Civil társadalom az iszlám világban: Iszlám értelmezés

NÉZETEK A CIVIL TÁRSADALOMRÓL AZ ISZLÁM VILÁGBAN

A civil társadalomról való gondolkozás jelen van a muzulmán világban is, bár koránt sincsenek olyan történelmi gyökerei, mint a nyugati kultúrában. Az államtól független társadalmi szféra kapcsán itt három kulcsfontosságú kérdés fogalmazódik meg. Először is, hogy létezik-e valójában civil társadalom a közel-keleti régióban? Másodszor, ha létezik, vajon képes-e fellépni a kormányzati autoritással szemben? Végül, hogy milyen csoportok tekinthetők a civil társadalom részének a muzulmán világban? Ezek a kérdések mélyen megosztják a témával foglalkozó kutatókat és szakértőket. A megosztottság alapvetően abból adódik, hogy míg egyesek szerint a civil társadalom létezik és rendelkezik azzal a képességgel, amellyel befolyást gyakorolhat a békés politikai reformra, addig mások úgy vélekednek, hogy a civil társadalom valójában hiányzik az iszlám világból, ha pedig mégis jelen van egyes országokban, akkor viszont legtöbbször túlságosan gyenge ahhoz, hogy hatékonyan befolyásolja az egyes állami politikákat.

CIVIL TÁRSADALOM MINT HIÁNYZÓ ÉS GYENGE INTÉZMÉNY

Sokak szerint az állami hatalmat korlátozó és befolyásoló társadalmi csoportok vagy hiányoznak a muzulmán világban, vagy tevékenységüket tekintve teljes mértékben eredménytelenek. A közel-keleti civil társadalmakat alapvetően fogyatékosnak, jelentéktelennek, korruptnak, agresszívnak, ellenségesnek vagy éppen hiányzónak tekintik. Érvelésükben olyan civilizációs és kulturális tényezőkre hivatkoznak, mint az ősiség, a tradicionalizmus és az iszlám maga, amely tényezők akadályozzák a modern, részvételen alapuló, pluralista kormányzatok kialakulását.

Elie Kedourie szerint az állammal szembeni ellensúly hiánya és az ellenőrzés korlátozottsága a közel-keleti régió iszlám gondolkodásából és hagyományából ered. Amíg nyugaton a polgárok különféle csoportosulások útján saját magukat szervezik meg különböző társadalmi, gazdasági és politikai érdekek alapján, addig ez az önszerveződés teljesen hiányzik a muzulmán világban. Az iszlám politikai tradícióiban nincsen semmi ehhez hasonló. Az állam, a népszuverenitás, a képviselet, a választás, a népszavazás, a törvények által szabályozott politikai intézmények, valamint az öntudatos és autonóm csoportokból és szövetségekből szerveződő társadalom fogalma mélységesen idegen a muzulmán politikai hagyományoktól. Hasonlóan vélekedik Bernard Lewis is, aki szerint az iszlám történelemben a közösségi döntéshozatal iránti igény egyetlen egyszer sem jelentkezett. Az olyan intézmények, mint a tanácsok, a kommunák, a parlamentek és a képviselő testületek, mind-mind idegenek az iszlám politikai tradícióitól. A közösségi cselekvéssel szemben az autokratikus uralkodás és irányítás a meghatározó. Kedourie és Lewis ugyan nem állítja azt, hogy az iszlám világban ne léteznének korlátozott számú független társadalmi és politikai szerveződések, amelyek igyekeznének korlátozni az állam hatalmát, de úgy gondolják, hogy ezek a csoportok nem alkotnak olyan, a tolerancia és a pluralizmus elméletén alapuló hálózatot, amelyet civil társadalomnak lehetne tekinteni.

Ernest Gellner a kulturális és a materialista szemléletet ötvözve fogalmazza meg aggályait a civil társadalom iszlám világon belüli megjelenését illetően. Véleménye szerint a muzulmán világon belül még nem alakultak ki azok a feltételek, amelyek nélkülözhetetlenek a civil társadalom létrejöttéhez. Így a szekularizáció hiányában látja a legfőbb akadályt. A vallás és politika összekapcsolódása lehetetlenné teszi, hogy az iszlám közösségen – az ummán – kívül más szerveződések is megjelenjenek a társadalomban. Az iszlám olyan társadalmi rendet alakított ki, amelyben hiányzik az a képesség, hogy az egyes egyének politikai ellensúlyozó intézményeket vagy szövetségeket hozzanak létre. Az individuum háttérbe szorul a közösséggel szemben, ezáltal nem érvényesülhet az intellektuális pluralizmus, ami a civil társadalom alapvető karakterjegye lenne. Gellner szerint az iszlám társadalmakat túlságosan is átitatja a vallásos hit, aminek eredményeként az önálló gondolkodásnak és cselekvésnek rendkívül kis terület marad szabadon az egyes társadalmakban. Ezért csak igen nehezen tartja elképzelhetőnek a civil társadalom kialakulását az iszlám világban.

Az iszlám civil társadalom létezését megkérdőjelező tudósok közül azonban nem mindenki vallja a Gellner-féle eléképzeléseket, vagyis a civil társadalom hiányának, illetve gyengeségének gyökereit nem az iszlám és arab kultúrában látják. Elia Zureik kategorikusan elutasítja azt az orientalista nézetet, amely szerint a kultúra és a vallás jelenti a legfőbb akadályt a civil társadalom megszületésében. Mindazonáltal ő is úgy gondolja, hogy az arab országok még mindig nem hozták létre a civil társadalom intézményeit, így a hatékonyan és önállóan működő polgári szövetségeket és csoportosulásokat. Zureik úgy véli, hogy a civil társadalom hiányát az iszlám világon belül az államok azon gyengesége okozza, hogy képtelenek csoportokat szervezni, valamint biztosítani az összhangot a civil és a politikai társadalom kapcsolatában. Az állami dominancia továbbra is központi jellemzője az iszlám világnak, aminek eredményeként valóban nem születhettek meg azok az autonóm közösségi szerveződések, amelyek az állam minimális kontrollja mellett hivatottak tevékenykedni. Ezáltal pedig a civil szerveződések valóban hiányoznak az iszlám társadalmakból, érthető tehát, hogy sokan a civil társadalom hiányáról beszélnek az iszlám világban.

A valódi civil társadalom kialakulásában problémát jelent az is, hogy a muzulmán társadalmak nem képesek az önszerveződésre, ezáltal pedig képtelenek fellépni az állammal szemben. Az elemzők nagy része a politikai öntudatosság hiányával vádolja a muzulmán lakosságot. Ahogyan Peter Mansfield fogalmaz, az iszlám világban hiányzik az életképes civil társadalom, mert a létező szerveződéseket az állam olyan mértékben olvasztotta magába, hogy azok valójában értelmüket vesztették. Az arab világ országaiban valóban megfigyelhető, hogy az állami vezetés igyekszik minden civil szerveződést az ellenőrzése alá vonni, vagy a felügyelet különböző eszközei révén, vagy az inkorporálás útján. Amennyiben ez nem sikerül, akkor a legegyszerűbb utat választják, vagyis felszámolják, illetve betiltják az adott csoportosulást. A nem állami szereplőket a politikai vezetés mindenkoron gyanakvással figyeli, hatalmának védelme érdekében pedig akár az erőszak alkalmazására is hajlandó. Az iszlám világban megfordul az állam és a civil társadalom közötti viszony. Amíg a hagyományos civil társadalmaknak a káosz elkerülése érdekében szükségük van az állami szabályozásra, addig az iszlám világban kvázi az államoknak van szükségük a bizonyos fajta civil szerveződésekre, hogy biztosíthassák ellenőrzésüket a társadalom felett, ezáltal őrizve meg hatalmukat. A civil és politikai társadalom közötti határvonal tehát még a hagyományos modellhez képest is sokkal inkább elmosódik.

A civil társadalom hiányáról értekező szerzők bár eltérően vélekednek az okokról, abban azonban egyetértenek, hogy az autokratikus rendszerekkel szembeni fellépések nélkül aligha lehet majd a későbbiekben civil társadalomról beszélni az iszlám világban. Másfelől az állami szigor enyhülésével párhuzamosan mindenképpen nőhet az esélye annak, hogy valódi civil szerveződések jelenjenek meg a muzulmán országokban. Az állam jellegének megváltozása azonban csak az érem egyik oldalát jelenti. Egy demokratikus berendezkedés még nem oldja meg automatikusan az arab társadalom önszerveződési problémáit. A szabadabb légkör mindenképpen hozzájárulhat a különféle társadalmi szerveződések megsokszorozódásához és eredményességük fokozódásához, de a valódi siker eléréséhez szükség van az állampolgári aktivitás erősítésére is. A témával foglalkozók szerint a civil társadalom hiánya és gyengesége tehát alapvetően két okból adódik: egyrészről az állam túlságosan erős ragaszkodásából korlátlan és kritizálhatatlan hatalmához, másrészről pedig az állampolgárok túlzott passzivitásából.

CIVIL TÁRSADALOM MINT LÉTEZŐ ÉS BEFOLYÁSOS INTÉZMÉNY

A civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatóságának, illetve megvalósulásának legalább annyi támogatója van, mint ahányan úgy gondolják, hogy a civil társadalom létrejötte elképzelhetetlen a muzulmán országok körében. A szakértőknek és kutatóknak ez a csoportja megkérdőjelezi azt az elméletet, amely szerint az iszlám világ hiányában van a társadalmi és politikai öntudatosságnak. Véleményük szerint a nagyobb politikai részvétel és az állam fokozottabb átláthatóságának követelménye ugyanúgy sajátja a muzulmán társadalmaknak, mint a nyugati civilizációknak. Ebből kifolyólag a civil társadalom ugyanúgy létrejöhet a közel-keleti országokban, mint az európai államokban. Ezt látszik igazolni a különböző társadalmi csoportosulások folyamatosan növekvő száma is – a közel-keleti civil szerveződések száma az 1960-as és az 1980-as évek között 20 ezerről 70 ezerre nőtt.

Augustus Richard Norton szerint a civil társadalom alkotóelemeit képező társadalmi csoportosulások – emberi jogi és kisebbségi szerveződések, vallásos tiltakozó mozgalmak, nőegyesületek, kereskedelmi szövetségek és szakmai csoportok – kialakultak az iszlám világon belül is. Ráadásul ezeket a közösségi szerveződéseket közel ugyanazok a célok és érdekek motiválják, mint nyugati társaikat, vagyis a nagyobb politikai részvétel biztosítása, a kormányzat jobb átláthatóságának elérése, valamint az egyéni érdekek és szabadságjogok fokozottabb érvényesítése. Ezáltal érthető, hogy sokan úgy vélik, a civil társadalom a muzulmán országokban is létező, illetve megvalósítható intézmény. Ugyanakkor látják azokat az akadályozó tényezőket is, amelyek bonyolulttá és nehézkessé teszik az iszlám civil társadalom kialakulását és eredményes működését. Így például az államok túlzott aktivitását és elnyomó jellegét, amely jellemzők a közel-keleti társadalmakat túlságosan gyengévé teszik ahhoz, hogy hatékony szerveződéseket hozzanak létre. 

A civil társadalom létezését sokan – így például Ahmad Moussalli – az iszlám világ történelmi hagyományaival indokolják. S valóban a társadalmi mozgalmak megszületése, illetve aktivizálódása nem új jelenség az iszlám világban. Az egyének csoportos szerveződésére már a korai muzulmán világban is számtalan példát lehetett találni. A muzulmán társadalmak a kezdetekben mind pluralista társadalmak voltak. Mohamed, miután nem jelölt ki törvényes utódot, az egyének jogaként határozta meg, hogy a közösség milyen társadalmi és politikai rendszert válasszon magának az ő halála után. Az első iszlám közösség minden kétséget kizárólag pluralista szerveződés volt, mivel abban valamennyi társadalmi csoportosulás részt vett. A civil kifejezés a város intézményét jelölte, amely a törzsi és földrajzi vonalak mentén kialakult muzulmán, illetve a hasonló fejlődés útján létrejött zsidó és egyéb szegmensekből állt. A társadalmi szerkezet ereje visszatükröződött az első iszlám alkotmányban is, amelyben elfogadták a vallási és életstílusbeli pluralizmust. Így mindegyik törzsi vagy vallási szegmensnek lehetősége volt a saját ügyeinek az irányítására. Minden csoport a vezetőjén keresztül nyert képviseletet, akik mint közvetítők tevékenykedtek az autoritás és az individuum között. A civil társadalom történelmi legitimációjának következő példáját az iszlám tudósok, az ulémák által játszott szerep adja. A civil társadalom megkülönböztetett csoportjaként az ulémák voltak hivatottak az állam irányítására. A törvényhozás nem kormányzati feladat volt, hanem az iszlám tudósok jogkörébe tartozott. Az ulémák gondoskodtak azokról a törvényekről, amelyek lehetővé tették a nép számára, hogy jogait és kötelességeit úgy gyakorolja, amint azt az iszlám jog, a sária előírja. A civil társadalomnak az iszlám történelmébe való mély beágyazottságát mutatja az előkelőségeknek a csoportja által játszott szerep is. A muzulmán társadalomnak ez a nem hivatalos civil szerveződése volt hivatott ugyanis arra, hogy összehangolja az egyének és az állam közötti kapcsolatokat. Hasonló szereppel bírtak a különböző szakmai szervezetek is. A vérségi kapcsolatok és a törzsi szerveződések mellett ezek a struktúrák és szabályok játszottak központi szerepet az egyének és a társadalmi rétegek védelmében az állam önkényes hatalomgyakorlásával szemben. Mindez pedig azt látszik igazolni, hogy a civil társadalom intézménye nem idegen az iszlám közösség számára. Kétségtelen tény azonban, hogy a történelmi folyamatok eredményeként a nyugatira emlékeztető civil szféra megszűnt létezni a muzulmán világban, ez azonban nem jelenti azt, hogy az iszlám vallás és a civil társadalom ne lenne összeegyeztethető egymással.

