Irán Voks 2013

IRÁN ELNÖKÖT VÁLASZT…

A mai napon irániak tízmilliói járulnak a szavazóurnák elé, hogy arról döntsenek ki lépjen az elnöki posztról most leköszönő Mahmúd Ahmadinezsád helyébe. Az elnökválasztás első pillantásra – és a négy évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékezve – lefutottnak tűnik, mint ahogyan ismert az is, hogy az iráni hatalmi felépítményben a köztársasági elnök csak másodhegedűs lehet a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. A soron következő voksolás azonban mindezek ellenére izgalmasnak és egyben megjósolhatatlannak ígérkezik, alighanem csak a második körben fog eldőlni, hogy a két állva maradt jelölt közül ki lesz az iszlám köztársaság új elnöke. Azonban bárki is nyerje meg a voksolást, egy biztos, a győztes személye jelzésértékű lesz a tekintetben, hogy Teherán az elkövetkezendő években milyen politikát kíván majd követni, legyen szó akár a nukleáris ügyekről vagy éppenséggel a gazdasági és társadalmi kérdésekről.

Elnök és választás az iszlám köztársaságban

Az Iráni Iszlám Köztársaság rendkívül egyedi és összetett politikai berendezkedéssel bír, amennyiben a síita vallási tanításokat és az európai parlamentarizmus elemeit igyekszik összevegyíteni egymással. A gyakorlatban egyszerre érvényesül a Ruhollah Khomeini ajatollah által elképzelt iszlám kormányzás gondolata („a csalhatatlan jogtudós uralma”), valamint a republikanizmus és a népképviselet eszméje („az 1831-es belga alkotmány szellemisége”). Az iszlám köztársaság eltérő államszervezési elveinek köszönhetően egyfajta párhuzamosság alakult ki: az iráni politikai rendszerben minden demokratikus (választott) elemnek megvan a maga antidemokratikus (kinevezett) párja. A közvetlenül választott parlament mellett például ott van a felülről kinevezett Őrök Tanácsa, ami nem csupán második kamaraként működik, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is funkcionál. Hovatovább az isteni és népszuverenitás problémáját jól szimbolizálja a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség és a választott köztársasági elnöki pozíció szembenállása is.

Az államfői tisztség csak a második legfontosabb pozíciónak számít az iszlám köztársaságban. Bár a stratégiai döntések meghozatalában és a főbb irányelvek maghatározásában nem ő dönt, de a politika mindennapi irányításában, az ország nemzetközi porondon való képviseletében, a gazdaság- és a külpolitika levezénylésében, vagy éppenséggel a költségvetés meghatározásában ugyanolyan szerepet játszik, mint a parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. A közvetlen választás eredményeként ráadásul komoly legitimációval rendelkezik, de ami még ennél is fontosabb, hogy igen széles körben gyakorolhatja a kinevezési és felügyeleti jogkörét. Ha pedig végigtekintünk az elmúlt évek-évtizedek elnökségein, akkor láthatjuk azt is, hogy az elnökök így vagy úgy, de mindig befolyásolták a politika alakulását, és „nyomot hagytak” magán az iszlám köztársaságon is (gondoljunk csak Mohammad Khatemi reformkurzusára és a megszerzett „kis szabadságokra”, vagy Ahmedinezsádra és a „megállíthatatlan nukleáris expressz” okozta nemzetközi elszigetelődésre).

Az iráni elnökválasztás menete-módszere leginkább a francia államfőválasztásra hasonlít: a szavazásra jogosult, 18. életévüket betöltött irániak kétfordulós, ún. „abszolút többségi” rendszerben döntenek a köztársasági elnök személyéről. Más szóval, ha az első fordulóban a jelöltek közül senkinek sem sikerül a szavazatok több mint felét megszereznie, úgy a két legtöbb szavazatot kapott aspiráns között (egy héttel később) második fordulót rendeznek. Csakhogy Iránban nem lehet akárkiből elnökjelölt, szigorú ellenőrzésen kell átesnie minden kandidálónak (mint ahogyan az most is látható volt, a több mint 600 jelentkezőből végül csak nyolc jelöltet hagyott indulni a nagyhatalmú Őrök Tanácsa). Az iráni voksolás tehát inkább „szelekció”, mintsem valódi szavazás, ráadásul az elnökjelöltek kampány-lehetőségei sem azonosak (a reformpárti Mohammed Reza Aref választási kampányfilmjét például egyszerűen „lekeverték” az állami tévében). Az elnöki referendum ugyanakkor fontos szerepet játszik a napirend „tematizálásában” és a frakcióharcok „intézményesítésében”.

Voksolás válságos körülmények közepette

Az elnökválasztásra igen nehéz-viszontagságos helyzetben kerül sor. A 2009-es tiltakozás, a „zöld mozgalom” véres leverése sokaknak él még mindig élénken az emlékezetében – a több hétig tartó tüntetéssorozat az iszlám köztársaság történetének legkomolyabb válságát eredményezte. A legfőbb vezetésnek ugyan sikerült úrrá lennie a forrongásokon, de a rendszer legitimációja erősen sérült, társadalmi támogatottsága pedig vészesen lecsökkent (egy felmérés szerint az irániak több mint 60 százaléka politikai és társadalmi reformokra vágyik – különösen a lakosság közel kétharmadát kitevő 30 év alatti korosztály). A vitatott elnökválasztás ráadásul nem csak a lakosság tiltakozását-elutasítását váltotta ki, hanem a politikai frakciók közti harcokat is felerősítette. A táborok közti adok-kapok pedig azóta nem, hogy enyhült, hanem éppen ellenkezőleg, Ahmadinezsád aktivitásának köszönhetően még inkább elmélyült. Mindezt a 2012-es parlamenti voksolás jól szemléltette, a klasszikus reformer-konzervatív vitán túllépve, magán a konzervatív táboron belül zajlott a verseny: Ahmadinezsád hívei mérkőztek meg Khamenei ajatollah konzervatív támogatóival.

A társadalmi elutasítás mellett a gazdaság katasztrofális állapota jelent komoly problémát, ami nem csupán újabb tiltakozást robbanthat ki, hanem a jövőben megnehezítheti a konzervatív tábor hatalom-stabilizációs terveit is. Elemzők szerint a jelenlegi helyzet még az 1979-es forradalmat megelőző állapotoknál is rosszabb, s valóban az adatok magukért beszélnek: az ország olajeladásai 40 százalékban csökkentek, a munkanélküliség hivatalosan 12 százalékos, míg az infláció 30 százalék körül mozog – a gyakorlatban azonban mind munkahely-hiány, mind pedig a riál értékvesztése jóval nagyobb, illetve magasabb (utóbbi egyes becslések szerint 50%). A hétköznapi példák pedig még a statisztikáknál is beszédesebbek, amikor a teheráni járókelőket (egy videó-projekt keretében) arról kérdezték, hogy milyen vágyuk van, a válaszadók közül sokan voltak, akik a pénzügyi helyzetükben kívántak javulást. Szó, ami szó, Iránban rendkívül megdrágult az élet, még az alapvető fogyasztási termékek ára is megduplázódott, a hús pedig megfizethetetlen luxuscikk lett.

Végül, de nem utolsó sorban, a nemzetközi környezet sem kedvező a forradalmi vezetés számára. Az USA irányításával egyre kiterjedtebbé válik a szankciós-politika, ami kedvezőtlen hatással van az ország gazdasági teljesítményére (csökken az olajbevétel és szűkül a pénzügyi mozgástér). A Szenátus döntése értelmében pedig még mindig napirenden van a katonai csapás lehetősége is. A nyugati büntetőintézkedések fokozódásánál azonban sokkalta nagyobb problémát jelent az „arab tavasz”, amely eseménysor a gazdasági helyzetet és a társadalmi hangulatot tekintve könnyen „beköszönthet” az iszlám köztársaságban is. Ráadásul az elmúlt másfél évben Irán közel-keleti pozíciója is gyengült: az arab forradalmak kikezdték Teherán népszerűségét, amennyiben elutasították az iszlám köztársaság autoriter modelljét, még inkább a szíriai kormányerőknek nyújtott „segítségét”. S ha körbetekintünk, Irán körül igazi „demokratizálódási láz” van kibontakozóban: Pakisztánban első ízben került sor békés hatalomváltásra, míg Törökországban az egyszerű parkvédő tiltakozásból komoly kormányzat-ellenes tüntetés bontakozott ki.   

a forradalom „felfalja” a saját gyermekeit?

A forradalmi vezetés a voksolást illetően kettős szorításban van, egyfelől nem hagyhatja, hogy a négy évvel ezelőtti események megismétlődjenek, másfelől nem engedheti meg azt sem, hogy a választások olyan jelölt győzelmét hozzák, aki nem megkérdőjelezhetetlenül lojális a legfőbb vezető iránt. Éppen ezért igyekezett gondosan előre megtervezni a választást: egyrészt az állami cenzúrát korábban nem tapasztalt fokozatra kapcsolta (ellenzéki újságírókat és értelmiségieket állítottak elő és börtönöztek be, s természetesen korlátozták a kommunikációs szolgáltatásokat is), másrészt pedig már az elnökjelöltek szelektálásakor arra törekedett, hogy kizárja azokat a személyeket, akik komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkezve veszélyeztethetik a voksolás kedvező kimenetelű végeredményét. Khamenei és Ahmadinezsád szembenállását ismerve, szinte borítékolható volt, hogy Rahim Mashai-t, a „Doktor” pártfogoltját nem hagyják elindulni a választáson, de Hashemi Rafszandzsáni regisztrációs kérelmének elutasítása mindenképpen meglepetés volt, s korántsem biztos, hogy jó döntés.

Rafszandzsáni félreállítása nagy horderejű ügy, amennyiben a „multi-milliárdos molla” (így csúfolják, hiszen ő az egyik leggazdagabb iráni) szinte valamennyi fontosabb hatalmi pozícióban megfordult már, ráadásul az 1979-es forradalomnak, az iszlám köztársaság megszületésének kulcsfontosságú szereplője, hovatovább az államalapító Khomeini ajatollah jó barátja, s hű szövetségese volt. Kizárása a versenyből súlyos üzenetet hordoz magában, azt hogy a forradalmi elit tovább szűkül Khamenei ajatollah körül, s hogy a jelenlegi iszlám köztársaság már nem olyan, mint ahogyan azt 1979-ben megálmodták, s papírra vetették. Egyre inkább hasonlít egy autoriter rendszerre, ahol a voksolás nem a nép, hanem az vezető elit döntése. Ahogyan a népszerű Montazeri-idézet szól: „ez a rendszer már se nem iszlám, se nem köztársaság”. Rafszadzsáni kizárását a magas korával indokolták, ennyire idősen már nem lehet képes ilyen fontos tisztség betöltésére, mindez azért ironikus, mert például az Őrök Tanácsában két nála idősebb személy is aktívan tevékenykedik.  

Az igazság az, hogy Hashemi Rafszandzsáni igazi „nagyágyú”, aki rengeteg embert tud megmozgatni (mint ahogyan tette azt 2009-ben – ő volt az ellenzéki Mir Hosszein Múszavi legfőbb támogatója), s aki a politikai életben széles körében elfogadott személyiség, vagyis komoly kihívó lehetett volna a kiszemelt jelöltekkel szemben. Diszkvalifikálása érthető, de a döntés könnyen a visszájára sülhet el, hiszen az csak tovább rombolhatja az iszlám köztársaság amúgy is gyenge támogatottságát. Ráadásul az indulástól eltiltott Rafszandzsáni – Khatemivel karöltve – felsorakozott a „reformer jelöltnek” kikiáltott Haszan Rohani mellett, aki ennek köszönhetően a „konzervatív favorit”, Szaid Dzsalili egyik legfőbb kihívójává lépett elő. E tekintetben találó a teheráni közmondás: „a jelöltséget meg lehet tagadni, de a politikát a pénz mozgatja, Rafszandzsáninak pedig bőven van belőle.” A kérdés ez után már csak az, hogy vajon a lakosság körében mennyire lehet népszerű a konzervatívból „liberálissá lett” egyházfő, s hogy tényleg beelőzheti-e a központi versenyzőket?

