Khamenei & Machiavelli

A perzsa fejedelem… 

Az elmúlt hetek, hónapok iráni történései, a kormányzati kinevezések kapcsán kibontakozó Khamenei-Ahmadinezsád párharc egyértelműen bebizonyították, hogy az iszlám köztársaság rendszerében továbbra is a legfőbb vezető a leghatalmasabb méltóság, illetve a legvégső döntnök. Ali Khamenei idestova 22 esztendeje kormányozza az országot (Csak az ománi Kabusz szultán és a még hivatalban lévő líbiai generális, Moammer el-Kadhafi van nála régebb óta hatalmon.), és ezen idő alatt sikeresen túlélt mindenféle válságot, legyen szó akár gyenge vallási legitimációjáról és támogatói bázisáról, vagy az egyetemi diákok véres tüntetéssorozatáról, netán az elszigetelő hatású amerikai szankciópolitikáról. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy sokat forgathatta a firenzei származású Niccoló Machiavelli írásait, a realista politikaszemlélet egyik első értelmiségi atyjának a munkáit.

Niccoló Machiavelli a maga korában jelentős fordulatot vezetett be a politikai gondolkodásban, mivel elvetette az addigi erényközpontú, erkölcsi példázatokban gazdag klasszikus hagyományt, és helyette a politikát, mint öntörvényű világot tekintette, amely független a morális ítéletektől. Amíg a korábbi klasszikusok az uralkodó erényes és példamutató magatartását állították az előtérbe, addig ő az uralom tartós formáinak feltárására és leírására koncentrált. (Machiavelli olvasatában a politika lényege nem más, mint a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája: a politikát a sikere minősíti.)

Machiavelli ’A fejedelem’ című híressé vált munkája az uralkodónak szóló tanácsok és intelmek formájában íródott (ún. „fordított királytükör”), hogy az miként is gyakorolja a legmegfelelőbb módon uralmát, vagyis melyek azok a szükséges lépések és magatartások, amelyek biztosíthatják a stabil uralmat, illetve a belső békét a politikai érdekek és konfliktusok szövevényes világában. Tartalmát tekintve a könyv joggal tekinthető tehát a fejedelmi abszolutizmus első elméleti megalapozásának. Teóriája kettős morált teremtett: a fejedelem szerinte ugyanis felette áll azoknak a törvényeknek, amelyeket mások számára meghoz, tevékenységének megítéléséhez pedig nincs más mérce, mint politikájának sikere. (Ki ne ismerné híres mondását: „Győzzön tehát a fejedelem, és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja, mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy…”)

Khamenei igazán magáévá tette a machiavellizmus alapvető szabályait és tanácsait. Ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy milyen körülmények közepette került hatalomra, majd pedig, hogy milyen viszonyok közt kellett, s kell uralkodnia, mint legfőbb vezetőnek. A modern Irán sok tekintetben az egykori Firenzét idézi, amennyiben korrupt és befolyásos hatalmasságok (ideológiai frakciók, illetve gazdag családok) versengenek folyamatosan egymással a politikai hatalomért. Khamenei ajatollahot éppen ezért ugyanaz a cél motiválja, ami Machiavelli politikai gondolkodását is meghatározta, nevezetesen, hogy hogyan lehetne a kvázi „feudális keretek” közepette hosszabb távon is biztosítani a stabilitást? (Ne feledjük, Khamenei hatalomra kerülése óta minden reggel azzal kel, és minden este azzal fekszik, hogy saját országa, sőt a világ legerősebb hatalma is a megbuktatására törekszik.)

Hatalomra kerülését követően Khamenei folyamatosan szem előtt tartotta a „fejedelem” számára előírtakat, és kétségkívül az egyik legsikeresebb Machiavelli tanonc lett a történelem során. (Az öreg Niccoló biztosan széles és elégedett mosollyal tekintene az iráni ajatollahra, aki egyszerre testesíti meg a katonai és vallási hatalmat, illetve autoritást, amely kombinációt Machiavelli olyan nagyon csodált a saját korában.) De nézzük csak szépen sorjában, hogy melyek azok a machiavellista alapelvek, amelyek mentén Khamenei kiépítette stabilnak mondható egyeduralmát? (Értsd, miközben az arab világ forrong, odahaza pedig számtalan belső, társadalmi és gazdasági probléma létezik, Irán továbbra is a stabilitás szigete a konfliktusos és ingatag régióban, nem is beszélve a demográfiai mutatókról!)

Első tanács: Maradj a háttérben!

Machiavelli olvasatában „jobb, ha félik a fejedelmet, mint ha szeretik”. A hatalom ugyanis a félelemből ered. Ugyanakkor „annak érdekében, hogy ő maga ne essen a tömeg gyűlöletének áldozatul, kerülnie kell azokat a lépéseket és cselekedeteket, amelyekkel a társadalmat maga ellen hangolhatja”. Meg kell tanulnia rosszat tenni, de ugyanakkor jónak is látszani. Éppen ezért a fejedelem a „piszkos munkát”, a terrort végeztesse mással, akit azután feláldozhat a nép haragjának, ő pedig maradjon meg annak, aki a kegyet gyakorolja. (Vagyis: a felelősséget csakis a sikerekért vállalja, a kudarcokat hagyja másokra.)

Ha az iráni politikai rendszert közelebbről szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy a fentiekben leírtakra aligha találhatunk jobb gyakorlati példát az iszlám köztársaságnál. Az alkotmány – és a gyakorlat – szerint a legfőbb vezető rendelkezik a legnagyobb hatalommal úgy, hogy közben senkinek sem tartozik elszámolással. Khamenei ajatollah a legfőbb autoritás birtokosa, a döntések meghozója, hatalmát az informális személyi hálónak és széles kinevezési jogkörének köszönheti. Egyrészt támaszkodhat a politikai intézményekre, mint például az Őrök Tanácsára, amelynek tagjait közvetve vagy közvetlenül ő választja, s amely testület egyfajta szenátusként, alkotmánybíróságként és országos választási bizottságként funkcionál, így biztosítva a döntések gyakorlati végrehajtását. Másrészt gazdasági-pénzügyi függetlenséget élvezhet a különféle vallási alapítványok tevékenységének köszönhetően, amelyek, mint állam az államban működnek, s még csak adót sem fizetnek (pl. Imám Reza Alapítvány). Harmadrészt pedig saját fegyveres erővel is rendelkezik: a Forradalmi Gárda, a Baszídzs milícia, és más paramilitáris egységek jelentik a rendszer katonai támasztékát.

Azt mondhatjuk, hogy a legfőbb vezető számára minden eszköz adott, hogy hatalmát, egyeduralmát biztosítsa. Így például, ha az elcsalt választást kell jóváhagyni, arra ott van az Őrök Tanácsa, ha az elnököt kell rendreutasítani, arra ott van a parlament, és az ott helyet foglaló konzervatív képviselő-tábor, ha egy diákmozgalmat, vagy tüntetést kell vérbe fojtani, arra pedig ott a Gárda és a Baszídzs. A legfőbb vezető így a problémákat nem csak kezelni tudja, de ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor a felelősséget minden egyes esetben át tudja hárítani valamelyik másik politikai-hatalmi szereplőre. A köztársasági elnök és a törvényhozás, akiknek legitimációja és népszerűsége a közvetlen választás miatt igencsak nagy, ezért egyfajta ütközőzónát jelentenek Khamenei ajatollah és az iráni társadalom között. Röviden, az iszlám köztársaságban a legfőbb vezető a színfalak mögött maradva irányítja a főbb politikákat, úgy ahogyan kénye-kedve tartja. A mindennapi szereplést (különösen pedig a piszkos dolgokat és a kudarcokat) meghagyja a többieknek. (Beszédes adat, hogy a Google perzsa nyelvű keresője csak feleannyi Khamenei találatot ad, mint amennyit Ahmadinezsádra dob ki, az angol nyelvű keresőben ez az arány már öt az egyhez a Doktor javára.)

Ali Khamenei tehát egyrészt széles hatalommal bír, másrészt ezt úgy gyakorolja, mintha mindenki és mindenek felett állna. A felelősséget pedig másra testálja, mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthatjuk. Az elnök úr az, aki most célkeresztbe került, és lett hirtelen minden baj legfőbb okozója: a gazdasági nehézségekért, a technológiai lemaradásért, a korrupt és deviáns politikusokért, sőt a nemzetközi elszigeteltségért is a Doktort teszik felelőssé. (Miközben persze mindenki tudhatja, hogy Iránban a legfőbb vezető hozza a döntéseket, s hogy a problémák sokkal összetettebbek, mintsem hogy egy elnök-cserével orvosolni lehetne.)

Második tanács: Élj egyszerűen és mérsékletesen!

A fejedelemnek mérsékletet kell tanúsítania, annak érdekében, hogy a polgárok ellenszenvét ne vonja magára: „azok számára, akik látják és hallgatják, a fejedelemnek olyan embernek kell tűnnie, mint aki jóhiszemű, könyörületes, feddhetetlen, és mélyen vallásos.” Machiavelli tanácsa szerint a vezetőnek óvatosnak kell lennie, s kerülnie kell azon rossz tulajdonságoknak még a hírét is, amelyek miatt államától, hatalmától megfoszthatják. Egyszerű és állhatatos életet kell élnie, s tartózkodnia kell a polgárok tulajdonjogainak a megsértésétől. („A polgárok a becsületükre és a tulajdonukra a legérzékenyebbek: a tulajdonuk és az asszonyuk szent és sérthetetlen; aki ezeket megsérti, gyűlöletet kelt.”)

