milyen stratégiát kövessenek, állítsanak önállóan elnökjelöltet, vagy a mérsékelt konzervatívokkal közösen indítsanak valakit. A 2009-es választási csalást követően a nagy többség aligha kíván részt venni a voksoláson, csakhogy a szavazás bojkottálása kontraproduktív lépés lenne, amennyiben a reformista erők nemcsak hogy kívül rekednének a politika színpadán, hanem a távolmaradás mozgalom alapjait is megkérdőjelezné. A reformpárti ex-elnök, Mohammed Khatemi nevével fémjelzett csoport ugyanis pont azzal a céllal született meg, hogy a választásokat felhasználva mozdítsa előre a lényeges politikai és társadalmi változásokat. Ugyanakkor a választáson való részvétel mellett döntve a reformerek kettős szorításba kerülhetnek, mivel a népszerű jelölt indítását az Őrök Tanácsa minden bizonnyal megvétózza majd, a kevésbé ismert elnökaspiráns pedig aligha szerezné meg a győzelemhez szükséges szavazatokat. Így úgy fest, hogy csak a mérsékelt konzervatívokkal közösen állított elnökjelöltnek lehet valós esélye a győzelemre, amely viszont azzal járna, hogy a reformista mozgalomnak engedményeket kellene tennie, például szemet kellene hunynia a 2009-es választási visszásságok és erőszakos cselekmények felett, amit a csalódott irániak igencsak nehezen tudnának megemészteni. (Khatemit sokan már a tavaszi parlamenti voksoláson való részvétele miatt is árulónak titulálták, annak ellenére, hogy a szavazólapra nem nevet, hanem az iszlám köztársaságot írta.)

A jelenlegi iráni politikai kontextust, még inkább a hosszabb távú következményeket figyelembe véve elmondható, hogy az Elutasítás Frontjának megerősödésére válaszul a köztársasági elnökválasztásra nagy valószínűséggel egy reformpárti és mérsékelt konzervatív szövetség formálódik majd. A felek közti ideológiai ellentétek miatt ez a koalíció feltehetőleg egy olyan centrista elnökjelölttel áll elő, amely mindkét fél számára elfogadható kompromisszumos megoldás. (E tekintetben olyan pragmatikus személyek jöhetnek szóba, mint például Ali Laridzsáni házelnök, Mohammed Baqer Qalibaf teheráni főpolgármester, vagy éppen a 2009-ben is induló Mohszen Rezai egykori gárdaparancsnok.) A voksolás intézményéből kiábrándult szavazókat azonban még így is rendkívül nehéz lesz a szavazóurnák elé csábítani, nem beszélve arról, hogy a választás megszervezésében és lebonyolításában, kulcsszerepe lesz az Ahmadinezsád felügyelete és irányítása alatt álló belügyminisztériumnak, ami akár problémássá is teheti a hatalom átadását. S végezetül nem feledkezhetünk meg az iszlám köztársaság legfőbb uráról, Khamenei ajatollahról sem, aki feltehetőleg most is aktív szerepet vállal majd az elnöki referendumban, és igyekszik olyan államfőt az elnöki székbe ültetni, aki a saját pozíciójának és a rendszernek a továbbélését is egyaránt biztosíthatja a jövőben. Szó, ami szó, a jövő júniusban esedékes köztársasági elnökválasztás még a három évvel ezelőtti keserű tapasztalatok ellenére is igencsak izgalmasnak és jelentőségteljesnek ígérkezik.

Iráni focitörténetek: Futball és politika kapcsolata az Iszlám Köztársaságban

Miről is szól az iráni futball?

Iránban a labdarúgás, majd száz esztendővel a megjelenését követően, népszerűbb, mint a hagyományos sport, a birkózás. De vajon minek köszönhető ez a népszerűség? Nos, talán leginkább annak, hogy az irániak számára a futball nem csupán sport, szórakozás, avagy időtöltés, hanem sokkalta több annál, az a modernség, az összetartozás, az egyenlőség, vagy éppenséggel a szabadság szimbóluma, kifejeződése.

A foci jelentőségét és komplexitását jól mutatta az 1997-es világbajnoksági kvalifikációs siker, amelyet követően nemcsak, hogy futball-láz lett úrrá az egész országon, hanem számos addig tabunak számító kérdés került felszínre. A játék politikai tartalommal telítődött, s egyszerre szólt az alternatív életformák iránti vágyakról, a kulturális nyitottság kérdéséről, a nők társadalomban betöltött szerepéről, az ország nemzetközi rendszerben elfoglalt helyéről, valamint a határokon átívelő nemzeti egységről.

Modernitás vs tradicionalizmus

Az egykori Perzsiába a labdarúgás a brit jelenlétnek köszönhetően jutott el, és éppen ezért a játék egyfajta nyugati „művészetként”, sőt mi több a modernség jelképként jelent meg, s került szembe az országot és társadalmat átható hagyományőrzéssel. A foci így lényegében már a kezdetek óta szorosan összefonódik a modernitás és tradicionalizmus között feszülő ideológiai vitával, mint ahogyan szerepet kap a kulturális nyitottság kontra nyugati invázió kérdésében is.

Iránban a futball igazi sikertörténetnek számít, mivel a kezdeti viszontagságok, s a folyamatos egyházi kritikák és politikai intrikák ellenére irániak millióit volt képes meghódítani. Mindez pedig leginkább a társadalmi változásokkal függ össze: amíg a sah idején a labdajáték az urbanizáció hatására városokba vándorló munkásoknak jelentett egyfajta kollektív identitást, addig manapság az iszlám köztársaságban, a foci a megfiatalodott és szekularizálódott lakosságnak kínál egyfajta szabadabb életet.

Az 1979-es forradalmat, még inkább az iraki háború kirobbanását követően úgy tűnt, hogy az iráni labdarúgásnak befellegzett: a bajnokságot feloszlatták, a futballpályákból imahelyek, vagy éppenséggel legelők lettek. A forradalmi rendszer puritanizmusa azonban nem sokáig tartott. A vezetés látván, hogy a labdajáték mekkora társadalmi népszerűségnek örvend (a fiatalok inkább mentek meccsre, mint a mecsetbe), igyekezett a sportot propagandaeszközként rehabilitálni. A csapatok zömmel állami irányítás alá kerültek, többségüket pedig az előző rendszerrel való szakítás jegyében átneveztek. Ezt követően a számokat és a neveket perzsául kellett írni, a nemzeti kupát pedig átkeresztelték Jeruzsálem-kupára.

Vörösök kontra kékek

Azt, hogy az iszlám köztársaságban a futball nem egyszerűen sport, hanem valódi megszállottság, talán a teheráni derbi néven elhíresült rangadó, a két fővárosi szupercsapat, a vörösök (Persepolis) és a kékek (Esteghlal / Függetlenség) összecsapása bizonyítja a leginkább. Sokaknak a rangadó fontosabb esemény az évben, mint a perzsa újév, vagy Ali imám születésnapja. A játékosok pedig olyanok a szurkolóknak, mint az igazi hősök, akik még a propagandaképekről letekintő forradalmi vezetőknél is népszerűbbek.