Jelöltek – támogatók: mond, te kit választanál?

Az előzetes szelektálást és a visszalépéseket követően hat elnökjelölt küzdhet meg az iráni polgárok szavazataiért. Négyen a konzervatív táborhoz, a legfőbb vezetőhöz kötődnek, míg a reformer Haszan Rohani mellett van még egy független jelölt, Mohammad Karazi (aki valójában szintén a konzervatív tábort erősíti). A jelöltek közül minden kétséget kizáróan a nukleáris főtárgyalóból lett elnökjelölt, Szaid Dzsalili számít a legesélyesebbnek. Ő az, aki a leginkább megfelel Khamenei ajatollah elvárásainak és igényeinek („olyan köztársasági elnökre van szükségünk, aki kellő határozottsággal lép fel az ország ellenségeivel szemben” – Dzsalili ezen irányú rátermettségét a nukleáris tárgyalások során már egyértelműen bizonyította), sőt olyan mintha a kampányának központi szlogenjét is a legfőbb vezető találta volna ki („az ellenállás a siker kulcsa” – hangzik a Dzsalili-féle jelszó). A konzervatív társadalmi körökben nagy népszerűségnek örvend, és hozzáértő szakembernek tartják, tradicionális értékrendjével és mély vallásosságával szinte minden bizonnyal sok szavazatra számíthat (a disszertációját például Mohamed próféta külpolitikájáról írta).

A konzervatívok három további jelöltjét sem szabad azonban leírni, hiszen mindegyikőjüknek komoly támogatottsága van a tradicionális társadalmi körökben és szinte kivétel nélkül jó viszonyt ápolnak a legfőbb vezetővel. E tekintetben Mohszen Rezai, az „örökös” elnök-aspiráns tekinthető a leggyengébb láncszemnek, ugyanis a szóbeszéd szerint ő az, akit a legkevésbé favorizál Khamenei ajatollah. Ali Akbar Velajáti, ezzel szemben régi és megbízható kollégája, külügyminisztere volt 1981 és 1997 között, csakhogy éppen ezért sokan inkább diplomataként, mintsem politikusként tekintenek rá, aki a bazár gazdag kereskedőinek szavazatát ugyan még megszerezheti, de aligha versenghet Dzsalili népszerűségével és támogatottságával. A negyedik jelölt azonban akár meglepetést is okozhat, Mohammad-Baker Kalibaf, aki magát a XIX. századi modernizáló perzsa vezérhez, Amir Kabirhoz hasonlítja, s aki Teherán főpolgármestereként igen nagy ismertséggel bír (és nem csak a fővárosban), igazi erősségét azonban az adja, hogy a Forradalmi Gárda több parancsnoka is nyíltan mellette tette le a voksát.

A reformpárti jelöltnek, Haszan Rohaninak szintén van esélye a győzelemre, különösen a két ex-elnökkel és azok támogatóival a háta mögött. Ehhez azonban arra lenne szüksége, hogy a rendszerrel elégedetlen polgárok minél nagyobb számban vegyenek részt a voksoláson, no meg persze arra, hogy ne manipulálják az elnökválasztás végeredményét. S persze a reformpárti elnökségre visszagondolva Rohani megválasztása esetén lényegében ugyanazon intézményi korlátokkal találná szemben magát, mint anno Khatemi elnök. (A keserű tapasztalat mellett éppen ez a realizmus az, ami visszatarthatja a reform-szimpatizánsokat a szavazástól.) Természetesen nagy kérdés az is, hogy az önálló elnökjelölt indításának lehetőségétől megfosztott Ahmadinezsád és csapata hogyan, illetve kire fog szavazni, vajon melyik konzervatív jelöltet fogják támogatni, vagy inkább a reformisták bevett eszközéhez folyamodnak, és ezúttal ők fogják bojkottálni a köztársasági elnökválasztást? A „Doktor” vezette csoport kiesésével most úgy fest, hogy kétszereplősre redukálódott a verseny: az egyik oldalon állnak Khamenei jelöltjei (ún. „2+1 koalíció”), míg a másik oldalon az ellenzéket egyedül képviselő Rohani.   

napirend: Nukleáris tárgyalások és a dinnye ára

A versengés leszűkülésével olyan mintha visszatértünk volna az 1990-es évekbe, amennyiben ismét a reformista-pragmatista szövetség és a konzervatív tábor birkózását láthatjuk kibontakozni Iránban. Valójában azonban a konzervatív erők rendkívül megosztottnak látszanak, míg a reformpártiak korántsem tűnnek olyan erősnek és energikusnak, mint amilyenek egykor voltak – ami nem is csoda, ha azt vesszük számításba, hogy a gazdasági nehézségek miatt a középosztály („a demokratizálódás pillére”) jelentősen meggyengült az elmúlt években. A voksolás azonban még így is fontos társadalmi esemény lesz, hiszen az elnökválasztás azon ritka események közé tartozik az iszlám köztársaságban, amikor a polgárok – szigorúan korlátozva, de mégiscsak – beleszólhatnak az országuk irányításába. A szavazás tisztaságának megkérdőjelezése azonban már az elnökválasztás előtt napirendre emelte a régi, majd egy évszázados vitatémát, az alkotmányban is rögzített ellentmondást, a demokratikus kormányzat és az autoriter hatalomgyakorlás közti szembenállást.

Az irániak többségét azonban manapság nem a politikai reformok érdeklik, hanem a mindennapi megélhetésük aggasztja a leginkább, és ez fogja befolyásolni a döntésüket is, amikor majd leadják a szavazatukat. A gazdaság helyzete a kampányban is központi szerepet kapott: a jelöltek közösen szapulták Ahmadinezsád teljesítményét (Mohszen Rezai például úgy fogalmazott, hogy az inflációs problémáért 70 százalékban az elnök, és 30 százalékban a szankciók felelősek), illetve igyekeztek felvázolni a saját megoldási javaslataikat. A korrupció felszámolása és az infláció megfékezése szinte valamennyi aspiráns programjában szerepelt, a gazdaság alapvető problémáinak megoldására azonban eltérő javaslatokkal álltak elő: a realista Velajáti és a reformer Rohani az ország jobb nemzetközi integrációjában látja a kiutat, ezzel szemben Dzsalili és Kalibaf az önerőre támaszkodásban, egyfajta „ellenálló” gazdaság kiépítésében. Akárki is lesz az elnök, az biztos, hogy a gazdaság problémák megoldása nélkül aligha működhet tovább sikeresen az iszlám köztársaság.

Az elnökválasztási napirendet a gazdaságpolitika mellett a nukleáris program ügye dominálta. A jelöltek abban természetesen mind egyetértenek, hogy az iszlám köztársaságnak alapvető joga az atomenergia békés célú felhasználása, de abban már nézeteltérés van közöttük, hogy vajon meddig lehetséges elmenni, s valójában mekkora áldozatot-ráfordítást ér meg a nukleáris önellátás? Dzsalili képviseli a konzervatív álláspontot, hallani sem akar a centrifugák leállításáról: „Ahogyan az iraki háborúban ragaszkodtunk minden egyes négyzetcentiméterhez, most ugyanígy ragaszkodunk az elidegeníthetetlen nukleáris jogainkhoz.” A Khamenei által támogatott konzervatív csoportból csak Velajáti ex-külügyminiszter lóg ki, aki a szankciók feloldására törekedne, de hasonlóképpen vélekedik Haszan Rohani is, aki a „centrifugák forgásánál” sokkalta fontosabbnak tartja az iráni gazdaság egészséges működését. S bár a nukleáris kérdésben valamennyi jelöltnek markáns álláspontja van, valójában az atom-ügy olyannyira lényeges, hogy abban csak és kizárólag a legfőbb vezető szava számít. (A „nukleáris tematizáció” elsősorban az ország körüli problémákkal függ össze.)

Vajon Khamenei ajatollah kire fog szavazni?

1989-es megválasztása óta Ali Khamenei ajatollah három köztársasági elnököt „fogyasztott el”, és mindegyikkel konfrontálódott az évek során. Régi jó barátjával, Hashemi Rafszandzsánival (akinek többek közt a saját pozícióját is köszönheti) a gazdasági rekonstrukció és a külpolitikai normalizáció miatt került összetűzésbe. A reformfolyamatot Mohammad Khatemi igyekezett továbbfejleszteni-továbbvinni, akivel éppen ezért a kezdetektől fogva folyamatosan konfliktusban állt. Majd következett Mahmúd Ahmadinezsád, aki deviáns viselkedésével a legfőbb vezető autoritását megkérdőjelezve (a három elnök közül) a legnagyobb kihívást eredményezte az iszlám köztársaság rendszerével szemben. Khamenei ajatollah éppen ezért most igyekszik mindent megtenni, hogy olyan jelölt nyerjen, aki feltétel nélküli hűséget fogad majd. Leginkább azért, mert a jelenlegi viszontagságos körülmények közepette nagy szüksége van egy olyan elnökre, aki valóban csak a döntések végrehajtója, s nem pedig azok alakítója kíván majd lenni. (E tekintetben Dzsalili vagy Velajáti lehet a tökéletes választás.)

Khamenei ajatollah számára rendkívül fontos a soron következő voksolás, már csak azért is mert a 2009-es szavazást övező krízist követően mindenképpen szükséges az elnökválasztás legitimációjának a helyreállítása.(Többek közt ezt szolgálta a viszonylag sok, nyolc elnökjelölt indulásának jóváhagyása is.) Csakhogy a legfőbb vezetés ez esetben is kettős szorításban van. Egyfelől abban érdekelt, hogy a voksoláson való részvételt bátorítsa (hiszen az igazolhatja a rezsim társadalmi támogatottságát). Másfelől viszont mégiscsak az lenne számára az ideális, ha alacsony lenne a részvétel, mert ebben az esetben biztosan a kiszemelt jelöltje diadalmaskodna, ráadásul így kisebb lehet az esélye annak is, hogy a választásokat követően a voksolás végeredményével elégedetlen tüntetők az utcára vonuljanak. A legfőbb vezetői dilemmát jól szemlélteti Haszan Rohani esete is, akinek a második fordulóba való bejuttatásával minden bizonnyal erősödhetne a rendszer támogatottsága, ugyanakkor a választási vereség esetén a 2009-es tiltakozáshoz hasonló kihívás elé állítaná az iszlám köztársaságot.

Hovatovább, azért is kulcsfontosságú a mostani elnökválasztás, mert Khamenei ajatollah kellőképpen idős már ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjék az utódláson. S valóban, könnyen meglehet, hogy a most megválasztott elnök lesz az, aki majd az utódlásban, még inkább annak zökkenőmentességében kulcsszerepet fog játszani a jövőben. Mindez ismételten oda vezet, hogy a Khamenei mindenképpen olyan jelöltet kíván hatalomra segíteni, aki nemcsak a kormányzásban lehet megbízható partner, hanem a vezető hatalmi bázisának továbbélését is biztosíthatja. A választás tétje tehát igencsak nagy, különösen hogy Khamenei protezsáltjával, Dzsalilivel szemben ott van Kalibaf, a Forradalmi Gárda saját jelöltje. Sokak várakozásával ellentétben tehát még az is megeshet, hogy a második fordulóban nem a reformerek és a konzervatívok csatáját fogjuk látni, hanem a Pazdaran és a legfőbb vezető mérkőzését. A voksolás így már nem csak a végrehajtó hatalmi tisztség odaítéléséről fog szólni, hanem az iszlám köztársaság működésének és természetének megváltozásáról is.