Khamenei ajatollah a mérsékletesség tekintetében is él-tanulónak számít. Szemben más közel-keleti diktátorokkal neki nincsen kacsalábon forgó palotája, vagy külön bejáratú személyi szabója. Az öböl-menti olajmonarchiák uralkodói mesés palotáikban tengetik napjaikat, ezzel szemben az iráni legfőbb vezető Teherán központjában, egy igazi munkásnegyedbeli lakásban él – természetesen a külső szemektől gondosan elzárva. Az ajatollah öltözködésében szintén messze elmarad a közel-keleti átlagtól. Míg a líbiai generális, Moammer el-Kadhafi valóságos filmsztári ruhakollekcióval rendelkezik, addig Khamenei mindig ugyanabban a bézs/barna színű köntösben, papucsban, sztk-szemüvegben, valamint az elengedhetetlen palesztin kendővel (kaffijeh) a nyakában jelenik meg. (S természetesen fekete turbánban, ami jelzi, hogy nemcsak Allah földi helytartója, de Mohamed próféta vér szerinti leszármazottja is.) Azt, hogy a legfőbb vezető aszketikus életet él, jól mutatja az elfogyasztott napi menü is, ami általában mindig ugyanaz: kenyér, sajt és tojás. A legfőbb vezető többek között így próbálja meg együttérzéséről meggyőzni az elesett társadalmi csoportokat. (Egyes hivatalos történetek szerint régen, elnöksége alatt csak az ételjegyeknek köszönhetően jutott húshoz, annyira szerény körülmények között élt akkoriban.)

Khamenei egyszerű viseletével, szerénységével próbálja ellensúlyozni azt, hogy nincsen olyan karizmája, s nincsenek olyan vallási kvalitásai, mint Khomeini ajatollahnak – aki szintén igen puritán körülmények között élte a mindennapjait. Sokak szemében Khamenei olyan vezető, aki valóban első az egyenlők között, és népszerűsége többek között ennek köszönhető. De nem csak maga Khamenei ajatollah, hanem az egész családja is tartózkodik a fényűzéstől és a nagyzolástól. A Khamenei család, éppen ellenkezőleg, mint a multimilliárdos Rafszandzsáni dinasztia, mindig távol tartotta magát a gazdasági ügyletektől és a pénzügyi vállalkozásoktól. Sőt, ellentétben más közel-keleti diktátorokkal, Irán legfőbb vezetőjének és családtagjainak nincsenek sem korrupciós ügyeik, sem titkos svájci bankszámláik. S míg az egyiptomi, szíriai és tunéziai first lady-k híres-neves pénzköltőknek számítottak, számítanak, addig Ali Khamenei felesége olyan az irániaknak, mint Columbo hadnagy hitvese volt a tévénézőknek: senki sem látott róla még egy fényképet sem.

Az iráni legfőbb vezető portréja minden hivatalban, épületben ott függ az államalapító Khomeini ajatollah képmása mellett, s volt már olyan is bőven, aki Khamenei köré nimbuszt is szőtt (egyes mendemondák szerint a legfőbb vezető születésekor azt kiáltotta, hogy: „ya Ali” – síita rituális jelmondat), de általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ajatollah körül nem épült ki személyi kultusz – nem úgy, mint a közel-keleti diktátorok döntő többsége körül. A modernkori iráni fejedelem így nemcsak, hogy a színfalak mögött maradva irányítja az országát, hanem mérsékletes életvitelével sem lóg ki a polgárok sorából.

Harmadik tanács: Utasíts el minden kompromisszumot!

Machiavelli azt tanácsolja a fejedelemnek, amikor „országában a felek közötti vitát kell elrendezni, akkor biztosítsa, hogy végső ítélete megfellebbezhetetlen és kikezdhetetlen legyen, illetve hogy senkinek se jusson eszébe, hogy megkérdőjelezze a hatalmát vagy döntését.” S mivel az erőszak a hatalom nélkülözhetetlen alapja, a vezetőnek nem jó könyörületességgel kezdeni, mert azt a gyengeség jelének tartják, és könnyen visszaélnek vele. A fejedelemnek esetleges riválisaival szemben, akik a hatalmát fenyegetik a lehető legkíméletlenebbül és brutálisan kell eljárnia. (Röviden: a vezetőnek sikere érdekében határozottnak és elszántnak kell lennie, a kompromisszumos megoldásokat pedig nagy ívben kerülnie kell.)

Khamenei ajatollahnak regnálása kezdete óta folyamatosan frakcióharcokkal kell megküzdenie, amelyeknek a kiegyensúlyozására a karizmatikus képességek hiányában nem maradt más lehetősége, mint hogy a politikai csoportokat egymás ellen kijátssza – s persze, hogy egyre nagyobb mértékben támaszkodjék a Forradalmi Gárdára. Előbb a baloldal teljes marginalizálásával, majd a 2009-es elnökválasztáson történt pártválasztással csak még inkább felerősítette a politikai csoportok már amúgy is létező küzdelmét. De amint azt a vitatott voksolás és tüntetések kapcsán is láthattuk, a legfőbb vezetőnek esze ágában sincs, hogy kritikus helyzetben visszakozzon, meghátráljon. Ellentétben Hoszni Mubarakkal, vagy Ben Alival, Ali Khamenei sohasem fogja azt mondani, hogy „igazatok van, hibáztunk”, mint ahogyan azt sem fogja beismerni, hogy „szükség van reformokra”. (Megtanulta már a leckét a sah bukásakor, aki anno könnyen beadta a derekát, s el is vesztette a hatalmát.) Ehelyett a Machiavelli féle stratégiát alkalmazza: igyekszik elkerülni mindenfajta megegyezést, mert a kompromisszum a gyengeség jele. (S tudja jól, ha csak egy kicsit is enged az ellenzéknek, az csak még többet követel majd.)

Legyen szó a fiatal diákok utcai követeléseiről, vagy a reformpártiak törvényhozási javaslatairól, Khamenei inkább erőből tárgyal, mintsem hogy a megegyezést keresné. Nincs ez másként a külpolitika tekintetében sem. A legfőbb vezető az Egyesült Államok erővel és szankciókkal való fenyegetésére válaszul aligha fogja a kiegyezést választani, mert az a gyengeség jele lenne, s csak még nagyobb washingtoni nyomásgyakorlást eredményezne. (A külpolitika vonatkozásában továbbá meg kell említenünk azt is, hogy az iráni psziché hajlamos az összeesküvés elméletekben való gondolkodásra, éppen ezért a külső hatalmakkal való megegyezés különösen kínos kérdésnek számít.) Hasonló a helyzet a nukleáris fronton is, ahol Irán a sokasodó BT határozatok és gazdasági szankciók, valamint katonai fenyegetések közepette sem fog visszakozni, s valamilyen barter-üzletben feláldozni a nukleáris centrifugáit – mert az egyrészt sértené a perzsák nacionalizmusát, másrészt pedig az erőtlenség képzetét kelthetné az ellenfélben és a külső szemlélőkben.

A fejedelem a viták végső rendezése érdekében a „kegyetlenség helyes alkalmazásához” is nyúlhat. Khamenei az erőszak-alkalmazást illetően kétségkívül vérengző oroszlánként viselkedik, ha szükséges mozgósítja a Baszídzs „droid-hadsereget”, de ugyanakkor furfangos róka is, ha kell szofisztikált eszközökkel lép fel a forradalmi rendszer kritikusaival szemben. S míg a jótéteményeket apránként adagolja, hogy jobban bevésődjenek a társadalom tudatába, addig az elkerülhetetlen kegyetlenségeket igyekszik mással végeztetni, s egy csapásra végrehajtatni, hogy hamarabb elfelejtsék az emberek. (2009 júniusában az elnökválasztás végeredményét megkérdőjelező tüntetőkkel szemben igencsak expeditíven használták az erőszakos oltóanyagot.)

Negyedik tanács: Ápolj jó barátságot a katonákkal!

A fejedelem című írásában Machiavelli arra figyelmeztet, hogy „a vezető, aki a népjólétet nagyobb becsben tartja, mint a fegyveres erőket, az nagy eséllyel el fogja veszíteni a hatalmát és az országát.” (Amennyiben a fejedelem nem alkalmazza a harc művészetét, úgy ez lesz az elsődleges oka vereségének, ha viszont jól bánik a karddal, akkor könnyen megtarthatja államát és uralmát.) Machiavelli felismerte az erőszak alkalmazásának fontosságát, s különösen nagy jelentőséget tulajdonított a lojális fegyveres erőknek, amelyek érvelésében a fejedelem külső-belső védelmét biztosítják. Szerinte az állam védelmi képességét hosszú távon csak az általános hadkötelezettség biztosíthatja. Éppen ezért korának Firenzéjében maga is kísérletet tett polgárokból álló hadsereg szervezésére. (A háború természete című munkájában pedig összefoglalta, hogy melyek a modern hadviselés legfontosabb elvei.)

