Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Forradalmak

Vajon 2011 lesz az arab forradalmak éve?

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában nincs olyan ország, amelyet ne érintettek volna a Tunéziában lezajló tömegtüntetések, amelyek végül ben Ali elnök hatalomból való távozásához vezettek. Marokkótól Perzsiáig valamennyi országban megmozdultak az emberek, s kisebb vagy nagyobb arányban az utcára tódultak, hogy a példán felbátorodva és senkitől sem félve gyökeres társadalmi-politikai változásokat követeljenek, s elzavarják a régóta hatalmon lévő autokratikus és korrupt vezetőiket. Egyiptomban 18 nap alatt bukott meg a stabilnak hitt Mubarak-rezsim, de bajban van a térség legrégebb óta regnáló diktátora, a Moamer el-Kadhafi vezette líbiai „tömegdemokrácia”, mint ahogyan a szunnita al-Khalifa család által irányított döntő többségében síita Bahrein is. 2011. február 25-én, pénteken szinte valamennyi arab államban tüntetésekre került sor, amit látva bátran állíthatjuk, hogy valami megváltozott a Közel-Keleten. Az eddig alattvalóként szolgáló társadalmak öntudatra ébredtek és fellázadtak: a társadalmi apátia korszaka befejeződött.

Az arab világot megrázó tiltakozások, azt mondhatjuk, hogy közel azonos forgatókönyv szerint zajlanak. A frusztrációtól vezényelt polgárok az utcára vonulva igyekeznek hallatni a hangjukat, elérni a követeléseiket.  Alapvetően a fiatalok által vezényelt társadalmi megmozdulásokról van szó, amelyeknek nincsen valódi karmestere, vagy karizmatikus vezetője. A tüntetések mögött semmiféle szervezett erő vagy ideológia (ellenzéki párt / vallásos szervezet) nem áll, azok döntő többségükben a társadalmi elégedetlenség spontán jellegű kifejeződései. Az eseményeknek a szimbolikája is azonos: a tüntetők hatalmukba kerítik a központi tereket, cipőjükkel fejezik ki nem tetszésüket, s valamennyi országban ugyanazt a mondatot skandálják: „le a diktátorral!” A forrongások megszerveződésében és közvetítésében különösen nagy szerepet játszanak a modern kommunikációs technológiák (az Internet és a mobiltelefonok), de befolyásukat nem szabad túldimenzionálni, miként az iszlám világban korántsem általános a hozzájuk való hozzáférés.

A tiltakozásokat közvetlenül kiváltó okok nagyrészt hasonlóak, de az események intenzitása országról-országra eltérően alakul. Az autokrata rezsimek eltérően reagálnak a tiltakozásokra: Algériában Abdelaziz Bouteflika a szükségállapot feloldásával és az alapvető fogyasztási cikkek árának csökkentésével válaszolt, ezzel szemben Bahreinben, Iránban, Líbiában a vezetés kevésbé nyitott a társadalmi követelések irányában, és a jól bevált erőszakos oltóanyag használata mellett teszi le a voksát. Mindez annak tudható be, hogy a közel-keleti rendszerek nem azonosak, hanem rendkívül változatos képet mutatnak. Például amíg egyes rezsimeknek lehetőségük van arra, hogy olajdollárjaikból lehűtsék a kedélyeket, addig másoknak igencsak korlátozottak a lehetőségeik. Szaúd-Arábia uralkodója komoly szociális fejlesztéseket helyezett kilátásba a lakhatási és a munkavállalási probléma kezelésére. De míg a szaúdiaknak van erre pénzügyi keretük, addig az olyan országoknak, mint Jemen vagy Jordánia jóval szűkebb a mozgásterük.

A rendszerek sokfélesége mellett legalább ennyire fontos megjegyezni azt is, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló forrongások igen komplex folyamatok, amelyekben számos szereplő és intézmény érintett. Így egyrészt az utcára vonuló változást követelő elégedetlen néptömegek, másrészt a különféle ellenzéki csoportok, akik igyekeznek alternatívát nyújtani a jövőt illetően, harmadrészt az események végső kimenetelét döntően meghatározó fegyveres erők, negyedrészt a régi rendszer fenntartásában érdekelt aktorok, végezetül pedig maga a nemzetközi közösség és a külső szereplők, illetve hatalmak. A közel-keleti autokráciák jövőjét illetően a kulcsszereplő a hadsereg. A kérdés ugyanis az, hogy a rezsimek támasztékául szolgáló fegyveres erők mennyiben maradnak lojálisak a jövőben, vagy váltanak pártot a tüntetések láttán. Egyiptomban és Tunéziában a hadsereg viszonylag független intézménynek számít, nem így az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol a reguláris erők mellett működő Forradalmi Gárda stabil támasztéka a rendszernek.

Az arab forrongások kimenetelében kétségkívül a hadseregeké a meghatározó szerep, ám az átmenetet követően legalább ilyen fontos és befolyásos szerephez juthatnak a különféle iszlamista szervezetek is, amelyek a legszervezettebb csoportosulásnak számítanak Észak-Afrika szerte. Így például az egyiptomi Muszlim Testvériség szociális tevékenységének köszönhetően a szegényebb rétegek körében komoly támogatottsággal rendelkezik. Ugyanakkor szükséges hangsúlyozni, hogy a vallás most korántsem játszik olyan szerepet a társadalmi mozgolódásokban, mint az 1979-es iráni forradalom során tette. Arról nem is beszélve, hogy az iszlamista szervezetek nem alkotnak monolitikus egységet. Így például Egyiptomban egyszerre négy generáció, illetve irányzat van jelen a mozgalomban. Az iszlamisták többségének pedig – ahogyan azt a vallási vezetők és központok is megfogalmazták – nem az iráni teokratikus modell a mérvadó, hanem a kvázi-demokratikus törökországi berendezkedés. (Az iszlamista vezérek, mint például a tunéziai Rasid Gannúsi kifejezetten a török Igazság és Fejlődés Pártját tekintik követendő mintának.)

Az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajló mozgolódásokat a kiterjedtségük, az intenzitásuk, illetve a megfogalmazott követeléseik alapján bátran nevezhetjük forradalmaknak. A kérdés inkább az, hogy vajon a forrongásnak milyen végeredménye lesz? Vajon sor kerül-e tényleges rendszerváltásra, vagy az eltérő és konkuráló érdekek felmorzsolják a kialakult társadalmi egységet, s kaotikus állapotokhoz vagy netán egy újabb diktatúrához vezetnek majd? A jelenlegi eufórikus állapotban nehezen ítélhető meg, hogy vajon az 1688-as dicsőséges angol forradalom, vagy éppen ellenkezőleg az 1789-es nagy francia forradalom fog megismétlődni az arab világban. Előbbi esetben a hosszas történelmi felvezetést és a viszonylag rövid forradalmi pillanatot követően gyökeres és tartós változásra került sor (megszületett az alkotmányos monarchia), utóbbi esetben a revolúció sokkalta permanensebb volt, ráadásul a forradalmi terror rengeteg áldozattal is járt, a kaotikus helyzetet követően pedig visszaállt a régi rend (megtörtént a „restauráció”).

Az 1789-es francia forradalomhoz hasonló méretű és kihatású társadalmi-politikai földindulások igen ritkák a történelemben, éppen ezért talán érdemes három másik eseménysort, vagy ha úgy tetszik „forradalmi hullámot” is szemrevételezni. Így az 1848-as polgári forradalmakat, az 1968-as diáklázadásokat, illetve az 1989-es demokratikus fordulatokat. A különbség közöttük lényegében a kitűzött célok realizálódásának mértékében van. A 48-as forradalmak a kezdeti sikerek után mind elbuktak, de a célok és értékek még évtizedekkel később is visszhangzottak az öreg kontinensen, majd pedig beépültek annak politikai gondolataiba és intézményi rendszerébe. A 68-as revolúció jelentősége nagy, még ha nem is eredményezett rezsimváltást sehol sem, s korántsem hagyott olyan történelmi-kulturális örökséget, mint a többi említett forradalom. A 89-es kelet-európai fordulatok ezzel szemben nem csupán a politikai berendezkedések gyökeres megváltozását, hanem az egész régió teljes átalakulását is magukkal hozták.

Az összevetéseket persze lehetne még sorolni, de ne feledjük különleges régió ez, amely könnyen meglehet, hogy saját utat választ magának. Ráadásul minden ország más és más. Noha Egyiptomban és Tunéziában (valamint feltehetőleg Líbiában) megdőltek a diktatórikus rezsimek, de hogy az egész közel-keleti térségen végigsöpörjön a rendszerváltás szele, annak kevés az esélye. Elég csupán Iránra gondolni, ahol 2009-ben a forradalmi vezérkar sikeresen oltotta el az elnökválasztást követően kibontakozó társadalmi fellángolást. Az arab világban jelentkező forrongások idővel talán lefékeződhetnek, megbukhatnak, vagy akár rossz irányba is terelődhetnek (mindegyikre akad történelmi példa), de a jelenlegi eseménysor aligha fog nyom nélkül a múlt homályába veszni. Sőt, a társadalmi aktivitást és politikai törekvéseket látva inkább egyfajta forduló-ponthoz érkeztünk: új korszak kezdődött a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.   

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel Keleten: Előzmények

Kenyérlázadások vagy polgári forradalmak?

Az arab világban jelentkező forrongások okát nem lehet egyetlen egy tényezőre visszavezetni, mert az utcákon megmutatkozó társadalmi elégedetlenségnek igencsak komplex okai vannak. Az általánosnak mondható frusztráció számos társadalmi, gazdasági, politikai sérelemből fakad, amelyeknek nagy része közel sem új keletű, hanem már régóta jelen volt a fejekben, és a statisztikai évkönyvekben. A közel-keleti problémákról ugyanis talán a felmérések és adatsorok (no meg persze a helyszínen tapasztaltak) árulják el a legtöbbet. A statisztikai megállapítások pedig lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei között vonnak párhuzamot. Az 1990-es években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.

Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony (az öböl-menti olajmonarchiák és Líbia kivételével az arab országokban tízezer dollár alatti ez az érték), s a valóságos összeg igencsak aránytalanul oszlik meg a lakosságon belül (hatalmas a társadalmi szakadék a gazdagok és a szegények között, s igen gyenge a középosztály). Az észak-afrikai arab országokban különösen súlyos problémát jelent a mélyszegénység, adott esetben – mint például Egyiptomban – a lakosság fele napi két dollárból tengeti az életét (közel 40 millió fő!). Sokak számára éppen ezért létfontosságú az állami támogatás, amely azonban az évről-évre dráguló gabona- és élelmiszerárak mellett egyre nehezebben kivitelezhető (az egyiptomi kormányzat erre az évre közel kétmilliárd dollárt irányozott elő élelmiszerár-támogatásra), különösen a kormányzatok szűkös költségvetésének, vagy a kleptokrata államgépezetnek köszönhetően.