Pretoriánus tendenciák: militarizálódó iszlám köztársaság

A mai elnökválasztással lényegében folytatódik az elmúlt évek tendenciája, az iszlám köztársaság fokozatos militarizálódása. Az állva maradt jelölteket szemrevételezve, szinte azonnal feltűnik, hogy csupán egyetlen vallási személy van az elnök-aspiránsok között (Haszan Rohani), ami jól mutatja, hogy a forradalom első „vallási generációjától” egyre inkább az iraki háborúban kulcsszerepet játszó „gárdista generáció” veszi át a vezető szerepet. A jelöltek közül négyen így vagy úgy, de kötődnek a Forradalmi Gárdához. A legfontosabb tisztséget Mohszen Rezai látta el, aki a Pazdaran főparancsnoka volt 1981-1997 között, míg Mohammad-Baker Kalibaf Khorramshahr visszavételében játszott vezető szerepet, majd 1998-ban a Gárda légi erejének parancsnokává léptették elő. Szaid Dzsalili a Baszídzs milíciában szolgált (a fronton harcolva még meg is sebesült), Mohammad Karazi pedig Khuzesztán tartomány kormányzójaként szerzett elismerést. De a két másik jelöltnek is van katonai múltja és tapasztalata, Haszan Rohani például a legfelsőbb védelmi tanács tagja volt.

A militarizálódás a kampány során is tapasztalható volt, a tévévitában például az elnök-aspiránsok mind-mind a katonamúltjukkal versengtek, és próbálták egymást túllicitálni. Kalibaf éles kirohanásban támadta Velajátit, hogy amíg ő diplomataként kávézgatott Párizsban, addig a honfitársai tömegében estek el az iraki fronton. A háborús retorika és szimbolika mégis Dzsalili kampányának lett központi eleme, a televíziós politikai hirdetésében még egy iraki csatajelenet is szerepelt, internetes oldalára pedig az egykori katonaképét is feltöltötték a következő képaláírással: „egykor katona, ma diplomata”. A háborús töltetű, az iraki konfliktusra utaló retorika (hasonlóan a nukleáris ügy központi jelentősége az elnökválasztási vitában) nem csak az iszlám köztársaság „pretoriánusosságának” köszönhető, hanem legalább ennyire az ország nemzetközi helyzetének is. Ne feledjük, az Irán-ellenes washingtoni büntetőintézkedések egyre erősödnek, miközben folyamatosan ott lóg a levegőben az izraeli légicsapás veszélye is, a vezetés természetesen igyekszik kihasználni a külső fenyegetés mítoszát, és meglovagolni az így keltett közhangulatot.

Az elnökválasztás újabb fordulópont lehet a Forradalmi Gárda hatalom-növekedésében, hiszen a voksolás zavartalanságának biztosításában, még inkább az esetleges tiltakozások felszámolásában megkerülhetetlen szereplő lesz a fegyveres csapat. Hovatovább az újabb elnöki ciklust „megszerezve” az „alumni” csak még több befolyásos pozícióhoz juthat hozzá. A Pazdaran vezetése ráadásul nem csak azt jelentette be, hogy Kalibaf a „támogatott” elnökjelöltje, hanem azt is, hogy minden társadalmi engedetlenséget és zavarkeltést erőszakkal fog felszámolni. Persze kérdéses, hogy a társadalmilag összetett és megannyi törésvonallal teletűzdelt behemót képes lehet-e együtt szavazni, még inkább a felmerülő kihívásokra egységesen válaszolni. A Gárda vezérkara minden bizonnyal a konzervatív jelöltek valamelyikére adja majd le a voksát, de az alacsonyabb beosztású közkatonák korántsem biztos, hogy úgy szavaznak majd, mint ahogyan azt a vezetőik gondolják, az 1997-es elnökválasztáson például rendkívül sok volt az olyan gárdatag, aki Khatemire és reformjaira szavazott.

Az ahmadinezsád „faktor”

Ahmadinezsád a beiktatási ceremóniáján még kezet csókolt Khamenei ajatollahnak, ám a második elnöki ciklusa alatt, mint önálló életre kelt marionett baba (az önálló támogatói bázis kiépítésével és a túlzott politikai aktivitásával) egyre nagyobb fejtörést jelentett a forradalmi vezetésnek. A legfőbb vezető éppen ezért döntött a „Doktor” jelöltjének kizárása mellett – amit viszonylag higgadtan vett tudomásul (ki ne emlékezne, hogy a titkosszolgálatokért felelős miniszter kinevezése körüli vitát követően dacból majd egy hétig nem volt hajlandó bemenni a hivatalába). Csakhogy Ahmadinezsád leköszönése előtt még megkavarhatja az előre eltervezett számításokat. Így például kirohanásaival és megnyilatkozásaival (lásd például „a legfőbb vezetőnek is csak egy szavazata van, mint mindenki másnak” vagy „Viva Spring! – Éljen a tavasz!”) nem csak Khamenei pozícióját gyengítheti, hanem az iszlám köztársaság legitimációját is (nem is beszélve a híres-neves statisztikákról, amelyeket előhúzva akár néhány konzervatív jelöltet is kínos helyzetbe hozhat). A túlzott „fontoskodással” ugyanakkor Ahmadinezsád a saját sírját áshatja meg, hiszen azt kockáztathatja, hogy a társaihoz hasonlóan bebörtönzik őt is.

A regnáló legfőbb vezető és a még hivatalban lévő köztársasági elnök között feltehetőleg nem lesz komolyabb konfliktus. A bizalmatlanság légkörében ugyanakkor megtörténhet az elképzelhetetlen, az hogy az elnökválasztás „egészséges” versengést fog hozni. Az Ahmadinezsád irányítása-befolyása alatt álló belügyminisztérium és a Khamenei ajatollah iránt szervilis Őrök Tanácsa közötti rivalizálás ugyanis azt eredményezheti, hogy a felek egymást ellenőrzik majd, és így valóban tisztességes lesz a szavazatszámlálás. (A választási visszásságok elkerülésére pedig még egy harmadik szervezetet is alapítottak.) Ráadásul a társadalmi részvétel bátorítását (a legfőbb vezető és az elnökjelöltek kvázi állampolgári kötelességként határozták meg a szavazást) követően életveszélyes lehet, ha a vezetés ismételten a választási korrekció eszközéhez kíván nyúlni – egy újabb csalást aligha viselne el az iráni társadalom.

de ki fogja nyerni az elnökválasztást?

Az iráni politikai rendszer összetettségét és a jelenlegi elnökválasztás intenzitását, illetve a politikai környezet konfliktusosságát figyelembe véve hiba lenne jóslásokba bocsátkozni. A jelöltek közül szinte bárki nyerhet, attól függően, hogy milyen szempontok számítanak (majd) a szelekcióban. Ha a társadalmi támogatottságot nézzük, úgy Haszan Rohaninak van a legnagyobb esélye megnyerni az elnökválasztást, ha viszont a legfőbb vezető iránti lojalitást-elkötelezettséget vesszük alapul úgy Szaid Dzsalili lehet az iszlám köztársaság új elnöke. Más eredmény születne, ha a szakmai kompetenciát, vagy a Forradalmi Gárda támogatását vizsgálnánk változóként, ez esetben Mohammad-Baker Kalibaf lenne a befutó. Végül, ha a forradalmi-vallási alapelvekhez való ragaszkodást vennénk figyelembe úgy a második fordulóban Dzsalilinek Ali Velajátival kellene megmérkőznie. Összességében véve ketten esélyesek az elnöki tisztségre: Dzsalili nukleáris főtárgyaló és Kalibaf teheráni főpolgármester. (Akár még jó analógia is lehet: Ahmadinezsád szintén a város éléről került az ország élére.)

A fekete ló szerepét ezúttal a reformpárti Haszan Rohani tölti be, akinek sikere a már emlegetett társadalmi mobilizációtól függ. Ha a rendszerkritikus irániak felkerekednek és elmennek szavazni, úgy ő lehet az iszlám köztársaság soron következő elnöke. A kampány utolsó hetében felgyorsultak az események, a két ex-elnök támogatása pedig kétségkívül új életre keltette az elnöki versenyt. Az iráni szavazópolgárok azonban még így is komoly dilemmákkal küszködnek, hogy vajon megéri-e elmenni voksolni, vagy ugyanaz lesz majd mint a legutóbbi elnökválasztáskor, ellopják a szavazatunk? Mások máshogy szkeptikusak, úgy gondolják, hogy Rohani még nyerhetne is, de mindez aligha változtatna alapvetően a rendszer működésén, az ellensúlyok közt minden bizonnyal felőrlődne a reformokkal kísérletező elnök. Mindenesetre az, hogy Teheránban a választást megelőzően már-már a 2009-es „Múszavi-lázhoz” hasonló eseménysorokat lehet tapasztalni, ami bizakodásra adhat okot a reformerek táborában. Nem gondoltam volna, de az irániak most is elnökválasztási lázban égnek – akárcsak 4 éve. A tizenegyedik elnökválasztást Khamenei ajatollah igyekezett jó előre megtervezni-megszervezni, azonban megeshet, hogy számításait mégis keresztülhúzzák az iráni szavazók. Lehet, megismétlődik az 1997-es esztendő? Akkor a konzervatív vezetés szinte biztosra vette, hogy a kiszemelt jelölt simán nyer majd, ehhez képest jött Khatemi, a „mosolygó molla”, s utcahosszal diadalmaskodott.

Iránban gyorsan formálódnak a szövetségek és a háttérben kötött alkuk mentén születnek a döntések. Ráadásul a végső szó minden esetben Khamenei ajatollahot illeti meg, éppen ezért bárki is nyerje el az elnöki tisztséget, lényeges elmozdulásra nem számíthatunk. Az új elnök személyét látva viszont majd megtudhatjuk, hogy a „legfőbb kormányos” milyen irányba kívánja terelni az iszlám köztársaság vitorlását. Szaid Dzsalili győzelme a status quo fennmaradását, és az eddig követett „konfrontatív” politika folytatását jelentheti, míg Mohammad-Baker Kalibaf sikere a Forradalmi Gárda újabb „elnöklését” és további szerepnövekedését vetítheti előre. Haszan Rohani választási diadala igazi meglepetés lenne, s talán a vezetés kiegyezési-megegyezési szándékának egyfajta „bizonyítéka” is.

Szerzői széljegyzet: mi lesz az elnöki pozícióval?