Ali Khamenei megfogadta Machiavellinek azt a tanácsát is, miszerint jó kapcsolatot kell ápolni a katonasággal. Az ajatollah nem is igen tehetett volna mást, mivel 1989-es hatalomra kerülése óta folyamatosan küzd a hátország hiánya jelentette problémával. Karizmatikus és vallási hiányosságai miatt (Csak egy egyszerű hodzsatoleszlám volt, mikor átvette Khomeini nagy ajatollah helyét!) örökös problémát jelent neki a társadalmi elfogadottság és támogatottság biztosítása. Éppen ezért Khamenei számára a legitimációs erőt nem a vallási szemináriumok, hanem a forradalmi gárda barakkjai jelentik. Ráadásul a fegyveres erő célzott és hatékony alkalmazása sikeres eszköz lehet a politikai ellenfelekkel folytatott csatározásokban is, amelyre a frakcióharcok tagolta iráni politikában és a komoly társadalmi elégedetlenség közepette igencsak nagy szükség van. Azonban amíg Khomeini távol tartotta a fegyveres erőket a politikától, addig Khamenei gyengesége folytán egyre nagyobb teret engedett nekik a hatalmi berendezkedésben. (A gárda az 1990-es évek gazdasági rekonstrukciója közepette előbb gazdasági szereplővé, majd később a reformpártiak ellensúlyozása végett politikai aktorrá is előlépett.)

A legfőbb vezetőnek a Forradalmi Gárda olyan, mint egy majd százezres fős magánhadsereg, amely saját légierővel, haditengerészettel, illetve szárazföldi csapatokkal is rendelkezik. Khamenei ugyanakkor nem csak a gárda felett rendelkezik, hanem a hagyományos reguláris erők vezetőinek kinevezéseiről is ő dönt. Ezáltal Iránban a legfőbb fejedelem az erőszak monopóliumának kizárólagos birtokosa. S mivel az iráni fegyveres erők kvázi korporatív felépítésűek (erőteljesen hierarchizáltak, illetve központilag irányítottak), valamint azok vezetői a befolyásukat, illetve hatalmukat Khamenei ajatollah kegyének köszönhetik, ezért aligha várható, hogy a tunéziai és egyiptomi hadseregek mintájára kihátráljanak a fejedelmük mögül. A patronázs-rendszernek köszönhetően túlontúl sokan érdekeltek a jelenlegi rezsim fenntartásában. A feltétlen lojalitásért cserébe a Forradalmi Gárda vállalatai jól profitáló üzletekhez és állami megrendelésekhez juthattak (a teheráni metróépítéstől kezdve a pisztácia termelésen keresztül a gázmezők kiaknázásáig számtalan ügyletben vesznek részt, bevételük meghaladhatja akár a több tíz milliárd dollárt is, ezáltal pedig maga a gárda az ország legjelentősebb gazdasági entitásának számít).

A 2009-es utcai demonstrációkat követően Khamenei ajatollah kétségkívül kiszolgáltatottabbá vált a Forradalmi Gárdának (és ahogyan tovább gyengül a legfőbb vezető népszerűsége, úgy erősödik majd a gárdától való függősége), de még mindig ő az, aki irányít, és nem a farok csóválja a kutyát. Az iráni fejedelem ugyanis maga választja a gárdaparancsnokokat, s mindig ügyel arra, hogy azok túlzottan sokáig ne maradjanak tisztségükben, időről-időre lecseréli őket, nehogy a fejére nőjenek. A Forradalmi Gárda és a legfőbb fejedelem között egyfajta szimbiotikus kapcsolatrendszer alakult ki az évtizedek folyamán: egyrészről Khamenei ajatollahnak létfontosságú a gárda nyújtotta erő, másrészről pedig a csapatoknak szükségük van a legfőbb vezető kínálta autoritásra.

Ötödik tanács: Tartsd fenn a külső ellenség mítoszát!

Machiavelli szerint a fejedelem sikeres uralkodása megköveteli, hogy a vezető folyamatosan fenntartsa a külső-belső ellenség-ellenfél mítoszát, amit aztán a dolgok rosszra fordulásakor a felelősséget rájuk hárítván könnyen kihasználhat. („A fejedelemnek azáltal, hogy fenntart maga mellett egy ellenzéki opciót, lehetősége van arra, hogy őket bármikor félreállítva megerősíthesse a saját pozícióját.”) A fejedelem sikere ugyanis abban rejlik, hogy mennyiben képes a nehézségeken túllépni és az ellenzéket kezelni, vagy ha úgy tetszik, mennyiben tudja azt a saját érdekeinek szolgálatába állítani.

A külső fenyegetettség mítoszának léte szinte valamennyi diktatúra alapvető jellemvonása. Nincs ez másként az iszlám köztársaságban sem, ahol a forradalom óta az Amerika-ellenesség jelenti az iráni külpolitika egyik központi ideológiai pillérét (az igazságtalan világrend megkérdőjelezése és az elesettek támogatása említhető még e tekintetben) és egyben a rendszer támasztékát. Noha az utcafrontokról már régen lekerültek az USA-ellenes propaganda festmények, de a legfőbb vezetés Washingtont továbbra is mint a „Nagy Sátánt” szemléli. Nincs olyan alkalom, amikor Khamenei ajatollah ne intézne kirohanást az Egyesült Államokkal szemben, legyen szó akár a külpolitikai irányvonal felvázolásáról, akár a mezőgazdaság helyzetének értékeléséről, vagy éppen az oktatási tanrendek meghatározásáról. A legfőbb vezető olvasatában Amerika egy arrogáns és kegyetlen hatalom, amely kénye-kedve szerint avatkozik be a szuverén államok belügyeibe, és önző módon alakítja nemzetközi kapcsolatrendszerét – s amellyel semmilyen körülmények között sem szabad megegyezni.

Az Amerika-ellenesség azonban ma már inkább hivatkozási pont, mintsem ideológiai cél: míg régebben az 1979-es forradalom egyik központi pillére, s az iszlám köztársaság identitásának meghatározó eleme volt, addig napjainkban a „Nagy Sátán” elutasításának oka egyre inkább a status quo fenntartására irányuló törekvés. Khamenei tisztában van azzal, hogy bárminemű normalizálódás az amerikai-iráni viszonyrendszerben, és az ország újraintegrálódása a nemzetközi politikai és gazdasági rendszerbe alapjaiban kérdőjelezheti meg a klérus, illetve a saját hatalmát. A kapcsolatok javulásával ugyanis gazdasági és politikai egyeduralma is veszélybe kerülhet (pl. elveszítheti gazdasági önállóságát). Az Egyesült Államok tehát egyfelől valós fenyegetést jelent (gondoljunk csak az Irán körül kialakult katonai gyűrűre), másfelől pedig remek lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, vagy a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért az agresszív amerikai külpolitikát okolják – ezzel hárítva el magának a rendszernek, s a vezetőnek a saját felelősségét.

Izrael állam, mint „Kisebbik Sátán” az USA-hoz hasonlóan szintén egyfajta ellenségképként van jelen a hivatalos külpolitikai retorikában: egyrészt mert bármikor elővehető támadási felületet jelent, vagy ha úgy tetszik az Egyesült Államok Achilles sarkát, másrészt lehetőséget biztosít, hogy Teherán megnyerje magának az arab „utcát”, s ezáltal pozícionálja magát a közel-keleti régióban, harmadrészt pedig alkalmas arra is, hogy a lakosság figyelmét elterelje a növekvő megélhetési gondokról. Persze az általános érvelést sem feledhetjük, hogy „minden bajok legfőbb okozói a cionisták”. (Arra, hogy nincs valós konfliktus a két fél között íme egy beszédes példa: amikor Izrael 2006-ban háborúzott a libanoni Hezbollahhal, és iráni fiatalok jelentkeztek izraeli bevetésre, a legfőbb vezető azonban inkább hazaküldte őket, mintsem a frontra.)

Vajon Mi lesz a jeles diplomás Iráni fejedelemmel?

Ali Khamenei ajatollah igazi él-tanulónak számít a machiavellista iskolában: a függöny mögött maradva irányítja az országot, hozza a döntéseket, és tartja távol magát a népszerűtlen intézkedésektől; puritánságával és mérsékletességével sokak számára erényes embernek és követendő példának látszik; a konfliktusokat erővel igyekszik megoldani, a kompromisszum lehetőségét még csak hírből sem ismeri; a különféle paramilitáris egységekkel kialakított speciális viszonyrendszernek köszönhetően hatalma kikezdhetetlen; s ha minden kötél szakad, akkor ott van neki az arrogáns USA vagy a cionista entitás, akiket külső fenyegetésként mindenért hibáztatni lehet.

Nos, Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, csakhogy az iráni fejedelem 1989-es regnálása óta, különösen pedig a 2009-es elnökválasztáskor több hibát is vétett, amelyek hosszabb távon akár végzetes hatásúak is lehetnek – mind magának a legfőbb vezetőnek, mind pedig magának az iszlám köztársaságnak.

Khamenei ajatollah elődjével ellentétben nemcsak, hogy karizmával nem bír, hanem úgy fest, hogy a Machiavelli által elképzelt erénnyel (virtussal) sem, nevezetesen egyre kevésbé rendelkezik azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával. Khamenei legitimációs problémáinak ellensúlyozására az évtizedek során erős és befolyásos patronázs-rendszert épített ki, ami az iráni fegyveres erők főparancsnokságától a vidéki falvak pénteki imádságvezetőin át a befolyásos Őrök Tanácsáig terjed. De a legfőbb vezető azonosulása Ahmadinezsáddal olyan óriási hibának tűnik, amelynek a veszélyeire már maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében: a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok (frakciók) egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagyni, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjön – és saját hatalmára veszélyt jelentsen. S miközben Khamenei pártot választott, egyre inkább elvesztette a függöny mögötti vezér szerepét és azt a mozgásterét, amellyel a frakcióharcokat kezelni tudná. Röviden, hiányzik az a rugalmasság, amellyel az aktuális helyzetet meg lehetne oldani, s amely garantálná a fejedelem sikerességét.

