Irán Voks 2013

IRÁN ELNÖKÖT VÁLASZT…

A mai napon irániak tízmilliói járulnak a szavazóurnák elé, hogy arról döntsenek ki lépjen az elnöki posztról most leköszönő Mahmúd Ahmadinezsád helyébe. Az elnökválasztás első pillantásra – és a négy évvel ezelőtti eseményekre visszaemlékezve – lefutottnak tűnik, mint ahogyan ismert az is, hogy az iráni hatalmi felépítményben a köztársasági elnök csak másodhegedűs lehet a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah mellett. A soron következő voksolás azonban mindezek ellenére izgalmasnak és egyben megjósolhatatlannak ígérkezik, alighanem csak a második körben fog eldőlni, hogy a két állva maradt jelölt közül ki lesz az iszlám köztársaság új elnöke. Azonban bárki is nyerje meg a voksolást, egy biztos, a győztes személye jelzésértékű lesz a tekintetben, hogy Teherán az elkövetkezendő években milyen politikát kíván majd követni, legyen szó akár a nukleáris ügyekről vagy éppenséggel a gazdasági és társadalmi kérdésekről.

Elnök és választás az iszlám köztársaságban

Az Iráni Iszlám Köztársaság rendkívül egyedi és összetett politikai berendezkedéssel bír, amennyiben a síita vallási tanításokat és az európai parlamentarizmus elemeit igyekszik összevegyíteni egymással. A gyakorlatban egyszerre érvényesül a Ruhollah Khomeini ajatollah által elképzelt iszlám kormányzás gondolata („a csalhatatlan jogtudós uralma”), valamint a republikanizmus és a népképviselet eszméje („az 1831-es belga alkotmány szellemisége”). Az iszlám köztársaság eltérő államszervezési elveinek köszönhetően egyfajta párhuzamosság alakult ki: az iráni politikai rendszerben minden demokratikus (választott) elemnek megvan a maga antidemokratikus (kinevezett) párja. A közvetlenül választott parlament mellett például ott van a felülről kinevezett Őrök Tanácsa, ami nem csupán második kamaraként működik, hanem egyfajta választási bizottságként és alkotmánybíróságként is funkcionál. Hovatovább az isteni és népszuverenitás problémáját jól szimbolizálja a teológiailag legitimált legfőbb vezetői tisztség és a választott köztársasági elnöki pozíció szembenállása is.

Az államfői tisztség csak a második legfontosabb pozíciónak számít az iszlám köztársaságban. Bár a stratégiai döntések meghozatalában és a főbb irányelvek maghatározásában nem ő dönt, de a politika mindennapi irányításában, az ország nemzetközi porondon való képviseletében, a gazdaság- és a külpolitika levezénylésében, vagy éppenséggel a költségvetés meghatározásában ugyanolyan szerepet játszik, mint a parlamentáris demokráciákban a miniszterelnök. A közvetlen választás eredményeként ráadásul komoly legitimációval rendelkezik, de ami még ennél is fontosabb, hogy igen széles körben gyakorolhatja a kinevezési és felügyeleti jogkörét. Ha pedig végigtekintünk az elmúlt évek-évtizedek elnökségein, akkor láthatjuk azt is, hogy az elnökök így vagy úgy, de mindig befolyásolták a politika alakulását, és „nyomot hagytak” magán az iszlám köztársaságon is (gondoljunk csak Mohammad Khatemi reformkurzusára és a megszerzett „kis szabadságokra”, vagy Ahmedinezsádra és a „megállíthatatlan nukleáris expressz” okozta nemzetközi elszigetelődésre).

Az iráni elnökválasztás menete-módszere leginkább a francia államfőválasztásra hasonlít: a szavazásra jogosult, 18. életévüket betöltött irániak kétfordulós, ún. „abszolút többségi” rendszerben döntenek a köztársasági elnök személyéről. Más szóval, ha az első fordulóban a jelöltek közül senkinek sem sikerül a szavazatok több mint felét megszereznie, úgy a két legtöbb szavazatot kapott aspiráns között (egy héttel később) második fordulót rendeznek. Csakhogy Iránban nem lehet akárkiből elnökjelölt, szigorú ellenőrzésen kell átesnie minden kandidálónak (mint ahogyan az most is látható volt, a több mint 600 jelentkezőből végül csak nyolc jelöltet hagyott indulni a nagyhatalmú Őrök Tanácsa). Az iráni voksolás tehát inkább „szelekció”, mintsem valódi szavazás, ráadásul az elnökjelöltek kampány-lehetőségei sem azonosak (a reformpárti Mohammed Reza Aref választási kampányfilmjét például egyszerűen „lekeverték” az állami tévében). Az elnöki referendum ugyanakkor fontos szerepet játszik a napirend „tematizálásában” és a frakcióharcok „intézményesítésében”.

Voksolás válságos körülmények közepette

Az elnökválasztásra igen nehéz-viszontagságos helyzetben kerül sor. A 2009-es tiltakozás, a „zöld mozgalom” véres leverése sokaknak él még mindig élénken az emlékezetében – a több hétig tartó tüntetéssorozat az iszlám köztársaság történetének legkomolyabb válságát eredményezte. A legfőbb vezetésnek ugyan sikerült úrrá lennie a forrongásokon, de a rendszer legitimációja erősen sérült, társadalmi támogatottsága pedig vészesen lecsökkent (egy felmérés szerint az irániak több mint 60 százaléka politikai és társadalmi reformokra vágyik – különösen a lakosság közel kétharmadát kitevő 30 év alatti korosztály). A vitatott elnökválasztás ráadásul nem csak a lakosság tiltakozását-elutasítását váltotta ki, hanem a politikai frakciók közti harcokat is felerősítette. A táborok közti adok-kapok pedig azóta nem, hogy enyhült, hanem éppen ellenkezőleg, Ahmadinezsád aktivitásának köszönhetően még inkább elmélyült. Mindezt a 2012-es parlamenti voksolás jól szemléltette, a klasszikus reformer-konzervatív vitán túllépve, magán a konzervatív táboron belül zajlott a verseny: Ahmadinezsád hívei mérkőztek meg Khamenei ajatollah konzervatív támogatóival.

A társadalmi elutasítás mellett a gazdaság katasztrofális állapota jelent komoly problémát, ami nem csupán újabb tiltakozást robbanthat ki, hanem a jövőben megnehezítheti a konzervatív tábor hatalom-stabilizációs terveit is. Elemzők szerint a jelenlegi helyzet még az 1979-es forradalmat megelőző állapotoknál is rosszabb, s valóban az adatok magukért beszélnek: az ország olajeladásai 40 százalékban csökkentek, a munkanélküliség hivatalosan 12 százalékos, míg az infláció 30 százalék körül mozog – a gyakorlatban azonban mind munkahely-hiány, mind pedig a riál értékvesztése jóval nagyobb, illetve magasabb (utóbbi egyes becslések szerint 50%). A hétköznapi példák pedig még a statisztikáknál is beszédesebbek, amikor a teheráni járókelőket (egy videó-projekt keretében) arról kérdezték, hogy milyen vágyuk van, a válaszadók közül sokan voltak, akik a pénzügyi helyzetükben kívántak javulást. Szó, ami szó, Iránban rendkívül megdrágult az élet, még az alapvető fogyasztási termékek ára is megduplázódott, a hús pedig megfizethetetlen luxuscikk lett.

Végül, de nem utolsó sorban, a nemzetközi környezet sem kedvező a forradalmi vezetés számára. Az USA irányításával egyre kiterjedtebbé válik a szankciós-politika, ami kedvezőtlen hatással van az ország gazdasági teljesítményére (csökken az olajbevétel és szűkül a pénzügyi mozgástér). A Szenátus döntése értelmében pedig még mindig napirenden van a katonai csapás lehetősége is. A nyugati büntetőintézkedések fokozódásánál azonban sokkalta nagyobb problémát jelent az „arab tavasz”, amely eseménysor a gazdasági helyzetet és a társadalmi hangulatot tekintve könnyen „beköszönthet” az iszlám köztársaságban is. Ráadásul az elmúlt másfél évben Irán közel-keleti pozíciója is gyengült: az arab forradalmak kikezdték Teherán népszerűségét, amennyiben elutasították az iszlám köztársaság autoriter modelljét, még inkább a szíriai kormányerőknek nyújtott „segítségét”. S ha körbetekintünk, Irán körül igazi „demokratizálódási láz” van kibontakozóban: Pakisztánban első ízben került sor békés hatalomváltásra, míg Törökországban az egyszerű parkvédő tiltakozásból komoly kormányzat-ellenes tüntetés bontakozott ki.   

a forradalom „felfalja” a saját gyermekeit?

A forradalmi vezetés a voksolást illetően kettős szorításban van, egyfelől nem hagyhatja, hogy a négy évvel ezelőtti események megismétlődjenek, másfelől nem engedheti meg azt sem, hogy a választások olyan jelölt győzelmét hozzák, aki nem megkérdőjelezhetetlenül lojális a legfőbb vezető iránt. Éppen ezért igyekezett gondosan előre megtervezni a választást: egyrészt az állami cenzúrát korábban nem tapasztalt fokozatra kapcsolta (ellenzéki újságírókat és értelmiségieket állítottak elő és börtönöztek be, s természetesen korlátozták a kommunikációs szolgáltatásokat is), másrészt pedig már az elnökjelöltek szelektálásakor arra törekedett, hogy kizárja azokat a személyeket, akik komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkezve veszélyeztethetik a voksolás kedvező kimenetelű végeredményét. Khamenei és Ahmadinezsád szembenállását ismerve, szinte borítékolható volt, hogy Rahim Mashai-t, a „Doktor” pártfogoltját nem hagyják elindulni a választáson, de Hashemi Rafszandzsáni regisztrációs kérelmének elutasítása mindenképpen meglepetés volt, s korántsem biztos, hogy jó döntés.

Rafszandzsáni félreállítása nagy horderejű ügy, amennyiben a „multi-milliárdos molla” (így csúfolják, hiszen ő az egyik leggazdagabb iráni) szinte valamennyi fontosabb hatalmi pozícióban megfordult már, ráadásul az 1979-es forradalomnak, az iszlám köztársaság megszületésének kulcsfontosságú szereplője, hovatovább az államalapító Khomeini ajatollah jó barátja, s hű szövetségese volt. Kizárása a versenyből súlyos üzenetet hordoz magában, azt hogy a forradalmi elit tovább szűkül Khamenei ajatollah körül, s hogy a jelenlegi iszlám köztársaság már nem olyan, mint ahogyan azt 1979-ben megálmodták, s papírra vetették. Egyre inkább hasonlít egy autoriter rendszerre, ahol a voksolás nem a nép, hanem az vezető elit döntése. Ahogyan a népszerű Montazeri-idézet szól: „ez a rendszer már se nem iszlám, se nem köztársaság”. Rafszadzsáni kizárását a magas korával indokolták, ennyire idősen már nem lehet képes ilyen fontos tisztség betöltésére, mindez azért ironikus, mert például az Őrök Tanácsában két nála idősebb személy is aktívan tevékenykedik.  