A szakértők és kutatók közül sokan – például Ali Abootalebi és Dale Eickelman – a történelmi gyökerek mellett a jelenlegi nemzetközi és belpolitikai folyamatokra is hivatkoznak, amikor a civil társadalom iszlám világon belüli megvalósíthatósága mellett érvelnek. A világot napjainkban jellemző demokratizálódási hullám valóban nem hagyja érintetlenül a Közel-Kelet térségét. Ez egyfelől a muzulmán társadalmakban fokozottan jelentkező szabadságigényekben és reformtörekvésekben jelentkezik (pl. az iráni diákok tiltakozó mozgalmaiban), másfelől pedig a liberalizálni igyekvő kormányzati lépésekben (pl. a többpártrendszer egyiptomi bevezetésében). Ezen fejleményeknek a kiváltó oka természetesen nem csak a nemzetközi eseményekben keresendő, hanem a muzulmán társadalmak öntudatra ébredésében is. A társadalmi szerveződések elsősorban az egyéni felismeréseknek köszönhetően születnek meg, s nem az állami irányítás és befolyásolás eredményeként. Természetesen az egyes kormányzatok mérsékeltebb politikája kedvezően befolyásolja ezeknek a csoportosulásoknak a létrejöttét, mint ahogyan kedvezően hat az a tény is, hogy jelentősen megnőtt az iskolázott lakosság aránya. Az iszlám közösségek ma már sokkal tájékozottabbak a világ dolgairól, mint korábban, amiben a technikai fejlődés és az egyéni aktivizmus mellett kétségkívül szerepet játszik az állam mérséklődő magatartása is. A kormányzatok ugyanis egyre kevésbé monopolizálják az információáramlást. S miután az állam egyre inkább belefárad a társadalom sikertelen ellenőrzésébe, így szinte valamennyi muzulmán társadalomban megfigyelhetővé vált a szabadság határainak a kiszélesedése. Ezt az enyhülést azonban nem lehet eltúlozni, mivel az iszlám világban a politikai még mindig elsőbbséget élvez a civil társadalommal szemben.

Alan Richards érvelése szerint a politikai liberalizmus mellett a gazdasági reformok is a civil társadalom megszületésének irányába hatnak. Az információs technológiák korában és az egyre intenzívebb gazdasági versenyben csak egy kevésbé centralizált gazdaság képes a túlélést biztosítani a muzulmán országoknak. A közel-keleti kormányzatok körében általánossá vált az a felismerés, amely szerint nélkülözhetetlen a strukturális változtatás és a gazdasági liberalizáció. A gazdaság sikeres átalakítása érdekében szükséges a privát szektornak a kibővítése, a törvények uralmának és tényleges érvényesülésének a kiterjesztése, valamint az állam és a polgárok közötti kapcsolatoknak az újrarendezése. Mindez röviden azt jelenti, hogy a sikeres gazdasági liberalizációhoz nélkülözhetetlen az állampolgárok fokozottabb politikai részvétele. A kibővített részvétel különösen három okból rendkívül fontos. Először is a gazdasági szerkezetátalakítás a korábbi támogatások megvonásával és az adók emelésével jár együtt, ami szükségessé teszi, hogy a költségeket széles körben osszák meg. Másodszor, a piacgazdaság működéséhez elengedhetetlenül fontos a stabil törvényi szabályozás, vagyis nélkülözhetetlen a törvény tényleges uralmának a kiterjesztése. Végül, az információs technológiák korszakában szükséges, hogy a polgárok széles körben jussanak hozzá az információkhoz, mint ahogyan az is, hogy a polgárok tulajdonjogai biztosítva legyenek. A gazdasági fejlődés mellett azonban a folyamatosan növekvő egyéni bevételi források is hozzájárulnak a civil társadalom kialakulásához, mivel az értelmiségi réteg számára így már rendelkezésre állnak azok a pénzügyi eszközök is, amelyek nélkülözhetetlenek a különféle csoportosulások sikeres működéséhez. A polgárok lényegében a saját vagyonuknak köszönhetően kezdhetnek az államtól független szervezkedésbe. 

A civil társadalom létezése mellett érvelők az ellenzők táborához hasonlóan számtalan úton és módon igyekeznek igazolni állításaikat. Érvelésük szerint a történelmi hagyományok, a jelenkori politikai és gazdasági trendek mind a civil társadalom kialakulásának, illetve megerősödésének irányába hatnak. A civil társadalom létezését elutasító csoporttal ellentétben úgy gondolják, hogy a civil társadalom nemcsak, hogy megteremthető az iszlám világban, hanem egyes országokban már létező intézmény is.

CIVIL TÁRSADALOM AZ ISZLAMISTA SZERVEZETEK GONDOLKODÁSÁBAN

Az utóbbi években a különböző iszlámista szervezetek bizonyultak a leghatékonyabb szereplőknek az állami autoritás megkérdőjelezésében, leginkább annak köszönhetően, hogy ellátták az alapvető szociális szolgáltatásokat. Elég csak az Iszlám Ellenállási Mozgalomra – a Hamaszra – gondolni, amely költségvetésének 95 százalékát szociális tevékenységek teszik ki, s csak a maradék 5 százalék fordítódik az Izraellel szembeni fegyveres küzdelem támogatására. Bár igaz, hogy ezek a szerveződések számtalan esetben alkalmaztak fegyveres erőszakot az állammal szemben azzal a céllal, hogy megdöntsék azt és egy az iszlám jogon alapuló politikai rendszert hozzanak létre, mégsem lehet általánosságban azt állítani, hogy ezek az iszlámista csoportok szemben állnának a demokratikus eszmékkel, s így a civil társadalom intézményével. Az iszlámista mozgalmak nem alkotnak monolitikus egységet, hanem cselekvésüket és taktikájukat tekintve igen változatos képet mutatnak.  Különbséget kell tenni a mérsékelt és a radikális csoportosulások között. Amíg a mérsékelt iszlámisták elutasítják az erőszakot és a forradalmi taktikákat, s helyette a létező politikai csatornákon keresztül (pl. a parlamenti választás vagy a bírói jogorvoslat) igyekszenek megreformálni a rendszert, addig a radikális iszlámisták az állam irányítását erővel kívánják átvenni. Ennek megfelelően a különböző iszlámista csoportok eltérően vélekednek a civil társadalomról is.

Az iszlámista szervezeteken belül a civil társadalmat illetően két főbb irányzat látszik elkülönülni. Az első irányzat, amelyet csak korlátozott számú radikális fundamentalista képvisel, negatívan szemléli a megerősödő civil társadalmat, míg a másik, a mérsékelt irányzat, amelynek sokkalta szélesebb támogatói bázisa van, a civil társadalmat az új iszlám állam sarokkövének tekinti.

A radikális iszlámisták a civil társadalmat nyugati képződménynek tekintik, amely nem egyeztethető össze az iszlám hagyományos elveivel, ahol az egyéni jólét csak másodlagos lehet a közösség érdekei mellett, és ahol politikai szerződés hozza létre a társadalom egészének közös céljait. A hagyományos intézményi struktúra szerint az állam jogosítványa, hogy megfogalmazza azokat az általános célokat, amelyeket az egyéneknek követniük kell. A közcélok érvényesítése érdekében az állam akár erőszakot is alkalmazhat. A radikális irányzat elutasítja a politikai intézmények ellenőrzésének lehetőségét, mivel úgy gondolja, hogy az embereknek csupán az a feladata, hogy kövessék azokat a megállapított erkölcsi szabályokat, amelyeket maga az iszlám fogalmaz meg. Az ellenőrzés nem a társadalom, hanem a kormányzat feladata. Ezáltal az állam kezében van a döntés, hogy elfogadja-e a nézetek és cselekvések sokféleségét, vagy sem. A radikális iszlámisták nézetrendszerében tehát nincsen hely egy olyan intézmény számára, amely az állammal – az iszlám állammal – szemben fogalmaz meg követeléseket és kételyeket.

A mérsékelt iszlámisták érvelésében ezzel ellentétben a civil társadalom központi szerepet kap. A radikálisokhoz hasonlóan ők is az iszlám korai időszakára hivatkoznak, amikor a civil társadalom képződményét elfogadhatónak tekintik. A törvényhozás folyamata kapcsán szükségesnek tartják ugyanis a társadalom részéről megfogalmazódó kívánalmak és érdekek figyelembe vételét. Nem találnak semmi kivetnivalót a cselekvések és nézetek sokféleségében, a pluralista társadalmat teljes mértékben elfogadhatónak tartják. Az iszlám jog alkalmazását csak bizonyos feltételek teljesülése mellett fogadják el, így például az egyéni szabadság biztosításával, a népszuverenitás elvének tiszteletben tartásával, illetve a hatalmi ágak szétválasztásával. Magukat az alkotmányos kormányzati formákat pedig az iszlám jog és az objektivitás alapján tartják elfogadhatónak. A mérsékelt iszlámisták nem utasítják el alapvetően az idegen elméleteket és gondolatrendszereket, hanem igyekeznek azokat beolvasztani az iszlám civilizációba. A civil társadalmat is egy ilyen koncepciónak tekintik, amely ráadásul saját gyökerekkel is rendelkezik az iszlám politikai történetében.

Az iszlámisták civil társadalomról alkotott nézetei azért is különösen érdekesek, mert – bizonyos nézőpontból – maguk az iszlámista szervezetek is a civil társadalom alkotóelemeinek tekinthetők. Augustus Richard Norton és Farhad Kazemi szerint a különböző társadalmi csoportok a demokratikus politikai folyamatokban való részvétel és az eltérő nézeteket valló csoportosulásokkal való békés egymás mellett élés alapján tekinthetők a civil társadalom részeinek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a csoportosulások vallásos vagy szekuláris szerveződések. Ezen érvelés szerint a mérsékelt iszlámista csoportok mindenképpen a civil társadalom értékes alkotóelemeinek tekinthetők. Mások, mint például Carrie Rosefsky-Wickham, nem osztják ezt az álláspontot. Nézetük szerint, függetlenül attól, hogy a demokratikus játékszabályokat betartják-e vagy sem, valamennyi iszlámista szerveződés arra törekszik, hogy a fennálló politikai berendezkedést az iszlám dominanciájával váltsa fel. Az iszlámisták célja nem a civil szféra elkülönítése és nem is a szekuláris állammal való együttműködés, hanem az iszlám hatalmának kiterjesztése a társadalom minden szegmensére és az egyének mindennapi életére. Annyi biztos azonban, hogy az iszlámista csoportok körében egyaránt találhatunk olyanokat, amelyek toleránsak a más nézetekkel szemben, és olyanokat is, amelyek elutasítják a vélemények különbözőségét – akár még a saját tagságukon belül is. Annak megválaszolása tehát, hogy az iszlámista szervezetek tekinthetők-e civil szerveződéseknek vagy sem, legalább olyan nehéz, mint annak az eldöntése, hogy vajon létezik-e civil társadalom az iszlám világban, vagy sem. 

Civil társadalom az iszlám világban: Elméletek

KONCEPCIÓK A CIVIL TÁRSADALOMRÓL ÁLTALÁNOSSÁGBAN

A civil társadalom legalább olyan régóta foglalkoztatja a politikai gondolkodókat, mint amilyen régóta az állam maga. Már az ókori görög filozófus, Platón érdeklődését is felkeltette a civil társadalom. Munkáiban több alkalommal is vizsgálta a görög poliszok lakóinak szerveződéseit és csoportosulásait. A civil társadalom kifejezést azóta számtalan formában használták, amelyeknek áttekintésére jelen tanulmány keretei között nincs lehetőség. A civil társadalom és az iszlám világ kapcsolatának vizsgálata előtt azonban mindenképpen érdemes kitérni a fogalom klasszikus értelmezéseire és jelenkori elméleteire.