Mindez nem is csoda, ha azt nézzük, hogy a városiasodott és megfiatalodott iráni lakosság jelentős hányadának a valamely sportklubhoz tartozás jelenti az egyik legfőbb identitás- és csoportképző erőt, s önkifejezési eszközt. Arról nem is beszélve, hogy a stadionokba áramló huszonévesek a meccs idejére megszabadulhatnak minden családi és állami ellenőrzés alól, s szó szerint kitombolhatják magukat. S parázs a hangulat a pályán is, amit jól mutat, hogy a derbin ma már csak külföldi bíró fújhatja a sípot.

A vörösök és kékek rivalizálása nem egyszerűen szimpátia kérdése, hanem komoly tradíciókon, illetve társadalmi, politikai és gazdasági különbségeken alapuló szembenállás, amelynek gyökerei igencsak messzire nyúlnak vissza. Mindkét klub a sah rendszerében alakult, de míg a kékek a rendszer pillérét alkották, addig a vörösök a „doktorok és mérnökök” csapataként az értelmiséget képviselték. Az 1979-es forradalmat követően ugyan elhalványult a politikai szembenállás, ám a vörösök nyugati orientációja (pl. angol taktika), s reformpárti rajongótábora (pl. Khatemi reformpárti ex-elnök) miatt még mindig a rendszer egyfajta „ellenzéke”.

Nők pályán és a lelátókon

Iránban a labdarúgás leképeződését jelenti a társadalmi változásoknak és törekvéseknek, mindezt mi sem mutatja jobban, mint a foci és a gyengébbik nem igencsak érdekes kapcsolata. A nőket az iszlám forradalmat követően száműzték a lelátókról, s a vallási vezetés mind a mai napig mereven elzárkózik a stadionkapuk megnyitásától. Egyfelől, mert a fedetlen férfiak látványa ellenkezik az iszlám tanításával, másfelől pedig, mert a futballszurkolók hangos kiabálása és káromkodása nem a női füleknek való.

A társadalmi változások (demográfiai robbanás), a politikai elmozdulások (kulturális nyitás), illetve a nemzetközi sikerek (1998-as világbajnokság) hatására a futballmérkőzések látogatásának, s magának a futballnak a kérdése összefonódott a nők társadalmi, s jogegyenlőségért küzdő politikai mozgalmával. Eredményük felemás: noha a kapuk továbbra is zárva vannak, a hölgyek azonban 1998 óta nemzeti bajnokságban mérhetik össze a tudásukat, s élhetik ki a labdajáték iránti szenvedélyüket.

Iránban paradox módon a lakosság majdnem fele kiszorul a Szabadság közel százezer fős stadionjából (így hívják a fővárosi futballszentélyt). A hölgyek csak televízión keresztül nézhetik a mérkőzéseket. Csakhogy, mint Iránban megannyiszor, a talpraesett és elmés ifjúság ez esetben is megtalálja annak a módját, hogy az ellenőrzések mellett is bejussanak a szigorúan őrzött lelátókra. Ha kell, álruhát öltenek, s levágják a hajukat, vagy egyéb trükkökhöz folyamodnak. A fiatal lányok ilyetén kockázatvállalása nem másról, mint a szabadabb életforma utáni erőteljes vágyakozásról árulkodik. Lásd: Panahi: Offside

Focipálya, mint külpolitikai csatatér

Az irániaknak a labdarúgás egyet jelent a nemzeti egységgel és büszkeséggel, s olyan összekötő kapcsot képez, amely minden társadalmi törésvonalat áthidal. Az 1998-as franciaországi világbajnokságra való kijutás például olyan egységbe kovácsolta az emigrációban és odahaza élő irániakat, mint amelyet a forradalom óta eltelt időben nem igen lehetett látni. Az iráni nacionalizmus diadala volt ez, amennyiben odahaza erősödött a kollektív szellem, külföldön pedig egyre többen vállalták fel a származásukat.

Iránban a labdarúgás azonban nem csupán a nemzeti karakterológia fontos elemének, hanem az a külpolitika megnyilvánulási formájának, visszatükröződésének is számít. Noha az Irakkal folytatott háború már rég véget ért, a szomszédos arab ország ellen vívott mérkőzések mégis mind a mai napig komoly politikai többletjelentéssel bírnak, azokat egyértelműen áthatja a konfliktusos múlt. A háborús veteránok között ilyenkor sokan vélik úgy, hogy most a sportolókon van a sor, hogy megvívják a csatát.

Az 1998-as világbajnoki csoportmérkőzések jól szemléltették az iráni foci átpolitizáltságát, mivel azok nem csak a játékról szóltak, hanem az iszlám köztársaság külpolitikájának egyfajta megnyilvánulását is adták. Irán a sors furcsa fintorának köszönhetően az Egyesült Államok csapatával került össze, amely egyfelől az amerikai-iráni kapcsolatok normalizálásáról, másfelől a régi sérelmek felelevenítéséről szólt. De nemcsak az USA elleni meccs telítődött politikával, hanem a másik kettő is: a Németország elleni fellépést beárnyékolta az 1997-es berlini bírósági döntés, amely Iránt a terrorizmus támogatásával vádolta meg, a Jugoszláviával vívott összecsapásra pedig a bosnyák népirtás árnyéka vetült.

Ahmadinezsád elnök pályára lép

Az iszlám köztársaság fennállása alatt igyekezett az élet minden szegletét, pillanatát kontrollálni, ezért nem meglepő, hogy az idők során a futball is erőteljesen átpolitizálódott. A forradalmi vezetés hamar felismerte a fociban rejlő lehetőségeket, s a labdajátékot hol a nemzeti összetartás erősítésére, hol pedig saját hatalmának legitimálására igyekezett felhasználni. A foci akárcsak a sah nacionalizmusában, úgy az iszlám köztársaság populizmusában is kitüntetett szerepet játszik.

A labdarúgás azonban nemcsak a vezetés politikai eszköze lett, hanem a pártok és gyülekezési helyek hiányában a futballpálya sok tekintetben politikai fórummá is vált, ahol lehetséges a vezetés bírálata is. Iránban a fájdalmas focivereségek a politikai és társadalmi problémákkal karöltve már nem egyszer eredményeztek utcai megmozdulásokat. Ám ennél is beszédesebb a tavalyi eset, amikor a Korea elleni mérkőzésen a válogatott több tagja is zöld szalagot viselt, hogy így vállaljon szolidaritást a tűntetőkkel.