Az egyiptomi példánál maradva, óriási problémát jelent továbbá a folyamatos demográfiai növekedés, amelynek mértékét jól szemlélteti az a tény, hogy egy héten fele annyi (közel 40 ezer) gyermek születik Kairóban, mint az egész Egyesült Államokban. Lehetőségeik persze korántsem azonosak! A gyermekek 20 százaléka mélyszegénységben fog felnőni, s aligha szabadul a kilátástalanság ördögi köréből. Az iskolába kerülők pedig alapképzettséghez juthatnak ugyan, de a végzettségüknek – és vágyaiknak – megfelelő állást nem igen találnak. A közel-keleti régióra általánosan jellemző magas munkanélküliség különösképpen a fiatal korosztályt sújtja, amelyet méreténél fogva – a társadalmak döntő többségét a 35 év alattiak teszik ki, az átlagéletkor 20 és 25 év között mozog – képtelen felszívni a hazai gazdaság. Röviden, az arab társadalmakban jelentős a képzett, ám ugyanakkor munkanélküli fiatalok aránya (adott esetben a fiataloknak 20-30 százaléka képtelen elhelyezkedni), akiknek így semmilyen jövőképük sincs.

Kell ennél több a forradalomhoz? Nos, igen kell, mert csak akkor beszélhetünk valódi forradalomról, ha a társadalom valamennyi (többségi) csoportja részt vesz a tiltakozásokban. A tunéziai és egyiptomi képsorokat nézve efelől kétségünk sem lehet. Az utcákon tüntetők között nem csak a Facebook-on felnövő generációt láthattuk, hanem a lakosság széles spektrumát: nőket-férfiakat, időseket-öregeket, szegényeket-módosabbakat. (A nők jelenléte legalább annyira lényeges, mint a fiataloké!) A megélhetés komoly problémát jelent az egész társadalomnak. Sokan érzik úgy, hogy az olajból és turizmusból befolyó bevételekből az egyszerű polgárnak csak vajmi kevés jut, miközben a vezetésről és annak tisztségviselőiről mind köztudott, hogy velejéig korruptak. Tunézia példája különösen beszédes: egyes becslések szerint az országban, amelynek éves nemzetgazdasági összterméke 80 milliárd dollár, az állami korrupció Zin el-Abidin ben Ali elnök úr (és kedves családja) vezényletével évi egymilliárd dollár kárt okozott.

Noha a tiltakozókat alapvetően a mindennapi megélhetés nehézsége vitte az utcára, a forrongásoknak azonban nem csak szociális és gazdasági okai vannak, legalább ennyire fontosak a politikai jellegű követelések és törekvések is. A tüntetők nem csupán megélhetést követelnek, hanem méltóságot, s az alapvető polgári és politikai szabadságjogok (úgy, mint szabad gyülekezés és véleménynyilvánítás) következetes érvényesülését – vagyis politikai reformokat. Éppen ezért a tiltakozásokat egyfajta demokratikus politikai megmozdulásnak, az évtizedek óta hatalmon lévő vezetőkkel, illetve hatalmi berendezkedésekkel szembeni elégedetlenségi mozgalomnak is tekinthetjük. Ne feledjük, a közel-keleti és észak-afrikai rezsimek többsége elnyomó diktatúra, ahol példátlan módon sérülnek az emberi jogok, s ahol a Freedom House éves jelentése szerint egyetlen szabad állam sincsen (s csupán Libanon, Marokkó, és Kuvait, amely a részben szabad kategóriába kerül).

A közel-keleti államok többségének politikai rendszere érdekes kettősséget mutat, egyfelől léteznek a társadalom igényeit becsatornázó politikai intézmények, például parlamenti választások, másfelől azonban a valós politikai döntéshozatal még mindig a zárt elit (pártfunkcionáriusok, titkos-szolgák, katonai vagy éppen vallási vezetők, netán gazdag nagycsaládok és törzsek) kezében összpontosul. A társadalmak csak korlátozottan szólhatnak bele saját nemzeti ügyeik intézésébe, vagy éppenséggel a vezetőik kiválasztásába. A politikai hatalom megtartása azonban a globalizáció és a kommunikációs forradalom, valamint a sűrűsödő gazdasági és társadalmi problémák hatására egyre nehezebb feladatnak tűnik az arab autokráciákban. A Közel-Keletet ez eddig elkerülte a demokratizálódás szele, de ne gondoljuk azt, hogy az arab társadalmak immunisak lennének a demokrácia eszméje iránt, vagyis ne vágynának a jó kormányzatra, az ellenőrizhető és elszámoltatható politikai berendezkedésre.

Az arab és iszlám világban kibontakozó forrongások okai szerteágazóak, abban egyfelől a megélhetési problémák (szegénység, drágaság, munkanélküliség), másfelől a társadalmi frusztrációk (elég volt a korrupcióból és az elnyomásból), végezetül pedig az öntudatra ébredés (a polgári bánásmód és a politikai jogok követelése) mind-mind szerepet játszik. Az arab társadalmakban megfigyelhető csalódottságot és kilátástalanságot jól mutatja a tunéziai Mohammed Bouazizi története. A 26 éves, szegény családból származó fiú ugyan szerzett diplomát, ám munkahely híján utcai zöldség-árulásból igyekezett eltartani a családját, mígnem az áruját és kordéját egy napon lefoglalták. A megvesztegetéshez kevés volt a pénze, a panasztételével pedig nem foglalkozott senki sem, így a végsőkig elkeseredett és kiszolgáltatott fiú az önkormányzati hivatal előtt felgyújtotta magát. Öngyilkossága egyfajta szimbólummá – és egyben követendő példává – lett, tette pedig úgy fest, hogy láncreakciót indított el az arab világban.

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Bevezető

Demokratizálódó arab és iszlám világ?

2011-ben az arab és iszlám világ felbolydult, az elmúlt két hónapban Marokkótól Perzsiáig szinte mindenhol forrongásokat, társadalmi megmozdulásokat láthattunk. Sziklaszilárdnak hitt rezsimek dőltek meg hetek, napok leforgása alatt (Tunézia és Egyiptom után most úgy fest, hogy Líbia is csatlakozik a sorhoz). Azt azonban, hogy hol lesz a Tunéziában elindult „dominónak” a végállomása, s mi lesz a közel-keleti „forradalmaknak” a következménye, egyelőre nehéz megjósolni. Abban biztosak lehetünk, hogy a jelenlegi forrongásokat követően a Közel-Kelet már nem lesz olyan, mint régen, az események mindenképpen nyomot hagynak majd az országokon, a régión és azon túl is. A korábbi évtizedekben használt, mára már kiüresedett értékorientációkat (az arab nacionalizmust és a politikai iszlámot) tekintve pedig könnyen meglehet, hogy paradigmaváltásra („demokratizálódásra”) kerül sor az iszlám világban.

A közel-keleti és észak-afrikai események láttán mindenképpen bizakodnunk kell, mivel azok egyfajta arab felvilágosodásról tanúskodnak. A forrongások akár kezdeti lépcsőfokai is lehetnek a térség demokratikus átalakulásának. A főbb tanulságok, hogy a tiltakozások nem csupán a kenyér áráról, hanem politikai követelésekről is szólnak, hogy nincs biztonságban egyik diktátor sem a régióban, valamint hogy nem szabad az iszlamista erőket túldimenzionálni. De közben természetesen nem szabad megfeledkeznünk a történelmi tapasztalatokról sem, így például a nagy reményekkel indult „színes forradalmakról”, amelyek végül mégsem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket és elvárásokat. Az arab és iszlám világ történetében az elmúlt hónapokkal minden bizonnyal új korszak kezdődött, de a demokratikus kormányzat megteremtéséhez még rendkívül sok a teendő. Bízzunk benne, hogy Francis Fukuyamának igaza lesz, s a történelem valóban egy irányba halad – legalábbis ami a kormányzást illeti…

Az iráni biztonságpolitikát formáló faktorokról...

Az iráni biztonságpolitikát befolyásoló tényezők

Az Iráni Iszlám Köztársaság biztonságpolitikáját 1979 óta lényegében három tényező alakítja. Először is az önmagára támaszkodás, ami az iráni katonai képességek fokozásában, elsősorban pedig a saját hadiipar fejlesztésében mutatkozik meg. Másodszor azon elhatározottság, hogy Iránt regionális hatalommá tegyék a Perzsa-öböl térségében. Ez az iráni fegyveres erők kibővítésében és korszerűsítésében, valamint a képzett és szakértelemmel bíró hadsereg kialakításában ölt folyamatosan testet. Harmadszor pedig az Iszlám Köztársaság elrettentő erejének erősítése, ami elsősorban a nem konvencionális haderő megteremtésében, illetve fejlesztésében nyilvánul meg.

1.) Az önmagára támaszkodás

1979-es megalakulását követően az Iszlám Köztársaság erős hangsúlyt helyezett a katonai önállóság megteremtésére. A sah idején Irán fegyver-ellátása csaknem minden tekintetben az Egyesült Államoktól és annak nyugati szövetségeseitől függött. Az 1979-es forradalmat követően Teherán a „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitika hatására nemzetközi elszigeteltségbe került, az iraki-iráni háborúban pedig szinte egyedül állt szemben Bagdaddal. Az Iszlám Köztársaság elszigeteltségi és magárahagyatottsági érzetét fokozta, hogy a nemzetközi reagálás igen apatikus volt az Irán elleni iraki vegyifegyver-támadás kapcsán. Ehhez járult hozzá továbbá az is, hogy az USA fegyver-embargót léptetett életbe Iránnal szemben a háború alatt, ami jelentősen megnehezítette Teherán számára veszteségeinek a pótlását, illetve háborús erőfeszítéseinek a fenntartását.

Az iraki-iráni háborúból tanulva a hasonló problémák jövőbeli elkerülésének érdekében az iráni vezetés 1988 után különösen nagy hangsúlyt fektetett az önálló katonai képességek kialakítására. Ennek fényében igyekezett fejleszteni a saját hadiiparát, hogy csökkentse a függőségét a külföldi fegyverzet-szállítóktól, valamint hogy mérsékelje a fennmaradó embargó káros hatásait. Teherán az Irak ellen vívott háborút követően arra törekedett, hogy egy olyan modern hadsereget hozzon létre, amely képes megfelelő választ adni az esetleges biztonságpolitikai fenyegetésekre, illetve alkalmas a szükséges katonai feladatok ellátására. A hagyományos haderő fejlesztése mellett Irán igyekezett hozzájutni nem hagyományos fegyverekhez is, miután azokat olyan eszközöknek tekintette, mint amelyek lehetővé teszik önbizalma megalapozását, illetve fokozzák az ország azon képességét, hogy önállóan, másoktól függetlenül biztosítsa létfontosságú nemzeti érdekeit.