A CIVIL TÁRSADALOM KLASSZIKUS ELMÉLETEI

A civil társadalom fogalma a felvilágosodás korában vált általánossá a politikai gondolkodásban. A 17. századi angol filozófus, John Locke munkáiban például a civil társadalom fontos szerepet játszott mint a társadalmi aktivitás szférája, ahová az emberek azért léptek be, hogy védelmezzék egyéni jogaikat –elsősorban tulajdonjogaikat. A civil társadalomnak a koncepcióját német filozófusok alkották meg, akik a fogalmat általánosságban használták a megszületőben lévő kapitalista államokról folytatott értekezéseikben. A civil társadalom első alkotóelemeinek tekintett szerveződések (pl. kereskedelmi uniók és munkavállalói szövetségek) az iparosodás és a piaci kapitalizmus terjedésének hatására jelentkező problémák miatt születtek meg a 18. és 19. században. A 19. századi német filozófus, Georg Wilhelm Friedrich Hegel szerint a civil társadalom az egyéni jogosítványok, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális szférák szabadságát garantáló szükségletek kielégítésére született meg. A különböző csoportok szerveződése és együttműködése a civil társadalmon belül lehetővé tette, hogy azok az állam elnyomó apparátusán kívül tevékenykedjenek. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a civil társadalom mentes lett volna az erőszaktól és az intoleranciától. A civil társadalom alapjában véve azonban mint a kölcsönös elismerés és viszonosság szférája jelentkezett, amelynek célja az állam távoltartása volt a tagoktól – vagyis a privilegizált burzsoáziától. Az életnek ez a területe azonban mégsem kapcsolódott szükségszerűen egybe a gazdasági érdekekkel. Emellett elkülönült a politikai társadalomtól is, amely a politikai tevékenységeknek és szerveződéseknek (pl. politikai pártoknak és kormányzati intézményeknek) adott helyet. A porosz származású filozófus, Karl Marx a hegeli elméletét továbbgondolva a civil társadalmat a társadalmon belüli termelés különböző formáival hozta összefüggésbe. Értelmezése szerint a civil társadalom a burzsoáziával együttesen született meg, vagyis a társadalmi szerveződés közvetlenül a termelésből és a kereskedelemből fejlődött ki. Így a civil társadalom nem csak hozzájárult, hanem együtt is fejlődött a kapitalista terjeszkedéssel.

A civil társadalomról alkotott korai elméletet fejlesztette tovább Antonio Gramsci, a 20. század egyik jeles politikai gondolkodója. A civil társadalomra úgy tekintett, mint az ellenőrzés és a kizárás rendszerére. Amíg az állam – vagyis a politikai társadalom – közvetlenül felelős az ellenőrzés erőszakos és elnyomó módszereiért, addig a civil társadalom a társadalmi és gazdasági tevékenységek erőszakmentes ellenőrzését teszi lehetővé. Értelmezése szerint így az állam és a civil társadalom egyaránt hatalmat gyakorol a társadalom egésze felett, azonban amíg ezt az előbbi fizikai erővel (vagy a fizikai erővel való fenyegetéssel) teszi, addig az utóbbi a különféle társadalmi szerveződések ellenőrző tevékenysége révén. A politikai társadalom – az adózás rendszerén, a törvényi kereteken, az állami rendőrségen és a hadseregen keresztül – az állam elnyomó természetét testesíti meg, a civil társadalom pedig ezzel szemben a különböző érdekű és különféle utakon szerveződő csoportok demokratikus küzdelmének biztosít teret. A 20. század másik neves képviselője, Jürgen Habermas értelmezésében a civil társadalom szintén a kapitalizmus fejlődésével együtt jelentkezik, azonban hamar túllép azon és a gazdasági kérdésektől mentes formákat is ölt. Egy olyan szféra születik meg, amely mellőzi a gazdasági törvényszerűségeket és önálló szabályok szerint működik. Valójában a civil társadalom szerveződései az államot egyre kevésbé a gazdasági kérdések miatt támadják, hanem inkább az újonnan jelentkező problémák folytán. A civil társadalom fokozatosan a közéleti viták helyszínévé válik, ahol a különböző érdekcsoportok kifejezésre juttathatják elképzeléseiket, megfogalmazhatják céljaikat és adott esetben pedig meg is valósíthatják azokat.

A klasszikus elméletekben a civil társadalmat alapjában véve a kapitalista társadalom termékének tekintik, amely egyszerre különül el a gazdasági szférától és a politikai társadalomtól, és amelynek célja ezeknek a területeknek az ellenőrzése és saját érdekeiknek (szabadságainak) a védelmezése. A civil társadalom lényegében a cselekvés olyan új szférája, amely a magánélet és az állam között foglal helyet.

A CIVIL TÁRSADALOM MODERN ELMÉLETEI

A civil társadalomról újabban értekező írások szakítanak a klasszikus elméletekkel, amelyek a civil társadalmat a kapitalista fejlődés eredményének tekintették, és helyette a civil társadalmat a demokratikus társadalmi kölcsönhatások színtereként szemlélik. A civil társadalom már nem a burzsoázia érdekvédő területének számít, hanem olyan terepnek, amely valamennyi polgár számára biztosítja a kormányzat tevékenységének átláthatóságát. 

Guillermo O’Donnell és Philippe Schmitter szerint a civil társadalom megjelenése a közszféra megerősödésével függ össze. A civil társadalom akkor ölt formát, ha az egyének és a csoportok megkérdőjelezik az állam cselekvésének határait. Ezen felfogás szerint a civil társadalom karakterjegyeit az egyenlőség, a részvétel és a tolerancia alkotják. Ahogyan pedig már korábban Habermas is megfogalmazta, a civil társadalom határai kiszélesedtek, így az magába foglalja a polgárok és az állam közötti erőszakmentes társulási tevékenység valamennyi formáját. Edward Shils értelmezésében a civil társadalom a társadalom egészének egy olyan részét képezi, amely önálló életet él, és amely élesen elkülönül az államtól – vagyis autonóm attól. Ebben az elkülönülő szférában pedig lehetőség nyílik a pluralista cselekvésre, amely közvetlenül intéz kihívást a hatalom állami alkalmazásával szemben. A cselekvés ezen formája egyfelől védelmet nyújt az egyéneknek az igazságtalan kormányzati cselekvésekkel és politikákkal szemben, másfelől biztosítja a védelmet a civil társadalmon belüli túlkapásokkal szemben is. A civil társadalom tehát nem pusztán az államon kívüli cselekvés kaotikus területe, hanem szabályok hosszú sora által szabályozott szféra. Ahogyan Sami Zubaida fogalmaz, a civil társadalom a társadalmi cselekvések azon terepe, ahol az intézményi és törvényhozói mechanizmusok biztosítják a jogosítványok és kötelességek szigorú rendszerét. Ezáltal a civil társadalom mégsem teljesen független az államtól, vagyis az állam megőrzi alapvető szabályozó szerepét. Erre szükség is van, mivel bizonyos játékszabályok és megkötések nélkül a társadalom ezen formája valóban a kaotikus zűrzavar területévé válna.

A civil társadalom modern elméleteiben különösen nagy fontosságot tulajdonítanak az egyének és csoportok egymással és az állammal szembeni magatartásának. Ahogyan Jean Cohen és Andrew Arato fogalmaz, a civil társadalom nem egyszerűen az állami autoritás és hatalom figyelemmel követését, illetve ellenőrzését jelenti, hanem annál sokkal többet. A civil társadalom tagjainak egymással szembeni viselkedése az a központi elem, ami a civil társadalmat megkülönbözteti az általánosságban vett társadalomtól. A civil társadalom a gazdaság és állam közötti társadalmi kölcsönhatásoknak olyan területe, amely az intim szférából (különösképpen a család), a társulási szférából (mindenek előtt az érdekérvényesítő szövetségek), a társadalmi mozgalmakból és a kommunikáció közösségi formáiból áll. A civil társadalom összetételét tekintve pluralisztikus, magatartását szemlélve pedig demokratikus. Pluralisztikus mivel számos résztvevője, illetve alkotó eleme van, demokratikus pedig, mert biztosítva van benne az egyenlő részvétel.

A civil társadalom modern koncepciója alapvetően különbözik tehát a klasszikus elmélettől. A tulajdont biztosító egyéni jogosítványok és egyéb egyéni érdekek helyett a civil társadalom egyfelől biztosítja a közösség vagy a nemzet valamennyi tagjának azokat a jogokat, amelyeken keresztül azok hatást gyakorolhatnak a reprezentatív kormányzatra, másfelől tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek biztosítják a civil és a politikai társadalom közötti, valamint a civil társadalmon belüli toleráns magatartást. A tolerancia pedig megteremti annak lehetőségét, hogy az egyes egyéni és közösségi érdekek a gyakorlatban is megvalósulhassanak.

Civil társadalom az iszlám világban: Bevezető

A CIVIL TÁRSADALOM HATÁSA A KÖZEL-KELET DEMOKRATIZÁLÓDÁSÁRA

A világot napjainkban jellemző demokratizálódási hullámot tekintve sokan teszik fel a kérdést, hogy vajon az iszlám világ valóban immunis-e a demokrácia eszméjével szemben, vajon a muzulmánok valóban megelégszenek-e az autoritárius rendszerekkel, attól függetlenül hogy azok szekulárisak vagy vallásosak, illetve azt, hogy az iszlám kultúra ténylegesen akadályozza-e a demokrácia kialakulását a Közel-Kelet országaiban. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához a politikai reform ügyét egy új szempontból kell vizsgálni. Nevezetesen a civil társadalomnak a demokratizálódásra való hatását kell szemügyre venni a világnak ebben a részében. A szakértők és kutatók általánosságban úgy vélekednek, hogy a civil társadalom és az erőszakmentes politikai reform között létezik olyan valódi kapcsolat, amely mindenképpen hozzájárul a demokratikus kormányzatok megszületéséhez. Habár a civil társadalom önmagában nem egyenlő a demokráciával, mégis jelentős hatást gyakorol a demokratizálódás folyamatára és a demokratikus politikai rendszer egyik alapvető feltételének tekinthető. A civil társadalomban ugyanis a polgárok nem csak akarják, hanem képesek is befolyásolni az életüket kormányzó állami politikákat. 

A nem állami szereplők olyan formái, mint a független hálózatok és érdekszövetségek a világ más területeihez hasonlóan az iszlám világban is megjelentek. Ezekben a polgárok Irántól Marokkóig és Jementől Törökországig számtalan kérdésről vitatkoznak, illetve cserélnek nézeteket. E csoportoknak az élet- és befolyásoló képessége azonban közel sem olyan erős, mint a világ más részeiben. Mindazonáltal a civil társadalom legalább annyira részét képezi az iszlám világnak, mint a nyugati civilizációnak. A civil társadalom megjelenése az iszlám világban a demokratizálási folyamatok elősegítése mellett ráadásul megcáfolja azokat a sztereotípiákat is, amelyek szerint a közel-keleti térség társadalmi szinten is tradicionális és visszamaradott a nyugati világhoz képest. Másfelől azonban a civil társadalom vizsgálata azt is lehetővé teszi, hogy lássuk az iszlám világ polgárai, bár nem rendelkeznek olyan magas fokú politikai tudatossággal, mint a fejlett világ állampolgárai, mégis törekszenek arra, hogy közvetlenül befolyásolják kormányzataik tevékenységét, illetve, hogy előmozdítsák a politikai reformok ügyét.

Iráni Internet: Összegzés

ÖSSZEGZÉS

Az új információs és kommunikációs technológiák egyre fontosabb szerepet játszanak a tekintélyelvű rendszerek destabilizálásában. Egy olyan világban, ahol számít a közvélemény, az Internet bizonyítottan hatékony mint az ellenállás nem, vagy csak részben ellenőrizhető színtere. Irán esetében láthatjuk, hogy a különböző ellenzéki csoportok, nem kormányzati szervezetek és civil társulások a kapcsolatok virtuális területére lépve hogyan tudnak részt venni az állam ellen folytatott harcban. A kibertér lehetővé teszi a reformereknek és az ellenzéki csoportoknak, hogy felfedjék a klérus körében tapasztalható korrupciót és visszaélést, valamint képessé teszi őket arra, hogy a szigorú ellenőrzés alatt álló és a szólásszabadságot erőteljesen korlátozó autokrata intézményi területről kilépve a világhálón fejtsék ki kritikájukat a fennálló rendszerrel szemben, és hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek.

