Bezár a bazár

GAZDASÁGI VÁLSÁG IRÁNBAN

Október első két napján az iráni fizetőeszköz, a riál 25 százalékban veszített az értékéből az amerikai dollárhoz képest. Mindez komoly utcai tiltakozó megmozdulásokhoz, illetve a teheráni nagy bazár bezárásához vezetett. A forradalmi vezetés a nyugati országokat teszi felelőssé a kialakult helyzetért, s külső összeesküvésről beszél, a gazdasági elemzők ezzel szemben az iszlám köztársaság, különösen pedig Ahmadinezsád elhibázott gazdaságpolitikájában látják a válságot előidéző okokat.

A teheráni vezetés mindig is igyekezett tagadni, hogy a nyugati szankciópolitika bármilyen negatív hatással lenne az iráni gazdaságra (mivel az a gyengeség egyértelmű beismerése lett volna), valójában azonban a washingtoni és brüsszeli büntető-intézkedések igencsak kellemetlenül érintik az iszlám köztársaságot, mint ahogyan komoly szerepet játszanak a jelenlegi pénzügyi válságban is.

Először is, a nyugati embargó eredményeként Irán egyre nehezebben tudja eladni fekete aranyát a világpiacon. Mindez azért fontos, mert az iráni költségvetés jelentős részét az olajbevételek teszik ki (az iráni export-bevételek közel 80 százalékát az olajipari termékek adják). Magyarán, annak köszönhetően, hogy az iráni olaj-szállítások a tavalyi évhez képest majd felével estek vissza (kettő helyett már csak egymillió hordót exportál naponta), a teheráni vezetés „pénztárcájából” dollár milliárdok hiányoznak havonta. Ráadásul a fennmaradó ügyletek többnyire barter módon köttetnek: Kína árucikkekkel, India élelmiszerrel, Törökország pedig arannyal fizet. Vagyis, Teherán nem jut kemény-valutához.

Másodszor, a pénzmozgások szankcionálásával Irán számára mindenféle kereskedelmi tranzakció megdrágult. A nyugati nyomásgyakorlás részeként lényegében lekapcsolták a SWIFT rendszeréről, ami kvázi lehetetlenné tette a nemzetközi átutalásokat. Bár a teheráni vezetés továbbra is talál kerülő utakat, ez azonban rendkívül időigényes és költséges folyamat, különösen, ha azt nézzük, hogy az ország erősen import-függő, legyen szó élelmiszerről, benzinről, vagy éppen technikai eszközökről. Ráadásul az embargó kapcsán foganatosított pénzügyi szankciók miatt most lényegében Iránnak kell állnia az olaj-szállítások költségét is, így például a tankerek működtetését és a szállítmányok biztosítását.

Végezetül, nem feledkezhetünk meg a szankciók pszichológiai hatásáról sem. A jelenlegi helyzet kialakulásához ugyanis az vezetett, hogy a büntető-intézkedések életbe lépését követően, de még inkább a kormányzat elhibázott válaszlépéseit látva megrendült a bizalom a központi bank válságkezelő képességében. Egyfajta pánik lett úrrá a lakosságon, ahogyan Teherán-szerte mondják: „manapság a riál olyan megbízhatatlan, hogy csakis az aranyra és a külföldi valutára lehet támaszkodni”. Ennek megfelelően, aki tehette, az igyekezett az elmúlt hónapokban a pénzét dollárra váltani, vagy éppen ingóságokba fektetni (a tavaly még pangó ingatlan-piac ebben az évben újult erőre kapott).

Noha a nyugati szankciópolitika kétségkívül szerepet játszik az iráni gazdaság „gyengélkedésében”, az infláció elszabadulásának hátterében azonban mégsem csak ez áll. A kialakult helyzetért az elmúlt három évtizedben követett rossz gazdaságpolitika, különösképpen pedig a Mahmúd Ahmadinezsád vezette adminisztráció elhibázott populizmusa, s az állami szereplők nyerészkedése a felelős.