Négy évvel ezelőtt bátorkodtam azt írni, hogy a 2009-es voksolás lehet az utolsó elnökválasztás az iszlám köztársaság történetében. Nos, tévedtem – talán a helyszínen tapasztalt események irama ragadt magával akkoriban. Mindazonáltal az elmúlt években egyre többször vetődött fel, hogy az 1989-es alkotmánymódosításhoz hasonlóan megreformálják a politikai-hatalmi berendezkedést: a hatásköri ütközésekre hivatkozva megszüntetnék a köztársasági elnöki pozíciót, szerepét pedig a parlamentre ruháznák át (1989-ben a miniszterelnöki tisztséget számolták fel, s utalták át jogköreit teljes egészében a köztársasági elnöknek). Mindennek hátterében egyfelől a „történelmi ellentét feléledése” (autoriter vagy demokratikus kormányzat?), másfelől pedig a „hatalmi és személyi kérdések kiéleződése” (Ahmadinezsád és Khamenei ajatollah szembenállása) áll. Noha a legfőbb vezető akár még teológiai és intézményi támogatókat is szerezhet hatalom-koncentrációs tervéhez (előbbire Meszbáh Jázdi ajatollah, utóbbira a biztonsági szolgálat lehet jó példa), de az iráni társadalom aktivitását látva a köztársasági elemek leépítése a gyakorlatban aligha tűnik megvalósíthatónak komolyabb társadalmi összecsapások nélkül.  

Kontraproduktív szankciók

Milyen következményei vannak az Irán elleni szankcióknak?

Az iráni szankciópolitikát illetően éles retorikai háború – s egyben teoretikai vita is – dúl, nevezetesen, hogy vajon mennyire sikeresek az iszlám köztársaság nukleáris engedetlensége miatt életbe léptetett nemzetközi büntetőintézkedések? Amíg Washington azt bizonygatja, hogy a szankciók komoly befolyással bírnak, addig Teherán tagadja, hogy a nyugati lépéseknek bármilyen negatív következményük lenne. Valójában a szankciók igenis hatással vannak Iránra, de korántsem úgy, mint ahogyan azt a döntéshozók elképzelik, avagy magyarázzák.

A forradalmi vezetés azt hangoztatja, hogy az elszigetelő intézkedések képtelenek meggyengíteni Iránt, sőt éppen ellenkezőleg, azok az iszlám köztársaság megerősödését, önellátását eredményezik, valójában azonban az ország gazdasága és társadalma igencsak megérzi, s megszenvedi a szankciókat. A jelenlegi büntetőintézkedések ugyanis sokkalta szélesebb körűek, mint amilyenek a történelmi szankciók voltak, az iráni olaj-export korlátozása mellett az iszlám köztársaság pénzügyi mozgástere is jelentősen beszűkült. Mindezt jól mutatta a nemzeti fizetőeszköz, a riál tavalyi hiperinflációja, de a pénzszűkét és a nemzetközi büntetéseket valamennyi gazdasági szektorban érezni-tapasztalni lehet. Az elmúlt évtizedben Teherán az autóiparra támaszkodva igyekezett kitörni az olajfüggőségből, és diverzifikálni a gazdaságát. Irán igazi „második kategóriás” autógyártó hatalommá nőtte ki magát, de inkább szerel, mintsem gyárt, éppen ezért az exportkorlátozások, és a financiális nehézségek miatt a múlt esztendőben 36 százalékkal esett vissza a termelés, aminek természetesen komoly társadalmi következményei is voltak (pl. tízezer munkás írt petíciót a munkaügyi miniszternek a létszámleépítés ellen tiltakozva, s a bérek emelését követelve). A szankciók hatását azonban hiba lenne túlmisztifikálni, az iráni gazdaság gondjai ugyanis messzire és mélyre nyúlnak, a hétköznapi nehézségekért a gazdaság szerkezeti problémái és a forradalmi vezetés félretervezései egyaránt felelősek.  

A nyugati szankciópolitika igencsak kiterjedt, amennyiben Washingtonnak sikerült az európai és távol-keleti szövetségeseit egyaránt lebeszélnie arról, hogy Iránnal kereskedjenek-üzleteljenek. Teheránnak azonban még így is számtalan ország lehet a segítségére, a BT-hatalmakon (Kínán és Oroszországon) túl is, akik energiafüggőségük folytán kooperálni kényszerülnek az iszlám köztársasággal (lásd India, Pakisztán, Törökország). Irán túlságosan nagy és gazdag ország ahhoz, hogy csak úgy szankcionálni lehessen, ráadásul az ún. „harmadik” országok közbeiktatásával Teherán ki is játszhatja a nemzetközi korlátozásokat, például megteheti azt, hogy leszerződik egy ecuadori céggel, ami az USA-ból rendel alkatrészt, majd miután összeszerelte, késztermékként adja el a Venezuelai Állami Olajvállalatnak, amely azt továbbadja az iszlám köztársaságnak. Ezt a folyamatot nagyon nehéz ellenőrizni, gondoljunk csak arra, hogy ezekben a harmadik világbeli országokban mindennaposak a megvesztegetések. A forradalmi vezetés pedig hosszú éveket töltött azzal, hogy különféle bankokba helyezzen ki pénzeket, rejtett vállalatokat alapítson, illetve titkos megállapodásokat kössön, éppen ezért a gazdaság még a legnagyobb elszigeteltség közepette is képes zavartalanul működni. A szankciók lehetnek kiterjedtek, de ha nincsenek mellettük valódi kényszerítő intézkedések, úgy nem sokat érnek. Ahogyan sokan fogalmaznak, a szankciópolitika Irán esetében halálra van ítélve, hacsak nem párosul hozzá katonai blokád, ami viszont felérne magával a hadüzenettel – amit éppen elkerülni igyekszik az amerikai adminisztráció.

Washington a nukleáris válság megoldása érdekében a „célzott” és „okos” szankciók bevetése mellett döntött, a büntető-intézkedések elfogadásakor az Obama-adminisztráció külön hangsúlyozta, hogy azok nem az átlag irániak ellen irányulnak, hanem a forradalmi vezetést veszik majd célkeresztbe. Csakhogy a szankciópolitika mégis az egyszerű polgárokat sújtja a leginkább, miközben a rezsim továbbélését valójában nem veszélyezteti. A forradalmi rezsim a kiskapukat kihasználva a nagy elszigeteltség közepette is képes tovább működni, a kellemetlen korlátozások eredményeként ráadásul létezik egyfajta „gyűljünk a nemzeti zászló köré, sorakozzunk fel a vezetés mögött” effektus, amelyet az elit igyekszik tudatosan ki is használni. Egy friss felmérés szerint az irániak 63 százaléka a Nyugatot (elsősorban pedig a „Nagy Sátánt”) teszi felelőssé a rossz helyzetért, tízből nyolcan pedig úgy vélik, hogy a szankciók hatással vannak az életükre.

A negatív kép kialakulásáért többek közt az olyan mindennapos problémák felelősek, mint például a gyógyszerellátásban keletkezett fennakadások, illetve hiányok. Irán a három évtizede tartó szankcióknak köszönhetően ugyan sok tekintetben önellátóvá vált (mint ahogyan ezt a forradalmi vezetés fennen hangoztatja is), de az orvosságok és orvosi eszközök tekintetében továbbra is importra szorul. A nyugati büntetőintézkedések hatására pedig igen nagy a baj, mondhatni az 1990-es évek iraki katasztrófájához hasonló humanitárius válság fenyeget. A különböző vér- és rákbetegségek gyógyításához szükséges (és más „alapvetőbb”) gyógyszerekből hiány van (a felmérések szerint ez majd hatmillió iránit érint), ráadásul az infláció eredményeként szinte megfizethetetlenné vált minden medicina. A napokban Sanaz Sohrabi, iráni aktivista az ENSZ New York-i központja előtt tartott különös performanszot: 26000 darab (kb. ennyi vérbetegségben szenvedő ember él ma Iránban) gyógyszerpirulába rejtett történeten keresztül igyekezett szemléltetni az iráni helyzet súlyosságát és kiterjedtségét. Minden egyes kapszula egy-egy családnak az esetét mesélte el: a gyógyszerhiány miatt elvesztett hemofíliás gyermektől kezdve a laktóz-mentes tejporért küzdő anyukán át a fényképezőgépét protézisre cserélő fotográfusig. (Az orvosságok drágulása pedig magát a teheráni vezetést is érinti, mivel az állam közel 90 százalékban támogatja a gyógyszerek és kezelések árát, ami komoly terhet ró a központi költségvetésre.)

Az egészségügyi problémák mellett az iráni polgárok számtalan egyéb területen is megtapasztalhatják a szankciók negatív hatásait. Így például a polgári repülésben, amely kész csoda, hogy az alkatrész-hiány ellenére még mindig képes működni. A katasztrófák elkerülése csak az olyan jól képzett és hozzáértő személyzetnek köszönhető, mint például Houshang Shahbazi kapitány, aki a tavalyi évben igazi hőssé vált, miután épségben szállt le a futóműgondokkal küszködő Boeing-727-esével. (Iránban az elmúlt két évtizedben közel 1700-an veszítették életüket repülőgép-szerencsétlenségekben.) Az iráni nemzeti légitársasággal utazóknak a repülés veszélyessége mellett ráadásul számos „diszkriminatív” lépéssel is szembesülniük kell külföldön, lásd nem töltik fel, vagy éppen nem szolgálják ki a kifutón várakozó repülőgépüket. A szankciók ugyanakkor nem csak az otthon élőket, hanem a külföldön tanuló és dolgozó családtagokat is keményen sújtják. Így például a nyugati lépéseket követően egyre nehezebb dolga van azoknak a fiataloknak, akik Európában vagy a tengerentúlon szeretnének tanulni, mivel egyfelől lehetetlen Iránból pénzt külföldre utalni, másfelől pedig mert a restrikciókat szem előtt tartva csökken a nyugati intézmények fogadókészsége, az irániak számára nyitott pályázati lehetőségek száma. A befagyasztott számlákat és az elutasított jelentkezéseket követően most sok iráni diák érzi úgy, hogy szabadságjogaikat tiporják, és kollektíven büntetik őket, holott ők semmiről sem tehetnek.

A szankciópolitika tehát nincsen kellően átgondolva: egyfelől a legkiszolgáltatottabb rétegeket sújtja, a betegeket és az elesetteket, amit meglovagolva a teheráni vezetés sikeresen erősítheti a rendszer társadalmi támogatottságát, másfelől pedig az iszlám köztársaság lakosságának legprogresszívabb szegmensét, a középosztályt bünteti, amely a drágaság és elszigeteltség közepette nem csak a fogyasztási szokásairól kell, hogy lemondjon, hanem úgy fest a politikai vágyálmairól is. Noha a társadalmi kritika folyamatosan növekszik, a változás iránt elköteleződött csoportok ugyanakkor gyengülnek, éppen ezért a rezsimváltás megvalósíthatatlannak tűnik. A polgárokat lefoglalják a hétköznapi problémák, ahogy mondják, „sem terük, sem pedig idejük nincsen álmodozni”. Az amerikai és európai szankciók eredményeként ráadásul a rendszer tovább militarizálódik, illetve egyre függőbb helyzetbe kerül Kínától.

A nyugati szankciók legfőbb haszonélvezője a Forradalmi Gárda, amelynek befolyása és szerepe a büntetőintézkedések eredményeként tovább növekedett. A Pazdaran már régóta fontos szereplő az iszlám köztársaságban, és nem csupán azért, mert védelmi garanciát nyújt a rezsimnek, hanem azért is, mert egyfajta pénzügyi autonómiát biztosít a vezetésnek. Így van ez a jelenlegi szorult helyzetben is, a Gárda egyfelől fontos eszköz a társadalmi rend fenntartásában (a tiltakozások elfojtásában), másfelől lényeges szereplő a gazdaság és kereskedelem működtetésében is. A külső befektetők hiányában most a Forradalmi Gárda leányvállalatai kapják meg a gáz- és olajipari megrendeléseket. Így például a Dél-Pársz gázmező kiaknázását a Gárda építőmérnöki csapata (Khatam al-Anbiya) nyerte el (közel 25 milliárd dollár értékű beruházásról van szó), de emellett számos egyéb infrastrukturális és ipari beruházásban is érintettek. A Pazdaran befolyásosságát továbbá jól szemlélteti az is, hogy az olajügyekért felelős miniszter, Rostam Ghasemi korábban a Khatam vezetője volt. A Forradalmi Gárda ugyanakkor nem csak a „törvényes” gazdaságban bír befolyással, hanem a kereskedelmi „csomópontokat” (a kikötőket, a repülőtereket, és a határállomásokat) uralva irányítása alatt tartja a csempészetet is. Ahogyan Teheránban mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda profitja.” Hovatovább a csapatok profitálnak a riál mélyrepüléséből és a többsávos valutaváltási rendszerből is (hiszen az olcsón szerzett „zöld hasút” mesés haszonnal tudják továbbadni).