Az Internethez való hozzáférhetőséget azonban több tényező korlátozza, ami azt jelenti, hogy a kedvező lehetőségek ellenére az új technológia jelenleg még nem alkalmas a politikai változások kikényszerítésére. A rendkívül gyorsan terjedő Internet-használat azonban biztosan döntő szerepet fog játszani az Iránban zajló „csendes” forradalom sikerében. „Éjjelenként Teheránban minden fény azt jelzi, hogy valaki a számítógép előtt ül és az információs sztrádát használja; amely valójában egy puskaporos hordó, amelyet ha meggyújtanak, hatalmas tűzijátékot fog eredményezni a forradalmi iszlám központjában.”

Iráni Internet: Elektronikus demokrácia

AZ ELEKTRONIKUS DEMOKRÁCIA AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Christine Bellamy a „Az elektronikus demokrácia modellezése” című tanulmányában az elektronikus demokráciának négy modelljét vázolja fel: a fogyasztói, a demo-elitista (vagy neokorporatista), a neo-republikánus, és a cyberdemokrata modellt. Ezek a modellek nem ideáltípusai az elektronikus demokráciának, hanem inkább az új kommunikációs technológiák hatásait vizsgáló diskurzusoknak tekinthetők. Mindegyik demokrácia modell válasz a kortárs demokratikus gyakorlatok speciális problémáira, és kísérlet a demokrácia és az állampolgárság újraértelmezésére. 

Az Iráni Iszlám Köztársaság esetében egyelőre nehezen jósolható meg, hogy az új technológiák hatásait vizsgálva melyik demokrácia modell, illetve melyik fejlődési út fog megvalósulni. Egyrészről mert a nyugati értelemben vett demokrácia még nem – illetve csak korlátozottan – nyert gyakorlati alkalmazást Iránban. Másrészről mivel az Internet használatának és hozzáférhetőségének szintje messze elmarad az elektronikus demokrácia kérdését felvető és arra választ kereső nyugati országokétól.

A klasszikus demokrácia ezidáig nem nyert gyakorlati alkalmazást Iránban, de a népszuverenitás elve és a politikai hatalom hármas megosztása az 1906-1911-es alkotmányozási forradalom óta jelen van az iráni politikai gondolkodásban. Az alkotmányos forradalommal, illetve az annak következményeként megteremtett alkotmánnyal és parlamenttel, a világi és vallási szféra szétválasztásával, továbbá az európai értelemben vett sajtószabadság biztosításával megteremtődtek a modern állami létnek azok a keretei és főbb intézményei, amelyek egy európai értelemben vett modern állami berendezkedés elengedhetetlen feltételei voltak. Az Iránt ért nagyhatalmi beavatkozások (Anglia és Oroszország részéről) miatt ezek az intézmények azonban csak korlátozottan érvényesülhettek. Jelentőségük ennek ellenére nagy, mivel jelentős mértékben hozzájárultak a mai struktúrák kialakulásához, valamint eszmei keretet adtak az állam modernizálásához. A hatalom hármas megosztása és a népszuverenitás elve az Iszlám Köztársaság jelenlegi rendszerében is megvalósul – igaz a síita iszlám „köntösébe bújtatva.” Az iráni elektronikus demokrácia kérdésének vizsgálatát így inkább az új kommunikációs technológia terén szerzett tapasztalatok korlátozott volta, de a demokrácia gyakorlati megvalósításának hiánya is nehézzé teszi.   

A.) A FOGYASZTÓI MODELL

A fogyasztói modell szerint az új kommunikációs technológia nem növeli a lényegi demokrácia szintjét. Az Internet-használatban a Joseph Aloise Schumpeter féle közgazdasági megközelítés érvényesül, és egy fogyasztói kapcsolat alakul ki a szolgáltatók és a felhasználók között. Az internetezők fogyasztóként jelennek meg, az Internet pedig nem a politikai részvételt növeli, hanem csupán egy szolgáltatás marad. Az egyének racionális és utilitarista szemlélettel kezelik az új technológiát az információik bővítése érdekében, és nem válnak résztvevővé a politikában. Az Internet felhasználásában a politika csupán egy tényező, amely mellett a gazdasági és szórakozási megfontolások erőteljesebben érvényesülnek. 

Az iráni internetezők körében az új technológia elsősorban tanulási és szórakozási célokat szolgál. Ennek fényében igazolva láthatjuk a fogyasztói modell alaptézisét, amely szerint a használaton és nem a részvételen van a hangsúly az új kommunikációs technológiát illetően. Ha azonban azt nézzük, hogy az Internetre Iránban sokan úgy tekintenek, mint a társadalmi és politikai változásokat kikényszerítő, illetve elősegítő eszközre, akkor a fogyasztói modellben jelentkező passzív magatartás, a politikai részvétel elutasítása már nem jellemzője az iráni Internet-használatnak. A világháló nyújtotta lehetőséget a politikai elit és az ellenzék minden képviselője kihasználja, vagy saját hatalmának megtartása, vagy a rendszer megreformálása, vagy éppen annak megdöntése érdekében. A csevegő szobákon és elektronikus levelezéseken keresztül megszervezett diáktüntetések bizonyítják az Internet politikai használatát, az olvasói levelek és kommentárok közlése az egyes weboldalakon pedig egyértelművé teszik a politikai részvételt. 

B.) A DEMO-ELITISTA VAGY NEOKORPORATISTA MODELL

A demo-elitista modell szerint az Internet az elitista tendenciákat erősíti. Az új kommunikációs forradalom nem változtatja meg a társadalmi struktúrákat, nem szünteti meg a klasszikus egyenlőtlenségi helyzetet, ellenkezőleg akár annak erősödését is okozhatja. Az új technológiák javíthatják ugyan az egyének lehetőségeit a vélemények kifejezésére és a véleményformálás jobb útjainak megtalálására, de a közvélemény aktivitását nem növelik. A közvélemény szerepe a legitimáló, illetve korlátozó hozzájárulásra szűkül le, amely viszont a hálózatok erősödését hozza magával. Ezek a hálózatok és csoportok lehetőséget jelentenek a kormányzat mindent átható hatalmával való szembenállásra. A modell éppen ezért növekvő hangsúlyt helyez a civil társadalom felpezsdítésére, amely a kormányzati hálózatok dominanciájával szembeni ellensúlyt képezhet.

Az Internet Iránban sem szünteti meg a társadalomban jelenlevő egyenlőtlenségeket, különösen ha azt nézzük, hogy az új technológia egyelőre csak a felsőbb osztályok számára vált könnyen elérhetővé. Az Internet-hozzáférést számos tényező korlátozza, amelyek miatt a politikai, gazdasági és egyéb elitek megőrizhetik befolyásukat, vezető szerepüket az országon belül. A társadalom széles rétegeinek ugyanakkor éppen az a céljuk, hogy a vezető konzervatív vallási elitet eltávolítsák a hatalomból. Az új technológiát a közvélemény ezért elsősorban nem legitimáló hozzájárulásként használja, hanem éppen a fennálló rendszer legitimitásának megkérdőjelezésére. Az elektronikus fórumokon lehetővé válik a saját – rendszert bíráló – vélemények kifejtése, a hálózatok pedig lehetőséget nyújtanak a vallási vezetés hatalmával szembeni ellenállásra. A klérus befolyásának igazi ellensúlyaként szolgálhat a demokratikus közszféra megteremtése, amelyet a reformista Khatami és támogatói az Internet révén képzelnek el megvalósítani. A korlátozott Internet-hozzáférés és növekvő állami ellenőrzés azonban korlátozza az Internet ilyen jellegű felhasználását, és inkább a fennálló egyenlőtlenségi helyzet fenntartását szolgálja.

C.) A NEOREPUBLIKÁNUS MODELL

A neorepublikánus modell arra a reményre alapoz, hogy az új kommunikációs technológiák megteremthetik az ókori athéni agórának, illetve New England városi tanácskozásainak a „hangulatát”. Egy olyan új virtuális közszféra születik meg az Internet révén, amely alkalmas a népszerű politika kialakítására, és ahol az egyének, mint cselekvő személyek kaphatnak helyet. Minden polgár kifejtheti a saját képességeit és adottságait úgy, hogy közben megvalósul a legfelsőbb morális értékkel való egyensúly is. A felszabadított közszféra lehetőséget teremt a közös akarat és célok formálására. A neorepublikánus szemlélet az aktív athéni állampolgárság fogalmán alapul. Ebben a demokrácia modellben a részvételen és a kötelezettségen van a hangsúly, ezáltal a résztvevő, illetve aktív demokrácia fogalmát – ahol a politikai jogok gyakorlásán van a hangsúly – helyezi előtérbe a képviseleti demokrácia koncepciójával szemben. Az Internetet használók nem egyszerűen fogyasztók, hanem aktív részesei a politikának, mivel a tudatos és érdeklődő polgárok minden kérdéshez hozzászólnak. Az elektronikus demokrácia e modellje lehetségesnek tartja, hogy a politika alakítása az új technológiákon keresztül valósuljon meg. Az információs és kommunikációs technológiáknak köszönhetően egy új médiakorszak születik meg, amely lényegesen különbözik a korábbi időszakoktól.

Iránban nem a neorepublikánus modell által megfogalmazott közvetlen demokrácia megteremtése a cél, hanem a valódi képviseleti demokrácia megvalósítása. Hiszen a problémát az jelenti, hogy bár az irániak közvetlenül választják a parlamentet, a köztársasági elnököt és a Szakértők Gyűlését, de a valódi hatalmat nem ezek a politikai intézmények, hanem a kinevezett és nem választott vallási tisztségviselők gyakorolják. A cél tehát az, hogy a választott intézmények és személyek valódi hatalommal rendelkezzenek, és nem a közvetlen részvétel a politikai döntések meghozatalában. A politikai jogok gyakorlása azonban Iránban is hangsúlyos követelés, és ezáltal felfedezhető az igény az aktív demokrácia néhány eleme iránt. Az Interneten keresztül valósulhat meg például a hagyományos közéletben korlátozott gyülekezési és egyesülési jog, valamint a sajtó és véleménynyilvánítás szabadsága is. A liberális hangvételű újságok betiltását követően pedig a világháló nyújt lehetőséget az információkhoz való hozzájutás jogának érvényesüléséhez. Az új kommunikációs technológia által megteremtődő új közszféra – amelynek megteremtésére tesz kísérletet a Khatami vezette reformista tábor – valóban egy olyan felszabadított szférát jelent, ahol lehetségessé válik a racionális emberi kommunikáció, és a civil társadalom kapcsolatainak gazdagítása. A virtuális közszférában lehetőség nyílik egyfelől a közös cél és akarat megfogalmazására, másrészről a kritika és tiltakozás kifejezésére. Irán esetében ez tekinthető az Internet legnagyobb eredményének még akkor is, ha a konzervatív klérus hatalmát féltve igyekszik korlátozni és ellenőrizni az Internet-használatot. A hozzáférhetőséget korlátozó tényezők (magas költség, nyelvi korlátok és hiányos infrastruktúra) azonban komoly akadályt jelentenek a virtuális közszféra gyakorlati megvalósításában. Az a gondolat, hogy az Internet, mint a nép elsődleges hírforrása gyorsan fel fogja váltani a hírlapokat, megjelent az irániak gondolkodásában is. A technikai korlátok miatt ennek bekövetkeztére azonban még várni kell.

D.) A CYBERDEMOKRATA MODELL

A fogyasztói, a demo-elitista és a neorepublikánus modell az információra és a kommunikációra, mint materiális eszközre tekint, ezzel szemben a cyber-demokrácia a tartalomra figyel, azokra a jelekre és gondolatokra, amelyek az elektronikus kommunikáció struktúráiba és formáiba vannak beágyazva. A többi modellel ellentétben politikai problémaként kezeli az információt és a kommunikációt. A cyberdemokrata modell a többi elektronikus demokrácia-modellel ellentétben nem az alkotmányos demokrácia speciális dimenzióit találja fel újra, hanem egy teljesen új minőséget fogalmaz meg. A jelen politikai gondolkodásban a társadalmi változatosságra és a kulturális rendetlenségre koncentrál. A cyberdemokrata modell szerint a modern demokrácia legnagyobb fenyegetése nem a túlzott politikai centralizáció vagy vezetői kontroll, hanem a szociális fragmentáció és az elhidegülés tendenciája. („A politika balkanizálódásának vagyunk tanúi.”) A kommunikáció új forradalmát rendkívül fontosnak tekinti, mivel az új információs korszak új virtuális kommunikációja lehetővé teszi az egyéneknek a saját identitásuk megalkotását és kinyilvánítását. Az autonóm és önigazgató elektronikus hálózatok pedig fontos szerepet játszanak a posztmodern társadalom pluralizációjában. A pluralizmus megítélése azonban problematikus. Egyrészről üdvözlik a politikának a kulturális imperializmus homogenizáló gyakorlata alól történő felszabadítását, amely a különbségek igazi demokráciáját teremti meg. Másrészről azonban éppen a kulturális pluralizmus miatt aggódnak, mivel az éppen a politikai széttöredezettség és társadalmi atomizálódás tendenciáját erősíti. Attól tartanak, hogy a virtuális tér hálózatai a korlátozott és szűk közszférák elterjedését hozzák magukkal, ahol a cyber-demokrácia az összemérhető kulturális normák és politikai értékek hiányában nem áll majd többől, mint a kapcsolatok nélküli elszigetelt csoportok sokaságából. 