Irán gazdasági gondjai messzire nyúlnak vissza és igencsak sokrétűek. A kőolaj világpiaci árától függő költségvetés, a túlburjánzó állami korrupció, valamint a nagymértékű külföldi import, akárcsak a sah rendszerében, most is komoly problémát jelent a vezetésnek. Hasonlóképp a két számjegyű infláció sem számít újdonságnak az iszlám köztársaságban (az elmúlt évtizedben szinte megszokottá vált). Csakhogy amíg a vezetés korábban ügyesen lavírozott a problémák közepette, addig most sorra halmozza a rossz döntéseket. Ahmadinezsád hivatalba lépése óta számtalan hibát vétett, a túlzott költekezéssel, a hitelek megemelésével, majd a kamat-hozamok csökkentésével nagyban hozzájárult a válság kialakulásához.

A „Doktor” irányította gazdaságpolitika sikertelenségét jól bizonyítja a kudarcba fulladt ártámogatási reform (a parlament a napokban hivatalosan is nemet mondott a program folytatására). Ahmadinezsád kormányzata egyfelől csökkentette az alapvető fogyasztási cikkek állami szubvencióját, másfelől a társadalmi tiltakozást elkerülendő készpénz-kifizetésekkel kárpótolta a rászorulókat. Csakhogy a kiskapukra szakosodott iráni társadalomban lényegében mindenki segélyezetté vált. Ezzel pedig nem csak a forgalomban lévő pénzösszeg gyarapodott, hanem az infláció is növekedett. Az intézkedésből befolyó többletbevételeket ráadásul nem forgatták vissza a gazdaságba, s így a termelés is csökkent.

A dollár hivatalos és „szabadpiaci” árfolyama között – majd egy évtized után – tavaly év végén különbség mutatkozott. Az aránytalanságot kiegyensúlyozandó a központi bank előbb januárban 18 százalékkal leértékelte a nemzeti fizetőeszközt, majd látva, hogy ez nem elegendő az árfolyam szinten tartásához, márciusban visszatért a kétszintű árfolyam-szabályozáshoz: egyfelől az alapvető cikkek kereskedelmét elősegítendő mesterséges árfolyamot állapított meg, másfelől pedig a valós árhoz közelebb fekvő „luxus” árfolyamszintet írt elő. A kedvezményes dollárhoz hozzáférők (pl. a Forradalmi Gárda tagjainak) spekulációja ezt követően csak még inkább felhajtotta a „zöldhasú” feketepiaci árát.

Teherán a helyzet megoldása érdekében igyekszik minden erejével fenntartani a dollár kedvezményes árfolyamát, és azt ösztönzőként használva lecsillapítani a bazárban, a kereskedők körében felforrósodott indulatokat (ők csak a szabadpiacról juthattak dollárhoz). Hiszen tudja, hogy a befolyásos intézménnyel való konfrontáció széleskörű társadalmi tiltakozást eredményezhet. A valutatartalékok ilyen jellegű felhasználása azonban hosszabb távon rendkívül drága mulatságnak számít, sikeressége pedig nagyban függ az olajeladások zavartalanságától és a valutakészletek pótlásától. Mindez a külső környezetet, az egyre erősödő nemzetközi nyomásgyakorlást látva egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak.

Az iráni gazdaság siralmas állapotban van, mindezt jól szemlélteti, hogy a gyümölcs és a csirke utoljára az Irakkal vívott háború éveiben volt olyannyira drága, hogy „luxuscikknek” számítson. A társadalmi közhangulat azonban korántsem olyan szolidáris a vezetéssel, mint amilyen a 80-as években volt, sőt éppen ellenkezőleg. Az elit tagjai mutogathatnak egymásra, meg a „Nagy Sátánra”, az irániak körében a vezetés elvesztette a legitimációját, amennyiben a politikai és polgári szabadságjogaik mellett most már a gazdasági szabadságuktól is megfosztva érzik magukat. Az iráni vezetés ezzel olyan belső problémát generált, amely mindenféle külső fenyegetésnél nagyobb veszélyt jelenthet a rezsim továbbélésére.