Az igazság az, hogy Hashemi Rafszandzsáni igazi „nagyágyú”, aki rengeteg embert tud megmozgatni (mint ahogyan tette azt 2009-ben – ő volt az ellenzéki Mir Hosszein Múszavi legfőbb támogatója), s aki a politikai életben széles körében elfogadott személyiség, vagyis komoly kihívó lehetett volna a kiszemelt jelöltekkel szemben. Diszkvalifikálása érthető, de a döntés könnyen a visszájára sülhet el, hiszen az csak tovább rombolhatja az iszlám köztársaság amúgy is gyenge támogatottságát. Ráadásul az indulástól eltiltott Rafszandzsáni – Khatemivel karöltve – felsorakozott a „reformer jelöltnek” kikiáltott Haszan Rohani mellett, aki ennek köszönhetően a „konzervatív favorit”, Szaid Dzsalili egyik legfőbb kihívójává lépett elő. E tekintetben találó a teheráni közmondás: „a jelöltséget meg lehet tagadni, de a politikát a pénz mozgatja, Rafszandzsáninak pedig bőven van belőle.” A kérdés ez után már csak az, hogy vajon a lakosság körében mennyire lehet népszerű a konzervatívból „liberálissá lett” egyházfő, s hogy tényleg beelőzheti-e a központi versenyzőket?

Jelöltek – támogatók: mond, te kit választanál?

Az előzetes szelektálást és a visszalépéseket követően hat elnökjelölt küzdhet meg az iráni polgárok szavazataiért. Négyen a konzervatív táborhoz, a legfőbb vezetőhöz kötődnek, míg a reformer Haszan Rohani mellett van még egy független jelölt, Mohammad Karazi (aki valójában szintén a konzervatív tábort erősíti). A jelöltek közül minden kétséget kizáróan a nukleáris főtárgyalóból lett elnökjelölt, Szaid Dzsalili számít a legesélyesebbnek. Ő az, aki a leginkább megfelel Khamenei ajatollah elvárásainak és igényeinek („olyan köztársasági elnökre van szükségünk, aki kellő határozottsággal lép fel az ország ellenségeivel szemben” – Dzsalili ezen irányú rátermettségét a nukleáris tárgyalások során már egyértelműen bizonyította), sőt olyan mintha a kampányának központi szlogenjét is a legfőbb vezető találta volna ki („az ellenállás a siker kulcsa” – hangzik a Dzsalili-féle jelszó). A konzervatív társadalmi körökben nagy népszerűségnek örvend, és hozzáértő szakembernek tartják, tradicionális értékrendjével és mély vallásosságával szinte minden bizonnyal sok szavazatra számíthat (a disszertációját például Mohamed próféta külpolitikájáról írta).

A konzervatívok három további jelöltjét sem szabad azonban leírni, hiszen mindegyikőjüknek komoly támogatottsága van a tradicionális társadalmi körökben és szinte kivétel nélkül jó viszonyt ápolnak a legfőbb vezetővel. E tekintetben Mohszen Rezai, az „örökös” elnök-aspiráns tekinthető a leggyengébb láncszemnek, ugyanis a szóbeszéd szerint ő az, akit a legkevésbé favorizál Khamenei ajatollah. Ali Akbar Velajáti, ezzel szemben régi és megbízható kollégája, külügyminisztere volt 1981 és 1997 között, csakhogy éppen ezért sokan inkább diplomataként, mintsem politikusként tekintenek rá, aki a bazár gazdag kereskedőinek szavazatát ugyan még megszerezheti, de aligha versenghet Dzsalili népszerűségével és támogatottságával. A negyedik jelölt azonban akár meglepetést is okozhat, Mohammad-Baker Kalibaf, aki magát a XIX. századi modernizáló perzsa vezérhez, Amir Kabirhoz hasonlítja, s aki Teherán főpolgármestereként igen nagy ismertséggel bír (és nem csak a fővárosban), igazi erősségét azonban az adja, hogy a Forradalmi Gárda több parancsnoka is nyíltan mellette tette le a voksát.

A reformpárti jelöltnek, Haszan Rohaninak szintén van esélye a győzelemre, különösen a két ex-elnökkel és azok támogatóival a háta mögött. Ehhez azonban arra lenne szüksége, hogy a rendszerrel elégedetlen polgárok minél nagyobb számban vegyenek részt a voksoláson, no meg persze arra, hogy ne manipulálják az elnökválasztás végeredményét. S persze a reformpárti elnökségre visszagondolva Rohani megválasztása esetén lényegében ugyanazon intézményi korlátokkal találná szemben magát, mint anno Khatemi elnök. (A keserű tapasztalat mellett éppen ez a realizmus az, ami visszatarthatja a reform-szimpatizánsokat a szavazástól.) Természetesen nagy kérdés az is, hogy az önálló elnökjelölt indításának lehetőségétől megfosztott Ahmadinezsád és csapata hogyan, illetve kire fog szavazni, vajon melyik konzervatív jelöltet fogják támogatni, vagy inkább a reformisták bevett eszközéhez folyamodnak, és ezúttal ők fogják bojkottálni a köztársasági elnökválasztást? A „Doktor” vezette csoport kiesésével most úgy fest, hogy kétszereplősre redukálódott a verseny: az egyik oldalon állnak Khamenei jelöltjei (ún. „2+1 koalíció”), míg a másik oldalon az ellenzéket egyedül képviselő Rohani.   

napirend: Nukleáris tárgyalások és a dinnye ára

A versengés leszűkülésével olyan mintha visszatértünk volna az 1990-es évekbe, amennyiben ismét a reformista-pragmatista szövetség és a konzervatív tábor birkózását láthatjuk kibontakozni Iránban. Valójában azonban a konzervatív erők rendkívül megosztottnak látszanak, míg a reformpártiak korántsem tűnnek olyan erősnek és energikusnak, mint amilyenek egykor voltak – ami nem is csoda, ha azt vesszük számításba, hogy a gazdasági nehézségek miatt a középosztály („a demokratizálódás pillére”) jelentősen meggyengült az elmúlt években. A voksolás azonban még így is fontos társadalmi esemény lesz, hiszen az elnökválasztás azon ritka események közé tartozik az iszlám köztársaságban, amikor a polgárok – szigorúan korlátozva, de mégiscsak – beleszólhatnak az országuk irányításába. A szavazás tisztaságának megkérdőjelezése azonban már az elnökválasztás előtt napirendre emelte a régi, majd egy évszázados vitatémát, az alkotmányban is rögzített ellentmondást, a demokratikus kormányzat és az autoriter hatalomgyakorlás közti szembenállást.

Az irániak többségét azonban manapság nem a politikai reformok érdeklik, hanem a mindennapi megélhetésük aggasztja a leginkább, és ez fogja befolyásolni a döntésüket is, amikor majd leadják a szavazatukat. A gazdaság helyzete a kampányban is központi szerepet kapott: a jelöltek közösen szapulták Ahmadinezsád teljesítményét (Mohszen Rezai például úgy fogalmazott, hogy az inflációs problémáért 70 százalékban az elnök, és 30 százalékban a szankciók felelősek), illetve igyekeztek felvázolni a saját megoldási javaslataikat. A korrupció felszámolása és az infláció megfékezése szinte valamennyi aspiráns programjában szerepelt, a gazdaság alapvető problémáinak megoldására azonban eltérő javaslatokkal álltak elő: a realista Velajáti és a reformer Rohani az ország jobb nemzetközi integrációjában látja a kiutat, ezzel szemben Dzsalili és Kalibaf az önerőre támaszkodásban, egyfajta „ellenálló” gazdaság kiépítésében. Akárki is lesz az elnök, az biztos, hogy a gazdaság problémák megoldása nélkül aligha működhet tovább sikeresen az iszlám köztársaság.

Az elnökválasztási napirendet a gazdaságpolitika mellett a nukleáris program ügye dominálta. A jelöltek abban természetesen mind egyetértenek, hogy az iszlám köztársaságnak alapvető joga az atomenergia békés célú felhasználása, de abban már nézeteltérés van közöttük, hogy vajon meddig lehetséges elmenni, s valójában mekkora áldozatot-ráfordítást ér meg a nukleáris önellátás? Dzsalili képviseli a konzervatív álláspontot, hallani sem akar a centrifugák leállításáról: „Ahogyan az iraki háborúban ragaszkodtunk minden egyes négyzetcentiméterhez, most ugyanígy ragaszkodunk az elidegeníthetetlen nukleáris jogainkhoz.” A Khamenei által támogatott konzervatív csoportból csak Velajáti ex-külügyminiszter lóg ki, aki a szankciók feloldására törekedne, de hasonlóképpen vélekedik Haszan Rohani is, aki a „centrifugák forgásánál” sokkalta fontosabbnak tartja az iráni gazdaság egészséges működését. S bár a nukleáris kérdésben valamennyi jelöltnek markáns álláspontja van, valójában az atom-ügy olyannyira lényeges, hogy abban csak és kizárólag a legfőbb vezető szava számít. (A „nukleáris tematizáció” elsősorban az ország körüli problémákkal függ össze.)

Vajon Khamenei ajatollah kire fog szavazni?

1989-es megválasztása óta Ali Khamenei ajatollah három köztársasági elnököt „fogyasztott el”, és mindegyikkel konfrontálódott az évek során. Régi jó barátjával, Hashemi Rafszandzsánival (akinek többek közt a saját pozícióját is köszönheti) a gazdasági rekonstrukció és a külpolitikai normalizáció miatt került összetűzésbe. A reformfolyamatot Mohammad Khatemi igyekezett továbbfejleszteni-továbbvinni, akivel éppen ezért a kezdetektől fogva folyamatosan konfliktusban állt. Majd következett Mahmúd Ahmadinezsád, aki deviáns viselkedésével a legfőbb vezető autoritását megkérdőjelezve (a három elnök közül) a legnagyobb kihívást eredményezte az iszlám köztársaság rendszerével szemben. Khamenei ajatollah éppen ezért most igyekszik mindent megtenni, hogy olyan jelölt nyerjen, aki feltétel nélküli hűséget fogad majd. Leginkább azért, mert a jelenlegi viszontagságos körülmények közepette nagy szüksége van egy olyan elnökre, aki valóban csak a döntések végrehajtója, s nem pedig azok alakítója kíván majd lenni. (E tekintetben Dzsalili vagy Velajáti lehet a tökéletes választás.)

