Iráni terror Amerikában?

Iráni terrorkísérlet az USA-ban?

A nemzetközi hírek szalagcíme volt az elmúlt napokban, hogy az amerikai belbiztonsági szervezetek felszámolták azt az iszlám köztársaság által finanszírozott és irányított terrorista összeesküvést, amely Szaúd-Arábia diplomáciai képviselője, nagykövete ellen irányult volna. Noha az ajatollahok vezette rezsimnek kétségkívül rossz az „erkölcsi bizonyítványa”, miként a múltban és a jelenben számtalan terrorista cselekményben volt érintett (gondoljunk csak a libanoni polgárháborúban, vagy az iraki és afganisztáni konfliktusban való iráni szerepvállalásra), de a jelen eset kapcsán mégis komoly kételyek merülnek fel: Vajon tényleg Irán áll a leleplezett összeesküvés hátterében?

Nos, az összeesküvés inkább hasonlít egy B kategóriás hollywoodi filmre, mintsem a valóságra. Egy iráni származású amerikai használt-autó kereskedő megkísérel felbérelni egy mexikói drogkartellt, hogy gyilkolja meg a szaúdi királyság washingtoni nagykövetét... aztán jön Bruce Willis, s megmenti a helyzetet és a világot – folytathatnánk a film forgatókönyvét. Az amerikai mozinak van némi valóságalapja, amennyiben a teheráni vezetés sem az Egyesült Államokat, sem pedig Szaúd-Arábiát nem kedveli különösebben. Előbbit azért, mert az minden erejével azon van, hogy ellehetetlenítse az iszlám köztársaságot (például az atomtudósok levadászásával, a Stuxnet számítógépes vírus bevetésével, vagy éppen az egyre szigorúbb szankciók elfogadásával), utóbbival pedig lényegében több évtizedes ideológiai, vallási, politikai és hatalmi harcot folytat a Perzsa-öböl fennhatóságáért (közismert, hogy a szaúdi vezetés titkos találkozókon többször is kérte a perzsa állam bombázását amerikai szövetségesétől). Az indok tehát adott, de a célpontválasztás, az akciószervezés és végrehajtás már korántsem jellemző az iszlám köztársaságra.

Az iszlám köztársaság számtalan akciót követett már el a múltban, lásd a Libanonban a nyugati katonák ellen elkövetett merényleteket a 80-as években, vagy az izraeli célpontok elleni robbantásokat Argentínában a 90-es évek elején, vagy éppenséggel a Mykonos-ügy néven elhíresült akciót, amikor Berlinben számoltak le kurd ellenzékiekkel. (Széljegyzetben megemlíthető, hogy Irán követett már el terrorcselekményt amerikai földön, amikor 1980-ban Washingtonban meggyilkolták Ali Tabatabai-t, a sah egykori sajtóattaséját.) Az Irán által szponzorált akciókat azonban minden esetben egy megbízható és ideológiailag-vallásilag közeli szövetséges hajtotta végre (például a Hezbollah, a Szadrista katonák, vagy a szimpatizáns afgán lázadók), éppen ezért nehezen hihető, hogy az iráni vezetés egy tőle igencsak távol álló bűnbandát bízna meg a feladattal, amely szervezet ráadásul tele van amerikai és mexikói beépített ügynökökkel. Szinte kizárt, hogy az iráni rezsim vezetői, vagy éppenséggel a külső ügyeket irányító Forradalmi Gárda (a Kudsz Erők) parancsnokai komolyan bíznának egy ilyen ideológiailag-felekezetileg távoli csoportban. Az iszlám köztársaság vezérkara soha-semmikor nem használt olyan személyeket (ügynököket), akik csak lazán kötődtek az országhoz, még inkább annak vezetéséhez (a legtöbb elkövető aktív tagja a Forradalmi Gárda Csapatoknak).

Az iráni rezsim minden alkalommal igyekezett a gyanú legkisebb árnyékát is távol tartani magától, s igen körültekintően járt el, amikor egy-egy terrormerényletet megszervezett a múltban, adott esetben le is fújta az akciókat, ha nem volt 100 százalékosan biztosított a siker és a háttérben maradás (lásd a 80-as évek végi kuvaiti repülőgép eltérítéseket). Irán forradalmi vezetői még a legvéresebb időkben is racionális költség-haszon számítást végeztek, és a rövidtávú érdekekkel szemben a hosszú távú célokra koncentráltak. (Az irániak túlságosan éles elméjűek ahhoz, hogy csak úgy, ész nélkül cselekedjenek.) Ezzel szemben a feltárt összeesküvés túlságosan amatőrnek látszik ahhoz, hogy valóban az iszlám köztársaság akciójáról beszélhessünk. Hovatovább a merénylet sikere (a halálos áldozatok) esetén Iránnak minden bizonnyal komoly válaszcsapással kellett volna számolnia, amelyet azonban a teheráni vezetés igyekszik minden erejével elkerülni, hiszen nem érdeke a fegyveres konfliktus a világ vezető katonai hatalmával – amelyből csak vesztesen kerülhet ki. A további szankciók elfogadásával és az ország fokozódó elszigetelődésével ráadásul egyre nehezebbé válik a hazai helyzet (problémák) kezelése is. Az akció napvilágra kerülése továbbá ismételten megerősítené az Iránra aggatott rossz fiú címkét.