Amikor Ahmadinezsádot 2005-ben megválasztották, nem sokakat érdekelt az elnök személye, mert mint mondták: „mit számít, hogy ki lesz az elnök, a lényeg hogy megyünk a világbajnokságra”. Ma azonban Ahmadinezsád elnökségét már igencsak negatívan ítélik meg, sokan vélekednek úgy, hogy az elnök az ország gazdasága és nemzetközi megítélése mellett a labdarúgást is tönkretette. Egyesek  pedig egészen odáig mennek, hogy az elnöki jelenlétet okolják a futballfiaskókért. Az elnök aktivizmusa valóban komoly károkat okozott az iráni focinak: így például a sport túlzott átpolitizáltsága miatt Iránt 2006-ban, ha rövid időre is, de kizárták a nemzetközi futballszövetségből.

A fociban is reformok szükségeltetnek

Iránban a labdarúgás egyfelől részét képezi a politikai csatározásoknak, másfelől pedig leképeződését a szociológiai változásoknak. Megmutatja a társadalom és psziché komplexitását, valamint a forradalom után felnövő generáció szabadság utáni vágyakozását. Emellett pedig szemlélteti azt is, hogy a túlzott átpolitizáltság és ideologizáltság mennyire jelen van az iszlám köztársaságban, s a mindennapokban. Az iráni futball problémái pedig lényegében ugyanazok, mint magának az iszlám köztársaság rendszerének.

A forradalmi ideológiának tulajdonított jelentőség, valamint a politikai lojalitás túlzott fontossága miatt hiányzik az igazi verseny és szakértelem. Az állami dominancia és a gazdasági félretervezések miatt, akárcsak az államháztartás, úgy a labdarúgás is pénzügyi gondokkal küzd. A politikai csatározások, az állandó frakcióharcok ráadásul itt és ott is rontják az eredményességet. Összességében véve az iráni labdarúgás, akárcsak maga a forradalmi rendszer, gyökeres reformokra szorul.

Az iszlám köztársaság vitatott nukleáris programja miatt idestova már nyolc éve birkózik a nemzetközi közösséggel. Hasonló diplomáciai huzavonára a futball tekintetében is bőven találhatunk példát. Így például az elnökségi kinevezések, vagy éppenséggel a női válogatott futballfelszerelése miatt vitázik Teherán és a FIFA egymással.

A téma iránt érdeklődőknek néhány film-ajánlat: Jafar Panahi: Offside (Sony Pictures Classics, 2006): http://www.youtube.com/watch?v=jqOZ1yxwQQ4, illetve Maziar Bahari: Football, Iranian Style (Off-Centre Productions, 2001): http://www.idfa.nl/industry/tags/project.aspx?ID=9ff08be0-1e4b-4dec-b04f-350253483efb

Khatemi visszavonulót fújt

MEGOSZTOTTSÁG VAGY ELŐRETERVEZÉS A REFORMISTA OLDALON?

Bő egy hónapja történt, hogy Mohammed Khatemi bejelentette, indulni szándékozik a júniusban esedékes köztársasági elnökválasztáson, most azonban a „mosolygós” ex-elnök, noha hivatalosan még nem közölte, de mindenképpen visszatáncolni látszik a jelöltségtől. Vajon mi történhetett ezen rövid idő alatt, s miért gondolta meg magát a reformtábor „üdvöskéjének” kikiáltott Khatemi?

Nos, talán azért, mert az elnökjelöltségéhez és a választáson való indulásához szabott feltételeit nem látta megvalósulni. Nevezetesen: a választás tisztaságát és az ellenjelöltek hiányát. Khatemi lelkesen kezdett kampányolásba, ám hamar akadályokba ütközött. Így például, amikor egy településen a „forgalom zavartalanságára” hivatkozva utasították el rendezvény-kérelmét. Az ex-elnök pedig már a kezdetek kezdetén leszögezte, ha Mir Hosszein Muszavi, egykori miniszterelnök (1981-1989) és nagy köztiszteletnek örvendő reformpárti politikus indul a választáson, akkor ő maga eláll a jelöltségtől. (Muszavi a hétvégén jelentette be, hogy jelölteti magát a köztársasági elnöki tisztségre.)

Khatemi ugyan még mindig népszerű, de a körülmények korántsem olyan kedvezőek, mint korábbi választási sikerei kapcsán voltak. Támogatói közül sokan elfordultak tőle, miután csalódtak az elnök nyolcéves munkásságában, pontosabban szólva gyengeségében és óvatosságában. Megosztott maga a reformtábor is, amit mindenképpen bizonyít az, hogy Gholam Hosszein Karbascsi, aki Teherán legnépszerűbb főpolgármestere volt (1988-1998), ezúttal nem Khatemi mellett kampányol, hanem a másik reformpárti jelöltet, Mehdi Karrubit támogatja. A reformpárti parlament (2000-2004) házelnöke pedig a nagyobb nyitottságot követelők számára most kétségkívül vonzóbb alternatíva lehet.

A reformer ex-elnök jelöltsége ráadásul komoly veszélyeket rejt magában a reformtábor sikerességét illetően, amennyiben nemcsak megosztja a reformpárti szavazókat, hanem konfrontatív személyével egységbe is kovácsolja a konzervatív tábort. Ne feledjük, hogy Khatemi elnökségére a vezetésen belül sokan úgy tekintenek, mint ami alapjaiban kérdőjelezte meg az Iszlám Köztársaság természetét és rendszerét. Ezzel szemben Mir Hosszein Muszavi, forradalmi szerepvállalásának és az iraki háború éveiben nyújtott teljesítményének köszönhetően olyan reformpárti elnökjelölt lehet, aki nem csupán a reformer szavazatokat szerezheti meg, hanem a konzervatív táborból is sikeresen hódíthat el voksokat.

Az iráni reformerek tábora kétségkívül megosztottnak tűnik, amely megosztottság azonban könnyen sikert is eredményezhet. A több jelölt egyfelől megzavarhatja a konzervatív tábort és lekötheti annak figyelmét, illetve erejét, másfelől pedig mobilizálhatja a választópolgárokat és nagyobb támogatást eredményezhet a reformok ügyének. A három jelölt eltérő társadalmi bázissal bír (Khatemi a fiatalok és nők körében népszerű, Muszavi az idősek és a mérsékeltek szavazataira számíthat, míg Karrubi vidéken és a szegényebb rétegekben számít közkedveltnek!), amelyekre mind szükség van, ha a reformpártiak győzni kívánnak júniusban. Éppen ezért a reformerek feltehetőleg a választások előtti utolsó pillanatban egyetlen jelöltre „koncentrálják” majd támogatásukat.

30 éves az iráni forradalom: Szekularizációs folyamat

Szekularizálódó társadalom?