A szankciók másik kellemetlen mellékhatása, hogy Kína a „szélvízen” szinte monopolhelyzetbe jutott az iszlám köztársaságban. A nyugati tiltással mit sem törődve, Peking kapva-kapott az alkalmon, és Irán szorult helyzetét, illetve a nemzetközi versenytársak hiányát kihasználva „olcsón” növelhette befolyását az energiahordozókban gazdag országban. Jelenleg Kína számít Irán legfontosabb kereskedelmi partnerének, az olajeladások közel negyede irányul a népköztársaságba (ami a kínai energiaszükséglet tizedét fedezi). A gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok azonban nem korlátozódnak csak az olajiparra, hanem más szektorokban is megfigyelhetők. Ma több mint száz kínai vállalat tevékenykedik Iránban, többek közt az infrastrukturális beruházásokon vagy a ruhagyártásban és textiliparban. Az üzletek polcain egyértelműen látható Kína térhódítása: miközben a szankciók hatására egyre-másra tűnnek el a nyugati portékák, az olcsó kínai áruk az iszlám köztársaságot is elárasztották. Rohamosan növekszik a kínai diaszpóra is, amennyiben sokan vonzó lehetőséget látnak a közel 80 milliós és nagyrészt „érintetlen” piacban. Ahogyan egy a póló-üzletben érdekelt vállalkozó szellemű hölgy fogalmazott: „Irán igazi aranybánya, olcsóság van és könnyű profitot termelni.” A „keleti bevándorlást” pedig jól mutatja az is, hogy míg korábban csak elvétve akadtak kínai származásúak a perzsa nyelviskolákban, addig manapság a fárszi nyelvet tanuló felnőtteknek már majdnem fele a Távol-Keletről érkezik. 

A nyugati szankciópolitika hátterében három alapvető megfontolás áll: kikényszeríteni az iráni nukleáris álláspont megváltozását; lelassítani az atomprogramot; illetve előmozdítani a teheráni rendszer-váltást. A célok azonban aligha valósíthatók meg csupán gazdasági büntetőintézkedések által. A szankciók ugyan éreztetik hatásukat, de nem kényszerítik Teheránt a követett politika felülvizsgálatára, lévén a vezetés nagy gyakorlattal és széles eszköztárral rendelkezik az elszigeteltség túléléséhez. A büntető lépések ráadásul pont azokat sújtják, akik a demokratizálódás előmozdítói lehetnének, miközben a rezsim támasztékait (a Forradalmi Gárda Csapatokat) csak még inkább megerősítik. A nyugati szankciók okozta humanitárius katasztrófa pedig véget vethet a még létező USA-barát közvélekedésnek is. Az elszigetelésre irányuló lépések ráadásul kvázi monopolhelyzetbe hozták a Kínai Népköztársaságot, az Egyesült Államok legfőbb riválisát. Összességében tehát elmondható, hogy a szankciópolitikának ugyan vannak részleges sikerei, komolyabb eredményt azonban nem tud elérni, sőt éppen ellenkezőleg, inkább kontra-produktív következményekkel jár. 

A jemeni-szaúdi kapcsolatokról...

Vajon Beteljesül a jemeni prófécia?

Az államalapító Ibn Szaúd egykoron úgy fogalmazott, hogy „a jó és a rossz, ami bennünket érhet a jövőben, az mind Jemenből fog érkezni”. S valóban, a déli szomszédság mindig komoly fejtörést és fenyegetést jelentett a rijádi vezetésnek. Manapság pedig különösen igaznak látszik a királyi prófécia, amennyiben a jemeni konfliktus eszkalálódása komolyan veszélyeztetheti a sivatagi királyság regionális hatalmát, területi integritását, és politikai működését is.

Szaúd-Arábia kapcsolata Jemennel igencsak ellentmondásos: a történelem során Rijád hol támogatóan, hol pedig igen ellenségesen lépett fel déli szomszédjával szemben. Mindennek hátterében a szaúdi külpolitikának azon törekvése áll, miszerint „minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a térség legnépesebb állama [a jelenleg közel 24 milliós Jemen] ellensúlya legyen a sivatagi királyságnak”. De a rijádi vezetést valójában nem az erőviszonyok megváltozása aggasztja (nem Jemen jelent fenyegetést), hanem inkább azok a problémák, amelyek a jemeni állam gyengeségéből és belső konfliktusaiból származnak. Így a radikális vallási csoportok és a szeparatista mozgalmak aktivizálódása, illetve a Száleh elnök utáni politikai átmenet bizonytalansága, valamint Irán szélvízen történő megerősödése okoz komoly fejtörést.

A szaúdi-jemeni kapcsolatok időben messzire nyúlnak vissza, a felek viszonyát pedig már a kezdeti időszakban is az ellenségeskedés és szembenállás jellemezte. 1803-ban a Szaúd-dinasztia birodalmi terjeszkedése során kísérletet tett arra, hogy meghódítsa a Zeidita imamátust, hogy így szerezzen területeket a Vörös-tenger mentén. Törekvéseinek azonban az egyiptomi Mohamed Ali 1818-ban véget vetett, amikor a területet (Hidzsáz-zal egyetemben) fegyverrel visszacsatolta az oszmán birodalomhoz. A kalifátus összeomlását és a modern szaúdi állam megalakulását (az első világháborút) követően a területi viták ismét napirendre kerültek. Jahja imám és Ibn Szaúd versengése 1934-ben véres határ-háborúhoz vezetett, amely konfliktusnak végül a taif-i szerződés vetett véget: Jemen elismerte-elfogadta a vitatott területek (Aszir, Nádzsran és Dzsizán) feletti szaúdi fennhatóságot.

A felek kapcsolatában a következő mérföldkő az 1962-es puccs volt, amikor is Mohamed al-Badr imamátusát (az egyiptomi „szabad tisztek” mintájára) katonák döntötték meg. Ezt követően Észak-Jemen az ideológiák párharcának színterévé vált, a szaúdi monarchistákkal szemben majd 50 ezer egyiptomi katona harcolt a köztársaság oldalán (a történelem ismétlődött meg). A Jemen területen zajló versengés pedig kihatott a szaúdi belpolitikára is, amennyiben az eset felerősítette a frakciók közötti szembenállást: amíg a reformpárti, még inkább a katonai vezetésen belül komoly támogatottsága volt a nacionalista irányultságú törekvéseknek, addig az elit konzervatív része mereven elzárkózott a reformoktól. A királyi vezetés végül a mérsékelteket félreállítva a status quo fenntartása mellett kötelezte el magát, és ennek megfelelően a jemeni rojalista erőket támogatta a konfliktusban.

A hosszas harcok után, a ’60-as évek végén Rijádnak végül nem volt más választása, mint elfogadni a Jemeni Arab Köztársaság létezését. Már csak azért is, mert a britek kivonulását követően (1967-ben) Dél-Jemenben (a Szovjetunió által támogatott) baloldali erők vették át a hatalmat, s kikiáltották a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot. A szaúdi vezetés a szocialista fordulatban nagyobb veszélyt látott, mint a nacionalista mozgalmakban, ezért az északi erőket kezdte el támogatni. Mindeközben persze igyekezett valamennyi lehetséges hatalmi központtal és szereplővel kapcsolatot kiépíteni. Külpolitikáját ekkoriban alapvetően három cél mozgatta: 1.) Dél-Jemen területi expanziójának korlátozása; 2.) Északon a mérsékelt erők hatalmon tartása; 3.) a két országrész újraegyesítésének megakadályozása. Észak- és Dél-Jemen egyesülése azonban új helyzetet teremtett 1990-ben.

Az egyesített Jemen elnöke, Abdullah Száleh Szaúd-Arábia támogatását bírva került hatalomra, azonban lojalitása hamar megkérdőjeleződött, amikor Rijáddal szembeszállva a Szaddám Huszein vezette Irak mellett foglalt állást a kuvaiti válságban. Az ENSZ BT nem állandó tagjaként tartózkodott, majd nemmel szavazott az iraki agressziót elítélő, s a koalíciós fellépést jóváhagyó határozat elfogadásakor. Szaúd-Arábia erre válaszul közel egymillió jemeni munkavállalót utasított ki az országból, és még ennél is több esetben tagadta meg a pénzek kifizetését, sőt a segélyprogramokat is leállította. Mindez romba döntötte a jemeni gazdaságot, amit az ország és a társadalom még mindig nem tudott kiheverni. A rijádi vezetés Száleh elnök megregulázása érdekében később pedig még arra is hajlandó volt, hogy a jemeni polgár-háborúban (1994-ben) a dél-jemeni (szocialista) szecesszionista rebelliseket támogassa. 

A polgárháború befejeződését követően Jemen egyben, Száleh elnök pedig a helyén maradt. A felek közti viszony normalizálódott, aminek jeleként 2000-ben Rijád és Szanaa diplomáciai úton rendezte történelmi határvitáját (Dzsiddai Szerződés). A jemeni központi kormányzat működésképtelensége azonban számos problémát generált, amelyek közvetve-közvetlenül a sivatagi királyságot is érintették, és cselekvésre ösztönözték. Így például az iszlamista (szalafita) milíciák térhódítása kifejezetten aggasztotta a szaúdi vezetést, amely 2001. szeptember 11-ét követően, a terror elleni háború címén, az Egyesült Államokkal karöltve egyre aktívabban és nyíltabban avatkozott be a jemeni belügyekbe. Rijád egyfelől igyekezett preventív katonai akciókkal (rajtaütésekkel és likvidálásokkal) gyengíteni a radikális erőket, másfelől pedig kiterjedt titkosszolgálati hálózatokat kiépíteni a szomszédságban.

Noha Szaúd-Arábia mindent megtett, hogy az iszlamista radikalizmust Jemen területén tartsa, mégis több alkalommal maga is terrorcselekmények áldozatául esett (lásd 2003-ban Rijád diplomáciai negyedében robbantottak, 2009-ben pedig Mohammed bin Nadzsef herceg ellen követtek el merényletet Dzsiddában). Rijád számára az al-Kaida helyi („arábiai-félszigeti”) megszerveződése mellett igazán nagy fenyegetést a 2009-ben kirobbant al-Huthi lázadás jelentett: a Jemen északi részén élő síiták felkelése veszélyeztette Szaúd-Arábia területi integritását és politikai stabilitását. Az önrendelkezési törekvések sikeressége láncreakciót indíthatott volna el a sivatagi királyságban élő vallási kisebbségek körében, különösen a határos keleti provinciákban (mint ahogyan arra 2000 folyamán volt is példa), ezért a jemeni hadsereg kudarcát követően Rijád nem késlekedett beavatkozni, s véget vetni a zendülésnek.