Az elkövetett hibák sora azonban nem áll meg itt, sőt mintha egyre több hibát vétene és egyre nagyobb slamasztikába keveredne az iráni legfőbb fejedelem. Így például a túlzott erőszak alkalmazása és a meg nem alkuvás rövid távon ugyan biztosíthatja a legfőbb vezető uralmát, de hosszabb távon mindenképpen aláássa a rendszer életképességét. (A Khomeini által megalkotott iszlám köztársaság aligha menthető meg komolyabb reformok nélkül, persze kérdés, hogy ki lenne képes levezényelni azokat.) Mindenesetre a legfőbb vezető erényessége a véres teheráni leszámolásnak köszönhetően erőteljesen erodálódott, mint azt a „Halál Khameneire!” kiáltások is egyértelműen bizonyítják. Ráadásul a család feddhetetlensége és mérsékletessége is hibádzik, Modzstaba Khamenei (Khamenei fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nem csak hogy egyfajta „bizalmas jobbkézzé”, consigliere-vé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. Hovatovább Khamenei ajatollahnak egyre nehezebb Barack Obama újévi üdvözletei és párbeszédet kezdeményező retorikája mellett elhitetni az iráni társadalommal, hogy a „globális arrogáns” (az USA) meg akarja szállni az országukat.

Khamenei minden bizonnyal többször is olvasta Machiavelli ’A fejedelem’ című könyvét, s regnálása során kétségkívül igyekezett megfogadni a vezér számára előírt tanácsokat. Ügyesen lavírozott a frakció-harcok és társadalmi problémák iráni útvesztőjében, de az iszlám köztársaság fokozatos militarizálásával és a meggondolatlan pártválasztásával, a politikai adok-kapok kiélezésével veszélybe sodorta magát és a rendszert is. A legfőbb vezető elvesztette az erényes uralkodó látszatát, de ami még fontosabb, a társadalom és a fejedelem között áthidalhatatlan szakadék keletkezett. (Amíg Khamenei 1989 óta egyetlen egyszer sem hagyta el az országot, addig a népesség közel 70 százalékát kitevő 33 év alattiak az Internetnek és a tányérantennáknak köszönhetően egyre tájékozottabbak a külföld dolgairól.) Khamenei ajatollah úgy fest, hogy Machiavelli intése ellenére, elvesztette a tömeg támogatását és ragaszkodását, s e helyett egyre inkább az előkelők („a lojális katonák”) kegyeit keresi – az pedig, mint tudjuk, korántsem garancia a hosszú távú politikai sikerességre. Bár a jelen pillanatban nehéz lenne megítélni, hogy Khamenei élete végéig megmarad-e tisztségében, avagy idő előtt távozik a fejedelmi székből, de könnyen megeshet, hogy ugyanarra a sorsra jut majd, mint mentora, Machiavelli: úgy fog eltávozni, hogy azok az emberek, akiket szolgálni szeretett volna, megvetéssel tekintenek majd rá.

Közel-keleti helyzetjelentés

KÉRDÉSEK & VÁLASZOK

1.) A nacionalizmus és az iszlamizmus kiüresedik. Milyen hitbéli-szokásbeli dolgok látszanak most megdőlni?

A XX. században a közel-keleti politikai fejlődést két értékorientáció határozta meg: a nacionalizmus és a politikai iszlám. Mindkettő arra a történelmi kérdésre kereste a választ, hogy hol tévesztettek utat, miben rejlik a lemaradás oka, s miként lehetséges a felzárkózás, a múltbéli virágkor és befolyás visszaállítása? Előbbi az egyiptomi Szabad Tisztek forradalmában (1952), utóbbi a Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalomban (1979) öltött testet. Mindkettő egy diktatórikus és kleptokrata (nem mellesleg Nyugat-barát) monarchiát döntött meg. A nacionalizmus (némi szocializmussal vegyítve) a modern nemzetállami keretek megteremtésében, az állam által erősen dominált gazdaság kiépítésében, illetve az arab identitás hangsúlyozásában, a pánarab összefogásban látta a kivezető utat. Az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, amely totalitása révén politikai válaszokkal is szolgálhatott, s amely a sajátot képviselte a nyugati ideológiákkal szemben. (Az iszlamisták elutasítják a nacionalista elméleteket, az államhatárokat mivel azok megosztják az iszlám közösséget. Éppen ezért ők a vallási alapú, pániszlamista összefogásban gondolkodtak.) Csakhogy ezek a klasszikus értékorientációk nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Vagyis: nem eredményeztek egyenlőbb és igazságosabb társadalmat (a közel-keleti országokban hatalmasak a társadalmi különbségek, adott esetben, mint például Egyiptomban, ahol a népesség 20 százaléka rendelkezik a vagyon 80 százalékával.); nem hozták el a szabadságot, az alapvető polgári és politikai jogok következetes érvényesülését (az arab és iszlám világ országai szinte mind az ún. „nem szabad” kategóriába sorolódnak az emberi jogi felmérésekben); nem valósult meg a néprészvétel, a politika továbbra is döntően egy zárt és korrupt elit kiváltsága (a közel-keleti rendszerekben a döntéshozatal zárt ajtók mögött zajlik, a néprészvétel nem valósul meg, a parlamentek gyengék és megosztottak). Arról nem is beszélve, hogy az áhított felzárkózás nem valósult meg. Különösen így van ez, ha a nemzetközi adatsorokat és felméréseket nézzük, s az arab világot összevetjük más régiókkal (a Távol-Kelettel ellentétben nem sokat fejlődött…). [Még mindig érvényes a régi jellemzés: „a Közel-Kelet egy olyan régió, amelyben egyszerre van jelen a mesés gazdagság és a mérhetetlen nyomor, s amelyet a folyamatos versengés és rivalizálás (dinasztiák és nagyhatalmak között) jellemez.] Röviden: a remények beteljesítetlensége miatt a klasszikus értékorientációk kiüresedtek. [Megjegyzendő, hogy a nacionalizmus sikereként a „nemzetállami” keretek és határvonalak stabilizálódtak.]

2.) Mennyire alkalmasak az arab országok a demokratikus berendezkedésre? Egyáltalán az iszlám és a demokrácia hogyan viszonyul egymáshoz? 

Örökzöld téma. Először is ne gondoljuk azt, hogy a Közel-Kelet immunis lenne a demokrácia eszménye iránt, másodszor meg ne várjuk azt, hogy nyugati mintájú rendszerek születnek meg. Mint tudjuk a demokrácia intézménye nem egyetemes, vagyis nem demokrácia, hanem demokráciák vannak, ilyenek is, olyanok is. (Lásd a távol-keleti demokráciák, Dél-Korea és Japán mennyiben térnek el a Nyugat-Európaiaktól, vagy mennyiben különbözik az angolszász és a kontinentális demokrácia!?) Az alapvető értékekre, mint pl. a néprészvétel és az egyetemes jogok érvényesülése abszolút nyitottak az arab társadalmak (Jelen események leginkább ezt mondatják velem, elképesztő társadalmi mozgolódás van, aminek központi követelése pont az említett értékek érvényesülése: az átlátható és elszámoltatható kormányzat megteremtése!). A demokrácia felépítése azonban korántsem biztos, hogy olyan lesz, mint itt nálunk, az öreg kontinensen. Az út pedig igencsak nehéznek látszik: a gazdasági helyzet, a társadalmi tradíciók, a törzsi berendezkedés, a demokratikus múlt és a közép-osztály hiánya mind-mind komoly akadályként tornyosulnak. (Mivel sokaknak a megélhetéssel függ össze a demokrácia; nincsenek nagy és erős pártok, demokratikus tradíciók; gyengék és megosztottak a parlamentek; az oktatás színvonala nem megfelelő stb.) Az iszlám és a demokrácia kapcsolatáról. Bár nem vagyok teológus, s iszlám jogász sem, de azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy bár az iszlám sok tekintetben anti-demokratikusnak tűnik, lásd a nők és más felekezetek diszkriminatív megkülönböztetése, de ugyanakkor demokratikus elemeket is tartalmaz, így például a társadalmi egyenlőség deklarálását, vagy a konzultáció intézményének fontosságát, netán a szunnita iszlám tradíciót, amely szerint a közösség maga választja a vezetőjét (legbölcsebbet), illetve az egyéni értelmezés lehetőségét, a párhuzamosságok keresését (idzstihád). A politikaképet illetően pedig igencsak sokszínű a skála. [A kalifátus (vallás átpolitizálódik) illetve az immamátus (politika vallási eleme domborodik ki) rendszere?] Az alapvető probléma, hogy az isteni szuverenitást miként lehet összehangolni a népszuverenitással? Erre több modell / elmélet is született: imamátus-model: Allah autoritása kizárólagos, a főhatalom a próféta családjához tartozó, s kiemelkedő képességű vezető kezében van letéve; kalifátus-model: Az autoritás Allahé, viszont a főhatalom a közösség egészéé, a közösség kalifasága valósul meg, egyfajta teodemokrácia; umma-model: Az autoritás Allahé, viszont Allah azonosul a néppel, a közösséggel, Allah és a nép együttesen tekinthető a hatalom legitim forrásának. Úgy gondolom, hogy az eseményeket figyelve, nem a vallás jelenti az akadályt az arab világ demokratizálódásában. Ha úgy tetszik, felnőttek ezek az arab társadalmak, s demokráciát követelnek, még ha igencsak képlékeny a fejekben ez a fogalom. A kérdés az inkább, hogy mennyire lehet stabil demokratikus rendszer ott, ahol komoly mélyszegénység van. Vajon Egyiptom rendelkezik azzal a különlegességgel, kivételességgel, amivel India – amely szintén egy túlnyomórészt szegény ország? 