Irán és a globális pénzügyi válság

VAJON VAN-E ALAPJA A TEHERÁNI ÖRÖMKÖDÉSNEK?

Az egyre mélyülő pénzügyi világválság kapcsán szinte valamennyi nemzet politikai vezetését és társadalmát aggodalom tölti el a gazdaság jövőjét illetően, egy ország azonban ünnepelni látszik a viszontagságos idők közepette is. Irán vezetői kárörömmel figyelik az eseményeket, amelynek rövidtávon talán meg is vannak az alapjai, hosszútávon azonban az „örömködés” könnyen „jajveszékelésbe” csaphat át. A gazdasági világválság hatásai elől ugyanis az Iszlám Köztársaság sem menekülhet.

„Nagyon boldogak vagyunk, hogy az amerikai gazdaság bajban van, a kormányzat elhibázott döntéseinek árát fizetik meg most. Isten megbüntette őket.” – fogalmazott Ahmad Dzsannati ajatollah, a síita klérus erősen konzervatív szárnyának, és a nagyhatalmú Őrök Tanácsának a vezetője. Hasonló kárörömmel nyilatkozott Mahmud Ahmadinezsád, köztársasági elnök is. S valóban, most úgy tűnik, hogy Irán a nemzetközi szankciók szorításának köszönhetően a partvonalról figyelheti a nyugati világban jelentkező gazdasági recessziót. A teheráni tőzsdén alig változtak az árfolyamok a hitelválság kirobbanását követően, a brókerek figyelmét inkább a kormányzat privatizációs tervei és egyéb belpolitikai faktorok kötötték le. (Mindez nem is meglepő, hiszen az iráni tőzsde inkább politikáról, mintsem gazdaságról szól.) Ráadásul Irán továbbra is az egyetlen olyan ország a világban, ahol a bankoktól olcsón lehet hitelt felvenni, majd az összeget ugyanazon banknál lényegesen kedvezőbben lehet lekötni!

Valójában azonban az amerikai pénzügyi válság közvetlenül Iránra gyakorolt hatása sokkalta fájdalmasabb lehet, mint azt elsőre gondolnánk, hiszen a válság továbbgyűrűzik a kőolaj- és földgázszektorba, ahonnan az iráni költségvetés bevételeinek jelentős része is származik. Az iráni gazdaság diverzifikációjára ugyanis ez idáig nem került sor, éppen ezért az továbbra is erősen függ a kőolaj- és földgázipartól. (Exportbevételeinek közel 82 százalékát a földgáz- és kőolajeladások alkotják!) A kőolaj világpiaci árának folyamatos csökkenése pedig komoly bevétel-kiesést eredményezhet (Ha az iráni olaj hordónkénti ára 75-80 dollár körül alakul, úgy a költségvetés éves szinten közel 50 milliárd dollárt fog veszíteni!), emellett pedig számos egyéb kedvezőtlen következménnyel is járhat: megszaporodhat a gazdasági problémák száma, növekedhet az árfolyam-ingadozás, emelkedhet az inflációs ráta, tovább szélesedhet a már amúgy is széles társadalmi szakadék, valamint erősödhetnek a szociális problémák.

