Vajon borulhat-e a terror elleni koalíció?

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG JÖVŐJE

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India), és emellett egyre jobban terjed az iszlámizmus, az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és a bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, miközben a demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük a washingtoni döntéshozóknak. A demokratikusan megválasztott pakisztáni kormányzat új terror ellenes stratégiája pediglen megmutatta azt is, hogy az amerikai-pakisztáni szövetségen belül komoly ellentétek vannak az iszlám szélsőségesekkel szemben folytatott küzdelem mikéntjét illetően.

A március hónapban hivatalát elfoglaló Juszuf Raza Gilani miniszterelnök programjában elsődleges prioritásként a béke és a biztonság megteremtését nevezte meg, véleménye szerint ugyanis csak ezáltal lehet biztosítani az ország gazdasági fejlődését, amely gyógyír lehet Pakisztán összes problémájára. Ennek megfelelően az iszlámábádi vezetés a klasszikus lázadás elleni taktikát tette a magáévá, vagyis miközben továbbra is fegyveres csapatokat állomásoztat a kritikus tartományokban, addig igyekszik segélyekkel és tárgyalásokkal megnyerni a régiók törzsi vezetőit is a radikálisokkal szemben vívandó háborúhoz. Ehhez hasonló megállapodások ugyan a Musarraf-korszakban is születtek, de ezúttal úgy tűnik, hogy az újjáépítési és fejlesztési programoknak sokkalta fontosabb szerep jut majd, mint a hagyományos katonai szerepvállalásnak. Az Amerikával szembeni ellenérzések és a szélsőségesek erejének letörése érdekében a stratégia egyben igyekszik az USA mozgásterét is szűkíteni, amely ezután a korlátozások fényében aligha tevékenykedhet majd önállóan a pakisztáni területeken.

S éppen ez az, ami fejtörést okoz az amerikai vezetésnek, amely elutasítja a tálib szimpatizáns erőkkel való megegyezést, és a határozottabb fellépést pártolja a radikális csoportokkal szemben. Washington ahelyett, hogy a demokratikus erőket venné pártfogásba, mint már annyiszor a korábbi években, most is egy erősen centralizált és diktatórikus pakisztáni rendszerben érdekelt, amely erős annyira, hogy a meglévő Amerika-ellenes érzelmek ellenére is kiszolgálja Washington térségbeli érdekeit. Mindezt jól szemlélteti a Pervez Musarraf elnökkel köttetett történelmi szövetség. A pakisztáni hadsereg az évek során az iszlám egyenlősítő erejét és a szomszédos India jelentette háborús fenyegetést kihasználva meghatározó szerepet vívott ki magának az országban, emellett pedig szoros kapcsolatot épített ki a különféle iszlamista csoportosulásokkal is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Egyesült Államok továbbra sem hajlandó elengedni Musarraf elnök kezét, aki a hadseregen belül még mindig komoly befolyással rendelkezik, ráadásul elszánt támogatója a militánsokkal szembeni katonai akcióknak is.

Az amerikai-pakisztáni szövetségnek tehát számos buktatója van, a különleges kapcsolat azonban továbbra is fennáll, és aligha valószínű, hogy komolyabb szakításra kerül majd sor a terrorizmus elleni koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a vallási szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai segélyekre és támogatásokra, bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az Egyesült Államok szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően pedig komoly bizonytalansági forrás is a térségben. Éppen ezért előbb vagy utóbb Washington alkalmazkodni fog az új pakisztáni irányvonalhoz, s talán a történelem során első ízben a demokratikus erők mellett kötelezi el majd magát a pakisztáni politikai erők csatározásában.

Amerikai-iráni tengeri ütközet az öbölben?

TANULSÁGOK HÚSZ ÉV TÁVLATÁBÓL

Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves jelentésében az Iráni Iszlám Köztársaságot, mint a terrorizmus legfőbb állami támogatóját nevezték meg. Mindez azt jelenti, hogy bár a háborús retorika enyhült az utóbbi napokban, de az Irán elleni csapásmérés még mindig lehetséges opciónak számít a washingtoni vezetés bizonyos köreiben. A második amerikai repülőgép-anyahajó térségbe vezénylése mindenesetre komoly intő jelnek számít. Ha pediglen tényleg lesz amerikai-iráni háború, akkor az, biztosan a Perzsa-öbölben fog kibontakozni, és mindenképpen komoly haditengerészeti elemeket fog tartalmazni. Éppen ezért nem árt felidézni a húsz évvel ezelőtt történteket, amikor az amerikai és iráni haditengerészet már egyszer megmérkőzött egymással.

Húsz esztendővel ezelőtt az iraki-iráni háború utolsó évében Washington és Teherán között több évnyi retorikai háborúskodást követően tényleges konfrontációra került sor. Irán szorult helyzetében tűz alá vett minden idegen felségjelzésű olajszállító tankert a Perzsa-öbölben, amelyre válaszul az Egyesült Államok hadihajókat vezényelt a térségbe, s tengeri ütközetekbe bocsátkozott az iráni egységekkel. A harc kimenetele, s az Iraknak nyújtott támogatás fokozódása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Teherán beismerje, a nyolc éve tartó háborúnak minél előbb véget kell vetni. A katonai győzelem ellenére azonban Washingtonnak is meg kellett tanulnia egy-két leckét. S bár a két évtized alatt sok minden változott, az öböl katonai helyzete azonban még mindig rendkívül összetett, s talán ma veszélyesebb is, mint egykoron.

