Ha a terrorizmus jelenségén belül kategóriákat kívánunk felállítani,
akkor legalább olyan nehézségekkel kell szembenéznünk, mint a definiálásnál és
a történelmi áttekintésnél. Az egyértelmű definíció hiánya, illetve az
elkövetett terrorcselekmények meglehetősen nagy száma miatt rendkívül nehéz az
áttekinthető csoportosítás. Különösen nehézzé teszi a kategorizálást az, hogy a
terrorizmus fogalmának több értelmezése is létezik. A szakértők egy része
kifejezetten a politikai jelleget, másik része pedig a rémületkeltő hatást, az
ártatlanok sértését hangsúlyozza, és ezek alapján definiál, illetve kategorizál.
Richard Schultz – a téma jeles szakértője – elsődlegesen a politikai
célok felől közelít a fogalomalkotás és tipizálás során. A terroristák tetteit
egy ésszerűen átgondolt választás eredményének tekinti, azaz kiszámított
erőszaknak, amely arra irányul, hogy befolyásolja bizonyos csoportok véleményét
és magatartását. Ez alapján Schultz három típust állít fel: 1.) Forradalmi
terrorizmus, amelynek célja teljes, forradalmi változás a politikai
rendszeren belül; 2.) Fél-forradalmi terrorizmus, amelyben a változás
igénylése a politikai rendszernek csak egy részére vonatkozik; 3.) Intézményvédő
terrorizmus, amely a fennálló politikai rend külső vagy belső ellenségei
ellen irányul. Ezeken a típusokon belül további kategóriákat használ, ilyenek
az okok, a célok, a stratégiák, az eszközök, a helyszínek, a szervezet és a
részvétel.
Paul Wilkinson – a terrorizmus témakörének másik kiemelkedő alakja – a
rémületkeltő hatást hangsúlyozza, s ez alapján alakítja ki terrorizmus
kategóriáit: 1.) Bűnügyi terrorizmus, aminek célja alapvetően az egyéni
nyereségszerzés, és ahol hiányzik az erőszak legitimációjául szolgáló eszme;
2.) Pszichikai terrorizmus, ami a különböző pszichikai problémák
eredményeként születik meg – ebből kifolyólag igen ritka; 3.) Háborús
terrorizmus, aminek központi eleme a félelemkeltés – megítélése azonban
erősen politikafüggő; 4.) Politikai terrorizmus, ami tulajdonképpen
egyet jelent a széles körben használt terrorizmus fogalommal. Wilkinson
lényegében új elemekkel bővítette ki a terrorizmus fogalmát, ami azonban csak
újabb nehézségeket jelent a terrorizmus típusainak megkülönböztetésében.
A két szerző eltérő csoportosítási
módszere jól szemlélteti azt, hogy mennyire nehéz az egységes kategóriarendszer
felállítása. A nehézségek ellenére azonban bizonyos szempontok alapján mégis
lehetséges a terrorcselekmények és terrorista szervezetek csoportosítása. Így
például az egyes akciók mögött meghúzódó motivációk és célok, a használt
eszközök és követett stratégiák, a terrorcselekmények előfordulásának
helyszíne, az egyes csoportok szervezettsége és a tagok részvétele, a történelmi
hagyományok, vagy éppen a szociológiai és pszichológiai okok alapján lehet
különféle kategóriákat felállítani. Mindezeknek a szempontoknak a
figyelembevételével a terrorista cselekményeknek és szervezeteknek igen sokféle
és igen szerteágazó tipológiáját lehet megalkotni. A terjedelmi korlátok miatt
jelen tanulmány elsősorban négy fő nézőpont szerint tesz kísérletet a
kategorizálásra: 1.) a követett ideológia alapján; 2.) a kitűzött cél
természete alapján; 3.) az erőszak célpontja és helyszíne alapján; 4.) a
történelmi gyökerek alapján.
