A Pahlavi-diktatúra: Történelmi felvezető

A történelmi folyamatok áttekintése

Az egyszemélyi uralom nem idegen a Közel-Kelet államaiban. Az iszlám világra általánosan jellemző az erőskezű államférfiak uralkodása. Nem volt ez másként Perzsiában sem, amely csak akkor volt képes maradandót alkotni, illetve szoros egységet mutatni, ha egy nagyhatalmú uralkodó került a pávatrónra. A túlzott császári hatalom azonban fokozatosan növelte az egyszemélyi hatalmi rendszerrel szembeni ellenszenvet a társadalom széles köreiben. Az iráni politikai fejlődés szempontjából kulcsfontosságú esemény volt az 1905 és 1911 között lezajló alkotmányos forradalom. A tömegmozgalmak a külföldieknek adott koncessziók, az ország idegeneknek történő kiárusítása miatt szerveződtek meg és léptek színre 1905-ben. Céljuk azonban sokkal több volt, mint a kiváltságok felszámolása és a nyugatiak távozásra bírása az országból. A félgyarmati státusz megszüntetése mellett a parlament összehívását, a szabad választások megtartását, az alkotmány kidolgozását, vagyis egy alkotmányos monarchia létrehozását tűzték ki célul. Az alkotmányos forradalom valójában a sahok egyszemélyi uralmának igyekezett keretet szabni. A forradalom eredményeként összeülő új parlament által megalkotott alkotmány korlátok közé szorította a mindenkori uralkodó hatalmát. Az új alkotmány értelmében ugyanis a nép által választott parlament (medzslisz) és az annak felelős kormány lettek az állam legfontosabb intézményei. A polgári forradalom további vívmánya a politikai klubok és körök legalizálása volt, amelyek a későbbi pártok alapjaiul szolgáltak. Lényegében az alkotmányos forradalom teremtette meg a szavazás és a parlament intézménye révén azt a demokratikus keretet, ami napjainkban is jelen van az Iszlám Köztársaságban.

Az alkotmányos forradalom eredményeként Perzsia megindult az európai parlamentarizmus modellje felé vezető úton, ám ez az út korántsem volt akadályoktól mentes. Az 1906-ban kidolgozott alkotmány ugyan keretet biztosított a demokratikus fejlődéshez, valójában azonban nem garantálta annak sikerét. A mindenkori sahok ugyanis képesek maradtak arra, hogy bármikor visszaszerezzék korábbi pozícióikat. A kidolgozott keretet, ha a szükség úgy kívánta, könnyen át lehetett lépni. Mindezt bizonyította az is, hogy az 1907-ben hatalomra kerülő Mohammad Ali sah visszatért az autokrata hatalomgyakorlás módszereihez. Az alkotmányos fejlődést visszafordítani igyekvő sah a nép ellenállásának köszönhetően végül megbukott, de a korlátlan hatalomgyakorlás intézménye az alkotmányos sikerek ellenére továbbra is jellemzője maradt az iráni politikának. Az első világháború zavaros éveit követően hatalmi pozícióba felemelkedő Reza Khan – a Pahlavi-dinasztia megalapítója – szintén az egyszemélyi uralomhoz tért vissza a parlament által korlátok közé szorított monarchiával szemben.

Reza Khan az első világháborút követően, egy 1921-ben végrehajtott vér nélküli puccsban ragadta magához a hatalmat. Néhány éven belül elfojtott minden demokratikus mozgalmat és minden ellenzéki csoportot kiszorított a hatalomból. Előbb hadügyminiszter, majd később miniszterelnök lett, végül 1926-ban császárrá koronázták, uralkodásával pedig kezdetét vette a Pahlavi-dinasztia 1979-ig tartó uralma. Reza Pahlavi ugyan először Kemal Atatürk nyomán köztársasági államformát kívánt megteremteni Perzsiában, végül azonban a monarchia mellett döntött. Ennek oka egyfelől a köztársasági formától való síita egyházi idegenkedésben keresendő, másfelől pedig a sah személyes ambícióiban. Reza Pahlavi eredetileg nem volt monarchista, célja egy erősen központosított nacionalista önkényuralmi rendszer megteremtése volt. Számára a hatalom típusa és formája csak másodlagos jelentőséggel bírt. Ennek megfelelően a monarchia leple alatt egy egyszemélyi uralmon alapuló diktatúrát épített ki. Radikális változtatásokat hajtott végre, amelyek mind a saját hatalmának a védelmét szolgálták. Így például átszervezte a hadsereget, amely uralkodása alatt mindvégig a rendszer legfőbb támaszának számított. Átalakította a hatályos jogrendszert, aminek eredményeként könnyű szerrel számolhatott le a politikai riválisaival és a különböző ellenzéki csoportosulásokkal. Uralkodása alatt lényegében megszületik az első központosított állam a modern Iránban. A hatalomkoncentrációs törekvések mellett – illetve azzal párhuzamosan – a sah igyekezett az országot modernizálni és felemelni, hogy Irán az ókori Perzsiához hasonlóan befolyásos szereplővé váljon a nemzetközi színtéren. Így sor került az egységes állami iskolarendszer megteremtésére, a Teheráni Egyetem megalapítására, a transz-iráni vasútvonal megépítésére, az Iráni Nemzeti Bank felállítására, az önálló iráni vámrendszer kidolgozására. A reformok ellenére azonban nem következett be nagy áttörés. Az ország ugyan komoly gazdasági fejlődésen ment keresztül, de abból csak az uralkodói család profitálhatott. A modernizáció sikereiből az átlagos iráni polgár nem részesülhetett. Reza Pahlavi rendszerében az iráni lakosságnak nem maradt más szerep, mint az uralkodó lojális szolgálata.