A viszonylagos nyugalomnak a 2011-es események vetettek véget. Az „arab tavasz” inspirálta társadalmi tiltakozások és véres megmozdulások eredményeként, a nagy nehezen megkedvelt Abdullah Száleh elnöknek távoznia kellett tisztségéből. Szaúd-Arábia a hatalomátadás folyamatában aktív szerepet vállalt, miközben ügyelt arra, hogy Abdu Rabu Manszúr Hadi személyében számára kedvező és elfogadható utód kerüljön az államfői székbe. Rijádnak ugyan sikerült a válság eszkalálódását megakadályoznia, de a kaotikus helyzet következtében mindenhol megerősödtek a központi kormányzat ellen lázadó csoportok, amelyek a királyságot is fenyegetik. Így például Északon újult erővel szerveződik az al-Huthi ellenállás, miközben országszerte egyre erősödnek a radikális szalafita milíciák is, hovatovább a külső szereplők szintén igyekeznek meglovagolni a kínálkozó alkalmat, s presszionálni a szaúdi monarchiát.

Száleh elnök távozását követően Szaúd-Arábia szorult helyzetbe került. Rijád egyfelől nem engedheti, hogy déli szomszédja polgárháborúba süllyedjen, hiszen az katasztrofális következményekkel járna, így például a lakosság közel fele alighanem a sivatagi királyságba menekülne, ami megoldhatatlan gazdasági és társadalmi teherként nehezedne az országra. A szaúdi vezetés másfelől nem engedheti azt sem, hogy a demokratizálódás túlzottan „elszabaduljon”, avagy sikerre vezessen, hiszen az minden bizonnyal odahaza is fellobbantaná a korábban erővel elfojtott tiltakozásokat (2011-ben Szaúd-Arábia vallási kisebbségek lakta területein komoly megmozdulások voltak). Röviden, egy sikeres köztársasági modell megszületése a déli szomszédságban igazi rémálom-szcenárió lenne a Szaúd-család irányította arábiai királyságnak. Nem is beszélve az Arábiai-félszigeten megjelenő hívatlan iráni vendégekről. 

Szaúd-Arábia királyai mindig is úgy tekintettek Jemenre, mint a saját „hátsó kertjükre”, s éppen ezért mindenkor vehemensen ellenezték a külső erők-szereplők betolakodását. A ’60-as években Egyiptom, a ’70-es és ’80-as években a Szovjetunió jelentett fenyegetést, most pedig az Iráni Iszlám Köztársaságot félik, és vélik az események háttérében. Rijád és Teherán éles retorikai harcot vív, a kaotikus helyzet kialakulásáért mind a ketten a másikat teszik felelőssé, s egymást vádolják a jemeni belügyekbe történő beavatkozással. A szembenállás azonban nemcsak egyszerű szópárbaj, hanem valós rivalizálás: Jemen fontos terület lett a regionális hatalmi pozícióért folytatott iráni-szaúdi versengésben – akárcsak Irak, Libanon, vagy éppenséggel Szíria. Teherán, ha hivatalosan nem is, de „fű alatt” pénzzel és fegyverekkel támogatja a síita felkelőket (mint ahogyan azt a felderített fegyverraktárak is bizonyítják).

Rijád a zűrzavaros helyzetben a jól bevált taktikát alkalmazza, igyekszik valamennyi szereplővel szoros kapcsolatot ápolni és széles befolyási zónát kialakítani, vagyis a háttérből irányítani, illetve felügyelni a folyamatokat. A szaúdi vezetés elsősorban pénzzel igyekszik kapcsolatokat építeni, így a kormányzati alkalmazottak, a hadsereg parancsnokok, és a törzsi vezetők közül sokan a királyságtól kapnak „fizetést”. S bár a kifizetéseknek köszönhetően Szaúd-Arábia sokkal kedvezőbb pozícióban van, mint bármely más külső szereplő, valójában a pénz nem minden, Jemenben a sivatagi királyság megítélése igencsak rossznak mondható. Az északi szomszédra úgy tekintenek, mint elnyomó hatalomra, amely „rabszolga-sorban” tartja a jemeni társadalmat és kihasználja annak gyengeségét. A határvitát feloldó szerződést például a lakosság nagy része az országra erőltetett diktátumnak véli, s azt élesen elutasítja.

A „jemeni tavasz” komoly „kihívások” elé állítja a szaúdi királyságot. Egyrészről a kaotikus helyzetben megerősödtek az iszlamista erők, amelyek nem csupán a jemeni kormányzat, hanem Szaúd-Arábia ellen is küzdenek, amit jól mutat, hogy Jemenben az elmúlt esztendőben számos terrorcselekményt hajtottak végre szaúdi állampolgárok és érdekeltségek ellen (pl. az al-Kaida arábiai szárnya tavaly novemberben fényes nappal a nyílt utcán végzett egy szaúdi diplomatával és annak testőrével). Másrészről, a Muszlim Testvériség ugyan nem tekinthető kifejezetten befolyásosnak, annak egyiptomi sikerességét látva, adott esetben a szervezet mégis támogatottságra találhat Dél-Arábiában is. Mindez pedig azt jelentené, hogy a szaúdi vezetésnek nem csupán a vallási radikalizmussal kell szembenéznie, hanem a saját iszlám irányvonalának kizárólagosságát-sikerességét megkérdőjelező ideológiai áramlattal is.

Szaúd-Arábia számára Jemen rendkívül fontos, különösen a transznacionális identitások jelentette fenyegetések miatt. A határokon átívelő törzsi viták, felekezeti ellentétek, és iszlamista mozgalmak komolyan veszélyeztetik a szaúdi állam stabilitását. Röviden, ami Jemenben történik, az hatással van a sivatagi királyságra. Rijád éppen ezért igyekszik mindent megtenni, hogy az al-Kaida regionális szárnya ne erősödjön tovább, az Egyesült Államokkal közösen végrehajtott drón-támadások azonban több kárt okoznak, mint sikert. A terrorszervezet egyik vezetőjét (Anwar al-Awlaki-t) ugyan sikerült „levadászniuk”, de a szaúdiak renoméja tovább romlott a jemeni közvélekedésben, ráadásul a külső agresszióra válaszul, és a kilátástalan helyzetben egyre többen csatlakoznak a szélsőséges vallási szervezetekhez. (S ne feledjük, Jemenben minden 14. életévét betöltött „felnőtt férfi” övén ott csüng a tradicionális tőr.)

A jemeni válság igen nagy fejtörést okoz a szaúdi vezetésnek, ráadásul igen rossz időben teszi mindezt, amennyiben a szaúdi királyi család az utódlás zökkenőmentességének biztosításával van most leginkább elfoglalva. Jemen ügye amúgy is érzékeny kérdés, amelyet jól mutat, hogy az nincs intézményesítve a szaúdi külpolitikában, vagyis nem a külügyminisztérium illetékességi körébe tartozik, hanem azt egy speciális bizottság és vezető irányítja. Évtizedeken keresztül Szultán koronaherceg volt a jemeni legfőbb döntnök, de egészségi állapotának romlását követően ez a szisztéma lényegében megszűnt működni. Jelenleg a belügyminiszter, Mohammed bin Nadzsef herceg felügyeli a jemeni történéseket, de szinte valamennyi fontosabb pozícióban lévő családtagnak vannak kiépített kapcsolatai Jemenben. A konkuráló érdekek és a hatalmi harcok folytán Jemen fontos színtere lett a frakcióharcoknak.

Szaúd-Arábia felhagyni látszik a korábbi királyi intelmekkel, nevezetesen, hogy Jement megosztva-meggyengítve kell tartani, Rijád a Száleh elnök menesztését kimondó és a hatalomátadás folyamatát felvázoló javaslatban egyértelműen az egység megőrzése mellett tört lándzsát. A sivatagi királyság azonban kettős játékot űz, és azon munkálkodik, hogy a két országrész közti kibékíthetetlen ellentét továbbra is fennmaradjon. Így például Rijád nem tesz meg mindent azért, hogy a déli szecesszionista mozgalmak pénzeit befagyassza, vagy, hogy azok vezetőit elfogja, még inkább, hogy a felek tárgyalási pozícióját közelebb hozza egymáshoz. Csakhogy ez veszélyes játék, amennyiben az ország-szakadást követően könnyen meglehet, hogy végül mindkét helyszínen a Szaúd-Arábia ellenes erők kerülnek majd vezető pozícióba.

Jemen politikai-társadalmi berendezkedését tekintve lényegesen eltér az Arábiai-félsziget többi országától. Szemben a többséggel, nem monarchia, hanem köztársaság. (Szaúd-Arábia szemében pedig ez szálka, mivel a sivatagi királyság szeretne mindenhol monarchikus berendezkedést látni a térségben.) Hovatovább a rendszerben sokkal több az autonóm és erős szereplő, töredezettebb a politikai paletta, ráadásul militarizáltabb a társadalom is. (Egy statisztika szerint a jemeni társadalomban egy főre három darab fegyver jut.) Ezért Jemenben nem működik a hagyományos szaúdi taktika: az erődemonstráció, a politikai táborok egymás ellen történő kijátszása, a szektariánus konfliktusok kiélezése, s a milliónyi dollár elköltése, vagy éppen az Iránra történő erőteljes mutogatás – ezek mind-mind kevésnek és kontra-produktívnak bizonyulnak.

Rijádnak a jemeni válság kapcsán két központi célkitűzés között kell lavíroznia: egyrészt meg kell őriznie a befolyását, másrészt stabilizálnia kell az ország működését. Mindez rettentő nehéz feladatnak ígérkezik, a kudarc pedig könnyen meglehet, hogy a királyi prófécia beteljesülését eredményezi majd. Ha a történelmi analógiákat nézzük, úgy a konfliktusos szomszédság, többek közt az ellenséges csoportok megerősödése, a külső hatalmak megjelenése, valamint a belső széthúzás kiéleződése cseppet sem jó előjel a szaúdi monarchia jövőjét illetően.

Közel-keleti helyzetjelentés

KÉRDÉSEK & VÁLASZOK

1.) A nacionalizmus és az iszlamizmus kiüresedik. Milyen hitbéli-szokásbeli dolgok látszanak most megdőlni?

A XX. században a közel-keleti politikai fejlődést két értékorientáció határozta meg: a nacionalizmus és a politikai iszlám. Mindkettő arra a történelmi kérdésre kereste a választ, hogy hol tévesztettek utat, miben rejlik a lemaradás oka, s miként lehetséges a felzárkózás, a múltbéli virágkor és befolyás visszaállítása? Előbbi az egyiptomi Szabad Tisztek forradalmában (1952), utóbbi a Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalomban (1979) öltött testet. Mindkettő egy diktatórikus és kleptokrata (nem mellesleg Nyugat-barát) monarchiát döntött meg. A nacionalizmus (némi szocializmussal vegyítve) a modern nemzetállami keretek megteremtésében, az állam által erősen dominált gazdaság kiépítésében, illetve az arab identitás hangsúlyozásában, a pánarab összefogásban látta a kivezető utat. Az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, amely totalitása révén politikai válaszokkal is szolgálhatott, s amely a sajátot képviselte a nyugati ideológiákkal szemben. (Az iszlamisták elutasítják a nacionalista elméleteket, az államhatárokat mivel azok megosztják az iszlám közösséget. Éppen ezért ők a vallási alapú, pániszlamista összefogásban gondolkodtak.) Csakhogy ezek a klasszikus értékorientációk nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Vagyis: nem eredményeztek egyenlőbb és igazságosabb társadalmat (a közel-keleti országokban hatalmasak a társadalmi különbségek, adott esetben, mint például Egyiptomban, ahol a népesség 20 százaléka rendelkezik a vagyon 80 százalékával.); nem hozták el a szabadságot, az alapvető polgári és politikai jogok következetes érvényesülését (az arab és iszlám világ országai szinte mind az ún. „nem szabad” kategóriába sorolódnak az emberi jogi felmérésekben); nem valósult meg a néprészvétel, a politika továbbra is döntően egy zárt és korrupt elit kiváltsága (a közel-keleti rendszerekben a döntéshozatal zárt ajtók mögött zajlik, a néprészvétel nem valósul meg, a parlamentek gyengék és megosztottak). Arról nem is beszélve, hogy az áhított felzárkózás nem valósult meg. Különösen így van ez, ha a nemzetközi adatsorokat és felméréseket nézzük, s az arab világot összevetjük más régiókkal (a Távol-Kelettel ellentétben nem sokat fejlődött…). [Még mindig érvényes a régi jellemzés: „a Közel-Kelet egy olyan régió, amelyben egyszerre van jelen a mesés gazdagság és a mérhetetlen nyomor, s amelyet a folyamatos versengés és rivalizálás (dinasztiák és nagyhatalmak között) jellemez.] Röviden: a remények beteljesítetlensége miatt a klasszikus értékorientációk kiüresedtek. [Megjegyzendő, hogy a nacionalizmus sikereként a „nemzetállami” keretek és határvonalak stabilizálódtak.]