A követett ideológia alapján való
tipizálás során számtalan kategória állítható fel. Beszélhetünk baloldali
terrorizmusról, amelynek általános célja a fennálló rendszer megdöntése és
a kapitalizmus lerombolása. Az 1960-as évek során Európában jelentkező
társadalmi elégedetlenségi mozgalmakból kinövő szerveződések közül szinte
mindegyik ebbe a kategóriába tartozott. Így például a németországi Vörös
Hadsereg Frakció, az olaszországi Vörös Brigádok, vagy éppen a görög November
17. Szervezet. Ezek a szervezetek forradalmi eszméiket terrorakciókkal
igyekeztek közvetíteni a társadalom számára, miközben mindig ügyeltek arra,
hogy ne ejtsenek civil áldozatokat. Általában olyan taktikát alkalmaztak, amely
gazdag iparmágnások és gyárosok elrablására, illetve ipari létesítmények
elfoglalására és megsemmisítésére irányult. Céljaikat pedig elsősorban az
általuk képviselt társadalmi osztályok – elsősorban a munkásosztály, amely a
kapitalista kizsákmányolás elsődleges szenvedő alanya – érdekei szerint
fogalmazták meg. A Vörös Brigádok például 1973-ban azzal a céllal rabolta el a
Fiat cég vezetőjét, hogy a vállalat vegye vissza a korábban leépített 200
munkását. A Pirelli cég elleni 1974-es akció során pedig a szabadidő
megnövelése és a bérek emelése volt a szervezet központi célkitűzése. Mindkét
esetben sikerrel jártak. Egyfelől ezek a terrorszervezetek tehát valóban a
követett ideológia alapján cselekedtek, másfelől azonban megfigyelhető az is,
hogy a vallott baloldali értékek ellenére a gyakorlatban nem baloldali
szervezetként tevékenykedtek. A Vörös Hadsereg Frakció például marxista
nyelvezetet használt, valójában azonban mégsem szervezte egybe a
munkásosztályt, ami Marx szerint a központi feladata lenne egy ilyen
szerveződésnek. Mindebből látható, hogy a követett ideológia szerint sem könnyű
csoportosítani az egyes terrorszervezeteket.
A baloldali terrorizmusra példákat
nemcsak Európában találunk. A baloldali ideológiák hatása jóval tovább terjed,
jelentkezik Dél-Amerikában és Kelet-Ázsiában is. A célok azonban szinte
mindenhol ugyanazok, mégpedig a fennálló rendszerek folyamatos harccal való
megdöntése és egy marxista vagy szocialista állam felállítása az egyenlőség és
szabadság elvei alapján. Dél-Amerikában számos tényező játszott közre abban,
hogy a baloldali ideológiák jelentős támogatottságra tettek szert. Így például
az elképesztően nagy szegénység, a társadalom rétegei közötti hatalmas
szakadék, a technikai elmaradottság, valamint a hidegháború hatásai, az
Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedése, de nem szabad megfeledkezni az
olyan személyiségekről sem, mint amilyen Ernesto Che Guevara volt. A forradalmi
ideológia ebben a környezetben igen nagy mozgósító erővel bírt, és szinte
valamennyi dél-amerikai országban megjelent. Baloldali terrorszervezetek
születtek Argentínában (pl. a Népi Forradalmi Szervezet), Chilében (pl. a
Forradalmi Baloldali Mozgalom), Ecuadorban (pl. a Puka Inti Maoista Kommunista
Párt), Peruban (pl. a Perui Fényes Ösvény és a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom)
és Uruguayban (pl. a Nemzeti Felszabadító Mozgalom – Tupamarók). Az akciók
mindenhol a fennálló rendszer legitimációját, az állampolgári támogatottságot
kérdőjelezték meg. A terrorcselekményekre adott kormányzati válasz mindenhol
igen kemény volt, aminek az eredményeként egyrészről ugyan sikerült ezeket a
baloldali szervezeteket felszámolni, vagy visszaszorítani, másrészről azonban
az útnak indult dél-amerikai demokratikus fejlődés súlyos károkat szenvedett,
miután a fiatal demokráciákat felváltották a diktatórikus rendszerek. A
baloldali terror – annak erőszakos eszközeivel együttesen – alkalmazást nyert
Ázsia országaiban is. Példaként a
Japánban tevékenykedő különböző szervezetek említhetők, úgymint a Vörös Hadsereg
Frakció, az Egységes Vörös Hadsereg, vagy a Japán Vörös Hadsereg.