Az Iszlám Köztársaság három évtizedes fennállása alatt elmulasztotta az egyenlőség, az igazságosság és a szabadság iránti igények maradéktalan megvalósítását. Teljesítményében azonban a legnagyobb ellentmondást mégsem ez jelenti, hanem hogy amíg a vezetés képes volt a gyakorlatban többé-kevésbé megvalósítani és fenntartani az iszlám kormányzás elméletét, addig a forradalmat követő iszlamizációs törekvései sorra kudarcot vallottak, és az egyházi szigornak, a demográfiai és kulturális változásoknak, a politikai rendszer legitimitás-vesztésének, valamint egyéb külső hatásoknak az eredményeként az iráni társadalom elindult egy „szekularizációs lejtőn”.  

A forradalmat kísérő lelkesültségnek az iszlamizálási kampány hamar véget vetett, s noha az iraki háború alatt a szigorú vallási elvek hirdetésével még sikeresen lehetett mobilizálni (pl. mártíromság), addig az 1990-es évek gazdasági rekonstrukciója közepette már tarthatatlannak bizonyult a túlontúl erős erkölcsi szigor. A forradalom vívmányainak, még inkább saját hatalmának a megőrzése érdekében a vallási vezetés számára nélkülözhetetlenné vált a társadalmi „liberalizáció” valamilyen formájának és mértékének alkalmazása. Mindez a forradalmi céloktól való eltérést jelentette, amire az állampolgárok részéről 1997-ben támogató válasz fogalmazódott meg. Ahmadinezsád megválasztásával azonban konzervatív tábor rendezte sorait, és az elnök körül gyülekező „principalisták” (neokonzervatívok) most újból a forradalmi elvek gyakorlati megvalósítására tesznek kísérletet. Csakhogy a társadalomban végbement változásokat figyelembe véve ez korántsem tűnik egyszerűnek.

Az iráni társadalom az elmúlt harminc esztendőt követően nem csupán a sah előtti társadalomtól különbözik élesen, hanem jelentősen eltér attól a társadalomtól is, amit az Iszlám Köztársaság alapítója egykoron megálmodott. Az ország lakossága a forradalom óta eltelt 30 évben megduplázódott (71 millió fő), köszönhetően az egészségügyi ellátás és más alapvető szolgáltatások javulásának, valamint a családtervezési politika átideologizáltságának. De a „baby boom” korszak hamar véget ért, miként a vezetés átgondoltabb család-politikára váltott, aminek köszönhetően ma kevesebb, mint két gyermek születik családonként! Mindezeknek eredményeként deformálódott a társadalom korszerkezete. Nevezetesen: az iráni lakosság kétharmada jelenleg 30 év alatti. (Persze nem feledkezhetünk meg az iraki háború okozta veszteségekről sem!) Mindez egyfelől komoly potenciált rejt magában, másfelől azonban – mint ahogyan azt a munkahely-teremtés kapcsán láthattuk – gazdasági megterhelést is, sőt mi több, a rendszer legitimációját is veszélyezteti, hiszen ma három irániból már csak egynek van emléke és élménye az 1979-es forradalomról, s az azt megelőző korszakról!

A forradalom talán legnagyobb vívmánya az oktatás általánossá tétele volt, aminek szintén fontos szerepe volt az iráni társadalom „tudati” fejlődésében. Az Iszlám Köztársaság oktatási és nevelési politikájának köszönhetően ma a lakosság döntő többsége (85%) tud írni és olvasni. A forradalmi tömegképzés elvének köszönhetően pedig a korábbi néhány százezerrel szemben ma közel másfél millióan folytathatnak egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat. Mindez azt eredményezte, hogy a jelenlegi fiatal generáció sokkalta képzettebb, mint a korábbiak bármelyike. A globalizálódó világ és a telekommunikációs fejlődés hatására pedig sokkalta tájékozottabbak is lettek az élet és a világ ügyeiben. A háztetőkre aggatott közel hatmillió tányérantenna majd 15-20 millió iráninak teszi lehetővé a műholdas hozzáférést, aminek köszönhetően egyfelől alternatív hírforrásokhoz, másfelől pedig szórakozási lehetőségekhez juthatnak hozzá. Az Internet népszerűségét illetően pediglen elég csak annyit megemlíteni, hogy a világon az iráni a negyedik legnagyobb „blogoló” nemzet. Mindez nem meglepő, hiszen az internetes naplóírás egyfajta privát szférát teremt, ahol lehetőség nyílik az önkifejezésre és a vélemények megfogalmazására. A naplók széles tárháza így nem másról, mint a fiatal korosztály öntudatra ébredéséről tanúskodik.

A forradalom óta eltelt 30 évben a társadalomnak nem csupán a szerkezete, hanem a magatartásformái is jelentősen megváltoztak. Ehhez elég csupán a nőkkel szembeni tradicionális korlátozások, a klasszikus szerepek lebomlását (lásd nők részvétele a közéletben), vagy az iráni fiatalok attitűdjeinek megváltozását (például a nyugati pop kultúra iránti rajongását) szemrevételezni. Ezekben a társadalmi változásokban az oktatás kiterjesztése és a világ „megnyílása” játszotta kétségkívül a legnagyobb szerepet, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a népesség megkétszereződését gyors városiasodás kísérte, aminek eredményeként az ország lakosságának jelenleg 70 százaléka városlakó. Mindent összevetve az iráni társadalom modernizálódott és nyitottabbá vált, a demográfiai és kulturális változásoknak köszönhetően pedig megjelent a lakosság „szekularizációja” is.

A rendszer drákói szigora, mely az öltözködéstől kezdve az egyetemi felvételen keresztül az ország büntetőjog-rendszeréig szinte mindenre kiterjedt, visszájára sült el, és nagyban hozzájárult a lakosságnak a vallástól való „elfordulásához”. Az erkölcsök felügyeletére létrejött intézmények (pl. Baszídzs Milícia és Törvényt Betartató Erők) ugyan továbbra is sikeresen tartják fenn a rendet és a fegyelmet, de erőszakos fellépésükkel és túlkapásaikkal mindenképpen aláásták a fiatal generáció vallásosságát. Az egyházi hatalmasságok gazdasági vállalkozásai és korrupciós ügyei, valamint más visszásságai pedig szintén elidegenítették a lakosságot az iszlámtól. Elég csupán a 2005-ös köztársasági elnökválasztás második fordulójára gondolni, mikor is a verseny a dúsgazdag és befolyásos régi forradalmár, Hásemi Rafszandzsáni hodzsatoleszlám, illetve a szegény sorsú, a nép gyermekét megtestesítő és „laikus” származású Mahmúd Ahmadinezsád között zajlott. Ahmadinezsád kétségkívül sokak számára vonzó alternatívát kínált. Így azok az irániak, akik még nem ábrándultak ki teljesen a politikából (62 százalékban) rá adták a voksukat!