A húsz évvel ezelőtti és a mostani helyzet között sok a hasonlóság, az amerikai vezetésnek ezért mindenképpen szem előtt kell tartania a korábbi tapasztalatokat. Így először is azt, hogy az amerikai katonai túlerő nem tántoríthatja el az iráni vezetést, az Egyesült Államok hadseregének ezért egy elszánt és merész ellenféllel kell szembenéznie, ha harcra kerül a sor. Másodszor, hogy az aknamezők fenyegetésénél is komolyabb veszélyt jelenthetnek a kisebb csónakokkal elkövetett akciók, amelyekre bőven akadt már példa az 1980-as évek óta eltelt időszakban is. Végül harmadszor, hogy kifizetődőbb az iráni stratégiákhoz hasonló harcmodor és fegyverek alkalmazása. A mozgékony különleges erők például sikeresen állíthatják meg az iráni aknatelepítést, míg a milliódolláros és csúcstechnológiájú hadihajók nem alkalmasak az öbölbéli csatározásokra.

Az iráni haditengerészet kétségkívül komoly teljesítményekre képes, az amerikai katonai és technikai fölényt azonban előbb-utóbb siker koronázná. A kérdés eztán csupán csak az, hogy Washington mit nyerne egy Irán elleni sikeres katonai hadművelettel? Az iráni demokrácia ügyét nem lehet külső nyomással sikerre vinni, a fegyveres erő alkalmazása pedig éppen a rendszer további radikalizálódását mozdítaná elő. De nem lehet erőszakkal véget vetni az iráni nukleáris engedetlenségnek sem, amely program egy amerikai csapást követően minden bizonnyal újult erővel folytatódna tovább. S végül nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a világ kőolajszükségletének majd 40 százaléka a Perzsa-öblön áramlik keresztül. Irán ugyan öngólt rúgna, ha fenyegetéseit beváltva ténylegesen lezárná az öböl bejáratát, de a jelenlegi nemzetközi állapotokat tekintve az olaj árának további emelkedése komoly veszélyeket rejt magában.

Ahogyan az amerikai-iráni feszültség nő, úgy emelkedik az esélye a tragikus hibáknak is, amelyek könnyen egy fegyveres konfliktus kirobbanásához, sőt akár annak eszkalálódásához is vezethetnek. Az 1988-as amerikai-iráni konfrontáció szerencsétlen momentuma volt, hogy a pillanat hevében egy amerikai hadihajó (a USS Vincennes) tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet a Perzsa-öböl felett, a sajnálatos esetben 290 ember vesztette életét. Csak remélni lehet, hogy ha háború is lesz, hasonló szörnyűségre ezúttal nem kerül majd sor.

Irán Kelet felé kacsintgat

GAZDASÁGI ÜGYLETEK DÉL-ÁZSIÁBAN: INDIA, IRÁN, PAKISZTÁN

Folyamatosan arról hallani, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság hogyan nyomul előre Szaddám bukását követően Irakban, valamint a Talibán trónfosztása nyomán Afganisztánban, s persze arról is, hogy miként formálódik egy síita félhold a Perzsa-öböltől egészen Libanonig. Mindeközben kevés szó esik arról, hogy milyen befolyással rendelkezik a teheráni vezetés Dél-Ázsiában. Az iráni elnök elmúlt napokban tett körútja azonban mindenképpen beszédes, és jól példázza, hogy Irán miként használja ki az energiahordozók gazdagságát a „Kelettel” folytatott gazdasági és politikai kapcsolataiban.

Reza Pahlavi sah egykoron az Indiai-óceán térségének vezető hatalmává kívánta tenni országát, ilyen irányú ambíciói természetesen a jelenlegi teheráni vezetésnek is vannak, de az ország „kelet felé tekintő” kül- és gazdaságpolitikáját ma inkább a realitások és szükségszerűségek határozzák meg, mint sem a nagyhatalmi ambíciók. Az Egyesült Államok és Európa tevékenységének köszönhetően Irán egyre inkább elszigetelődik, az erősödő szorításból pedig úgy tűnik, hogy csak a keleti gazdasági nagyhatalmakkal való kapcsolat jelenthet kiutat. Az indiai és kínai politikusok aligha firtatják az iráni rendszer demokratikusságát, miközben kemény valutával, esetleg kifizetődő csereüzletekkel fizetnek a gazdaságuk számára nélkülözhetetlen energiaforrásokért. A csővezeték politika sikerességét követően pedig egyre több vállalkozó dönt úgy, hogy valamilyen üzletbe kezd a perzsa államban, mindez adott esetben technikai fejlődést is eredményezhet.

Ahmadinezsád dél-ázsiai körútjának elsőszámú célja is az volt, hogy egyezség szülessen a Pakisztánon át Indiába történő földgáz-szállításokról, de emellett megállapodás köttetett a sri lankai olajfinomító és vízi erőmű projekt támogatásáról is. A kereskedelmi kapcsolatok kétségkívül kibővültek, bizonyítja mindezt az is, hogy a kétoldalú indiai-iráni kereskedelem majd 55 százalékkal növekedett az elmúlt évhez képest. Az Indiában tett elnöki látogatás pedig emellett a Washington és Újdelhi között fennálló viszony erőpróbája is volt egyben, miután az indiai vezetés látványosan utasította el az amerikai iránymutatást Iránnal szemben, helyette pedig a fontos nemzeti érdekek kaptak hangsúlyt. Irán nem csupán kőolaj- és földgázszállító partnere Indiának, hanem befolyással rendelkezik Afganisztánban, amelyet Újdelhi a regionális stabilitásra nézve a legnagyobb bizonytalansági tényezőnek tart. Nem is beszélve továbbá a hindu államban élő síita közösség befolyásos szerepéről.