Káröröm ide vagy oda, a válság jelei már most is tapasztalhatóak az Iszlám Köztársaságban. Így például a fiatalok körében elképesztő méreteket öltött a munkanélküliség (~20%), erősen emelkedtek a mindennapos fogyasztási cikkek árai, ugyanakkor csökkent a vásárlóerő, amit egyértelműen bizonyítanak a Teherán szerte üresen álló újonnan készült apartman-házak. A gazdasági nehézségek pediglen könnyen társadalmi és politikai bonyadalmakat generálhatnak. (Ne feledjük, az 1979-es forradalmat megelőzően is volt egy olajárrobbanás, amit akkor a sahnak nem sikerült hatékonyan meglovagolni!) Mindenesetre, a jövőre esedékes elnök-választás előtt, már most a gazdaság számít a legfontosabb kérdésnek, mint ahogyan ezt a parlament által nyáron végzett közvélemény-kutatás is bizonyítja: a megkérdezettek 90 százaléka az inflációt és a magas árakat, 83 százaléka a lakhatási gondokat, 78 százaléka a munkanélküliséget, 72 százaléka pedig az aránytalan és igazságtalan jövedelmeket tekinti a legégetőbb problémának. Ugyanezen közvélemény-kutatás emellett arról is megkérdezte a polgárokat, hogy vajon a nukleáris program kapcsán életbe léptetett nemzetközi szankciók felelősek-e az ország gazdasági nehézségeiért. A kérdésre a válaszadók 32 százaléka igennel, 29 százaléka pedig nemmel válaszolt. Ahmadinezsád tehát gondban lesz, ha az iráni választók a gazdasági teljesítmény alapján voksolnak majd jövő júniusban.

A jelenlegi gazdasági világválság azonban egyetlen pozitívummal mindenképpen szolgálhat a teheráni vezetés számára. A pénzügyi nehézségek közepette ugyanis aligha valószínű, hogy Washington a közeljövőben újabb költséges háborúba bocsátkozik majd. S bár az iráni nukleáris engedetlenség kapcsán gyülekező amerikai katonai viharfelhők most kétségkívül eloszlani látszanak, de Irán mégsem dőlhet hátra kényelmesen. A kőolaj árának tartós csökkenése alapjaiban változtathatja meg a nemzetközi helyzetet. Ez eddig ugyanis az Iránnal folytatott nemzetközi birkózásban a Nyugat számára az olajárak esetleges egekbe szökése jelentette a legnagyobb kényszert és visszatartó erőt. Most azonban úgy tűnik, hogy a nemzetközi trendek közepette erre nem sok az esély, mindez pedig új lehetőségeket jelenthet az iráni atomkérdés rendezését illetően.

Az ajatollahok akármennyire is ünneplik a globális kapitalizmus válságát, ugyanez a válság előbb-utóbb az iszlám köztársaságra is vissza fog csapni. Ha pediglen a kőolaj világpiaci ára tartósan 60 dollár alá esik, úgy a forradalmi vezetésnek mindenképpen lefagy majd a mosoly az arcáról.

AZ IRÁNI GAZDASÁGPOLITIKA FOLYAMATOS KUDARCA

Noha a jelenlegi gazdasági nehézségekért sok tekintetben csakugyan Mahmud Ahmadinezsád hibáztatható, de valójában a gazdasági félretervezés egyáltalán nem számít újdonságnak Irán történelmében. Legyen szó akár a monarchikus berendezkedésről, vagy éppenséggel az iszlám köztársaság rendszeréről. A kiszámíthatatlan pénzügyi politikáknak köszönhetően mindkét esetben sikerült elszalasztani az ország hatalmas gazdasági potenciáljában rejlő lehetőségeket. A sah gazdasági növekedést szorgalmazó törekvései 1973 után zátonyra futottak, a növekedés megakadása és a társadalmi problémák erősödése pedig kikövezte az 1979-es forradalomhoz vezető utat. A forradalmi elit hatalomra kerülésével az ún. „harmadik világbeli szocializmus” elemei jelentek meg a gazdaságban, amelynek következménye gazdasági visszaesés lett, amit ráadásul tovább fokozott az Irakkal folytatott költséges háború. A konfliktus lezárulása után ugyan megkezdődött a gazdaság rekonstrukciója, s korlátozott piaci reformokat is bevezettek, de azok csak mérsékelt eredményt értek el, a gazdasági növekedés pediglen nem tudott lépést tartani a népességrobbanás jelentette problémával. Mindennek következtében az életszínvonal alig haladja meg a forradalom előtti szintet, s az iráni gazdasági szakembereknek most ugyanazon nehézségekkel kell szembenézni, mint egykoron a sah tanácsadóinak. Ha az olajbevételek a múltban szűkösebbek, avagy korlátozottabbak lettek volna, úgy a teheráni vezetés már korábban meghozta volna azokat a strukturális reformokat, amelyekre a gazdaság hosszú távú működőképessége kapcsán szükség lenne. Ezzel szemben, végül az ideológia diadalmaskodott a gazdasági észérvek felett, s a magas olajbevételekre úgy tekintettek, mint amely képes lehet eltartani a forradalmi rendszert. S bár a fekete arany a múltban már több ízben is „gazdasági mentőövet” jelentett a politikai vezetésnek, most mégis úgy tűnik, hogy hibás elgondolás kizárólag csak a kőolaj- és földgázeladásokból befolyó jövedelmekre támaszkodni! A gazdaság diverzifikálása nélkül a forradalmi elit előbb vagy utóbb könnyen bajba kerülhet, a társadalmi elégedetlenség nyomán ugyanis megrendülhet a jelenlegi rendszer legitimációja, mindez pedig egy újabb tömegmozgalmat – és rezsimváltást – hívhat életre.