2.) A regionális hatalmi státuszra törekvés

Az Iszlám Köztársaság biztonságpolitikáját 1979 után két egymással versengő, de ugyanakkor egymásnak szükségszerűen nem ellentmondó orientáció versengése határozta meg: egyrészről az iszlám univerzalizmus, másrészről pedig a perzsa nacionalizmus. A két irányzat időben és térben változó befolyást gyakorolt az iráni politika alakulására. Amíg az iszlám univerzalizmus az 1980-as években volt uralkodó, addig a perzsa nacionalizmus az 1990-es években volt általánosan jellemző. Napjainkban pedig szintén a nemzeti jelleg játszik döntő szerepet az iráni biztonságpolitika alakulásában.

Irán vallási vezetőinek gondolkodásmódja szerint az Iszlám Köztársaság hivatott az iszlám zászlóvivőjeként kulcsszerepet játszani a Közel-Keleten és a nemzetközi színtéren egyaránt. Értelmezésük szerint az egész világra kiterjedő iszlám közösség sorsa Irán azon képességétől függ, hogy olyan katonai hatalommá fejlessze magát, amely meg tudja védeni és érvényesíteni tudja ennek a közösségnek az érdekeit. Irán vezető szerepéről azonban nemcsak a klérusnak van határozott álláspontja, hanem az iráni lakosságnak is. A legtöbb iráni hiszi azt, hogy országa földrajzi helyzete, népességének száma, valamint természeti erőforrásainak bősége miatt regionális hatalom. Szemléletük szerint a sors és a geopolitika azt diktálja, hogy Irán legyen az uralkodó hatalom a Perzsa-öböl térségében.

A rendszer önképe és a valóságos helyzet között azonban nagy az eltérés, mivel a regionális hatalmiságot garantáló haderő megteremtéséhez hiányzik a szükséges pénzügyi forrás. Ráadásul a folyamatos fejlesztések ellenére Irán katonai képességei még mindig gyengék. Akadályt jelent az is, hogy az iráni hadsereg képzettségét tekintve továbbra is elmarad a regionális szinttől, valamint hogy a biztonságpolitikai struktúrát még mindig az átláthatatlanság és a bonyolultság jellemzi. Az adott helyzetben Irán számára a nem hagyományos fegyverzet megteremtése, illetve beszerzése jelenthet megoldást a katonai hatalommá válásra anélkül, hogy tönkretenné saját gazdaságát. A tömegpusztító – elsősorban nukleáris – fegyverekkel rendelkező Iszlám Köztársaság viszont kétségkívül a Perzsa-öböl legbefolyásosabb szereplőjévé válna.

3.) Elrettentés és védelem

Az Iszlám Köztársaság „se nem Kelet, se nem Nyugat” külpolitikájának az eredményeként, valamint a regionális és nemzetközi események hatására 1979 óta számtalan biztonságpolitikai fenyegetéssel volt kénytelen szembenézni. Így például Saddam Hussein uralma alatt az iraki fenyegetéssel, az Egyesült Államok elszigetelő politikájával, a Szovjetunió felbomlását követően kialakult közép-ázsiai bizonytalansággal, az afganisztáni polgárháborúval, a török-izraeli stratégiai partnerséggel, valamint az Izrael állam jelentette kihívással. Jelenleg pedig az Iszlám Köztársaság körül bezáruló amerikai katonai gyűrű okoz komoly aggodalmakat a teheráni vezetésen belül.

A fenyegetettség érzetével szemben Irán mindvégig a „visszatartás” stratégiáját követte, illetve követi napjainkban is. Ez a stratégia az ország fegyveres erejének folyamatos erősítésében mutatkozik meg a leginkább, de a hadsereg egységeinek Iránon belül történő elhelyezése is bizonyítja azt, hogy Teherán a védekezési és elrettentési képességeit fokozni kívánja az ellene irányuló fenyegetésekkel szemben. A fegyvervásárlások többségénél a védelmi lehetőségek erősítése élvezett prioritást, és nem a támadó képességek fokozása. A hadsereg egységei pedig elsősorban a stratégiailag és gazdaságilag fontos központok és körzetek körül koncentrálódnak, így például a Perzsa-öböl térségében.

Saját védelmének és biztonságának garantálása érdekében Irán 1979 óta folyamatosan törekszik elrettentési potenciáljának a növelésére. Ez a hagyományos fegyverzet fejlesztése mellett alapvetően három területen mutatkozik meg. Egyrészről zavarkeltő képességének a fokozásában, amely elsősorban az öbölbeli kőolaj-export akadályozásával, illetve annak megszakításával függ össze. Másrészről a – nyugati érvelés szerint – terrorista szervezetekkel ápolt kapcsolatokban, amelyek révén fenntartja magának azt a lehetőséget, hogy ezeket a csoportokat felhasználva mérjen csapást a rendszer külföldi ellenségeire. Végül a tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló törekvésében, amely fegyverarzenál lehetőséget teremthet Irán számára, hogy távol tartsa az Iszlám Köztársaság rosszakaróit az ország elleni katonai akciók szándékától. 

Összegzés

Az önmagára támaszkodás, a regionális hatalmi státuszra törekvés, valamint az elrettentő potenciál fokozása azok a tényezők, amelyek befolyásolják az Iszlám Köztársaság biztonságpolitikájának az alakulását. Alapjában véve mind a három elemnek komoly súlya van az iráni védelmi politikában, a 2001. szeptember 11. után átalakuló regionális környezetben – az USA katonai jelenlététől övezve – azonban egyre inkább az elrettentés és a védelem jelentik az iráni biztonságpolitika legfőbb mozgatórugóit.

Az iráni külpolitikát formáló faktorokról...

Az Iszlám Köztársaság külpolitikáját befolyásoló tényezők

Az Iszlám Köztársaság külpolitikáját, mind általános célkitűzéseiben, mind pedig azok megvalósításának módszerében a következő tényezők szabják meg: a forradalmi iszlám, a geopolitika, a nacionalizmus, az etnikai kérdés, valamint a gazdaság helyzete. 25 évvel az iszlám forradalom után még mindig a forradalmi iszlám kapja a legnagyobb figyelmet, amely mellett azonban a perzsa nacionalizmus is meghatározó jelentőségű, mint az iráni külpolitikát befolyásoló tényező, de a forradalmi lelkesültség csökkenésével, a gazdasági gyengeséggel, a felértékelődött geopolitikai helyzettel, illetve a kormányzati pragmatizmus erősödésével Irán külpolitikájának fontos tényezőjévé a geopolitika és a gazdaság ügye vált. A forradalom utáni korai évek „kalandorságával” szemben Irán jelenlegi külpolitikájának alapvető mozgatói az „óvatosság” és az „okosság”.

1.) A forradalmi iszlám

Az Iráni Iszlám Köztársaság magát forradalminak nyilvánító állam. Az 1979-es forradalmat követően az iráni vezetők öntudatosan a forradalmi iszlám célkitűzéseit követték a külpolitika területén. A vallási vezetés különös figyelmet fordított a radikális síita csoportok támogatására és ösztönzésére. Irán forradalmi csoportokat támogatott Irakban, Libanonban, Bahreinben, Szaúd-Arábiában és Kuvaitban. Teherán megkísérelte a „nincstelen országok” segítését az uralkodó hatalmakkal, így az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval szemben. Irán minden nyugat-európai irányzatú regionális kormányzatot korruptnak és iszlám-ellenesnek nyilvánított, közvetlenül kétségbe vonva a legitimitásukat. A status quo-t elutasítva tudatosan élesztette a regionális instabilitást, ami azonban az ország elszigeteltségéhez, valamint a szomszédaival, a szuperhatalmakkal és egy sor más kormánnyal mind az iszlám, mind a szélesebb világban való összeütközésekhez vezetett.

Irán forradalmi célkitűzései között nem voltak területi követelések, politikája elsősorban tekintélyesebb hatalmi státusz megszerzésére irányult. A teheráni vezetés az ország forradalmi hitelének fokozására törekedett, hogy befolyásolja külföldi szimpatizánsait, és hogy az ily módon szerzett befolyását a hazai vezetés igazolására használja fel. Az idő múlásával a mindennapi élet nehézségei a forradalmiságot háttérbe szorították. Az ország elszigetelődése és a forradalom exportálására tett kísérletek kudarca után Irán külpolitikája óvatossá vált. Teherán – Bagdad ideiglenes gyengesége ellenére is – elkerülte az erőteljes beavatkozást Irakban az első Öböl-háború alatt és után, és a Szovjetunió összeomlását követően sem kezdett „befolyásoló játszmába” Közép-Ázsiában. Irán mérsékelte a kritikáját a régióbeli nyugatbarát államokkal szemben is.

A forradalmi iszlám háttérbe szorulásában a szükségesség és a külpolitikai melléfogások mellett a belpolitika alakulása is közrejátszott. A növekvő népi elégedetlenség a forradalmi rendszerrel szemben középpontba állította a hiányzó gazdasági jólétet, az irániak új generációja pedig pragmatikusabb és kevésbé elkötelezett a forradalmi ideológia irányában.

2.) A perzsa nacionalizmus

Az iráni vezetők úgy vélték, hogy Irán nagysága, történelmi jelentősége és az önmaguk által vallott kulturális felsőbbrendűség jelentős szerepet érdemel a régióban. A síita klérus a nacionalizmus hangoztatásával a saját támogatottságát is növelni kívánta az országon belül. A rendszer vezetése által megfogalmazott nacionalizmusban Irán saját nemzetileg meghatározott érdekei kapnak elsőbbséget, ezzel együttesen elvetve bármiféle elkötelezettséget.

Irán nacionalizmusa a forradalmi iszlámhoz hasonlóan elsősorban a hatalmi státusz megszerzésére irányult, és nem területi kérdésként jelentkezett. Bár a vallási vezetés alatt az Iszlám Köztársaság megerősítette igényét az Egyesült Arab Emírségek ellenőrzése alatt álló Nagy és Kis Thunb szigetekre, általában azonban nem támasztott olyan territoriális igényeket, amelyeket a korábbi perzsa uralkodással kívánt volna indokolni. Így nem nyilvánította ki igényét a történelmi Perzsia részét alkotó közép-ázsiai, afganisztáni, iraki és öböl-menti területekre.