A pakisztáni-indiai csővezeték megépítése tehát, mint látható nem csak üzleti haszonnal jár Teherán számára. Először is előmozdíthatja a térség biztonságának javulását. Az olaj- és gázellátás ugyanis mindkét dél-ázsiai állam számára létfontosságú, az együttműködés pediglen komolyabb eredményeket érhet el a jövőben a biztonsági kérdések terén is, adott esetben pedig Pakisztán stabilizációjához és konszolidációjához is hozzájárulhat. Az iráni szerepvállalás másrészről kedvezőbb színben tűntetheti fel az iszlám köztársaságot is, amely a konfliktusos dél-ázsiai térségben egyfajta közvetítő szerepet játszva igyekszik békét és barátságot teremteni. S végül egyértelműen megmutatja azt is, hogy az ajatollahok vezette Irán, geopolitikai fekvése és természeti gazdagsága miatt megkerülhetetlen játékos a régióban, bekapcsolása az olyan egyéb válságok rendezésébe, mint például Irak, vagy Afganisztán, ezáltal sokkalta kifizetődőbb eredményekkel járhat, mintha parkoló pályára kényszerítenék Teheránt.

Az Iráni Iszlám Köztársaság „Kelet felé való nyitása” tehát egyszerre kényszer és lehetőség. A keleti kapcsolatok az ország elszigetelésével párhuzamosan egyre nagyobb jelentőséget nyernek, miközben egyre jövedelmezőbbekké is válnak, mindeközben pedig egyfajta zsarolási potenciált is jelenthetnek az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben. A regionális szinten minden irányban aktív szerepet játszó Iránt aligha lehet majd figyelmen kívül hagyni a közeljövőben, az esetleges nemzetközi katonai fellépés pedig igencsak nehézkessé válhat.

Gazdasági sikerek és problémák a Perzsa-öbölben

VAJON SIKERÜL-E EZÚTTAL HATÉKONYAN MEGLOVAGOLNI AZ OLAJVÁLSÁGOT?

A világ legtöbb országa találékonyságának és kemény erőfeszítéseinek eredményeképpen tesz szert gazdagságra, az Arab-félsziget monarchiái azonban földtani szerencséjüknek köszönhetik mindezt. Az öböl menti arab államok gazdasági eredményessége nem mástól függ ugyanis, mint a kőolaj világpiaci árának mindenkori alakulásától. Az olajárakhoz való kötöttség természetesen komoly veszélyeket is rejt magában, de az elmúlt évszázad olajválságaitól eltérően most úgy tűnik, hogy az érintett államok bölcsebben, illetve sikeresebben lovagolják meg a folyamatosan emelkedő olajárakat. Természetesen problémák továbbra is léteznek.

Az elmúlt időkben az olajdollárokat fegyverek vásárlására, külföldi beruházásokra, meggondolatlan fejlesztésekre, valamint fényűző építkezésekre fordították. Most azonban az öböl menti gazdasági tervezők átgondolt stratégiákat követnek, és megpróbálják hatékonyan visszaforgatni a megemelkedett bevételeket. A nemzetközi trendet követve igyekeznek tartalékokat felhalmozni, miközben kísérletet tesznek a komolyabb gazdasági szerkezetátalakításra is. Az Egyesült Arab Emírségek a turizmusban és a szolgáltatóiparban látja a megoldást, míg Szaúd-Arábia és Omán az ipari parkok, és városok létrehozását tekinti válaszlehetőségnek. Az öböl piciny államaiban pedig már az olajkorszak végére készülődve, most komoly figyelmet fordítanak a megújuló energiák kutatására és felhasználására.

A korábbi szemlélettel szemben az öböl menti vezetők az olajdollárokat most nem külföldön, hanem odahaza igyekeznek elkölteni, s emellett megkísérlik a külföldi tőkét is az országba csalogatni. A korábbi évekhez képest egyre nagyobb szerephez jut a magántők is, mindazonáltal még mindig az állam a legfőbb gazdasági szereplő. Így például Szaúd-Arábiában liberalizálták a pénzügyi rendszert, valamint privatizálták a légitársaságokat és a távközlést, de az állam továbbra is kézben tartja a főbb beruházásokat. Sok helyen a szociális béke fenntartása érdekében megmaradt a nagylelkű állami támogatás rendszere is, nélküle ugyanis lehetetlen feladat elé néznének ezen államok, munkahelyet kellene biztosítaniuk több százezer ember számára, amelyre jelenleg nincsenek felkészülve.

A helyzet azonban nemcsak a társadalmi nyugalom megőrzése miatt nehézkes. Ugyanis már most sokan várakoznak arra, hogy a munkaerőpiacra léphessenek, de a vendégmunkások alkalmazása még mindig kifizetődőbbnek és hatékonyabbnak számít. A munkaerőpiac nacionalizálása pedig alááshatja a munkamorált. De gondot okoz a források szűkössége is, nevezetesen hogy bizonyos készítményekből (például építőanyagokból) hiány van. A nemzetközi tendenciáknak megfelelően itt is emelkedtek a fogyasztási cikkek, különösen az élelmiszerek árai, nem kis fejfájást okozva ezzel az országok politikusainak. A dollár mélyrepülése szintén kedvezőtlenül hat a térség gazdaságaira, miután a kuvaiti dínár kivételével valamennyi valuta árfolyamát az amerikai dollárhoz kötik.