A második világháború kitörésekor Reza Pahlavi sah semlegesség álláspontra helyezkedik, titokban azonban a náci Németországgal szimpatizál. A szövetséges hatalmak attól tartva, hogy Németország megszerzi az iráni ásványkincs-készleteket, megszállják az országot. Az események hatására 1941 szeptemberében a sah lemond a trónról, de a parlamentet még felesketi fiára, aki Mohammad Reza Pahlavi néven Irán uralkodója lesz egészen az 1979-es iszlám forradalom győzelméig. Az ifjú trónörökös azonban nem léphetett azonnal trónra. A szövetséges megszállás és a világháború befejeződését követő bizonytalan helyzet lehetetlenné tette, hogy valódi hatalmat gyakorolhasson az új uralkodó. A brit és orosz csapatoknak az országból történő távozásával, illetve az azeri és kurd államkísérleteknek a kudarcával Mohammad Reza Pahlavi végül 1947-ben ténylegesen elfoglalhatta az uralkodói trónt. A trónörökös ugyan egy központosított államot és egy fejlődő gazdaságot örökölt apjától, mégsem bírt azonban olyan korlátlan hatalommal, mint az idősebbik Pahlavi. Ennek oka elsősorban a világháború befejeződését követően kibontakozó szabadabb légkörben keresendő. A háborút követően ugyanis megjelenhettek azok a politikai csoportok, amelyek korábban még illegálisnak minősültek. A parlamentáris rendszer a szövetséges hatalmak közbenjárására ismét fejlődésnek indulhatott. Így a sah uralma korlátok közé szorult, ami azonban nem tartott sokáig. 1949 februárjában sikertelen merényletet követtek el Mohammad Reza Pahlavi ellen, ami kiváló ürügyként szolgálhatott ahhoz, hogy a sah fokozatosan felszámolja a hatalmát korlátozó politikai erőket. Így kerülhetett sor az iráni kommunista párt (Tudeh) betiltására. Hatalmának kiterjesztése érdekében pedig számos egyéb lépést is foganatosított. Így többek között elfogadtatta a parlamenttel azokat a törvényeket, amelyek a sah hatalmát voltak hivatottak biztosítani (pl. szigorú sajtótörvény), illetve felállíttatta a parlament második kamaráját, amely az uralkodó érdekérvényesítő és ellenőrző intézményévé vált.

A sah központosító törekvéseivel szemben egyre nagyobb ellenzéki mozgalom bontakozik ki, amelyet Reza Pahlavi különböző népjóléti intézkedésekkel igyekszik felszámolni. Többek között saját magánbirtokait osztja szét a földnélküli parasztok között. Mivel ezek a lépések kevés sikerrel járnak, 1951-ben a liberális Mohammad Mossadeqet bízza meg a kormányalakítás feladatával. Mossadeq azonban a sah hatalmát korlátozó intézkedésekkel és az iráni olajipar államosításával kivívja Reza Pahlavi és a nemzetközi körök rosszallását, aminek eredményeként 1953-ban az amerikai, a brit és az iráni titkosszolgálatok által megszervezett katonai puccs áldozatául esik (Ajax-hadművelet). Mossadeqet ugyanúgy a belső és külső erők koalíciója döntötte meg, mint az alkotmányos forradalmat korábban. Mindez azt bizonyította, hogy Irán földrajzi elhelyezkedése sokkal fontosabbnak bizonyult a bipoláris rendszerben, mint a demokratikus modell erősítése az öbölmenti államban. A puccsot követően pedig a Pahlavi-rendszer sokkal erősebben került ki a válságból, mint amilyen előtte volt. 1953 után minden akadály elhárult az abszolút monarchia kiépítése elől, így Mohammad Reza Pahlavi hozzákezdhetett korlátlan hatalmának a kiépítéséhez.