3.) A demokrácia-vágy mennyire jelenik meg generációs törésvonalként? Vagyis: mennyire inkább a fiatalok vágya ez? 

A tiltakozások vezető ereje mindenhol az ifjúság (Ne feledjük a közel-keleti társadalmak nagyon fiatalok, a népességek fele / kétharmada 25 / 30 év alatti, az átlagéletkorok 20-25 év közöttiek!), de legalább ennyire szembeötlő a gyengébbik nem képviselete (Nagyon sok a nő a tüntetők között! Kérdés, hogy vajon jogaik miként változhatnak az átmenetek után, és reformokat követően?). A tüntetéseket látva pedig azt mondhatjuk, hogy azokon minden társadalmi osztály képviselteti magát. Vagyis kétségkívül a fiatalok vezetik, dominálják a tiltakozásokat, de azokban a társadalom valamennyi szegmense részt vesz: széles elégedetlenség, általános népharag van. Ne feledjük a közel-keleti rezsimek többsége elnyomó diktatúra! A gazdasági nehézségek pedig az idősebb korosztályt is érintik. A megélhetés korra, nemre tekintet nélkül igencsak nehéz mindegyik államban (A társadalmak igen egyenlőtlenek, nagy az „olló”). A fiatalok frusztrációját látva, s tapasztalva (Nem tudnak pl. házasodni stb.) az idősebb korosztályok is csalódottak (Ne feledjük itt nem ritka, hogy a családok együtt laknak, ismert az építkezési forma, hogy minden generáció felhúz egy szintet, de sok helyütt megrekedt az építkezés, vagyis általános dolog a pénzszűke!). Ráadásul az idősebb generáció legalább annyira kiábrándult, mint a fiatalság, hiszen életük nagy részében nem láthattak igazán komoly változásokat, nem teljesedtek be a történelmi ígéretek. A szabadságjogok hiánya számukra legalább annyira fontos, mint az ifjúságnak. (Gondoljunk csak bele, Líbiában Kadhafi ezredes 42 éve kormányoz már, mennyire lehet tele az idősebb generációnak a hócipője a generális uralmával? Vagy Iránban az idősebbek közül sokan vannak, akik vissza-visszasírják a sah uralmát. Az öregek közül sokan megkérdőjelezik a legfőbb vezető abszolút uralmát, s a választás lehetőségét követelik.) Röviden: a polgári és politikai szabadságjogok általános érvényesülése minden társadalmi csoportnak célkitűzése, vagy ha úgy tetszik vágyálma. (Az arabok vágynak a demokráciára!) 

4.) Mélyszegénység jellemzi a térséget. A demokrácia vajon kilábalást jelentene a helyzetből? Milyen más lehetséges forgatókönyvek vannak? 

A tiltakozások hátterében komplex okok állnak. Így többek között a szegénység és a munkanélküliség. Valamint a politikai és polgári jogok követelése. Az igazságosabb jövedelem-eloszlás. Stb. A közel-keleti régióban valóban komoly a mélyszegénység. Így például Egyiptomban, ahol a lakosság majdnem fele (44%), közel 40 millió ember napi két dollárból él. Így valójában nem is az a kérdés, hogy lesz-e demokrácia (persze ez fontos, a tiltakozásokat látva kétségünk sem lehet afelől, hogy nem csupán megélhetési lázongásokról van szó, hanem egyfajta politikai ébredésről, az alapvető jogok és az emberi méltóság követeléséről), hanem hogy mennyiben tudják az újonnan felálló kormányzatok, rendszerek orvosolni az égető szociális és gazdasági problémákat. A munkaerőpiacra évente belépő milliónyi fiatalnak aligha lesz könnyű munkahelyeket teremteni, mint ahogyan a strukturális reformok meghozatala sem történhet, működhet egyik napról a másikra. (S persze kérdéses, hogy a hadseregek, amelyeknek vezetői, akárcsak a diktátorok, millió dolláros számlákkal rendelkeznek, hajlanak-e majd a monopóliumuk feladására, a strukturális reformok meghozatalára!?) A „forradalmakat” követően minden bizonnyal napirendre kerülnek majd a szociális kérdések, sorra láthatjuk majd a sztrájkokat, a szakszervezeti tiltakozásokat, mivel valamennyi társadalmi osztály és foglalkozási csoport elégedetlen a helyzetével. Kérdéses, hogy vajon mennyiben lesznek menedzselhetők vagy kivitelezhetők a most megnyilvánuló, felszínre kerülő érdekek? A demokrácia önmagában nem lesz gyógyír a társadalmi problémákra. Mint ahogyan azt Irakban is látni lehet (az észak-afrikai forrongások szele ugyanis Bagdadot is elérte, ahol szintén tiltakozásokra került sor), a szabad választásokkal nem oldódtak meg az alapvető gondok, így például a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság, vagy a mindennapos hivatali korrupció. Nem is beszélve arról, hogy az iraki átlagpolgároknak még mindig csak fillérek jutnak az olajbevételekből. Röviden: a demokratikus jogok megszerzése mindenképpen előrelépés lehet, de a lakhatási és elhelyezkedési problémákat önmagában nem oldhatja meg. Nem az a fontos, ki lesz az új vezér, vagy milyen pártok kormányoznak majd, hanem hogy sikerül-e ezen kérdéseket rendezni? Más forgatókönyvek? Széles a skála, s aligha lehet megmondani varázsgömb nélkül, hogy mi lesz. Hová futnak ki az események, mert ez egy sokszereplős „játék” az utcára vonuló tiltakozók, az ellenzéki pártok / mozgalmak, a régi rend emberei és elemei, valamint a fegyveres erők aktív részvételével. (Utóbbiak különösen fontos szereplők, pártválasztásuk alapvetően befolyásolja a rendszerek jövőjét.) S persze ne feledkezzünk meg a külső szereplőkről sem, így a nyugati világról sem. Jelen esetben a nyugati külpolitikák pálfordulására lenne szükség (nevezetesen, hogy felhagyunk a „stabilitás érdekében diktátorokat pénzelünk” politikával), valamint egyfajta Marshall segélyre, vagy integrációra, mint a második világháború után, avagy a dél-európai diktatúrák bukását követően.

5.) A nyersanyagárak, olajárak emelkednek. Ezeknek milyen következményei lehetnek? Mennyire várható, hogy a nyugati hatalmak közbelépnek? 

A stratégiai fontosságú Egyiptom (Szuezi-csatorna) és az olaj-exportáló Líbia nyomán most az olajkérdés került a középpontba (a véres líbiai hétvégét követően két dollárral emelkedett a kőolaj hordónkénti ára). De a Közel-Keleten mindig is így volt, mármint hogy az érzékeny és instabil környezet miatt az olajárak könnyedén mozog (lásd elég hozzá egy izraeli vagy iráni hadgyakorlat). Az olaj-termelő országokban kibontakozó zavargások mindazonáltal komoly következményekkel járhatnak, amit Líbia példája szemléltet. A líbiai olaj a világnak talán nem (mert csak 2 százalék a részesedése a világkereskedelemből, persze ha Szaúd-Arábia a maga 30 százalékával kiesik a sorból, akkor aztán komoly baj lesz, lévén a kínálat jelentősen csökkeni fog) életbevágóan fontos, de Európának mindenképpen az, Líbia olajának tetemes részét (közel 80 százalékát) Európába exportálja, különösen Olaszország van bajban, mivel importjának harmada Líbiából származik. Az olajárak folyamatos emelkedése várható. Egyrészt a forrongások okozta termeléskiesés, netán kaotikus (lásd líbiai) helyzet miatt, másrészt mert bár a kieső kínálatot rövidtávon ugyan pótolhatják más kőolaj-kitermelő országok (Oroszország, mint a legnagyobb kitermelő, biztosan jól fog járni!), de mivel a tárolókapacitás véges, így egyelőre úgy tűnik, hogy a jelenlegi keretek között hosszabb távon nem fokozható a kitermelés. A legrosszabbul pedig a fejlődő világ országai járnak majd, akik eddig is nehezen fizettek a drága olajért, ez után még nehezebb dolguk lesz. A világban csak „észak-dél” szembenállásként emlegetett centrum-periféria probléma még jobban elmélyülhet a jövőben. A nyugati hatalmak nem igen tudnak közbelépni, hacsak nem azt értjük alatta, hogy környezettudatos és megújuló energiára váltanak a mindennapokban, s megvalósítják az olaj utáni „korszakot”. Bahrein más szempontból lehet izgalmas: egyfelől itt állomásozik az ötödik amerikai flotta, másfelől (s talán ez az izgalmasabb) az iráni-szaúdi rivalizálás homlokterében, középpontjában fekszik. A térség országai több szempontból is biztonsági kockázatot rejtenek, éppen ezért kell az óvatos megközelítés. 

6.) Zavargások vannak a gazdag olajmonarchiákban os. Itt miért tüntetnek? Azt mondják a vallás játszik szerepet. Mi állhat még a háttérben?