Az iráni nacionalizmust erősen táplálja a külföldi hatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – térségbeli intervenciója, a közel-keleti országok manipulálása és kizsákmányolása, valamint az iráni belügyekbe való beavatkozása. Ezért az iráni vezetők a nemzeti függetlenség védelmét a saját kulturális út és külpolitika folytatásában, a függőségek elkerülésében és az önbizalom dicsőítésében, valamint az általános szerepvállalásban határozzák meg. Mindezek miatt valószínűsíthető, hogy a befolyásra és az elismert státuszra vonatkozó igény a jövőben is jelentős alkotóeleme marad az Iszlám Köztársaság külpolitikájának. 

3.) A geopolitika

Az iszlám forradalom óta drámaian megváltozott Irán geopolitikai környezete. A Szovjetunió felbomlása, Irak meggyengülése az első Öböl-háborúban, majd a megnövekedett amerikai jelenlét a térségben megváltoztatta az Iszlám Köztársaság stratégiai kilátásait. Teherán külpolitikáját az „elrettentő védekezés” működtette. A Szovjet birodalom összeomlásával Irán, keresztúton a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között, központi szereplővé vált az „új” Közép-Keleten. A Szovjetunió megszűnése lehetőséget kínált befolyásának növelésére, amit azonban korlátozott az USA hatalmának viszonylagos fokozódása a Perzsa-öbölben.   

Irán geopolitikai helyzetének másik sajátossága az az instabilitás, amely a közvetlen környezetét jellemzi. Sok szomszédjához képest Irán stabil. Történelmi identitása megalapozott; kipróbált és működő intézményrendszere van és figyelemre méltó erőforrásokkal rendelkezik. Azonban az Iszlám Köztársaságnak is szembe kell néznie olyan új és komoly kihívásokkal, mint az illegális bevándorlás, a kábítószer-kereskedelem és csempészet.

Az 1990-es években Irán külpolitikáját megváltoztatta a geopolitikai helyzetének átalakulása. A majd egy évtizedes elszigeteltségéből az Iszlám Köztársaság aktív szereplővé lépett elő. Az elmúlt évek eseményei – az afganisztáni, majd az iraki háború – szintén jelentősen befolyásolták Irán pozícióját a térségben. Az Amerika-barát államok gyűrűjében Irán frusztrált helyzetbe került, ám ennek ellenére is konstruktív magatartást tanúsított a szomszédságában lezajló válságok során. A demokratizálási kísérletek Irakban és Afganisztánban feltehetően befolyásolják majd Irán külpolitikáját. Mindez pedig azt is jelenti, hogy a geopolitikai tényező továbbra is fontos szerepet játszik majd az iráni külpolitikában.

4.) Az etnikai kérdés

Irán számtalan közösségét a vallás és a nacionalizmus tartja össze, de az ország etnikailag és vallásilag is igencsak tagolt. Az etnikai kisebbségi csoportok a határokon túli etnikai csoportokkal, illetve szomszédos államokkal fenntartott kapcsolatai, szeparatista mozgalmai komoly gondot jelentettek a vallási vezetésnek az 1980-as években – és jelentenek ma is. Teherán erős asszimilációs politikával, a különleges nemzeti státusz és privilégiumok megadása nélkül kívánta elejét venni a jelentkező autonómiatörekvéseknek. Az 1990-es évekre azonban egy kevésbé erőszakos politika lett jellemző a vezetés részéről a kisebbségi ügyekben.

A rendszer iszlám ideológiája gyakran akadályozza a társadalmi egység megteremtését, de a kormányzat kisebbségi politikáját fokozódó mértékben a pragmatizmus, nem pedig az ideológia határozza meg. A hangsúly az asszimilálásról a stabilitásra helyeződött át. Irán megkísérelte stabilizálni közvetlen környezetét, hogy megakadályozza azokat a nagyobb változásokat, amelyek károsan érinthetik. Az Iszlám Köztársaság etnikai és vallási sokfélesége az ország külpolitikáját óvatossá tevő és mérséklő erő volt. Az Irán szomszédságában zajló események, az afganisztáni és iraki háborút követően egy új demokratikus Afganisztán és Irak megteremtésének kísérletei – ahol a kisebbségeknek egyenlő jogokat és autonómiát biztosítanak – pedig tovább növelhetik ennek a tényezőnek a befolyását az iráni külpolitika alakulásában.

5.) A gazdaság

Az iszlám forradalom győzelmét követően a gazdasági kérdések a forradalmi iszlám és perzsa nacionalizmus mellett kevésbé nyertek befolyást Irán külpolitikájának alakításában. Az 1990-es évekre azonban nyilvánvalóvá váltak az ország gazdasági gondjai és problémái, amelynek eredményeként a gazdasági tényező fontos befolyásolójává vált az iráni külpolitikának. A teheráni vezetés felismerte, hogy a külpolitikának – még a forradalmi elvek korlátozása árán is – gazdaságilag meg kell támasztania a rendszert, különben legitimitása válságba kerülhet.

A gazdasági problémák megoldását szolgáló gyógyító intézkedések politikailag igen nagy igényeket támasztanak. A reformoknak a megvalósítása jó, vagy legalábbis nem ellenséges kapcsolatokat kíván meg Irán nagyobb kereskedelmi partnereivel és a világ vezető gazdaságaival. A regionális konfliktusok és az ellenséges iráni külpolitika akadályozhatja a külföldi beruházásokat, a szakértelem visszatérését az országba, valamint a pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok megteremtését a nemzetközi piaccal. Bár az ideológiai megfontolások, valamint a konzervatívok és reformerek közti hatalmi harc nehezíti a gazdasági rekonstrukció, illetve reformok megvalósítását, a gazdasági prioritások azonban várhatóan még nagyobb szerepet játszanak majd az Iszlám Köztársaság külpolitikájában. 

Összegzés

Irán külpolitikája valójában nincs teljesen összhangban a megállapított fő befolyásoló tényezők (forradalmi iszlám, geopolitika, nacionalizmus, etnikai kérdés és gazdaság) egyikével sem. Míg korábban egyértelműen a forradalmi iszlám és a nacionalizmus határozta meg az Iszlám Köztársaság külpolitikáját, addig napjainkban a gyakran változó jelentőségű tényezők együttesen határozzák meg Irán aktuális politikáját.

Irán: a regionális hegemón?

IRÁN A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI – VILÁGPOLITIKAI TÉRKÉPÉN

Az egykori Perzsia, a mai Irán mindig is meghatározó regionális szereplő volt Délnyugat-Ázsiában, a Közel-Keleten, és a Perzsa-öbölben. Az elmúlt években azonban Irán valódi „szuperhatalommá” nőtte ki magát: egyfelől az afganisztáni és iraki rezsimváltásoknak köszönhetően jelentősen növekedett a hatalmi befolyása, másfelől komoly sikereket könyvelhetett el olyan területeken, mint például a nukleáris energia hasznosítása vagy az űrkutatás. Az Iráni Iszlám Köztársaság napjaink nemzetközi politikájának egyik legfontosabb szereplője lett, miként a jelenkori világpolitikának alig van olyan aspektusa – az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszonytól, a kőolaj és a földgáz világpiaci árán át, Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet stabilitásáig – amely ne lenne szoros összefüggésben a teheráni politikával. De vajon meddig terjedhet az iszlám köztársaság befolyása? Vajon hol húzódnak az újonnan nyert hatalmi „pozíció” határai? Csak időleges felértékelődésről, egyfajta „pünkösdi királyságról” van szó, vagy netán Iránnak sikerül végérvényesen kilépnie a regionális középhatalom kategóriájából? Jelen összeállítás - többek között - ezekre a kérdésekre kísérel meg választ adni.

Ahhoz, hogy megértsük az iráni külpolitikai magatartást és cselekvést, valamint hogy lássuk, milyen és mekkora erőt is képvisel az iszlám köztársaság a Perzsa-öböl térségében és a szélesebb világtérképen, a geopolitika iskoláit és elméleteit kell segítségül hívnunk – vagy ha úgy tetszik újra felfedeznünk. Így a címben feltett kérdésre – azaz Irán a 21. század geopolitikai, világpolitikai térképén – választ keresve előbb az ország azon adottságait és képességeit kell megvizsgálni, amelyek egyértelműen befolyásolják, s alakítják Teherán külpolitikai gondolkodását és cselekvését (geopolitika). Majd az iráni államnak a világpolitikában és a nemzetközi folyamatok alakításában játszott szerepét kell górcső alá venni, amelyek a stratégiai felértékelődéséért felelősek (geostratégia), végezetül pedig Irán hosszú távú gazdasági jelentőségét szükségeltetik vizsgálni, ami a föld alatt rejlő energiaforrásokból és a területén átívelő kereskedelmi útvonalakból ered (geogazdaság). S persze emellett még beszélhetünk a perzsa birodalom történelmi és kulturális kiterjedtségről, valamint az ún. „síita félhold” formálódásáról is, amelyek egyaránt alakítják, illetve meghatározzák az iráni politikákat és álláspontokat (geokultúra).  

Regionális vezető szerepre ítéltetve…

Az irániak többsége meg van győződve arról, hogy országának történelmi múltja, kulturális befolyása, valamint földrajzi mérete, természeti gazdagsága, s népességének nagysága folytán vezető szerep jár a Közel-Keleten, különösen pedig a Perzsa-öböl térségében. (Mindezt jól bizonyítja, hogy az iráni vezetés és társadalom egyaránt szigorúan ragaszkodik a Perzsa-öböl kifejezéshez az Arab-öböllel szemben.) S valóban, Iránnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy a térség domináns országává váljék. A régió államaival összevetve, Irán igazi óriásnak számít a maga közel 1,7 millió négyzetkilométeres területével (a világ legnagyobb országainak listájában a 17. helyet foglalja el) és a közel 75 milliós lakosságával (a Föld 16. legnépesebb állama). Területileg Szaúd-Arábia, népességileg pedig Törökország ellensúlyozhatná a közel-keleti régióban, ám míg előbbi alacsony népességszámának (29 millió fő), addig utóbbi szekularizált berendezkedésének és nyugati orientációjának köszönhetően esik ki a regionális versengésből, (még ha az elmúlt években Ankara közel-keleti aktivitása erősödött is).

Az iráni vezető szerep képe, képzete a méretek mellett legalább ennyire a történelmi múltból és kulturális nagyságból táplálkozik, ami nem is csoda, ha az irániak erőteljes perzsa nacionalizmusát, vagy ha a perzsa nyelv közép-ázsiai elterjedtségét tekintjük. (A perzsa művészetek és technológiák befolyását nem is említve.) Az ország igazi stratégiai jelentőségét, vagy ha úgy tetszik regionális előnyét azonban mégsem a történelmi múlt, hanem inkább a földrajzi fekvés, így például a birtokában lévő leghosszabb Perzsa-öböl menti partszakasz (majd 1800 km), vagy éppenséggel a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl közötti szárazföldi összeköttetés (egyfajta földsáv) adja. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az iráni föld mélyén fekvő természeti kincsekről sem (így például a kőolajról és földgázról, valamint más nyersanyagokról: a szénről, a cinkről, a krómról, a rézről), amelyek regionális viszonylatban talán kisebb, de szélesebb körben mindenképpen komoly előnyt és versenyképességet jelenthetnek. Az irániak által használt „univerzum közepe” kifejezésnek tehát van némi alapja.

