Forrongások Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: Következmények

Új korszak a Közel-Keleten: Demokratizálódás és függetlenedés?

A Közel-Keleten a XX. században alapvetően két értékorientáció határozta meg a politikai fejlődést: a nacionalizmus és az iszlám fundamentalizmus. Lényegében ugyanarra keresték a választ, hogy miként lehetséges a felzárkózás, a modernizálódás. A nacionalizmus (a szocializmussal eltérő mértékben vegyítve) a nemzetállami keretek megteremtésében, az erősen etatista gazdaság kiépítésében, valamint a pánarab összefogásban jelölte meg a kivezető utat, az iszlamizmus ezzel szemben a valláshoz fordult, mint ami a sajátot jelképezte, s ami az élet minden területét szabályozva a politikai kérdésekre is választ kínált. A két ideológiai eszmeáramlat két forradalomban teljesedett ki: az arab nacionalizmus Egyiptomban a Szabad Tisztek 1952-es forradalmában, majd Gamal Abdel Nasszer országlásában manifesztálódott; Iránban pedig 1979-ben a Ruhollah Khomeini ajatollah által győzelemre vitt forradalommal a politikai iszlám (igaz annak radikális, a hagyományos síita kvietista gondolkodással szembenálló irányzata) realizálódott.

Az arab és iszlám világot mobilizáló klasszikus ideológiák azonban mára már kiüresedtek, mivel nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így például elmulasztották megteremteni az igazságos és egyenlő társadalmat, illetve biztosítani a néprészvételt a döntések meghozatalában, vagy éppenséggel visszaszerezni az egykoron elveszített nemzetközi vezető szerepet – politikai, gazdasági és tudományos értelemben egyaránt. Az észak-afrikai és közel-keleti országokban kibontakozó polgári forradalmak így akár egyfajta paradigmaváltást is eredményezhetnek, mivel általuk új értékorientáció születhet: az „arab demokratizmus”. De ne legyenek illúzióink! A közel-keleti demokratizálódás korántsem megy majd olyan gyorsan, mint amilyen sebesen az egyiptomi és tunéziai elnökök távoztak posztjaikról. A demokrácia felé vezető ösvényen ugyanis számos gazdasági, társadalmi, kulturális akadállyal kell szembenézni, amelyeknek a leküzdése nem lesz könnyű.

A demokrácia az arab fejekben igencsak képlékeny fogalom, sokaknak kétségkívül egyet jelent a szabad voksolással, a szabadságjogok gyakorlásával, sokak számára azonban leginkább a gazdasági kérdésekkel, s a pénztárca vastagságával függ össze. Éppen ezért talán Egyiptomban nem is az a lényeges kérdés, hogy ki lesz az új elnök, vagy, hogy mely pártok jutnak majd hatalomra, hanem hogy hogyan s miként lehet az égető szociális problémákat minél hamarabb orvosolni? A gazdasági és demográfiai mutatókat szemlélve nem várhatunk csodát egyik napról a másikra. A hivatali korrupció felszámolása és a munkahely-teremtés nem lesz egyszerű feladat semelyik országban sem. Irakban nyolc esztendővel Szaddám Huszein bukása után úgy fest nem sok minden változott, az állami korrupció még mindig óriási pénzeket emészt fel, miközben az átlag irakiak asztalára továbbra sem jut sokkal több az olajdollárokból – mindezt egyértelműen jelezték a pénteki bagdadi tüntetések is.

A demokratizálódás sikerét illetően azonban nem csak a gazdaság számít, mint tudjuk, hanem a demokratikus politikai kultúra és a társadalmi középosztály megléte vagy hiánya is. Az arab országokban a demokratikus időszakok ez eddig mindig csak rövid közjátékok voltak. Komolyabb tapasztalattal ezen a téren egyik arab állam, vagy társadalom sem rendelkezik. A középrétegek megerősödése helyett inkább a társadalmi szakadék mélyülése jellemzi a régiót. A civil szerveződések ugyan jól vizsgáznak a mostani forrongásokban, de kérdéses, hogy lesz-e olyan intézmény, amely az általuk megfogalmazott pluralizmust képes becsatornázni, s kellően jól menedzselni a jövőben? A diktatórikus hatalomgyakorlás és a törzsi berendezkedés eredményeként nincsenek országosan szervett, társadalomba ágyazott politikai pártok. A parlamenteknek pedig vagy gyengék a jogköreik, vagy kellőképpen megosztottak ahhoz, hogy ellensúlyt képezhessenek a központi autoritással szemben, netán hogy közös nevezőre jussanak az elemi kérdésekben. [Széljegyzetben megemlíthető, hogy a konszenzusos rendszer nem csak Irakban eredményez kormányzati válságot, hanem Belgiumban is…]