A baloldali ideológiai terrorizmus
igen széles körben terjedt el tehát a világban. A hidegháború lezárultával és a
Szovjetunió megszűnésével azonban ezek a mozgalmak elveszítették a fő
támogatójukat, és hanyatlásnak indultak. Többen saját maguk mondták ki a
feloszlatásukat, mint például a Vörös Hadsereg Frakció 1998-ban. A baloldali
terrorizmus azonban nem tűnt el. A globalizálódás előrehaladásával, valamint a
liberál-kapitalista rend győzelmével semmi esetre sem lenne meglepő, ha sor
kerülne a marxizmus által inspirált erőszakos mozgalmak reneszánszára.
A követett ideológia alapján való
csoportosítás során a baloldali terrorizmus mellett beszélhetünk jobboldali
terrorról is. A baloldali csoportokhoz hasonlóan ezek a jobboldali
szerveződések is arra törekednek, hogy a fennálló kormányzatot megdöntsék, és
azt egy a saját ideológiájuknak megfelelővel váltsák fel. Így például a
különböző amerikai keresztény szerveződések, illetve a különféle európai
neonáci és neofasiszta csoportosulások. Nem ritka azonban az sem, hogy a
jobboldali terrorszervezetek éppen a fennálló rendszer védelme érdekében
követnek el erőszakos cselekményeket. Gondoljunk csak a különböző dél-afrikai
vagy amerikai fajvédő és szegregációs csoportokra. A jobboldali terrorizmus
mindkét irányzata rendkívül gyengén szervezett. Tevékenységük kisebb akciókban
merül ki, amelyeknek áldozatai elsősorban eltérő etnikumú és vallású személyek.
Az ideológiai terrorizmuson belül a jobboldali erőszak kevésbé volt hangsúlyos napjainkig.
Alapvetően a baloldali terror volt a meghatározó, aminek oka elsősorban a
magasabb szintű szervezettségben és a nagyobb mértékű társadalmi
támogatottságban volt keresendő. A hidegháború befejeződését követően az
1990-es évek folyamán azonban újult erővel törtek felszínre a nacionalista
érzések, ami világszerte a jobboldali terror erősödéséhez vezetett. A
Szovjetunió és egyéb államok megszűnésével a nemzeti konfliktusok kiváló
táptalajt nyújtanak a jobboldali erőszaknak. Ezt Jugoszlávia példája egyértelműen
bizonyítja.
Ezzel eljutottunk a következő
terrorizmus típushoz, a nemzeti és etnikai alapon szerveződő
terrorizmus jelenti ugyanis a következő kategóriát a
terrorszervezetek körében. A nemzeti és etnikai alapokon szerveződő terrorista
csoportok a nacionalizmus ideológiáját követik. A nacionalista felfogásban
pedig minden nép egyenlő jogokkal bír, függetlenül lélekszámától, lakóhelyétől,
valamint tényleges életképességétől. A nacionalista-szeparatista terrorizmus
kategóriájába tartozó terrorszervezetek célja ebből kifolyólag a szélesebb
autonómia megszerzése vagy az önálló állam létrehozása valamely nép vagy
népcsoport számára. A kitűzött cél valójában erősen függ attól, hogy milyen
korábbi események vezettek az adott szervezet megszületéséhez. Így például a
gyarmatosító politika és elnyomás eredménye a gyarmatosító hatalmak elleni
küzdelem (pl. Irgun a britek ellen Palesztinában, vagy a Nemzeti Felszabadítási
Front a franciák ellen Algériában), a belföldi elnyomás és jogfosztás
következményei pedig a különböző autonómia törekvések (pl. örmény, kurd vagy
baszk terrorizmus). A terrorista csoportok jelentős része etnikai vagy nemzeti
keretben működik. A XX. század elejének emblematikus terrorcselekményét – a
Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merényletet 1914 júniusában – egy
szerb nacionalista követte el, és a későbbi akciók túlnyomó többsége szintén
nacionalistákhoz köthető. Mindez elsősorban annak az eredménye, hogy a világon
mindig voltak és lesznek elégedetlen népcsoportok, amelyek szélesebb jogokért,
illetve önállóságért küzdöttek, illetve fognak majd küzdeni.