GAZDASÁGI MUTATÓK

Lakosságszám: 78,9 millió fő; Városlakók száma: 49,6 millió fő; Munkaképes lakosságszám: 23,5 millió fő; Munkanélküliségi ráta: 9,6% (20,3% a 24 év alattiak körében!); Népességnövekedés: 1,0%; GDP (árfolyam): 259.562 milliárd dollár; GDP növekedés: 5,8%; GDP (vásárlóerő-paritás) 755.149 millió dollár; Hazai kereslet-növekedés: 6,5%; GDP / fő (árfolyam): 3.659 dollár; GDP / fő (vásárlőerő-paritás): 10.654 dollár; Inflációs érték: 14,7%;Folyó fizetési mérleg egyenlege: 6,1%; Dollár valuta-árfolyam: 9.281 riál = 1 dollár; Közvetlen külföldi befektetés mértéke: 0,3%.

KÜLKERESKEDELMI MUTATÓK

A főbb export-termékek: kőolaj és földgáz (82,7%), kémiai és petrolkémiai termékek (3,8%), szárított gyümölcsök és magvak (2,1%); A főbb esport-partnerek: Kína (14,5%), Japán (13,3%), Törökország (7,7%), Olaszország (6,6%); A főbb import-termékek: nyersanyagok (46,2%), termelési eszközök (34,7%), fogyasztói javak (19,0%); A főbb import-partnerek: Kína (14,3%), Németország (9,8%), Egyesült Arab Emírségek (8,4%), Dél-Korea (5,9%); Olaj-kitermelés mértéke: 4,4 millió hordó naponta (2006).

Indonézia Szuharto után (1.0)

INDONÉZIA A FEJLŐDÉS KERESZTAPJÁNAK HALÁLA UTÁN

Tegnap, 86 eves koraban elhunyt Hadzsi Muhammad Szuharto, a fuggetlen Indonezia masodik elnoke. Ezzel eldolni latszik a vita, amely mar hetek ota megosztja az indonez tarsadalmat. Nevezetesen, hogy felelossegre vonjak-e az ex-elnokot, a multban elkovetett korrupcios ugyei miatt, avagy rossz egeszsegugyi allapotara tekintettel reszesitsek amnesztiaban. A karizmatikus vezetonek cseppet sem tekintheto Szuharto 32 eves elnoksegenek hagyateka azonban minden ketseget kizaroan meg sokaig borzolni fogja a kedelyeket a 240 millios delkelet-azsiai orszagban.