2.) Mennyire alkalmasak az arab országok a demokratikus berendezkedésre? Egyáltalán az iszlám és a demokrácia hogyan viszonyul egymáshoz? 

Örökzöld téma. Először is ne gondoljuk azt, hogy a Közel-Kelet immunis lenne a demokrácia eszménye iránt, másodszor meg ne várjuk azt, hogy nyugati mintájú rendszerek születnek meg. Mint tudjuk a demokrácia intézménye nem egyetemes, vagyis nem demokrácia, hanem demokráciák vannak, ilyenek is, olyanok is. (Lásd a távol-keleti demokráciák, Dél-Korea és Japán mennyiben térnek el a Nyugat-Európaiaktól, vagy mennyiben különbözik az angolszász és a kontinentális demokrácia!?) Az alapvető értékekre, mint pl. a néprészvétel és az egyetemes jogok érvényesülése abszolút nyitottak az arab társadalmak (Jelen események leginkább ezt mondatják velem, elképesztő társadalmi mozgolódás van, aminek központi követelése pont az említett értékek érvényesülése: az átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése!). A demokrácia felépítése azonban korántsem biztos, hogy olyan lesz, mint itt nálunk, az öreg kontinensen. Az út pedig igencsak nehéznek látszik: a gazdasági helyzet, a társadalmi tradíciók, a törzsi berendezkedés, a demokratikus múlt és a közép-osztály hiánya mind-mind komoly akadályként tornyosulnak. (Mivel sokaknak a megélhetéssel függ össze a demokrácia; nincsenek nagy és erős pártok, demokratikus tradíciók; gyengék és megosztottak a parlamentek; az oktatás színvonala nem megfelelő stb.) Az iszlám és a demokrácia kapcsolatáról. Bár nem vagyok teológus, s iszlám jogász sem, de azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy bár az iszlám sok tekintetben anti-demokratikusnak tűnik, lásd a nők és más felekezetek diszkriminatív megkülönböztetése, de ugyanakkor demokratikus elemeket is tartalmaz, így például a társadalmi egyenlőség deklarálását, vagy a konzultáció intézményének fontosságát, netán a szunnita iszlám tradíciót, amely szerint a közösség maga választja a vezetőjét (legbölcsebbet), illetve az egyéni értelmezés lehetőségét, a párhuzamosságok keresését (idzstihád). A politikaképet illetően pedig igencsak sokszínű a skála. [A kalifátus (vallás átpolitizálódik) illetve az immamátus (politika vallási eleme domborodik ki) rendszere?] Az alapvető probléma, hogy az isteni szuverenitást miként lehet összehangolni a népszuverenitással? Erre több modell / elmélet is született: imamátus-model: Allah autoritása kizárólagos, a főhatalom a próféta családjához tartozó, s kiemelkedő képességű vezető kezében van letéve; kalifátus-model: Az autoritás Allahé, viszont a főhatalom a közösség egészéé, a közösség kalifasága valósul meg, egyfajta teodemokrácia; umma-model: Az autoritás Allahé, viszont Allah azonosul a néppel, a közösséggel, Allah és a nép együttesen tekinthető a hatalom legitim forrásának. Úgy gondolom, hogy az eseményeket figyelve, nem a vallás jelenti az akadályt az arab világ demokratizálódásában. Ha úgy tetszik, felnőttek ezek az arab társadalmak, s demokráciát követelnek, még ha igencsak képlékeny a fejekben ez a fogalom. A kérdés az inkább, hogy mennyire lehet stabil demokratikus rendszer ott, ahol komoly mélyszegénység van. Vajon Egyiptom rendelkezik azzal a különlegességgel, kivételességgel, amivel India – amely szintén egy túlnyomórészt szegény ország? 

3.) A demokrácia-vágy mennyire jelenik meg generációs törésvonalként? Vagyis: mennyire inkább a fiatalok vágya ez? 

A tiltakozások vezető ereje mindenhol az ifjúság (Ne feledjük a közel-keleti társadalmak nagyon fiatalok, a népességek fele / kétharmada 25 / 30 év alatti, az átlagéletkorok 20-25 év közöttiek!), de legalább ennyire szembeötlő a gyengébbik nem képviselete (Nagyon sok a nő a tüntetők között! Kérdés, hogy vajon jogaik miként változhatnak az átmenetek után, és reformokat követően?). A tüntetéseket látva pedig azt mondhatjuk, hogy azokon minden társadalmi osztály képviselteti magát. Vagyis kétségkívül a fiatalok vezetik, dominálják a tiltakozásokat, de azokban a társadalom valamennyi szegmense részt vesz: széles elégedetlenség, általános népharag van. Ne feledjük a közel-keleti rezsimek többsége elnyomó diktatúra! A gazdasági nehézségek pedig az idősebb korosztályt is érintik. A megélhetés korra, nemre tekintet nélkül igencsak nehéz mindegyik államban (A társadalmak igen egyenlőtlenek, nagy az „olló”). A fiatalok frusztrációját látva, s tapasztalva (Nem tudnak pl. házasodni stb.) az idősebb korosztályok is csalódottak (Ne feledjük itt nem ritka, hogy a családok együtt laknak, ismert az építkezési forma, hogy minden generáció felhúz egy szintet, de sok helyütt megrekedt az építkezés, vagyis általános dolog a pénzszűke!). Ráadásul az idősebb generáció legalább annyira kiábrándult, mint a fiatalság, hiszen életük nagy részében nem láthattak igazán komoly változásokat, nem teljesedtek be a történelmi ígéretek. A szabadságjogok hiánya számukra legalább annyira fontos, mint az ifjúságnak. (Gondoljunk csak bele, Líbiában Kadhafi ezredes 42 éve kormányoz már, mennyire lehet tele az idősebb generációnak a hócipője a generális uralmával? Vagy Iránban az idősebbek közül sokan vannak, akik vissza-visszasírják a sah uralmát. Az öregek közül sokan megkérdőjelezik a legfőbb vezető abszolút uralmát, s a választás lehetőségét követelik.) Röviden: a polgári és politikai szabadságjogok általános érvényesülése minden társadalmi csoportnak célkitűzése, vagy ha úgy tetszik vágyálma. (Az arabok vágynak a demokráciára!) 

4.) Mélyszegénység jellemzi a térséget. A demokrácia vajon kilábalást jelentene a helyzetből? Milyen más lehetséges forgatókönyvek vannak? 

A tiltakozások hátterében komplex okok állnak. Így többek között a szegénység és a munkanélküliség. Valamint a politikai és polgári jogok követelése. Az igazságosabb jövedelem-eloszlás. Stb. A közel-keleti régióban valóban komoly a mélyszegénység. Így például Egyiptomban, ahol a lakosság majdnem fele (44%), közel 40 millió ember napi két dollárból él. Így valójában nem is az a kérdés, hogy lesz-e demokrácia (persze ez fontos, a tiltakozásokat látva kétségünk sem lehet afelől, hogy nem csupán megélhetési lázongásokról van szó, hanem egyfajta politikai ébredésről, az alapvető jogok és az emberi méltóság követeléséről), hanem hogy mennyiben tudják az újonnan felálló kormányzatok, rendszerek orvosolni az égető szociális és gazdasági problémákat. A munkaerőpiacra évente belépő milliónyi fiatalnak aligha lesz könnyű munkahelyeket teremteni, mint ahogyan a strukturális reformok meghozatala sem történhet, működhet egyik napról a másikra. (S persze kérdéses, hogy a hadseregek, amelyeknek vezetői, akárcsak a diktátorok, millió dolláros számlákkal rendelkeznek, hajlanak-e majd a monopóliumuk feladására, a strukturális reformok meghozatalára!?) A „forradalmakat” követően minden bizonnyal napirendre kerülnek majd a szociális kérdések, sorra láthatjuk majd a sztrájkokat, a szakszervezeti tiltakozásokat, mivel valamennyi társadalmi osztály és foglalkozási csoport elégedetlen a helyzetével. Kérdéses, hogy vajon mennyiben lesznek menedzselhetők vagy kivitelezhetők a most megnyilvánuló, felszínre kerülő érdekek? A demokrácia önmagában nem lesz gyógyír a társadalmi problémákra. Mint ahogyan azt Irakban is látni lehet (az észak-afrikai forrongások szele ugyanis Bagdadot is elérte, ahol szintén tiltakozásokra került sor), a szabad választásokkal nem oldódtak meg az alapvető gondok, így például a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság, vagy a mindennapos hivatali korrupció. Nem is beszélve arról, hogy az iraki átlagpolgároknak még mindig csak fillérek jutnak az olajbevételekből. Röviden: a demokratikus jogok megszerzése mindenképpen előrelépés lehet, de a lakhatási és elhelyezkedési problémákat önmagában nem oldhatja meg. Nem az a fontos, ki lesz az új vezér, vagy milyen pártok kormányoznak majd, hanem hogy sikerül-e ezen kérdéseket rendezni? Más forgatókönyvek? Széles a skála, s aligha lehet megmondani varázsgömb nélkül, hogy mi lesz. Hová futnak ki az események, mert ez egy sokszereplős „játék” az utcára vonuló tiltakozók, az ellenzéki pártok / mozgalmak, a régi rend emberei és elemei, valamint a fegyveres erők aktív részvételével. (Utóbbiak különösen fontos szereplők, pártválasztásuk alapvetően befolyásolja a rendszerek jövőjét.) S persze ne feledkezzünk meg a külső szereplőkről sem, így a nyugati világról sem. Jelen esetben a nyugati külpolitikák pálfordulására lenne szükség (nevezetesen, hogy felhagyunk a „stabilitás érdekében diktátorokat pénzelünk” politikával), valamint egyfajta Marshall segélyre, vagy integrációra, mint a második világháború után, avagy a dél-európai diktatúrák bukását követően.

5.) A nyersanyagárak, olajárak emelkednek. Ezeknek milyen következményei lehetnek? Mennyire várható, hogy a nyugati hatalmak közbelépnek? 