A Perzsa-öböl arab monarchiáinak gazdasági problémáit leginkább a diabéteszhez lehet hasonlítani. A térség államai azért küzdenek, hogy lekössék az olajdollárokat, úgy ahogyan a glükóz felhalmozódik a véráramban. Ha az orvosi terminológiánál maradunk a rizikó, amivel szembesülhetnek, nem más, mint a veseelégtelenség, vagyis az infláció, a nem olajipari szektorok elhanyagolása és a fiatal munkaerő munkaerőpiacon kívül rekedése. Az öböl menti államoknak mindemellett a kaotikus iraki helyzet, a felekezeti megosztottság, valamint az amerikai-iráni rivalizálás jelent még komoly fenyegetést. S bár a világ legkonfliktusosabb régiójában a sejkek nem igen válthatják meg pénzzel a tökéletes biztonságot, ugyanakkor mindenképpen megéri nekik befektetni Irak, valamint az egész közel-keleti térség stabilizálásába, még mielőtt lángba borulnának az olajmezők.

Szaúd-Arábia: még mindig a tradicionalizmus és a modernitás szorításában

A SIVATAGI KIRÁLYSÁG PROBLÉMÁI ÉS KIHÍVÁSAI NAPJAINKBAN

Szaúd-Arábia az elmúlt időszak eseményeinek, többek között az olajárak emelkedésének, valamint az amerikai-szaúdi érdekegyezésnek köszönhetően úgy tűnik, hogy sikeresen megbirkózott a 2001. szeptember 11. után előállt nehézségekkel, de a háttérben mégis komoly fenyegetések húzódnak. Az aktivista szaúdi külpolitikához egy kaotikus belpolitikai helyzet párosul. A társadalmi, gazdasági és politikai nehézségekért pedig elsősorban az uralkodó dinasztia és a vahabita iszlám között megkötetett történelmi szövetség a felelős, amely szerződésnek a felrúgása azonban egyelőre elképzelhetetlen a közeljövőben.

A szaúdi uralkodók még mindig a tradicionalizmus és a modernitás kettős szorításában kénytelenek tevékenykedni, hiszen egyfelől a fejlesztések és a modernizálás révén igyekeznek felvenni a versenyt a szomszédos és egyéb nemzetekkel, másfelől azonban meg is kell felelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek a konzervatív vallási és a tradicionális törzsi értékek megőrzésére irányulnak. A szent helyek birtoklása és a hatalmas olajvagyon továbbra is lehetővé teszi, hogy az országot diktatórikus keretek között irányítsák, de hosszútávon ez mégsem jelenthet garanciát. A belső feszültségek figyelmen kívül hagyása könnyen a rendszer bukását eredményezheti.

A felülről vezényelt nemzetépítés sikertelennek bizonyult. Bár az uralkodó család és a vallási vezetők szerződése értelmében a szaúdi társadalmat hivatalosan a vahabita iszlám követése köti össze, de az ország régiói, törzsei és szektái a gyakorlatban mind megőrizték a kulturális különféleségüket. A síita-szunnita megosztottság regionális kiéleződésével pedig komoly feszültségek jelentkezhetnek a sivatagi királyságban is, amelynek olajban gazdag öböl menti régiójában döntő többséggel a vahabiták által eretneknek tartott síiták élnek (~75%). Az olyan „síita vezetők” pedig, mint Ahmadinezsád, vagy Naszrallah a fiatal szaúdiakat felekezeti hovatartozásuktól függetlenül is maguk mellé tudják állítani.

A felekezeti problémáknál is nagyobb veszélyt rejt az ország gazdasági berendezkedése. A bevételek jelentős része az olajiparból származik, a munkaerőt pedig döntő többségében külföldiek biztosítják. A népességnövekedésnek köszönhetően azonban egyre több fiatal kíván munkavállalóvá válni, akiknek nem sikerül elegendő és elfogadható munkahelyet teremteni (~20%). A munkaerőpiac „szaúdizálása” lassan és nehezen működik, mivel a szaúdi munkaerő drágább és képzetlenebb, mint a külföldi. Az oktatás rendszerében kevésbé a szakképzettségen van a hangsúly, mint inkább a vallási tanításokon. A munkanélküliség és kiábrándultság pedig könnyen a vallási szélsőségek térnyeréséhez vezethet.

A Világkereskedelmi Szervezethez való csatlakozás és magának a globalizációnak a folyamata nem csak az állam és a gazdaság szétválasztását, a piaci reformokat teszi szükségessé, hanem a rendszer átláthatóbbá és egyenlőbbé tételét is szorgalmazza. A politikai reformokat a terror fenyegetettségre hivatkozva a szaúdi vezetés ugyan könnyen háttérbe szoríthatja, de a társadalom köreiben jelentkező elégedetlenséget aligha tudja végérvényesen felszámolni. A feszültséget pedig tovább fokozza, hogy több ezer királyi sarj verseng egymással a hatalmi pozíciókért. S egyre többször kerül napirendre az utódlás kérdése is, hogy mi légyen a Szudeiri-klán kihalását követően.

Az amerikai terrorcselekmények súlyosan megrendítették a sivatagi királyság presztízsét, a terror elleni háború pedig ledöntötte az Iránnal szembeni ütközőzónákat, nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben Szaúd-Arábia aktívabb külpolitikát kezdett el követni. A szaúdi külpolitika azonban, akárcsak az ország maga, kettős szorításban van. A washingtoni érdekekkel való túlzott egyezés könnyen az Egyesült Államok lakájaként tűntetheti fel, mindezzel párhuzamosan megkérdőjeleződhet az iszlám világon belüli vezető pozíciója is. Az Iránnal való hatalmi rivalizálás pedig könnyen kiélezheti az iszlámon belüli törésvonalakat, amelyeknek komoly következményei lehetnek odahaza is.