Szuharto a hadsereg parancsnokakent 1965-ben puccsal vette at a hatalmat, es ezt kovetoen egeszen az 1997-es azsiai penzugyi valsagig gyakorolt sikeres egyeduralmat az orszagban. Az elnoki pozicio megszerzesevel parhuzamosan, majd pediglen azt kovetoen komoly hadjaratot folytatott a kommunista ertelmiseg ellen. Nehany honap leforgasa alatt kozel felmillio embert meszaroltak le, s majd ketszazezret bortonoztek be minden jogi procedura nelkul. Ennel sulyosabb pogromokra a tersegben csak a voros khmerek uralta Kambodzsaban kerult sor. Az okozott trauma pedig mind a mai napig jelen van a fejekben, nincs olyan indonez csalad, amelyet ne erintettek volna a szomoru esemenyek. Sokak szamara pedig meg napjainkban is nehezseget okoz, hogy valamelyik felmenojuk anno baloldali szimpatizans volt. Indoneziaban a diszkriminacio nagyaparol apara, aparol pedig fiura szall.

A titkosszolgalatok hatekony tevekenysegenek koszonhetoen kiepulo uj rendszerben a stabilitas ervenyesult. Mindehhez sikeresen jarult hozza az Egyesult Allamok hathatos tamogatasa is. A hideghaboru korszakaban a kommunista fenyegetessel szemben ugyanis Washingtonnak hu szovetsegesekre volt szuksege a tersegben, kulonosen a vietnami konfliktus elmelyuleset kovetoen. A magat, a szegenyek partfogojakent feltunteto (magat egyszeruen csak a “fejlodes apjakent” titualta) Szuharto rendszernek tovabbi biztos alapot jelentett az 1970-es evek elejen kibontakozo olajvalsag, amely a kulso tamogatasokkal egyuttesen hosszutavon biztositotta az orszag gazdasagi fejlodeset es politikai stabilitasat. Az igeretekkel ellentetben azonban csak kevesen reszesulhettek a pozitivumokbol, kiepult a patronazs rendszer es intezmenyesult a korrupcio, amelyek meg napjainkban is a legfobb problemat jelentik Indoneziaban. A Szuharto csalad meggazdagodasara az 1997-es valsagot kovetoen derult feny, ami egyben az elnok bukasat is eredmenyezte.

Szuharto ugyan onkent tavozott az orszag elerol, s azt kovetoen vallalta a politikai szamuzetest is, elnoksege azonban sokak szamara fajdalmas emlek, csaladjanak meses gazdagsaga pedig mindemellett sokakban visszatetszest is kelt. Nem veletlen tehat, hogy halalat kovetoen nem borult gyaszba az indonez tarsadalom, es nem allt meg az elet sem az orszagban. S bar valojaban a munkassagat a legtobben igencsak kozombosen itelik meg, bizonyos tekintetben megis nagy azsiai vezetonek tekintheto, igaz szamos ellentmondassal. Igy peldaul kivezette orszagat a hatvanas evek gazdasagi valsagabol, helyette azonban ujabb problemakat generalt. Igyekezett Indoneziat tavol tartani a regionalis konfliktusoktol, de ugyanakkor kemeny kezzel lepett fel az etnikai szeparatistakkal szemben, 1975-ben meg haboruba is keveredett az onnalosodasra torekvo Kelet-Timorral. Azonban amig az olyan orszagok, mint peldaul Jugoszlavia, darabokra hullottak, Szuhartonak sikerult a sokszinu szigetvilagot egyben tartania, s Kelet-Timor elszakadasat nem kovettek ujabb levalasok.

Az elnok, akit a Transparency International nevu szervezet minden idok legnagyobb kleptokratajanak belyegzett, regnalasa alatt ketseg kivul a legnagyobb hatalommal rendelkezett orszagaban, eletet azonban betegeskedve, a vilagtol elvonulva, az ujonnan formalodo demokratikus Indoneziatol eltavolodva vegezte be. Az utca emberet figyelve pedig nem valoszinu, hogy sokaknak hianyozni fog majd. A serelmek es problemak azonban tovabbra is meghatarozzak majd az indonez mindennapokat.