A társadalmi „szekularizáció” folyamatában döntő szerep jutott a rendszer legitimációs válságának is. Az 1989-es alkotmánymódosítás, amely szétválasztotta a legfőbb vallási méltóság és a legfőbb politikai vezető pozícióját, eltávolodást jelentett Khomeini ajatollah iszlám kormányzási („az iszlám jogtudós uralmának”) elvétől. Az utód, Ali Khamenei ajatollah ugyan később „megszerezte” a legfőbb vallási „képességeket”, a forradalmi rendszer legitimációja azonban mindenképpen sérült. A Khomeini ajatollah idejében csendben háttérbeszoruló nagy ajatollahok aktívabbakká váltak, s közülük ma sokan egyre vehemensebben bírálják a vezetést, s kínálnak alternatív válaszokat. Az iszlám kormányzás elvének sérülését eredményezte továbbá a Célszerűségi Tanács felállítása is, amennyiben az a parlament és az Őrök Tanácsa közötti viták feloldását kapta feladatul, ezáltal pedig felülírhatta a nagyhatalmú tanács döntéseit. Vagyis az ÖT elveszítette végső szavát, s a nemzeti érdek előbbre került, mint az iszlám ideológia. S végezetül, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az iszlám köztársasági rendszer nem csupán a klasszikus síita teológiával (vallás és politika szétválasztásával) ment szembe, hanem igyekezett azt uniformizálni is. Ez azonban teljesen idegen a síita iszlámtól, amelyet a klérus pluralista szerkezete, s a nézetek és gondolkodási iskolák sokfélesége jellemez.

Végezetül meg kell állapítanunk, hogy a regionális folyamatok különösen fontos szerepet játszanak napjaink iráni „szabadságharcában”. 30 évvel ezelőtt az iráni vezetés igyekezett terjeszteni forradalmi vívmányait, manapság pedig az Egyesült Államok kísérletezik valamifajta „demokrácia-exporttal”. Noha ez utóbbi komolyan nem fenyegeti az Iszlám Köztársaságot, de áttételesen mindenképpen érdekes folyamatokat indíthat meg. Az amerikai rendszerváltásnak köszönhetően a síiták újult erőre kaptak a szomszédos Irakban. Közülük is kiemelkedik a nagytekintélyű Ali Szisztani nagy ajatollah, aki a klasszikus, kvietista álláspontot képviselve, a spirituális hatalom alternatív modelljét kínálva nemcsak az iraki, hanem az iráni síiták körében is nagy népszerűségnek örvend. Egy esetleges iraki sikertörténet pedig könnyen vonzó lehet a „síita Perzsiában” is.

A társadalomban bekövetkezett változásoknak, a vezetés túlzott szigorának és legitimitás vesztésének, valamint a regionális és globális folyamatoknak köszönhetően az iráni társadalom „szekularizálódott”. A hivatalos ideológiai útmutatás és vallásértelmezés, illetve a magánvélemények és gyakorlat között egyre nagyobb lett a szakadék, ami a fiatalok vallási elvektől és gyakorlattól való elfordulásában, a magánszféra elkülönülésében, a tiltott termékek növekvő fogyasztásában, a társadalmi szolidaritás gyengülésében, valamint a politikai hatékonyság megkérdőjelezésében egyértelműen láthatóvá is vált. Amíg 1975-ben az irániak 56 százaléka látogatott el hetente legalább egyszer a mecsetekbe, addig 2000-ben már csak 40 százalék jelent meg az imádságokon. A fiatalok körében a vallási aktivitásnak ez a formája még alacsonyabb értéket mutat (31%). Az iráni lakosság vallásosságát illetően azonban nem lehet kétségünk, mivel a „perzsaság” mellett a síita iszlám az, ami továbbra is egybefűzi a nemzetet. Mindenesetre a forradalom azt a paradox helyzetet eredményezte, hogy megjelent a „rejtőzködés” („taghiye”) modernkori változta, amennyiben az iráni polgárok – a megtorlások elkerülése végett – ismételten igyekeznek a külvilág elől elrejteni a vallásos meggyőződésüket.

30 éves az iráni forradalom: Történelmi evolúció

Az iszlám köztársaság evolúciója vagy a forradalom kisiklása?

A Khomeini ajatollah által meghirdetett „iszlám forradalom” célja nem csupán a sah rendszerének megdöntése volt, hanem az iszlám tanításait felhasználva egyben megoldást is kívánt adni az ország és a társadalom problémáira, valamint az egész muszlim világ számára. De a célkitűzés, amely szerint az élet minden területét iszlamizálni kell, a forradalmat követően számos akadályba ütközött. Így például a belső válságok, a politikai frakcióharcok, a regionális konfliktusok, a gazdasági nehézségek és a társadalmi változások mind-mind korlátozták, vagy ha úgy tetszik mérsékelték a forradalmi elveket és terveket. Ahhoz hogy megértsük, s hogy ítéletet alkothassunk a forradalom vívmányairól, meg kell vizsgálnunk azokat az Iránon belüli és nemzetközi folyamatokat, amelyek az elmúlt harminc esztendőben alakították a politikát és formálták a társadalmat.

Az Iszlám Köztársaság három évtizedes történelmében négy korszakot különíthetünk el, amelyeket szokás külön „köztársaságokként” is említeni: „Első Köztársaság” (1979-1989): Khomeini uralma és a forradalmi rendszer megszilárdulása; „Második Köztársaság” (1989-1997): Rafszandzsáni elnöksége és az ország gazdaságának újjáépítése; „Harmadik Köztársaság (1997-2005): Khatemi elnöksége és a rendszer megreformálásának kísérlete; „Negyedik Köztársaság” (2005-től): Ahmadinezsád elnöksége és a neokonzervatív fordulat.

Khomeini ajatollah uralma alatt kiépült, majd pedig megszilárdult az iszlám köztársaság hatalmi berendezkedése, amellyel párhuzamosan egyúttal megkezdődött a társadalom erőteljes iszlamizálása is (pl. csador-kampány). A rendszer célja ekkoriban nem más volt, mint „minden tekintetben teljesíteni az isteni akaratot a földön”. Csakhogy a síita klérus tagjai, akik a szekuláris ellenzékkel szemben még sikeres csatát vívtak, most egymással kerültek szembe, miként a vallási vezetés különböző frakciókra oszlott abban a tekintetben, hogy hogyan is értelmezzék az iszlám törvényeit olyan fontos kérdésekben, mint a kultúr- vagy gazdaságpolitika. Az ajatollah azonban hol egyik, hol másik tábort támogatva sikeresen tudott egyensúlyozni a frakcióharcokban. Mindeközben a vezetés továbbra is egységesen lépett fel azokkal szemben, akik kritizálni merték az új rendszert. A hatalmi berendezkedés megszilárdulását segítette elő az 1980-ban kezdődő iraki-iráni háború, amely egyfelől egységbe forrasztotta a forradalmi elitet, másfelől pedig lehetőséget kínált a radikális program legitimálásához is. Ugyanakkor a háború nyolc évig történő elhúzódása, majd pedig annak döntetlenre végződése számos deformációt is okozott: a forradalom exportálásának lehetősége kudarcot vallott, a háborús megpróbáltatások romba döntötték a gazdaságot, s mindennek tetejébe több százezer iráni vesztette életét a konfliktusban.