Igen. Az események Észak-Afrikáról átterjedtek a Perzsa-öböl térségére is. Tiltakozások voltak már szinte mindegyik öbölmenti olajmonarchiában, valamint Irakban és Iránban is (Amúgy mellesleg érdemes megjegyezni, hogy az arab forrongások kirobbanása óta tiltakozások, tüntetések voltak a Dél-Afrikai Köztársaságban (megélhetési lázongások), a Vietnámi Szocialista Köztársaságban (politikai reformok), de még Pekingben is volt „jázminos” megmozdulás.) Hogy miért tüntetnek? Nagyjából ugyanazért. Mert bár az olajmonarchiák meggyőző képet sugallnak, árasztanak, de azért itt is akad szociális probléma bőven. Itt is sok a fiatal, s ők még talán jobban képzettek is, mint az észak-afrikai társaik, de sokan itt sem találnak a végzettségüknek megfelelő munkát (értsd műszaki diplomával nem tudnak elhelyezkedni, mert telített a piac, kevés a munkahely). A szabadságjogok pedig a modern külcsíny ellenére itt sem érvényesülnek. A politikai reformok követelése itt is szerepet játszik. A parlamentek pl. vagy nem léteznek, vagy kellőképpen megosztottak és gyengék ahhoz, hogy az uralkodói hatalmat ellensúlyozzák. A tüntetések célja e tekintetben az, hogy valamiféle alkotmányos monarchia szülessen meg, ahol a király hatalma valóban korlátozva van. S igen szerepet játszik a vallás is, mert Bahreinben a lakosság 70 százaléka síita, míg az uralkodó bin al-Khalifa család a kisebbségben lévő szunnita ághoz tartozik. A síiták több tekintetben el vannak nyomva, így például nem juthatnak vezető tisztségekhez, a jobban fizető állások előlük el vannak zárva, miként a lakhatási és szociális helyzetük is rosszabb. De nem gondolnám, hogy vallási, felekezeti kérdések, feszültségek állnának a tiltakozások hátterében, hanem inkább a megélhetési problémák, és az egyenlő képviselet vágya. (Irán befolyását sem szabad eltúlozni, amit bizonyít az is, hogy a teheráni vezetés nagyon óvatosan és körmönfontan fogalmaz az ügyet illetően. Ami nem is csoda, mert az adott esetben a visszájára is elsülhet.) Az észak-afrikai és perzsa-öbölmenti események összefüggnek, vagy ha úgy tetszik mind résztvevői a „dominónak”. Röviden: A problémák ugyanazok, az eseménysorok hasonlóak, a kimenetel kérdéses. (Hasonló jellegű eseménysorra volt már példa az 50-es években, amikor egyfajta nacionalista forradalmi hullám söpört végig a térségen: kezdődött Iránban, ahol Mohamed Moszadek miniszterelnök államosította az olajipart (1951), majd folytatódott az egyiptomi forradalommal (1952), az iraki monarchia bukásával (1958), s végül megkésve a líbiai forradalommal (1969). A mostani eseménysor a modern kommunikációs eszközök, s a globalizálódott világ eredményeként sokkalta gyorsabb.)

7.) Menekült-kérdés. Ennek milyen kimenetele lehet? Európában már most is rendkívüli gondokat okoz a bevándorlás-kérdés. 

Az afrikai migráció köztudottan már eddig is nagyon leterhelte a mediterrán országokat, Portugáliától Görögországig mindegyik állam küzd az illegális bevándorlással, akárcsak maga az egész Európai Unió. A líbiai eset még inkább középpontba állította ezt a társadalom- és biztonságpolitikai kihívást. Az erőszakos cselekmények miatt már most százezrek mozdultak meg, s vették az irányt a határ felé, hogy elhagyják az országot. A migráció így elsősorban a szomszédos Tunéziát és Egyiptomot terheli. A népmozgást látva szükséges lesz a humanitárius akció megszervezése a határállomásokon, valamint Líbia keleti felében. Minden bizonnyal a dél-európai államok igyekeznek majd megkettőzni a szigort és erőfeszítést, hogy megakadályozzák az illegális bevándorlást (Olaszország bejelentette többet szán költeni a védekezésre). A megélhetési migráció elleni harcot azonban nem a tengeren, vagy a kikötőkben kell megvívni, hanem a szárazföldön, az afrikai kontinensen. Komoly (emberi és anyagi) befektetésekre van szükség, hogy lehetséges legyen a megélhetés a fekete kontinensen is (lásd fair trade)! Érdemes továbbá megemlíteni, hogy feltehetőleg, ha rendeződik a helyzet Líbiában, úgy a menekültek nagy része vissza fog majd térni hazájába, ne feledjük hogy a demokratikus rendszerváltás milyen társadalmi visszaáramlást tud okozni. (S bár nem kellően illik ide a példa, de talán beszédes és meggyőző: a dél-szudáni függetlenségi referendumot követően a külföldre szakadt szudániak körében megkezdődött a hazautazások megszervezése, miként sokan szeretnék kivenni a részüket az ország újjáépítéséből, s hazatérni a szülőföldjükre.)

8.) Mi várható Líbiában? Kadhafi elűzhető? Lehetnek még véres események? Vagy lezárulni látszik a konfliktus?
 

A hetek óta tartó líbiai forrongások kimenetele nehezen jósolható meg, de Líbia 42 éve hivatalban lévő vezetője, Moamer el-Kadhafi egyre szorultabb helyzetben van: elvesztette az ország majdnem felét, ha nem egészét, a meghatározó törzsek támogatását, a hadsereg tábornokainak lojalitását, valamint diplomatáinak, minisztereinek hűségét, az olajmezők feletti kontrollt, s mint látjuk a hidegvérét is (lemészárolja a saját népét!). Egyedül a fizetett zsoldosaira hagyatkozhat, akik zömmel Fekete-Afrikából jönnek, Guineából például. Ők kérdezés nélkül ölnek, s mint látjuk teszik a dolgukat, hajtják végre a parancsokat. (Ne feledjük rettentő szegény és sanyarú sorsú zsoldosokról van szó!) Így alighanem elkerülhetetlen a további vérengzés, már csak azért sem mert Kadhafinak esze ágában sincs lemondani, vagy emigrálni. Nem is igen tehetné, mivel egyrészt nem tölt be semmilyen hivatalos tisztséget, így nemigen mondhat le semmiről sem (ő a forradalom vezére, az ezredes, az őrült kutya – hogy a reagani terminust használjuk), másrészt nincs olyan ország, amely befogadná (a vérengzést követően aligha nézné jó szemmel a nemzetközi közösség, ha valamely állam menedéket adna az ezredesnek). A hatalomhoz ragaszkodva, s kilépési, menekülési útvonalak nélkül úgy vélem, hogy Líbiában még folytatódni fog a vérontás. Már ez eddig több mint ezer halálos áldozatról van szó, a valóságos adatokat azonban nem lehet megbecsülni, igazi népirtás folyik a „tömegdemokráciában”. S noha a nemzetközi közösség lépett, szankciókat fogadott el Kadhafi családjával szemben, csatahajókat vezényelt a térségbe, s folyamatosan az erőszaktól való tartózkodásra és távozásra szólítja fel. De vajon lehet-e döntő hatása annak a döntésnek, amelyet az ezredes bő egy órán keresztül szapult az éves közgyűlésen két évvel ezelőtt? Kadhafit aligha fogják a dorgáló szavak és szankciók jobb belátásra téríteni. De vajon az erőpolitika, vagy az intervenció mennyire lehet sikeres. Az ún. „no-fly zone” (repüléstilalmi övezet) jó ötlet, amennyiben a civil célpontok katonai bombázását akarjuk megelőzni, de rossz annyiban, hogy Kadhafi kezére játszik, amennyiben hivatkozási pontot ad a vezérnek, hogy még meglévő táborát csatasorba szólítsa, s netán növelje még támogatói bázisát. A szárazföldi hadműveletek meg különösen kontra-produktívak lehetnek, főként, ha azt nézzük, hogy a líbiaiak többsége külföldi segítség nélkül, önállóan kívánja rendezni a dolgot (Bár vannak hangok, amelyek a beavatkozást sürgetik). Az ENSZ-hez hasonlóan kérdéses, hogy a másik két szervezet, az Arab Liga és az Afrikai Unió mit tud elérni, egyelőre úgy fest, hogy nem sokat. Előbbi ugyan kizárta az üléseiről Líbiát, de mivel Kadhafi ez eddig is fekete bárány volt nem igen várható komolyabb ráhatás (értsd eddig sem tudtak mit kezdeni vele a kiátkozásokon túl). Az Afrikai Unió esetében már nehezebb a helyzet, lévén, hogy az ezredes segédkezett a szervezet létrehozásában, s kőolajvagyona révén több afrikai államnak is fontos kereskedelmi partnere. Végezetül, vajon kettéválik-e Líbia? Nem gondolnám, ez a mozgolódás ugyanis nem arról szól, hogy a törzsek és az országrészek egymás ellen küzdenek (ez Kadhafi megosztó taktikájának volt a része, de úgy fest nem működik), a régi líbiai zászló lobogtatása egyértelműen mutatja, hogy a nacionalizmus sikeres volt, amennyiben egyben tartotta az országokat, s kiépítette a nemzeti identitásokat, ennek megfelelően, és a tiltakozások okát ismerve-látva nem valószínű az ország felbomlása.

2011: perzsa tavasz?

IRÁN NEM TUNÉZIA, S NEM IS EGYIPTOM!

Az észak-afrikai forrongások elérték a perzsa Iránt is, ám annak, hogy az Iszlám Köztársaság is a tunéziai és egyiptomi rendszerek sorsára jusson, kevés az esélye. [Mondom ezt a 2009-ben látottak, és az évek során olvasott szakirodalmak alapján.]