Az iszlám köztársaság külpolitikáját számos tényező formálja. Így többek között a forradalmi iszlám, amely elsősorban az államalapító Khomeini ajatollah által lefektetett külpolitikai dogmákat jelenti, így például az Amerika-ellenességet – amely egyben a rezsim fontos ideológiai támasztékát is alkotja. Irán azonban korántsem tekinthető irracionális szereplőnek, amelyet kizárólag az ideologikus megfontolások mozgatnának. A forradalmi retorika mögött ugyanis pragmatikus cselekvés húzódik, amelyet leginkább a regionális geopolitika, a világgazdaság alakulása, valamint a mindenkori etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok határoznak meg. A külpolitika alakításában meghatározó szerepet játszik az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete. Irán valóságos hegyvidéki erődnek számít, mivel a határ menti hegyek komoly védelmet nyújtanak számára, ám a dimbes-dombos fekvés több szempontból sem kedvező: az iráni „magaslati élet” igen költséges, a hegyek öleléséből pedig nagyon nehéz kitörni. Mint ahogyan a megművelhető területek is korlátozottak, éppen ezért a délnyugati síkság, amely ráadásul – mint az iraki-iráni háború során láthattuk – egyfajta ütközőzónaként is funkcionálhat, rendkívül fontos terület a vezetés számára. (Főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy Perzsia akkor volt sikeres birodalom a történelem során, amikor a mezopotámiai síkság természeti adottságaiban rejlő lehetőségeket a saját képességeivel tudta kombinálni.)

A geopolitikai realitások figyelembe vétele az iráni politikában különösen akkor lesz szembetűnő, ha az iszlám köztársaság külpolitikájának stratégiai köreit vizsgáljuk meg. A teheráni vezetés a Perzsa-öböl térségét tekinti a legfontosabb területnek (első stratégiai kör), nem véletlenül, hiszen a partvonal menti területek bővelkednek a fosszilis energiahordozókban, és itt találhatók az ország petrokémiai iparágának a központjai is. A Perzsa-öböl ráadásul a kereskedelmi útvonalak miatt is kiemelt jelentőségű, mert Irán csővezetékeken keresztül egyelőre még nem képes komolyabb kőolaj- vagy földgázexportra. Az öböl központi súlya a fenyegető amerikai katonai jelenlét fokozódásának eredményeként pedig csak tovább növekedett. Az iráni külpolitikai gondolkodásban az „Arab Kelet” kapja a második legnagyobb prioritást (második stratégiai kör), amiben leginkább a földrajzi összeköttetés és a történelmi-kulturális kötelékek játszanak szerepet. A viszonylag nagy távolságok miatt azonban az öbölbeli pragmatizmussal szemben, itt döntő részben még mindig az ideológiai megközelítés dominál, különösen, ha az „elnyomottak” (palesztinai arabok és libanoni síiták) mozgalmainak iráni támogatását tekintjük. Irán láthatóan széles kapcsolati hálóval rendelkezik, amelynek kialakításában geopolitikai környezete mindenképpen szerepet játszik. Végezetül az iráni külpolitika harmadik regionális elemének Eurázsia számít (harmadik stratégiai kör), amely egyfelől a történelmi múlt (a legtöbbször északkeletről kiindulva igázták le Perzsiát), másfelől a földrajzi közelség és kereskedelmi kapcsolatok miatt fontos. Irán a regionális stabilitást és a nemzeti érdekeit szem előtt tartva cselekszik északi határvidékén, ennek keretén belül pedig egyre szorosabbra fűzi viszonyát mind Oroszországgal, mind pedig a muzulmán többségű poszt-szovjet államokkal.

Stratégiai jelentőség régen és ma

A történelem során Perzsia mindig is kulcsfontosságú terület volt, miként három kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – találkozáspontján elterülve folyamatosan meghatározó szerepet játszott a kulturális interakciókban és a kereskedelmi kapcsolatokban. Stratégiai jelentősége hamar megnyilvánult, pozíciója pedig a későbbiekben az európai felfedezésekkel, majd a kőolaj-lelőhelyek feltérképezésével csak tovább erősödött. S noha Irán sohasem lett gyarmat, területén mégis „többeknek sikerült megvetni a lábukat”. Előbb Nagy-Britannia és Oroszország versengtek Iránban befolyási zónákért, majd a hidegháborús játszmában az Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekezett megnyerni magának Teheránt. Irán geostratégiai jelentősége pedig a bipoláris rend megszűnése óta sem csökkent, sőt az elmúlt esztendőkben még inkább erősödött. A délnyugat-ázsiai ország súlya a regionális környezet gyökeres megváltozásának, illetve a világrend átalakulásának, valamint a 21. század kihívásainak (például az energiabiztonságnak) köszönhetően komolyan felértékelődött a világtérképen.

Irán stratégiai jelentőség-növekedése a regionális változásokban rejlik. Az elmúlt években a Közel-Kelet súlypontja láthatóan áthelyeződött az izraeli-libanoni régióról a Perzsa-öböl térségére. Mindeközben Irán közvetlen szomszédsága is alapvetően átrendeződött: egyrészt a terror elleni háborúk eredményeként egyfajta amerikai katonai gyűrű formálódott az iszlám köztársaság körül (amerikai katonák állomásoznak a szomszédos államokban), másrészt pedig az afganisztáni és iraki harcoknak köszönhetően megdőltek a határon túli ellenséges rezsimek (Iránnak mind Szaddám Huszeinnel, mint a Tálibánnal konfliktusa volt). Ezt követően az iszlám köztársaság történelmi és kulturális kapcsolatait latba vetve, az amerikai katonai fenyegetések közepette óvatosan lavírozva, sikeresen használta ki a lehetőségeket, és a hatalmi vákuumot betöltve igazi regionális „szuperhatalommá” avanzsált. (A palesztin ügy iráni felkarolása szintén egyfajta űr kitöltését, valamint a stratégiai mélység megteremtését szolgálja.) A Perzsa-öböl korábbi hárompólusú (Irak-Irán-Szaúd-Arábia) hatalmi rendszere az iraki rezsimváltással kétszereplős versengésre szűkült le, ahol Irak kiesésével most Szaúd-Arábia és Irán áll szemben egymással, s viaskodnak a térségbeli vezető pozícióért. Küzdelmük pedig áttételesen megjelenik az iraki, a libanoni, a palesztin, sőt a jemeni konfliktusokban is.

Az iszlám köztársaság azonban nemcsak a regionális térképen számít fontos szereplőnek – mint látható, nélküle aligha rendezhető az afganisztáni és iraki konfliktus –, hanem a világtérképen is lényeges helyet foglal el. Földrajzi fekvése mellett igazi stratégiai jelentőségét az adja, hogy a világ energiaforrásának tetemes része felett rendelkezik. Napjaink „energiaéhes” világában pedig úgy látszik, hogy átrajzolódnak a korábbi geopolitikai térképek, miként az egyes peremvidékek felértékelődnek, sőt akár középponttá is válhatnak. Irán példa lehet erre, főként, ha a Hormuzi-szorosra és a Perzsa-öbölre vetjük a tekintetünket, amelyek kulcsfontosságúak a fosszilis anyagok világkereskedelmében. Így aztán korántsem túlzó az a kijelentés, hogy „bárkinek, aki uralja, s ellenőrzi ezt a térséget, annak lehetősége van arra, hogy más – elsősorban a fejlett ipari – országok sorsát befolyásolja.” De napjainkban az energiabiztonság mellett számos, legalább ennyire fontos probléma is felvetődik, amelyeknek az elmúlt években kétségkívül Irán vált a sarokpontjává. Elég csupán az iráni atomkérdésre és a nukleáris non-proliferáció problematikájára (a nukleáris tömegpusztító fegyverek tömeges elterjedésének megakadályozása), vagy éppen a közel-keleti konfliktusra és az abban való iráni érdekeltségekre gondolni.  

Az Iráni Iszlám Köztársaság stratégiai fekvésének és nyersanyagainak köszönhetően fontos szereplője a világpolitikának, jelentősége pedig talán most még nagyobb, mint korábban bármikor. Az ország az újjáéledő orosz birodalmi aspirációk és a konstans amerikai terjeszkedések kereszttüzében áll Úgy látszik, hogy a „nagy játszma” ismétlődik meg, csak ezúttal más szereplőkkel, de emellett az iráni kérdés egyre inkább jelentőséget nyer az amerikai-kínai relációban is, mindeközben pedig Kína és Oroszország is versenyez  egymással az iráni befolyásért. A kérdés csak az, hogy vajon Kína mikor veszi át Moszkva patronáló szerepét? Szó, ami szó akár azt is mondhatnánk, hogy egyfajta versenyfutás kezdődött Perzsiáért, amelyben az ország földrajzi fekvése, gazdasági potenciálja, kereskedelmi piaca, valamint ásványi és természeti kincsei egyaránt meghatározó szerepet játszanak. A jelenlegi világpolitikai folyamatok, s a nemzetközi hatalmi rendszer átalakulása közepette felértékelődő Iránnak ugyan korlátozottak a lehetőségei, de külpolitikai orientációja, nevezetesen az, hogy a jövőben melyik tábort (a keletit vagy a nyugatit) választja majd, alapjaiban befolyásolhatja a világrend fejlődését.

Irán, mint a jövő energia-nagyhatalma?

A földrajzi fekvés, a stratégiai jelentőség, a szövevényes kapcsolatrendszer mind-mind szerepet játszik a mai Irán hatalmi befolyásának növekedésében, de eltörpülnek az ország geo-gazdasági adottságaihoz és képességeihez képest, amelyek már nem csupán regionális hatalmi szerepkört, hanem akár a régión túlnyúló, világpolitikai fontosságot is kölcsönözhetnek a perzsa államnak. Irán két szempontból lesz különösen meghatározó szereplő a 21. század világgazdasági térképén: egyfelől az energiaforrások birtoklójaként, illetve kitermelőjeként - a hivatalos előrejelzések szerint az iráni földgázexport 2020-ra elérheti az évenkénti 600 milliárd köbmétert is, ami a világ gáztermelésnek közel 10 százalékát jelenti majd. -, másfelől pedig az energiaszállítás központi útjaként, vagy ha úgy tetszik egyfajta kereszteződéseként. Irán mindenképpen részese a közép-ázsiai „csővezeték-játszmának”, hiszen a térségben aligha lehetséges nála gazdaságosabb tranzit országot találni.