A „Második köztársaságot” Khomeini ajatollah halálától szokás számítani, az utódlást követően megfogalmazódó irányvonalak és problémák azonban már 1988-ban, az iraki-iráni háborút követően jelentkeztek. Az ajatollah halálát követően az utódlás viszonylag zökkenőmentesen ment végbe: a Szakértők Gyűlése Ali Khamenei ajatollahot választotta Khomeini utódjává. Az új legfőbb vezető azonban sem az államalapító karizmájával, sem pedig a legfőbb vallási kvalitásokkal nem rendelkezett. Utóbbira ugyan az 1989-es alkotmánymódosítás értelmében már nem volt szükség, ám a politikai és vallási hatalom „szétválása” mindenképpen elindított egyfajta legitimációs válságot. Mindeközben a köztársasági elnöki pozíciót Hásemi Rafszandzsáni foglalta el. Kettőjük között sajátos munkamegosztás jött létre, amely egyfelől véget vetett a korábbi évek hegemonisztikus hatalom-gyakorlásának, másfelől azonban tovább élezte a már meglévő frakcióküzdelmeket is. A radikális erők kiszorultak a hatalomból, miközben az elnök körül csoportosuló pragmatistákkal új erő jelent a politikai palettán. Történhetett mindez, mert az iraki háborút követően az iráni vezetés számára a gazdasági rekonstrukció és a nemzetközi rendszerbe történő visszaintegrálódás jelentette a legfőbb feladatot. Rafszandzsáni elnöksége alatt egyfajta bürokratikus állam létrehozására és egy realistább külpolitika folytatására (pl. konstruktív semlegesség a kuvaiti válság során) tettek kísérletet.

Mohammad Khatemi köztársasági elnökké választása jelentette a következő szakaszhatárt az Iszlám Köztársaság történetében, amennyiben személyével a rendszer megreformálásának igénye került napirendre. Noha a forradalmi aktivizmussal már Rafszandzsáni elnöksége alatt szakított a vezetés, Khatemi a korábbi konzervatív modelltől lényegesen eltérő alternatívát ígért: liberális reformokat a gazdaság, a politika és a társadalom tekintetében, valamint „civilizációk közötti” párbeszédet a nemzetközi politikában. Ám miközben a reformtábor – a fiatalok és nők szavazatával – sorra aratta a parlamenti, helyhatósági és elnökválasztási sikereit, addig a politikai-hatalmi berendezkedés főbb pozícióit (pl. Őrök Tanácsa, Szakértők Gyűlése, Forradalmi Gárda) a konzervatívok továbbra is a kezükben tartották. Mindez azt eredményezte, hogy a széles társadalmi támogatottság ellenére az iszlám köztársaság rendszerében nem került sor komolyabb változásokra. Khatemi elnöksége azonban korántsem múlt el nyom nélkül: a reformfolyamat eredményeként megszülettek a kis szabadságok, kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része formálódott, amely liberalizálást és demokráciát kívánt. Felemelkedése az elnöki pozícióba alapvető fordulópontot hozott a frakcióharcok tekintetében, miként létrehozta a két politikai blokk (konzervatívok és reformerek) versengő rendszerét.

A „Harmadik Köztársaság” reformkurzusa után Ahmadinezsád elnöksége konzervatív át- illetve visszarendeződést hozott: egyfelől visszatért a klasszikus khomeinista ideológiához, másfelől pedig a konzervatívok új csoportját emelte be a hatalomba. A reformista kormányzat engedményei, vagy ha úgy tetszik elfordulásuk a forradalmi elvektől, komolyan megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben, mint ahogyan a 2001. szeptember 11. után az ország körül kialakuló amerikai katonai gyűrű is komoly aggodalmakat keltett a fejekben. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a forradalom óta először a vezetésen belül magas fokú strukturális és ideológiai egység jött létre. A reformkorszak sikertelensége csalódottságot eredményezett, amelyet Mahmúd Ahmadinezsád populista kampányával sikeresen használt ki. Hatalomra kerülésével azonban nem csak a forradalmi elvekhez tértek vissza és a hatalmi ágak feletti irányítást szerezték ismételten meg, hanem a politikai palettán egy új irányzat is formálódott. A „neokonzervatívok”, akik ideológiájukban ugyan nem különböznek a tradicionális konzervatívoktól (az iszlám szerepét hangsúlyozzák a politika és az élet minden területén), de modern világszemléletüknek, laikus származásuknak, forradalmi szocializációjuknak, iraki katonaéveiknek, kommunikációs stílusuknak és egyetemi végzettségüknek köszönhetően mindenképpen élesen elkülönülnek tőlük. Megerősödésüknek egyértelmű jeleként az elmúlt években növekedett a Forradalmi Gárda politikai és gazdasági szerepe, ami egyben a rendszer „militarizálódását” is jelenti.

A jelenlegi képek, az iszlám értékek hangsúlyozása és a nemzetközi elszigeteltség, kétségkívül az iszlám köztársaság korai éveit tükrözik, de három évtizedes fennállása alatt a forradalmi rendszer jelentős változásokon ment keresztül. Vagy ha úgy tetszik, hozzásimult a kor aktuális kihívásaihoz. Forradalmi aktivizmusát az iraki háború megpróbáltatásait követően pragmatizmussal váltotta fel, ami biztosította a háború utáni rekonstrukciót, de ugyanakkor elindított egy liberalizációs folyamatot is. Amikor azonban úgy tűnt, hogy a reformok kezelhetetlenné válhatnak, a forradalmi elit zárta sorait, s egységesen válaszolt a rendszert érő hazai és nemzetközi kihívásokra. A hatalom megtartásának az ára azonban az volt, hogy a vallási vezetésnek fel kellett adnia egyes célkitűzéseiből. A forradalmi ideológia „erózióját” a háborús eredmények (forradalom nem exportálható), a gazdaságpolitikai irányváltások (magánszféra erősödése), a társadalmi változások (népességnövekedés és urbanizáció) valamint a külső-belső problémák hatására jelentkező frakcióharcok (politikai mező töredezettsége) váltották ki. Nézzük akkor, hogy a célokat és a körülményeket ismerve, vajon milyen teljesítményt nyújtott az Iszlám Köztársaság 30 esztendő alatt?