Az Iránban jelentkező társadalmi elégedetlenség nagyjából ugyanabból fakad, mint az észak-afrikai / arab országokban. Nevezetesen: a gazdaság rosszul teljesít, a mindennapi megélhetés igencsak nehéz, óriási a munkanélküliség (ami leginkább a fiatalokat érinti), valamint diszfunkcionális a politikai rendszer, illetve erősen korlátozott a szabadság. Iránban a lakosság közel kétharmadát kitevő 25 év alatti fiataloknak semmi emlékük nincs a forradalomról, ezzel szemben vannak igényeik és elvárásaik, amelyekről a rendszer igyekszik nem tudomást venni. Az idősebb korosztály pedig a forradalom évfordulóján visszaemlékezve jogosan teszi fel a kérdést, hogy „vajon mit is értünk el az elmúlt három évtizedben a forradalmi célkitűzésekből? [Nincs egyenlőség, sem elszámoltathatóság.]” Röviden: az iráni társadalmat mély frusztráció jellemzi.

Az iráni rezsim azonban nagy „túlélőnek” számít: túlélte az Irakkal vívott nyolcéves háborút, majd karizmatikus vezetőjének a halálát, s a rendszer legitimációs válságát, illetve az amerikai elszigetelő-szankcionáló politikát, valamint az időről-időre megjelenő társadalmi tiltakozásokat is. A 2009-es elnökválasztást követően kibontakozó forrongások leverését látva kétségünk sem lehet afelől, hogy a „ajatollahok” még mindig kézben tartják a gyeplőt. A forradalmi vezetés pedig akárcsak két évvel ezelőtt, most is az elnyomás és megfélemlítés eszközéhez nyúlva igyekszik rendet teremteni az utcákon és a fejekben. Egyiptommal és Tunéziával ellentétben az iráni reakció a tüntetéseket követően egyértelműen elutasító volt, a konzervatív képviselők a problémák beismerése helyett inkább éles kirohanást intéztek az ellenzék ellen. [Ami nem is csoda, hiszen értelmezésük szerint a megalkuvás a gyengeség jele lenne, ami elfogadhatatlan.]

Iránban kétségkívül széles a társadalmi elégedetlenség és ügyesen szerveződik az ellenzék is, aminek köszönhetően akár ismét folyamatossá válhatnak a teheráni utcai megmozdulások, és erőre kaphat a halottnak hitt „zöld mozgalom” is, de forradalmi változásokkal aligha számolhatunk. Nézzük csak sorjában az okokat, s az észak-afrikaitól eltérő iráni sajátosságokat.

Először is, egy autokratikus rezsim akkor bukik meg, amikor a fegyveres erők kihátrálnak a politikai vezetés mögül. Egyiptomban és Tunéziában egyaránt a hadsereg pártválasztása, vagy ha úgy tetszik a tűntetők melletti elköteleződése adott nyomatékot a társadalmi követeléseknek, döntötte el a tiltakozó események folyamát. Tunéziában a hadsereg korántsem számított a rendszer pillérének, éppen ezért meghatározó lehet a szerepe az átmenetben. Más a helyzet Egyiptomban, ahol a hadsereg a rezsim fő támasztékát, alapját jelentette. Így kérdéses, hogy vajon milyen szerepet játszhat majd a Mubarak utáni korszakban? Iránban bonyolultabb a helyzet, mivel a fegyveres erők két szárnyból állnak: a reguláris hadseregből és Forradalmi Gárdából (illetve az ez utóbbi alá tartozó paramilitáris csoportokból, pl. Baszídzs milícia). A gárdát éppen azzal a céllal hozták létre a forradalmat követően, egyben a sah hibáiból tanulva, hogy önálló katonai támasztékot nyújtson az iszlám köztársaság rendszerének. S valóban, a rezsim 2009-ben is a Forradalmi Gárdának köszönhetően tudott úrrá lenni a zavargásokon. Megjegyzendő, hogy a gárda ma már nem csak katonai, gazdasági, hanem politikai hatalommal is bír. (Saját haderőnemei vannak, olajmezőket birtokol, parlamenti képviselettel rendelkezik.) Az iráni politikai rendszer erősen militarizálódott az elmúlt esztendőkben. S bár a hatalmas behemót (a Gárda) nem alkot monolit egységet, de mindenképpen stabil támaszát adja a rendszernek. 

Másodszor, az iszlám köztársasági rendszer nem olyan egyszemélyi diktatúra, mint amilyen Ben Ali Tunéziája, vagy Mubarak Egyiptomja volt, hanem egy sokközpontú, sokszereplős, elnyomó rendszer. Az iráni hatalmi felépítménynek több erőközpontja van, éppen ezért a rezsim fennmaradásában többen is érdekeltek. A döntéshozatal valójában több intézmény és szereplő részvételével zajlik, s ezáltal képes kezelni az alulról jelentkező problémákat. Ráadásul a forradalmi vezetés a rezsim fennmaradása érdekében kész félretenni nézeteltéréseit, személyi rivalizálásait, és zárni a sorait a kihívásokkal szemben. 2009-ben ugyanakkor láthatóvá vált, hogy komoly törésvonalak vannak magán a forradalmi eliten belül is („reformforradalmisták” vs. „neokonzervatívok”). [Akárcsak akkor, most is az iszlám köztársaság két legbefolyásosabb embere és patrónusai „meccselnek” egymással: a legfőbb vezető (Ali Khamenei) és a leggazdagabb iráni, a kétszeres ex-elnök (Hásemi Rafszandzsáni).] Mint ahogyan az is egyértelművé vált, hogy a forradalmi eliten belül elkülönült egy szűkebb „csapat”, amely igyekszik kisajátítani a hatalmi pozíciókat, és visszaterelni az országot a forradalmi sínre. [A 2009-es elnökválasztás azért sikerült olyan hangosra, mert olyan befolyásos régi „forradalmárokat” igyekeztek kiszorítani a hatalom belső köreiből, mint az említett Hásemi Rafszandzsáni.] A zavargások legfőbb nyertese azonban a Forradalmi Gárda volt, amely így még inkább kiterjeszthette a befolyását. [Egyesek már arról cikkeznek, hogy a „farok csóválja a kutyát”, vagyis a Forradalmi Gárda irányít, s nem a „Rahbar” (Legfőbb Vezető).] Ugyanakkor a „bazár” (kereskedők), amely tradicionálisan az egyházhoz kötődik, fenntartásokkal kezeli a modern középosztályi életvitelt, egyre inkább szembekerül a Forradalmi Gárda monopolisztikus gazdasági térnyerésével. [A két évvel ezelőtti események „sikertelenségében” az erőszakos elnyomás mellett többek között az is szerepet játszott, hogy a befolyásos középosztály nem szólalt meg, s nem került sor sztrájkokra sem.] 

Harmadszor, az iráni vezetésnek, a Khamenei-Ahmadinezsád párosnak van valós népi támogatottsága, amit a kormány mellett tömegével felsorakozó aktivisták, illetve az elnökválasztási kampányzárón elájuló rajongók mind-mind egyértelműen szemléltetnek. (Egyes becslések szerint a két évvel ezelőtti elnökválasztáson a „valóságosan” Ahmadinezsád-ra adott voksok száma közel 30 százalékot tett ki.) Mindez nem is csoda, hiszen a populista politika igencsak sikeres a szegényebb rétegek körében. A lakosság közel harmada él a szegénységi küszöb alatt. Így az egyszeri támogatások és olcsó hitelek rendszere stabil támogatói bázist eredményez. Ez azonban csak a történet egyik fele. A „Doktor” népszerűségében és támogatottságában szerepet játszanak az elnöksége alatt elért külpolitikai és tudományos sikerek is. Sokak szemében éppen ezért az iráni elnök igazi szuperhősnek számít. Irán az elmúlt években a térségbeli folyamatoknak köszönhetően regionális „szuperhatalommá” avanzsált, mindeközben kimagasló eredményeket ért el az űrkutatás, vagy az atomenergia-kutatás terén. A nemzeti érdekek képviselete, a meg nem alkuvás, a nukleáris kutatások elidegeníthetetlen jogként való aposztrofálása pedig különösen tetszetős a nacionalista perzsa füleknek. (Nem is említve az országban végrehajtott beruházásokat és fejlesztéseket, amelyekre az olajdollárokból futotta az elmúlt években. Csak egy példa, a forradalom sugárútján ma már hipermodern alacsonypadlós buszok közlekednek, és rohamléptékben bővítik a fővárosi metró-hálózatot.) 

Negyedszer, az iráni társadalom körében széleskörű az elégedetlenség, amit a tiltás ellenére, életüket kockáztatva utcára vonuló tüntetők tízezrei egyértelműen bizonyítanak. Az ellenzék két éve alakult platformja, a „zöld mozgalom” a folyamatos elnyomás, zaklatás és ellenőrzés ellenére is erősnek és szervezettnek tűnik, mint ahogyan a reformpárti vezérek, Mir Hosszein Múszavi és Mehdi Karrubi is hajthatatlannak látszanak. Csakhogy a felszín alatt itt is számos ellentét húzódik. Ellentétben a tunéziai és egyiptomi forrongásokkal (Tunéziában és Egyiptomban az elnökök távozását követelték a tüntetők), Iránban a tiltakozóknak és vezetőiknek nincsen közös célkitűzése, vagy ha van is, akkor az igen képlékeny és többértelmű. Így például kérdéses, hogy a „hol a szavazatom?” kampány alatt mit is értünk? Mérsékelt reformokat, vagy gyökeres változást? Amíg az idősebb generációk úgy gondolják, hogy a fennálló iszlám köztársasági keretek között szükségesek és lehetségesek még a reformok, addig a fiatalabbak radikális változást, „iszlám helyett köztársaságot” akarnak. Az ellenzék, akárcsak maga az ország, igencsak heterogén, ami pedig mindenképpen akadálya lehet a sikeres fordulatnak, de még inkább a sikeres folytatásnak. 