A nacionalista-szeparatista mozgalmak
a világ minden részén megjelentek a történelem során. Európában a Baszk Haza és
Szabadság már 1959 óta küzd az önálló baszk állam létrehozásáért, de számos
egyéb példát is találhatunk az öreg kontinensen. Így például a Korzikai Nemzeti
Felszabadítási Frontot Franciaországban, a Kurd Munkáspártot Törökországban, a
Skót Nemzeti Felszabadítási Hadsereget Nagy-Britanniában, vagy az Észak-Epiruszi
Felszabadítási Frontot Albániában. A nacionalista indíttatású terrorszervezetek
száma pedig a hidegháború lezárultát, a Szovjetunió és más országok megszűnését
követően tovább növekedett (pl. a Koszovói Felszabadítási Hadsereg a volt
Jugoszlávia területén, vagy a csecsen terrorizmus a kaukázusi térségben).
Ázsiában szintén számos nacionalista terrorszervezet található. Így például a
Tamil Tigrisek Sri Lankán, a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom Kínában, a Moro
Nemzeti Felszabadítási Mozgalom a Fülöp-szigeteken, valamint a Szabad Pápua
Mozgalom és a Timori Nemzeti Felszabadítási Tanács Indonéziában. A
Közel-Keleten ugyancsak sok nemzeti és etnikai alapon szerveződő terrorista
csoport létezik. Ezek közül mindenképpen érdemes megemlíteni a különböző kurd terrorszervezeteket
és mozgalmakat, így például az Irakban tevékenykedő Kurdisztáni Demokratikus
Pártot és a Kurdisztáni Hazafias Uniót, valamint az iráni illetőségű Iráni Kurd
Demokrata Pártot. Nem lehet azonban megfeledkezni a különböző palesztin
szervezetekről sem, amelyek palesztin nemzeti alapokon igyekeznek megteremteni
a független Palesztin államot (pl. az Arab Nacionalista Fiatalok Szervezete
Palesztina Felszabadításáért). A nacionalista-szeparatista terror nem idegen a
fekete kontinensen sem. Az afrikai nacionalista terrorszervezetek közé
sorolhatjuk a Caprivi Felszabadítási Frontot Namíbiában, valamint a Népi
Felszabadító Hadsereget Szudánban. A nemzeti és etnikai alapokon szerveződő
terrorizmus nem hagyta érintetlenül az amerikai kontinenst sem. Elég csupán a
mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadseregre gondolni, de érdekességként
említhető a Québeci Felszabadítási Front is Kanadában.
A követett ideológia szerinti
csoportosítás félrevezető lehet, sok esetben ugyanis nehéz eldönteni, hogy
politikai (pl. marxizmus-leninizmus) vagy vallási ideológiáról (pl. keresztény
fundamentalizmus) van-e szó. A Közel-Keleten különösen nehéz szétválasztani a
kettőt egymástól. A nacionalizmus itt például egyaránt jelentkezett szekuláris
(pl. Nasszer pánarabizmusa) és vallásos (pl. Muzulmán Testvérek) formában is.
A követett ideológia szerinti
tipizálás utolsó kategóriáját a vallási terrorizmus jelenti, amely
valamely vallási ideológián alapszik, és amelynek célja megvalósítani az isteni
parancsolatnak tartott célokat. Az emberek többsége a vallási terrort
egyértelműen az iszlámmal azonosítja, nem is alaptalanul, ha azt tekintjük,
hogy 20 fegyveres konfliktusból 16-ban (80%!) az iszlám közvetlenül érintett,
míg például a buddhizmus és sintoizmus esetében egyáltalán nem beszélhetünk
terrorcselekményekről. Valójában azonban szinte valamennyi nagy világvalláshoz
és kisebb szektás ideológiához köthetők terrorcselekmények. Elég csak a
terrorizmus korai időszakára gondolnunk és láthatjuk, hogy a hinduizmushoz (pl.