Félárbócon leng Khomeini lobogója

IRÁN: A LEGDEMOKRATIKUSABB DIKTATÚRA ÉS A LEGDIKTATÓRIKUSABB DEMOKRÁCIA

Irán 27 évvel a forradalom után már korántsem a forradalmi fanatikusok országa. Mondom ezt az éles Izrael-ellenes retorika és a határozott nukleáris törekvések ellenére is, amelyeket kevésbé a forradalmi lelkesültséggel, hanem inkább a nemzetközi és regionális környezet megváltozásával és az ország bekerítettség-érzetével szükségeltetik magyarázni. Teheránban és szerte az országban a falakra festett propaganda-festmények ugyan még mindig a forradalmi elveket hirdetik, no meg azt, hogy soha sem fogják letenni a zászlót, amelyet Khomeini ajatollah, az 1979-es forradalom vezetője emelt a magasba. Irán azonban mégis sokat változott, s a forradalmi lobogó már csak félárbócon lobog.

A reformok iránt elkötelezett kormányzat kudarcot vallott ugyan, de a mozgalom a reformokért továbbra is életben van. A reformfolyamat eredményeként pedig kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része, amely komolyabb liberalizálást és valódi demokráciát kíván. Nem volt hiábavaló Khatami elnök nyolcéves munkássága sem, amelynek eredményeként megjelentek bizonyos „kis szabadságok” a szigorú teokratikus rendszerben, s amely szabadságokhoz az emberek most már foggal-körömmel ragaszkodnak. Az államilag felállított úgynevezett „vörös vonalak” valóban léteznek, ám a gyakorlatban azok következetesen mégsem érvényesülnek. Lényegében „mindent szabad, csak titokban” – hangzik az általános helyzetértékelés. A mai Irán olyan lehet, mint nálunk a Kádár-rendszer utolsó tíz éve volt. Sőt még talán szabadabb is annál!

Az utca embere – a taxistól kezdve a zöldségesig mindenki – bátran politizál, s hangot is ad a véleményének. S többen is élesen kritizálják a rendszert. A papok uralmával és tevékenységével sokan elégedetlenek. Az élőszóban elhangzott bírálatoknál azonban jóval érdekesebb az írott sajtó rendszer-kritikája. Iránban ugyanis alapvetően sajtószabadság van, s mindent meg lehet írni. Ráadásul elképesztően nagy a választék a napilapokat, a magazinokat és a szaklapokat tekintve is. Az egymás mellett sokasodó könyvesboltokban pedig kapható mindenféle irodalom, még az olyan rendszer-kritikus írók művei is, mint például Akbar Ganji, aki a „Szabadság Kémiája” című könyvében a politikai jogokról és a nők helyzetéről ír kritikusan. Iránban – Szíriával ellentétben –valóban nincs előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg, azt később előveszik, s a fejére koppintanak. Ritkábbak a koncepciós perek is, de még mindig léteznek. Erre példaként szolgálhat Ramin Jahanbegloo iráni professzor esete, akit ez év tavaszán fogtak le, s tartanak még mindig börtönben bármiféle vádemelés nélkül. Az értelmiség nagy része azonban bátran kritizál. Nyelvtan tanárom az egyetemen például többször is megjegyezte, hogy a perzsa nyelv, szemben az arabbal, nem tesz különbséget nő- és hímnem között.

S valóban vannak Iránban úgynevezett „kis szabadságok”, amelyeket ki is használnak az emberek. Tanulnak, utaznak, olvasnak, informálódnak, találkozgatnak, és természetesen kifejezik a véleményüket, egyszóval élik az életüket – az adott lehetőségek között. Ha azonban az államilag szabott keretek mégiscsak túl szűknek bizonyulnának, akkor mindig, mindenhol megtalálják azokat a „kiskapukat”, amelyeken keresztül ki lehet játszani a szigorú iszlám szabályokat. Olykor valóban úgy érzi az ember, hogy itt tényleg mindent szabad. S bár nincsenek katonák az utcákon, a vezetés mégis mindent szemmel tart, s időről-időre fel is lép a „forradalom ellenségeivel” szemben, csak hogy tudassa: még mindig ura, s irányítója a helyzetnek. De tudja már azt is, hogy hatalmának megőrzése érdekében kénytelen lesz bizonyos további engedményeket tenni, ezért igyekszik „húzd meg, ereszd meg” taktikával kordában tartani az emberek nagyobb szabadság iránti igényeit.

A valóságot szemlélve azonban nem sok sikerrel. A nemek kapcsolattartását ugyan szigorú szabályok határozzák meg, csókolózó párokat nem is igen látni az utcákon, kézen-fogva sétáló párocskákat viszont annál is inkább. Parkokban ücsörögnek és beszélgetnek. S ezt teszik a teázókban is, ahol a vízipipa okozta „bódulat” már nem csak a férfiak kiváltsága. Habár elméletben továbbra is tilos nőknek nyilvános helyen pipázniuk, a nyugati jellegű éttermekben és a tradicionális kávézókban mégis bőven láthatunk pöfékelő hölgyeket. Csütörtök és péntek este pedig megtelik Teherán Darband nevű része is, ahol a nőknek nem csupán dohányzásra és pipázásra nyílik lehetősége, de szabadabban értelmezhetik a szigorú erkölcsi és öltözködési szabályokat is. A fiataloknak pedig bőven megvan a lehetőségük arra, hogy ismerkedjenek. Moziba és színházba járnak, ahová ugyan külön ajtón keresztül jutnak be, de odabent már egymás mellé ülnek le. A sötétben pedig a kendő is lassan-lassan hátrább csúszik. Nem zavartatja őket egyébként a belvárosi forgatag sem, nyíltan ismerkednek az utcán is. A fiúk bátran oda-oda szólnak a lányoknak, s a kacsintás pedig teljesen új értelmet nyer. Az itt valóban az ismerkedés egyik formája. Az illegális házibulikon és magánklubokban pedig folytatódhat a barátkozás tovább.

A városi autóbuszokon, szép színes – világoszöld, rózsaszín és narancssárga színekben pompázó –Ikarusokon azonban még mindig érvényben van a nemek elkülönítése, s hasonlóképpen a metróban is van külön metró-kocsi mindkét nemnek. Ám a technológiával karöltve haladnak az erkölcsi szabályok is. A metrón ugyanis már vannak közös kocsik is, ahová férfiak és nők egyaránt beszállhatnak. A távolsági autóbuszokon és éjszakai vonatokon – nem is beszélve a repülőkről – pedig már közösen utazhatnak. De hasonlóan érdekes szituáció állhat elő a legnépszerűbb napi közlekedési eszköz, az iránytaxi használatakor is. Itt ugyanis a sofőr mellett hat személynek van lehetősége helyet foglalni az autóban. Így aztán, ha telt ház van, könnyen előfordulhat, hogy az ember ölébe egy csadoros hölgy fog leülni a következő párszáz méterre. A fiatalok pedig ki is használják ezt a lehetőséget, és egymás kezét megfogva összesimulva utaznak percekig. A nők ugyan motort továbbra sem vezethetnek, az embert próbáló teheráni forgalomban azonban egyre több női taxisofőr tűnik fel és vezet, nem is rosszul.