Khamenei ajatollah számára rendkívül fontos a soron következő voksolás, már csak azért is mert a 2009-es szavazást övező krízist követően mindenképpen szükséges az elnökválasztás legitimációjának a helyreállítása.(Többek közt ezt szolgálta a viszonylag sok, nyolc elnökjelölt indulásának jóváhagyása is.) Csakhogy a legfőbb vezetés ez esetben is kettős szorításban van. Egyfelől abban érdekelt, hogy a voksoláson való részvételt bátorítsa (hiszen az igazolhatja a rezsim társadalmi támogatottságát). Másfelől viszont mégiscsak az lenne számára az ideális, ha alacsony lenne a részvétel, mert ebben az esetben biztosan a kiszemelt jelöltje diadalmaskodna, ráadásul így kisebb lehet az esélye annak is, hogy a választásokat követően a voksolás végeredményével elégedetlen tüntetők az utcára vonuljanak. A legfőbb vezetői dilemmát jól szemlélteti Haszan Rohani esete is, akinek a második fordulóba való bejuttatásával minden bizonnyal erősödhetne a rendszer támogatottsága, ugyanakkor a választási vereség esetén a 2009-es tiltakozáshoz hasonló kihívás elé állítaná az iszlám köztársaságot.

Hovatovább, azért is kulcsfontosságú a mostani elnökválasztás, mert Khamenei ajatollah kellőképpen idős már ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjék az utódláson. S valóban, könnyen meglehet, hogy a most megválasztott elnök lesz az, aki majd az utódlásban, még inkább annak zökkenőmentességében kulcsszerepet fog játszani a jövőben. Mindez ismételten oda vezet, hogy a Khamenei mindenképpen olyan jelöltet kíván hatalomra segíteni, aki nemcsak a kormányzásban lehet megbízható partner, hanem a vezető hatalmi bázisának továbbélését is biztosíthatja. A választás tétje tehát igencsak nagy, különösen hogy Khamenei protezsáltjával, Dzsalilivel szemben ott van Kalibaf, a Forradalmi Gárda saját jelöltje. Sokak várakozásával ellentétben tehát még az is megeshet, hogy a második fordulóban nem a reformerek és a konzervatívok csatáját fogjuk látni, hanem a Pazdaran és a legfőbb vezető mérkőzését. A voksolás így már nem csak a végrehajtó hatalmi tisztség odaítéléséről fog szólni, hanem az iszlám köztársaság működésének és természetének megváltozásáról is.

Pretoriánus tendenciák: militarizálódó iszlám köztársaság

A mai elnökválasztással lényegében folytatódik az elmúlt évek tendenciája, az iszlám köztársaság fokozatos militarizálódása. Az állva maradt jelölteket szemrevételezve, szinte azonnal feltűnik, hogy csupán egyetlen vallási személy van az elnök-aspiránsok között (Haszan Rohani), ami jól mutatja, hogy a forradalom első „vallási generációjától” egyre inkább az iraki háborúban kulcsszerepet játszó „gárdista generáció” veszi át a vezető szerepet. A jelöltek közül négyen így vagy úgy, de kötődnek a Forradalmi Gárdához. A legfontosabb tisztséget Mohszen Rezai látta el, aki a Pazdaran főparancsnoka volt 1981-1997 között, míg Mohammad-Baker Kalibaf Khorramshahr visszavételében játszott vezető szerepet, majd 1998-ban a Gárda légi erejének parancsnokává léptették elő. Szaid Dzsalili a Baszídzs milíciában szolgált (a fronton harcolva még meg is sebesült), Mohammad Karazi pedig Khuzesztán tartomány kormányzójaként szerzett elismerést. De a két másik jelöltnek is van katonai múltja és tapasztalata, Haszan Rohani például a legfelsőbb védelmi tanács tagja volt.

A militarizálódás a kampány során is tapasztalható volt, a tévévitában például az elnök-aspiránsok mind-mind a katonamúltjukkal versengtek, és próbálták egymást túllicitálni. Kalibaf éles kirohanásban támadta Velajátit, hogy amíg ő diplomataként kávézgatott Párizsban, addig a honfitársai tömegében estek el az iraki fronton. A háborús retorika és szimbolika mégis Dzsalili kampányának lett központi eleme, a televíziós politikai hirdetésében még egy iraki csatajelenet is szerepelt, internetes oldalára pedig az egykori katonaképét is feltöltötték a következő képaláírással: „egykor katona, ma diplomata”. A háborús töltetű, az iraki konfliktusra utaló retorika (hasonlóan a nukleáris ügy központi jelentősége az elnökválasztási vitában) nem csak az iszlám köztársaság „pretoriánusosságának” köszönhető, hanem legalább ennyire az ország nemzetközi helyzetének is. Ne feledjük, az Irán-ellenes washingtoni büntetőintézkedések egyre erősödnek, miközben folyamatosan ott lóg a levegőben az izraeli légicsapás veszélye is, a vezetés természetesen igyekszik kihasználni a külső fenyegetés mítoszát, és meglovagolni az így keltett közhangulatot.

Az elnökválasztás újabb fordulópont lehet a Forradalmi Gárda hatalom-növekedésében, hiszen a voksolás zavartalanságának biztosításában, még inkább az esetleges tiltakozások felszámolásában megkerülhetetlen szereplő lesz a fegyveres csapat. Hovatovább az újabb elnöki ciklust „megszerezve” az „alumni” csak még több befolyásos pozícióhoz juthat hozzá. A Pazdaran vezetése ráadásul nem csak azt jelentette be, hogy Kalibaf a „támogatott” elnökjelöltje, hanem azt is, hogy minden társadalmi engedetlenséget és zavarkeltést erőszakkal fog felszámolni. Persze kérdéses, hogy a társadalmilag összetett és megannyi törésvonallal teletűzdelt behemót képes lehet-e együtt szavazni, még inkább a felmerülő kihívásokra egységesen válaszolni. A Gárda vezérkara minden bizonnyal a konzervatív jelöltek valamelyikére adja majd le a voksát, de az alacsonyabb beosztású közkatonák korántsem biztos, hogy úgy szavaznak majd, mint ahogyan azt a vezetőik gondolják, az 1997-es elnökválasztáson például rendkívül sok volt az olyan gárdatag, aki Khatemire és reformjaira szavazott.

Az ahmadinezsád „faktor”

Ahmadinezsád a beiktatási ceremóniáján még kezet csókolt Khamenei ajatollahnak, ám a második elnöki ciklusa alatt, mint önálló életre kelt marionett baba (az önálló támogatói bázis kiépítésével és a túlzott politikai aktivitásával) egyre nagyobb fejtörést jelentett a forradalmi vezetésnek. A legfőbb vezető éppen ezért döntött a „Doktor” jelöltjének kizárása mellett – amit viszonylag higgadtan vett tudomásul (ki ne emlékezne, hogy a titkosszolgálatokért felelős miniszter kinevezése körüli vitát követően dacból majd egy hétig nem volt hajlandó bemenni a hivatalába). Csakhogy Ahmadinezsád leköszönése előtt még megkavarhatja az előre eltervezett számításokat. Így például kirohanásaival és megnyilatkozásaival (lásd például „a legfőbb vezetőnek is csak egy szavazata van, mint mindenki másnak” vagy „Viva Spring! – Éljen a tavasz!”) nem csak Khamenei pozícióját gyengítheti, hanem az iszlám köztársaság legitimációját is (nem is beszélve a híres-neves statisztikákról, amelyeket előhúzva akár néhány konzervatív jelöltet is kínos helyzetbe hozhat). A túlzott „fontoskodással” ugyanakkor Ahmadinezsád a saját sírját áshatja meg, hiszen azt kockáztathatja, hogy a társaihoz hasonlóan bebörtönzik őt is.

A regnáló legfőbb vezető és a még hivatalban lévő köztársasági elnök között feltehetőleg nem lesz komolyabb konfliktus. A bizalmatlanság légkörében ugyanakkor megtörténhet az elképzelhetetlen, az hogy az elnökválasztás „egészséges” versengést fog hozni. Az Ahmadinezsád irányítása-befolyása alatt álló belügyminisztérium és a Khamenei ajatollah iránt szervilis Őrök Tanácsa közötti rivalizálás ugyanis azt eredményezheti, hogy a felek egymást ellenőrzik majd, és így valóban tisztességes lesz a szavazatszámlálás. (A választási visszásságok elkerülésére pedig még egy harmadik szervezetet is alapítottak.) Ráadásul a társadalmi részvétel bátorítását (a legfőbb vezető és az elnökjelöltek kvázi állampolgári kötelességként határozták meg a szavazást) követően életveszélyes lehet, ha a vezetés ismételten a választási korrekció eszközéhez kíván nyúlni – egy újabb csalást aligha viselne el az iráni társadalom.

de ki fogja nyerni az elnökválasztást?

Az iráni politikai rendszer összetettségét és a jelenlegi elnökválasztás intenzitását, illetve a politikai környezet konfliktusosságát figyelembe véve hiba lenne jóslásokba bocsátkozni. A jelöltek közül szinte bárki nyerhet, attól függően, hogy milyen szempontok számítanak (majd) a szelekcióban. Ha a társadalmi támogatottságot nézzük, úgy Haszan Rohaninak van a legnagyobb esélye megnyerni az elnökválasztást, ha viszont a legfőbb vezető iránti lojalitást-elkötelezettséget vesszük alapul úgy Szaid Dzsalili lehet az iszlám köztársaság új elnöke. Más eredmény születne, ha a szakmai kompetenciát, vagy a Forradalmi Gárda támogatását vizsgálnánk változóként, ez esetben Mohammad-Baker Kalibaf lenne a befutó. Végül, ha a forradalmi-vallási alapelvekhez való ragaszkodást vennénk figyelembe úgy a második fordulóban Dzsalilinek Ali Velajátival kellene megmérkőznie. Összességében véve ketten esélyesek az elnöki tisztségre: Dzsalili nukleáris főtárgyaló és Kalibaf teheráni főpolgármester. (Akár még jó analógia is lehet: Ahmadinezsád szintén a város éléről került az ország élére.)