Thug szekta), az iszlámhoz (pl. asszaszinok) és a zsidó valláshoz (pl. szikarik
és zélóták) egyaránt köthetők „terrorista” cselekmények. Zsidó vagy keresztény
vallású személyek ugyanúgy követtek el vallási indíttatásból erőszakos
cselekményeket, mint ahogyan a muzulmán közösség tagjai. Az Irgun, a Stern
csoport és Haganah vallási alapon kívánta létrehozni a független Izrael
államot, és ennek érdekében nem habozott a terror eszközéhez nyúlni. A
terrorizmus jelenségével foglalkozó szakértők nagy része szerint éppen a Dávid
Király Szálló elleni 1946-os robbantásos merénylet tekinthető az első modern
terrorcselekménynek, mivel az erőszak ártatlan személyek ellen irányult. A
zsidó valláshoz hasonlóan a keresztény vallásnak is voltak erőszakos
megnyilvánulásai a történelem során. Nem csupán a középkori keresztes
hadjáratokra kell gondolni, s nem is a jelenleg zajló terrorizmus-ellenes
háborúra, hanem olyan eseményekre, mint például az 1995-ös oklahomai robbantás,
amelyet egy keresztény szélsőséges követett el, és amely 2001. szeptember 11-ig
az egyik legpusztítóbb terrorcselekménynek minősült – 168-an vesztették
életüket a merényletben. Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy a
keresztény valláson belüli megosztottság a mozgatórugója az egyik legrégebbi
európai konfliktusnak, a protestáns angolok és a katolikus írek közötti
feszültségen alapuló északír konfliktusnak. Azonban nemcsak a nagy
világvallásokhoz köthetők a vallás nevében elkövetett erőszakos cselekmények,
hanem több kisebb szekta is követett már el terrorista merényleteket. Elég csak
a Aum Sinrikjo nevű kultikus szektára gondolni Japánban, amely 1995 márciusában
ideggáz támadást hajtott végre a tokiói metróban. A sort persze bőven lehetne
még folytatni, azt azonban be kell látni, hogy napjaink meghatározó
fenyegetését az iszlám terrorizmus jelenti.
A követett ideológia után a kitűzött
cél természete az a következő szempont, amely alapján lehetséges a terrorista
cselekmények és szervezetek csoportosítása. Így beszélhetünk elnyomó, kiváltságfenntartó, valamint
változtatást célzó terrorizmusról. Az elnyomó terrorizmus a hatalom
fenntartását, illetve megőrzését szolgálja. Ebbe a kategóriába sorolható az
állami terrorizmus, amelynek a történelem során számtalan formája volt. A kiváltságfenntartó
terrorizmus egyes társadalmi csoportok privilegizált helyzetének
fenntartására irányul. Ide sorolhatók a különböző dél-amerikai katonai
rendszerek erőszakos cselekményei, de ebbe a kategóriába tartoznak a
dél-afrikai fajvédő szervezetek is (pl. Afrikáner Ellenállási Mozgalom). Végül
a változtatást célzó terrorizmus mindig valamiféle változást kíván
megvalósítani. Ezen a kategórián belül két további típust lehet
megkülönböztetni. Egyfelől a forradalmi terrort, amely a fennálló rendszer
megdöntésére irányul, másfelől a nacionalista terrort, amely az önrendelkezés
kivívását kívánja elérni. Előbbire példa a Modzsahedin-e Khalq iráni ellenzéki
szervezet, amely a fennálló iszlám köztársaságot kívánja megdönteni erőszakos
cselekedeteivel. Utóbbira pedig a baszk szeparatista szervezet, az ETA, amely
az önálló baszk állam létrehozásáért küzd a terror eszközével. A célok
természete szerinti csoportosítás azonban számos esetben félrevezető lehet.
Például mind a baloldal (pl. a Vörös Hadsereg Frakció), mind a jobboldal (pl. a
különböző neonáci csoportok) arra törekszik, hogy megdöntse a fennálló
politikai rendszert. De problémát okozhat az is, ha egy terrorszervezet – mint
például a kolumbiai M-19 mozgalom – egyszerre kívánja elérni a fennálló
rendszer megdöntését és az önrendelkezés kivívását, vagyis összekapcsolja a
forradalmi és nacionalista terrort egymással.