Irán a világ második legnagyobb földgázvagyonával (a Föld gázkészletének közel 16%-val), és harmadik legnagyobb kőolajkészletével (a világ kőolaj-tartalékainak majd 10%-val) rendelkezik, amelyekből nem csak a saját szükségletek kielégítésére futja, hanem bőven juthat belőlük exportra is (a kőolaj- és a földgáz-eladások az iráni exportbevételek közel 80 százalékát alkotják). Éppen ezért kétség sem férhet ahhoz, hogy a modern Perzsia igazi energia-nagyhatalom. A kérdés inkább csak az, hogy vajon ezekből a készletekből mennyit tud kitermelni, s kinek, mennyiért tudja eladni, valamint, hogy miként tudja azt hatalmi-politikai előnyre váltani. Noha az iráni termelési kapacitás ma nem sokkal jobb, mint a forradalom előtt volt (a kőolaj-ipart az Irakkal vívott háború, az amerikai szankciópolitika, s a teheráni gazdasági félretervezés egyaránt súlyosan megterhelte), de a naponta felszínre hozott kőolaj-mennyiség így is eléri a négymillió hordót – amellyel Irán a negyedik helyet foglalja el a legnagyobb kőolaj-kitermelő országok sorában. Nincs ez másként a földgáz tekintetében sem, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy a gáz-szektor lesz az iráni gazdaság húzóágazata. Ráadásul az iszlám köztársaság nemcsak nyersanyagokban gazdag, hanem a képzett emberfők számát tekintve is jól áll. Az ásványi kincsek és az emberi erőforrások kombinálása az energiaalapú iparágakban komoly sikereket ért el Erre utal, Irán petrokémiai ipara jelenleg a második legnagyobb a Közel-Keleten.

A perzsa állam a világ energiakészletének jelentős részét birtokolja, legalább ennyire fontos azonban a fosszilis anyagok kereskedelmében betöltött szerepe is. Egyfelől a kereskedelmi mutatók jelzik, hogy Irán komoly pozíciót birtokol a kőolaj és földgáz világkereskedelmében (az Iráni Iszlám Köztársaság jelenleg Szaúd-Arábia után az OPEC második legnagyobb termelőjének számít.), másfelől az, hogy az iszlám köztársaság bekapcsolódott a közép-ázsiai „csővezeték-játszmába”, amely az energiahordozók szállítására alkalmas nyomvonalak kijelölése és megvalósítása körül bontakozik ki. Irán a jövőben igazi „energia-kikötővé” szeretne válni, ennek érdekében pedig már most komoly beruházásokba kezdett. Itt érdemes megemlíteni az iráni-pakisztáni-indiai csővezeték („béke-vezeték”) tervét, illetve a kaukázusi és közép-ázsiai poszt-szovjet államokkal kötött szállítási egyezményeket, valamint az afgán területek energiaellátását, de mellettük az otthoni petrokémiai képességeket (pl. finomítás, raktározás) is fejlesztik. Irán földrajzi fekvésének (összeköttetést biztosít a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között) valamint a stratégiai jelentőségű piacok közelségének (lásd például az indiai szubkontinenst) köszönhetően mindenképpen fontos kereskedelmi csomópont lesz.

Irán minden bizonnyal kulcsfontosságú szereplő lesz az energiapiacon, egyfelől mint „energiatermelő”, másfelől pedig mint „energiakereskedő”. Mindeközben külgazdasági kapcsolataiban egyre inkább a keleti orientáció válik meghatározóvá (a kőolaj-eladásoknak 56%-a Ázsiába, 29%-a pedig Európába irányul). Az iráni-kínai-orosz szövetség körvonalazódásával pedig alapjaiban változhat meg a világ energia- és hatalmi térképe. Az iráni „energia-hatalmiságnak” viszont minden bizonnyal lesznek kellemetlen mellékhatásai is, mivel Teherán látva az orosz energiapolitika sikerességét, könnyen meglehet, hogy szintén az „energia-fegyver” bevetése mellett dönt majd, ha nemzeti érdeke úgy kívánja. De vajon milyen lehetőségekre kell felkészülnünk a jövőben? Nos, az iráni eszköztár igencsak széles: a teheráni vezetés a kitermelés csökkentésétől kezdve a kereskedelmi forgalom ellehetetlenítésén és az öbölbeli szabotázsakciókon át a Hormuzi-szoros lezárásáig, számos opció közül választhat majd. Az iszlám köztársaságnak azonban talán nem is a külső fenyegetések elhárítása jelenti majd a legfőbb gondot a jövőben, hanem inkább az, hogy vajon képes lesz-e kielégíteni a fokozódó keresleti igényeket.

Az újjáéledő „Perzsa Birodalom” határai?

Az iráni regionális vezető szerepnek, vagy ha úgy tetszik hatalmiságnak több buktatója, s akadálya is van. Így például az, hogy Irán mind etnikailag, mind pedig felekezetileg élesen elkülönül a régió más államaitól, miként síitaként és perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ám legalább ennyire korlátozóak lehetnek az otthoni problémák is, így például az etnikumok dezintegrációja, vagy a politikai frakciók egyre mélyülő vitája. Nem is beszélve az iráni külpolitikai gondolkodás és közvélekedés azon paradoxonjáról, amely szerint az irániak egyfelől történelmüknél, kultúrájuknál, földrajzi és társadalmi adottságaiknál fogva magukat a világmindenség, s a régió középpontjában látják. Másfelől pedig valami olyasmin szeretnének uralkodni, amellyel szemben elképesztően bizalmatlanok (az iráni psziché hajlamos az összeesküvés-elméletekben való gondolkodásra)  és amelyet nagymértékben lenéznek Ezt is úgy is megszokták fogalmazni, hogy Irán lényegében egyfajta kultúrfölény diskurzust folytat.

Az afganisztáni és iraki rendszerváltásnak köszönhetően Irán befolyása jelentősen nőtt a délnyugat-ázsiai térségben. A szomszédos iraki síiták hatalomba emelkedésével pedig úgy tűnik, mintha egy, Irán körüli síita félhold formálódna a Perzsa-öböltől egészen Libanonig. Sőt Teherán a távolabbi világban is aktivizálta magát, mint ahogyan azt fekete-afrikai és latin-amerikai kapcsolatainak fejlődése is bizonyítja. Irán regionális jelentősége, és stratégiai fontossága egyértelmű, mindazonáltal hiba lenne túldimenzionálni a térségbeli kiterjedtségét, mint ahogyan a felekezeti kapcsolatokat sem szabad túlbecsülni. A jelenlegi Amerika-ellenes közhangulatban Irán kétségkívül népszerűvé vált az arab utcákon, mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy hosszabb távon is maradni fog a „síita forradalmárok” iránti szimpátia. Ehhez elég csak arra gondolni, hogy milyen válaszokat fogalmaznak meg az Öböl-államok az iráni nukleáris törekvésekkel kapcsolatosan. Noha az iszlám köztársaság újonnan formálódó közel-keleti kapcsolati hálója mindenképpen impozáns, Teherán képességei mégis jelentősen elmaradnak az Egyesült Államok régióban állomásoztatott erejétől és közel-keleti szövetségesi rendszerétől. Röviden, a Közel-Keleten, s a Perzsa-öbölben, bár akadnak kihívói, de még mindig Washington irányítja a folyamatokat.

Irán kőolaj- és földgázkészleteit, valamint stratégiai fekvését látva nem lehet kétségünk, az ország valódi energia-nagyhatalom. Csakhogy az iráni gáz és olajipar, akárcsak a sah rezsimjében, most sem képes lépést tartani a korral és a szükségletekkel. Az iráni képességek gyengesége a technológiai lemaradásban, az innováció hiányában, a túlzott ideológiai lojalitásban, valamint a szükséges gazdasági és politikai lépések meg nem tételében gyökeredzik. Utóbbinak köszönhető áll elő az a paradox helyzet, hogy míg a kellő törvényi szabályozás hiánya miatt el-elmaradnak a külföldi befektetők, addig a pénzügyi (banki) szektor korlátozottsága miatt szinte minden egyes projekthez külföldi támogatókra, vállalatokra van szükség. S noha Irán keleti kapcsolatai révén hozzájuthat a modern technológiákhoz, az ország gazdasági „motorja” azonban csak akkor indulhat be igazán, ha a nyugati világgal is rendeződik majd az iszlám köztársaság kapcsolatrendszere. Az iráni vezetésnek mindemellett a belföldi fogyasztás növekedése (évente közel 10%-kal), a fejlesztések, valamint az oktatás és kutatás összehangolásának hiánya is komoly problémát jelent. Mindennek a tetejében ráadásul Teheránnak rendkívül sokat kellene költenie a gáz- és olajipar rendbetételére, s felvirágoztatására.

A mai Irán mindenképpen igyekszik az egykori Perzsia helyébe lépni, de hogy akkora „világhatalommá” váljon, mint amilyen elődje volt a saját korában, arra nem sok a valós esélye. Az elmúlt időszakban tapasztalt megerősödése alapvetően három tényező szerencsés együtthatásának köszönhető. Egyrészt az amerikai háborúk következtében jelentősen átalakult a regionális környezet, s ezt kihasználva Teherán sikeresen növelhette a térségbeli befolyását. Másrészt az amerikai fenyegetésre válaszul belpolitikai hatalmi visszarendeződés következett be, s a forradalmi elit ideologikus és keményvonalas konzervatív tábora került hatalomra. Végezetül pedig a kőolaj világpiaci árának emelkedése komoly bevétel-növekedést eredményezett, amelyből aztán az iráni vezetés sikeresen építhette ki, illetve erősíthette meg szövevényes közel-keleti kapcsolatrendszerét. Iránnak a regionális hatalmisághoz („magállamisághoz”) szinte minden geopolitikai adottsága megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedtség. Ám a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok miatt mégsem valószínű, hogy az iszlám köztársaság a jövőben túllépjen a regionális közép-hatalmi státuszon.

Az iráni politika informális szereplői: A biztonsági szolgálatok

A biztonsági szolgálatok szerepe

Iránban az informális kapcsolatok nem csak a gazdaság és a kereskedelem tekintetében minősülnek meghatározónak, hanem dominálják az ország biztonságpolitikai apparátusát is. A biztonságpolitikai intézményrendszer egyrészről tartalmazza a fegyveres erőket és a különböző paramilitáris egységeket, másrészről pedig több politikai testületet és egyéni tisztségviselőt, valamint számos informális személyi hálózatot is. A védelmi és biztonsági erők az ország és a forradalom védelmezésében játszanak szerepet, míg a politikai intézmények a fegyveres erők irányításában és ellenőrzésében bírnak jelentőséggel. A határt azonban nehéz megvonni a kettő között, mivel jelentős összefonódások vannak az egyes intézmények között, másrészt komoly átfedések léteznek az egyes szervezetek feladataiban is. Mindennek hátterében pedig az ország kettős hatalmi felépítménye áll.