Végezetül kérdéseket vett fel az az információ is, amely szerint az iráni rezsim 100 ezer dollárt utalt ki a nagykövet elleni merénylet végrehajtására. Egyfelől az összeg túlságosan kevés ahhoz, hogy egy jól szervezett és kivitelezett akcióról beszélhessünk, a merénylet sikeréhez nagyobb anyagi ráfordításra lett volna szükség. Másfelől fizikailag lehetetlen, hogy egy iráni bank közvetlenül pénzt utaljon át egy amerikai számlára, a bankszektor szankcionálásának eredményeként ugyanis nincs közvetlen pénzügyi kapcsolat, avagy összeköttetés a két ország között. Ezért csak egy harmadik félen keresztül érkezhetett pénz az elkövetők számlájára, amely nehezen követhető, s ez alapján számos lehetséges tettesről beszélhetünk. Összességében tehát elmondható, hogy bár az iszlám köztársaság múltja – és jelene – cseppet  sem makulátlan, de a washingtoni terrorkísérlet semmiképpen sem illik az „iráni terrorizmus” kategóriájába.

De ha nem az iráni rezsim áll a háttérben, akkor kik lehetnek az elkövetők? A kérdésre számtalan választ lehetséges adni. Így többek között az iráni belső hatalmi helyzetet, a frakcióharcokat és a Khamenei-Ahmadinezsád párharcot szemlélve elképzelhető, hogy valamely politikai tábor vagy szereplő magánakciójáról van szó, amellyel a legfőbb vezető pozícióját igyekeznek megingatni, azáltal hogy személyét túlzottan radikálisnak, és a rendszerre veszélyesnek tűntetik fel. Egyes jelentések szerint Ahmadinezsád elnök egy magánbeszélgetésen korábban azt javasolta a legfőbb vezetőnek, hogy Irán újítsa fel a merénylet-politikáját az ellenzékiekkel (disszidensekkel) szemben, hogy ezzel akadályozza meg az „arab tavasz” kellemetlen mellékhatásait, sőt az elnök állítólag egy merényletekkel foglalkozó speciális csoport felállítását is szorgalmazta. A politikai csatározások intenzitása kétségkívül eredményezhet magánakciókat (mint például anno a Karin-A esetében).  

Az elkövetők kilétét vizsgálva-kutatva – lévén az iszlám köztársaságnak sok az ellensége, s a rosszakarója – több lehetséges forgatókönyv is elképzelhető. Így elsősorban az, hogy valamely iráni ellenzéki csoportosulás igyekszik tovább rontani az iszlám köztársaság renoméján, és adott esetben kiprovokálni a forradalom óta propagált fegyveres rendszerváltást. (Ne feledjük az iráni atomdosszié azt követően került az ENSZ Biztonsági Tanácsának napirendjére, hogy a Népi Mudzsahedek nevű ellenzéki szervezet részletes jelentést tett közzé a titkos nukleáris létesítményekről.) Tovább vizsgálódva a szaúdi vezetést is érdemes megemlíteni, amely az összeesküvés napvilágra kerülésével csak még inkább presszionálhatja amerikai szövetségesét, hogy valamilyen formában most már muszáj fellépni az iszlám köztársasággal szemben. Az iráni atomfegyver árnyékában rettegő öböl-menti monarchiák így vagy úgy, de mind érdekeltek a perzsa állammal szembeni komolyabb fellépésben. Az eset hasonlóképpen kapóra jön az izraeli vezetésnek is, amely Irán-ellenes álláspontját látja igazolva az amerikai terror-kísérletben. Sőt, a washingtoni retorikai hadviselést is számításba kell venni, mikor a merénylet felelőseit keressük. Végezetül pedig arról sem lehet megfeledkezni – különösen a Breivik féle esetet követően –, hogy egy Irán-szimpatizáns, egy „magányos farkas” állhat a tervezett merénylet mögött.

Tehát, amíg egyfelől bátran állíthatjuk, hogy nem iráni akcióról van szó, addig másfelől igencsak bajban vagyunk, hogy akkor ki is lehetett a valós elkövető? A kérdésre előbb-utóbb választ kapunk majd, de addig is érdemes levonni a tanulságot a vitatott esetből. Így többek között azt, hogy a jelenlegi felfokozott és felforrósodott viszonyban mekkora jelentősége lenne a közvetlen kapcsolatnak, egyfajta „forró drótnak” Teherán és Washington között, hogy a tévés információk alapján nehogy konfrontáció robbanjon ki a felek közt.