Az Iráni Iszlám Köztársaságban a korlátozásoktól mentes információáramlás, valamint a véleménynyilvánítás szabadsága politikai kérdéssé vált, akárcsak a cyberdemokrata modellben. Az irániak körében azonban nem jelentkeznek a pluralizmus negatív hatásai miatti aggodalmak. Iránban éppen a pluralizmus teremthet nagyobb társadalmi egységet azáltal, hogy intellektuálisan felszabadítja az egyéneket. A különböző csoportok közötti kapcsolatot pedig folyamatosan biztosítja az iszlám vallás síita ága és a perzsa nemzeti öntudat.

Az elektronikus demokrácia modelljeit vizsgálva azt láthatjuk, hogy az iráni „demokrácia” rendelkezik mind a négy megközelítés valamely jellemzőjével. Az iráni Internet-használatot tekintve a fogyasztói modell látszik érvényesülni, mivel a politikai részvétellel szemben a szórakozás és tanulás élvez prioritást. Az új technológia térhódítása mellett megfigyelhető a társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradása, és a politikai elit monopóliuma a hozzáférhetőségre, amely a demo-elitista megközelítés alaptézise. Abban pedig, hogy a jelenlegi demokratikus átalakulás alapjául az 1906-1911-es alkotmányos forradalom szolgál, a neorepublikánus modell „visszatérés” gondolata nyer alkalmazást. A virtuális közszféra megteremtődése pedig az új technológia legjelentősebb eredménye lehet az iráni demokratizálás folyamatában. Mindazonáltal az Internet korlátozott iráni felhasználása miatt nehéz előre megállapítani, hogy az elektronikus demokrácia lehetőségeiről felvetett változatok közül mely gondolatok nyernek majd gyakorlati alkalmazást az Iráni Iszlám Köztársaságban.

Iráni Internet: Demokratizálódás

AZ ÚJ TECHNOLÓGIA ÉS A DEMOKRATIKUS FEJLŐDÉS IRÁNBAN

Az Internet-fejlődés és -használat kérdéseinek áttekintése után nézzük meg, hogy valójában miként hat – illetve hathat – az új kommunikációs technológia a demokratikus fejlődésre az Iráni Iszlám Köztársaságban.

Az új technológia leginkább azáltal válhat a demokratikus átalakulás elősegítőjévé, hogy amíg a konzervatív vezetés nem találja meg a korlátozás és ellenőrzés megfelelő eszközét, addig a kibernetikus környezetben lehetőség van a kormányzattal és a fennálló rendszerrel szembeni kritika megfogalmazására a hatóságok kemény válaszlépéseit elkerülve. A reformerek és konzervatívok közti hatalmi harc miatt lehetetlen helyzetbe került iráni sajtó számára az Internet új lehetőségeket jelent. Az online újságírás ugyanis lehetővé teszi, hogy a betiltott újságok internetes oldalaikon folytassák a tájékoztatást és mobilizálást. Az Internet révén lehetőség nyílik az informálódásra, akár a külföldet, a nemzetközi színteret illetően is. Ezáltal pedig egy szélesebb világkép kialakítására, illetve a nyugati demokráciák alapjainak és jellemzőinek megismerésére is lehetőség nyílik. Az új technológia lehetőséget nyújt a fennálló rendszerrel szembeni hazai és határon túli ellenzék megnyilvánulására is. Az Interneten keresztül ezeknek a szervezeteknek, illetve csoportosulásoknak alkalmuk nyílik arra, hogy Iránban betiltott írásokat adjanak közre, és az iráni társadalmat bővebb információkkal lássák el.

Az Internet megváltoztatta a kommunikáció természetét is. Egyrészről az iráni társadalom sokkal tájékozottabbá vált az új technológia által közvetített információmennyiségnek köszönhetően. A világháló emellett gyorsabb informálódást is lehetővé tesz. A kommunikálás formája is módosult az Internet nyújtotta lehetőségeknek köszönhetően. Kialakult az individuális kontroll, amelynek keretén belül az internetező maga dönthet arról, hogy mely ügyeket kíván figyelemmel kísérni a világhálón.  A korábbi egyirányú kommunikációval szemben megjelent és elterjedt a kétirányú kommunikáció, lehetőséget biztosítva az állampolgároknak a részvételre a politikai kérdésekben. Az újságolvasással ellentétben az Internet – különösen az e-mailek – használata sokkal interaktívabb tevékenység. Az internetes vitafórumokon, valamint közvélemény-kutatásokon keresztül lehetségessé válik a saját vélemények megfogalmazása és az egyének politikai kérdésekben való aktív megnyilatkozása. Kedvelt és elterjedt eszközzé vált a nyílt elektronikus levelek küldése a főbb tisztségviselőknek, akár az Iszlám Köztársaság szellemi vezetőjének, Ali Khamenei ajatollahnak is (http://www.wilayah.org), amelyekre a címzettek kivétel nélkül válaszolnak. Ezáltal az Internetnek köszönhetően szervesebb kapcsolat alakulhat ki az egyének és a kormányzat között, amely mindenképpen a politikai rendszer demokratikus jegyeit erősítheti.

Kapcsolattartás azonban nem csak a kormányzati és közigazgatási tisztviselőkkel alakulhat ki, hanem a csevegő szobákon és az elektronikus levelezéseken keresztül az egyes egyének között is. A nemi korlátozásokat és a szigorú erkölcsi szabályokat figyelmen kívül hagyva az Internet lehetőséget nyújt férfiak és nők, fiúk és lányok közvetlen érintkezésére. Az internetes technológia eredményeként megszülető közszféra biztosítja a nemek közti egyelőséget, és ezzel hozzájárulhat a demokrácia egyik alapelvének, a diszkrimináció tilalmának az érvényesüléséhez az Iszlám Köztársaságon belül. Az Interneten keresztül pedig lehetségessé válik a vélemények kifejtése és a társalgás olyan kérdésekről is, amelyekről adott esetben a nyilvánosság, vagy nagyobb társaság előtt nem lehet szót ejteni. Az új kommunikációs technológia így hozzájárulhat a véleménynyilvánítás szabadságának megvalósulásához, amely szintén nélkülözhetetlen eleme a demokratikus politikai kultúrának és berendezkedésnek.

Az elsődlegesen szórakozást és kikapcsolódást szolgáló internetes társalgás politikai erővé válik, mivel alapot nyújt ahhoz, hogy egy új demokratikus közszféra alakuljon ki. Az interaktív médiaformák bizonyos fajta politikai, kulturális és szociális egyetértés kialakulásának a lehetőségét hordozzák magukban, amelynek eredményeként az Internet fontos eszközzé válhat a demokratikus átalakulás kikényszerítésében. Az iráni Internet-használók körében megfigyelhető szabadidős tevékenység az államilag jóváhagyott média-használattal szembeni „megkerülő ellenállás” egy formájának tekinthető. Az internetezők ugyanis a hatóságok korlátozó intézkedéseit (pl. újságbetiltások) kikerülve az Interneten keresztül képesek véleményeiket kifejezni, a kívánt információkhoz hozzájutni, a betiltott írásokat elolvasni és az elégedetlenségüknek hangot adni.

Az Internet a kapcsolatteremtés, az informálódás és véleményalkotás mellett lehetőséget nyújt a pártok nélküli iráni közéletben a politikai mobilizálásra és szervezkedésre is. Az új kommunikációs technológia ilyen jellegű felhasználását az 1999-es és a 2003-as diáktüntetések és tiltakozó mozgalmak megszervezése rendkívül jól szemlélteti. A csevegő szobákon és az elektronikus levelezésen keresztül a politikai változásokat sürgetőknek lehetőségük nyílik akcióik megszervezésére és lebonyolítására. Mindez azt jelenti, hogy az Internet az 1979-es forradalomban meghatározó szerepet játszó magnókazettára felvett hanganyagokhoz és a rádióban elhangzott felhívásokhoz hasonlóan fontos eszközként szolgálhat a – demokratikus – átalakulás kikényszerítésében. Azonban míg 1979-ben a technikai előfeltételek (a magnókazetták lejátszására alkalmas készülékek és rádiók) rendelkezésre állottak, addig napjainkban az Internethez való hozzáférés erősen korlátozott. Az irániak többsége úgy vélekedik, hogy a költségek csökkenésével a hozzáférés az új technológiához növekedni fog. Ennek fényében pedig nem elképzelhetetlen, hogy az Internet a magnókazettákhoz hasonló „forradalmi” szerepet fog játszani a jövőben.

Iráni Internet: A használat kérdései

AZ INTERNET-HASZNÁLAT KÉRDÉSEI IRÁNBAN

Az Internet-használat politikája Iránban – különös tekintettel egy demokratikus közszféra kialakításának lehetőségére az Internet útján – a hasznosság, a használat, az ellenőrzés, és a hozzáférhetőség kérdései körül forog. A használat és a hasznosság kérdései politikailag rendkívül jelentősek, mivel azok meghatározhatják azt, hogy kinek az érdekeit fogja szolgálni az Internet-használat. Az ellenőrzés és a cenzúrázás ügye szintén fontos, mivel az erőteljesen érinti a demokratizálás kérdését Iránban. A hozzáférés pedig alapvetően befolyásolja azt, hogy az iráni lakosság hogyan tudja és fogja használni az új technológiákat.  

A.) A HASZNOSSÁG KÉRDÉSE

A véleményeket az Internet hasznosságáról Iránban az optimizmus jellemzi. A széles társadalmi rétegek inkább az új technológia előnyeit látják, mint a problémákat: az Interneten keresztül lehetséges a cenzúrázatlan ismeretszerzés, a korlátlan tájékozódás, a szigorú erkölcsi szabályokat mellőző kapcsolatteremtés és a politikai mozgósítás is. Az Internet lehetővé teszi a nemzetek fölötti kommunikációt, amely pozitív hatással lehet a kölcsönös kulturális megértésre.

Az iráni politikai elit körében az új technológiák hasznosságának megítélése azonban eltérő a célkitűzések szerint. A vallási vezetés kezdetben az Internetet a forradalom exportálására alkalmas eszköznek tekintette, de napjainkban a rendszer-ellenes kritikák megszaporodása miatt az új technológiára, mint veszélyre tekint, és ezért igyekszik azt korlátok közé szorítani. A technokrata körök az Internetet pragmatikusan szemlélik, és a gazdasági megfontolásokat (pl. olcsóság és gyorsaság) tartva szem előtt igyekeznek kihasználni az új kommunikációs technológiát. A reformista tábor Mohammad Khatami elnök vezetésével az Internetet a politikai és kulturális fejlődés eszközének tekinti, amely alkalmas lehet a demokratikus politikai légkör és kapcsolatrendszer megteremtésére. Khatami elnök és reformista támogatói különleges szerepet szánnak az Internetnek a demokratikus közszféra kialakításában.  Amíg tehát a konzervatívok az Internetet a vallásos és erkölcsi eszmék nemzetközi terjesztésére használják, addig a reformpártiak a gazdasági fejlődés és a demokratikus részvétel elősegítésére veszik azt igénybe.

B.) A HASZNÁLAT KÉRDÉSE

A használati célok az egyetemi, a kormányzati, a gazdasági és a szórakoztatási csoportokba sorolhatók. Kezdetben a legjelentősebbek és kizárólagosak az oktatási és kutatási felhasználások voltak, amelyek napjainkban is nagyon fontosak. A fiatal felhasználók többsége az Internetet kutatásaihoz és tanulmányaihoz használja. Az egyetemi Internet-hálózatok száma az egész országban jelentősen megnőtt, központjuk azonban továbbra is Teheránban, az Elméleti Fizikai és Matematikai Tanulmányok Intézetében van. Az Internet oktatási célokra történő felhasználását mindegyik iráni politikai frakció támogatja.