A fekete ló szerepét ezúttal a reformpárti Haszan Rohani tölti be, akinek sikere a már emlegetett társadalmi mobilizációtól függ. Ha a rendszerkritikus irániak felkerekednek és elmennek szavazni, úgy ő lehet az iszlám köztársaság soron következő elnöke. A kampány utolsó hetében felgyorsultak az események, a két ex-elnök támogatása pedig kétségkívül új életre keltette az elnöki versenyt. Az iráni szavazópolgárok azonban még így is komoly dilemmákkal küszködnek, hogy vajon megéri-e elmenni voksolni, vagy ugyanaz lesz majd mint a legutóbbi elnökválasztáskor, ellopják a szavazatunk? Mások máshogy szkeptikusak, úgy gondolják, hogy Rohani még nyerhetne is, de mindez aligha változtatna alapvetően a rendszer működésén, az ellensúlyok közt minden bizonnyal felőrlődne a reformokkal kísérletező elnök. Mindenesetre az, hogy Teheránban a választást megelőzően már-már a 2009-es „Múszavi-lázhoz” hasonló eseménysorokat lehet tapasztalni, ami bizakodásra adhat okot a reformerek táborában. Nem gondoltam volna, de az irániak most is elnökválasztási lázban égnek – akárcsak 4 éve. A tizenegyedik elnökválasztást Khamenei ajatollah igyekezett jó előre megtervezni-megszervezni, azonban megeshet, hogy számításait mégis keresztülhúzzák az iráni szavazók. Lehet, megismétlődik az 1997-es esztendő? Akkor a konzervatív vezetés szinte biztosra vette, hogy a kiszemelt jelölt simán nyer majd, ehhez képest jött Khatemi, a „mosolygó molla”, s utcahosszal diadalmaskodott.

Iránban gyorsan formálódnak a szövetségek és a háttérben kötött alkuk mentén születnek a döntések. Ráadásul a végső szó minden esetben Khamenei ajatollahot illeti meg, éppen ezért bárki is nyerje el az elnöki tisztséget, lényeges elmozdulásra nem számíthatunk. Az új elnök személyét látva viszont majd megtudhatjuk, hogy a „legfőbb kormányos” milyen irányba kívánja terelni az iszlám köztársaság vitorlását. Szaid Dzsalili győzelme a status quo fennmaradását, és az eddig követett „konfrontatív” politika folytatását jelentheti, míg Mohammad-Baker Kalibaf sikere a Forradalmi Gárda újabb „elnöklését” és további szerepnövekedését vetítheti előre. Haszan Rohani választási diadala igazi meglepetés lenne, s talán a vezetés kiegyezési-megegyezési szándékának egyfajta „bizonyítéka” is.

Szerzői széljegyzet: mi lesz az elnöki pozícióval?

Négy évvel ezelőtt bátorkodtam azt írni, hogy a 2009-es voksolás lehet az utolsó elnökválasztás az iszlám köztársaság történetében. Nos, tévedtem – talán a helyszínen tapasztalt események irama ragadt magával akkoriban. Mindazonáltal az elmúlt években egyre többször vetődött fel, hogy az 1989-es alkotmánymódosításhoz hasonlóan megreformálják a politikai-hatalmi berendezkedést: a hatásköri ütközésekre hivatkozva megszüntetnék a köztársasági elnöki pozíciót, szerepét pedig a parlamentre ruháznák át (1989-ben a miniszterelnöki tisztséget számolták fel, s utalták át jogköreit teljes egészében a köztársasági elnöknek). Mindennek hátterében egyfelől a „történelmi ellentét feléledése” (autoriter vagy demokratikus kormányzat?), másfelől pedig a „hatalmi és személyi kérdések kiéleződése” (Ahmadinezsád és Khamenei ajatollah szembenállása) áll. Noha a legfőbb vezető akár még teológiai és intézményi támogatókat is szerezhet hatalom-koncentrációs tervéhez (előbbire Meszbáh Jázdi ajatollah, utóbbira a biztonsági szolgálat lehet jó példa), de az iráni társadalom aktivitását látva a köztársasági elemek leépítése a gyakorlatban aligha tűnik megvalósíthatónak komolyabb társadalmi összecsapások nélkül.  

Militarizálódó iráni politika?

A FORRADALMI GÁRDA POLITIKAI TÉRNYERÉSE

A júniusi elnökválasztást követően kibontakozó tiltakozásokat a legfelsőbb vezetésnek a Forradalmi Gárda Csapatokra támaszkodva sikerült felszámolnia, ezáltal azonban a speciális rendfenntartó erők tovább növelhették az amúgy sem gyenge befolyásukat az iszlám köztársaság hatalmi rendszerében. A Forradalmi Gárda politikai térnyerése pedig azt mutatja: lassanként militarizálódik az iráni politika.

A Forradalmi Gárdát Ruhollah Khomeini ajatollah utasítására hozták létre az 1979-es forradalmat követően azzal a céllal, hogy az iszlám köztársaságot védelmezze. Valójában a katonai szervezet a hagyományos fegyveres erők ellensúlyozására jött létre, amelynek lojalitásában az államalapító ajatollah mindig is kételkedett. A forradalom óta eltelt harminc esztendőben a Gárda folyamatosan erősödött, s mára már nem csupán a hatalmi felépítmény támasztékának számít, hanem katonai, gazdasági, s politikai erejének köszönhetően a rendszer egyik befolyásos szereplőjének is.

De hogyan, s miként jutott el idáig a szervezet? A Forradalmi Gárda Csapatok története lényegében az állandó hatalomnövekedésről szól. Az iraki-iráni háborúban kulcsfontosságú szerepet játszott, aminek az eredményeként 1985-ben létrehozhatta saját tengeri, légi és szárazföldi haderejét, ezáltal pedig valóságos magánhadsereggé változott. A Gárda hatalmát tükrözi, hogy manapság irányítása és ellenőrzése alatt állnak a nukleáris és ballisztikus kutatások illetve kísérletek, valamint hogy neki alárendelten működik számos félkatonai szervezet (lásd Baszídzs Milícia) is.

A „csapat” gazdasági térnyerése a háború lezárulását követően, Háshemi Rafszandzsáni elnöksége alatt kezdődött meg, amikor az ország újjáépítésében a Gárda számos kormányzati megrendeléshez jutott hozzá. Khomeini ajatollah halála után a politikai átmenet zavartalanságának biztosítása ráadásul szükségessé is tette, hogy a katonai erőket valahogyan a politikán kívül kössék le. Így a szervezet az 1990-es évek során több gazdasági és kereskedelmi vállalkozásban is érdekeltté vált, manapság pedig egyes állítások szerint már egyenesen „irányítja” az ország gazdaságát. (Becslések szerint a gazdaság kétharmadát uralja!)

Az elmúlt évek fejleményeit tekintve pedig úgy tűnik, hogy a Forradalmi Gárda nem elégszik meg csupán a katonai és gazdasági szerepvállalással, hanem igyekszik politikai babérokra törni. A politikai folyamatokat szemrevételezve láthatjuk, hogy miként növekszik az egykori gárdisták száma a hatalmi-kormányzati pozíciókban. Mahmud Ahmadinezsád 2005-ös győzelme egyértelmű bizonyítéka volt ennek, különösen, ha kormányának összetételét nézzük (21 miniszteréből 9 egykoron „gárdatag” volt!). A „csapat” politikai térnyerése a tavalyi parlamenti választáson is látható volt, a megválasztott képviselők közel harmada rendelkezik valamifajta kötődéssel a Forradalmi Gárda felé!

A szervezet átpolitizálódása azonban korántsem új keletű dolog. A forradalmi eliten belül mindig is komoly vita folyt arról, hogy vajon a Gárdának csupán a rendszer védelmezése a feladata, vagy adott esetben aktív szerepet vállalhat más (gazdasági és politikai) ügyekben is? A reformpárti Mohamad Khatemi elnöksége a konzervatív táborban komoly aggodalmakat ébresztett, ezt követően pedig a politikai hátország problematikájával küzdő Ali Khamenei hatalmának garantálása érdekében egyre inkább a fegyveres erőkre kezdett támaszkodni, s fontos pozícióba emelte a hozzá hű gárdatagokat.

De vajon milyen is a kapcsolat a legfőbb vezető és a Forradalmi Gárda között? Vajon ki függ kitől? Vajon Khamenei irányítja a Gárdát, avagy fordítva, s netán a „farok csóválja a kutyát”? A jelenlegi helyzetben – a választási mizéria közepette – a Forradalmi Gárda kétségkívül tovább erősödött, miként kulcsfontosságú szereplővé lépett elő a tiltakozások megfékezésében és a zavargások felszámolásában. Egyes elemzők pedig már arra figyelmeztetnek, hogy a Gárda hódító hadjárata a végső felvonásához közeledik, s hamarosan megkezdődik a politikai hatalomátvétel, s a katonai uralom kiépítése.

Noha Khamenei ajatollah valóban függő helyzetbe került a Forradalmi Gárdától, miként a júniusi események is bizonyítják ezt, de még mindig ő az „úr a házban”. Ne feledjük, hogy Iránban minden katonai kinevezésről a legfőbb vezető dönt! S bár a Gárda egyes tagjaiban minden bizonnyal ég a politizálási vágy, de a hatalmas katonai-gazdasági „behemót” igencsak töredezett, miként az több rivalizáló frakcióból épül fel. Összességében egyfajta szimbiózis látszik körvonalazódni, amennyiben a Forradalmi Gárda Khamenei ajatollah támogatásáért cserébe a rendszer meghatározó – gazdasági és politikai – szereplője lehet.

A kérdés csak az, hogy vajon kikerülhetnek-e valaha a fegyveres erők a civil, jelen esetben klerikális irányítás alól, s a Forradalmi Gárda már nem csak védelmezni fog, hanem kormányozni is?

A FORRADALMI GÁRDA GAZDASÁGI TEVÉKENYSÉGE

A Forradalmi Gárda Csapatokat egykoron a forradalom vívmányainak védelmezésére hozták létre, mára azonban az államtól független befolyásos üzleti konglomerátummá nőtte ki magát. Sokan csak maffiaként emlegetik, amely kétségkívül találó kifejezés, amennyiben a Gárda szervezettségét és a befolyásosságát tekintjük. (Megjegyzem, hogy Észak-Teheránban, a fiatalok nyílt találkahelyének számító bevásárlóközpontok üzleteitől a zaklatás elkerülése végett egyfajta „védelmi” pénzt szednek!)

A „csapat” gazdasági sikeressége egyrészt abban rejlik, hogy a törvényi szabályozás igen rugalmas a Forradalmi Gárda tevékenységét illetően, mi több, bizonyos esetekben az alkotmányos rendelkezések nem is mérvadóak. A kormányzati megrendelésekhez például nagyrészt pályázás és versenyeztetés nélkül jutnak hozzá, s olykor az erőszak alkalmazásától sem riadnak vissza. A szervezet lényegében, mint állam az államban működik, s csakis a legfőbb vezetőnek tartozik beszámolási kötelezettséggel.

Másrészt sikeres, mert a kulcsfontosságú iparágakban rendelkezik komoly pozíciókkal. Így például a hadiipar területén, ahol nem csupán a gyártásban, hanem a fejlesztések polgári alkalmazásában is érdekelt. Hasonló terület az építőipar, ahol szintén több projektben érintett a szervezet (lásd metró, repülőtér, gát és csővezeték építés). Miként az olaj és gáz ügyletekben is fontos szereplőnek számít, legutóbb például a Dél-Pársz nevű gázmező kiaknázásában szerezett komoly érdekeltséget.