A követett ideológiához és a kitűzött célokhoz hasonlóan az
erőszak célpontja és helyszíne alapján is több kategória állítható fel. A terror célpontjait tekintve alapvetően
két terrorizmus típust lehet megkülönböztetni. Az erőszak irányulhat egyfelől egy
gondosan kiválasztott célpont, így például uralkodók, államfők, kormányfők,
katonai vezetők és más fontos tisztségviselők ellen. A terrorcselekmények ezen
formájára számos példát lehet találni. 1881-ben az orosz anarchista mozgalom
meghatározó csoportja, a Narodnaja Volja (Nép Akarata) meggyilkolta II. Sándor
orosz cárt. Száz évvel később az egyiptomi Iszlám Csoport pedig egy katonai
parádén végzett Anvar Szadat egyiptomi elnökkel. A gondosan kiválasztott
célpont elleni terrorcselekményre példa William Buckley, a CIA bejrúti
főhadiszállásának vezetője ellen 1984-ben elkövetett merénylet is. De könnyen
találunk példát a közelmúltból is. Így például a Hamasz több vezetőjének 2004
folyamán történt likvidálása szintén ebbe a kategóriába sorolható – legalábbis
a palesztin érvelés szerint. A terrorista szervezetek erőszakos cselekedetei
másfelől irányulhatnak találom szerűen kiválasztott célpontok ellen is.
A civilek ellen elkövetett terrorcselekmények képezik tehát a második
kategóriát a célpontválasztás tekintetében. Az elsőhöz hasonlóan erre a
terrorizmus típusra is több példa hozható fel. Így például az olaszországi
neofasiszták azon 1982-es merénylete, amikor a bolognai vasúti pályaudvaron
robbantva 325 ember életét oltották ki. A nem gondosan kiválasztott célpont
ellen irányuló terrorra a legkézenfekvőbb példák azonban a különböző palesztin
szervezetek tagjai által elkövetett öngyilkos merényletek, amelyek válogatás
nélkül szedik áldozataikat a zsidó lakosság körében.
Az erőszak célpontját tekintve
lehetséges még egy fajta csoportosítás, mégpedig aszerint, hogy a
terrorcselekmények emberek vagy tárgyak ellen irányulnak. Mindkét
típusra számtalan példát lehet találni. A személyek elleni terrorcselekmények
tekintetében elég csak a fentebb említett akciókra gondolni. A tárgyak ellen
elkövetett akciók körébe pedig olyan terrorcselekmények sorolhatók, mint
például az egyes követségek elleni robbantásos merényletek (pl. a Hezbollah
1992-es akciója a Buenos Airesi izraeli nagykövetség ellen), az ipari
létesítmények ellen elkövetett szabotázsakciók (pl. a Japán Vörös Hadsereg
akciója a Shell olajtársaság szingapúri üzeme ellen 1974-ben), vagy a különböző
közlekedési eszközök elleni akciók (pl. az Achille Lauro nevű tengerjáró hajó
1985-ös eltérítése a Palesztin Felszabadítási Front által). Fontos azonban
leszögezni, hogy a tárgyak és épületek ellen irányuló akciókban a
terrorszervezetek mindig valamilyen szimbolikus cselekedetet látnak. Gondoljunk
csak arra, hogy miért váltak több alkalommal is célponttá a Világkereskedelmi
Központ ikertornyai. Itt szükséges megemlíteni azt is, hogy céljuk eléréséhez a
terrorszervezetek mindig a legmegfelelőbb célpontot és leghatékonyabb
stratégiát választják ki.
Az erőszak célpontja mellett a terror
helyszíne alapján is lehetséges a kategorizálás. A terrorcselekmények
környezetét tekintve beszélhetünk városi és vidéki terrorról. A
terrorszervezetek stratégiájuknak és céljaiknak megfelelően eltérő közegben
tevékenykednek. A városban tevékenykedő terrorszervezetek kategóriájába
sorolható a Brazília Nemzeti Liberális Akciócsoportja, míg a vidéken akciózó
csoportok közül a Perui Fényes Ösvény hozható fel példaként. A városok azonban
általában kedvelt célpontok a terrorszervezetek számára, mivel egyfelől
számtalan célpontot és helyszínt nyújtanak, másfelől pedig lehetőséget is az
elrejtőzködésre. De további előnyöket is rejt magában a városi környezet, a
túlnépesedett városok ugyanis remek terepet nyújtanak ahhoz, hogy ezek a
szervezetek újabb tagokat toborozzanak – elsősorban a városi szegényrétegek
köréből. Ugyancsak egy előnyös vonás a
város által nyújtott fejlett infrastruktúra is.
