Nukleáris patthelyzet?

MÍTOSZOK AZ IRÁNI NUKLEÁRIS PROGRAMRÓL

Az iráni atomprogram már lassan egy évtizede áll a nemzetközi figyelem középpontjában, de ezen idő alatt mégsem kerültünk közelebb a probléma megoldásához. Sőt a teheráni vezetés engedetlensége és határozottsága, valamint a nemzetközi közösség gyengesége és tehetetlensége egyfajta patthelyzetet eredményezett. A nukleáris állóháború feloldására számos forgatókönyv létezik, de korántsem biztos, hogy azok bármelyike is megoldaná az iráni válságot. A jövőbeli stratégia ugyanis csak akkor lehet igazán eredményes, ha megszabadulunk az iráni atomprogramot övező mítoszoktól és sztereotípiáktól.

VAJON MIKOR KÉSZÜL EL AZ IRÁNI ATOMBOMBA?

Manapság legfőképpen az amerikai és izraeli héják ismételgetik, hogy kifutunk az időből, s hogy Irán napról napra egyre közelebb kerül az atomfegyver előállításához. De vajon tényleg karnyújtásnyira lenne az iráni nukleáris áttörés? Aligha, hiszen atomfegyvert nem olyan könnyű összeeszkábálni. S noha Ahmadinezsád elnök folyamatosan nukleáris sikerekről beszél, de a jelenlegi fejlettségi szint mellett az urándúsítás, majd a szükséges átalakítás minimum egy évbe is beletelik, ami az időközben felmerülő technológiai korlátok és akadályok miatt akár három évig is elhúzódhat. Ezt követően pedig további öt esztendőre is szükség lehet (így például a tesztelésekhez) míg Irán valóban képes lesz egy „hirosimai” atombombát előállítani, s azt egy ballisztikus rakétára felszerelni. Mindez azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz sikeresen bevethető perzsa bomba. Az iráni nukleáris program vontatottságát pedig jól példázza a buseri atomerőmű, amelynek ünnepélyes megnyitója évről-évre csúszik. Az Oroszország segítségével zajló építkezéseket ugyanis több technológiai akadály és gazdasági nehézség is hátráltatja. Nem beszélve a június óta tartó belpolitikai forrongásról és éleződő frakcióharcokról, amelyek tovább lassíthatják az iráni nukleáris döntéshozatali folyamatot.

EREDMÉNYES LEHET-E A KATONAI MEGELŐZŐ CSAPÁS?

A keményvonalas táborban hangzik el szintén, hogy Iránt fegyverrel kellene jobb belátásra bírni, mivel a teheráni vezetés nem ért másból, csak az erőpolitikából. Csakhogy egy esetleges bombázás nem vetne véget az iráni nukleáris engedetlenségnek, sőt a külső agresszió csak még eltökéltebbé tenné a rezsimet, amely ezt követően már nyíltan és fokozott erőbedobással törekedne a katonai potenciál kiépítésére. Ráadásul mindez a nemzet egységes csatasorba állásához, és a radikálisok hatalmának megszilárdulásához vezetne. A nukleáris létesítmények pedig olyannyira szétszórtan és védetten helyezkednek el az ország területén, hogy azokat aligha lehetne egyetlen csapással felszámolni. A több hetes légi bombázás kivitelezése ugyan lehetséges és a technikai feltételek is adottak, de a katonai akció minden bizonnyal komoly veszteségekkel járna. Irán mindenképpen válaszcsapást mérne az amerikai és izraeli érdekeltségekre, s bár konvencionális fegyverzete kevésnek bizonyulhat, a közel-keleti szövetségesi hálózatát felhasználva mégis komoly bizonytalanságot kelthet a térségben. A megelőző csapás pedig nem csupán az iráni atomprogram ellenőrzését és felügyeletét tenné lehetetlenné a jövőben, hanem súlyos károkat eredményezne a nemzetközi nukleáris non-proliferációs rendszerben. S ki tudja, talán az iráni ügy ezt követően nagyobb támogatást és szimpátiát kapna a szélesebb – különösen az iszlám – világban is.

S MI A HELYZET A SZIGORÚBB SZANKCIÓK ELFOGADÁSÁVAL?

A katonai fellépéssel szemben a szankciópolitika nyújthat sikeres alternatívát, gondolják sokan a másik táborban. S noha a gazdasági jellegű büntetőintézkedések valóban okozhatnak némi fejfájást Teheránnak, azok alapjaiban mégsem fogják megváltoztatni a legfőbb vezetés gondolkodását és a magatartását. A szankcionálás ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen: egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, másfelől pedig fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. Az iráni gazdaság Achilles sarkát, a benzin-függőséget támadó szankciók pedig nem csak a kínai és orosz vétókon bukhatnak el, hanem az európai vállalatok – üzleti érdekből fakadó – deviáns magatartásán is. A szankciók erőltetésével ráadásul a nemzetközi egység is megbomolhat. A fogyasztási cikkek korlátozása pedig könnyen kontra-produktív lehet, mivel az éppen az iráni társadalom legprogresszívebb szegmensét, a középosztályt állítaná nehéz helyzet elé, miközben a radikálisok hatalmát tovább erősítené. Ahogyan mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda Csapatok profitja.” (Ne feledjük a csapat uralja az iráni feketegazdaság döntő részét!)