Az iráni vezetés számára az erő alkalmazása eddig mindig jól bevált eszköz volt, kérdés, hogy az eddig használt erőszakos oltóanyag vajon elég lesz-e most is? [A reformpárti elnök-jelöltek, még inkább Mohammad Khatemi ex-elnök felelősségre vonása minden bizonnyal csak olaj lenne a tűzre.] Kérdés az is, hogy vajon a társadalmi-politikai erőközpontok között kiéleződik-e az ellentét, felerősödnek-e a frakcióharcok? Az iszlám köztársaság gazdasági (Vallási Alapítványok), politikai (Őrök Tanácsa), valamint katonai (Forradalmi Gárda) intézményesítettségét – s a 2009-es eseménysorozatot – látva, aligha gondolnám, hogy Iránban megérett az idő a radikális változásra. Az idő és a demográfia lassan őrlő kerekei azonban előbb-utóbb oda fognak vezetni, hogy a forradalmi vezérkar már nem hagyhatja majd figyelmen kívül a társadalom részéről jelentkező igényeket és törekvéseket.

Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Következmények

Új korszak a Közel-Keleten: Demokratizálódás és függetlenedés?

A Közel-Keleten a XX. században alapvetően két értékorientáció határozta meg a politikai fejlődést: a nacionalizmus és az iszlám fundamentalizmus. Lényegében ugyanarra keresték a választ, hogy miként lehetséges a felzárkózás, a modernizálódás. A nacionalizmus (a szocializmussal eltérő mértékben vegyítve) a nemzetállami keretek megteremtésében, az erősen etatista gazdaság kiépítésében, valamint a pánarab összefogásban jelölte meg a kivezető utat, az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, mint ami a sajátot jelképezte, s ami az élet minden területét szabályozva a politikai kérdésekre is választ kínált. A két ideológiai eszmeáramlat két forradalomban teljesedett ki: az arab nacionalizmus Egyiptomban a Szabad Tisztek 1952-es forradalmában, majd Gamal Abdel Nasszer országlásában manifesztálódott; Iránban pedig 1979-ben a Ruhollah Khomeini ajatollah által győzelemre vitt forradalommal a politikai iszlám (igaz annak radikális, a hagyományos síita kvietista gondolkodással szembenálló irányzata) realizálódott.

Az arab és iszlám világot mobilizáló klasszikus ideológiák azonban mára már kiüresedtek, mivel nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például elmulasztották megteremteni az igazságos és egyenlő társadalmat, illetve biztosítani a néprészvételt a döntések meghozatalában, vagy éppenséggel visszaszerezni az egykoron elveszített nemzetközi vezető szerepet – politikai, gazdasági és tudományos értelemben egyaránt. Az észak-afrikai és közel-keleti országokban kibontakozó polgári forradalmak így akár egyfajta paradigmaváltást is eredményezhetnek, mivel általuk új értékorientáció születhet: az „arab demokratizmus”. De ne legyenek illúzióink! A közel-keleti demokratizálódás korántsem megy majd olyan gyorsan, mint amilyen sebesen az egyiptomi és tunéziai elnökök távoztak posztjaikról. A demokrácia felé vezető ösvényen ugyanis számos gazdasági, társadalmi, kulturális akadállyal kell szembenézni, amelyeknek a leküzdése nem lesz könnyű.

A demokrácia az arab fejekben igencsak képlékeny fogalom, sokaknak kétségkívül egyet jelent a szabad voksolással, a szabadságjogok gyakorlásával, sokak számára azonban leginkább a gazdasági kérdésekkel, s a pénztárca vastagságával függ össze. Éppen ezért talán Egyiptomban nem is az a lényeges kérdés, hogy ki lesz az új elnök, vagy, hogy mely pártok jutnak majd hatalomra, hanem hogy hogyan s miként lehet az égető szociális problémákat minél hamarabb orvosolni? A gazdasági és demográfiai mutatókat szemlélve nem várhatunk csodát egyik napról a másikra. A hivatali korrupció felszámolása és a munkahely-teremtés nem lesz egyszerű feladat semelyik országban sem. Irakban nyolc esztendővel Szaddám Huszein bukása után úgy fest nem sok minden változott, az állami korrupció még mindig óriási pénzeket emészt fel, miközben az átlag irakiak asztalára továbbra sem jut sokkal több az olajdollárokból – mindezt egyértelműen jelezték a pénteki bagdadi tüntetések is.

A demokratizálódás sikerét illetően azonban nem csak a gazdaság számít, mint tudjuk, hanem a demokratikus politikai kultúra és a társadalmi középosztály megléte vagy hiánya is. Az arab országokban a demokratikus időszakok ez eddig mindig csak rövid közjátékok voltak. Komolyabb tapasztalattal ezen a téren egyik arab állam, vagy társadalom sem rendelkezik. A középrétegek megerősödése helyett inkább a társadalmi szakadék mélyülése jellemzi a régiót. A civil szerveződések ugyan jól vizsgáznak a mostani forrongásokban, de kérdéses, hogy lesz-e olyan intézmény, amely az általuk megfogalmazott pluralizmust képes becsatornázni, s kellően jól menedzselni a jövőben? A diktatórikus hatalomgyakorlás és a törzsi berendezkedés eredményeként nincsenek országosan szervett, társadalomba ágyazott politikai pártok. A parlamenteknek pedig vagy gyengék a jogköreik, vagy kellőképpen megosztottak ahhoz, hogy ellensúlyt képezhessenek a központi autoritással szemben, netán hogy közös nevezőre jussanak az elemi kérdésekben. [Széljegyzetben megemlíthető, hogy a konszenzusos rendszer nem csak Irakban eredményez kormányzati válságot, hanem Belgiumban is…]

A közel-keleti autoriter berendezkedések fennmaradása leginkább a fegyveres erők robosztusságának, intézményesítettségének, az olaj-dollárokból való finanszírozhatóságnak, illetve a patrimoniális társadalmi rendszernek, a gyenge civil szférának, a társadalmi és gazdasági ellen-elitek hiányának, valamint a külső támogatásnak köszönhető. Ne feledjük, az arab rezsimek többségét a stabilitásra és az olajellátásra való hivatkozással a hidegháború után is támogatták, támogatják a nagyhatalmak. Az események kifutásában éppen ezért a Nyugatnak is döntő szerepe lesz, amennyiben felismeri a történelmi pillanatot. A helyzet azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Az arab demokratikus forradalmak nem a legkedvezőbb környezetben és időben robbantak ki. A nyugati világ jelenleg inkább hajlik realizmusra a külpolitikájában, mintsem hogy ideákat kergessen, s a stabilitást kockáztassa. (Arról nem is szólva, hogy George W. Bush elnökségének eredményeként mennyire lejáratódott az ún. „szabadság hadművelet”.)

Csakhogy az arab világban zajló események nem maradnak házon belül, következményeik az ország-határokon és közel-keleti régión túlmutatnak. Gondoljunk csak a líbiai forrongások okozta migrációs és olaj-biztonsági problémákra, vagy még inkább arra, hogy milyen politikai-hatalmi átrendeződések lesznek a térségben. Egyfelől a forrongások és átmenetek okozta hatalmi űrt több szereplő is igyekszik kihasználni. Irán legfőbb vezetője, Ali Khamenei az egyiptomi forradalom kapcsán iráni mintájú „iszlám ébredésről” beszélt, a szíriai elnök, Basar el-Asszad ezzel szemben országának Amerika-ellenes „álláspontját” látta tükröződni a kairói eseményekben. De talán közelebb jár a valósághoz a török kormányfő, Recep Tayyip Erdogan, aki bejelentette országa kész az új, demokratikus Közel-Kelet „vezetésére”. (Más a helyzet Bahreinben, ahol a síita-szunnita köntösbe burkolt iráni-szaúdi rivalizálás köszön vissza.) Másfelől, az arab világ szívét és központját jelképező Egyiptomban történő változások minden bizonnyal hatást fognak gyakorolni a régió valamennyi országára. (Ne feledjük, anno Egyiptomból indult útjára mindkét értékorientáció!)

Nemzetközi fronton éppen ezért talán nem is az a kérdés, hogy vajon az új Egyiptom felmondja az Izraellel kötött béke-megállapodást, hanem hogy kikerül-e az amerikai befolyási zónából, vagyis visszatér-e a semlegességhez, s ezzel egyfajta „felszabadulást” hoz az arab világba? Mindez az Egyesült Államok regionális hegemóniájának a végét jelentené – aminek tükrében a washingtoni óvatosság teljes mértékben érthető. Az új Közel-Keleten, az Egyesült Államoknak és Európának fel kell készülnie arra, hogy az eddig megszokott egy csatorna helyett, többre kell majd figyelnie, s korántsem lesz egyszerű az eltérő érdekek összehangolása. Az arab politikai felvilágosodás a külpolitikai színtéren egyfajta függetlenedést, nemzeti önrendelkezést fog eredményezni. S ki tudja talán az események hatására megváltozik a nyugati világ Közel-Kelet-politikája is, és a diktátorok támogatása helyett új szövetségesek után néznek. A realizmustól pedig talán nem is olyan távoli a kijelentés, hogy: „a demokráciák nem háborúznak egymással”.