S hogy valóban enyhültek-e a forradalmi erkölcsök, azt bizonyítja az is, hogy az évek során a kendők is hátrébb csúsztak a fejeken, s olykor már csak egy hajszál híja van annak, hogy leessenek. Apropó kendők. E tekintetben nagy divatozás folyik. Van mindenféle „fejfedő”. Hagyományos fekete, fiatalos színes, flitterrel díszített, avagy hímzett, valamint ezer s egy különféle mintákat felvonultató is. Az iszlám erkölcsöknek megfelelő ruha és kendő alatt pedig tovább folytatódik a divatozás, a pénztárcának megfelelően. A nők, mint bárhol másutt a világon, itt is szeretnek tetszeni a másik nemnek. Így aztán sminkelnek, körmöt festenek, s fodrászhoz járnak. Igen fodrászhoz. Mert a kendő viselése mellett ma már lehetőség van arra, hogy egy-egy hajtincs kibukjon a kendő alól, s az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy az a tincs hogyan s milyen színben teszi mindezt. A fodrászok pedig végzik a dolgukat, nem is rosszul, mivel némelyik kisasszony olyan, mintha egy nyugati divatmagazinból lépett volna ki.

A férfiak körében egyáltalán nem divat a szakáll, hacsak nem egyházi személy az illető (Jazdban egy fiatal pár meg is kérdezte tőlem: „azért van szakállad, mert szereted a papokat?”), helyette bajusz, méretre vágott borosta, vagy csupasz arcbőr a jellemző. A frizurák és öltözködés tekintetében pedig a fiatalok szintén követik a nyugati divatot. Beckham „imitátorok” és hosszú hajú „lázadók” egyaránt akadnak Teherán utcáin. A férfiak közül már nem mindenki jár kizárólagosan csak sötétszínű ingekben, helyette inkább színes pólókban és rövid ujjú fölsőkben tetszelegnek. A nyakkendő – amely a sah idején vált gyűlöletes szimbólummá – azonban továbbra sem jellemző. Azt pedig ecsetelnem se kell, hogy az emberek öltözködése mennyi mindent árul el arról, hogy kinek milyen a pártállása. Különösen a cipők árulkodóak. Szép fényesre tisztított vagy koszos lábbelik, nyúzott edzőcipők vagy finom bőrcipők, papucsok vagy magas sarkú cipellők beszélnek a viselőikről.

Az erős állami ellenzés ellenére a nyugati világ és kultúra csak beszüremkedett Iránba is. Ez év tavaszán például sor került az első iszlám divatbemutatóra. Teheránban pedig „nyugati” mozi működik, ahol külföldi filmeket vetítenek (Csak megjegyezném, hogy Jancsó Miklós nevét többen is ismerik, nálunk meg tudna valaki említeni egy iráni filmrendezőt?) de emellett havonta egyszer az állami televízióban is leadnak valamilyen hollywoodi filmet. Az utcán pedig a legújabb mozifilmeket lehet megvásárolni kalóz-DVD formájában. A filmekhez hasonlóan a nyugati zene is jelen van és könnyen hozzáférhető az emberek számára. Az észak-teheráni kávézókban és belvárosi Internet-kávézókban pedig Pink Floyd, Frank Sinatra, vagy Leonard Cohen szól. Az Internet különösen népszerű, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet. Érthető, hiszen a szigorú szabályok között egy hivatalosan ellenőrizhetetlen személyes napló lehetőséget nyújt az önkifejezésre. Az Internet mellett a parabola-antennák adnak lehetőséget tájékozódásra és betekintésre a szabad világ ügyeibe. Európában ugyan arról cikkeznek, hogy Iránban leszedik a tányérantennákat, én azonban csak azt látom, hogy folyamatosan teszik fel őket a háztetőkre.

A nyugati befolyás megjelent az utcákon is. A világ leghosszabb (~20 km hosszú) utcáján, a Vali Asr úton – amely Észak- és Dél-Teheránt köti össze – egymás mellett sorakoznak a nyugati mintájú gyorséttermek és üzletek. A globalizáció itt is megtette a hatását, szinte minden nyugati termék megkapható, a Nokia telefonon, a Tefal vízforralón és Nike cipőn keresztül. Ehhez kacsolódóan csak két történet. Az egyik: kissrác Coca-Cola-t szürcsölve meglátja a nyugati utazót, és örömittasan felpattan, s magasba tartja az üdítőt, majd megszólal: „éljen a nyugati imperializmus”. A Coca-Cola ezek szerint az Iszlám Köztársaságban is sikertörténet. A másik: Iszfahánban, az Imám-térhez közeli tradicionális étteremben költeném el az ebéd utáni sziesztámat egy csésze tea mellett, de nem lehet, hiszen a helyemre percek óta egy francia turistacsoport várakozik lelkesen. Hiába, már a mesés keletet is megfertőzte a profitorientált piaci szemlélet.

Az Egyesült Államokat pedig még mindig a „lehetőségek országának” és a „szabadság földjének” tekintik. Nem véletlen, hogy a Közel-Keletet tekintve az iráni a leginkább Amerika-barát nemzet! Elképesztően nagy különbség van szinte minden tekintetben az állami retorika és az átlagpolgárok véleménye között. Részben ebből adódik az ország sajátos kettősége. Iszlám köztársaság ugyan, de a mecsetek mégis panganak az ürességtől. Ezzel szemben a szekuláris Törökországban csordultig telnek az imahelyek. Mintha kicserélődtek volna a szerepek. Ráadásul az irániak többsége, ha teheti, folyamatosan kijátssza a szigorú iszlám szabályokat. A böjt időszakában például az élelmesebb családok az iszlám azon kitételét használják ki, amely szerint az utazónak nem kell lemondani az evésről és ivásról még a böjt ideje alatt sem. Ezért autóba vágják magukat és elindulnak az autópályán Teheránból mondjuk Iszfahán felé, majd ötven kilométer után megállnak és az útszéli parkolóban piknikeznek egyet, aztán mint akik jól végezték dolgukat, hazaindulnak.

Bájos ország ez, minden kétséget kizárólag. Különleges kettőség jellemzi. Valahol félúton a tradicionalizmus és a modernizáció, illetve a demokrácia és a diktatúra között foglal helyet. Teokratikus köztársaság ugyan, de mégis viszonylagos szabadság van. A többi közel-keleti állammal összevetve pedig viszonylagos jólétben is élnek az emberek. A forradalmi elit azonban továbbra is szilárdan őrzi a pozícióját, s igyekszik is minden komolyabb kritikát elnyomni. A lakosság pedig mindeközben belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, s a kis szabadságok megtapasztalásával el is kényelmesedett annyira, hogy a már kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Mindez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban. Az ország azonban lassan, de biztosan továbbdöcög majd a „szabadabb lét” felé…