A szaúdi uralkodók hatalmát mindenkoron a szélsőségesen konzervatív vahabita vezetőkkel kötött szerződés határozta meg. Most azonban éppen ez a történelmi szövetség jelenti a szaúdi rendszer gazdasági és politikai reformjának a kerékkötőjét. A királyságban jelentkező felekezeti törésvonalak, a szaúdi társadalmi szerkezet átalakulása, az elképesztő méreteket öltő dinasztikus korrupció, valamint az egyértelmű amerikai külpolitikai orientáció mind-mind az identitásválság fokozódásához vezethetnek, illetve a rendszer továbbélése ellen hathatnak. A szaúdi vezetésnek éppen ezért előbb vagy utóbb felül kell majd vizsgálnia a történelmi szövetséget.

A Hamasz nélkül nem megy...

AZ ISZLAMISTÁK SZEREPE A BÉKEFOLYAMATBAN?

Az elmúlt hónapok gázai eseményei, Izrael állam sikertelen megtorló hadjárata, illetve a palesztinok egyiptomi határáttörése mind-mind alátámasztják, hogy az iszlamisták meghatározó csoportjának, a Hamasznak a kirekesztése az izraeli-palesztin békefolyamat bármilyen formájából csak korlátozott megoldást eredményezhet, és hosszútávon akár alááshatja Izrael állam biztonságát is. Ha tetszik, ha nem, az iszlám ellenállási mozgalom jelen van, és még mindig vonzó alternatívát jelent a menekülttáborokban élő nincstelen palesztinok százezreinek. Nem véletlen, hogy az izraeli társadalom nagy része (64 százalék) is a párbeszéd mellett teszi le a voksát. De vajon lesz-e majd aki tárgyalásba bocsátkozik a „terroristákkal”?

A gázai övezet kivéreztetésére irányuló izraeli stratégia jó ötletnek tűnt, a gyakorlatban azonban a visszájára fordult. A Hamasz elszigetelésére, illetve népszerűségének csökkentésére tett kísérletek mind csődöt mondtak. Amíg a gázai-övezettel szemben alkalmazott blokád a fegyveresek egyiptomi határáttöréséhez vezetett, addig az izraeli katonai beavatkozásra valódi rakétaesővel válaszolt az iszlamista szervezet. Mindeközben az izraeli vezetés nem tudott életképes alternatívát felmutatni a nyugati parton, ahol az ellenőrző pontok továbbra is komoly akadályt képeznek a mindennapi életben. Amíg Mahmúd Abbasz megítélése tovább romlott a palesztinok körében, addig a Hamasz az emberek megmentőjeként tetszeleghetett, s megőrizhette befolyását a gázai területeken.

Az izraeli-palesztin megállapodás jelenleg kivitelezhetetlennek tűnik. Egyrészt, mert palesztin részről nincsen olyan politikai erő, amellyel érdemlegesen tárgyalni lehetne, valamint mert a Mahmúd Abbasz vezette palesztin hatóság nem tudja sikeresen felszámolni a radikális csoportokat, ami izraeli részről előfeltételét képezné mindenféle jövendőbeli megállapodásnak. Másrészt, mert az izraeli politikai vezetés is megosztott a békefolyamat mikéntjét illetően, és nem tudja elejét venni a zsidó települések palesztin területekre történő kiterjesztésének, valamint megvalósítani az ellenőrző pontok számának a csökkentését, amelyek palesztin részről jelentenek tárgyalási kiindulópontot. Úgy tűnik, hogy a felek közötti bizalmatlanság és erőtlenség együttesen lehetetleníti el az érdemleges lépések megszületését.

A szaúdi béketervezet ugyan továbbra is napirenden van, de realizálódása a fentebb említett okok miatt nem lehetséges. Mint ahogyan az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy nemzetközi békefenntartó erők települjenek a palesztin területekre, mivel a kéksisakosok jelenlétét a Hamasz teljes egészében ellenzi, de a kérdést illetően az arab világ és maga az izraeli politika sem egységes. A kettős állam koncepció veszélybe kerülése, nevezetesen hogy a palesztin területek esetlegesen a szomszédos államok fennhatósága alá tartozzanak, pedig mind Egyiptomban, mind Jordániában megkongatták a vészharangot. A gazdasági megterhelés mellett Kairóban a radikális iszlamisták térnyerésétől tartanak, míg Ammanban a társadalmi arányok és a nemzeti identitás megváltozásától rettegnek.

Mi légyen akkor a megszállt területekkel, pontosabban Gázával? Lényegében két opció lehetséges, amelyek közül azonban egyik sem tökéletes. Lehet egyfelől totális háborút vívni az iszlamistákkal szemben, vagy pediglen másfelől közvetve vagy közvetlenül leülni tárgyalni a Hamasszal. Mind a kettő megakadályozhatja, vagy éppenséggel elősegítheti a békét. A házról-házra vívandó háború ugyan előbb-utóbb izraeli győzelemmel végződne, de túlságosan magas lenne a polgári áldozatok száma, a konfliktus adott esetben pedig akár eszkalálódhat is. S vajon mit nyerne Izrael állam az által, ha majd másfélmillió palesztin kerülne ismételten a közvetlen irányítása alá, akik közül ráadásul sokan ellenségesek a zsidó állammal szemben. A Hamasz népszerűsége minden bizonnyal növekedne.