A közel-keleti autoriter berendezkedések fennmaradása leginkább a fegyveres erők robosztusságának, intézményesítettségének, az olaj-dollárokból való finanszírozhatóságnak, illetve a patrimoniális társadalmi rendszernek, a gyenge civil szférának, a társadalmi és gazdasági ellen-elitek hiányának, valamint a külső támogatásnak köszönhető. Ne feledjük, az arab rezsimek többségét a stabilitásra és az olajellátásra való hivatkozással a hidegháború után is támogatták, támogatják a nagyhatalmak. Az események kifutásában éppen ezért a Nyugatnak is döntő szerepe lesz, amennyiben felismeri a történelmi pillanatot. A helyzet azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Az arab demokratikus forradalmak nem a legkedvezőbb környezetben és időben robbantak ki. A nyugati világ jelenleg inkább hajlik realizmusra a külpolitikájában, mintsem hogy ideákat kergessen, s a stabilitást kockáztassa. (Arról nem is szólva, hogy George W. Bush elnökségének eredményeként mennyire lejáratódott az ún. „szabadság hadművelet”.)

Csakhogy az arab világban zajló események nem maradnak házon belül, következményeik az ország-határokon és közel-keleti régión túlmutatnak. Gondoljunk csak a líbiai forrongások okozta migrációs és olaj-biztonsági problémákra, vagy még inkább arra, hogy milyen politikai-hatalmi átrendeződések lesznek a térségben. Egyfelől a forrongások és átmenetek okozta hatalmi űrt több szereplő is igyekszik kihasználni. Irán legfőbb vezetője, Ali Khamenei az egyiptomi forradalom kapcsán iráni mintájú „iszlám ébredésről” beszélt, a szíriai elnök, Basar el-Asszad ezzel szemben országának Amerika-ellenes „álláspontját” látta tükröződni a kairói eseményekben. De talán közelebb jár a valósághoz a török kormányfő, Recep Tayyip Erdogan, aki bejelentette országa kész az új, demokratikus Közel-Kelet „vezetésére”. (Más a helyzet Bahreinben, ahol a síita-szunnita köntösbe burkolt iráni-szaúdi rivalizálás köszön vissza.) Másfelől, az arab világ szívét és központját jelképező Egyiptomban történő változások minden bizonnyal hatást fognak gyakorolni a régió valamennyi országára. (Ne feledjük, anno Egyiptomból indult útjára mindkét értékorientáció!)

Nemzetközi fronton éppen ezért talán nem is az a kérdés, hogy vajon az új Egyiptom felmondja az Izraellel kötött béke-megállapodást, hanem hogy kikerül-e az amerikai befolyási zónából, vagyis visszatér-e a semlegességhez, s ezzel egyfajta „felszabadulást” hoz az arab világba? Mindez az Egyesült Államok regionális hegemóniájának a végét jelentené – aminek tükrében a washingtoni óvatosság teljes mértékben érthető. Az új Közel-Keleten, az Egyesült Államoknak és Európának fel kell készülnie arra, hogy az eddig megszokott egy csatorna helyett, többre kell majd figyelnie, s korántsem lesz egyszerű az eltérő érdekek összehangolása. Az arab politikai felvilágosodás a külpolitikai színtéren egyfajta függetlenedést, nemzeti önrendelkezést fog eredményezni. S ki tudja talán az események hatására megváltozik a nyugati világ Közel-Kelet-politikája is, és a diktátorok támogatása helyett új szövetségesek után néznek. A realizmustól pedig talán nem is olyan távoli a kijelentés, hogy: „a demokráciák nem háborúznak egymással”.