A rettentően bonyolult és átláthatatlan biztonsági struktúrában különösen nagy szerep jut a forradalmi biztonsági erőknek, amelyek adott esetben teljesen autonóm szereplőként is megjelenhetnek a politikai döntéshozatalban. A különböző forradalmi tanácsok befolyását ugyan visszaszorították az évek során, mindazonáltal azok továbbra is megőrizték függetlenségüket. Vezetőik a meghatározó személyiségek, a helyi csoportok, vagy az egyházi vezetés támogatásának köszönhetően még mindig aktív szerepet játszanak a politika formálásában. A Baszídzs Milícia megalapítása óta folyamatosan erősödött, olyannyira, hogy ma már a rendszer második legfontosabb pillérét alkotja, miközben az elsődleges biztonsági támaszt továbbra is az Iszlám Forradalmi Gárda Csapatok jelentik.

A Forradalmi Gárda kétségkívül a legautonómabb hatalmi központok egyikének számít az Iszlám Köztársaság berendezkedésben. A szervezet sem az elnöki végrehajtó hatalom autoritásának nincsen alárendelve, sem pedig a síita egyház iránymutatásaihoz nincsen hozzákötve. Éppen ezért rettentően nehéz megítélni, hogy valójában a politikai vezetés mennyire tartja ellenőrzése alatt a Forradalmi Gárdát, és vajon mennyire tájékozott annak tevékenységét illetően. A gárda gazdasági érdekeltségei révén pedig saját bevételi forrásokkal is rendelkezik, amelyek tovább növelik az önállóságát. Ennek megfelelően azt mondhatnánk, hogy a „bonjádokhoz” hasonlóan a Forradalmi Gárda, mint állam az államban tevékenykedik, csakhogy a vallási alapítványoktól eltérően ez a szervezet fegyverekkel, és az erőszak legitim alkalmazásának eszközével is rendelkezik, amelyet továbbra sem fél a gyakorlatban alkalmazni, ha a forradalmi rendszer forog veszélyben. Újabban pedig a parlamenti képviselők között is egyre több Forradalmi Gárda tag tűnik fel.

Az alkotmány igyekszik megakadályozni, hogy a legfőbb vezető autokratikus módon gyakorolhassa hatalmát, de Khamenei ajatollah a Forradalmi Gárda feletti ellenőrzéssel kétségkívül igyekezett kibővíteni a befolyását. Legfőbb támaszként szolgálva számos egykori Forradalmi Gárda tag került befolyásos tisztségbe, ezáltal pedig valamelyest elmosódott a katonaság és a polgári autoritás közötti határvonal. A gárda egyfelől segítséget nyújt a demokratikus reformok meggátolásához, mint amikor 1999 folyamán figyelmeztető levelet címezett a reformista Khátemi elnöknek a diáklázadások kezelését illetően. A fegyveres alakulat saját információs és hírszerzési hálózattal rendelkezik, amely a Hírszerzési Minisztériummal párhuzamosan működik. A Forradalmi Gárda intézményrendszerének és tevékenységi körének köszönhetően az iszlám köztársaság legfontosabb támasztópillérének számít.

A Baszídzs Milíciát a Forradalmi Gárdához hasonlóan azzal a céllal hozták létre 1979 novemberében, hogy védje a forradalmat és annak eredményeit a hazai ellenséggel szemben, illetve hogy gyűjtőmedencéül szolgáljon a tartalékosok számára az Irak elleni háború során. A milíciát megalakítását követően azonnal a Forradalmi Gárda irányítása alá rendelték, és a mai napig is annak ellenőrzése alatt áll. A Baszídzs fiatal (11-17 éves), ideológiailag motivált és mélyen vallásos, ugyanakkor alacsony iskolázottságú önkéntesekből áll, akiknek a kiképzéséről a Forradalmi Gárda gondoskodik. A milícia lényegében a Forradalmi Gárda kinyújtott karjaként tevékenykedik a városi zavargások és országos társadalmi nyugtalanságok leverése kapcsán. A Baszídzs mellett az iráni biztonsági erők másik fontos paramilitáris egysége a Törvényt Végrehajtó Erők, amely testület a városi rendőrség, a csendőrség és a forradalmi bizottságok összevonásával jött létre 1990-ben. A szervezet feladata a Baszídzshoz hasonló, vagyis egyfajta forradalmi rendőrségként a belföldi rendfenntartásban és a határbiztosításban vesz részt a Belügyminisztériumnak alárendelve. A Törvényt Végrehajtó Erők vezetése a Forradalmi Gárda egykori tisztjeiből kerül ki, így erősen lojális a legfelsőbb vezető és a keményvonalas klérus felé.

Az iráni biztonsági erők részét képezi továbbá számos egyéb paramilitáris csoport, fél-állami szervezet és kulturális szerveződés is. Így például az „Isten Segítői” csoportok, amelyek katonai képességgel nem rendelkeznek ugyan, de felhasználhatóak a forradalmi rend védelmére a kritikusokkal szemben. Az „Újjáépítési Hadjárat” ugyancsak része technikailag a biztonsági erőknek, mivel engedélye van arra, hogy vészhelyzetekben erőszakot alkalmazzon a rend biztosítása érdekében az ország vidéki körzeteiben.

Az iráni biztonságpolitikai döntéshozatalban a formális szereplők mellett kulcsfontosságú résztvevők az informális hálózatok is. A család, a rokonság, az iskolai kapcsolatok, illetve a különböző vallási személyek támogatása központi szerepet játszik a védelmi politikában, azon belül pedig különösen a fegyveres erőknél, valamint a Hírszerzési és Biztonsági Minisztériumnál. Emellett az iráni biztonsági apparátus sajátos szerkezete szintén hozzájárul a kiválasztott hivatalos személyek informális hatalmához, mivel a politikai elittel fennálló kapcsolatok lehetővé teszik a katonai tisztségviselők számára, hogy nézeteiket a parancsnoklási láncon kívül is érvényesítsék.

Mindezeknek az eredményeként egy elképesztően bonyolult döntéshozatali folyamat alakult ki a biztonságpolitikai kérdésekben. Az Iszlám Köztársaság nemzetbiztonsági tervezése a fegyveres erőknek és más biztonsági szervezeteknek az alkotmányos joga, Iránnak még sincs egyetlen biztonságpolitikai irányvonala, vagy cselekvési programja. A politikai végeredmények rendszerint magán a biztonsági közösségen belül és a biztonsági szervezetek politikai vezetői között kialakult kompromisszumok eredményeként születnek meg. Az egymás mellett létező hatalmi központok összefonódása azokkal az informális szabályokkal, amelyeket csak azok a bennfentesek ismernek, akik bizonyos biztonsági intézményeket képessé tesznek befolyásuk gyakorlására, a döntéshozatali folyamatokat mind-mind átláthatatlanná és bonyolulttá teszik.

Ezt a bonyolultságot azonban kiegyenlíti az iráni hatalmi eliten belül jelentkező egyetértésre való törekvés. Tartva attól, hogy a vezetésen belül jelentkező konfliktusok olyan pontig jutnak el, ahonnan már nem lehetséges a visszatérés, a forradalmi rendszer túlélése érdekében előnyben részesítik a kompromisszumot és az együttműködést, ami stabilizálja a rendszert. Amikor a döntéshozatalnak olyan sok bemeneti tényezője van, mint amennyivel az iráni biztonságpolitika terhelt, valamint a párhuzamos intézmények annyira átfedik egymást, mint amennyire az Iszlám Köztársaság hatalmi rendszerében, akkor a legalapvetőbb kormányzati funkciók ellátásához is szükséges az együttműködés, és ezzel az iráni vezetés is tisztában van.

A bonyolultságnak és az egyetértésnek ez a keveréke nehézzé teszi a döntéshozatal eredményének előrejelzését. Bár létezik a döntéshozatal formális rendszere, de azt gyakran figyelmen kívül hagyják, vagy megkerülik, különösen pedig akkor, ha így könnyebb elérni a konszenzust. A megegyezésre törekvés központi jellemzője a döntéshozatalnak, de azt erősen mérsékli az eltérő állásponttal rendelkező felek között folyamatosan felmerülő újratárgyalási igény és az ötletszerűen jelentkező vizsgálódási követelmény.

A döntéshozatalt befolyásoló informális hálózatok és mechanizmusok ugyanolyan jelentősek, sőt néha jelentősebbek, mint a döntéshozatal formális szereplői. Ez azt jelenti, hogy a biztonsági szervezetek vezetői nem csak a hivatalos fórumokat és utakat – így jelenlétüket a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsban, a legfelsőbb vezetővel és az a köztársasági elnökkel folytatott tanácsadó üléseket, a parlament biztonsági és külügyi bizottságát – használják fel a döntéshozatal befolyásolására, hanem más eszközöket is, mint például a rokonsági és vallási kapcsolataikat. A befolyásgyakorlás ezen informális formáinak jelentősége, a különböző hatalmi központok létezése, valamint a vitatott kérdések folyamatos újratárgyalása eredményeként a döntéshozatali folyamat állandó előre-hátra történő mozgásban van. Az Iszlám Köztársaság sokszereplős biztonsági intézményrendszeréhez tehát egy nem kevésbé bonyolult biztonságpolitikai döntéshozatal kapcsolódik, amelyben az összes szereplő részt vesz valamilyen módon.

Iránban a biztonsági szervezetek elsősorban az informális befolyásolás lehetőségét kihasználva játszanak szerepet a döntések meghozatalánál, míg az intézményrendszer politikai elemei az alkotmány által biztosított jogkörüknél fogva teszik ugyanezt. A biztonsági intézmények befolyásosságának informális úton történő növekedése ellenére az iráni védelmi szektor továbbra is „polgári irányítás” alatt áll. A rendszer természetéből adódóan pedig nem valószínű, hogy ezek a szervezetek a jövőben kikerüljenek a civil ellenőrzés alól, és teljesen függetlenné váljanak a főbb politikai szereplőktől. A Forradalmi Gárda, a Baszídzs Milícia, a Törvényt Betartató Erők, valamint a különféle paramilitáris egységek továbbra is a forradalmi rendszer működésének biztonsági pilléreként szolgálnak, illetve elkötelezettségüknél és lojalitásuknál fogva garantálják annak fennmaradását a jövőben is. 