A tárgyalás ugyan nehezen kivitelezhető, mert mind Izrael, mind a nyugati világ egésze elutasítja a terroristákkal való egyezkedést, de a nyílt vagy titkos megállapodás eredményekkel kecsegtethet. A Hamasz ugyanis nem egységes, és a mérsékeltebb szárny a társadalmi nyomást szem előtt tartva akár hajlandó elfogadni a két-állam koncepciót, még inkább, ha azt egy palesztin népszavazás mondja ki. Amennyiben a Hamasz vezetése úgy érzi, hogy elfogadják valós politikai szereplőként, akkor minden bizonnyal nagyobb hangsúly helyeződik majd az ellenállással szemben a kormányzási feladatokra. A megbeszéléseknek azonban számos hátulütője is van, így például az tovább gyengítheti az amúgy sem erős Mahmúd Abbasz pozícióját, a Hamasz politikai és biztonsági hatalma pedig erősödhet Gázában.

A palesztin területeken tavaly nyár óta kettős kormányzás folyik, ennek megfelelően ésszerűtlen, ha az izraeli vezetés és a nyugati világ kizárólag csak a Palesztin Hatósággal hajlandó tárgyalni. Gázában a Hamasz az úr, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A gázai övezet biztonsági helyzetének alakulása pedig mindenképpen hatással van a békefolyamatra. Izrael ugyan nem nyerheti meg a gázai háborút, de ugyanakkor nem is veszítheti el a gázai béke lehetőségét sem. A Hamasz pedig nem engedheti meg, hogy politikailag elszakadjon Ciszjordániától, vagy hogy elveszítse gazdasági kapcsolatait Izraellel. A megállapodásnak tehát mindkét oldalon megvan a racionalitása. Kérdéses azonban, hogy lesz-e sikeres tárgyalás a felek között?

Melakka: Malajziai történelmi fővárosa

TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉG, KULTURÁLIS VARÁZS ÉS MULTIKULTI TÁRSADALOM

Melakka a maláj szultánság egykori fővárosa mára már elvesztette ugyan befolyását a hipermodern Kuala Lumpurral szemben, de történelmi jelentőségének, kulturális varázsának, valamint etnikai-felekezeti mozaikjának köszönhetően mégis olyan hely, amelyet malajziai utazásaink alkalmával semmi esetre sem hagyhatunk ki.

A Melakka-szorosban fekvő városka, amely a világ talán egyik legrégebbi nemzetközi kikötője, a távol-keleti fűszerkereskedelem központjaként hamar áldozatul esett az európai hódításoknak. Előbb a portugálok érkeztek meg, majd a hollandok vették át az irányítást, végül hosszútávon a britek rendezkedtek be. Az eltérő gyarmati uralmak mind-mind rajtahagyták a kézjegyüket a városképeken. Így például a „Porta de Santiago” nevű erőd, valamint a Tengerészeti Múzeumban kiállított karavel a portugál időket idézi, mint ahogyan az a negyed is, ahol a monda szerint azok a portugálok élnek, akik 400 évvel ezelőtt lekésték a hazafelé tartó hajót. A belváros vöröses színű épületei, többek között a „Studthuys”, ami a mindenkori kormányzó lakhelye volt, a holland uralmat szimbolizálják. De akad itt szélmalom is a közelben. A brit befolyást pediglen egy újabb erőd és számtalan koloniális épület jelzi.

Melakka azonban már a gyarmati időket megelőzően is fontos kereskedelmi csomópont volt, erről tanúskodik a Szultáni Palotában kiállított korhű tárlat, amely az egykori főváros történelmébe nyújt betekintést. Ekkoriban kínai, indiai és arab kereskedők tették folyamatosan tiszteletüket a Melakkában, ahol a kereskedelem felvirágoztatása mellett igyekeztek kultúrájukat és vallásukat is elterjeszteni. Mindennek eredményeként az iszlám, a hinduizmus, és a keleti filozófiák (buddhizmus, taoizmus és konfucianizmus) különleges egyvelege jött létre. A gyarmatosítás következtében pedig a katolicizmus és a protestantizmus is számos relikviával rendelkezik a városban. A felekezeti sokszínűséggel így úton-útfélen találkozhatunk, miként az utcasarkokon mecsetek, imahelyek és templomok váltogatják egymást. Az együttélés kulcsa pediglen még mindig a toleranciában és a harmóniában keresendő.

A multikulturalizmus igazi példaképe ez a városka, ahol a különböző nációk békességben megférnek egymás mellett, és ahol az eltérő népek és kultúrák mind-mind megőrizték tradícióikat és szokásaikat, fesztiváljaikat és táncaikat, valamint épületeiket és életmódjukat. Így például az iszlám dominanciája mellett a keresztény és kínai újévet is komoly ünneplés és felhajtás övezi. A melakkai multikultihoz ráadásul páratlan gasztronómiai élvezetek is párosulnak. A maláj, a kínai, az indiai és az arab konyha egyaránt megtalálható a városban, és mindegyiknek sajátos íz világa van, mint ahogyan a különböző negyedeknek is megvannak a sajátosságaik. A régiségeiről elhíresült „Jonker Street”-en pedig a szerencsehozó talizmánoktól kezdve, a Thaiföldről átcsempészett jáde kőből készült Buddha fejeken át, a Mao elvtárs képével díszített ébresztőóráig szinte minden megkapható, csak bírjuk pénztárcával.

Melakka történelmi városrészének megismerésére két kényelmes lehetőség is kínálkozik. Egyfelől hajóba szállhatunk, és a várost átszelő kanálison tehetünk körutazást, másfelől pedig választhatjuk a virágokkal és jelvényekkel felcicomázott, zenei aláfestést is kínáló biciklis taxikat, amelyekkel Malajzián belül csak itt találkozhatunk. A kulturális és történelmi kalandozás mellett a város remek szórakozási lehetőségekkel is szolgál. Így ha netán énekelni támad kedvünk, csak nyugodtan kapjuk el a mikrofont az egyik karaoke bárban, ahol az élet általában hajnalig meg sem áll. Vagy ha pediglen táncolni szeretnénk, akkor beugorhatunk a nyílt táncórák egyikére, s ezután a kínai lampionos kisszínpadon, az utca közepén tvisztelhetünk a helyi nénikkel, meg bácsikkal. Egyszóval Malajzia történelmi fővárosa annyi látványosságot és élményt nyújt, hogy mindenképpen érdemes felkeresni.