S míg a legnagyobb bevételt kétségívül a vastag kormányzati megrendelések adják, addig nagyjából ugyanekkora nyereség származik az ún. „törvénytelen ügyletekből”. A Forradalmi Gárda ugyanis nemcsak a hivatalos vállalkozásokban érintett, hanem az ország fekete gazdaságában is. A szervezet több légi és vízi kikötőt is működtet, ahol nincsen ellenőrzés, és így szabadon folyhat a csempészet. (Egyes becslések szerint ezáltal körülbelül 12 milliárd dollárhoz jutnak hozzá évente!)

A Forradalmi Gárda helyzetét elemezve, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen módon is érintett a „csapat” a jelenlegi politikai vitákban. A szervezet a belső reformokat és a külpolitikai nyitást egyaránt elutasítják. Amíg a liberalizációtól elszámoltathatatlanságukat féltik, addig a külpolitikai enyhülés folyamatát azért utasítják el, mert a kapuk megnyitásával, és a szankciók eltörlésével komolyan veszélybe kerülhet a szervezet gazdasági monopóliuma.

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége szerteágazó, s a csoport ennek köszönhetően igencsak befolyásos. Ahogyan egy idézet is fogalmaz: „10-15 évvel ezelőtt, amikor az emberek azt mondták, hogy van egy „befolyásos” kapcsolatuk, ilyen-olyan klerikális ismerősre utaltak, manapság azonban a forradalmi gárdistákra gondolnak!” Most a kérdés csak az, hogy vajon mikor érzik majd magukat olyan erősek, hogy a gazdasági vezetés mellett átvegyék a politikai irányítást is?

Khatemi visszavonulót fújt

MEGOSZTOTTSÁG VAGY ELŐRETERVEZÉS A REFORMISTA OLDALON?

Bő egy hónapja történt, hogy Mohammed Khatemi bejelentette, indulni szándékozik a júniusban esedékes köztársasági elnökválasztáson, most azonban a „mosolygós” ex-elnök, noha hivatalosan még nem közölte, de mindenképpen visszatáncolni látszik a jelöltségtől. Vajon mi történhetett ezen rövid idő alatt, s miért gondolta meg magát a reformtábor „üdvöskéjének” kikiáltott Khatemi?

Nos, talán azért, mert az elnökjelöltségéhez és a választáson való indulásához szabott feltételeit nem látta megvalósulni. Nevezetesen: a választás tisztaságát és az ellenjelöltek hiányát. Khatemi lelkesen kezdett kampányolásba, ám hamar akadályokba ütközött. Így például, amikor egy településen a „forgalom zavartalanságára” hivatkozva utasították el rendezvény-kérelmét. Az ex-elnök pedig már a kezdetek kezdetén leszögezte, ha Mir Hosszein Muszavi, egykori miniszterelnök (1981-1989) és nagy köztiszteletnek örvendő reformpárti politikus indul a választáson, akkor ő maga eláll a jelöltségtől. (Muszavi a hétvégén jelentette be, hogy jelölteti magát a köztársasági elnöki tisztségre.)

Khatemi ugyan még mindig népszerű, de a körülmények korántsem olyan kedvezőek, mint korábbi választási sikerei kapcsán voltak. Támogatói közül sokan elfordultak tőle, miután csalódtak az elnök nyolcéves munkásságában, pontosabban szólva gyengeségében és óvatosságában. Megosztott maga a reformtábor is, amit mindenképpen bizonyít az, hogy Gholam Hosszein Karbascsi, aki Teherán legnépszerűbb főpolgármestere volt (1988-1998), ezúttal nem Khatemi mellett kampányol, hanem a másik reformpárti jelöltet, Mehdi Karrubit támogatja. A reformpárti parlament (2000-2004) házelnöke pedig a nagyobb nyitottságot követelők számára most kétségkívül vonzóbb alternatíva lehet.

A reformer ex-elnök jelöltsége ráadásul komoly veszélyeket rejt magában a reformtábor sikerességét illetően, amennyiben nemcsak megosztja a reformpárti szavazókat, hanem konfrontatív személyével egységbe is kovácsolja a konzervatív tábort. Ne feledjük, hogy Khatemi elnökségére a vezetésen belül sokan úgy tekintenek, mint ami alapjaiban kérdőjelezte meg az Iszlám Köztársaság természetét és rendszerét. Ezzel szemben Mir Hosszein Muszavi, forradalmi szerepvállalásának és az iraki háború éveiben nyújtott teljesítményének köszönhetően olyan reformpárti elnökjelölt lehet, aki nem csupán a reformer szavazatokat szerezheti meg, hanem a konzervatív táborból is sikeresen hódíthat el voksokat.

Az iráni reformerek tábora kétségkívül megosztottnak tűnik, amely megosztottság azonban könnyen sikert is eredményezhet. A több jelölt egyfelől megzavarhatja a konzervatív tábort és lekötheti annak figyelmét, illetve erejét, másfelől pedig mobilizálhatja a választópolgárokat és nagyobb támogatást eredményezhet a reformok ügyének. A három jelölt eltérő társadalmi bázissal bír (Khatemi a fiatalok és nők körében népszerű, Muszavi az idősek és a mérsékeltek szavazataira számíthat, míg Karrubi vidéken és a szegényebb rétegekben számít közkedveltnek!), amelyekre mind szükség van, ha a reformpártiak győzni kívánnak júniusban. Éppen ezért a reformerek feltehetőleg a választások előtti utolsó pillanatban egyetlen jelöltre „koncentrálják” majd támogatásukat.

Elnökválasztási esélylatolgatás Iránban

AHMADINEZSÁD MÁSODSZOR VAGY KHATEMI HARMADSZOR?

A júniusban esedékes (tízedik) iráni elnökválasztást megelőzően Mahmúd Ahmadinezsád köztársasági elnöknek nem csak a növekvő társadalmi elégedetlenséggel, a fokozódó nemzetközi elszigeteltséggel és a súlyosbodó gazdasági gondokkal kell megküzdenie, hanem Mohammed Khatemi kandidálását követően, egy „új” és komoly kihívóval is meg kell birkóznia, ha szeretné a történelmi folytonosságot megőrizni, s másodszor is elhódítani a köztársasági elnöki pozíciót. (Ez eddig minden hivatalban lévő iráni köztársasági elnök duplázni tudott!)

A voksolás központi témája a gazdaság lesz („Amikor az irániak a szavazóurnákhoz járulnak majd, gazdasági kérdésekkel a fejükben teszik azt.”), s e tekintetben Ahmadinezsád esélyei kétségkívül nem valami bíztatóak. Sokan ugyanis az ország problémáiért az elnök elhibázott gazdaságpolitikáját és agresszív külpolitikai retorikáját teszik felelőssé. Az állami túlköltekezésnek köszönhetően az infláció közel harminc százalékos, miközben a munkanélküliségi ráta továbbra is igen magas, a nukleáris engedetlenség kapcsán foganatosított nemzetközi szankciók hatásaként pedig több vállalat (így például a francia Total) is távozott már az országból. Ezzel szemben Khatemi megítélése sokkal kedvezőbbnek tűnik, s ahogyan fogalmaznak: „Minél rosszabbul alakul az iráni gazdaság, annál jobbak a reformista Khatemi győzelmi esélyei!”

Mohammed Khatemi, a „mosolygó” elnök, még két „sikertelen” elnöki mandátuma ellenére is igencsak népszerű, s rajta kívül másnak nemigen lehet esélye legyőzni Ahmadinezsádot a júniusi választáson. Noha elnöksége lényeges változást nem hozott a forradalmi rendszerben, de „liberális” reformjainak köszönhetően az iráni társadalom némiképpen fellélegezhetett a szigor alól (Megjelentek az ún. „kis szabadságok”!), külpolitikai nyitásának eredményeként pedig jelentősen változott az Iszlám Köztársaságról alkotott nemzetközi kép is (Így pl. enyhülés kezdődött az amerikai-iráni relációban!). Az ország olajbevételei ugyan mindvégig alacsonyak voltak, Irán mégis számottevő gazdasági növekedést produkált. Nem csoda hát, ha a jelen körülmények között sokan „vágyakozva” tekintenek vissza a Khatemi elnökségre!

Khatemi győzelme azonban korántsem tűnik olyan egyértelműnek, mint ahogyan azt sokan gondolják. A reformerek gyenge pozícióban vannak, amit a tavalyi parlamenti választáson elért eredmény is egyértelműen bizonyított (46 helyet szereztek a 290 fős törvényhozásban!). Emellett a reformtábor továbbra is megosztott, Khateminek adott esetben egy, a „liberális” táboron belüli kihívóval is meg kell mérkőznie a szavazatokért. (Mehdi Karrubi, korábbi házelnök több alkalommal is cáfolta, hogy visszalépne az ex-elnök javára.) Végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Khatemi gyengesége és óvatossága sokak számára csalódást hozott, így ők jogosan teszik fel a kérdést, hogy „Vajon miért támogassunk olyasvalakit, aki nyíltan beismerte, hogy tehetetlen!?” (Nem beszélve arról, hogy Khatemi többször is hatalom nélküli tisztségként írta le a köztársasági elnöki intézményt!)

Ahmadinezsád ugyan sok helyütt népszerűtlen, de korántsem esélytelen az elnöki pozícióra. Populista politikája vidéken komoly sikereket aratott, sokak számára valóban részesedést nyújtott a hatalmas olajbevételekből. (Az elnök úr egyszerű megjelenésével és nem-klerikális származásával ráadásul továbbra is olyan, mintha a nép gyermeke lenne.) S míg egyesek nevetnek külpolitikai felszólalásai kapcsán, addig mások azt látják, hogy elnöksége alatt Irán vitathatatlanul regionális hatalommá avanzsált. (A külpolitikai sikerek mellett komoly eredmények születtek a nukleáris fejlesztések és az űrkutatás területén is.) Ahmadinezsád emellett még mindig élvezi a konzervatív tábor támogatását, amely a felmerülő konfliktusok és viták ellenére aligha fogja elkövetni azt a gondatlanságot, hogy megosztottságával elősegítse a reformpárti jelölt választási diadalát.

Az elnökválasztás minden bizonnyal izgalmas versenyt fog hozni, s míg alacsony részvétel mellett Ahmadinezsád szinte biztosan duplázni fog, addig magas részvétel mellett könnyen megeshet, hogy Khatemi elsőként harmadszor is elfoglalhatja a köztársasági elnöki széket! De ne feledjük, hogy mindez csak vihar egy pohár vízben, hiszen az iszlám köztársaság politikai-hatalmi rendszerében az elnök csak „másodhegedűs” lehet a legfőbb vezető mellett! (Bár az elnök nevezi ki a minisztereket és befolyásolni tudja az egyes politikákat, de komolyabb kérdésekben a végső döntést mindig a legfőbb vezető mondja ki.)