A politikai-kormányzati használat jelentősen fokozódott az 1990-es évek második felében. Khatami és Nategh-Nuri elsőként kampányoltak saját weboldalaikon az 1997-es elnökválasztáson. Valamennyi kormányzati és államigazgatási szerv rendelkezik saját internetes oldallal, amelyeknek célja nem csupán az iráni állampolgárok tájékoztatása, a lakosság véleményének figyelemmel kísérése, az aktuális ügyek megvitatása, hanem fokozódó mértékben a nemzeti célkitűzéseknek egy nemzeteken felüli hallgatóság felé történő terjesztése is.

Az Internet iráni gazdasági felhasználására már az 1990-es évek első felében sor került, de a kínálkozó előnyök ellenére a technikai hiányosságok miatt az új technológia mégis korlátozott maradt a gazdasági és kereskedelmi területeken való alkalmazásban. (A számítástechnika nem épült még be kellően az iráni gazdasági rendszerbe.) Olcsósága, gyorsasága és hasznossága miatt azonban elkerülhetetlen az Internet ilyen jellegű használata. A teheráni vezetés tisztában van azzal, hogy gazdasági fejlődés és a nemzetközi verseny megköveteli az új kommunikációs technológia gyakorlati alkalmazását.

A szórakozás és kikapcsolódás egyre növekvő mértékben jellemzi az Internet iráni használatát. Az új technológia olyan társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amilyenek másként nem lehetségesek az iráni társadalomban. A csevegő szobák révén fiúk és lányok ismerkedhetnek meg egymással az erkölcs őreinek fenyegető jelenléte nélkül. A kikapcsolódás és a kapcsolatteremtés egy formájaként tekintenek az elektronikus levelezésre is. Az iráni fiatalok az Internetet a tanulás mellett elsősorban szórakozásra és pihenésre használják. 

Az Internet-használat céljait tekintve megállapíthatjuk, hogy elsődleges szerepet az új kommunikációs technológia felhasználásában a kormányzati alkalmazás, valamint a fiatalok körében a tanulás és szórakozás játssza.

C.) AZ ELLENŐRZÉS KÉRDÉSE

Amíg a különböző politikai csoportok egyetértenek az Internet jelentőségét illetően, addig nézeteik eltérőek az új kommunikációs technológia szabályozásáról és ellenőrzéséről. A liberális álláspont a technológia alkalmazását szükségesnek tekinti, és a szabályozást az egyénre és a családra alapozva kívánja megteremteni. A konzervatív álláspont az új technológia lehetséges negatív társadalmi hatásait nézi, és az állami ellenőrzést nélkülözhetetlennek tartja a „káros” oldalak kiszűrésére. Létezik azonban egy köztes felfogás is, amely szerint az Internet használata számos pozitívummal jár, de az esetleges társadalmi demoralizálás és a kulturális nyugatosodás megelőzése megköveteli a szabályozó intézkedéseket.

Az Internet ellenőrzésének kérdése azonban nemcsak a politikai vezetést osztja meg, hanem a társadalmat is. Az iráni lakosság többsége úgy gondolja, hogy az Internetet egyáltalán nem kell ideológiai, gyakorlati és tapasztalati okok alapján szabályozni. Az általános vélemény szerint az Internetnek azon kell alapulnia, hogy az információs technológiákhoz való hozzáférés jó és szükséges. Az új technológia használatát a személyes és családi, nem pedig a kormányzati döntésekre kell alapozni. Az Internetnek szabadnak kell lennie, mivel irányítása egyrészről lehetetlen, másrészről pedig káros. Az oldalak megszűrése rendkívül nehéz, idő- és energiaigényes feladat. A korlátozások pedig csak még vonzóbbá teszik az új technológiát, mivel az emberek figyelmét pontosan azokra a kérdésekre irányítják, amelyeket a konzervatív papok korlátozni igyekszenek. A széleskörű társadalmi érvelés szerint a konzervatívok az erkölcsösséget, az Iszlám értékek hangsúlyozását a cenzúra védelmére használják ki, amellyel politikai hatalmuk megtartására és az azt gyengítő minden tevékenység kiszorítására törekszenek. Mindezek alapján megfigyelhető, hogy az irániak többsége szerint az Internet használatának a hozzáférés szabadságának liberális felfogásán kell alapulnia. 

Létezik azonban az Internet ellenőrzésének egy másik olvasata is a társadalomban, amely szerint a hozzáférést egyes – főleg az Iszlám Köztársasággal szembehelyezkedő és az Iszlámmal össze nem egyeztethető – oldalakhoz korlátozni kell. Abban a hitben, hogy az új kommunikációs technológia használatának ártalmas, az Iszlám Köztársaság politikai integritására káros hatásai is lehetnek – úgymint az Iszlám értékektől való eltávolodás, az Iszlám Kormányzás megkérdőjelezése, a túlzott nyugati befolyás – az Internetet szigorúan szabályozni és ellenőrizni kell.

Az iráni kormányzat feltételezve, hogy a használók pozitív tevékenységekre használják fel az Internetet, általánosságban támogatja az új technológia gyakorlati alkalmazását. A Kultúra és Iszlám Útmutatás Minisztériuma (The Ministry of Culture and Islamic Guidance) ugyanakkor felügyeli az Internet működését, és az Internet-szolgáltatóktól megköveteli a „tűzfalak” felállítását a gyanús oldalak kiszűrésére. Az ellenzéki szervezetek weboldalaihoz – például a Mojahedin-e Khalq honlapjához – való hozzáférést korlátozza a hatóság, de a hírek forrásául szolgáló oldalakat – így a CNN weboldalát (http://www.cnn.com) – hozzáférhetővé teszi. Mindez mutatja az iráni Internet-használat és ellenőrzés bonyolultságát, ami jelentősen kihat a demokratizálás kérdésére.

D.) A HOZZÁFÉRHETŐSÉG KÉRDÉSE

Az Internethez való hozzáférés alapvető befolyásoló tényező az új kommunikációs technológia használatát illetően, így az iráni demokratizálás folyamatában is. Az Internethez való hozzáférést korlátozza a társadalomban fennálló anyagi egyenlőtlenség és a szükséges infrastruktúra Teherán-központúsága. A költség tekinthető a legerősebb korlátozó tényezőnek a hozzáférésben. Az egyes társadalmi rétegek pénzügyi helyzetük alapján eltérő mértékben tudják használni az új technológiát, és értelemszerűen az anyagilag kedvezőbb helyzetben lévő közép- és felső-osztály minősül elsődleges felhasználónak. Az Internethez való hozzáférést – és ezáltal annak használatát is – befolyásolják a területi és infrastrukturális különbségek. Az Internet-használat Teherán-központúsága, valamint korlátozódása a nagyvárosokra kizárólag a városokban élők számára teszi lehetővé a hozzáférést. Az új technológiához való hozzáférést nehezítik a nyelvi korlátok is, mivel a világhálón megtalálható anyagok többsége angol nyelvű. További problémát jelent a perzsa szövegű e-mail technológia hiánya. Ezt a nehézséget kreatívan oldotta meg a „Farglisi” kitalálása, amely azonban csak korlátozott megoldásnak tekinthető. Az a tény, hogy az internetes oldalak többsége idegen nyelvű, állandóan erősíti az irániakban azt az érzést, hogy olyan valamit használnak, amelynek forrása az országukon kívül van. Így a nyelv a hozzáférést korlátozó tényező abban az értelemben, hogy egyesekben az Internettől való kulturális távolság érzetét váltja ki.  

Az egyenlőtlen hozzáférés jelentősen befolyásolja azt, hogy az internetezők hogyan és mire használják az új technológiát. Az Internethez való hozzáférés lehetőségei a következők: hozzáférés az egyetemeken biztosított Internet-használat révén, hozzáférés a nyilvános Internet-kávézókon keresztül, illetve hozzáférés egyéni előfizetőként. Lényeges különbség van az otthoni és a nyilvános Internet-használat között. Egyéni előfizetőként lehetővé válik, hogy a használók személyes, privát értelemben is hozzáférjenek az Internethez, ami a nyilvános felhasználók számára nem lehetséges. Azoknak a diákoknak, akik az Internetet csak az egyetemi területen használják, nincs lehetőségük arra, hogy hozzáférjenek az Internet-használat szabadidős elemeihez, az új technológiát kizárólag tanulásra és kutatásra használhatják. Ezzel szemben az otthoni felhasználók olyan információs és szórakoztató forráshoz férnek hozzá, amelyet nem – vagy alig – korlátoznak felülről állami és gazdasági érdekek. Így az otthonukban internetezők a tanulás mellett szórakozásra és kikapcsolódásra is használhatják a világhálót. Az Internet-kávézókban az előzetesen beépített szűrők nem kedveznek az Internet korlátozásoktól mentes felhasználásának, ezért ott elsődlegesen az információszerzésre irányul az új technológiák használata. A kávézók látogatásának elsődleges célja az, hogy információkhoz vagy e-mailekhez jussanak a nemzetközi, a nemzeti, valamint a helyi szintekről.

Azt, hogy mire használják az Internetet, nem csak a hozzáférés birtoklása, illetve hiánya határozza meg, hanem a helyek minősége is, ahol az irániak hozzáférhetnek az új technológiához. A nyilvános környezetek, így az egyetemek elsősorban az akadémiai használatot teszik lehetővé, míg az Internet-kávézók és az otthoni személyi számítógépek több szórakoztató, információs és szabadidő-orientált tevékenységre adnak lehetőséget.

Iráni Internet: A hatalmi harcok eszköze

AZ INTERNET-HASZNÁLAT ÉS HATALMI HARC AZ ISZLÁM KÖZTÁRSASÁGBAN

Eltérően más közel-keleti államoktól – Szaúd-Arábiától és az Egyesült Arab Emírségektől – Iránban az Internet használatát kezdetben nem szabályozták, és nem ellenőrizték a kezdetekben. A vezetés támogatta az internetes technológiák terjedését és az állam aktívan részt próbált venni annak fejlesztésében. Amíg a konzervatívok az olyan technológiák terjedését, mint például a műholdas TV-csatornák, szisztematikusan megpróbálták korlátozni, addig az Internet viszonylagos szabadságot élvezett. A reformista erők térnyerésével és a társadalmi elégedetlenség fokozódásával, valamint az állami berendezkedést bíráló megnyilvánulások megszaporodásával azonban a keményvonalas elit ma már kísérletet tesz az új technológiák ellenőrzésére és terjedésük akadályozására.

Annak, hogy Hashemi Rafsanjani elnöksége alatt (1989-1997) nem került sor az Internet kontrolljára, gyakorlati és ideológiai okai voltak. A legalapvetőbb ok az volt, hogy az iráni kormányzat képtelen volt úrrá lenni azokon a kihívásokon, amelyeket az új technológiák jelentettek a számára. Irán nem rendelkezett olyan technikai infrastruktúrával, amelynek segítségével kezelhette volna az újonnan jelentkező problémákat. Hiányzott a technikai ellenőrzési intézkedések rendszere, amely megerősíthette volna az állam hatalmát az Interneten. Másodsorban gazdasági megfontolások is szerepet játszottak. Az anyagi haszon reménye és a privatizációs tervek mind közrejátszottak abban, hogy Rafsanjani kormányzata nem vezetett be ellenőrzést az új technológia felett. A kontrolltól való idegenkedésben közre játszott az is, hogy az internetes technológiákban a teheráni vezetés lehetőséget látott a rendszer saját céljainak megvalósítására is. Az Internetet elektronikus kormányzati programok tervezésére kívánták használni, így javítva az állami bürokrácia hatékonyságát. Különböző kormányzati szervek – például az Energiaügyi Minisztérium (http://www.moe.or.ir) és a Költségvetés és Tervezés Iráni Szervezete (http://www.mporg.ir) – az új technológiát felhasználva tettek kísérletet a kormányzaton belüli kapcsolatok javítására és a hatékony közszolgálat megteremtésére.

Az Internet olyan hatással van az iráni államra, mint amilyennel az eddigi információs és kommunikációs technológiák egyike sem rendelkezett. A reformisták és néhány konzervatív tekintély egyaránt üdvözölte az Internet, mint az Iszlám Köztársaság fejlődését szolgáló új eszköz megjelenését. A vallási vezetés és a különböző vallási intézmények számára vonzó volt az új technológia, mivel az lehetővé tette a forradalmi propaganda online folytatását, az államilag támogatott hírügynökségeken keresztül pedig sikeresen valósulhatott meg az Iszlám Köztársaság érdekeinek közvetítése a nagyvilág felé. Az Internet új lehetőséget teremtett a síita iszlám terjesztésére, és ezáltal az iszlám állam támogatására. Az iráni klérus számos tagja – a szűklátókörűségtől eltávolodva – úgy tekintett az Internetre, mint egy „ajándékra”, amely lehetővé teszi a próféta szavainak terjesztését, és az iszlám forradalom exportálását. Az új technológia ugyanúgy alkalmas a forradalmi eszmék terjesztésére, mint ahogyan alkalmas volt Khomeini ajatollah alatt a rögzített hanganyagok (magnókazetták) szétküldése is. A vallási központok a világhálóra lépve serény weboldal „építkezésbe” kezdtek, amelyekre mindnyájan feltették saját Korán-értelmezéseiket és az iszlámmal kapcsolatos gyakorlati tanításaikat is.