A stratégiai fontosságú Egyiptom (Szuezi-csatorna) és az olaj-exportáló Líbia nyomán most az olajkérdés került a középpontba (a véres líbiai hétvégét követően két dollárral emelkedett a kőolaj hordónkénti ára). De a Közel-Keleten mindig is így volt, mármint hogy az érzékeny és instabil környezet miatt az olajárak könnyedén mozog (lásd elég hozzá egy izraeli vagy iráni hadgyakorlat). Az olaj-termelő országokban kibontakozó zavargások mindazonáltal komoly következményekkel járhatnak, amit Líbia példája szemléltet. A líbiai olaj a világnak talán nem (mert csak 2 százalék a részesedése a világkereskedelemből, persze ha Szaúd-Arábia a maga 30 százalékával kiesik a sorból, akkor aztán komoly baj lesz, lévén a kínálat jelentősen csökkeni fog) életbevágóan fontos, de Európának mindenképpen az, Líbia olajának tetemes részét (közel 80 százalékát) Európába exportálja, különösen Olaszország van bajban, mivel importjának harmada Líbiából származik. Az olajárak folyamatos emelkedése várható. Egyrészt a forrongások okozta termeléskiesés, netán kaotikus (lásd líbiai) helyzet miatt, másrészt mert bár a kieső kínálatot rövidtávon ugyan pótolhatják más kőolaj-kitermelő országok (Oroszország, mint a legnagyobb kitermelő, biztosan jól fog járni!), de mivel a tárolókapacitás véges, így egyelőre úgy tűnik, hogy a jelenlegi keretek között hosszabb távon nem fokozható a kitermelés. A legrosszabbul pedig a fejlődő világ országai járnak majd, akik eddig is nehezen fizettek a drága olajért, ez után még nehezebb dolguk lesz. A világban csak „észak-dél” szembenállásként emlegetett centrum-periféria probléma még jobban elmélyülhet a jövőben. A nyugati hatalmak nem igen tudnak közbelépni, hacsak nem azt értjük alatta, hogy környezettudatos és megújuló energiára váltanak a mindennapokban, s megvalósítják az olaj utáni „korszakot”. Bahrein más szempontból lehet izgalmas: egyfelől itt állomásozik az ötödik amerikai flotta, másfelől (s talán ez az izgalmasabb) az iráni-szaúdi rivalizálás homlokterében, középpontjában fekszik. A térség országai több szempontból is biztonsági kockázatot rejtenek, éppen ezért kell az óvatos megközelítés. 

6.) Zavargások vannak a gazdag olajmonarchiákban os. Itt miért tüntetnek? Azt mondják a vallás játszik szerepet. Mi állhat még a háttérben?

Igen. Az események Észak-Afrikáról átterjedtek a Perzsa-öböl térségére is. Tiltakozások voltak már szinte mindegyik öbölmenti olajmonarchiában, valamint Irakban és Iránban is (Amúgy mellesleg érdemes megjegyezni, hogy az arab forrongások kirobbanása óta tiltakozások, tüntetések voltak a Dél-Afrikai Köztársaságban (megélhetési lázongások), a Vietnámi Szocialista Köztársaságban (politikai reformok), de még Pekingben is volt „jázminos” megmozdulás.) Hogy miért tüntetnek? Nagyjából ugyanazért. Mert bár az olajmonarchiák meggyőző képet sugallnak, árasztanak, de azért itt is akad szociális probléma bőven. Itt is sok a fiatal, s ők még talán jobban képzettek is, mint az észak-afrikai társaik, de sokan itt sem találnak a végzettségüknek megfelelő munkát (értsd műszaki diplomával nem tudnak elhelyezkedni, mert telített a piac, kevés a munkahely). A szabadságjogok pedig a modern külcsíny ellenére itt sem érvényesülnek. A politikai reformok követelése itt is szerepet játszik. A parlamentek pl. vagy nem léteznek, vagy kellőképpen megosztottak és gyengék ahhoz, hogy az uralkodói hatalmat ellensúlyozzák. A tüntetések célja e tekintetben az, hogy valamiféle alkotmányos monarchia szülessen meg, ahol a király hatalma valóban korlátozva van. S igen szerepet játszik a vallás is, mert Bahreinben a lakosság 70 százaléka síita, míg az uralkodó bin al-Khalifa család a kisebbségben lévő szunnita ághoz tartozik. A síiták több tekintetben el vannak nyomva, így például nem juthatnak vezető tisztségekhez, a jobban fizető állások előlük el vannak zárva, miként a lakhatási és szociális helyzetük is rosszabb. De nem gondolnám, hogy vallási, felekezeti kérdések, feszültségek állnának a tiltakozások hátterében, hanem inkább a megélhetési problémák, és az egyenlő képviselet vágya. (Irán befolyását sem szabad eltúlozni, amit bizonyít az is, hogy a teheráni vezetés nagyon óvatosan és körmönfontan fogalmaz az ügyet illetően. Ami nem is csoda, mert az adott esetben a visszájára is elsülhet.) Az észak-afrikai és perzsa-öbölmenti események összefüggnek, vagy ha úgy tetszik mind résztvevői a „dominónak”. Röviden: A problémák ugyanazok, az eseménysorok hasonlóak, a kimenetel kérdéses. (Hasonló jellegű eseménysorra volt már példa az 50-es években, amikor egyfajta nacionalista forradalmi hullám söpört végig a térségen: kezdődött Iránban, ahol Mohamed Moszadek miniszterelnök államosította az olajipart (1951), majd folytatódott az egyiptomi forradalommal (1952), az iraki monarchia bukásával (1958), s végül megkésve a líbiai forradalommal (1969). A mostani eseménysor a modern kommunikációs eszközök, s a globalizálódott világ eredményeként sokkalta gyorsabb.)

7.) Menekült-kérdés. Ennek milyen kimenetele lehet? Európában már most is rendkívüli gondokat okoz a bevándorlás-kérdés. 

Az afrikai migráció köztudottan már eddig is nagyon leterhelte a mediterrán országokat, Portugáliától Görögországig mindegyik állam küzd az illegális bevándorlással, akárcsak maga az egész Európai Unió. A líbiai eset még inkább középpontba állította ezt a társadalom- és biztonságpolitikai kihívást. Az erőszakos cselekmények miatt már most százezrek mozdultak meg, s vették az irányt a határ felé, hogy elhagyják az országot. A migráció így elsősorban a szomszédos Tunéziát és Egyiptomot terheli. A népmozgást látva szükséges lesz a humanitárius akció megszervezése a határállomásokon, valamint Líbia keleti felében. Minden bizonnyal a dél-európai államok igyekeznek majd megkettőzni a szigort és erőfeszítést, hogy megakadályozzák az illegális bevándorlást (Olaszország bejelentette többet szán költeni a védekezésre). A megélhetési migráció elleni harcot azonban nem a tengeren, vagy a kikötőkben kell megvívni, hanem a szárazföldön, az afrikai kontinensen. Komoly (emberi és anyagi) befektetésekre van szükség, hogy lehetséges legyen a megélhetés a fekete kontinensen is (lásd fair trade)! Érdemes továbbá megemlíteni, hogy feltehetőleg, ha rendeződik a helyzet Líbiában, úgy a menekültek nagy része vissza fog majd térni hazájába, ne feledjük hogy a demokratikus rendszerváltás milyen társadalmi visszaáramlást tud okozni. (S bár nem kellően illik ide a példa, de talán beszédes és meggyőző: a dél-szudáni függetlenségi referendumot követően a külföldre szakadt szudániak körében megkezdődött a hazautazások megszervezése, miként sokan szeretnék kivenni a részüket az ország újjáépítéséből, s hazatérni a szülőföldjükre.)

8.) Mi várható Líbiában? Kadhafi elűzhető? Lehetnek még véres események? Vagy lezárulni látszik a konfliktus?
 

A hetek óta tartó líbiai forrongások kimenetele nehezen jósolható meg, de Líbia 42 éve hivatalban lévő vezetője, Moamer el-Kadhafi egyre szorultabb helyzetben van: elvesztette az ország majdnem felét, ha nem egészét, a meghatározó törzsek támogatását, a hadsereg tábornokainak lojalitását, valamint diplomatáinak, minisztereinek hűségét, az olajmezők feletti kontrollt, s mint látjuk a hidegvérét is (lemészárolja a saját népét!). Egyedül a fizetett zsoldosaira hagyatkozhat, akik zömmel Fekete-Afrikából jönnek, Guineából például. Ők kérdezés nélkül ölnek, s mint látjuk teszik a dolgukat, hajtják végre a parancsokat. (Ne feledjük rettentő szegény és sanyarú sorsú zsoldosokról van szó!) Így alighanem elkerülhetetlen a további vérengzés, már csak azért sem mert Kadhafinak esze ágában sincs lemondani, vagy emigrálni. Nem is igen tehetné, mivel egyrészt nem tölt be semmilyen hivatalos tisztséget, így nemigen mondhat le semmiről sem (ő a forradalom vezére, az ezredes, az őrült kutya – hogy a reagani terminust használjuk), másrészt nincs olyan ország, amely befogadná (a vérengzést követően aligha nézné jó szemmel a nemzetközi közösség, ha valamely állam menedéket adna az ezredesnek). A hatalomhoz ragaszkodva, s kilépési, menekülési útvonalak nélkül úgy vélem, hogy Líbiában még folytatódni fog a vérontás. Már ez eddig több mint ezer halálos áldozatról van szó, a valóságos adatokat azonban nem lehet megbecsülni, igazi népirtás folyik a „tömegdemokráciában”. S noha a nemzetközi közösség lépett, szankciókat fogadott el Kadhafi családjával szemben, csatahajókat vezényelt a térségbe, s folyamatosan az erőszaktól való tartózkodásra és távozásra szólítja fel. De vajon lehet-e döntő hatása annak a döntésnek, amelyet az ezredes bő egy órán keresztül szapult az éves közgyűlésen két évvel ezelőtt? Kadhafit aligha fogják a dorgáló szavak és szankciók jobb belátásra téríteni. De vajon az erőpolitika, vagy az intervenció mennyire lehet sikeres. Az ún. „no-fly zone” (repüléstilalmi övezet) jó ötlet, amennyiben a civil célpontok katonai bombázását akarjuk megelőzni, de rossz annyiban, hogy Kadhafi kezére játszik, amennyiben hivatkozási pontot ad a vezérnek, hogy még meglévő táborát csatasorba szólítsa, s netán növelje még támogatói bázisát. A szárazföldi hadműveletek meg különösen kontra-produktívak lehetnek, főként, ha azt nézzük, hogy a líbiaiak többsége külföldi segítség nélkül, önállóan kívánja rendezni a dolgot (Bár vannak hangok, amelyek a beavatkozást sürgetik). Az ENSZ-hez hasonlóan kérdéses, hogy a másik két szervezet, az Arab Liga és az Afrikai Unió mit tud elérni, egyelőre úgy fest, hogy nem sokat. Előbbi ugyan kizárta az üléseiről Líbiát, de mivel Kadhafi ez eddig is fekete bárány volt nem igen várható komolyabb ráhatás (értsd eddig sem tudtak mit kezdeni vele a kiátkozásokon túl). Az Afrikai Unió esetében már nehezebb a helyzet, lévén, hogy az ezredes segédkezett a szervezet létrehozásában, s kőolajvagyona révén több afrikai államnak is fontos kereskedelmi partnere. Végezetül, vajon kettéválik-e Líbia? Nem gondolnám, ez a mozgolódás ugyanis nem arról szól, hogy a törzsek és az országrészek egymás ellen küzdenek (ez Kadhafi megosztó taktikájának volt a része, de úgy fest nem működik), a régi líbiai zászló lobogtatása egyértelműen mutatja, hogy a nacionalizmus sikeres volt, amennyiben egyben tartotta az országokat, s kiépítette a nemzeti identitásokat, ennek megfelelően, és a tiltakozások okát ismerve-látva nem valószínű az ország felbomlása.