TUDNIVALÓK AZ IRÁNI KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKVÁLASZTÁSRÓL

Az Iszlám Köztársaság elnökét a választásra jogosult iráni polgárok közvetlenül választják meg (A választási korhatár jelenleg 18 év, így közel 44 millióan szavazhatnak majd júniusban!), az Őrök Tanácsa által előzetesen jóváhagyott jelöltek közül (Alapvető követelmény, hogy a jelölt muzulmán legyen, valamint hogy a forradalmi rendszer iránt megkérdőjelezhetetlen lojalitással viseltessen!).

Az iráni köztársasági elnököt négy éves időtartamra választják. Az iszlám köztársaság alkotmánya az elnöki megbízatást két egymást követő ciklusban maximalizálja, de a négy éves „kihagyást” követően ismételten lehetséges az elnökválasztáson való indulás. (A legutóbbi, 2005-ös elnökválasztáson, a pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszandzsáni próbálkozott meg az „elnöki” visszatéréssel.)

A köztársasági elnökválasztást abszolút többségi rendszerben bonyolítják le, vagyis amennyiben az első körben egyetlen jelölt sem tud abszolút többséget (50% plusz egy szavazatot) szerezni, úgy a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt között második fordulót tartanak. (A 2005-ös elnökválasztáson fordult elő először az iszlám köztársaság történetében, hogy második fordulót kellett rendezni.)

30 éves az iráni forradalom: Történelmi evolúció

Az iszlám köztársaság evolúciója vagy a forradalom kisiklása?

A Khomeini ajatollah által meghirdetett „iszlám forradalom” célja nem csupán a sah rendszerének megdöntése volt, hanem az iszlám tanításait felhasználva egyben megoldást is kívánt adni az ország és a társadalom problémáira, valamint az egész muszlim világ számára. De a célkitűzés, amely szerint az élet minden területét iszlamizálni kell, a forradalmat követően számos akadályba ütközött. Így például a belső válságok, a politikai frakcióharcok, a regionális konfliktusok, a gazdasági nehézségek és a társadalmi változások mind-mind korlátozták, vagy ha úgy tetszik mérsékelték a forradalmi elveket és terveket. Ahhoz hogy megértsük, s hogy ítéletet alkothassunk a forradalom vívmányairól, meg kell vizsgálnunk azokat az Iránon belüli és nemzetközi folyamatokat, amelyek az elmúlt harminc esztendőben alakították a politikát és formálták a társadalmat.

Az Iszlám Köztársaság három évtizedes történelmében négy korszakot különíthetünk el, amelyeket szokás külön „köztársaságokként” is említeni: „Első Köztársaság” (1979-1989): Khomeini uralma és a forradalmi rendszer megszilárdulása; „Második Köztársaság” (1989-1997): Rafszandzsáni elnöksége és az ország gazdaságának újjáépítése; „Harmadik Köztársaság (1997-2005): Khatemi elnöksége és a rendszer megreformálásának kísérlete; „Negyedik Köztársaság” (2005-től): Ahmadinezsád elnöksége és a neokonzervatív fordulat.

Khomeini ajatollah uralma alatt kiépült, majd pedig megszilárdult az iszlám köztársaság hatalmi berendezkedése, amellyel párhuzamosan egyúttal megkezdődött a társadalom erőteljes iszlamizálása is (pl. csador-kampány). A rendszer célja ekkoriban nem más volt, mint „minden tekintetben teljesíteni az isteni akaratot a földön”. Csakhogy a síita klérus tagjai, akik a szekuláris ellenzékkel szemben még sikeres csatát vívtak, most egymással kerültek szembe, miként a vallási vezetés különböző frakciókra oszlott abban a tekintetben, hogy hogyan is értelmezzék az iszlám törvényeit olyan fontos kérdésekben, mint a kultúr- vagy gazdaságpolitika. Az ajatollah azonban hol egyik, hol másik tábort támogatva sikeresen tudott egyensúlyozni a frakcióharcokban. Mindeközben a vezetés továbbra is egységesen lépett fel azokkal szemben, akik kritizálni merték az új rendszert. A hatalmi berendezkedés megszilárdulását segítette elő az 1980-ban kezdődő iraki-iráni háború, amely egyfelől egységbe forrasztotta a forradalmi elitet, másfelől pedig lehetőséget kínált a radikális program legitimálásához is. Ugyanakkor a háború nyolc évig történő elhúzódása, majd pedig annak döntetlenre végződése számos deformációt is okozott: a forradalom exportálásának lehetősége kudarcot vallott, a háborús megpróbáltatások romba döntötték a gazdaságot, s mindennek tetejébe több százezer iráni vesztette életét a konfliktusban.

A „Második köztársaságot” Khomeini ajatollah halálától szokás számítani, az utódlást követően megfogalmazódó irányvonalak és problémák azonban már 1988-ban, az iraki-iráni háborút követően jelentkeztek. Az ajatollah halálát követően az utódlás viszonylag zökkenőmentesen ment végbe: a Szakértők Gyűlése Ali Khamenei ajatollahot választotta Khomeini utódjává. Az új legfőbb vezető azonban sem az államalapító karizmájával, sem pedig a legfőbb vallási kvalitásokkal nem rendelkezett. Utóbbira ugyan az 1989-es alkotmánymódosítás értelmében már nem volt szükség, ám a politikai és vallási hatalom „szétválása” mindenképpen elindított egyfajta legitimációs válságot. Mindeközben a köztársasági elnöki pozíciót Hásemi Rafszandzsáni foglalta el. Kettőjük között sajátos munkamegosztás jött létre, amely egyfelől véget vetett a korábbi évek hegemonisztikus hatalom-gyakorlásának, másfelől azonban tovább élezte a már meglévő frakcióküzdelmeket is. A radikális erők kiszorultak a hatalomból, miközben az elnök körül csoportosuló pragmatistákkal új erő jelent a politikai palettán. Történhetett mindez, mert az iraki háborút követően az iráni vezetés számára a gazdasági rekonstrukció és a nemzetközi rendszerbe történő visszaintegrálódás jelentette a legfőbb feladatot. Rafszandzsáni elnöksége alatt egyfajta bürokratikus állam létrehozására és egy realistább külpolitika folytatására (pl. konstruktív semlegesség a kuvaiti válság során) tettek kísérletet.

Mohammad Khatemi köztársasági elnökké választása jelentette a következő szakaszhatárt az Iszlám Köztársaság történetében, amennyiben személyével a rendszer megreformálásának igénye került napirendre. Noha a forradalmi aktivizmussal már Rafszandzsáni elnöksége alatt szakított a vezetés, Khatemi a korábbi konzervatív modelltől lényegesen eltérő alternatívát ígért: liberális reformokat a gazdaság, a politika és a társadalom tekintetében, valamint „civilizációk közötti” párbeszédet a nemzetközi politikában. Ám miközben a reformtábor – a fiatalok és nők szavazatával – sorra aratta a parlamenti, helyhatósági és elnökválasztási sikereit, addig a politikai-hatalmi berendezkedés főbb pozícióit (pl. Őrök Tanácsa, Szakértők Gyűlése, Forradalmi Gárda) a konzervatívok továbbra is a kezükben tartották. Mindez azt eredményezte, hogy a széles társadalmi támogatottság ellenére az iszlám köztársaság rendszerében nem került sor komolyabb változásokra. Khatemi elnöksége azonban korántsem múlt el nyom nélkül: a reformfolyamat eredményeként megszülettek a kis szabadságok, kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan többségi része formálódott, amely liberalizálást és demokráciát kívánt. Felemelkedése az elnöki pozícióba alapvető fordulópontot hozott a frakcióharcok tekintetében, miként létrehozta a két politikai blokk (konzervatívok és reformerek) versengő rendszerét.

A „Harmadik Köztársaság” reformkurzusa után Ahmadinezsád elnöksége konzervatív át- illetve visszarendeződést hozott: egyfelől visszatért a klasszikus khomeinista ideológiához, másfelől pedig a konzervatívok új csoportját emelte be a hatalomba. A reformista kormányzat engedményei, vagy ha úgy tetszik elfordulásuk a forradalmi elvektől, komolyan megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben, mint ahogyan a 2001. szeptember 11. után az ország körül kialakuló amerikai katonai gyűrű is komoly aggodalmakat keltett a fejekben. Mindez pedig azt eredményezte, hogy a forradalom óta először a vezetésen belül magas fokú strukturális és ideológiai egység jött létre. A reformkorszak sikertelensége csalódottságot eredményezett, amelyet Mahmúd Ahmadinezsád populista kampányával sikeresen használt ki. Hatalomra kerülésével azonban nem csak a forradalmi elvekhez tértek vissza és a hatalmi ágak feletti irányítást szerezték ismételten meg, hanem a politikai palettán egy új irányzat is formálódott. A „neokonzervatívok”, akik ideológiájukban ugyan nem különböznek a tradicionális konzervatívoktól (az iszlám szerepét hangsúlyozzák a politika és az élet minden területén), de modern világszemléletüknek, laikus származásuknak, forradalmi szocializációjuknak, iraki katonaéveiknek, kommunikációs stílusuknak és egyetemi végzettségüknek köszönhetően mindenképpen élesen elkülönülnek tőlük. Megerősödésüknek egyértelmű jeleként az elmúlt években növekedett a Forradalmi Gárda politikai és gazdasági szerepe, ami egyben a rendszer „militarizálódását” is jelenti.

A jelenlegi képek, az iszlám értékek hangsúlyozása és a nemzetközi elszigeteltség, kétségkívül az iszlám köztársaság korai éveit tükrözik, de három évtizedes fennállása alatt a forradalmi rendszer jelentős változásokon ment keresztül. Vagy ha úgy tetszik, hozzásimult a kor aktuális kihívásaihoz. Forradalmi aktivizmusát az iraki háború megpróbáltatásait követően pragmatizmussal váltotta fel, ami biztosította a háború utáni rekonstrukciót, de ugyanakkor elindított egy liberalizációs folyamatot is. Amikor azonban úgy tűnt, hogy a reformok kezelhetetlenné válhatnak, a forradalmi elit zárta sorait, s egységesen válaszolt a rendszert érő hazai és nemzetközi kihívásokra. A hatalom megtartásának az ára azonban az volt, hogy a vallási vezetésnek fel kellett adnia egyes célkitűzéseiből. A forradalmi ideológia „erózióját” a háborús eredmények (forradalom nem exportálható), a gazdaságpolitikai irányváltások (magánszféra erősödése), a társadalmi változások (népességnövekedés és urbanizáció) valamint a külső-belső problémák hatására jelentkező frakcióharcok (politikai mező töredezettsége) váltották ki. Nézzük akkor, hogy a célokat és a körülményeket ismerve, vajon milyen teljesítményt nyújtott az Iszlám Köztársaság 30 esztendő alatt?