Az Internetet a nép számára hozzáférhetővé téve a vallási vezetés megtalálta a módszert hatalmának legitimizálására a forradalmi állam definíciójáért folytatott belső harcban. A cenzúra-mentes Internet-politika megerősítette az Iszlám Köztársaság eredeti nézetét, amely szerint a modern technológia támogatása elősegíti és védi a tekintélyét.

Az Internet Mohammad Khatami 1997-es köztársasági elnökké választását követően kezdett a rendszer politikai fenyegetésévé válni. A reformista elnök támogatói – elsősorban a nem kormányzati civil szervezetek, az értelmiségiek, a diákok és a nők – alapjaiban kérdőjelezték meg az Iszlám Köztársaság talpkövét képező velayat-e faqih (az iszlám jogtudós uralma) koncepciót. Khatami megválasztása egy erőteljes politikai mozgalmat hívott életre, amely a szabad társadalom előfeltételeiként a törvények uralmát és a civil társadalom fontosságát hangsúlyozza. A reformpárti erők a hatalom pluralista formáját javasolva bírálják az ország antidemokratikus intézményeit, különösen a nem a nép által közvetlenül választott pozíciókat. A Khatami vezette reformista tábor – a társadalom széles támogatását bírva – megkísérli az Iszlám Köztársaság tekintélyelvű jellemzőit felszámolni és megteremteni a valódi demokráciát Iránban. A konzervatív vallási vezetés azonban a rendszerrel szemben megfogalmazott minden kritikát elutasít, és hatalmi kiváltságairól semmilyen körülmények között sem hajlandó lemondani. A keményvonalas konzervatívok és a változásokat követelő reformerek között az 1997-es elnökválasztással vette kezdetét a napjainkban is zajló hatalmi harc.

A hatalmi harc részeként a konzervatívok ellenőrzése alatt álló bíróság számos liberális hangvételű újságot tiltott be és több reformista újságírót ítélt súlyos börtönbüntetésre. Tudatos hadjáratot folytattak a reformerek bázisát jelentő nyomtatott sajtó ellen. A 2000. évi parlamenti választásokon aratott reformpárti győzelmet követően a liberális sajtóval szemben alkalmazott cenzúra még komolyabb méreteket öltött. A keményvonalasok megkíséreltek minden olyan reformista kísérletet megakadályozni, amely a hagyományos tömegkommunikációs eszközöket vette igénybe. A sorozatos újságbetiltások, bírósági perek, pénzbüntetések és bebörtönzések hatására kialakult környezetben a politikai reformokat sürgetők a megoldást az újonnan jelentkező kommunikációs eszköz, az Internet használatában látták.

Az Internet szabályozatlanságának és ellenőrizetlenségének köszönhetően vonzó lehetőséggé vált a reformisták számára. Az Internet különleges szerepre tett szert az Iránban zajló hatalmi harcban. Míg a politika hagyományos területe – különösképpen a döntéshozatal – jelentős mértékben korlátozott volt a vallási vezetés obstruáló magatartása miatt, addig az Internet új teret biztosított a vitának. Az írott sajtóhoz hasonlóan az Internet alternatív lehetőséget nyújtott a reformpárti mozgalomnak, hogy a változtatások kikényszerítésében bízva azon keresztül támadja a konzervatív vallási vezetést. A „háború” áttevődése a világhálóra új irányt adott a reformerek és keményvonalasok között fennálló konfliktusnak.

Az új technológia az 1997-es elnökválasztási kampány alatt vált a politikai célok terjesztésének és kommunikálásának rendkívül fontos eszközévé. Irán történelmében először, a két jelölt – a reformista Mohammad Khatami (http://www.khatami.com) és a konzervatív Ali Akbar Nategh-e Nuri (http://nategh.co.ir) – az Internetet használva kampányolt egymás ellen.

Az újságírók, az írók és a reformpárti aktivisták mind helyet és szabadságot találtak maguknak az Interneten, hogy kifejezésre juttassák a vezetéssel szembeni kritikájukat. Az újságok szerkesztőségei a betiltásokat követően automatikusan létrehozták saját oldalaikat az Interneten, ahol tovább folytatták a cikkeik publikálását. A független hírügynökségek szintén az Internetre léptek, de emellett tovább folytatták a nyomtatott közlemények kiadását is. A liberális írók növekvő számban választották az Internetet, mint az elégedetlenségük kifejezésére szolgáló eszközt. Akbar Ganji (http://www.akbarganji.com) reformpárti újságíró és Said Ibrahim Nabavi (http://www.navabi.online.com) prominens reformista személyiség a világhálón folytatták harcukat a keményvonalas vezetéssel szemben, bírálva a klérus uralmát és követelve a politika területéről való kivonulását. A reformista weboldalak kiváló lehetőséget nyújtanak a vallási vezetéssel szembeni kritikus megnyilvánulásra. Ezek az internetes oldalak lehetővé teszik, hogy mindenfajta cenzúra nélkül jelenjenek meg írások rajtuk. A publikálás lehetőségének megteremtése mellett ezeknek az oldalaknak a többsége rendelkezik vitafórumokkal és hírösszefoglalókkal is. Alapvető funkciójuk azonban az írások közzétételének, az információ szabad áramlásának a biztosítása.

A világháló fontos eszközzé vált a demokratikus átalakulást szorgalmazó diákmozgalmak, mint amilyen az Iroda az Egység Megerősítésére (Office for the Consolidation of Unity – OCU), valamint az Iszlám Diákok Uniója (Union of Islamic Students – UIS) számára is. Az 1999-es diáklázadás során különösen jelentős szerepet játszott az Internet, miután a diákok a weben keresztül szervezték meg a tüntetéseket, és mobilizálták a fiatal iráni lakosságot a konzervatív klérussal szemben. A rendszerrel elégedetlen fiatalok a csevegő szobák és az e-mailek útján sikeresen tarthattak kapcsolatot egymással. A 2003 júniusában lezajlott forrongásokban szintén fontos szerep jutott az új technológiának. Az aktivisták közötti kommunikáció eszközéül ismételten a csevegő szobák és fórumok szolgáltak. Habár az elektronikus kommunikáció viszonylag korlátozott maradt a közvetlen (face-to-face) kapcsolatokkal szemben, az Internet növekvő hasznossága a tiltakozások szervezésében tagadhatatlanul fontos tényezője lett a demokráciáért folyó iráni hatalmi harcnak. A fiatalok az elektronikus utakon – e-maileken és weboldalakon – keresztül képesek megkerülni a cenzúrát, és kifejezésre juttatni ellenérzésüket és elégedetlenségüket a fennálló rendszerrel szemben.

Az új technológia nyújtotta lehetőségeket az iráni politikai elit minden szereplője megpróbálta használni. A reformpártiak és konzervatívok mellett az iráni ellenzék is az Internet előnyeinek kihasználásában bízva hozta létre saját weboldalait, amelyeken keresztül bírálta a fennálló rendszert. A Khomeini ajatollah utódjául 1985-ben kinevezett, majd 1989-ben felmentett Hosein Ali Montazeri nagy ajatollah, a vallási ellenzék prominens képviselője az elsők egyikeként ismerte fel az Internet kínálta lehetőségeket. Montazeri saját weboldalán (http://www.montazeri.com) kampányolt a vallási vezetéssel és a rendszer alapját képező velayat-e faqih koncepcióval szemben. Internetes oldalán az összes munkáját, még az iráni bíróság által betiltottakat is hozzáférhetővé tette.

A vallási ellenzék képviselői mellett az Iszlám Köztársaság határain belül és túl élő egyéb iráni ellenzéki csoportosulások is meglátták az Internet kínálta lehetőségeket, és a rendszerrel szembeni éles kritikájukat saját internetes oldalaikon fogalmazták meg. Az iraki székhelyű iszlámista-marxista Mojahedin-e Khalq (MEK) folytatja a legkomolyabb hadjáratot a fennálló rendszerrel szemben. A fegyveres akcióktól sem visszariadó szervezet saját weboldalán (http://www.iran.mojahedin.org) éles retorikát használ a teheráni vezetéssel szemben. Az oldalon a szervezet programja mellett vitafórumok és hírösszefoglalók is helyet kapnak. A MEK az új technológiát arra is felhasználja, hogy magáról kedvező képet alkosson a nyugati kormányzatok előtt. Az Iráni Szabadság Mozgalom (Freedom Movement of Iran) 2002-es betiltását követően szintén az Internetet használva folytatta harcát az iráni rendszerváltásért (http://www.nehzateazadi.org). Hasonlóképpen cselekszik számos további ellenzéki mozgalom, illetve szervezet. A kisebbségi – etnikai és vallási – csoportok is az új kommunikációs technológiát használják, egyrészről az autonómia kierőszakolására, másrészről a világ közvéleményének tájékoztatására. Az Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja (Democratic Party of Iranian Kurdistan) a fegyveres akciók mellett saját honlapján (http://www.pdk-iran.org) küzd a független Kurdisztán megteremtéséért.

Az Interneten hangot kapott kritikák a konzervatív vezetést szigorú intézkedések megtételére ösztönözték. A kezdeti időszakra jellemző cenzúra-mentes politika a továbbiakban nem volt tartható. 2000-ben – a parlamenti választásokon elszenvedett fiaskót követően – a keményvonalasok ellenőrzése alatt álló iráni bíróság számos reformista újságot, illetve azok weboldalát tiltotta be. 2001 óta pedig a konzervatívok a műholdas televízió-csatornák korlátozásához hasonló intézkedéseket foganatosítottak az Internet-használat terén. Nem pusztán az Iszlámmal összeférhetetlen weboldalak, hanem a rendszerrel szemben kritikus politikai oldalak kiszűrésére is kísérletet tettek. 2001. november 7-én a Kulturális Forradalom Legfelső Tanácsa (Supreme Council for Cultural Revolution) határozatot hozott, hogy az Internet-szolgáltatóknak kötelességük a rendszer-ellenes és Iszlám-ellenes oldalak megszűrése. A rendelet azonban a technikai hiányosságok miatt nem nyert – nem nyerhetett – gyakorlati alkalmazást.

De e keményvonalasok nem tettek le az Internet szabályozásáról és ellenőrzéséről. Ezt bizonyítja, hogy számos elképzelés született a „veszélyes” oldalak kiszűrésére. Listákat állítottak össze az illegális oldalakról, valamint kísérletet tettek egy különleges bizottság felállítására, amelynek feladata az internetes bűncselekmények vizsgálata lett volna. A konzervatívok megkísérelték az információ áramlását „helyes” irányba terelni azáltal, hogy államilag támogatott internetes oldalakat hoztak létre, valamint akadályozni azzal, hogy az Internet-szolgáltatók működését szigorú szabályok közé szorítva és az Internet-kávézókat bezárva korlátozták az Internet-hozzáférést. A weboldalak tervezői és szerkesztői ellen indított bírósági perek szintén az ellenőrzést szolgálták. Valójában a konzervatívok még nem találták meg az új kommunikációs technológia ellenszerét.

A konzervatív vezetés folyamatosan figyelemmel kíséri az Internetet, és a „gyanús” oldalakat azonnal betiltja, de az új technológia iránti általános társadalmi érdeklődés, valamint a korlátozásoktól mentes kommunikáció kollektív követelése a technikai hiányosságokkal együttesen lehetetlenné teszi a nyomtatott sajtónál alkalmazotthoz hasonló cenzúrát. Mint ahogyan a műholdas televízió-csatornák esetében, úgy az Internetnél sem lehetséges a hatékony ellenőrzés és korlátozás megvalósítása.

Iráni Internet: Történelmi áttekintés

AZ INTERNET FEJLŐDÉSE IRÁNBAN: TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

A tömegkommunikációs eszközök rendkívül fontos szerepet játszottak Irán történelmében. A nyomtatott sajtó kiemelkedő szereppel bírt már az 1905 és 1911 között lezajló alkotmányos forradalomban is. A kommunikációs technológiák jelentősége még nyilvánvalóbb az 1979-es iszlám forradalom sikerében. A magnókazetták és a rövid hullámú rádióadások döntő fontosságúak voltak Khomeini ajatollah eszméinek terjesztésében, illetve a néptömegek Reza Pahlavi sah önkényuralma elleni sikeres mozgósításában. Az információs technológiák nélkülözhetetlenné váltak mindenféle politikai erő számára. Az Iszlám Köztársaságban a pártok hiánya miatt a média vált a politikai szereplők önkifejezésének legfőbb fórumává. Az Internet fejlődése Iránban egyszerűen kiegészíti ezt a történelmi folyamatot. 