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Budapestről egyszeri átszállással az Egypt Air menetrendszerinti járatával lehet eljutni Kuala Lumpurba (165 ezer forintért). Melakkába legegyszerűbb busszal utazni, amelyek naponta többször is indulnak a kuala lumpuri buszterminálról (500-600 forintért). A város központjában több kényelmes és jól felszerelt szálloda, illetve hostel közül választhatunk, pénztárcánk vastagságának megfelelően. A kanálison történő városnéző hajókázásért 500 forintot kell fizetnünk, míg a biciklis taxis városnézés ára leginkább alkudozási képességeinktől függ, emellett párszáz forintért kerékpárt is bérelhetünk, amellyel a belváros könnyedén bebarangolható.

Válságban az izraeli politikai rendszer?

„POLITIKAI REFORMOK A BÉKE ÉRDEKÉBEN”

Izrael az államalapítás hatvanéves évfordulójára készülődik, a jeles esemény árnyékában azonban a zsidó államnak számos külső és belső problémával kell szembenéznie. A megoldatlan izraeli-palesztin konfliktus, a folyamatos biztonsági fenyegetettség, a társadalmon belül kiéleződő törésvonalak, a cionizmus gondolatának megváltozása, az Izraelben élő arab lakosság integrációjának sikertelensége, illetve a politikai rendszer szisztematikus hibája mind-mind szerepet játszik abban, hogy Izrael állam igencsak bizonytalan jövő elé néz.

Az államalapítók hatvan évvel ezelőtt a nemzetközi trendet követve egy tisztán arányos politikai rendszert építettek ki, amelynek következtében egyfelől az izraeli társadalom valamennyi csoportja saját politikai képviseletet épített ki magának, másfelől azonban mindez ingatag többpárti koalíciós kormányzásokhoz is vezetett. Amíg más demokráciákban a kormányzaton belüli „lázadás” igencsak ritka eseménynek számít, addig Izraelben ez szinte hétköznapinak tekinthető. A miniszterek erős pozícióban vannak, a politikusok pedig kevésbé a választóknak, mint inkább saját pártjuknak felelősek. Mindennek következtében igencsak nehéz a hosszú távú és a mindenki számára kedvező döntések meghozatala.

A knesszetben, az izraeli törvényhozásban jelenleg is 12 párt foglal helyet, amelyek közül kettő is a koalíció felrúgásával fenyegetődzik, amennyiben tovább folytatódik az „érdekeikkel ellentétes” békepolitika. Egyfelől az ortodox Shasz párt, amely ellenzi a ciszjordániai telepek felszámolását, másfelől pedig a védelmi miniszterként tevékenykedő munkapárti Ehud Barak, aki miniszterelnöki ambíciói miatt utasítja el a béketárgyalások folytatását. A kicsiny társadalmi csoport ellenállása és a személyes politikai becsvágy miatt ezért aligha képzelhető el, hogy komolyabb előrelépésre kerül sor a békefolyamat tekintetében. Mindehhez persze hozzájárul a diszfunkcionális palesztin rendszer is, ahol nincsen olyan autoritás, amellyel sikeres tárgyalásokat lehetne folytatni.

A szisztematikus válságból való kilábalás érdekében többen a politikai rendszer gyökeres reformjáról, egy olyan berendezkedésről beszélnek, amely csökkenti a különleges társadalmi érdekcsoportok politikai hatalmát, miközben megőrzi a kisebbségek képviseletét, és egyben lehetővé teszi a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszabb távú politikai döntések megszületését is. A politikai viták az elnöki és a félelnöki rendszer lehetséges előnyei mellett többek között a törvényhozás kibővítéséről, az egyéni választókerületek felállításáról, a többségi választási rendszer bevezetéséről, a kis pártok parlamentbe való jutásának korlátozásáról, valamint a választáson győztes legnagyobb párt kormányalakítási megbízatásáról folynak.

A politikai reformokra azonban mindenképpen szükség van. Egyrészt a sorozatos belpolitikai válságok elkerülése érdekében, másrészt pedig, hogy a békefolyamatot ne akadályozzák meg olyan társadalmi csoportok, amelyek az arányos rendszernek köszönhetően kisajátíthatják a politikai döntéshozatalt. Mindez a jelen helyzetben, amikor úgy tűnik, hogy a közel-keleti békefolyamat kátyúba ragadt, nem sok sikerrel kecsegtet, ha azonban az izraeli vezetésnek mégis sikerül a telepes kérdést koalíciós válság nélkül megoldani, úgy az, kedvező kiindulópont lehet a közel-keleti konfliktus rendezésében.

A bászrai "forduló" győztese: az Iráni Iszlám Köztársaság

MERRE TOVÁBB AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

A dél-iraki síita összecsapásokat követően minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, hogy a szomszédos Iránnak mekkora befolyása van az iraki fejleményekre. Az arab ország képviselői a „terroristaként” számon tartott Iszlám Köztársaság felé fordultak, hogy a teheráni vezetés húzza ki a Nuri al-Maliki vezette kormányzatot és a megszálló amerikai csapatokat a „bászrai slamasztikából”. Mindez pedig talán a jövőre esedékes washingtoni őrségváltást megelőzően már szükségessé teheti az amerikai Irán-politika felülvizsgálatát.

Irán mindenkinél jobban tudja, hogy a síita táboron belüli rivalizálás túlontúl mélyen gyökeredzik ahhoz, hogy csak úgy, egy egyszerű megállapodással rendezni lehessen. A közvetítés felvállalása ezért kevésbé a síita egység megteremtésére irányul, mint inkább Teherán imázsának az építését szolgálja. A bászrai harcok békés lezárásában való részvétellel ugyanis megfordulni látszanak az eddigi szerepek. Az Egyesült Államok felvállalta és részt is vett a konfliktusban, míg Irán a megegyezés révén igyekezett megakadályozni a fegyveres erőszak eszkalálódását. (A teheráni nyilatkozatok pedig különösen érdekesek, mivelhogy általuk első ízben került sor a bagdadi „zöld zóna” elleni rakétatámadások nyilvános elítélésére, ezzel együtt pedig a síita radikálisokkal szembeni hadjárat támogatását is kifejezésre juttatták.)

A dél-iraki fejlemények ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy Irán számára egyértelműen a biztonsági megfontolások élveznek elsőbbséget a politikai és vallási eszmékkel és kötődésekkel szemben. A harcok kiéleződése ugyanis éppen a megszálló erők további jelenlétét indokolná, mindemellett a csapatkivonás napirendről való lekerülését is eredményezné. Teherán pedig éppen ezt kívánja minden igyekezetével megakadályozni, hiszen az amerikai katonai gyűrű ölelésében még mindig úgy gondolja, hogy a fegyverek az Iszlám Köztársaság ellen irányulnak.

Washington jelenleg már nem az al-Kaidát, hanem az Iránt tekinti a legnagyobb fenyegetésnek Irak stabilitására nézve. A háború Iránnal azonban rossz ötlet, és hogy ezt magán Irakon keresztül vívják meg, talán még rosszabb elképzelés. Az arab országban Szaddám Huszein hatalmának megdöntését követően Irán minden szinten befolyásos kapcsolatrendszert épített ki, amelyet sem megkerülni, sem pedig felszámolni nem lehet, a rendteremtést viszont megkönnyítheti. Amennyiben az Egyesült Államok el kívánja kerülni a totális káoszt Irakban, úgy előbb-utóbb le kell ülnie tárgyalni Iránnal.

Síita testvérháború!?

MUKTADA ASZ-SZADR VS. NURI AL-MALIKI

Öt esztendővel az iraki intervenciót követően Washington igyekszik az elért sikerekről beszélni. Sok tekintetben valóban van előrelépés, a bagdadi csapaterősítés, az egyes szunnita vezetők megnyerése, valamint a tavaly augusztusban a síita erők között megköttetett tűzszünet mind-mind a győzelem irányába mutatott. Az elmúlt héten a síiták körében kibontakozó konfliktus azonban mégiscsak a helyzet bizonytalanságát látszik alátámasztani. Az Egyesült Államoknak pedig a stabilitás helyett egy véres konfliktussal kellett szembesülnie.

A síita táboron belüli megosztottság már az elmúlt években is többször felszínre került, de a jelenlegi konfliktus sok tekintetben új jellemzőkkel bír. Ezúttal a síita milíciák nem az amerikai csapatokkal, hanem az iraki fegyveres erőkkel csaptak össze, Nuri al-Maliki miniszterelnök pedig első ízben lépett fel keményen a síita lázadókkal szemben. A kormányzat által kezdeményezett akció sikeres próbája volt az iraki rendfenntartó erők megbízhatóságának, de a katonai alakulatok komoly ellenállásba ütköztek, amelyet az országszerte jelentkező összecsapások is jeleztek.

Muktada asz-Szadr felhívására ugyan befejeződtek az utcai harcok, a síita táboron belüli versengés azonban továbbra sem szűnt meg. A felek közötti csatározás valójában nem másról szól, minthogy ki irányítsa a dél-iraki régiót, amely nemcsak hogy olajban gazdag és kijárást biztosít a Perzsa-öbölhöz, de egyben a legfőbb vallási kegyhelyeket is magában foglalja. Az októberben esedékes tartományi választásokat megelőzően nem mindegy, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok, és hogy melyik politikai erő kerül majd túlsúlyba a hatalmi felépítményben, ezáltal rendelkezve számos forrás felett. (Al-Maliki és asz-Szadr rivalizálásából akár nevető harmadikként az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa kerülhet ki győztesen.)

A síita hitszónok többek között ezért is hívta vissza fegyvereseit az utcákról, mivel a harcoló alakulatokkal azonosulva őt tekinthetik a legfőbb bajkeverőnek, ezáltal pedig könnyen kiszorulhat a politikából. A megállapodás értelmében pedig nemcsak az imázsa javulhat, hanem enyhülhet a Mahdi Hadserege ellen irányuló központi fellépés, sőt mi több, a szervezet tagjainak szabadon engedésével bővülhet asz-Szadr támogatóinak a köre is. Emellett időt nyerve újjászervezheti az utóbbi időszakban szétforgácsolódott mozgalmát, és alternatívát kínálhat az elszegényedett síita lakosság számára.

Az elmúlt napok erőszakhullámát a Nuri al-Maliki vezette kormányzat ugyan egyrészt sikeresen megállította, de másrészt meg is gyengült annak köszönhetően. Hasonlóképpen asz-Szadr helyzete sem sokkal könnyebb, aki kettős szorításba került, hiszen a nyílt lázadás a nemzeti vezetés iránti vágyakat olthatja ki, míg a politikai mérséklődés a radikálisabb támogatókat távolíthatja el. Bármelyik irányba is mozdul a síita hitszónok, annak mindenképpen komoly következményei lesznek Irak számára.