A Hamasz nélkül nem megy...

AZ ISZLAMISTÁK SZEREPE A BÉKEFOLYAMATBAN?

Az elmúlt hónapok gázai eseményei, Izrael állam sikertelen megtorló hadjárata, illetve a palesztinok egyiptomi határáttörése mind-mind alátámasztják, hogy az iszlamisták meghatározó csoportjának, a Hamasznak a kirekesztése az izraeli-palesztin békefolyamat bármilyen formájából csak korlátozott megoldást eredményezhet, és hosszútávon akár alááshatja Izrael állam biztonságát is. Ha tetszik, ha nem, az iszlám ellenállási mozgalom jelen van, és még mindig vonzó alternatívát jelent a menekülttáborokban élő nincstelen palesztinok százezreinek. Nem véletlen, hogy az izraeli társadalom nagy része (64 százalék) is a párbeszéd mellett teszi le a voksát. De vajon lesz-e majd aki tárgyalásba bocsátkozik a „terroristákkal”?

A gázai övezet kivéreztetésére irányuló izraeli stratégia jó ötletnek tűnt, a gyakorlatban azonban a visszájára fordult. A Hamasz elszigetelésére, illetve népszerűségének csökkentésére tett kísérletek mind csődöt mondtak. Amíg a gázai-övezettel szemben alkalmazott blokád a fegyveresek egyiptomi határáttöréséhez vezetett, addig az izraeli katonai beavatkozásra valódi rakétaesővel válaszolt az iszlamista szervezet. Mindeközben az izraeli vezetés nem tudott életképes alternatívát felmutatni a nyugati parton, ahol az ellenőrző pontok továbbra is komoly akadályt képeznek a mindennapi életben. Amíg Mahmúd Abbasz megítélése tovább romlott a palesztinok körében, addig a Hamasz az emberek megmentőjeként tetszeleghetett, s megőrizhette befolyását a gázai területeken.

Az izraeli-palesztin megállapodás jelenleg kivitelezhetetlennek tűnik. Egyrészt, mert palesztin részről nincsen olyan politikai erő, amellyel érdemlegesen tárgyalni lehetne, valamint mert a Mahmúd Abbasz vezette palesztin hatóság nem tudja sikeresen felszámolni a radikális csoportokat, ami izraeli részről előfeltételét képezné mindenféle jövendőbeli megállapodásnak. Másrészt, mert az izraeli politikai vezetés is megosztott a békefolyamat mikéntjét illetően, és nem tudja elejét venni a zsidó települések palesztin területekre történő kiterjesztésének, valamint megvalósítani az ellenőrző pontok számának a csökkentését, amelyek palesztin részről jelentenek tárgyalási kiindulópontot. Úgy tűnik, hogy a felek közötti bizalmatlanság és erőtlenség együttesen lehetetleníti el az érdemleges lépések megszületését.

A szaúdi béketervezet ugyan továbbra is napirenden van, de realizálódása a fentebb említett okok miatt nem lehetséges. Mint ahogyan az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy nemzetközi békefenntartó erők települjenek a palesztin területekre, mivel a kéksisakosok jelenlétét a Hamasz teljes egészében ellenzi, de a kérdést illetően az arab világ és maga az izraeli politika sem egységes. A kettős állam koncepció veszélybe kerülése, nevezetesen hogy a palesztin területek esetlegesen a szomszédos államok fennhatósága alá tartozzanak, pedig mind Egyiptomban, mind Jordániában megkongatták a vészharangot. A gazdasági megterhelés mellett Kairóban a radikális iszlamisták térnyerésétől tartanak, míg Ammanban a társadalmi arányok és a nemzeti identitás megváltozásától rettegnek.

Mi légyen akkor a megszállt területekkel, pontosabban Gázával? Lényegében két opció lehetséges, amelyek közül azonban egyik sem tökéletes. Lehet egyfelől totális háborút vívni az iszlamistákkal szemben, vagy pediglen másfelől közvetve vagy közvetlenül leülni tárgyalni a Hamasszal. Mind a kettő megakadályozhatja, vagy éppenséggel elősegítheti a békét. A házról-házra vívandó háború ugyan előbb-utóbb izraeli győzelemmel végződne, de túlságosan magas lenne a polgári áldozatok száma, a konfliktus adott esetben pedig akár eszkalálódhat is. S vajon mit nyerne Izrael állam az által, ha majd másfélmillió palesztin kerülne ismételten a közvetlen irányítása alá, akik közül ráadásul sokan ellenségesek a zsidó állammal szemben. A Hamasz népszerűsége minden bizonnyal növekedne.

A tárgyalás ugyan nehezen kivitelezhető, mert mind Izrael, mind a nyugati világ egésze elutasítja a terroristákkal való egyezkedést, de a nyílt vagy titkos megállapodás eredményekkel kecsegtethet. A Hamasz ugyanis nem egységes, és a mérsékeltebb szárny a társadalmi nyomást szem előtt tartva akár hajlandó elfogadni a két-állam koncepciót, még inkább, ha azt egy palesztin népszavazás mondja ki. Amennyiben a Hamasz vezetése úgy érzi, hogy elfogadják valós politikai szereplőként, akkor minden bizonnyal nagyobb hangsúly helyeződik majd az ellenállással szemben a kormányzási feladatokra. A megbeszéléseknek azonban számos hátulütője is van, így például az tovább gyengítheti az amúgy sem erős Mahmúd Abbasz pozícióját, a Hamasz politikai és biztonsági hatalma pedig erősödhet Gázában.

A palesztin területeken tavaly nyár óta kettős kormányzás folyik, ennek megfelelően ésszerűtlen, ha az izraeli vezetés és a nyugati világ kizárólag csak a Palesztin Hatósággal hajlandó tárgyalni. Gázában a Hamasz az úr, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A gázai övezet biztonsági helyzetének alakulása pedig mindenképpen hatással van a békefolyamatra. Izrael ugyan nem nyerheti meg a gázai háborút, de ugyanakkor nem is veszítheti el a gázai béke lehetőségét sem. A Hamasz pedig nem engedheti meg, hogy politikailag elszakadjon Ciszjordániától, vagy hogy elveszítse gazdasági kapcsolatait Izraellel. A megállapodásnak tehát mindkét oldalon megvan a racionalitása. Kérdéses azonban, hogy lesz-e sikeres tárgyalás a felek között?

Melakka: Malajziai történelmi fővárosa

TÖRTÉNELMI JELENTŐSÉG, KULTURÁLIS VARÁZS ÉS MULTIKULTI TÁRSADALOM

Melakka a maláj szultánság egykori fővárosa mára már elvesztette ugyan befolyását a hipermodern Kuala Lumpurral szemben, de történelmi jelentőségének, kulturális varázsának, valamint etnikai-felekezeti mozaikjának köszönhetően mégis olyan hely, amelyet malajziai utazásaink alkalmával semmi esetre sem hagyhatunk ki.

A Melakka-szorosban fekvő városka, amely a világ talán egyik legrégebbi nemzetközi kikötője, a távol-keleti fűszerkereskedelem központjaként hamar áldozatul esett az európai hódításoknak. Előbb a portugálok érkeztek meg, majd a hollandok vették át az irányítást, végül hosszútávon a britek rendezkedtek be. Az eltérő gyarmati uralmak mind-mind rajtahagyták a kézjegyüket a városképeken. Így például a „Porta de Santiago” nevű erőd, valamint a Tengerészeti Múzeumban kiállított karavel a portugál időket idézi, mint ahogyan az a negyed is, ahol a monda szerint azok a portugálok élnek, akik 400 évvel ezelőtt lekésték a hazafelé tartó hajót. A belváros vöröses színű épületei, többek között a „Studthuys”, ami a mindenkori kormányzó lakhelye volt, a holland uralmat szimbolizálják. De akad itt szélmalom is a közelben. A brit befolyást pediglen egy újabb erőd és számtalan koloniális épület jelzi.

Melakka azonban már a gyarmati időket megelőzően is fontos kereskedelmi csomópont volt, erről tanúskodik a Szultáni Palotában kiállított korhű tárlat, amely az egykori főváros történelmébe nyújt betekintést. Ekkoriban kínai, indiai és arab kereskedők tették folyamatosan tiszteletüket a Melakkában, ahol a kereskedelem felvirágoztatása mellett igyekeztek kultúrájukat és vallásukat is elterjeszteni. Mindennek eredményeként az iszlám, a hinduizmus, és a keleti filozófiák (buddhizmus, taoizmus és konfucianizmus) különleges egyvelege jött létre. A gyarmatosítás következtében pedig a katolicizmus és a protestantizmus is számos relikviával rendelkezik a városban. A felekezeti sokszínűséggel így úton-útfélen találkozhatunk, miként az utcasarkokon mecsetek, imahelyek és templomok váltogatják egymást. Az együttélés kulcsa pediglen még mindig a toleranciában és a harmóniában keresendő.

A multikulturalizmus igazi példaképe ez a városka, ahol a különböző nációk békességben megférnek egymás mellett, és ahol az eltérő népek és kultúrák mind-mind megőrizték tradícióikat és szokásaikat, fesztiváljaikat és táncaikat, valamint épületeiket és életmódjukat. Így például az iszlám dominanciája mellett a keresztény és kínai újévet is komoly ünneplés és felhajtás övezi. A melakkai multikultihoz ráadásul páratlan gasztronómiai élvezetek is párosulnak. A maláj, a kínai, az indiai és az arab konyha egyaránt megtalálható a városban, és mindegyiknek sajátos íz világa van, mint ahogyan a különböző negyedeknek is megvannak a sajátosságaik. A régiségeiről elhíresült „Jonker Street”-en pedig a szerencsehozó talizmánoktól kezdve, a Thaiföldről átcsempészett jáde kőből készült Buddha fejeken át, a Mao elvtárs képével díszített ébresztőóráig szinte minden megkapható, csak bírjuk pénztárcával.

Melakka történelmi városrészének megismerésére két kényelmes lehetőség is kínálkozik. Egyfelől hajóba szállhatunk, és a várost átszelő kanálison tehetünk körutazást, másfelől pedig választhatjuk a virágokkal és jelvényekkel felcicomázott, zenei aláfestést is kínáló biciklis taxikat, amelyekkel Malajzián belül csak itt találkozhatunk. A kulturális és történelmi kalandozás mellett a város remek szórakozási lehetőségekkel is szolgál. Így ha netán énekelni támad kedvünk, csak nyugodtan kapjuk el a mikrofont az egyik karaoke bárban, ahol az élet általában hajnalig meg sem áll. Vagy ha pediglen táncolni szeretnénk, akkor beugorhatunk a nyílt táncórák egyikére, s ezután a kínai lampionos kisszínpadon, az utca közepén tvisztelhetünk a helyi nénikkel, meg bácsikkal. Egyszóval Malajzia történelmi fővárosa annyi látványosságot és élményt nyújt, hogy mindenképpen érdemes felkeresni.

HASZNOS INFORMÁCIÓ

Budapestről egyszeri átszállással az Egypt Air menetrendszerinti járatával lehet eljutni Kuala Lumpurba (165 ezer forintért). Melakkába legegyszerűbb busszal utazni, amelyek naponta többször is indulnak a kuala lumpuri buszterminálról (500-600 forintért). A város központjában több kényelmes és jól felszerelt szálloda, illetve hostel közül választhatunk, pénztárcánk vastagságának megfelelően. A kanálison történő városnéző hajókázásért 500 forintot kell fizetnünk, míg a biciklis taxis városnézés ára leginkább alkudozási képességeinktől függ, emellett párszáz forintért kerékpárt is bérelhetünk, amellyel a belváros könnyedén bebarangolható.

Válságban az izraeli politikai rendszer?

„POLITIKAI REFORMOK A BÉKE ÉRDEKÉBEN”

Izrael az államalapítás hatvanéves évfordulójára készülődik, a jeles esemény árnyékában azonban a zsidó államnak számos külső és belső problémával kell szembenéznie. A megoldatlan izraeli-palesztin konfliktus, a folyamatos biztonsági fenyegetettség, a társadalmon belül kiéleződő törésvonalak, a cionizmus gondolatának megváltozása, az Izraelben élő arab lakosság integrációjának sikertelensége, illetve a politikai rendszer szisztematikus hibája mind-mind szerepet játszik abban, hogy Izrael állam igencsak bizonytalan jövő elé néz.

Az államalapítók hatvan évvel ezelőtt a nemzetközi trendet követve egy tisztán arányos politikai rendszert építettek ki, amelynek következtében egyfelől az izraeli társadalom valamennyi csoportja saját politikai képviseletet épített ki magának, másfelől azonban mindez ingatag többpárti koalíciós kormányzásokhoz is vezetett. Amíg más demokráciákban a kormányzaton belüli „lázadás” igencsak ritka eseménynek számít, addig Izraelben ez szinte hétköznapinak tekinthető. A miniszterek erős pozícióban vannak, a politikusok pedig kevésbé a választóknak, mint inkább saját pártjuknak felelősek. Mindennek következtében igencsak nehéz a hosszú távú és a mindenki számára kedvező döntések meghozatala.

A knesszetben, az izraeli törvényhozásban jelenleg is 12 párt foglal helyet, amelyek közül kettő is a koalíció felrúgásával fenyegetődzik, amennyiben tovább folytatódik az „érdekeikkel ellentétes” békepolitika. Egyfelől az ortodox Shasz párt, amely ellenzi a ciszjordániai telepek felszámolását, másfelől pedig a védelmi miniszterként tevékenykedő munkapárti Ehud Barak, aki miniszterelnöki ambíciói miatt utasítja el a béketárgyalások folytatását. A kicsiny társadalmi csoport ellenállása és a személyes politikai becsvágy miatt ezért aligha képzelhető el, hogy komolyabb előrelépésre kerül sor a békefolyamat tekintetében. Mindehhez persze hozzájárul a diszfunkcionális palesztin rendszer is, ahol nincsen olyan autoritás, amellyel sikeres tárgyalásokat lehetne folytatni.

A szisztematikus válságból való kilábalás érdekében többen a politikai rendszer gyökeres reformjáról, egy olyan berendezkedésről beszélnek, amely csökkenti a különleges társadalmi érdekcsoportok politikai hatalmát, miközben megőrzi a kisebbségek képviseletét, és egyben lehetővé teszi a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszabb távú politikai döntések megszületését is. A politikai viták az elnöki és a félelnöki rendszer lehetséges előnyei mellett többek között a törvényhozás kibővítéséről, az egyéni választókerületek felállításáról, a többségi választási rendszer bevezetéséről, a kis pártok parlamentbe való jutásának korlátozásáról, valamint a választáson győztes legnagyobb párt kormányalakítási megbízatásáról folynak.

A politikai reformokra azonban mindenképpen szükség van. Egyrészt a sorozatos belpolitikai válságok elkerülése érdekében, másrészt pedig, hogy a békefolyamatot ne akadályozzák meg olyan társadalmi csoportok, amelyek az arányos rendszernek köszönhetően kisajátíthatják a politikai döntéshozatalt. Mindez a jelen helyzetben, amikor úgy tűnik, hogy a közel-keleti békefolyamat kátyúba ragadt, nem sok sikerrel kecsegtet, ha azonban az izraeli vezetésnek mégis sikerül a telepes kérdést koalíciós válság nélkül megoldani, úgy az, kedvező kiindulópont lehet a közel-keleti konfliktus rendezésében.

A bászrai "forduló" győztese: az Iráni Iszlám Köztársaság

MERRE TOVÁBB AZ AMERIKAI-IRÁNI RELÁCIÓBAN?

A dél-iraki síita összecsapásokat követően minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, hogy a szomszédos Iránnak mekkora befolyása van az iraki fejleményekre. Az arab ország képviselői a „terroristaként” számon tartott Iszlám Köztársaság felé fordultak, hogy a teheráni vezetés húzza ki a Nuri al-Maliki vezette kormányzatot és a megszálló amerikai csapatokat a „bászrai slamasztikából”. Mindez pedig talán a jövőre esedékes washingtoni őrségváltást megelőzően már szükségessé teheti az amerikai Irán-politika felülvizsgálatát.

Irán mindenkinél jobban tudja, hogy a síita táboron belüli rivalizálás túlontúl mélyen gyökeredzik ahhoz, hogy csak úgy, egy egyszerű megállapodással rendezni lehessen. A közvetítés felvállalása ezért kevésbé a síita egység megteremtésére irányul, mint inkább Teherán imázsának az építését szolgálja. A bászrai harcok békés lezárásában való részvétellel ugyanis megfordulni látszanak az eddigi szerepek. Az Egyesült Államok felvállalta és részt is vett a konfliktusban, míg Irán a megegyezés révén igyekezett megakadályozni a fegyveres erőszak eszkalálódását. (A teheráni nyilatkozatok pedig különösen érdekesek, mivelhogy általuk első ízben került sor a bagdadi „zöld zóna” elleni rakétatámadások nyilvános elítélésére, ezzel együtt pedig a síita radikálisokkal szembeni hadjárat támogatását is kifejezésre juttatták.)

A dél-iraki fejlemények ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy Irán számára egyértelműen a biztonsági megfontolások élveznek elsőbbséget a politikai és vallási eszmékkel és kötődésekkel szemben. A harcok kiéleződése ugyanis éppen a megszálló erők további jelenlétét indokolná, mindemellett a csapatkivonás napirendről való lekerülését is eredményezné. Teherán pedig éppen ezt kívánja minden igyekezetével megakadályozni, hiszen az amerikai katonai gyűrű ölelésében még mindig úgy gondolja, hogy a fegyverek az Iszlám Köztársaság ellen irányulnak.

Washington jelenleg már nem az al-Kaidát, hanem az Iránt tekinti a legnagyobb fenyegetésnek Irak stabilitására nézve. A háború Iránnal azonban rossz ötlet, és hogy ezt magán Irakon keresztül vívják meg, talán még rosszabb elképzelés. Az arab országban Szaddám Huszein hatalmának megdöntését követően Irán minden szinten befolyásos kapcsolatrendszert épített ki, amelyet sem megkerülni, sem pedig felszámolni nem lehet, a rendteremtést viszont megkönnyítheti. Amennyiben az Egyesült Államok el kívánja kerülni a totális káoszt Irakban, úgy előbb-utóbb le kell ülnie tárgyalni Iránnal.

Síita testvérháború!?

MUKTADA ASZ-SZADR VS. NURI AL-MALIKI

Öt esztendővel az iraki intervenciót követően Washington igyekszik az elért sikerekről beszélni. Sok tekintetben valóban van előrelépés, a bagdadi csapaterősítés, az egyes szunnita vezetők megnyerése, valamint a tavaly augusztusban a síita erők között megköttetett tűzszünet mind-mind a győzelem irányába mutatott. Az elmúlt héten a síiták körében kibontakozó konfliktus azonban mégiscsak a helyzet bizonytalanságát látszik alátámasztani. Az Egyesült Államoknak pedig a stabilitás helyett egy véres konfliktussal kellett szembesülnie.

A síita táboron belüli megosztottság már az elmúlt években is többször felszínre került, de a jelenlegi konfliktus sok tekintetben új jellemzőkkel bír. Ezúttal a síita milíciák nem az amerikai csapatokkal, hanem az iraki fegyveres erőkkel csaptak össze, Nuri al-Maliki miniszterelnök pedig első ízben lépett fel keményen a síita lázadókkal szemben. A kormányzat által kezdeményezett akció sikeres próbája volt az iraki rendfenntartó erők megbízhatóságának, de a katonai alakulatok komoly ellenállásba ütköztek, amelyet az országszerte jelentkező összecsapások is jeleztek.

Muktada asz-Szadr felhívására ugyan befejeződtek az utcai harcok, a síita táboron belüli versengés azonban továbbra sem szűnt meg. A felek közötti csatározás valójában nem másról szól, minthogy ki irányítsa a dél-iraki régiót, amely nemcsak hogy olajban gazdag és kijárást biztosít a Perzsa-öbölhöz, de egyben a legfőbb vallási kegyhelyeket is magában foglalja. Az októberben esedékes tartományi választásokat megelőzően nem mindegy, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok, és hogy melyik politikai erő kerül majd túlsúlyba a hatalmi felépítményben, ezáltal rendelkezve számos forrás felett. (Al-Maliki és asz-Szadr rivalizálásából akár nevető harmadikként az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa kerülhet ki győztesen.)

A síita hitszónok többek között ezért is hívta vissza fegyvereseit az utcákról, mivel a harcoló alakulatokkal azonosulva őt tekinthetik a legfőbb bajkeverőnek, ezáltal pedig könnyen kiszorulhat a politikából. A megállapodás értelmében pedig nemcsak az imázsa javulhat, hanem enyhülhet a Mahdi Hadserege ellen irányuló központi fellépés, sőt mi több, a szervezet tagjainak szabadon engedésével bővülhet asz-Szadr támogatóinak a köre is. Emellett időt nyerve újjászervezheti az utóbbi időszakban szétforgácsolódott mozgalmát, és alternatívát kínálhat az elszegényedett síita lakosság számára.

Az elmúlt napok erőszakhullámát a Nuri al-Maliki vezette kormányzat ugyan egyrészt sikeresen megállította, de másrészt meg is gyengült annak köszönhetően. Hasonlóképpen asz-Szadr helyzete sem sokkal könnyebb, aki kettős szorításba került, hiszen a nyílt lázadás a nemzeti vezetés iránti vágyakat olthatja ki, míg a politikai mérséklődés a radikálisabb támogatókat távolíthatja el. Bármelyik irányba is mozdul a síita hitszónok, annak mindenképpen komoly következményei lesznek Irak számára.

Arab csúcs Damaszkuszban

HIDEGHÁBORÚ AZ ARAB VILÁGBAN?

Március végén (29-én és 30-án) Damaszkuszban, Szíriában kerül megrendezésre az Arab Liga éves csúcstalálkozója, amelyen Szaúd-Arábia mellett Egyiptom, Jordánia és Marokkó is csak alacsony szintű delegátussal képviselteti magát. Libanon pedig egyszerűen nem vesz részt a találkozón. Az arabközi csúcs ilyen jellegű bojkottjára azért kerülhet sor, mert a libanoni kormányválság kiélezte az iraki háborúval már korábban megbolygatott regionális erőviszonyokat. Az arab világ jelenleg úgy tűnik, hogy éppen a saját hidegháborúját vívja.

A LIBANONI KORMÁNYVÁLSÁG ÁRNYÉKÁBAN

 

Az arabközi kapcsolatok elmérgesedésének újabb állomása lehet az ez évi találkozó, amelyet minden kétséget kizáróan a libanoni belpolitikai válság árnyékol be a leginkább. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a napokban tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A következő kísérletre pedig majd csak április 22-én kerül sor. A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a helyi politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuád Szinióra miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban, több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.

Az Arab Liga főtitkárának, Amr Múszának a közbenjárásával úgy tűnt, hogy a felek megegyeznek, és sikerül megválasztani Michel Suleiman tábornokot köztársasági elnöknek a cédrusok országában, de a politikai döntéshozatalban gyakorolható vétóhatalmat és a miniszteri tárcák elosztását illetően mégsem sikerült megállapodni. Így Libanonnak 2007 novembere óta nincsen államfője, amiért egyre többen a Szíria-barát ellenzéket, és magát Szíriát teszik felelőssé. S valóban, Damaszkusznak egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül az elnöki székben, mert ez által őrizheti meg a libanoni kártyáját, amit szorult helyzetbe kerülve bármikor kijátszhat a Nyugattal és Izraellel szemben a továbbiakban is. A szíriai vezetés ugyan a libanoni politikába való beavatkozással valóban sakkban tarthatja ellenfeleit, azonban ez által konfrontálódik a térség vezető arab államaival is.

SZAÚDI-SZÍRIAI RIVALIZÁLÁS A HÁTTÉRBEN

A régóta elhúzódó libanoni válság különösen kiélezte a szaúdi-szíriai viszonyt, olyannyira, hogy az arabközi csúcson Damaszkuszban sem Abdallah király, sem pedig Szaúd el-Fejszal külügyminiszter nem fog részt venni, a sivatagi királyságot csak az arabközi szervezetbe delegált állandó megbízottja fogja képviselni. Mindennek hátterében egyfelől az áll, hogy Szaúd-Arábia sérelmezi Szíria libanoni beavatkozását, amely ellehetetleníti a rendezést. Rijád a konfliktusban ráadásul közvetlenül is érintett, mivel a 2005-ben meggyilkolt Rafik Hariri miniszterelnök szaúdi állampolgársággal rendelkezett. Éppen ezért az egyik legharcosabb és egyben a legbőkezűbb támogatója a gyilkosság kivizsgálására hivatott nemzetközi bíróság munkájának. A libanoni belpolitikai csatározásokban pedig egyértelműen a Szíria-ellenes kormányt támogatja.

A Szaúd-Arábia és Szíria között kibontakozó feszültség oka másfelől az, hogy Rijád nem nézi jó szemmel Damaszkusz és Teherán különleges kapcsolatát, amelynek eredményeként Irán fokozatosan egyre nagyobb befolyást nyer a térségben. Az Iszlám Köztársaság igyekszik az iraki rendszerváltás után jelentkező hatalmi vákuumot betölteni a közel-keleti régióban, mindez a szaúdi vezetés szerint azonban ellentétes az arab érdekekkel. Rijád ezen álláspontjához csatlakozott az Egyesült Államok is, amely hadihajókat vezényelve Libanon partjaihoz, igyekszik figyelmeztetni a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriát és Iránt. A libanoni-válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel.

EREDMÉNYEK NÉLKÜLI CSÚCSTALÁLKOZÓ

Az arab csúcstalálkozó bojkottálása nem új keletű jelenség, azonban amíg korábban legtöbbször a személyes nézeteltérés volt az ok, addig most sokkalta bonyolultabb a helyzet. Amennyiben bizonyos vezetők nem vesznek részt a találkozón, úgy az mindenképpen az arab országok közötti egyet nem értés bizonyítéka lesz. Szíria ugyan a találkozótól távolmaradással fenyegető Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Szaúd-Arábia nélkül is megrendezheti a csúcsot, de az alacsony részvétel még inkább elszigetelheti a Basar el-Asszad-féle vezetést. Sokan azonban másként vélekednek, és úgy gondolják, hogy az arab államok részvétele kedvezően befolyásolhatná Damaszkusz libanoni szerepvállalását. Ráadásul nem lehet hagyni azt sem, hogy Szíria arab opció nélkül maradjon, mert abban az esetben Damaszkusz még inkább Teherán karmaiba sodródna. Így a csúcs „répa és pálca” egyszerre.

Az arabközi találkozó minden bizonnyal nem hoz majd komoly eredményeket, hanem az arab világon belül jelentkező törésvonalak és személyes rivalizálások kerülnek majd általa felszínre. Sőt mi több, azáltal két blokk látszik majd állandósulni a térségben: egyfelől Szíria és radikális szövetségesei (Irán), másfelől pedig a mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia), amelyek közül egyik sem kívánja elveszíteni a Libanonért folytatott csatározást. S bár a csúcson a szudáni események és a palesztin békefolyamat mellett minden bizonnyal a libanoni válság is napirendre kerül majd, de az arab egység hiányában aligha képzelhető el, hogy a találkozón sikeres rendezési terv szülessen. Egy azonban biztos, hogy az arab csúcsnak nem Libanon lesz a győztese. Maga az Arab Liga pedig akár egy évtizedre előre is súlyos legitimációs válságba kerülhet.

A libanoni játéktér kiéleződése: visszazuhanás a polgárháborúba?

A POLITIKAI FRAKCIÓK TORZSALKODÁSA ÉS A KÜLSŐ SZEREPLŐK RIVALIZÁLÁSA

Libanon még nem süllyedt vissza a polgárháborúba, de igencsak jó úton halad a káosz felé. Mindez 2005-ben Rafik Hariri meggyilkolásával kezdődött, majd folytatódott az azt követő évben az Izrael elleni háborúval, és végül állandósult azáltal, hogy az országnak tavaly november óta nincsen törvényesen megválasztott köztársasági elnöke. A libanoni-válság akárcsak az 1970-es években, most is több szinten van kibontakozóban. Kimenetele pedig igencsak bizonytalan.

A cédrusok országa egyfelől komoly belpolitikai válsággal küzd. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a minap tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuad Siniora miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban, több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.

A politikai acsarkodás mellett másfelől kiéleződtek a feszültségek a libanoni palesztin menekült-táborokon belül is, ahol a megszállt területekhez hasonlóan a rivális ideológiai csoportok feszülnek időről-időre egymásnak. Mindez azért különösen érdekes, mert anno a libanoni polgárháború kirobbanásakor éppen a palesztin menekültek körül bontakozott ki az egyik konfliktusgóc. Ráadásul a Hezbollah egyik vezető figurájának nemrégiben történt likvidálását követően a levegőben lóg egy újabb fegyveres konfrontációnak a lehetősége is a zsidó állam és a libanoni síita szervezet között. A Hezbollah ugyanis így továbbra is megőrizheti fegyvereit, és speciális helyzetét a társadalomban.

A belső válságokkal párhuzamosan mélyül a regionális konfliktus is, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hétvégén megrendezésre kerülő arabközi csúcstalálkozón az alapító tagállam Libanon nem fog részt venni, Szaúd-Arábia és Egyiptom pedig csak majd alacsony szintű delegátussal képviselteti magát. Mindennek háttérében elsősorban a szaúdi-szíriai rivalizálás áll, amely többek között éppen a libanoni fejlemények miatt látszik elmérgesedni. Rijád azt sérelmezi, hogy Szíria beavatkozásával ellehetetleníti a libanoni rendezést, miközben különleges kapcsolatának köszönhetően teret enged Irán növekvő befolyásának a régióban. Mindez pedig, ahogyan fogalmaznak, az arab érdekekkel ellentétes.

A konfliktus nemzetközi szinten is terebélyesedik, miután az Egyesült Államok több hadihajót is a térségbe vezényelt, figyelmeztetésül szánva azokat a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriának és Iránnak. A libanoni-válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel. Kérdéses azonban, hogy utóbbiak számára vajon vállalható-e, s mi több vajon kifizetődő-e, ha Libanon a jövőben ismételten véres csatatérré változik, vagy az erőszak eszkalálódása miatt az érintettek esetleg jobbnak látják, ha lemondanak a konfrontációról.

Az arab csúcs előtt...

HIDEGHÁBORÚ AZ ARAB VILÁGBAN?

Március végén Damaszkuszban, Szíriában kerül megrendezésre az Arab Liga éves csúcstalálkozója, amelyen Szaúd-Arábia mellett Egyiptom és Jordánia is csak alacsony szintű delegátussal vesz majd részt. Libanon képviselete pedig egyenesen kérdéses. Az arabközi csúcs ilyen jellegű bojkottjára azért kerülhet sor, mert a libanoni kormányválság kiélezte az iraki háborúval már korábban megbolygatott regionális erőviszonyokat. Az arab világ jelenleg úgy tűnik, hogy éppen a saját hidegháborúját vívja.

Az arabközi kapcsolatok elmérgesedésének újabb állomása lehet az ez évi találkozó, amelyet minden kétséget kizáróan a libanoni kormányválság árnyékol be a leginkább. Nevezetesen hogy az országnak 2007 októbere óta nincsen köztársasági elnöke, mindezért pedig az arab világban egyre többen a Szíria-barát ellenzéket, és magát Szíriát teszik felelőssé. S valóban, Damaszkusznak egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül az elnöki székben, mert ez által őrizheti meg a libanoni kártyáját, amit szorult helyzetbe kerülve bármikor kijátszhat a Nyugattal és Izraellel szemben a továbbiakban is.

A szíriai vezetés ugyan a libanoni politikába való beavatkozással valóban sakkban tarthatja ellenfeleit, azonban ez által konfrontálódik a térség vezető arab államaival is. Noha Damaszkusz a találkozótól távolmaradással fenyegető Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia nélkül is megrendezheti a csúcsot, de az alacsony részvétel még inkább elszigetelheti a Basar el-Asszad féle vezetést. Sokan azonban másként vélekednek, és úgy gondolják, hogy az arab államok részvétele kedvezően befolyásolhatja Szíria libanoni szerepvállalását. Ráadásul nem lehet hagyni, hogy Szíria arab opció nélkül maradjon.

Az arab csúcstalálkozó bojkottálása nem új keletű jelenség, azonban amíg korábban legtöbbször a személyes nézeteltérés volt az ok, addig most sokkalta bonyolultabb a helyzet. Amennyiben bizonyos vezetők nem vesznek részt a találkozón, úgy az mindenképpen az arab országok közötti egyet nem értés bizonyítéka lesz. Sőt mi több, azáltal két blokk látszik majd állandósulni a térségben: egyfelől Szíria és radikális szövetségesei (Irán), másfelől pedig a mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia), amelyek közül egyik sem kívánja elveszíteni a Libanonért folytatott csatározást.

Az arabközi találkozó minden bizonnyal nem hoz majd komoly eredményeket, hanem az arab világon belül jelentkező törésvonalak és személyes rivalizálások kerülnek majd általa felszínre. Egy azonban biztos, hogy az arab csúcsnak nem Libanon lesz a győztese.

Egyiptom bizonytalan jövője

A POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI PROBLÉMÁK SZORÍTÁSÁBAN

Egyiptomban járva, az utca emberével csevegve úgy tűnik, hogy a fáraók országa ma igencsak nehéz helyzetben van. Egyfelől a demokrácia iránti növekvő igény, másfelől az iszlám fundamentalizmus állandó fenyegetése okoz problémát. Mindehhez ráadásul hozzájárulnak a mindennapi élet nehézségei és az egyiptomi társadalom egyre súlyosbodó problémái is. Így aztán nem is csoda, hogy a jövőt illetően senki sem optimista.

Az egyiptomi demokrácia az elmúlt években bevezetett politikai reformok ellenére is inkább ellentétes fogalmak összepárosítása, sem mint valóság. A politikai hatalmat még mindig Hoszni Mubarak birtokolja, aki az elmúlt több mint negyed évszázadban a valós, vagy éppenséggel valótlan, iszlám fenyegetést kihasználva maradhatott pozícióban. Az 1981 óta hatályban lévő szükségállapotot ugyan a tavalyi év folyamán egy alkotmánymódosítással feloldották, de a látszatintézkedések ellenére az új helyzetben továbbra is az autokratikus hatalom látszik intézményesülni – most már állandó jelleggel.

A politikai utódlás kérdése ugyan már eldőlni látszik, nevezetesen, hogy előbb-utóbb az édesapát a fiú, Gamal Mubarak fogja követni az elnöki székben, de a Mubarak „dinasztia” mégiscsak komolyan bajba kerülhet a jövőben. Egyfelől a belső ellenzék, másfelől a washingtoni vezetés kíván demokratikusabb rendszert. S bár a kijelölt utód, akinek gazdasági érdemeit már most sokan dicsérik, rendelkezik a változások levezényléséhez szükséges képességekkel, de a régi legitimációhoz kötődve még sincsen valós esélye a politikai reformok megvalósítására. Személyében megtestesül az egyiptomi dilemma.

Az egyiptomi vezetés továbbra sem tud szabadulni azon problémától, amit az iszlám fundamentalisták jelentenek számára. Napjainkban azonban már nem az erőszakos fenyegetésük, hanem a demokratikus követeléseik azok, amelyek fejtörést okoznak a vezetésnek. A legnagyobb ellenzéki erőnek számító Muzulmán Testvériséget éppen ezért igyekszenek továbbra is kizárni a politikából. Az áprilisi helyhatósági választásokon például a szervezet közel tízezer jelöltje közül csupán csak páran indulhatnak majd el. A választás eredménye ugyanis befolyással lehet a jövőbeli elnökválasztásra.

Az iszlamista szellem lámpásból való kieresztésénél is komolyabb fenyegetést eredményezhet az a társadalmi elégedetlenség, amely az egyre nehezebbé váló megélhetés miatt jelentkezik országszerte. „Az árak háromszorosára, négyszeresére nőttek, miközben a fizetések semmit sem változtak” – panaszkodnak sokan. A majd 80 milliós ország lakosságának közel fele van a szegénységi küszöb alatt, akiknek nagy része szó szerint az államilag támogatott kenyéren él. Jelenleg a gabona világpiaci árának növekedése az otthoni hiánnyal párosulva pedig különösen kiélezi a feszültségeket.

Egyesek szerint a rendszer az összeomlás szélén áll, amelyet vagy a társadalom elégedetlensége, vagy az elit belső rivalizálása fog eredményezni. Mások viszont úgy gondolják, hogy a megpróbáltatások ellenére a Mubarak család megőrizheti a hatalmát. Abban viszont mindenki egyetért, hogy az ország az elkövetkezendő időben bizonytalan jövővel néz szembe.

Parlamenti választások Iránban

MILYEN IRÁNYBA MOZDUL AZ IRÁNI POLITIKA?

Március 14-én, pénteken törvényhozási választásokat tartanak az Iráni Iszlám Köztársaságban, ahol ezúttal a korábbi évektől eltérően nem a reformerek és a konzervatívok mérik össze az erejüket, hanem a konzervatív táboron belüli mérsékeltek és keményvonalasok csapnak össze egymással. A szavazás ráadásul ez alkalommal többről szól, mint a parlamenti helyek egyszerű elosztásáról, a választók ugyanis a voksolással értékelik Mahmúd Ahmadinezsád hároméves munkáját, az eredmény pedig mindenképp kihatással lesz a jövőre esedékes köztársasági elnök választás kimenetelére is.

Az iráni politikai rendszert találóan úgy szokták jellemezni, hogy az a legdiktatórikusabb demokrácia és a legdemokratikusabb diktatúra. 1979 után az isteni uralom és a népszuverenitás összeházasításából egy olyan kettős felépítményű rendszer jött létre, ahol minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja. Az alkotmány értelmében ugyan a közvetlenül választott parlament feladata a törvényhozás, a gyakorlatban azonban csak másodhegedűs lehet a kinevezett tagokból álló Őrök Tanácsa mellett.

A mostani választás is ezt a kettősséget látszik igazolni, mert bár a voksolás közel sem lesz tiszta és szabad, de a jelöltek mégis különböznek egymástól, a verseny pedig akár erős is lehet közöttük, az eredményt pedig igencsak nehéz előre megmondani. Mint ahogyan Ahmadinezsád megválasztása is meglepetés volt három évvel ezelőtt. Az iráni politika egyáltalán nem alkot monolitikus egységet, hanem azt a folyamatos rivalizálás és a háttéralkuk sorozata jellemzi. A politikai küzdelmeknek pedig maga a törvényhozás is terepe, illetve szereplője.

A mezslisz, az iráni parlament 290 tagját az állampolgárok közvetlenül, kétfordulós rendszerben választják meg. A szavazásra jogosultság korhatárát ebben az évben emelték fel tizenötről tizennyolc évre, így most közel 43 millió iráni járulhat az urnákhoz pénteken, és választhat a közel 4600 jelölt közül. A képviselőjelöltséghez iráni állampolgársággal és felsőfokú végzettséggel kell rendelkezni, valamint 30 és 75 év közöttinek kell lenni. A szabályozás értelmében az aspiránsokat az iszlám és a rendszer iránti lojalitást figyelembe véve az Őrök Tanácsa szelektálja előzetesen.

Négy esztendővel ezelőtt a reformpárti képviselők tömeges diszkvalifikálására került sor, a túlzottan kritikus jelölteket pedig ezúttal is igyekeznek távol tartani a politikától. Az indulók közel 40 százalékától, döntő többségében a reformista tábor tagjaitól, vonták meg a választáson való indulás lehetőségét. Akadnak köztük olyanok is, akik jelenleg parlamenti mandátummal rendelkeznek, sőt első körben még Khomeini ajatollah unokáját is kizárták, később végül mégis engedélyezték az indulását. A választás a kizárások révén akár lefutottnak is tekinthető, valójában azonban még minden nyitott.

Az iráni politikai paletta sokkalta töredezettebb annál, hogy csak egyszerűen reformerekről és konzervatívokról beszéljünk. Mind a mérsékeltek, mind a szélsőségesek között különböző típusok és különböző fokozatok vannak. Az iráni társadalmat a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A pártok nélküli közéletben, ahol ráadásul mindennapos a politikai csoportok közötti átjárás, igencsak nehéz a markáns határvonalakat meghatározni.

A jelenlegi vezetésnek természetesen egyfelől van egy reformpárti ellenzéke, amely a rendszer liberalizálása és a külkapcsolatok normalizálása mellett tör pálcát, és amely egységbe szerveződve magas részvételi hajlandóság mellett akár jó eredményt is elérhet. Az iráni társadalom nagy része azonban kiábrándult a politikából, és bár igencsak elégedetlen a jelenlegi vezetéssel szemben, mégsem biztos, hogy mindezt kifejezésre is juttatja a parlamenti választások során. Másfelől a konzervatív tábor sem olyan egységes, mint ahogyan elsőre látszik.

A forradalmi vezetés ugyan mindhárom hatalmi ágat az ellenőrzése alatt tartja, de Ahmadinezsád elnöksége alatt kiéleződtek a konzervatív táboron belüli ellentétek. A radikális külpolitikai retorika és a gazdasági félretervezés, az Irán ellen újabban foganatosított szankciókkal párosulva megkongatta a vészharangot a konzervatív körökben. Az elnök populista politikáját a társadalom tagjai mellett egyre többen kérdőjelezik meg a vezetésen belül is. Ahmadinezsádot pedig több ízben, például a nukleáris kérdést illetően, maga Khamenei ajatollah utasította rendre az elmúlt időszakban.

A parlamenti választásokban ezúttal a reformereknek csak mellékszerep juthat, a valódi küzdelem ugyanis a konzervatív táboron belül várható, ahol Ahmadinezsád támogatói fognak összecsapni a pragmatistákkal. Nem mindegy ugyanis, hogy kinek a támogatói és milyen arányban kerülnek majd többségbe a törvényhozásban, ezzel ugyanis meghatározhatják az elnök utolsó hivatali évét, de ami még ennél is fontosabb befolyásolhatják a jövőre esedékes elnökválasztás végeredményét. Nem véletlen tehát, hogy Ahmadinezsád egykori kihívói, többek között Ali Laridzsáni volt nukleáris főtárgyaló vagy Mohamed Baker-Kalibaf teheráni főpolgármester, mind a jelenlegi elnök ellen kampányolva külön listán indulnak.

Noha a pénteki szavazást követően biztosan nem történik alapvető változás az iráni politikában, a választásnak mindazonáltal komoly tétje van. Az elnök népszerűségének tesztelése ugyanis egyfelől az általános közhangulatot mutatja meg, amelyet számításba véve dönthet majd Khamenei ajatollah, hogy kit is támogat az elkövetkezendő elnökválasztáson. Másfelől a választási ígéretek megvalósításának elmaradása miatt jelentkező kiábrándultság a mérsékelt konzervatívok malmára hajthatja a vizet, akik megfelelő részvétel mellett átvehetik az irányítást a törvényhozás felett. Mindez pedig eltolódást eredményezhet a politikai centrum felé, ami ha a forradalmi ideológiát nem is változtatja meg, de mindenképpen rugalmasabb magatartást teremthet olyan kritikus területeken, mint például az ország gazdaságpolitikája. S éppen ez az, ami a leginkább foglalkoztatja az iráni választókat.