A demokratikusan megválasztott és alkotmányosan kormányzó Mohammad Mossadeq megbuktatása 1953 augusztusában több tekintetben is jelentős változást eredményezett a háború utáni Iránban. A korábban csak korlátozott szerepet játszó Egyesült Államok 1953 után minden szempontból domináns aktorrá lépett elő az öbölmenti országban. Ezt bizonyította, hogy az 1954-ben létrehozott iráni olajkonzorciumban az USA már az Egyesült Királyság egyenrangú partnereként – 40 százalékos részesedéssel – vett részt. Az amerikai érdekeltség a fegyverek eladásában, a sahnak nyújtott tanácsadó személyzetben, valamint a civil és kormányzati programokban egyaránt megnyilvánult. Az Egyesült Államok részvétele az 1953-as katonai puccsban egyértelműen kifejeződésre juttatta, hogy Washington mellszélességgel áll Reza Pahlavi sah mellett, emellett pedig szertefoszlatta azokat a reményeket, amelyek szerint az USA arra törekszik, hogy előmozdítsa a demokratikus kormányzást és fejlődést Iránban. Ezzel párhuzamosan a sahnak lehetősége nyílt arra, hogy elnyomó és diktatórikus módszereit demokratikusnak és modernnek tüntesse fel. Míg a második világháborút követően a külföldi hatalmak nyomást gyakoroltak, hogy az iráni uralkodó liberális és demokratikus módon kormányozzon, addig 1953 után ezt a nyomásgyakorlást felváltotta a sah önkényuralmának hallgatólagos támogatása. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a világ olajellátása szempontjából a nyugati kormányzatok és vállalatok biztonságosabbnak tekintették, ha Iránban egy Nyugat-barát uralkodó épít ki centralizált kormányzatot, mintha egy Nyugat-ellenes politikai erő kerekedne felül demokratikus eszközökkel. Ilyen körülmények között Mohammad Reza Pahlavi szinte szabad kezet kapott, hogy úgy irányítsa országát ahogyan az neki leginkább megfelel, miközben a nyugati érdekek érvényesülését is szem előtt tartja. Ez nyilvánult meg a sah ominózus fejlesztési programjában is, amellyel Iránt a harmadik világ vezető hatalmává kívánta tenni mind gazdaságilag, mind katonailag. Ez öltött gyakorlati formát az 1963-ban megindított „fehér forradalomban”, amely a japán Meidzsi-forradalomhoz hasonlóan egy felülről végrehajtott, a kapitalizáció folyamatát fölgyorsítani hivatott reformprogram volt. Az ország modernizálására irányuló program szorosan összefonódott az amerikai érdekekkel, ami Iránnak az amerikai támaszpontrendszerbe való beilleszkedésében mutatkozott meg.

1953 után minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy Mohammad Reza Pahlavi kiépítse egyszemélyi uralmát. Az eszközök tekintetében nem válogatott, a bebörtönzést, a kínzást és a gyilkosságot egyaránt alkalmazta, hogy elhallgattassa politikai ellenfeleit, illetve, hogy megszilárdítsa hatalmát. Az erőszakos lépéseknek köszönhetően pedig viszonylag gyorsan kiépült az abszolút monarchia és annak elnyomó apparátusa. Így az 1960-as évek elején jelentkező ellenállási és tiltakozó mozgalmakat a sah már könnyűszerrel le tudta törni és képessé vált arra, hogy megőrizze egyszemélyi hatalmát egészen az 1979-es iszlám forradalomig. A despotikus, autokrata tekintélyuralmi rendszer, az ellenzéki megmozdulásokat kegyetlenül leverő erőszakszervezet, az Egyesült Államokkal – és Izraellel – való szoros külpolitikai és gazdasági kapcsolat, a nyugati kapitalizmustól egyoldalúan függő gazdasági fejlődés, az iszlám hagyományok és értékek teljes figyelmen kívül hagyása, a rohamos vagyoni-jövedelmi differenciálódás, a néptömegek széles rétegeinek marginalizálódása, romló életkörülményei, a „fehér forradalom” pozitívumait felülmúlva azonban az 1970-es évek végére az iráni társadalom széles rétegeit szoros egységfrontba sorakoztatták a sah rendszerével, az abszolút monarchiával szemben, amely széles összefogás elsöpörte a sah – nemzetközi körökben – oly stabilnak hitt hatalmát.