A helyszínt tekintve lehetséges még egy kategorizálás, mégpedig az
alapján, hogy az egyes terrorszervezetek csak a saját országukban
tevékenykednek, vagy a határokat átlépve, külföldön is akcióznak.
A saját országhatárokon belül működő terrorista csoportokra példa a baszk
szeparatista szervezet, az ETA, vagy éppen a mexikói forradalmi mozgalom, a
Zapatistas. A terrorszervezetek zömmel hazai pályán tevékenykednek, akad
közöttük azonban olyan is, amely a hazai terepeken túllépve külföldön is követ
el erőszakos cselekményeket. Többek között ebbe a kategóriába tartoznak a
különböző Izrael-ellenes terrorista csoportok (pl. a libanoni Hezbollah) és a
forradalmi mozgalmak (pl. a Japán Vörös Hadsereg). Határokat átívelő
terrorszervezetként pedig egyértelműen az al-Kaida említhető, amely
tulajdonképpen egyetlen országhoz sem kötődik. Valójában valamennyi terrorista
csoport rendelkezik külföldi kapcsolatokkal, de viszonylag kevés az, amely valóban
ki is használja ezeket.
A történelmi gyökereket tekintve két
kategóriát állíthatunk fel aszerint, hogy a terror új keletű vagy éppen a
történelmi folyamatok eredménye. A történelem során kialakult konfliktusok által
generált szerveződések közé számtalan terrorszervezet sorolható. Ezek a
csoportok már nagyon régóta küzdenek céljaik eléréséért, vagy éppen az
elszenvedett sérelmek megtorlásáért. Az ír katolikusok küzdelmének kezdete
például egészen a XVI. századig nyúlik vissza, amikor VIII. Henrik megalapította
az anglikán egyházat, de az ír lakosság hű maradt a katolikus hagyományokhoz. A
nemzeti-szeparatista mozgalmak többsége szintén igen hosszú múltra tekinthet
vissza. Legtöbbjük az európai gyarmatosítással szemben született meg (pl. Tamil
Tigrisek), vagy éppen valamely igazságtalan békeszerződés eredményeként láttak
napvilágot (pl. kurd terrorizmus). A történelmi fejlődés következtében jöttek
létre a különböző ideológiai csoportosulások is (pl. orosz anarchisták). A
történelem alakulásának köszönhetően tehát számos terrorszervezet született meg
a világon. A nem történelmi gyökerű új terrorszervezetek száma
lényegesen kisebb, mindazonáltal évről-évre folyamatosan növekszik. Tipikusan
új keletű szerveződések az úgynevezett „single-issue” csoportok, amelyek
egyetlen cél elérésére összpontosítanak. Ilyenek például a különböző
abortusz-ellenes csoportok, mint az Amerikai Családi Szövetség vagy a Védelmi
Akció, amely szerveződések 1977 és 1992 között 161 robbantásos és gyújtogatásos
akciót követtek el abortusz-klinikák ellen. De ide sorolhatók a különböző
környezetvédő (pl. Earth First!) és állatvédő (pl. Animal Liberation Front)
csoportok is, amelyek szintén nem riadnak vissza attól, hogy céljuk elérése
érdekében erőszakos cselekményeket hajtsanak végre, így például
szabotázsakciókat és személyek elleni bűncselekményeket.
A fentiek alapján látható, hogy
számtalan szempont szerint lehet tipizálni a terrorista szervezeteket és az
általuk elkövetett erőszakos cselekményeket, azonban egyértelmű
kategóriarendszert nem lehet felállítani. A vegytiszta tipológia már csak azért
sem lehetséges, mert az egyes típusok közötti határok igen cseppfolyósak. Elég
csak arra gondolni, hogy a palesztin terrorizmus egyaránt tekinthető nemzeti,
vallási és ideológiai terrorizmusnak. Nemzetinek, mivel egy önálló állam
kialakítására irányul nemzeti alapokon (pl. Fatah). Vallásinak, mert egy
tisztán iszlám alapokon nyugvó független államot kíván létrehozni (pl. Hamasz).
Ideológiainak pedig azért, mert átvesz bizonyos elemeket a marxizmusból vagy
éppen a maoizmusból (pl. Népi Front Palesztina Felszabadításáért).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése