Pakisztán bizonytalan jövője

POLGÁRI DEMOKRÁCIA VAGY KATONAI DIKTATÚRA?

Pakisztánra zord idők járnak: a régóta fennálló etnikai törésvonalak és államszervezési problémák mellett egyre fokozódó belpolitikai káosszal, erősödő iszlamista fenyegetéssel, növekvő gazdasági válsággal, valamint az amerikai kapcsolatrendszer súlyosbodó problémájával kell szembenéznie az iszlámábádi vezetésnek. De vajon képes lesz-e rá, vagy az ország véglegesen a „bukott államok” közé kerül majd?

A DEMOKRATÁK, AZ ISZLAMISTÁK, ÉS A KATONÁK BIRKÓZÁSA

Pakisztán a megalakulása óta eltelt hat évtizedben folyamatosan a demokratikus kormányzás (27 év) és a katonai diktatúra (33 év) között ingadozott. Az elmúlt évben, az alkotmánybírák felmentésével, az arra adott társadalmi reakcióval, majd a parlamenti választások megtartásával, végül pedig a diktátor-elnök Pervez Musarraf távozásával úgy néz ki, hogy az ország most ismételten egy demokratikusabb korszakát éli, de a tényleges demokrácia megvalósulása még mindig igencsak hiú ábrándnak tűnik. A pakisztáni államberendezkedést még mindig az alapvető gyengeség jellemzi. Az etnikailag és vallásilag tagolt államban egymást követik a különféle erőszakos cselekmények, a három főbb politikai erő, a katonák, az iszlamisták és a demokraták pedig még mindig komoly csatározásokat folytatnak a hatalomért.

Hatvanegy év távlatából is eldöntetlen még a kérdés, hogy milyen identitás jellemezze Pakisztánt: egy liberális demokrata, avagy egy mélységesen iszlamista? Mindez elsősorban abból ered, hogy az ország az iszlám mérsékeltebb és konzervatívabb irányzatának találkozáspontján fekszik, valamint hogy anno felekezeti alapon került sor az államalapításra, miközben a politikai intézményrendszer kiépítése során bizonyos liberális alapelveket is igyekeztek beemelni. A két világnézet birkózásából az idők folyamán a katonaság profitált a legjobban, amely mindkét oldalon megvetette a lábát, és igyekezett egyensúlyt teremteni a versengő felek között, közben pedig domináns pozíciót harcolt ki magának a hatalmi felépítményben. A terrorizmus elleni háborúban való részvétel, valamint az országot fenyegető törzsi villongás és etnikai szeparatizmus ráadásul továbbra is döntő szerepet juttat a pakisztáni fegyveres erőknek.

MUSARRAF UTÁN: GYENGE POLGÁRI KORMÁNYZAT

A kvázi felülről végrehajtott demokratizálásnak kétségkívül vannak kézzel fogható nyomai, a polgári kormányzat azonban korántsem tűnik stabilnak, a történelmi tapasztalatokat számba véve pedig nem lehet sok bizodalmunk a demokratikus hatalomgyakorlás intézményesülésében. Ironikus módon a „tiszták országában” a demokratikusan megválasztott elnökök uralmának szinte majd minden esetben korrupciós ügy vetett véget. Az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Aszif Ali Zardari gúnyneve, („Mr. Tíz százalék”) e tekintetben szintén nem kecsegtet sok jóval. Az új elnök azonban több szempontból is erős pozícióban van: egyrészről, mert a Musarraf korszakból egy igencsak kiterjedt hatáskört örökölt meg, másrészről pedig, mert valós politikai legitimációval és széles társadalmi támogatással bír. Szüksége is van minderre ahhoz, hogy kezelni tudja a Pakisztán előtt tornyosuló problémákat, a kérdés csak az, hogy vajon sikerülhet-e?

Noha az elnöki pozíció megkaparintása komoly hatásköröket juttatott a demokratikus erők kezébe, de míg Pervez Musarraf távozásának kikényszerítésében egyetértés volt a politikai erők között, addig a hogyan tovább kérdése már megosztja a Musarraf-ellenes szövetség tagjait. Az ellentétek miatt Navaz Sarif és pártja már ki is lépett a koalícióból, ami egyértelműen bizonyítja, komoly hatalmi rivalizálás van az ún. demokratikus táboron belül. A két politikus által irányított párt – Pakisztáni Néppárt (Zardari) és a Pakisztáni Muzulmán Liga (Sarif) –számos kérdésben ellentétes álláspontot képvisel, így például eltérően vélekednek az elnöki hatalom nagyságáról, az alkotmánybírák újbóli kinevezésének mikéntjéről, valamint alkotmányos jogkörükről, továbbá Musarraf ex-elnök felelősségre vonásáról és a hadsereg politikában betöltött szerepéről. Az egyéni sérelmek, a személyi rivalizálások, valamint az ideológiai ellentétek pedig további nehézségek elé állítják a pakisztáni demokratikus kormányzatot.

PAKISZTÁN A GAZDASÁGI CSŐD SZÉLÉN

Hatvanegy esztendővel a függetlenség elnyerése után szembetűnő a különbség a két egykori gyarmat, India és Pakisztán között. Míg előbbi a világgazdaság egyre fontosabb szereplőjévé válik, s elképesztő gazdasági fellendülést mutat, addig utóbbi nem tudott kitörni az elmaradottságból, s egyre inkább a gazdasági csőd felé sodródik. A nemzeti valuta történelmi mélyponton van a dollárhoz képest, az elmúlt időszak költekezéseinek és költségvetési hiányának köszönhetően pedig az infláció is az egekbe szökött (megközelítőleg 25 százalék). Az ország exportbevételei jelentősen csökkentek, a politikai helyzet bizonytalanságát követően ráadásul már a külföldi befektetők is megkezdték a tőkekivonást (június óta megközelítőleg 250 millió dollár értékben).

A nemzetközi folyamatok sem alakulnak kedvezően, az élelmiszerek és az energiahordozók árának emelkedése komoly fejfájást okoz a pakisztáni vezetésnek, hiszen az állami támogatások rendszere tovább már nem bővíthető. Március hónap óta például vagy tucatszor emelték a benzin árát, év végére pedig szeretnék a szubvenció mértékét tovább csökkenteni. Mindez elképesztően nehéz helyzet elé állítja az újonnan megválasztott köztársasági elnököt, akinek hatalmon maradása többek között éppen attól függ, hogy vajon képes lesz-e pakisztániak millióinak mindennapi megélhetését biztosítani. Amennyiben a stabilizációs programot sikerül kidolgozni, illetve alkalmazni, s ehhez a finanszírozást is biztosítani, úgy Pakisztán kimászhat a slamasztikából. Kétségkívül nehéz feladat lesz, de nem kivitelezhetetlen. Persze kérdéses, hogy vajon mit szól a gazdasági reformokhoz a hadsereg, amely maga is számos üzleti érdekeltséggel és piaci pozícióval rendelkezik.

KONTROLLÁLHATATLAN TÖRZSI TERÜLETEK ÉS ISZLAMISTA FENYEGETÉS

A belpolitikai káosz és gazdasági csőd mellett az iszlamizmus térnyerése veszélyezteti leginkább az újonnan formálódó demokratikus rendszert. Erősen kérdéses ugyanis, hogy Aszif Zardari köztársasági elnök mennyire lesz képes a központilag irányított törzsi területek komplex problematikáját kezelni. Az erős elnöki jogkör mit sem számít, hiszen az Afganisztánnal határos területeket valójában Iszlámábád csak névlegesen tartja ellenőrzése alatt, ahol a hatalom a különféle hadurak és törzsi vezetők kezében összpontosul, és amely valóságos menedéket nyújt a tálib harcosoknak, illetve az egyéb fegyveres csoportoknak.

A velük szembeni fellépés több szempontból is nehézkes: egyrészt, mert nem létezik közös cselekvési program, illetve a hadsereg kettős taktikát alkalmaz, egyszerre igyekszik fellépni az iszlamistákkal szemben, miközben egyes csoportokkal titokban továbbra is együttműködik, másrészt pediglen azért, mert a központi kormányzat továbbra sem képes ellátni a közoktatási és közegészségügyi feladatokat, amelyeket így az iszlamista csoportok oldanak meg, ezáltal pedig komoly társadalmi támogatottságot élveznek, nem is beszélve arról, hogy a vallási iskolákban (az ún. medresszékben) újabb és újabb radikális ideológiákat követő generációkat nevelnek ki.

A szélsőséges iszlám terjedése, Pakisztán „talibanizációja” már régóta fenyegetésként jelentkezik. A folyamat a szovjetek afganisztáni bevonulásával és Zia ul-Hak tábornok tudatos iszlamizációs politikájával kezdődött, az Egyesült Államokkal kötettett terror-ellenes szövetségnek köszönhetően azonban az iszlamisták még befolyásosabbá váltak az országban, amit az iszlámábádi vörös mecset tavaly nyári elfoglalása is egyértelműen bizonyított. Pakisztán paradox módon egyszerre résztvevője a terrorizmus elleni hadjáratnak, miközben egyre inkább áldozatává is válik a terrorista csoportok ténykedésének.

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (Az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére.

Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük. A sors iróniájaként az Egyesült Államok ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, amely a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az amerikai érdekeket a térségben.

Washington az iszlámábádi fellépéssel elégedetlenkedve döntött az unilaterális cselekvés mellett: a törzsi területek folyamatos bombázását követően szeptember elején kommandós egységeket is bevetett az iszlamistákkal szemben. Az ország szuverenitásának megsértésére válaszul a pakisztáni katonai vezetés parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”. De vajon mindez eredményezheti-e a terrorizmus elleni amerikai-pakisztáni szövetség felbomlását?

Noha az amerikai-pakisztáni viszony kétségkívül feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, és aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terror-ellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásokra (2001 óta az Egyesült Államoktól közel 12 milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az USA szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, illetve kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás lehet a térségben.

A KASMÍRI KAPCSOLAT: AZ INDIAI-PAKISZTÁNI SZEMBENÁLLÁS

Az iszlamisták erősödése nem csak a pakisztáni belpolitikát és az amerikai-pakisztáni viszonyt terheli, hanem a szomszédos Indiával való kapcsolatokat is érinti. Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai-pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben majd 20 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A vita feloldhatatlannak látszik, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében, s már csak azért is, mert anno Hari Szing maharadzsa az Indiához csatlakozás mellett döntött. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A kommunális erőszak veszélye pedig nem hogy csökkent az elmúlt hatvan évben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt. Mindezt bizonyítja, hogy az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé vált a felekezeti szembenállás. Ennek eredményeként úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné, sincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el a túlerőben lévő szomszédjával szemben. A konfliktus napirenden tartása mindazonáltal Pakisztánban egyfelől politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig segíthet megakadályozni a hadsereg további népszerűségvesztését is.

MERRE TOVÁBB PAKISZTÁN?

Pakisztán nehéz helyzetben van tehát, hiszen a hosszú távú stabilitást csak úgy lehet elérni, ha olyan megegyezés születik, amely valamennyi politikai szereplő számára elfogadható. Mindez azonban az érdekek sokfélesége, illetve egymással való versengése miatt aligha képzelhető el. Az ország etnikai és vallási tagoltságát, a társadalom jelenlegi megosztottságát és töredezettségét, valamint a korábbi demokratikus kísérletek sikertelenségét szem előtt tartva nem valószínű, hogy Pakisztánban egyhamar valódi demokratikus rendszerváltásra kerül sor. Helyette minden bizonnyal tovább folytatódik a három hatalmi központ birkózása, az országot egyben tartó hadseregnek pedig továbbra is központi szerepe lesz.

Kibontakozóban egy újabb kasmíri válság?

VAJON LESZ-E ISMÉT HADDELHADD DÉL-ÁZSIÁBAN?

Az Új-Delhi által igazgatott Kasmírban azt követően, hogy június hónapban kormányzati döntés született egy 92 hektáros terület hindu zarándokok számára történő átadásáról, egyre feszültebbé válik a felekezeti szembenállás. A többségében muzulmánok lakta Kasmírban két évtizede nem tapasztalt tiltakozó mozgalom bontakozott ki, amely India számára komoly próbatétel lehet, nevezetesen, hogy vajon képes lesz-e megtartani az ellenőrzést a kasmíri-völgy felett. A kommunális erőszak kiújulása, és a helyi autonómia-törekvésekre adott kemény indiai válasz ráadásul könnyen a régió stabilitásának felborulásához és a konfliktus eszkalálódásához vezethet.

Kasmír hovatartozásának kérdése már több mint hatvan esztendeje rendezetlen teherként van jelen az indiai és pakisztáni viszonyban. A felek ez eddig már három háborút is vívtak a terület megszerzéséért, a szembenállás pedig csak ebben az évben több mint 19 esetben hozott határ menti összetűzéseket a kasmíri tűzszüneti vonal mentén. A kasmíri-válság feloldására számos diplomáciai kísérlet született már, de mint ahogyan az ENSZ népszavazási kezdeményezése sem realizálódott, úgy futott zátonyra a többi próbálkozás is. A jelenlegi feszült helyzetet látva pedig úgy tűnik, hogy a 2004-ben elkezdődött enyhülési folyamat is komolyabb eredmények nélkül zárul majd.

Nem véletlen hogy az 1947-es függetlenedés óta nem sikerült rendezni a vitát, hiszen a területre mind Új-Delhi, mind pedig Iszlámábád igényt tart. Előbbi kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása miatt, valamint demokratikus és szekuláris rendszerének demonstrálása érdekében tart igényt a kasmíri területre. S már csak azért is, mert anno Hari Szing, kasmíri maharadzsa Indiához csatlakozott. Utóbbi ezzel szemben arra hivatkozik, hogy Brit-India felosztása és függetlenedése felekezeti alapon zajlott, éppen ezért a döntően muzulmán területek Pakisztánt illetnék meg. Az Afganisztán feletti befolyásért folytatott indiai-pakisztáni rivalizálásban pedig különösen felértékelődött a hegyvidéki terület.

S noha a konfliktus nagyrészt a két utódállam között zajlik, a kasmíriak többsége azonban az esetleges népszavazáson alighanem a harmadik lehetőséget választaná, vagyis a függetlenséget mind Indiától, mind pedig Pakisztántól. A kasmíri önrendelkezés kérdése már a kezdeti időszakban felmerült, mint kívánatos opció, 1989 óta pedig fegyveres ellenállás is folyik a megszálló erőkkel, elsősorban Indiával szemben. Az emberi jogi visszásságok és a terület kvázi gyarmatosítása állandósította az India-ellenes közhangulatot, amelyet a nyári kormányzati döntés csak tovább erősített. Azt látva ugyanis sokan attól félnek, hogy az izraeli „telepes politika” érvényesül majd Kasmírban is.

India kétségkívül nem mondhat le a kasmíri területekről, mert azzal saját végrendeletét írná alá, túl sok ugyanis a központi kormányzattól elszakadni kívánó egyéb indiai terület. Ahogyan Manmohan Szing kormányfő fogalmazott: „Az eset fenyegetést jelent az ország egységére és integritására egyaránt.” Szuverenitásának védelmezése tekintetében tehát érthető a kemény fellépés (Közel félmillió katonát állomásoztat a térségben!), de mindez könnyen a visszájára is fordulhat, hiszen az erőszakos akciókkal egy olyan generáció születhet meg, amely fogékony a radikális gondolatokra, mindez pedig könnyen újabb erőszakhullámot válthat ki a térségben.

Jelen esetben ráadásul a pakisztáni belpolitikai események sem alakulnak kedvezően. Az iszlamizmus erősödik a törzsi területeken, s mindez Indiában is érezteti a hatását, ezt egyértelműen bizonyították a nyáron elkövetett robbantásos merényletek. Új-Delhi e tekintetben, mint mindig, most is a pakisztáni titkosszolgálatot gyanúsítja. S bár Pakisztánnak valóban fűződik érdeke a feszültség fenntartásához, egyfelől a kiújuló konfliktus politikai egységet kovácsolhat, másfelől pedig indokolhatja a hadsereg vezető pozícióját, valójában azonban Iszlámábádnak mégsem éri meg az Indiával való konfrontáció. A verseny ugyanis aránytalan: India feltörekvő nagyhatalom, Pakisztán pedig bukott állam.

Erősen kérdéses azonban, hogy vajon Pervez Musarraf távozását követően, a pakisztáni átalakulások közepette vajon ki fogja érdemben irányítani a Kasmírral és az indiai-pakisztáni viszonnyal foglalkozó döntéshozatalt. India pediglen parlamenti választásokra készülődik, amely a hindu nacionalisták erejét figyelembe véve nem valószínű, hogy lehetővé teszi a komolyabb engedmények megtételét. Emellett, mint azt az indiai kormányzat terület-átadási döntése kapcsán is láthattuk, a kommunális erőszak veszélye nem hogy csökkent az elmúlt hatvan esztendőben, hanem éppen annyira jellemzője Kasmírnak, mint amennyire az Indiához való csatlakozás idejében volt.

Ha pediglen itt baj van, akkor baj van az egész térségben. Ezt Afganisztán szovjet megszállása során már megtapasztalhattuk. Az, hogy vajon az erőszak ismételten kiújul-e a porózus hegyvidéki határok közepette, elsősorban attól függ, hogy a két regionális hatalom miként reagál az esetre. India, amely a jelenlegi helyzet fenntartásában érdekelt, aligha fog kezdeményezően fellépni, a revizionista álmokat dédelgető Pakisztánnak pedig, még ha szeretné is, de nincsen valós esélye arra, hogy komolyabb sikert érjen el szomszédjával szemben. Egy azonban biztos, ha bármelyik fél is erőszakkal igyekszik célját elérni, az mindenképpen a konfliktus eszkalálódásához vezet majd az egész dél-ázsiai térségben.

Vajon borulhat-e a terrorizmus elleni koalíció?

AZ AMERIKAI-PAKISZTÁNI KÉNYSZERHÁZASSÁG JÖVŐJE

Az amerikai kommandós egységek Pakisztán területén végrehajtott akcióját és a hadsereg légierejének ismétlődő támadásait követően elmérgesedni látszik Washington és Iszlámábád viszonya. A katonai vezetés az ország szuverenitásának sorozatos megsértésére válaszul parancsba adta, hogy ezután a fegyveres erők nyissanak tüzet minden amerikai „szárazföldi és légi határsértőre”. De vajon mindez eredményezheti-e a terrorizmus elleni amerikai-pakisztáni szövetség felbomlását?

Az Egyesült Államok és Pakisztán viszonyát mindig a kényszerházasságok jellemezték. Így volt ez a Szovjetunió afganisztáni bevonulásakor, s így van ez most is, amikor Washington a terrorizmus elleni háborúját folytatja Közép-Ázsiában. A pillanatnyi érdekazonosság azonban, mint a múltban, most is számos feszültséggel és problémával terhelt: Pakisztánban növekszik az Amerika-ellenesség (Az USA jelenleg népszerűtlenebb, mint az ősi rivális India.), és emellett egyre jobban terjed az iszlamizmus, az Egyesült Államokban pedig fokozódik az elégedetlenség és a bizalmatlanság az iszlámábádi vezetéssel szemben, amely washingtoni érvelés szerint nem tesz elegendő erőfeszítést az al-Kaida és a Talibán harcosainak kézre kerítésére. A washingtoni döntéshozóknak mindeközben a pakisztáni demokrácia támogatásának dilemmájával is szembe kell nézniük.

A polgári kormányzat klasszikus lázadás elleni taktikája – nevezetesen, hogy csapatokat állomásoztat a kritikus területeken, illetve segélyekkel és tárgyalásokkal igyekszik megnyerni a törzsi vezetőket – nem nyerte el Washington tetszését, amely a sors iróniájaként ismételten egy erősen centralizált (diktatórikus) pakisztáni rendszerben érdekelt, hiszen az a meglévő társadalmi elégedetlenség mellett is képes lehet kiszolgálni az USA térségbeli érdekeit.

Washington az afganisztáni rendteremtést szem előtt tartva döntött a beavatkozás mellett, unilaterális cselekedetével azonban nemcsak Pakisztán szuverenitását sértette meg, hanem az iszlámábádi vezetést is nehéz helyzetbe hozta. Az amerikai katonai intervenciók egyértelművé tették a polgári kormányzat erőtlenségét, de ami még ennél is fontosabb, hogy tovább radikalizálta a már meglévő Amerika-ellenes közhangulatot. Karacsitól Pesavárig egyre többen gondolják úgy, hogy Washington Afganisztán stabilizálásának érdekében destabilizálja Pakisztánt. Emellett sokakban él még annak az emléke is, hogy hogyan s miként fordult el az Egyesült Államok Pakisztántól a hidegháborút követően, majd léptetett életbe szankciókat vele szemben a vitatott atomprogramja miatt. Mindez az Indiával köttetett amerikai nukleáris ügyletek fényében aktualitást is nyerhet.

A jogosulatlan amerikai beavatkozás, amelynek ráadásul majd egy tucat polgári személy is áldozatul esett, nem csak a demokratikusan megválasztott vezetést hozza ellehetetlenített helyzetbe, hanem az amerikai-pakisztáni szembenállás kiéleződésével a radikális csoportok és milíciák ellen folytatott pakisztáni akciók sikerességét is megkérdőjelezheti. A közvélemény pedig adott esetben akár ki is kényszerítheti az eddig követett politika megváltoztatását.

Az iszlámábádi vezetés ugyan egyértelműen elkötelezte magát a szélsőséges iszlamista csoportokkal szembeni fellépés mellett, de mind a kormányzat, mind pedig a katonai vezérkar tisztában van azzal, hogy az ehhez szükséges társadalmi támogatás igencsak ambivalens. Pervez Musarraf pedig nemcsak a diktatórikus uralmával szembeni ellenérzések miatt távozott az elnöki székéből, hanem azért is, mert a pakisztániak többsége úgy tekintett rá, mint az amerikaiak lakájára, aki a közakaratot figyelmen kívül hagyva hajtotta végre a washingtoni utasításokat. Aszif Ali Zardari, az újonnan megválasztott köztársasági elnök sincs jobb helyzetben, hiszen őt is a washingtoni politikával azonosítják. Sokat elmond e tekintetben az, hogy Zardari elnök nem kommentálta a rajtaütéseket, a brit miniszterelnökkel folytatott tárgyalásokon pedig szóba sem hozta az Egyesült Államok illegitim akcióját.

A pakisztáni tűzparancsról szóló bejelentést követően a figyelem egyértelműen az amerikai-pakisztáni kapcsolat konfliktusosságára terelődött. A washingtoni vezetésen belül pedig egyre többen adtak hangot aggodalmuknak, hogy vajon a polgári kormányzat a jövőben képes lesz-e fellépni a vallási szélsőségesekkel szemben, illetve továbbra is megbízható szövetségese marad-e az Egyesült Államok terrorizmus elleni hadjáratának?

Noha az amerikai-pakisztáni viszony feszültebbé vált, de a különleges kapcsolat még mindig fennáll, s aligha valószínű, hogy a közeljövőben komolyabb szakadásra kerül sor a terror-ellenes koalícióban. A felek túlságosan fontosak egymás számára, mintsem hogy felrúgják az együttműködést, még ha annak kellemetlen elemei is vannak. Pakisztán nem tudja önállóan felvenni a harcot a szélsőségesekkel szemben, ehhez mindenképpen szüksége van az amerikai támogatásokra (2001 óta a hadsereg az Egyesült Államoktól közel hat milliárd dollár értékben kapott segélyt.), bármekkora is legyen az országban tapasztalható Amerika-ellenesség mértéke. Az USA szintén nem nélkülözheti Pakisztánt, amely stratégiai fekvése miatt főszereplője a terrorizmus elleni háborúnak, illetve kaotikus belpolitikai helyzetének és nukleáris fegyverarzenáljának köszönhetően erős bizonytalansági forrás a térségben.

Jázd: Homokváros a sivatagban

VÁROS, AHOL A VÍZNEK MÚZEUMA, A TŰZNEK PEDIG TEMPLOMA VAN

Úgy hírlik, hogy az iráni Jázd városa a földkerekség egyik legrégebben lakott települése, s szó mi szó, a szűk utcácskákban, az anyagból és homokból épített házacskák között barangolva valóban úgy érezzük, mintha évszázadokat, sőt inkább évezredeket ugranánk vissza az időben.

A Lut és a Kavir sivatag között, a három és négyezer méteres hegyek lábánál fekvő Jazd a „Selyemút” fontos állomása volt, ahol egykoron (1272-ben) még maga Marco Polo is tiszteletét tette. A város piacait róva pedig megbizonyosodhatunk arról, hogy Jázd továbbra is fontos kereskedelmi központ, kézműves remekei pedig még mindig méltán híresek messze földön. Így például a selyem, a porcelán és az édesség, amit mindenképpen meg kell említenünk.

A várost földrajzi elhelyezkedése miatt szerencsésen elkerülték a pusztító hódítások és természeti csapások, ennek megfelelően a hagyományos perzsa építészet remekművei szinte érintetlenül maradhattak fenn. Ezek közül az egyik leghíresebb a Péntek Mecset, amely a 14. században épült, ezáltal pedig egyike a legrégebbieknek Iránban. A város szinte semmit sem változott az évszázadok folyamán, a fejlődést csak a villanypóznák jelzik a szűk sikátorok mentén. No meg természetesen az, hogy egyre többen cserélték le kerékpárjukat valamilyen kismotorra. A sivatagi életmódra oly nagyon jellemző vendégszeretet azonban mit sem kopott az évek során.

A vályogházak között labirintusszerűen kacskaringózó utcácskák mindenképpen megkapó látványt nyújtanak. A város igazi csodája azonban a helyiek több ezer éves leleményességében keresendő, amellyel a kietlen és sivár tájból virágzó oázist varázsoltak. Amíg a föld alatti folyók és csatornarendszerek segítségével felvirágoztatták a sivatagot, addig a házak teteje fölé magasodó széltornyokkal („badgír”) és a félgömb alakú tetőszerkezetekkel évezredek óta sikeresen oldják meg a légkondicionálás feladatát ott, ahol a hőmérséklet nyaranta bőven negyven fok felett tanyázik. A víz jelentőségét szimbolizálja, hogy annak tiszteletére külön múzeumot is létrehoztak, ahol a szemlélődők az ősi technológiákkal ismerkedhetnek meg közelebbről.

A sivatagi homokváros az idők során mindvégig mentsvárként szolgált az üldözöttek számára. Így történhetett, hogy az iszlám terjeszkedése elől menekülő zoroaszter hívők oltalomra leltek Jázd falai között. A zoroasztriánus vallás pedig mind a mai napig komoly hídfőállással rendelkezik a városban. A főbb látnivalók közül mindenképpen érdemes megemlíteni a Tűz Templomát, ahol már közel 1500 éve őrzik a házi tűzhely lángját, amely a zoroaszter tanok szerint az igazságnak és a becsületességnek a jelképe. A város határában emelkedő Hallgatás Tornyait szintén látni kell, amelyek egykoron a zoroasztriánus vallás temetkezési helyszíneiül szolgáltak, manapság azonban már egyfajta piknikező helyként és kilátóként funkcionálnak, ahonnan ráláthatunk az egyre jobban terjeszkedő városra.

Jázdban járva van még egy látványosság, amit semmi esetre sem szabad kihagyni: egy ún. „erő házának” („zurkhane”) a meglátogatását. Ez az a hely, amely talán a legszebben példázza azt, hogy miként lehet a testmozgást, a költészetet, és a vallást összeegyeztetni egymással. Az „erő házában” ugyanis egyfelől valóban komoly testépítés, a férfierő összemérése, birkózás és zsonglőrködés folyik, miközben másfelől az edzést mélységesen áthatja a vallásos szertartásosság is. A gyakorlás például mindig imával kezdődik. A testmozgáshoz zenei aláfestést pedig egy, a háttérben ülő férfi szolgáltat, aki dobolás mellett verseket énekel Firdauszi híres költeményéből, a Királyok Könyvéből.

Ahogyan egy Iránban sokat látott barátom fogalmazott, ez a város tulajdonképpen nem más, mint „Irán esszenciája”, amit mindenképpen látni kell, ha az országban járunk. S nem csak pár rohanós napig…

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Iránba a legolcsóbban a Gulf Air vagy az Austrian Airlines járatával utazhatunk el (130-150 ezer forintért). Teheránból repülővel vagy busszal juthatunk el Jázdba. Előbbi esetben számos belföldi légitársaság közül választhatunk, a jegyár a szezontól és a társaságtól függően 100-150 dollár között alakulhat, míg utóbbi, a távolsági busz lényegesen olcsóbb (5-10 dollár), s szinte valamennyi nagyobb iráni városból indul. Jázdban számos szállás közül választhatunk, de itt messze nincsen már akkora választék, mint mondjuk Shirázban vagy Iszfahánban. 5-20 dollárért már kellemes szobát találhatunk. A város nem túl nagy, alig lakják félmillióan, ennek megfelelően a tömegközlekedés hagy némi kívánni valót maga után, de gyalogszerrel szinte minden megközelíthető, csak arra ügyeljünk, hogy aztán hazataláljunk az utcák labirintusában.

Vajon ki nyert a grúz konfliktuson?

MINDEZ MIÉRT LEHET FONTOS AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

Az elmúlt hónap orosz-grúz konfliktusa többről szól, mint egyszerűen az elszakadni vágyó területek kálváriájáról. Oroszország birodalmi ambíciói éledtek újjá, Moszkva Nyugattal való kapcsolatában pedig egyfajta elhidegülés következett be. Mindez rövidtávon kétségkívül kedvező lehet, a nukleáris programja kapcsán szorult helyzetbe került Irán számára, de hosszútávon korántsem biztos, hogy az orosz-barátság kifizetődő lesz Teherán számára.

A grúziai beavatkozást követően megromló amerikai-orosz viszonyt tekintve sokakban felmerült a gondolat, hogy ezt követően aligha sikerülhet majd az ENSZ keretein belül megoldást találni az iráni nukleáris engedetlenségre. Valójában azonban Moszkva Irán-politikája csöppet sem változott az elmúlt évekhez képest, hiszen továbbra is támogatja azokat a törekvéseket, amelyek arra irányulnak, hogy megakadályozzák Teherán atomfegyverekhez történő hozzájutását. Mindeközben igyekszik gondosan ügyelni arra, hogy ne az amerikaiak számára kedvezően alakuljanak az iráni események.

A folyamatosság oka elsősorban az, hogy mind Oroszország, mind pedig Irán elégedett a jelenlegi helyzettel: az erősödő, ámbár szimbolikus ENSZ határozatok elfogadásával. Moszkva úgy gondolja, hogy amíg a diplomáciai huzavona folytatódik, addig Washington nincsen olyan pozícióban, hogy újabb háborút kezdeményezzen a Közel-Keleten – amely konfliktus minden bizonnyal destabilizálná Oroszország peremvidékét. Teheránnak pedig a magas olajárak és a keleti feltörekvő hatalmak energiaszükséglete mellett aligha jelenthet komolyabb fejfájást az újabb szankciók elfogadása.

Oroszország ellentmondásos politikát folytat: egyrészről megszavazza az Iránnal szembeni nemzetközi szankciókat, másrészt azonban technikai támogatást nyújt a polgári célú nukleáris fejlesztésekhez. Moszkva számára ugyanis a jelenlegi amerikai-iráni szembenállás több szempontból is kedvező. A konfliktus egyfelől az olajárak emelkedését eredményezi, másfelől pedig elérhetetlenné is teszi Európa számára a hatalmas iráni földgáz tartalékokat, ezáltal erősítve a kontinens Moszkvától való energia-függőségét. Oroszország ráadásul Irán „Kelet felé fordulásából” is sokat profitálhat.

Grúzia konfliktusa Oroszországgal kétségkívül kedvezően hat az Iszlám Köztársaságra, mivel az orosz intervenciónak köszönhetően, ha ideiglenesen is, de elterelődik a figyelem a vitatott atomprogramról, a „legfőbb gonosz” szerepét pedig ezt követően már Moszkva tölti be. S valóban, az amerikai-orosz kapcsolatok elhidegülésével csökkenhet Irán háborús fenyegetettsége is. A grúz esetet felhasználva ráadásul Teherán azt az üzenetet kommunikálhatja a Perzsa-öböl államai felé, hogy gyermeteg hiba elfogadni az Egyesült Államok által kínált támogatását és védelmét. (Mindez egy olyan régióban, ahol az USA-ra, mint megbízhatatlan szereplőre tekintenek, komoly visszhangra tehet szert!)

Irán számára a grúziai konfliktus nyilvánvalóan számos előnnyel szolgál, mindazonáltal komoly veszélyeket is rejt magában. Az orosz birodalmi terjeszkedés kiújulásának eredményeként az eddig szunnyadó konfliktusok könnyen kiéleződhetnek Moszkva és Teherán között. Így például a földgáz-mezőket rejtő Kaszpi-tenger státuszáról, illetve felosztásáról szóló vita, valamint a csővezeték-játszma, amelyben a felek egymással versengenek az energiahordozók szállításából adódó haszonért. Ráadásul Perzsia a kaukázusi és közép-ázsiai orosz terjeszkedés során már sokszor érezhette az orosz medve leheletét, majd a SZU több ízben is kísérletet tett egy Perzsa Szocialista Köztársaság létrehozására.

Az elmúlt húsz esztendőben Moszkva és Teherán kapcsolata egyre kooperatívabbá vált. Az Iszlám Köztársaság páriaként igyekszik minél több barátra szert tenni, nincs ez másként Oroszország esetében sem. Az orosz befolyási zóna növekedése azonban nemcsak Washingtonban adhat okot aggodalmakra, hanem magában Iránban is. A jelenlegi orosz magatartást szemlélve pedig felmerülhet a kérdés, hogy vajon Oroszország ugyanilyen agresszíven és könyörtelenül lép majd fel Iránnal szemben is, ha annak nukleáris programja a kelleténél gyorsabban és sikeresebben előrehaladva netán komolyan veszélyezteti majd az orosz külpolitikai érdekeket? S vajon ez esetben ki lesz az, aki Teherán segítségére siethet?

Úgy tűnik, hogy a 19. századot követően egy újabb „Nagy Játszma” kezdődik Közép-Ázsiában, amelynek csupán csak a főszereplői változtak meg. Az orosz-amerikai versengés alighanem, mint egykoron a brit birodalom és a cári Oroszország közötti rivalizálás, hosszú konfrontációt eredményez, amelyben nem valószínű, hogy egykönnyen megoldás születik majd. A realizmus ugyanakkor könnyen arra ösztönözheti az amerikai vezetést, hogy javítsa kapcsolatait az Oroszország peremvidékén helyet foglaló államokkal, attól függetlenül, hogy azok ideológiája és politikai berendezkedése összhangban van-e az amerikai demokratikus ideálokkal, avagy nem.

Az Oroszország és Grúzia közötti konfliktus tehát hosszútávon akár komolyabb átrendeződést is elindíthat a térségben, adott esetben pedig hozzájárulhat az amerikai-iráni viszony normalizálódásához is. Az Egyesült Államoknak az orosz elutasítás és a nemzetközi szervezetek tehetetlensége folytán amúgy sincsen más lehetősége az iráni nukleáris válság feloldására, mint közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni a teheráni vezetéssel. A regionális ambíciókkal bíró Iránnal kétségkívül nehéz lesz Washingtonnak megegyezni, de mindez korántsem tűnik lehetetlennek, hiszen Teherán racionális szereplő, s nincsen más célja, mintsem saját biztonságának garantálása.

Iszfahán: Perzsia gyöngyszeme

„HA ISZFAHÁNT MEGNÉZTED, AKKOR A FÉL VILÁGOT LÁTTAD MÁR”

Iszfahán városa Irán középső részén, csipkézett homokkő hegyek között helyezkedik el. Egy oázis a sivatagban, amely folyamatosan virágzik. Az ősi Perzsia ékköve, amelyet I. Abbász sah tett naggyá, s amely mind a mai napig Irán legszebb mesterművének számít. Ahogyan egy a 16. században született félsoros rím fogalmaz, „Eszfahan, neszf-e dzsáhan”, vagyis Iszfahán, a világ fele”, ami szabad fordításban, egy népszerű helyi mondás formájában csak annyit tesz, „ha Iszfahánt megnézted, akkor a fél világot láttad már”. A város kulturális és történelmi gazdagsága láttán efelől valóban semmi kétségünk sem lehet. De nézzük csak, hogy mit is érdemes felkeresni, s megnézni egy kétnapos „világ fele túrán” Iszfahánban.

ELSŐ NAP

Iszfaháni kalandozásunkat érdemes a Péntek mecsetnél kezdenünk, amely a város legrégebbi és az ország legnagyobb mecsetének számít, s amely komplexitásával, nevezetesen, hogy magán viseli a XI. és XVIII. század közötti iszlám építészet különböző stílusainak a lenyomatát, lenyűgöző látványt nyújt. Innen a keskeny utcácskákon végigterülő bazáron keresztül gyalogszerrel eljuthatunk az Imám térre, ahol a legnagyobb nevezetességek vannak. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy eltévedjünk a sikátorok útvesztőjében, no meg persze arra, hogy nehogy elcsábuljunk a megannyi színes portéka láttán.

A főtérre érkezve elámulunk annak grandiózus mérete láttán, s valóban a pekingi Tienanmen tér után az Imám tér a világ második legnagyobb tere. Még inkább lenyűgöz minket a perzsa építészet három gyöngyszeme, amelyek a kétszintes épületsorral körbevett térhez igazodnak. Az Ali Kapu palota tetőteraszáról, ahonnan egykoron a sah a lovaspóló játékokat szemlélte, csodálatos kép nyílik a térre és az azt övező kékmozaikos, barackvirágszín kupolás, kalligráfiákkal díszített mecsetekre: a Mekka felé tájolt Imám mecsetre és Sejk Lotfollah mecsetre, amelyek egyaránt a világ legszebb iszlám építészeti alkotásai közé tartoznak. Megtekintésük imaidőn kívül a nem muzulmánok számára is lehetséges.

További művészeti látványosság a Negyvenpillérű palota, amely csak rövid sétára van a főtértől. A lenyűgöző építményt egy csodálatos perzsa kertben találhatjuk, de a pillérek számolgatása fölösleges, hiszen az épületnek csak húsz oszlopa van, amelyek az előtte kialakított medence vízében tükröződve adják ki a negyven pillért. A palota belső szobáiban lévő freskók pedig az iszlám köztársaság talán legnagyobb meglepetésével szolgálnak, az egyik képen ugyanis egy félmeztelen leányzó szerepel.

Az este közeledtével ajánlatos visszatérni az Imám térre, ahol a napközbeni turista áradatot az iráni családok piknikezése váltja fel, amely közösségi eseményből adott esetben még a külföldi utazó sem vonhatja ki magát. A bazár bejárata feletti tradicionális teázóban iráni teát kortyolgatva és iszfaháni édességet eszegetve, az elmaradhatatlan vízipipával az oldalunkon, a megvilágított építészeti csodák és a híres keleti vendégszeretet közepette egyenesen úgy érezhetjük majd magunkat, mintha az ezeregy éjszaka meséjébe csöppentünk volna.

MÁSODIK NAP

Az iszfaháni városnézés második napját az örmény negyed megtekintésével kezdhetjük. Ez a városrész a síita dominanciájú Iránban üde színfoltot jelentő keresztény közösségnek ad otthont. Ezen a helyen jól megférnek egymás mellett a kupolák és templomtornyok. Így például a Vank katedrálisban, ahol az iszlám motívumok és a keresztény ábrázolásmódok érdekes egyveleget alkotnak. De van itt az örmény kultúrát és népirtást bemutató múzeum, valamint egy temető és tizenhárom örmény templom, amelyek közül a Betlehem és Szent Mária templomokat mindenképpen érdemes felkeresni.

A délutánt a távolabbi látványosságok megtekintésére fordíthatjuk. Taxiba pattanva célba vehetjük a város határában, egy kisebb hegyen lévő, használaton kívül álló iszfaháni tűz templomot, ahonnan kisebb hegymászást követően pompás látvány tárul elénk a városról és az azt keresztülszelő folyóról. Visszafelé menet pedig útba ejthetjük az ún. táncoló minareteket. Az eredetileg temetkezési helyként funkcionáló épület onnan kapta a nevét, hogy az egyik toronynak nekitámaszkodva, vagy azt erősen megütve, a minaret párjával együttesen egy előre-hátra történő „táncoló” mozgást produkál.

A naplementét végül a Zajandeh folyó partján csodálhatjuk meg. Igyekezzünk azonban világosban érkezni, hogy az esti kivilágítást megelőzően még napfényben is megcsodálhassuk a folyón átívelő hidakat, amelyek több szempontból is érdekesek. Többek között a Harminchárom ívű híd, amely 298 méteres hosszával a leghosszabb a 11 híd közül. Vagy a Sáhresztan híd, amely a legrégebbinek számít, egyesek szerint az alapjait már a 12. században lerakták. Végül a Khadzsu híd, amely kettős, teraszos felépítésének köszönhetően remek kilátóhelyként és találkozási pontként szolgál. A hidakat szegélyező tradicionális teaházak egyikébe betérve pedig biztosan jól fogunk szórakozni.

A nagy városnézés közepette ajánlatos még egy-két dologra időt szánni, ha tehetjük látogassunk el egy szőnyegárushoz, az iszfaháni szőttesek ugyanis messze földön híresek, és ne hagyjuk ki a tradicionális édességboltokat sem, amelyek a szárított epertől kezdve a karamelizált cukorig ezerféle földi jóval kényeztetnek.

HASZNOS INFORMÁCIÓK

Vízum: Magyar állampolgárok csak érvényes vízummal utazhatnak Iránba, amit előzetesen az Iszlám Köztársaság budapesti nagykövetségen (30 napos vízum kb. 15 ezer forintért), vagy érkezéskor a helyszínen (7 napos vízum kb. 5 ezer forintért) válthatnak meg.

Szervezett utazások: Magyarországon ma már egyre több utazási iroda szervez Iránba is körutazásokat (pl. AGRA Utazási Iroda). Azonban a merészebbek, akiket nem riasztanak el a nyelvi és kulturális nehézségek, saját szervezésben, olcsóbban is kalandozhatnak Iránban.

Egészségügyi tudnivalók: Az Iránba történő utazást megelőzően nincsen szükség semmilyen kötelező védőoltásra, továbbá fontos megemlíteni, hogy Iránban a csapvíz szinte mindenhol bátran fogyasztható. A piacokon és utcákon kínált portékákat pedig nyugodtan kipróbálhatjuk.

Repülőjegy: Budapestről átszállással szinte valamennyi nemzetközi légitársasággal eljuthatunk Teheránba (pl. a Gulf Air járatával kb. 120 ezer forintért), Bécsből pedig közvetlenül is repülhetünk az iráni fővárosba (pl. az Austrian Airlines gépével kb. 130 ezer forintért).

Közlekedés: Teheránból Iszfahánba több módon is utazhatunk: így egyrészt mehetünk távolsági busszal (3-4 USD), másrészt vonattal (5-15 USD), vagy pediglen harmadrészt repülővel (30-40 USD). Ez utóbbiak azonban az érvényben lévő szankciók miatt igencsak rossz állapotban vannak.

Szállások: Iszfahán nagy látogatottságnak örvend, ebből kifolyólag nagy választék van a szálláshelyeket illetően. Egyszerűbb szállást (ún. hostel-t) már 4-5 amerikai dollárért is találunk, egy jól felszerelt, középkategóriás szállodai szobáért 20-40 amerikai dollárt kell fizetnünk.

Belépők: A látványosságok megtekintésekor a legtöbb helyen belépőt kell váltani, ami azonban nincsen több pár dollárnál. Így például három amerikai dollárnak megfelelő összeget kell fizetnünk, ha az Imám tér mecseteibe, vagy ha az Ali Kapu palotába kívánunk bejutni.

Pénzváltás: Iránban a bank- és hitelkártyánkat nem tudjuk használni, ezért célszerű készpénzt vinni magunkkal. Az iráni bankok többségében rövidebb procedúra mellett könnyen válthatunk valutát, de megtehetjük ezt az utcai pénzváltóknál is. Egy amerikai dollár megközelítőleg 10000 iráni riál.

Helyi közlekedés: A város főbb látványosságai közel vannak egymáshoz, s gyalogszerrel könnyen megközelíthetők. Ha távolabb kalandoznánk, úgy igénybe vehetjük a helyi taxikat, de a viteldíjban igyekezzünk mindig előre megállapodni, az iszfaháni taxisofőröknek ugyanis igen rossz a hírük.

A Közel-Kelet és az amerikai elnökválasztás

VAJON AZ ISZLÁM VILÁGBAN KIT LÁTNÁNAK SZÍVESEN AZ AMERIKAI ELNÖKI SZÉKBEN?

Az arab és iszlám világban az amerikai elnökválasztást illetően két vélemény látszik körvonalazódni. Egyfelől létezik egy bizakodó kisebbség, amely demokrata párti győzelem esetén valós külpolitikai paradigmaváltásban reménykedik, illetve abban, hogy Barack Obama személye csökkentheti a terror elleni háború által keltett ellentéteket a muzulmán és a nyugati világ kapcsolatrendszerében. Másfelől van a szkeptikus többség, amely úgy gondolkodik, hogy a demokrata és republikánus jelöltek között nincsen lényegi különbség, a külpolitikai döntéshozatal működését figyelembe véve pediglen nem is valószínű, hogy komolyabb elmozdulásra kerülhet sor a washingtoni Közel-Kelet politikában.

Teherántól Tuniszig szinte mindenhol szívsebben látnák a demokrata párti jelöltet az amerikai elnöki székben. Mindez nem is meglepő, hiszen a Barack Obama nyújtotta alternatíva sokkalta vonzóbb, mint a republikánus John McCain által képviselt „maradjunk a megkezdett úton” hozzáállás. Az illinoisi szenátor a katonai fellépéssel szemben a diplomáciai eszközöket részesíti előnyben, a konfliktusok kezelésében nagy hangsúlyt fektet az együttműködésre, a közel-keleti államokat pediglen egyenrangú félként igyekszik kezelni. S az optimisták szerint demokrata győzelem esetén valóban megvan annak az esélye, hogy az erőn alapuló politizálást a közeljövőben egy felelősségteljesebb és igazságosabb amerikai külpolitika váltja majd fel. A Barack Obama által megfogalmazott nézőpont úgy tűnik, hogy már most is befolyást gyakorol az amerikai külpolitikára: az elmúlt hetekben egyfelől amerikai-iráni dialógus kezdődött, másfelől pedig Washington időkeretet határozott meg az iraki kivonulást illetően.

A demokrata elnökjelölt a Bush-adminisztráció bírálata mellett már csak azért is népszerű a közel-keleti utcákon, mert színes bőrű, s bár keresztény vallású, de muzulmán felmenőkkel rendelkezik, ráadásul Mohamed próféta unokájának, Husszeinnek a nevét viseli. S bár a négy esztendővel ezelőtti választásokhoz képest most sokkalta nagyobb figyelem kíséri az amerikai elnökválasztást, Barack Obama körül még sincsen akkora lelkesedés, mint azt első szempillantásra gondolnánk. Ahogyan egy kairói taxisofőr fogalmazott ironikusan: „Condoleezza Rice és Colin Powell is színes bőrű politikusok voltak, az Egyesült Államok mégis megtámadta Irakot.” S valóban az afganisztáni és iraki beavatkozás és az elkövetett emberi jogi visszaélések olyan barátságtalan helyzetet teremtettek, amelyben az elnökválasztás egymagában aligha eredményezhet változást. Sokan pedig egyenesen úgy vélekednek, hogy az amerikai politikai rendszer bizonyos elemei, imperialista ambícióikat veszélyeztetve érezvén, így vagy úgy, de mindenképpen megakadályozzák majd Obama és a demokraták választási győzelmét.

A pesszimisták döntő többsége a problémát abban látja, hogy Barack Obama mint a többi amerikai politikus, egyszerűen csak szerepet játszik, éppen ezért a közel-keleti országoknak bőven lesz majd félnivalójuk az ő elnöksége alatt is. Így például a demokrata elnökjelölt eltökéltsége a közel-keleti demokratizálódást illetően mindenképpen kellemetlenségeket okozhat az autokratikus rendszerek vezetőinek. Még inkább problémás lehet, hogy vajon az elnök mekkora mozgásteret kap majd az izraeli lobbitól, illetve a többi amerikai érdekcsoporttól és politikai szereplőtől. E tekintetben Obama megnyilatkozásai – amelyek olykor igencsak ellentmondásosak – már most sem kecsegtetnek semmi jóval. Az afganisztáni háború kiszélesítésének tervét, de még inkább Jeruzsálem Izrael fővárosaként történő említését, valamint a zsidó állam közel 30 milliárdos támogatási javaslatát aligha fogadták kedvezően az iszlám világban. Az iraki kivonulási tervet illetően pedig szinte már csak hónapokban térnek el egymástól a republikánus és demokrata forgatókönyvek.

Nem véletlen tehát, hogy a Közel-Keleten a szkeptikusok kerültek többségbe, de még a jelenlegi helyzetben is akadnak azért olyanok, akik továbbra is reménykednek az amerikai rendszerváltásban, és annak a térségre gyakorolt pozitív hatásaiban. Barack Obama választási győzelme pedig kedvezően befolyásolhatja a nyugati és az iszlám világ kapcsolatát, de hogy valóban változnak-e majd a dolgok, azt egyelőre lehetetlen megmondani. Mindenesetre a változásba vetett hit most úgy tűnik, hogy inkább az amerikai, s nem a közel-keleti lakosságot jellemzi. Az arab és iszlám világban a demokrata jelöltre csak mint „kisebbik rosszra” tekintenek, hiszen tudják, hogy a republikánus John McCain győzelme újabb négy, adott esetben pedig nyolc konfliktusos évet eredményezne.

India & Pakisztán: Veszedelmes viszonyok?

EGY VÉGET NEM ÉRŐ KONFLIKTUS?

India és Pakisztán 61 esztendővel ezelőtt egy igencsak véres felekezeti felosztás eredményeként nyerte el a függetlenségét a brit birodalomtól, a vitatott hovatartozású Kasmír miatt pedig azóta már három ízben is háborúztak egymással. A felekezeti és területi szembenállást csak tovább tetézte, hogy a felek az 1990-es években atomfegyverekre tettek szert. 2004-ben ugyan egyfajta megbékélési és együttélési kísérlet kezdődött Iszlámábád és Új-Delhi között, kapcsolatukban azonban mégsem került sor érdemi áttörésre. Ehelyett fennmaradt a mély bizalmatlanság és folytatódtak az időszakos határvillongások. Az elmúlt hetek indiai érdekeltségek és célpontok ellen végrehajtott terrorista merényletei pediglen könnyen a dél-ázsiai szembenállás újbóli elmérgesedéséhez vezethetnek.

Az indiai-pakisztáni enyhülés jegyében rendeztek már számos találkozót és krikett mérkőzést, a főbb városok között repülőjáratokat és a kasmíri határon keresztül pedig busz- és vonatjáratokat indítottak, sőt Pakisztánban az indiai filmipar termékeire kirótt tiltást is feloldották már. Az ellentét azonban nem szűnt meg, mint ahogyan ezt a merényletek is bizonyították. Előbb a kabuli indiai követséget érte terrortámadás, majd később két indiai városban (Ahmedabad és Bangalore) követtek el robbantásos merényleteket, végül a kasmíri tűzszüneti vonal mentén robbant ki tűzpárbaj. Az erőszakos cselekményeket követően a szokásos vádaskodás és egymásra mutogatás következett: Új-Delhi a pakisztáni vezetést és a titkosszolgálatot tette felelőssé a merényletekért, mindeközben Iszlámábád a fegyverszünet megsértésével vádolta meg Indiát. A fokozódó szembenállás a Dél-Ázsiai Regionális Együttműködés Szövetségének éves ülését is beárnyékolta.

Kasmírban már régóta zajlik a küzdelem India és Pakisztán között, előbbi a kulturális és felekezeti sokféleségének deklarálása érdekében tart igényt a területre, míg utóbbi arra törekszik, hogy felügyelete és irányítása alá vonja a döntő többségében muzulmánok lakta területet. 1989 óta pedig a kasmíri önrendelkezés hívei is harcot folytatnak a megszálló erők, elsősorban India ellen. Afganisztán azonban újabb jellegű konfliktus. Iszlámábád számára az északi szomszéd mindig is különleges fontossággal bírt, mivel egyfajta hátországként szolgált az Indiával szembeni küzdelemben, Új-Delhi azonban csak újabban, elsősorban gazdasági és biztonsági megfontolásokból érdeklődik a közép-ázsiai állam iránt. (India konzulátusokat nyitott országszerte és majd 750 millió dollár értékben nyújtott segélyeket Afganisztánnak.) Pakisztán és India között úgy tűnik, hogy egyfajta befolyási küzdelem kezdődött a geopolitikailag felértékelődött területért.

Az ellentétek és azoknak az okai egyértelműek, a felek azonban inkább a békeállapot fenntartásában, mintsem az erőszak eszkalálódásában érdekeltek. Pakisztánban, ahol a belpolitikai helyzet igencsak törékeny, a békeállapot megőrzése sokkalta fontosabb, hiszen egy esetleges konfliktusban csak tovább erősödnének a már amúgy is befolyásos, és az állam működésére veszélyes iszlamisták, akik nemcsak a békefolyamattal állnak szemben, hanem az új polgári kormányzattal is ellenségesek. Ezáltal pedig veszélybe kerülhetnek a pakisztáni demokratizálódás eddig elért sikerei. Indiában az erőszak kiújulása ugyan erősítheti azon nacionalistákat, akik elutasítják a kapcsolatok normalizálását Pakisztánnal, a soron követő választásokat figyelembe véve pedig ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, voltaképpen Új-Delhinek még sincsen más választása, mint bölcsen cselekedni, s együttműködni a mérsékelt iszlámábádi vezetéssel, amelynek támogatásával a jövőben sikerülhet kifogni a szelet a pakisztáni radikálisok vitorlájából.

MELLÉKLET

A DÉL-ÁZSIAI KONFLIKTUS IDŐRENDI ÁTTEKINTÉSE

1947: A szubkontinens felosztása: létrejön a független Hindusztán és Pakisztán.

1947-1948: Az első indiai-pakisztáni háború: Pakisztán kísérletet tesz Kasmír megszerzésére.

1965: A második indiai-pakisztáni háború: Pakisztán titkos offenzívát indít India ellen.

1971: Pakisztánban polgárháború tör ki: az indiai-pakisztáni kapcsolatok mélyponton.

1989: Kasmíri lázadás: a Kasmír-völgyben felkelés kezdődik az indiai fennhatóság ellen.

1996-1997: Diplomáciai erőfeszítések: tárgyalások kezdődnek a konfliktus rendezése érdekében.

1998: Nukleáris rivalizálás: az indiai robbantásokra válaszul pakisztáni rakétakísérletek.

1999: A „kargili” konfliktus: fegyveres összecsapások Kasmírban India és Pakisztán között.

2001: A háború szélén: a terrorista merényleteket követően kiéleződik a szembenállás.

2003: Diplomáciai kapcsolatfelvétel: béke-megállapodás és a viszony enyhülése.

2005: Az enyhülés jegyében: buszjárat indítása, illetve krikett-játszma Pakisztán és India között.

2008: A viszony megromlása: a kabuli merényletet követően a felek szembenállása kiéleződik?

Afganisztán a bajban

A BETELJESÍTETLEN ÍGÉRETEK ÉS AZ EGYRE ERŐSÖDŐ TÁLIBOK SZORÍTÁSÁBAN

Afganisztán ma talán sokkalta veszélyesebb helynek számít, mint eddig bármikor a tálibok uralmának 2001-es megdöntése óta eltelt időszakban. Noha számos területen előrelépést tapasztalhatunk, az afgán helyzet valójában igencsak kritikus és veszélyes: a hadsereg ugyan egyre jobban teljesít, de a központi kormányzat még mindig képtelen ellenőrzése alá vonni az ország egész területét; a szakértelem hiánya és a mérhetetlen korrupció a sikeres segélyezések ellehetetlenítése mellett a rendszerbe vetett bizalmat is megkérdőjelezik; a tálibok pedig a harcra alkalmas nyári hónapokat kihasználva új stratégiával álltak elő, amelyben már az emberek személyes biztonsága lett a célpont.

A koalíciós erők jelenleg 70 ezer katonát állomásoztatnak a közép-ázsiai országban, a nemzetközi közösség pedig ez idáig majd 15 milliárd dollárt fordított az afganisztáni újjáépítésre, de úgy tűnik, hogy mindez mégsem elegendő az afgán probléma orvoslásához. Az elmúlt években utak és iskolák épültek (ma közel 6 millió gyerek jár iskolába), de az infrastruktúra még mindig igencsak szegényes, az ország nagy részén továbbra sincs ivóvíz hálózat és egészségügyi ellátás. Az elektromos energia-szolgáltatás pedig még a fővárosban is csak időlegesen biztosított. Mindezeket látva egyre többekben merül fel, hogy vajon akkor vezetőik mire költötték el a külföldi segélyeket és pénzeket?

Afganisztánban a kezdeti időszak eufórikus állapotát mára már egyértelműen a csalódottság váltotta fel. Ebben a hatalmi-politikai intézményrendszer gyengesége és a valamennyi döntési szintet behálózó korrupció mellett a különböző klánok és törzsek egymással való versengése, a valamilyen sérelmet elszenvedők magas aránya, a drogcsempészek és az opportunisták törvénytelen tevékenysége, a munkanélküli fiatalság egyre növekvő kiábrándultsága, valamint a külföldi segélyek korlátozott hozzáférhetősége játszik szerepet. A jövőre esedékes elnökválasztás pediglen könnyen újabb frakció-harcokat és személyi rivalizálásokat eredményezhet az amúgy sem egységes politikai vezetésen belül.

A társadalmi elégedetlenség mellé nagyfokú bizonytalanság is párosul, ami elsődlegesen a Talibán megerősödésének köszönhető. A mozgalom tagjai tisztában vannak azzal, hogy a szövetséges erők katonai erejével és technikai fölényével nem vehetik fel hosszú távon a harcot, ezért „üss és fuss” akcióikkal elsősorban nem is területet akarnak szerezni, vagy megvédeni, hanem a személyes biztonságot veszélyeztetve egyfajta káoszt igyekeznek teremteni, azt sugallva ezáltal, hogy a központi kormányzat képtelen az ország irányítására és polgárainak megvédésére. S valóban sokakban már most jelentkezik egyfajta „vágyódás” a tálibok által egykoron nyújtott rend és biztonság iránt.

A tálibok megerősödésére – amit a kabuli indiai követség elleni merénylet is bizonyított – válaszul az Egyesült Államok csapaterősítést helyezett kilátásba, az újabb egységek bevetése azonban, mint ahogyan azt a Szovjetunió afganisztáni megszállása során láthattunk, korántsem lehet garancia a biztos sikerre. S akárcsak a hidegháború éveiben, most is úgy tűnik, hogy Pakisztán játssza a főszerepet az afgán drámában. Az afganisztáni-pakisztáni határvidéken, amelyet Iszlámábád csak névlegesen tart ellenőrzése alatt, a tálibok nemcsak menedékre találhatnak, illetve kiképzést és támogatást kaphatnak, hanem a központi hírszerzés egyes tisztjeinek köszönhetően információkhoz is hozzájuthatnak.

Afganisztán tehát komolyan bajban van. Az ország megsegítése érdekében a nemzetközi közösségnek türelmesnek és elszántnak kell lennie, s a prioritásokat a jövőben egyfelől a segélyek felhasználásának és elosztásának minőségi javítására, másfelől pedig a tálibokkal – és az egyéb ellenzéki csoportokkal – szembeni fellépés hatékonyságának fokozására kell helyeznie. A siker érdekében az afgán és koalíciós erők egységes fellépésére van szükség, de még ennél is fontosabb, hogy Pakisztán érdemileg lépjen fel a határt illegálisan átlépő személyekkel szemben. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e bárhogyan is (katonai akcióval vagy gazdasági szankcióval) nyomást gyakorolni az iszlámábádi vezetésre.

Terrorista merényletek és politikai küzdelmek Törökországban

KIK LEHETNEK AZ ELKÖVETŐK, ÉS MILYEN KÖVETKEZMÉNYE LEHET AZ ESETNEK?

A 2003-as terrortámadásokat követően Isztambulban vasárnap ismét véres merényleteket hajtottak végre. Egymás után két, szemetes kukába rejtett pokolgép robbant fel a város, európai részén fekvő Güngören nevű negyedében. A detonációkban 17-en vesztették életüket, közel másfélszázan pedig megsebesültek. Az akcióra néhány órával azt megelőzően került sor, hogy a török legfelsőbb bíróság tárgyalni kezdte volna a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a betiltására vonatkozó legfőbb ügyészi indítványt.

Törökországban a vallásos kormánypárt és a szekuláris ellenzék birkózik egymással az ország politikai és társadalmi orientációjának kérdését illetően, mindeközben a hadsereg folyamatosan küzd a kurd felkelőkkel, és az állítólagos al-Kaida terrorfenyegetésekkel szemben, emellett pedig időről-időre napvilágot látnak különféle vádak és bizonyítékok a kormányzat ellen irányuló puccskísérletekről is. Mindezeknek a fényében a kettős robbantás mögött egyaránt állhatnak iszlamisták, militánsok, avagy különféle ideológiai csoportosulások.

VAJON A KURDOK ÁLLNAK A ROBBANTÁSOK MÖGÖTT?

A merényletekért ez idáig egyetlen szervezet vagy csoport sem vállalta a felelősséget, mindazonáltal a török hatóságok figyelme azonnal a Kurd Munkáspártra (PKK) helyeződött, amelyet a terrorista akció elkövetésével gyanúsítottak meg. Nem ok nélkül tették mindezt, hiszen a szervezet régóta folytat fegyveres harcot a kurd önrendelkezésért, az 1980-as évek eleje óta végrehajtott akcióinak pedig eddig már több mint harminc ezren estek áldozatul. A magukat szabadságharcosoknak tekintő kurd lázadók legutóbb tavaly májusban, Ankarában követtek el pokolgépes merényleteket.

Noha a PKK határozottan elutasította, hogy köze lenne a mostani robbantásokhoz, a szervezettel szembeni gyanút mégis számos tényező igazolni látszik. Így a felhasznált plasztik robbanószer és a működési mechanizmus, valamint a feszült légkörben elkövetett akció mind-mind a Kurd Munkáspárt harcmodorát tükrözik. Érintettségét pedig egyértelműen igazolhatja a szervezet vezetőjének (Murat Karayilan) egy héttel korábban elhangzott figyelmeztetése is, nevezetesen: „ha az észak-iraki török offenzíva tovább folytatódik, úgy merényletek sorozatát fogják végrehajtani városi célpontok ellen.”

AZ AL-KAIDA ÉS AZ ISZLAMISTA CSOPORTOK AKCIÓJA?

Első szempillantásra úgy tűnik tehát, hogy a Kurd Munkáspárt áll az isztambuli merényletek mögött, valójában azonban akadnak még kételyek a robbantásokat illetően. Habár Güngören városrész puha célpontként alkalmas lehetett a kurd függetlenségi szervezet számára, hogy megmutassa nemcsak vidéken képes veszélyhelyzetet teremteni, hanem fegyvereivel a nagyobb városokat is célba tudja venni, mindazonáltal az akció által okozott pusztítás mértéke és az egymás után elkövetett robbantások kifinomultsága inkább az al-Kaida, és az azzal szimpatizáló csoportok tevékenységére emlékeztetnek.

Törökország számára a kurd szeparatisták mellett a különféle iszlamista csoportosulások (pl. a török Hezbollah) jelentenek komoly biztonsági fenyegetést. Isztambulban öt esztendővel ezelőtt radikális iszlamisták hajtottak végre pokolgépes merényleteket egy zsinagóga, valamint a brit konzulátus és a HSBC egyik bankfiókja ellen. A robbantásokért az al-Kaida helyi sejtjét tették felelőssé a hatóságok. Ez év júliusában pedig az isztambuli amerikai konzulátust érte támadás, amelynek kapcsán szintén a nemzetközi terrorhálózatra terelődött a gyanú. Az al-Kaida érintettségét most sem lehet kizárni.

A RADIKÁLIS NACIONALISTÁK, MINT LEHETSÉGES ELKÖVETŐK?

Nem lehet kizárni a lehetséges elkövetők köréből azokat a radikálisan nacionalista, illetve szekuláris mozgalmakat sem, amelyek szemben állnak a jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának „iszlamizációs” törekvéseivel, és amelyek akár erőszakos eszközök alkalmazása révén is hajlandók fenntartani az államalapító Kemál Atatürk által kidolgozott világi berendezkedést. A nacionalista szerveződések közül is kiemelkedik az Ergenekon nevű csoport, amelynek 86 tagja ellen a kormányzat megdöntésének vádjával jelenleg is bírósági eljárás folyik.

A katonatisztekből, politikusokból, üzletemberekből, sőt alvilági figurákból is álló csoportosulás, már eddig is számos törvénytelen dolgot művelt, így például magas rangú tisztviselőket és közszereplőket gyilkolt meg, illetve több ízben nyilvános helyszíneken robbantásos merényleteket is végrehajtott már. Céljuk a zavargás-keltés a kritikus pillanatokban, ezáltal gyengítve a központi kormányzat működését, és egy olyan kaotikus helyzet kikényszerítése, amikor a köztársaság védelme érdekében szükségessé válhat a hadsereg politikába történő beavatkozása.

TÖRÖKORSZÁG AZ ISZLAMIZMUS ÉS A SZEKULARIZMUS SZORÍTÁSÁBAN?

A terrorcselekményekkel egyazon napon került volna sor a szekuláris örökség felszámolásával, illetve az iszlámizációs tevékenységgel vádolt kormánypárt betiltását célzó főügyészi beadvány tárgyalásának megkezdésére, s éppen ennek az időbeli egyezésnek köszönhetően sokakban felmerült, hogy esetleges kapcsolat van a két ügy között. Az összeesküvés-elmélet túlzásnak tűnik, azonban a robbantások és a jogi procedúra mindenképpen kihangsúlyozza azt, hogy mekkora is a bizonytalanság Törökországban, ahol az iszlám-orientációjú kormányzat, illetve a hadsereg és a bíróság által képviselt szekuláris erők vívnak egymással élet-halál harcot a hatalmi pozíciókért és az ország jövendőbeli irányvonalának meghatározásáért. A főbb törésvonalakat az alkoholfogyasztás, a nők helyzete és az oktatás alkotja.

Noha a bírósági kampány hátterében a jólétet és hatalmat monopolizáló régi politikai elit és az újonnan feltörekvő és megerősödő anatóliai rétegeket képviselő AKP közötti hatalmi harc áll, valójában a küzdelem már régóta az iszlám és a modernizmus között zajlik. A modern korhoz való alkalmazkodás és a tradicionális vallási értékekről való lemondás komoly dilemma elé állítja a döntő többségében muzulmán vallású lakosságot. A hívő mohamedánok és a keményvonalas szekulárisok, valamint a különféle vallási kisebbségek számára egyaránt elfogadható török identitás kialakítása rendkívül nehéz feladatnak látszik. A tábornokok vezette rendszerben aligha volt kérdéses, hogy az emberek töröknek tekintik magukat, manapság azonban egyre többen vallják inkább muzulmánnak magukat.

A KORMÁNYPÁRT GYŐZELME A BÍRÓSÁG FELETT?

Törökországban nem idegen a politikai pártok betiltásának gyakorlata, a szekuláris és az unitárius alapelvek védelmezése érdekében erre a legfelsőbb bíróság felállítása (1964) óta már 24 alkalommal sor került. Az Igazság és Fejlődés Pártjának megszüntetését, illetve a párt több mint 70 tagjának (így például az állam- és kormányfőnek) politikától való eltiltását kezdeményező ügyészi indítvány mégis szokatlan és új jelenségnek számít. Ez eddig ugyanis nem volt még példa arra, hogy kormánypártot fogjanak perbe, ráadásul olyat, amelynek a lakosság körében elképesztően erős támogatottsága van (az AKP 47 százalékot szerzett a tavalyi parlamenti választásokon). A párt rendkívül sikeres mind a politikai, mind pedig a gazdasági reformok tekintetében, s bár tevékenysége kapcsán valóban vannak kritikus pontok, de betiltott elődeihez képest messze nem képvisel radikálisan iszlamista programot.

A török legfelsőbb bíróság szerdán döntést hozott az AKP-ügyben. A bírák többsége ugyan a párt betiltása mellett foglalt állást, annak elfogadásához azonban hiányzott a hetedik egyetértő szavazat. Így a kormánypártnak sikerült megmenekülnie a „jogi puccstól”, de a központi költségvetésből kapott pénzek korlátozása (kb. 15 millió dollártól esett el a párt) mindenképpen intő jel lehet az AKP számára a jövőt illetően. A bírósági verdikt elsősorban igyekezett egységet teremteni a robbantásokat követő zűrzavaros időszakban. Az AKP betiltására vonatkozó indítvány elutasítása mögött pediglen számos további megfontolás is állhatott. Így például a betiltás jóváhagyása az országot vezető nélkül hagyva veszélyes politikai vákuumot eredményezhetett volna. Emellett a döntés könnyen az EU és az USA rosszallását is magával hozhatta volna, amelynek köszönhetően veszélybe kerülhetne Törökország uniós csatlakozása is. Végül a taktika könnyen a visszafelé sülhetett volna el, mivel az AKP, betiltását követően, új néven biztosan részt vett volna az előrehozott választásokon, és azon minden bizonnyal ismételten diadalmaskodott volna.

A jelenlegi körülményeket és a lehetséges következményeket számba véve a török legfelsőbb bíróság kompromisszumos döntést hozott. Az ügy megoldása azonban korántsem vetett véget a Törökországot jellemző megosztottságnak, noha az AKP hatalomban maradva minden bizonnyal mérsékli majd az egyes iszlamisták radikalizmusát. A döntés ugyanakkor kifejezésre juttatta azt, hogy a megváltozott politikai hangulat mellett az országnak alkotmányos és jogi reformokra van szüksége. Sokakban pedig megszilárdította azt a meggyőződést is, hogy a szekularizáció nem egyenlő a demokráciával. A döntést követően tehát a lakosság diadalmaskodott, a kérdés eztán csak az, hogy vajon változik-e majd valamit is az atatürki hagyományokon alapuló politikai rendszer, s az alkotmánybíróság és a nemzetbiztonsági tanács hatalmával szemben a választott intézmények jutnak majd döntő szerephez a jövőben.