Az iráni politika informális szereplői: A forradalmi alapítványok

A forradalmi alapítványok szerepe

Az informális szereplők körében a forradalmi alapítványok („bonjádok”) különösen fontos szereppel bírnak, amelyek a nemzeti jövedelem tekintélyes hányadával rendelkezve, a választások eredményétől és a kormány akaratától függetlenül alakítva politikájukat lényegében úgy működnek, mint állam az államban. Ezeket az alapítványokat döntően három csoportba lehet osztani: közcélú, magán és vallási-jótékonysági alapítványok. Az utóbbi kettő különösen messzire nyúló tradíciókkal rendelkezik, társadalmi és gazdasági jelentőségre azonban csak az 1979-es forradalmat követően tettek szert, amikor a sah és a régi elit vagyonát kisajátítva komoly anyagi forrásokhoz jutottak, mindez a 90-es évek privatizációs hullámával folytatódott tovább.

Alapjában véve ezek az alapítványok nem számítanak kormányzati szereplőnek, de nem tekinthetők nonprofit szervezetek sem. Legtöbbjük mentességgel rendelkezik az adófizetés kötelezettsége alól, miközben kizárólag csak az ország legfőbb vezetőjének tartozik felelősséggel. Erejüket éppen ez a megkülönböztetett helyzetük adja, nevezetesen, hogy egyfelől hozzáférhetnek az állami alapokhoz és támogatásokhoz, másfelől pedig, hogy széles körben önállóan tevékenykedhetnek. Az általuk élvezett politikai autonómia mértékét azonban rendkívül nehéz meghatározni, mint ahogyan azt is lehetetlen megmondani, hogy ténylegesen mekkora állami támogatásban részesülnek, és milyen gazdasági ügyleteket folytatnak ezek a szereplők.

Az alapítványok széles körben tevékenykednek. Egyfelől számos kereskedelmi ügyletben és magában a gazdasági termelésben érintettek. A forradalmi alapítványok a bánya- és olajipartól kezdve a személy- és áruszállításon keresztül, egészen a turizmusig és a szolgáltató iparig szinte mindenhol működtetnek gazdasági vállalkozásokat. Egyes becslések szerint ezek az alapítványok a mezőgazdaság és az állami iparágak mellett a nemzeti gazdaság majd 70 százalékát tartják az ellenőrzésük alatt. A „bonjádok” másfelől a politikai-vallási propagandában és a forradalmi rendszer működtetésében is aktív szerepet játszanak. A szociális szolgáltatásokban, az ideológiai és társadalmi nevelés folyamatában, a tömegek mobilizálásában olyan erőt képviselnek, amelyek nélkülözhetetlenek az iszlám köztársaság zavartalan működéséhez.

A forradalmi alapítványok élén általában befolyásos egyházi személyek vagy a hatalmi elit egyéb kulcsfontosságú szereplői állnak, akiket az iráni köznyelv egyszerűen csak „kiskirályoknak” nevez. Körükben a társadalmi és gazdasági befolyásért, illetve az állami támogatásért folytatott rivalizálás igencsak erős, de egységbe kovácsolja őket a közös cél, amely nem más, mint az iszlám forradalom rendszerének és értékeinek a támogatása és védelmezése. Az állami ellenőrzések hiányában, illetve a patronázs rendszerek kiépülésének és a személyi rivalizálások fokozódásának eredményeként újabban a legtöbb alapítvány kénytelen szembenézni a korrupció, a nepotizmus és a hatalmi visszaélések jelentette fenyegetésekkel. 

Az aktívan működő alapítványok számát szinte lehetetlen pontosan megbecsülni. A több száz szerveződés közül azonban mindenképpen kiemelkedik az „Elesettek és Elnyomottak Alapítványa”, amely közel 80 milliárdos tartalékot halmozott fel az évek során, és amely nem csak Iránban, hanem külföldön is komoly érdekeltségekkel rendelkezik. Így például a hazai ipari vállalkozások mellett az alapítvány majd negyedét uralja a bankügyleteknek Dubaiban. Meg kell említenünk továbbá a „Mártírok Alapítványát”, amely leginkább példázza a közcélú alapítványokat, valamint az „Imám Reza Alapítványt”, amely a vallási-jótékonysági típusra szolgál példaként.

Az 1980-ban, Khomeini ajatollah rendeletével létrehozott Mártírok Alapítványa manapság az egyik legnagyobb forradalmi alapítványnak számít Iránban, közel 350 irodával és majd 30 ezer alkalmazottal rendelkezik. Feladata elsősorban az 1979-es forradalom és az iraki-iráni háború veteránjainak, illetve azok családtagjaiknak a segélyezése. Ennek keretében a szervezet szinte az élet valamennyi területével foglalkozik, így például az egészségügyi ellátással, az oktatás és nevelés kérdésével, a lakhatás és élelmezés problémájával, valamint a házassági ügyekkel is. Mindehhez a forrásokat egyrészt a sah és az elmenekült régi elit lefoglalt vagyona, másrészt a központi költségvetésből kapott juttatások, valamint a saját üzleti vállalkozások adják. Utóbbiak az iparra, a kereskedelemre, és a mezőgazdaságra egyaránt kiterjednek. A Mártírok Alapítványa például csak Teheránban több mint háromezer ingatlannal rendelkezik, miközben országos szinten közel húszmilliárd dollárnyi tartalékot halmozott fel. A pénzügyi és szociális támogatások rendszere mellett az alapítványi tagság számos egyéb előnnyel kecsegtet. Így például a szervezet tagjai privilégiumot élveznek a beiskolázásban, a munkahelyekhez való hozzájutásban, az egészségügy-biztosításban, és a kórházi kezelések tekintetében. Éppen ezért a Mártírok Alapítványa az ország szegényebb rétegeiben különösen nagy tiszteletnek örvend.

Az Imám Reza Alapítványt még a forradalom előtt alapították Meshed városában, amely a síita vallás egyik legszentebb kegyhelyének ad otthont, a nyolcadik imám (Ali Musza al-Reza) sírhelyének. A várost évente felkereső több millió zarándok a leggazdagabb vallási-jótékonysági alapítvánnyá tette a szervezetet, amely egykoron magára vállalta a szent hely védelmét és működtetését. Az Imám Reza Alapítvány azonban ma már nemcsak a vallási turizmusban érdekelt, hanem egyfajta ipari konszernként több vállalatot is működtet, hatalmas földbirtokokat tulajdonol, és több tízezer embernek nyújt munkalehetőséget. Gazdasági befolyását jelzi továbbá, hogy az alapítvány saját bankot, szállítmányozási cégeket és légitársaságot üzemeltet, valamint Khoraszan tartomány aranybányászatában és földgáz kitermelésében is fontos szerepet játszik. Emellett természetesen a többi alapítványhoz hasonlóan jótékonysági és szociális feladatokat is ellát. Befolyásának növekedését a vallási jelentőség és a gazdasági sikeresség mellett elsősorban annak köszönheti, hogy az alapítvány élén álló Abbasz Vaez-Tabaszi majd negyven éve szoros baráti és családi viszonyt ápol az ország legfőbb vezetőjével, Ali Khamenei ajatollahhal. Kapcsolatrendszerének és kiterjedt tevékenységének eredményeként az Iráni Nemzeti Olajtársaság, illetve az Elesettek és Elnyomottak Alapítványát követően az Imám Reza Alapítvány vált a harmadik legnagyobb gazdasági konglomerátummá Iránban.

A forradalmi alapítványok tehát a társadalmi támogatottság és a gazdasági hatalom birtokában fontos szereplők az iráni politikai berendezkedésben. Befolyásosságuk a rendszer stabilitását eredményezi, mivel egyfajta gazdasági és pénzügyi támaszt nyújtanak a forradalmi elitnek. Erőteljesen önállósult tevékenységük viszont komoly akadályt jelenthet az ország gazdasági fejlődése és modernizálása tekintetében, ezek az alapítványok ugyanis pozícióikhoz ragaszkodva ellehetetlenítenek minden olyan kísérletet, amely a gazdaság szerkezetátalakítására irányul. A rivalizálás pediglen nem csak a politikai tisztségek megszerzése miatt éleződhet ki, hanem az erőforrásokért folytatott harcokat tekintve is feszültségforrás lehet a jövőben.

Az iráni politika informális szereplői: Bevezető gondolatok

Formális és informális hatalmi struktúrák

A kinevezett és választott intézményekből felépülő iráni politikai rendszert tovább bonyolítja, hogy az alkotmányos, illetve formális struktúrák hátterében, vagy éppenséggel azok mellett, számos informális hatalmi központ is működik. Ezek az informális struktúrák a különböző politikai-vallási szövetségek mentén csoportosulnak, vagy a forradalmi alapítványokhoz és a biztonsági szolgálatokhoz kötődnek. Ennek a speciális kapcsolatrendszernek köszönhetően pedig olykor-olykor sokkalta nagyobb befolyást gyakorolnak a döntéshozatalra, mint a hagyományos politikai intézmények. A személyi kapcsolatok révén kialakuló informális hálózatok többnyire mindenkor erősebbek, mint az intézményes hatalom.

Az iráni politikai berendezkedés sajátos jellemzője, hogy abban számtalan független hatalmi központ jött létre, amelyek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Mindez leginkább a síita egyház hierarchikus, ám ugyanakkor erősen decentralizált rendszerének köszönhető. Az iszlám köztársaság decentralizált hatalmi struktúrájában az azonos gondolkodású személyek és csoportok laza koalíciókat hoznak létre, valamint maguk köré széles patronázs és támogató rendszereket alakítanak ki. Ennek megfelelően a legfőbb és legérzékenyebb pozíciókat mindenkoron a közvetlen rokonságban és a személyes baráti körben igyekeznek szétosztani. Ezek a szövevényes kapcsolatok erősen gyengítik az összetartó szervezeti azonosulást, ugyanakkor az iráni kormányzat sikeres működése gyakran éppen ezeknek az informális hálózatoknak köszönhető.

Irán hatalmi felépítményének további fontos jellemzője, hogy az egyes prominens személyek gyakran sokkal befolyásosabbak annál, mint amit a formális pozíciójuk jelentene számukra. A rendszer belső dinamikáját leginkább a személyek közötti kapcsolatrendszerek határozzák meg, amelyeknek fontos elemei: a pártfogás és a lojalitás. A személyes kötelékeken és rivalizálásokon alapuló informális kapcsolatoknak szinte minden szinten döntő szerep jut. S miként az egyének befolyásának mértékét nem lehet automatikusan a pozíciójuk alapján megbecsülni, ugyanígy a politikai intézményeknek a döntéshozatalban játszott szerepéről sem lehet csupán az alkotmány és a törvényi szabályozás alapján nyilatkozni.