REZSIMVÁLTÁS EGYENLŐ STRATÉGIAVÁLTÁS?

Mások úgy okoskodnak, hogy a teheráni rezsimváltás lehet az egyetlen járható út, amely hosszútávon rendezheti a nukleáris problematikát. Egy demokratikusabb berendezkedésű Irán minden bizonnyal nagyobb betekintést nyújtana a kutatásaiba (Az ellenzék szerint „a nukleáris jogok és ellenőrzések kéz a kézben járnak”.), valójában azonban semmilyen biztosíték nincs arra nézve, hogy a rendszerváltás egyben nukleáris stratégiaváltást is eredményezne. A (polgári és katonai) nukleáris törekvések mindig is jelen voltak a modern Irán történetében, legyen szó a sah abszolutista monarchiájáról vagy az iszlám köztársaság rendszeréről. Az iráni atomprogramot egyfelől a regionális ambíciók, másfelől a gazdasági megfontolások motiválják, éppen ezért aligha várható lényeges elmozdulás a jövőben. Az iráni társadalom körében pedig különösen nagy támogatottságnak örvend az atomenergia ügye, amely szinte nemzeti szimbólummá vált. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legújabb, 50 ezer riálos bankjegyen Khomeini ajatollah képmása mellett az atomenergia jelképe is helyet kapott. Az összeesküvés elméletekre hajlamos iráni psziché ráadásul egy rendszerváltást követően sem fogja elfogadni a nemzetközi közösség által alkalmazott „kettős mércét”. S bár a rezsimváltás kedvezően is befolyásolhatja az iráni nukleáris problematikát, a demokratikus rendszerváltás kieszközlése roppant nehéz feladatnak tűnik.

IRÁN, MINT NUKLEÁRIS FENYEGETÉS A KÖZEL-KELETEN?

A nemzetközi közösség, legfőképpen pedig a nyugati vezető hatalmak és szövetségeseik úgy vélik, hogy Iránnak az atomklubhoz való csatlakozása egyfajta „rémálom szcenáriót” eredményezne: az iszlám köztársaság nukleáris fegyver birtokában dominálni fogja a Perzsa-öböl térségét, valamint veszélyeztetni a Közel-Kelet stabilitását és biztonságát. De vajon mennyire jelenthet fenyegetést az iráni rezsim? Noha a teheráni vezetésnek kétségkívül vannak regionális ambíció, a nukleáris program mégis az elrettentő potenciál fokozását szolgálja, az amerikai katonai gyűrű ölelésében. Így valójában nem is Irán, hanem inkább a non-proliferációs rendszer összeomlása jelentheti a problémát, miként egyfajta nukleáris láz lett úrrá az iszlám országokon. Az elmúlt esztendőkben olyan államok kezdtek civil kutatásokba, mint például Törökország, Egyiptom, Líbia, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok. Többségüket azonban korántsem a széndioxid kibocsátás csökkentése, mint inkább az iráni befolyás ellensúlyozása és a technikai felzárkózás motiválja. A kérdés csupán az, hogy vajon ezeknek az atom-törekvéseknek véget vethet-e, ha a nemzetközi közösségnek sikerül majd megálljt parancsolni az iráni engedetlenségnek? A megoldatlan területi, gazdasági és politikai konfliktusokkal küszködő Közel-Keleten a nukleáris fegyverkezés igazán komoly problémát jelenthet. Éppen ezért precedens értékű megoldás szükségeltetik, amely azonban rendkívül nehezen lesz megvalósítható.

VAN-E KIÚT A NUKLEÁRIS PATTHELYZETBŐL?

Az iráni nukleáris diót kétségkívül nem lesz könnyű feltörni. A jelenlegi vezetés számára a nukleáris kérdés komoly jelentőséggel bír, és egyfajta legitimációs eszköznek számít. A megalkuvást pedig a gyengeség jelének tekintik, ezért aligha fognak visszakozni. Ám az iszlám köztársaság mégsem tekinthető irracionális és apokaliptikus szereplőnek. Egy összetett stratégiával pedig lehetségesnek tűnik az ajatollahok vezette Irán megrendszabályozása: egyfelől határokat kell szabni a nukleáris fegyverek elterjedésének, másfelől a háttérben álló iráni motivációkat szükségeltetik gyengíteni. A katonai fellépés és szankcionálás csak részsikereket érhet el, de bizonyos erődemonstrációra és célzott szankciókra mindenképpen szükség van annak érdekében, hogy Teherán túlontúl költségesnek találja a nukleáris devianciát. De legalább ennyire fontos a nukleáris fejlesztések katonai aspektusainak és összetevőinek pontos definiálása is, amelyet az egész nemzetközi közösség tiszteletben tart majd a jövőben. Továbbá nélkülözhetetlennek tűnik az érme másik oldalával, az atomfegyverek leszerelésével is érdemben foglalkozni. Hiszen, mint mondják, a nukleáris arzenál csökkentése növeli a bizalmat, s emellett a támogatást is, amelyre az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásában égető szükség lenne. Végezetül a stratégia alkalmazása során mindvégig figyelő szemeket kell vetni az iráni belső fejleményekre, s azokhoz kell igazítani a mindenkori taktikát. Nehogy elszalasszuk a történelmi pillanatot...