Az internetes technológiák iráni alkalmazását az elfogadás kezdeti lassúsága jellemezte, amit a technológia bevezetésének, használatának és privatizálásának lényegesen gyorsabb hulláma követett. Az első kísérletek az Internet iráni alkalmazására 1987-ben történtek. Az Internet egy a Védelmi Fejlesztési Tervek Ügynöksége (Defense Advanced Projects Agency – DARPA) által támogatott különféle akadémiai és védelmi kutató központokkal kapcsolatot fenntartó projekt volt. Az iráni Internet-használat valódi kezdete azonban 1993 januárjára nyúlik vissza, amikor Laleh Larijani professzor, az Elméleti Fizikai és Matematikai Tanulmányok Intézetének (Institute for Studies in Theoretical Physics and Mathemathics – IPM) igazgatója először küldött elektronikus üzenetet a Bécsi Egyetem adminisztrátorának.

Az Internet használatát már a kezdetekkor támogatta az iráni kormányzat, amely az iraki-iráni háborút (1980-1988) követő gazdasági nehézségek közepette is az Internetre, mint a tudományos és technológiai fejlődés egyik eszközére tekintett. Beavatkozás nélkül engedélyezték a kereskedelmi és oktatási szektor hozzáférését a világhálóhoz. Ezáltal az új technológiával kapcsolatos elsődleges tapasztalatok az egyetemi rendszerben jelentkeztek, és a nemzeti akadémiai hálózat (IRANET.IPM) a mai napig a belföldi internetes kapcsolatok alapjául szolgál. Az Internet kezdeti fejlődése Iránban tehát első sorban egyetemi használatra szolgált, amelyet a kormányzat is támogatott.

A kereskedelmi ügynökségek és a kormányzati szervezetek számára az Iráni Posta, Telefon és Telegráf (Iranian Post, Telephone and Telegraph – PTT) hozott létre kapcsolódási pontokat. A magánhasználatra szolgáló internetes szolgáltatási lehetőségek pedig folyamatosan alakultak ki, dinamikus intézményi alapokat teremtve az Internet fejlődésének Iránban. Az Internet-szolgáltatók segítették a versenyképes politikai és kereskedelmi tevékenységet, különösen az információs technológia terén. Ennek eredményeként rendkívül sikeresen valósult meg a telekommunikációs szektor fejlesztése. Az Iráni Információs és Kommunikációs Hálózat (The Information and Communication Network of Iran – IRANET) megszületése 1993-ban az első lényeges lépés volt az Internet elterjesztésében. Az IRANET hírösszefoglalókkal, teljes Internet-hozzáféréssel, e-mail szolgálattal, elektronikus publikálással és weboldal-tervezéssel számos szervezetnek segített felkerülni a világhálóra. Az Internet-szolgáltatók száma az Iszlám Köztársaságban jelenleg eléri a harmincat – és ez a szám a jövőben feltehetőleg még tovább fog növekedni. A legnépszerűbb szolgáltatók a következők: az Aftab, az Apadana, a Central Net, a Jame-e Jam, a Nasim, a Neda Rayaneh, a Parand, a ParsOnline, a Pars Suppala, a Pasargad és a Virayesgar Corporation. A legtöbb szolgáltató Iránon belülről sugároz, de akadnak olyanok is, amelyek az ország határain túlról teszik azt.

Az Internet-szolgáltatás növekvő lehetőségének és a privatizálásnak köszönhetően a felhasználók száma 1994 és 1999 között rendkívüli mértékben gyarapodott. A Perzsa-öböl régiójában, 1999-ben Kuvait után Irán foglalta el a második helyet a nemzeti Internet-technológia fejlődésében. Az Internet népszerűsége felülmúlta a korai várakozásokat. A korábbi kevesebb mint 10 ezer, főleg egyetemi képzettségűekből és kormányzati tisztviselőkből álló felhasználói kör a magánfelhasználók belépésével jelentősen kibővült, és ma már eléri az 1 millió főt, az előrejelzések szerint az új technológiát használók száma 2006-ra pedig elérheti a 15 milliót is, ami az ország közel 70 milliós lakosságát tekintve igen jó eredmény a még fejlődőben lévő Közel-Keleten. Egy 2003-as felmérés szerint az Iráni Iszlám Köztársaság – a Kínai Népköztársasággal együtt – a 37. helyet foglalja el az információs és kommunikációs technológiák hozzáférhetőségét tekintve. A számítógépes technológiák megnövekedett használat bizonyítékul szolgál az iráni társadalomban mélyen mutatkozó változások iránti igényre. Kifejezi a lakosság azon hitét, amely szerint az Internet és a technológia segíthet egyrészről túljutni azokon a gazdasági és politikai problémákon, amelyekkel az iráni társadalom szembe kell, hogy nézzen, másrészről hogy az Internet fontos eszköz a világgal való kapcsolattartásban.

Habár az internetes technológiák nemzetközi fejlődése óriási hatással van az iráni Internet-használatra, az új technológia széleskörű elterjedése mögött valójában az országban jelentkező demográfiai változás áll. Az iráni népesség közel 70 százaléka az 1979-es forradalom után született, és ez a fiatalság képezi az új technológiák legnagyobb támogató bázisát. Hasonlóan más országokhoz az iráni ifjúság is az internetes forradalom vezetőjévé válhat, még a vele szemben alkalmazott korlátozások ellenére is. Egyre több iráni fiatal kerül be az egyetemekre, ahol a biztosított Internet-hozzáférés lehetőséget teremt arra, hogy kifejezzék magukat, valamint hogy online közösségeket építsenek ki. A csevegő szobákon keresztül a fiatal fiúk és lányok beszélgetéseket folytathatnak minden kérdésben (a személyes élmények, a politika, illetve a sport területén) nemi megkülönböztetések nélkül. A csevegő oldalak pedig lehetőséget biztosítanak arra is, hogy kritikus megjegyzéseket tegyenek az iszlám kormányzást illetően, illetve hogy bírálják és áthágják a szigorú erkölcsi irányelveket. A csevegő szobák látogatottsága lényeges bizonyíték az online folytatott beszélgetések népszerűségére.

Az egyetemek mellett az Internet-hozzáférés elősegítésére az utóbbi években számos Internet-kávézót hoztak létre Irán nagyvárosaiban. A legelső kísérletre az 1998. évi Könyv- és Médiatechnológiai Vásáron került sor. Az első valódi Internet-kávézó, a Rah-e Ayandeh (Út a jövőbe) még ugyanebben az évben indult meg. Mára már közel 1500 ilyen kávézó található Teheránban, ami az iráni fővárost az Internet-kávézók számát illetően a közel-keleti térség vezetőjévé teszi. Az Internet-kávézókon keresztül történő hozzáférés olyan utat jelent, amely lehetővé teszi a használat exkluzivitásából való kitörést, valamint azt, hogy a kávézó ugyanúgy az információcsere központjává váljék, mint egy könyvtár. A nyilvános hozzáférés, az Internet-kávézó mint az információcsere központi lehetősége bizonyos mértékig korlátozott, mivel minden ilyen kávézóban működik a hatósági szűrés valamilyen formája. A cenzúrázás mellett az Internet-kávézók problémája az is, hogy azok nem tekinthetők a nyilvános szféra alakításának helyszínének.

Az Internet-használat – közel-keleti mércével számított – gyors ütemű terjedését azonban több tényező is akadályozza. A konzervatív vallási vezetés utóbbi években tapasztalható szigorú intézkedéseit leszámítva az új technológia teljes kifejlődését elsősorban nem a kormányzati tényezők, hanem az infrastrukturális hiányosságok és az egyenlőtlen hozzáférési lehetőségek gátolják. Az új technológiák főleg Teheránra korlátozódnak, és a fővároson kívül – főleg a kisebb vidéki településeken – az Internet-szolgáltatás kevésbé elterjedt. Ugyanakkor, mivel Teherán az állami források központosításának a helye, ezért az ott végbemenő folyamatok nagyon jellemzőek az iráni államrendszer egészére. Ez megmutatja Teheránnak, mint az államra és az egész nemzetre kiható átalakulások központjának a modern történelmi folyamatosságát. A teheráni Internet-használat esete nem jellemző az ország egészére, jellemző azonban az iráni állami folyamatokra.

Az új technológiák iráni elterjedését akadályozza az ország gazdasági fejlődésének alacsony szintje, a fejlesztésekre fordított összegek csekély volta és a tőke hiánya is. A kormányzat a gazdasági társulások ösztönzésével már az 1990-es évek elején kísérletet tett az Internet gazdasági hasznosítására. A kommunikációs technológiák széles körű kihasználására azonban – kisebb sikereket leszámítva – mégsem került sor. Az irániak többsége viszont felismeri az Internet jótékony hatását a gazdasági előrehaladásra, amely segítheti a nemzeti gazdasági rendszer további fejlődését, valamint a jelenlegi problémák megoldását is. A kommunikációs technológia használatának széleskörű elterjedését akadályozta az Egyesült Államok Iránnal szembeni embargója is, amelynek keretén belül lehetetlenné vált a modern számítógépes eszközök és technológiák beszerzése a Nyugatról. A nyugati piachoz való hozzáférés megakadályozása azonban nem jelentette azt, hogy az Iszlám Köztársaságnak le kellett volna mondania az új technikákról, hiszen a délkelet-ázsiai piacról szinte minden új fejlesztésű technológiát képes volt – olykor olcsóbban is – beszerezni.  

Az Internet iránti kíváncsiság, amely átlépi az életkorok, az osztályok, a nemek és a vallások közötti határokat, valamint az új technológiák előnyeinek a felismerése nélkülözhetetlenné tette az Internet használatát az Iráni Iszlám Köztársaságban. A korlátozó tényezők ellenére az új technológiák alkalmazása az élet szinte minden területén megfigyelhetővé vált. A folyamatos érdeklődés miatt pedig feltehetőleg a jövőben még tovább fog növekedni az új technológia használata.

Iráni Internet: Bevezető

AZ ÚJ KOMMUNIKÁCIÓS ÉS INFORMÁCIÓS TECHNOLÓGIA HELYZETE ÉS HATÁSA A TÁRSADALOM TUDATI ÉS DEMOKRATIKUS FEJLŐDÉSÉRE IRÁNBAN

Az Internet – mint a kommunikáció egyik fejlődő, új formája – fontos szerepet játszik napjaink Iránjában a valódi demokratikus állami berendezkedés kikényszerítésében. Mohammad Khatami 1997-es köztársasági elnökké választása óta az ország konzervatívjai és reformerei éles – olykor halálos áldozatokat is követelő – hatalmi harcot vívnak egymással. A küzdelem tétje a Ruhollah Khomeini ajatollah által megfogalmazott koncepció (a „jogtudós uralma”) alapján kialakított, az „iszlám államot” és a „modern államszervezetet” sajátosan ötvöző politikai-hatalmi-államigazgatási rendszer jövője. Vajon megvalósulhat-e a népszuverenitáson alapuló demokrácia, vagy a nem közvetlenül választott konzervatív vallási vezetés uralma fog érvényesülni továbbra is?

Az információs és kommunikációs technológiák a világon mindenütt segítik a politikai ellenzék harcát a tekintélyelvű rendszerekkel szemben. A web és az e-mail bizonyítottan a kommunikáció olyan formái, amelyekkel lehetséges az autokratikus uralommal szembeni fellépés. Az Internet demokratikus kihívása a diktatórikus rendszerekkel szemben egyértelmű: a kibertér a kapcsolattartás és kölcsönös egymásrahatás olyan erőteljes eszköze, amely az ellenőrzés minden formáját elutasítja. Az Iráni Iszlám Köztársaságban szintén megfigyelhető, hogy a liberális és reformista hangvételű újságok sorozatos bírósági betiltása után a keményvonalas klérus uralmával szemben az Internet válik az ellenállás meghatározó eszközévé. Az iráni vezetés konzervatív szárnya kísérletet tesz ugyan az ellenőrzés szigorítására és a cenzúra kiterjesztésére a kibertérre is, a gyorsan növekedő és változó Internet azonban számos lehetőséget kínál a politikai ellenzéknek, hogy kivonja információ-forgalmát az államhatalom ellenőrzése alól. Az új technológiák teret nyitottak az iráni disszidensek számára nézeteik terjesztésére, és az Internet az ellenállás egy új és fejlődő módszerévé vált.