Amerikai-iráni kapcsolatok: Fordulópontok

Történelmi fordulópontok az amerikai-iráni viszonyrendszerben

Ahhoz hogy megértsük, miként alakulhatott ki Teherán és Washington barátságosnak csöppet sem nevezhető kapcsolata, azokat a történelmi fordulópontokat kell szemrevételeznünk, amelyek napjaikig vízválasztó eseményeknek számítanak, és amelyek még mindig meghatározzák a másikról kialakított vélekedésüket. Hiszen az egyes történelmi sérelmek kapcsán szerzett keserű tapasztalatok, illetve a belőlük levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közötti megbékélést. Ennek megfelelően a több mint ötven évre visszanyúló amerikai-iráni kapcsolatrendszerben a következő eseményeket kell górcső alá vennünk: 1.) a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek elleni puccsot; 2.) a túszul ejtett amerikai diplomaták kálváriáját; 3.) az iraki-iráni háború alatt kötött titkos fegyvereladási ügyleteket; 4.) a Mohammed Khátemi elnök által kezdeményezett civilizációk közti párbeszédet; valamint 5.) az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően kibontakozó „terrorizmus elleni háborút”.

1.) Moszadek-affér (1953)
 

Az iráni nacionalizmus második világháború utáni szárnybontogatásának eredményeként került hatalomra a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek miniszterelnök, és az őt támogató Nemzeti Front, amely egyfelől igyekezett újraformálni az iráni politikai és társadalmi berendezkedést, másfelől pedig kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az ország nyersanyagkincse fölötti ellenőrzést. Az iráni olajipar államosítása (1951) kapcsán azonban komoly nemzetközi konfliktus bontakozott ki: London a magántulajdon sérelmére hivatkozott, míg Teherán az ország természeti kincsei feletti rendelkezés jogos követelésének adott hangot, a válságban pedig az Egyesült Államok igyekezett közvetíteni, majd Dwight D. Eisenhower elnök hivatalba lépését, illetve Moszadek támogatottságának csökkenését követően London és Washington 1953-ban a titkos katonai akció mellett döntött.

Az Egyesült Államokat több tényező is motiválhatta a döntésben, így például a Szovjetunió és a kommunista ideológia feltartóztatása, vagy éppenséggel a hatalmas iráni olajvagyon, illetve a britek pozícióinak megkaparintása. S bár Moszadek csöppet sem szimpatizált a kommunista ideológiával, kormánya mégis a hidegháborús versengésnek esett áldozatul. A „zéró végösszegű játékban” az iráni nacionalistáknak, akárcsak más – a harmadik világbeli – nacionalista mozgalmaknak, nem sok esélyük volt a sikerre. Az Ajax-hadművelet, amelynek keretében megdöntötték Moszadek baloldali kormányát, a legsikeresebb CIA puccsként vonult be a történelembe, s ezt követően az amerikai titkosszolgálat bátran vetette bele magát a világ más tájain is hasonló rejtett akciókba. 

A puccs eredményeként Mohamed Reza Pahlavi visszatért a száműzetéséből, és ezzel megkezdődött az abszolút monarchia kiépülése is, amihez az Egyesült Államok nyújtott hathatós támogatást. Mindez évtizedekkel vetette vissza az iráni demokratizálódás folyamatát, de ugyanakkor előre jelezte az iráni politika radikalizálódást is, amelynek vezető erejévé az elkövetkezendő években a síita egyház vált, mivel szervezettségénél és történelmi tradíciójánál fogva képes volt összefogni a sahhal szembeni tömegmozgalmat. Még ennél is fontosabb, hogy a Moszadek elleni akcióval leomlott az a nimbusz, amely az Egyesült Államokat övezte Iránban. Ezt követően Amerikára már nem mint a demokrácia élharcosára, illetve a szovjet machinációkkal és a brit imperializmussal szembeni megbízható partnerre tekintettek, hanem mint az elnyomó rendszerek támogatójára, külső agresszorra, amely önös érdekeitől vezérelve beavatkozott egy szuverén ország belügyeibe. Az Egyesült Államokkal szembeni gyanakvás ezután döntően határozza majd meg az iráni külpolitikai gondolkodást.

2.) Teheráni túszdráma (1979)

Az amerikai-iráni drámában hamarosan Washingtonnak is meg kellett tanulnia a leckét. 1979 novemberében, a sah kiadatását követelve, radikális diákok foglalták el az Egyesült Államok teheráni nagykövetségének épületét, és az ott dolgozó diplomatákat 444 napra túszul ejtették. Az amerikai média által felkapott témával a Carter adminisztráció nem tudott mit kezdeni: előbb gazdasági szankciókat hirdetett, majd katonai mentőakciót szervezett, de egyik sem hozott eredményt. A Vietnám-szindróma ismétlődött meg: az USA távoli konfliktusba keveredett, és megint legyőzetett, nem tudott hathatós választ megfogalmazni a túsz-válság feloldására. A megerősödött iráni vallási vezetést végül az iraki-iráni háború kirobbanása, illetve elhúzódása kényszerítette a megegyezésre, s a túszok szabadon engedésére.

A forradalmat vezető Khomeini ajatollah számára a túszdráma kettős célt szolgált. Egyfelől lehetőséget teremtett a belső ellenzékével való leszámolásra, a követségen talált terhelő bizonyítékokat követően valóságos csillaghullásra került sor a politikai eliten belül. De a túszügynek köszönhetően nemcsak reakciós ellenfeleiket járathatták le, hanem sikeresen mozgósíthatták a lakosságot, és egyben konszolidálhatták a hatalmukat is. Másfelől pedig megelőző csapást mérhettek Amerikára, amelyről úgy gondolták, hogy biztosan be fog avatkozni az iráni forradalom végkimenetelébe, s nem fogja hagyni a stratégiai fontosságú ország kiválását az amerikai támaszpontrendszerből. A túszejtéssel pedig komoly vereséget mérhettek a népszerűtlen Carter elnökre is. Khomeini ajatollah azonban elszámította magát, mert Ronald Reagannel a határozott erőpolitika kerekedett felül az USA-ban.

Az amerikai túszdrámát Iránban sikerként könyvelték el, és rövid távon valóban hozzájárult az iszlám köztársaság rendszerének megszilárdulásához, de hosszú távon elvetette az ellenségeskedés magját az Egyesült Államokban, annak közvéleményében és kormányzatában egyaránt. Amíg az irániak számára az 1953-as puccs jelentett törést az USA-val való kapcsolatban, addig az 1979-es teheráni túszdráma az amerikai fejekben hagyott mély nyomokat. A túszejtés eredményeként az Egyesült Államok is felépítette a bizalmatlanság áthatolhatatlannak tűnő falát. A teheráni túszdráma személyes története volt megannyi ártatlan sors tragédiájának, amelyeknek hatására Iránról, a „vallási fanatikusok országa” kollektív élmény alakult ki az USA-ban. A mentőakció sikertelenségét követően az amerikai katonai vezérkarban pedig azóta is sokszor elhangzott már: „Nem kell nekünk még egy Teherán!”

3.) Irán-Kontra ügy (1984)

A teheráni túszdrámát követően állandósult az ellenségesség Teherán és Washington között. Miután az álláspontok mindkét oldalon megkeményedtek, a megbékélés lehetetlennek bizonyult. Az iraki-iráni háború elhúzódása, illetve a libanoni polgárháború eszkalálódása azonban a legélesebb szembenállás idején is titkos együttműködést eredményezett a felek között, amely „Irán-Kontra ügy” néven rögzült a köztudatban. Az Egyesült Államok kormánya kongresszusi tiltás ellenére titokban fegyvereket adott el Iránnak, az üzletből befolyt pénzekből pedig a nicaraguai kontrákat, a baloldali Sandinista rendszer ellenzékét támogatták. A közvetítő szerepet a biztonsági megfontolásai által vezérelt Izrael vállalta.

Washington számára az iraki-iráni konfliktus valóságos főnyeremény volt, hiszen abban egymást gyengítette a két regionális főszereplő. A reagani vezetés minden eszközzel igyekezett meggátolni az iszlamista erők térnyerését, ezért a háborúban Irakot támogatta Iránnal szemben. A Libanonban túszul ejtett amerikai katonák és diplomaták kiszabadításának igénye azonban szükségessé, a teheráni vezetés által kínált pénzösszeg pedig vonzóvá is tette Washington számára a titkos megegyezést. Iráni részről az Irakkal vívott háború megpróbáltatásai vezettek a kapcsolatfelvételhez. Az elképesztő gazdasági nehézségek, a társadalmi tömegtámogatás elapadása, illetve a fegyverzeti alkatrészek utánpótlásának szüksége együttesen késztette megegyezésre a forradalom vezetőjét. Mindazonáltal az üzlet annyira jól sikeredett, hogy Teherán ezt követően több ízben is megpróbálkozott a túszok jelentette ütőkártya kihasználásával Libanonban.

A titkos megállapodást ugyan mindkét oldalon a pragmatizmus eredményezte, mindez azonban az amerikai-iráni kapcsolatokon semmit sem változtatott, sőt a skandalum napvilágra kerülését követően csak még inkább erősödtek a korábban megfogalmazott sztereotípiák. Az USA-ban lejáratódott a Reagan vezette kormányzat, az amerikai külpolitika pedig óvatosabbá vált. Ezután már senki sem mert új és merész Irán-politikával előállni. Az iráni mérsékeltekbe vetett hit megrendült, Washington  pedig azóta is gyanakvással figyeli a pragmatisták ténykedését az Iszlám Köztársaságban. Az Irán-Kontra ügy nem hagyta érintetlenül az iráni belpolitikát sem, ahol a „Nagy Sátánnal” való kapcsolat-felvétel komoly frakcióharcokat eredményezett. S bár az ajatollah halálát követően a mérsékeltek kerültek vezető pozícióba, az Egyesült Államokkal való kiegyezésre azonban a konzervatív elutasítás miatt mégsem kerülhetett sor, a botrány ugyanis újabb hivatkozási alapot jelentett a számukra: „Washingtonban nem lehet megbízni”.

 

4.) Civilizációk párbeszéde (1997)

A reformista Mohammed Khátemi sikere az 1997-es elnökválasztáson új fejezetet nyitott az iszlám köztársaság történetében. A korábbi évek önelszigetelő magatartásával, a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikával szakítva, a teheráni vezetés végleg nyitott kifelé: meghirdette a „civilizációk párbeszédének” programját, amelynek alapjául az együttműködés, a kölcsönös függőség, a nemzetközi normák elfogadása, a szomszédok tiszteletben tartása, valamint a dialógus szükségessége szolgált. Khátemi elnök, az addigi legkomolyabb kihívást intézve a forradalmi ideológia ellen, kezdeményezte a kapcsolatok normalizálását a „Nagy Sátánnal”. A CNN hírtelevíziónak 1998 januárjában adott interjújában az Egyesült Államok és Irán közötti párbeszédre hívott fel.

Az iráni békülékenységnek a hátterében elsősorban az a felismerés állt, hogy nem dacolhatnak tovább a hidegháború lezárulta után globális hatalommá vált Egyesült Államokkal, valamint hogy az ország gazdasági és technológiai fejlődéséhez elengedhetetlen a Nyugattal való kapcsolatok felvétele és elmélyítése. Mindehhez megvolt a társadalmi támogató bázis is, miután a lakosság döntő részét kitevő fiataloknak már nem igen voltak forradalmi emlékeik, mindennapi életükre pedig egyre inkább a globalizáció kezdett el hatást gyakorolni. Az iráni nyitás pedig a washingtoni vezetést is politikájának újragondolására késztette, hiszen az adott körülmények között (pl. az Európai Unió által követett „kritikus párbeszédnek”, az arab államokkal való kapcsolatok javulásának, és Oroszország „stratégiai partnerségének” köszönhetően) már nem tűnt folytathatónak az Irán elszigetelésére irányuló politika. Megfogalmazódott a kérdés: hogy ki kit tart vissza, hogyan és meddig?

A civilizációk párbeszéde” mindenképpen elindított egyfajta közeledést az Egyesült Államok és az Iszlám Köztársaság között, de a szimbolikus gesztusokon (pl. a birkózó-diplomácia) túl mégsem történt érdemleges változás a viszonyukban. Egyrészt, mert a sajátos, kettős felépítményű iráni hatalmi rendszerben, a valós döntéshozatali pozícióval bíró konzervatívok még mindig elutasították a „Nagy Sátánnal” való kiegyezést. Másrészt pedig, mivel a Bill Clinton vezette adminisztráció továbbra is bizalmatlankodva figyelte az iráni mérsékelteket, és bár végül elmozdult a hagyományos „féken tartás politikájától”, de csak kis lépéseket tett, és túlságosan későn. A korábban megfogalmazott amerikai vádak (pl. a közel-keleti terrorizmus támogatása) és szankciók (pl. az iráni-líbiai szankciótörvény) érvényben maradása miatt az iráni álláspont újból megkeményedett.

5.) Terrorizmus elleni háború (2001-)

A Clinton-adminisztráció képtelen volt időszerű és hatásos választ adni az iráni külpolitikai nyitásra, de az elszalasztott lehetőséget követően a 2001. szeptember 11-ei tragédia újabb alkalmat kínált arra, hogy Teherán és Washington megkísérelje rendezni ellenséges viszonyát. Irán kapva-kapott a lehetőségen, és igyekezett megszabadulni a korábban nem minden ok nélkül ráaggatott „rosszfiú” címkétől. Ugyan nem lett tagja a „terrorizmus elleni” koalíciónak, de közvetve mégis szerepet vállalt a háború első, Afganisztán elleni felvonásában. A szélsőséges tálib mozgalommal való szembenállás ugyanis azonos oldalra állította a feleket, ami a háború alatt számos titkos megállapodást, a harcokat követően pedig több sikeres együttműködést is produkált. Teherán konstruktív fellépése azonban csak időlegesen terelhette el a figyelmet az Iszlám Köztársaság terrorista priuszáról, a George W. Bush vezette adminisztráció kardcsörtető magatartásával – Iránnak a „gonosz tengelyéhez” sorolásával –  a korábbi évek erőskezű, elszigetelő Irán-politikáját hozta vissza a gyakorlatba.

A terrortámadást követően az amerikai külpolitika jelentősen megváltozott. Az óvatos realista politikát és a multilaterális konfliktuskezelést felváltotta az idealista politizálás és az önállóan, önerőből történő cselekvés. A diplomáciai nyomásgyakorlást és a fegyveres elrettentést elutasítva a megelőző csapásra helyeződött a hangsúly. A külpolitikai döntéshozatali pozíciókat uraló republikánus neokonzervatívok gondolkodásmódja érvényesült, amely a reagani évekhez hasonlóan a határozott fellépést tekintette az egyedüli járható útnak. A fenyegetést azonban ezúttal már nem a kommunista terjeszkedés, hanem a nemzetközi terrorizmus és az iszlám radikalizmus jelentette számukra. A biztonság garanciáját pedig a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásában, illetve a demokratikus rendszerek és értékek elterjesztésében látták. Az új környezetben Irán már nem problémaként jelent meg, amit menedzselni kell, hanem mint radikális és kellemetlen rezsim, amelyet minden erővel meg kell dönteni.

A 2001-es amerikai eseményeket követően Teherán igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat, hogy normalizálja viszonyát Washingtonnal, a megtett lépések azonban kevésnek bizonyultak. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása pedig nem hagyta érintetlenül az iráni politikai folyamatokat sem. A terrorizmus elleni háború kétségkívül kedvező fejleményekkel szolgált Irán számára, de ugyanakkor komoly biztonsági fenyegetést is eredményezett. Az afganisztáni harcoknak, majd még inkább az iraki intervenciónak köszönhetően amerikai katonai gyűrű formálódott az ország határai mentén, ezáltal pedig az addig távoli fenyegetésnek tűnő washingtoni rezsimváltási törekvések kellemetlen közelségbe kerültek. Az éles amerikai retorikára válaszul Iránban előbb egységes elutasítás fogalmazódott meg, majd a parlamenti és elnökválasztásokat követően konzervatív visszarendeződésre került sor. Mahmud Ahmadinezsád személyével pedig ideologikus politika körvonalazódott Teheránban is. A külső fenyegetések nyomán az iráni hangnem élesedett, a hangsúly pedig a tárgyalás helyett az ellenség elrettentésre helyeződött (pl. a nukleáris fejlesztések esetében).

A 2001-el kínálkozó lehetőség tehát kihasználatlan maradt, az amerikai-iráni kapcsolatok pedig az azóta eltelt időszakban nem hogy javultak volna, hanem éppen hogy romlottak. Washingtonban és Teheránban egyaránt rögzült az elutasítás politikája, ami az időleges együttműködés (pl. földrengés-diplomácia) mellett továbbra is ellehetetlenítette az amerikai-iráni viszony normalizálását. A jelenlegi amerikai és iráni vezetést és retorikát szemlélve pedig úgy tűnik, mintha két fundamentalizmus (iszlám és protestáns) versengene egymással, amelyek egyaránt fekete-fehérben szemlélik a világot, és amelyek csak a saját álláspontjukat látják helytállónak. A kérdés csupán az, hogy vajon ez a rivalizálás eredményezhet-e a felek között fegyveres konfliktust, netán egyfajta hidegháborús versengést, vagy pediglen végül mégis az egyes oldalakon megfogalmazódó észérvek diadalmaskodnak?

Téli öltözködési kampány Iránban

AVAGY MIT HORDJUNK AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN TÉLEN?

Iránban szinte már megszokottá vált, hogy a nyári időszak beköszöntével az állami szervek szigorú ellenőrzésekbe kezdenek az öltözködési szabályok betartatása végett, most először azonban a téli szezonnak a beálltával is komoly hivatalos kampány kezdődött az iszlám erkölcsök védelmezése érdekében. Az elmúlt napokban felhívások sora hangzott el az állami rádióban és televízióban, az utcákat pedig ellepték a hirdetőtáblák, amelyek mind-mind a helyes öltözködésre szólítják fel a nőket és a férfiakat egyaránt. S bár egy közvélemény-kutatás szerint a lakosság több mint 80 százaléka helyesli az öltözködési szigorításokat, valójában azonban a fiatal irániaknak, akik az ország népességének közel kétharmadát alkotják, egyre inkább elegük van az 1979 óta folyamatosan életben lévő ruházkodási szabályokból. Körükben a forradalmi elvekkel szemben egyre inkább az önkifejezés utáni vágy válik meghatározóvá.

Az iráni öltözködési előírások sokat lazultak a reformista Mohammed Khatemi elnöksége alatt, de a konzervatív hatalmi visszarendeződés után, különösen pedig Mahmúd Ahmadinezsád megválasztását követően, ismételten szigorodtak a ruhaviseleti szabályok. Mindez a nyári ellenőrzési kampányokban csúcsosodott ki, s úgy tűnik, hogy a téli szigorításokkal folytatódik tovább. A december 9-én elindított öltözködési kampányban az iráni „erkölcsrendészet” igyekszik mindazokkal szemben fellépni, akiknek a téli ruházata nem felel meg az iszlám előírásainak. Célkeresztben természetesen a hölgyek vannak, pontosabban azok a nők, akik elfelejtenek kendőt venni a téli sapka alá, akik csizmát húznak a nadrágjukra, vagy akiknek a kabátja csupán csak a derekukig ér. S bár az ellenőrzés alapvetően a nőket érinti a leginkább, a férfiak sem ússzák meg az öltözködési kontrollt. Így esetükben a nyugati öltözet és hajviselet jelent még mindig szentségtörést.

A kampány komolyságát jelzi, hogy Teheránban szinte valamennyi bevásárlóközpontnál, illetve nagyobb csomópontnál mobil központokat állítottak fel, és az utakon megnőtt a járőröző autók száma is. Ellenőrzésekre nem csak a járókelő, hanem az autóvezető hölgyeknek is számítaniuk kell. A taxisofőröknek pedig egyenesen ukázba adták, hogy a hanyagul öltözött nőket tessékeljék ki a gépjárművükből. Hasonló állami figyelmeztetésben részesültek a laza erkölcsű ruhákat áruló bolttulajdonosok, a nyugati frizurákkal kampányoló fodrászok, valamint számos népszerű étterem és kávézó gazdája is. De vajon milyen eredménnyel kecsegtethet a szigorú állami cenzúra? Rövidtávon bizonyosan előnyös lehet, mivel az öltözködési kampány egyfelől lehetőséget teremt az rendszer erőfitogtatására, mind kifelé, mind befelé, másfelől pedig mert eltereli a közvélemény figyelmét olyan fontosabb, illetve kényesebb kérdésekről, mint például a munkanélküliség vagy a fogyasztási cikkek árának az emelkedése. Hosszútávon kérdéses azonban az, hogy az irániak miként reagálnak majd a megszokott szabadságjogaik további korlátozására.